Jaj, ha a medve halkan tördeli ágak jég-süvegét, és ... - Turcsány Péter

szerepébõl ismerünk. Ez a szerep persze magába olvasztotta, de törés nélkül
azokat a korábbi attitûdöket, amelyek a szembenállás kamaszos formáit
választották, noha az elhúzódó megjelenés miatt az a fejlõdés helyenként
zavaró egymásmellettiségnek, indokolatlan hangnemváltásnak tûnhet. A kötet
nagy ódái (Oda a szipogó esõhöz, Fülledt házban huzat), hallatlan energiával
röpítik a verset a megszólalás, korábbi költõknél a „lanthangolás” bevezetõ
toposzától a nemzeti sorskérdésig.
El tud-e indulni a száj,
sûrûl-e felhõkké torokban a hang,
tud-e zuhogni í az ú-ba fejjel lefelé,
tócsákba, kutakba,
a gondolatjel aszfaltjára
az i hang cseppje?
Kezdetben látszólag csupán az anyanyelv költészetben felhasználható hangrendi
lehetõségeit latolgatva, hogy azután, vörösmartysan fejezze be:
Mert ízben, csontban, izületben
csak halálos rák van,
szab a rothadásban
végsõ küllemet, rendületlen.
Hazádnak, ó magyar, légy híve;
bár az hontalan,
kinek gyásza van,
de szava, hatalma nincsen.
Ezekben az ódákban nem mond le a szójátékok sokértelmû kiaknázásá-ról.
Azonban e szójátékok már olyan kulcsszerepet kapnak, mint amilyent a
Vico-i feltételezett orfikus õsköltészetben játszhattak. Például a Fülledt házban
huzat azon részében, ahol az ország-csavargóként megismert falvak kántáló
felsorolása után (ez a szekvencia Oláh Jánost – joggal – a régi magyar
költészetre emlékeztette), hirtelen váltással vállalja a szenvedõkkel való
azonosulást, és tipográfiailag is kiemelve olyan szójátékot alkalmaz, amely
egyenesen a Bibliából való: a gyermekszületésbe belehaló Ráchel és a gyászoló
Jákob vetélkedését, hogyan is nevezzék Benjámint, a „fájdalom gyermekét”.
De inkább köhögöm asztmáitok,
krákogom káromkodásaitok a békákkal hasztalan,
bicegem bénaságotok
„BÉNI – BÁNATOS”
284
áthûlöm hülyeségeitek
nem gyámolítom gyávaságaitok
nem gyarapítom gyarlóságaitok…