Jaj, ha a medve halkan tördeli ágak jég-süvegét, és ... - Turcsány Péter

Nincsen a szamárnak ennyi türelme,
Ölebekben a bolha kevesebb
S szukákban a szukálkodási hajlam,
Nincs egy rét, ahol a csikó legelne,
Nincs rozsmezõ érlelni kenyeret
– Csak megvetés, félelem, düh és kõ van.
Festõ a tükörnél reggelente
Füledbõl tisztítsd ki törvényeink nyers sziszegését,
falaknak simogasd tiszta érdességét,
torkodon öntsd le csöndben töltött évek
szeszét: színtiszta levegõ illatát; meztelenül.
Aztán ujjongj, szemed legyen színek foglalata,
évmilliárdok szédítõ tülekedései,
ahogy életeddel összeforrnak.
Élj lassan. Eméssz csak. És várakozz.
Téged senki se vár, de Te várakozol.
Késõbb karod, amit fölemelsz vásznad
homályos tisztaságához, az inverziót
vázolja föl teremtve: a szabadságét,
az önkénytelen érintetlenségét,
a forrást, ami elbitangolt ménes szérûjét idézi,
nyomában záporillatú fény, (a könny utáni),
az összegzõ – ahol semmi sem semmi már
és tisztábban énekel az elbujdosott madár.
Szutor Ágnesnek, feleségemnek,
megismerésünk alkalmából ajánlott fordításom
A homokot mondom…
A homokot mondom, a ködök fehérjét,
egy-két kinyújtott ujjat,
futó lábat és beszélõ követ.
Tudta a teremtõ ujj,
hogy egy napon talán a hollók elmennek
s egy másikon a semmi egyensúlya
következik – arccal-egymáson leülepedve
tenger és föld akkor majd egyesül.
274