A szám letöltése PDF formátumban

Tájoló
csak úgy veszekednek. / Ha ez a csárda a Tisza partján volna: / Arról a leányról kevesebb szó folyna, / Az is,
ami folyna, tudom, másként folyna, / S idebent azóta – csak egy legény volna!”
Tudjuk, Ady Endre Költőcske Mihálynak nevezte Szabolcskát, Karinthy Frigyes pedig talán leggyilkosabb
paródiáját írta volt róla. De azt is tudjuk, hogy a magyar líra talán legnagyobb értője, Horváth János fölötte
kedvelte imént elhangzott versét. Magam nem szólnék e mű esztétikai értékéről, csupán arra hívnám fel
a figyelmet, hogy a vers – roppant következetesen, szinte minden szintagmára kiterjedően – igen határozottan
és roppant erővel egy olyan modell mellett „érvel”, amely modellt én a magyar kultúra egyik legfőbb rákfenéjének
tartom. A dolgokat nem megbeszélni kell, hanem erővel elintézni. Nem kommunikálunk egymással,
hanem megverekszünk. Aligha tévedek, ha hallgatóimnak – legalább, amíg a verset olvastam – nem a sváb
legények, hanem a Tisza-parti csárda legényei imponáltak.
És ezt a szörnyű beidegzést, ezt a kommunikációellenes és „kard ki kard!”-attitűdöt felmutathatjuk a
magyar történelemről való átlagos gondolkodásban éppúgy, mint a magyar irodalom történetében. Hadd ne
soroljam a példákat! Kivált a kurucokkal kapcsolatos mítoszok mutatják e vonást. Rákóczi hadnagyai, a
vágtázó, hajrázó kurucok…
A győztes csaták! Szűcs Jenő, a nagy történész írta volt: „Mi ötlik fel manapság is elsősorban a köztudatban,
ha a régi századok kapcsán e fogalom elhangzik: nemzeti hagyományok? A harcok. Elsősorban és
mindenekelőtt a harcok. A szüntelen küzdelem a török ellen, a Habsburgok ellen, főként a 16–17. század
permanens háborúja a szatmári békéig… Legyünk már végre józanok! Mátyás király hadjáratai óta a magyar
történelem számos győztes csatát ismer, de nem ismer egyetlen győztes háborút sem. 1485 óta csak vesztett
háborúink vannak…”
Nos, az olyanféle embert, mint e kiselőadás tartója, végtelenül zavarja, hogy még egy olyan, igazán elitértelmiségi,
latin és francia munkái révén nemcsak a magyar, de a világirodalom első vonalába tartozó embert
is, mint II. Rákóczi Ferencet a köztudat ezeknek a harcos, hajrázó, győztes csatákat vívó kurucoknak a vezéreként
ismeri, és talán azt is véli, hogy maga is lóra pattant és karddal küzdött… természetesen a szabadságért.
Nos, Lukáts János regényének hatalmas – hogy úgy mondjam: történetfilozófiai – hozadéka, hogy radikálisan
szakít minden ilyesféle közvélekedéssel. Bámulatos realizmussal, sokszor szinte mikro-realizmussal,
a La Durie-féle mikro-történelem szépirodalmi eszköztárával mutatja be a nagy, de nem a hajrázás miatt
nagy fejedelmet. Lukáts témaválasztása maga is paradigmatikus, sőt, egyenesen szimbolikus jelentőségű.
Regényének egyik hőse, talán az igazi hőse az a Mikes Kelemen, aki a magyar irodalom legnagyobb nemhajrázója,
legnagyobb nem-kuruc lovasa. Pedig… Pedig ki volt hűbb, kongeniálisabb híve Rákóczinak? És ki
volt csendesebb, kuructalanabb, igazi értelmiségi, kommunikatív elméje, szelleme a kornak? Mit a kornak!
Az egész magyar irodalomnak. Lukáts János szavazata, állásfoglalása félreérthetetlen.
De nemcsak erről van szó. Ki nem ismeri, és ki nem helyesli – ma is – a legismertebb régi szólást: Extra
Hungariam non est vita… Nos, Lukáts regénye nem Magyarországon játszódik. Innen indul, de csak indul.
Terepei Konstantinápoly és Velence. Nem térnék ki annak boncolására, hogy mennyire hű, életes, minden
vonásában megragadóan hiteles képét, képeit mutatja e két igazán nem Hungária jellegű helyszínnek. De
hogy az idézett mondásnak „visszavonása”, átírása, átértelmezése szinte minden sora, arra szeretném felhívni
a figyelmet. Annál is inkább, mert minden hűség, hitelesség, életesség ellenére – vagy éppen azért – e helyszíneken
magyar, de mennyire magyar szereplők – ki valóban, ki virtusból – tesznek-vesznek, élnek.
A regény Mikes Kelemen Törökországi leveleinek párdarabja. Mint köztudott, Mikes egy fiktív „édes
nénjéhez” írta leveleit. Nos, Lukáts hajmeresztő bátorsággal, a blaszfémiát súroló merészséggel ennek az
„édes nénének” a leveleit közli Mikeshez. Három dolgot is érdemes itt megfontolnunk. Az egyik az, hogy miként
bújhatott Lukáts egy ízig-vérig valódi nő bőrébe. Kolozsvári Grandpierre Emil, nem tudom már melyik
Németh László-regény olvastán (mint tudjuk, a legtöbb Németh László regény hőse, sőt elbeszélője is nő) azt
mondotta volt: „ez a Laci nyilván már menstruál is”. Nos, Lukáts már csak életkora okán sem menstruálhat.
De hogy bele tud bújni egy nő, méghozzá igazi, és erotikusan is igazi nő bőrébe, az bizonyos. Hogyan teszi,
miként csinálja, nem tudom. De tudja csinálni.
A másik kérdés, ami felmerülhet, inkább filológiai jellegű. Amikor – a kritikai kiadásban – megjelentek
Mikes misszilis, vagyis valóban elküldött levelei, többen is kérdezték: mivel a misszilis levelek stílusa,
nyelve, prózaművészete semmiben sem áll a nem misszilis, a Törökországi levelek „csorgatott méz” stílusa
mögött, ugyan, miben áll a különbség. Az adekvát válasz nyilván azé volt, aki kiemelte, hogy a Törökországi
levelek nem egyes darabok, hanem egy hatalmas koncepció részei, és sajátos szálak, motívumok, archetípu-
93