Jaj, ha a medve halkan tördeli ágak jég-süvegét, és ... - Turcsány Péter

DÉL SIRATÁSA
A te színed, a vörös hold a széllel,
a nagy hótakaróé. Észak asszonyáé…
Az én szívem is immár ezeken a végeken,
e ködfelhõs vízeknek mélyében él.
Elfeledtem a tengert, a Szicília
partjaitól szorított súlyos kagylót,
utak mentén szekerek egyhangú énekét,
hol szentjánoskenyérfa remeg tarlók füstjeiben,
feledtem gémek és darvak vonulását
a zöld levegõben itt Lombardia
magason sík földjein és folyóin már.
De hazája sorsát az ember mindenütt kiáltja.
Többé senki sem húz vissza Délre.
Ó, Dél megunta, hogy halottait vonszolja
maláriás mocsaraiból a partra,
elege van a magányból, elege a láncokból,
elege van ajkára kanyarult
kétségbeesett káromkodásaiból,
melyek halált kiáltottak kútjaik visszhangjaiba,
melyek saját szíveibõl a vért kiitták.
Hegyek közé ezért húzódnak vissza gyermekei,
a lovakat csillag-csoroszlyák elé hajtják
falni akácvirágot a piros csapások mentén,
és újból pirosak, még mindig pirosak, ma ismét.
Többé senki sem húz vissza Délre.
És ez a télbe belerokkant este
még a miénk, és én neked ismételgetem
szelídségeim és düheim
ütközetének végleteit,
szeretet híján a szerelem siratását.
(1946-1948 között)
Gabriela Mistral
(Brazilia)
Bistolfi keresztje
266
Kereszt, amelyre senki nem néz, s érzi minden,
Látatlan bizonyosság, miképp egy erõs hegy:
Föléd hajolva alszunk s rólad indulunk el,
Karod ringat minket s árnyékod füröszt meg.