Jaj, ha a medve halkan tördeli ágak jég-süvegét, és ... - Turcsány Péter

kaktusz kardlapoz felhõtlen eget,
mormol a forrás, medence nyílik,
fürödnek nimfák s gyermekistenek,
vakít a víz közöt, vakít a kõ,
utakat õriz örök-árny barlangokba,
szélnek útjába saját szeszélye nõ,
lasszót kerekít s tengerre visszadobja;
nincsen kopár hegyfok, kõzetét
kéreg-fátylukkal olajfák ne fészkelnék,
nincs szikla, hogy ösvény ne lépne eléd,
s vízmosta platánok a fény dárdáinak
sortüze elé pajzsukat tartják,
születés, nevetés, irtás, tisztás,
lombok narancs-ökleivel, kecskepajták
– fekete bölcsesség türelmével –,
suhanó tavasz söpri át szigeted;
lepke véred még hány nyarat érlel,
hogy teleidre újra bebábozódj
és hazát õrizzen az õsi bozót?!
2. SZKÍTA DAL – KRÉTÁRÓL
Ne kövess, távolból is légy velem,
közeledben is messzirõl szólok –
déli tenger ha fénytelen
s a szél hozza el Afrika fényét.
Tudod, a tajték, az a fogsor,
tudod, a szél égövi nyár;
egy akác döbbenete vár,
susog otthoni partjainkról.
3. A TENGER KÖLYKE
Elõbb kavicsokat parti hullámokba,
utóbb becézve-mormolva a partot,
majd belegázolva bokáig
s visszafutva tajték fröccsenéseitõl,
214
hasig vízbe könyöklõn,
s újra belegázolva, visszafutva,
cseppjeit a szájról
letörülve és nyalogatva.