A szám letöltése PDF formátumban

Tájoló
Madarász Imre
Olasz bal-jobb
A pártállami korszak történet- és újságírásának pártos-hivatalos egyoldalúságai és történelemhamisításai,
valamint a jelenkori tömegtájékoztatás hiányos és felszínes információi miatt a magyar olvasók túlnyomó
többségének képe Olaszország közelmúltjáról és jelenéről hézagos és torz. Nagy szükség van tehát olyan
könyvekre, melyek a tegnap politikájának és a ma történelmének hiteles krónikáját kínálják. Az alábbiakban
bemutatandó két új kiadvány példája azonban arról győz meg, hogy ez a feladat korántsem egyszerű.
Pankovits József vitathatatlan történészi felkészültsége ellenére, nyilvánvaló és nyíltan vállalt baloldali
elkötelezettsége és az előző rendszerhez való ideológiai kötődése okán aligha a legalkalmasabb
történetíró a revízió munkájának és a tárgyilagos Itália-krónika megírásának elvégzésére. Az olasz baloldal
Antonio Gramscitól a Demokratikus Pártig című, a L’Harmattan Kiadónál 2010-ben megjelent
könyvének szimpátiája az Olasz Kommunista Párt, illetve „Gramsci és Togliatti utódai” (8.) iránt kiáltó.
Historiográfiai összefoglalása aktuális problémákat, kérdéseket vet föl, időszerű tanulságokra figyelmeztet.
„Az egyik legfőbb dilemma – írja – talán éppen az: visszaszerezheti-e és mikorra az olasz baloldal
a régi életerejét, ezzel együtt esélyét a társadalmi és politikai viszonyok lényegi befolyásolására, végső
soron megváltoztatásukra.” (9.) Vajon egy történésznek ilyen aktuálpolitikai aspirációk megfogalmazása
a feladata? A múlt kutatójának a jövőt kell firtatnia? Az „élet tanítómesterétől” tanulni persze helyénvaló.
Ha hiteles a múltkép. Csakhogy a Pankovits-könyv szemlélete megrekedt valahol a hetvenes években.
Sőt, egyes megfogalmazásai mintha az ötvenes évtizedet támasztanák fel: „Bármiképp vélekedjünk is
a ’rövid évszázad’ forradalmairól és a forradalmak megrázkódtatásairól, a társadalmi változásokról, az
ezek sorát bevezető 1917-ről, az oroszországi Október visszavonhatatlanul bebizonyította a szocialista
irányú forradalom megvívásának lehetőségét, azt, hogy a kapitalista világrend láncának eltépése nem
lehetetlen, hogy a kizsákmányolás, a népnyúzás nem örökkévaló.” (34.) Volt-e kapitalista vagy akár feudális
kizsákmányolás, amely népnyúzás dolgában felülmúlta, vagy akár csak megközelítette volna a
kommunista zsarnokságokét, a sztálinit, a maoit, a Pol Pot-félét? Pankovits elhallgatja Togliatti legsúlyosabb
bűneit, azt, hogy micsoda mértékben volt bűnrészes a sztálinista rémuralom gyilkosságaiban.
Szakirodalomként Giorgio Bocca apologisztikus és elavult életrajzára támaszkodik, mellőzi Giancarlo
Lehner és Francesco Bigazzi leleplező-tényfeltáró monográfiáját (La tragedia dei comunisti italiani: Le
vittime del Pci in Unione Sovietica, Milano, Mondadori, 2007. lásd: MADARÁSZ Imre, Sztálin legjobb
olasz tanítványa, Klió 2008/4., 142–144.). Miközben idealizálja-megszépíti az 1956-os magyar forradalom
vérbefojtását támogató és ünneplő Togliettit, a kommunizmusból kiábrándult, a „budapesti leckéből”
tanulni tudó, Togliettiékkal szakító és a magyar október mellett kiálló jeles íróról, Ignazio Silonéról
olyat képes leírni, hogy „szélsőséges, de Saragattal egyenlőre nem azonosuló jobboldali pozíciót választott”
(112.). Silone „szélsőséges” volt, Togliatti nem? Miféle fejre állítása ez az igazságnak? (Vö.
MADARÁSZ Imre, A „budapesti lecke” 1956-ban: Magyar forradalom – olasz irodalom = M. I., Kultusz,
vita, feledés, Bp., Hungarovox, 2008, 197–212.). Pankovits felemás módon, önellentmondásosan
dicsőíti Enrico Berlinguert, akinek „eurokommunizmusa” a togliattizmussal való szakítást jelentette, a
pluralista demokrácia normái – morális minimumnak számító – elfogadásával, ezért hát alig foglalkozik
„eurokommunista” eretnekségével. Natalia Ginzburggal egyetértve és együtt érezve siratja el az Olasz
Kommunista Pártot, bírálva az azt ideológiájában és nevében megváltoztató 1989–90-es „revíziós hangulatot”
és a szociáldemokrata átállást levezénylő Achille Occhettót, akit egyenesen „Craxi és propagandistái
érchangú kórusába” sorol be (242–247.). Az „ideológiai revízió” (253.) bírálata mögött nem nehéz
felismerni a régi „szép” időkből ismert „revizionizmus elleni harcot”.
Pankovits József műve előszavában lefegyverzően önkritikus őszinteséggel, hogy ne mondjuk, önlefokozó
naivitással ismeri be: „Monográfiámat a téma elsődleges megmunkálásából fakadó ideiglenesség
kiforratlanság jellemzi…” (9.) Mint láttuk, az értekezés fő fogyatékossága nem a „kiforratlanság”, hanem
a szemellenzősség.
A baloldali pártok közelmúltja után az olasz jobboldal mai vezetőjéről szól Magyar Péter Berlusconi: Pénz,
hatalom, botrányok című, a HVG Könyvek kiadásában, 2011-ben napvilágot látott életrajza. Magyar Péter nem
91