You also want an ePaper? Increase the reach of your titles
YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.
Tájoló<br />
Soltész Márton<br />
A szabadság kompetenciája<br />
(Nagy Gáspár-emlékkonferencia,<br />
Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012. május 17.)<br />
Miután verseit s a beléjük átmentett etikai alapállást<br />
megismertem, Nagy Gáspár lassanként a református<br />
egyetemen töltött esztendeim emblematikus,<br />
példaképi figurájává lett. A sors egyik különös<br />
ajándékának tekintem, hogy a Déryné cukrászdával<br />
szomszédos krisztinavárosi antikvárium 50<br />
forintos könyvei között egy nap ráakadtam arra a<br />
Szivárvány-<strong>szám</strong>ra (1988. VII. évf., 25. sz.), melyben<br />
chicagói honfitársaink először olvashatták az<br />
Öröknyár című legendás költeményt. Később e sokat<br />
hurcolászott, mutogatott, kézről kézre adott lap<strong>szám</strong><br />
más titkait is föltárta előttem. Csalog Zsoltról<br />
tervezett doktori disszertációm anyaggyűjtése közben<br />
derült ki például, hogy ugyanebben a <strong>szám</strong>ban,<br />
néhány lappal a Kibiztosított beszéd (1987) költőjének<br />
sorai után, a Doku 56 (1990) szerzőjének<br />
egy interjúrészlete olvasható. A két lelet azután<br />
– mintegy utólag – „értelmezni kezdte” egymást<br />
s a korszakot – annak irodalom-, politika- és emberfelfogását.<br />
Akik ugyanis Csalog Zsolt és Nagy<br />
Gáspár mellett e 25-ös Szivárványban szerepelnek<br />
(Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Csurka István,<br />
Csengey Dénes, Petri György, Mózsi Ferenc,<br />
Faludy György, Mécs Imre és Györgyey Klára)<br />
mind egyetlen nagy családhoz – az emberi egzisztencia<br />
etnikai, szellemi és vallási szabadságát vállaló<br />
és valló Mindenkori Ellenzékhez – tartoznak.<br />
2012. május 17-én e legendás szerzői közösség<br />
etikai orientációjának örököseként, valamint Bertha<br />
Zoltán szívsajdító Emlékezéstöredékének (Agria,<br />
2007/1.) s Gáspár bátyám verseinek hajnalba nyúló<br />
újraolvasásával a hátam mögött érkeztem meg<br />
a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Nagy Gáspár Alapítvány<br />
által rendezett életmű-konferenciára. Hogy<br />
sokat vártam (többet, mint amennyit kaptam; mint<br />
amennyi egy „tudományos” tanácskozástól várható)<br />
– nem tagadom. De azt sem, hogy e szembesülés<br />
költőnk szellemi hagyatékának kortárs interpretációs<br />
tendenciáival – igen tanulságos volt. Persze én<br />
(az Elek Tibor-féle pluralizmus híve) szerettem volna,<br />
ha az előadók mezőnye nem ennyire homogén;<br />
ha – függetlenedve (legalább erre az egy napra) a<br />
kánon megosztottságaitól – a hajdani Demokratikus<br />
Ellenzék tagjai közül is előad (vagy legalább jelen<br />
van) valaki (mondjuk Radnóti Sándor, Kenedi János,<br />
esetleg Kőszeg Ferenc); hiszen a Nagy-életmű<br />
„törzsanyagának” születésekor, a pálya leghangsúlyosabb<br />
(s a Fűzfa Balázs által tematizált középfokú<br />
oktatás szempontjából ugyancsak a legfontosabb)<br />
periódusában ez a költészet még kétségtelenül az<br />
Egy Közös Ügyet szolgáló európai és nemzeti-közösségi<br />
univerzalizmus jegyében működött. (Lásd<br />
erről: ELEK Tibor, A létező magyar politikai költészetről:<br />
Hozzászólás Bán Zoltán András és Radnóti<br />
Sándor levélváltásához = E. T., Állítások és kérdések,<br />
Bp., Kortárs Kiadó, 2012, 253–255.)<br />
Ahogy most – a rendezvény másnapján – végigfutom<br />
a (műsorváltozásokat jelző) nyilakkal,<br />
valamint az egyes előadásokra vonatkozó<br />
margináliákkal sűrűn dekorált programot, úgy látom,<br />
az első blokk előadói az oeuvre eszmei-történeti<br />
megalapozására tettek kísérletet – néhol kissé<br />
tágabb teret engedve a szubjektivitásnak, néhol a<br />
filológia tárgyszerűbb módszereit hívva segítségül.<br />
Az ülést Fekete György képzőművész nyitotta<br />
meg, s azt hiszem, szavai ugyanazért érintettek<br />
(érinthettek) meg olyan mélyen, mert hátterükben<br />
– Orosz István vastapsot aratott intermediális előadásához<br />
hasonlóan – nem egy irodalmár „szokványos”<br />
premisszái húzódtak meg. Az már korántsem<br />
ilyen meglepő, hogy Monostori Imre, Az Új<br />
Forrás vonzásában (1999) szerzője, az ominózus<br />
Öröknyarat publikáló folyóirat ex-főszerkesztője<br />
Nagy Gáspár Új Forrásbéli jelenlétéről beszélt,<br />
ahogyan az sem, hogy Kiss Gy. Csaba, a – csalogi<br />
– „k-európaiság” avatott szakértője a Zónaidő kötet<br />
címadó metaforájából kiindulva a költő középeurópai<br />
látókörét elemezte. S míg N. Pál József<br />
’68 eszmei hatását lokalizálta, majd ennek nyomán<br />
szégyen és szabadság egymást erősítő lelki kötelékeit<br />
kontextualizálta az életművön; Petrik Béla<br />
két filológiai lelet (egy – a ’85-ös írószövetségi<br />
közgyűlés nyomán keletkezett – Nagy Gáspár-levél,<br />
illetve egy Király István-följegyzés) ügyén a<br />
költő hatalom általi, s a hatalom költő általi kölcsönös<br />
megtör(et)ésének módszertanát tematizálta.<br />
Részint talán azért is, mert sietett, részint Vilcsek<br />
Béla betegsége és távolmaradása miatt, minden-<br />
89
Change language