Jaj, ha a medve halkan tördeli ágak jég-süvegét, és ... - Turcsány Péter

Sem emlék, sem való
Sem emlék, sem való
(J. Gy. egy újabb megíratlan verse)
Ellesni azt a madárhangot, ami reggel kezdi
és bírja még az alkonyati szürkületben is,
az Újszülött trilláit fûzi rügyek tûfejébe
s a fáradt déli órán át is kókadtan üzen,
hogy este még a csönddel elvegyülve hangot adjon,
csip, csip, csip, csip, túlérett virrasztásainknak is.
Istenem! Példának hogy adtad ezt a dallamot!
Hogy bíbor égalj várva vár a szürkület mögött,
levendulásba hogy hanyatlik sárga asztag árnya –
s egy kisfiú az iszapparton szedi lábait,
siet haza paraszti kunyhó asztalához,
s nem tudja már sem emlék, sem való, mi csordul itt:
a tej az égen, vagy a hold az asztal síkjain.
Tudom, tudom, mulandósággal küszködik, ki él,
de múlhatatlanul, miként a magas csillagok,
s a mélybe veti hálóját a tiszta Isten-ember,
hogy csillagokként, emberistenek, ragyogjatok.
(1991. március)
Tisza-nagyrév
Idézet minden e tájon, idézi
a múltat, mosolygón, várón, a révi
fûzfasort, nyárfást, akácost, a sétát,
legényes, lányos nevetést, planéták
ciriphangolásos útját, a lisztpor
égbolt-zsákos éjébõl gyûjtött bíbor
szikrázást augusztusban, s káposzták
homokba fulladt szomját, ha megosztják
testvérként egy-egy csepp vizüket – tikkadt
nyárban gazda-kézre vár az a szikpart.
Idézet a csont a földben, a kõnyom –,
– a sápi határból az õsi templom –,
búzamagpor valahai magtárból,
nád közt, sásban, ha süllõ ficánkol,
a varsák spiráljaiban a harcsák
– fatálakban ahogy õket pucolják –,
211