Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
PoLíSz<br />
örömmel siettek eléjük. Egyesültek a rokon nemzettel,<br />
hogy kölcsönösen erősítsék egymást. S Krimhilda<br />
árulását és a sicambriai öldöklést soha nem<br />
feledve, a székelység mindig szívesen szállt harcba<br />
a magyarok oldalán, ha azok német vért kívántak<br />
ontani. Csaba maradéka is szablyát vont, amikor a<br />
kalandozó magyarok a svábok, bajorok, szászok<br />
földjét dúlták, de krónikáink szerint a mokány lovaikon<br />
száguldozó íjászaik védték egykor a közös haza<br />
nyugati végeit is.<br />
Amikor András király nagyapjának uralkodása<br />
idején először szólt a fáma arról, hogy a király németeket<br />
kíván behívni Erdélybe, nem volt egy székely<br />
se, aki hitelt adott volna e kósza híreknek. Ám<br />
egy idő után a mendemonda egyre inkább kezdte az<br />
igazság alakját magára ölteni. A rabonbán jónak látta<br />
lóra ülni, s Fehérvárra sietni, hogy magától a királytól<br />
kérjen kihallgatást.<br />
A fejedelem kegyes volt. Soron kívül fogadta a<br />
keleti végek fejét, s megnyugtatta, ha ugyan gondolt<br />
valaha is a szászok betelepítésére, de döntésre az<br />
ügyben még nem jutott. Megígérte, mielőtt bármit<br />
lépne, a székelyek véleményét feltétlen kikéri, s akaratuk<br />
ellenére nem is fog tenni semmit.<br />
A rabonbán megnyugtatva tért haza övéihez. Ám<br />
a lovász még jóformán be se kötötte az istállóba a<br />
hosszú úton megfáradt paripáját, mikor Fehérvárról<br />
lóhalálában futár érkezett. Az ősz vezér megnyúlt<br />
arccal olvasta a pecsétes levelet, amelyben a király<br />
– szavát megmásítva – arra utasította a székelyeket,<br />
hogy szállásaikat adják fel, mert pont a helyükbe kívánja<br />
betelepíteni az országba hívott németeket.<br />
Csaba maradéka az Árpádnak tett egykori hűségesküjét<br />
nem feledve meghajolt ugyan a királyi akarat<br />
előtt, s elfogadta a nem kívánt szomszédságot,<br />
de nem akadt székely, ki a jövevények közül akár<br />
egyet is a felebarátjának nevezett volna. S amikor<br />
a hun utódoknak azt is tapasztalniuk kellett, hogy a<br />
szászok az ő egykori országukat miként formálják át<br />
a maguk képére, s miként virágoztatják föl, az idegenek<br />
iránti ősi bizalmatlanságuk, sőt gyűlöletük újabb<br />
érzéssel, a féktelen irigységgel is gyarapodott.<br />
A székelyek a német betelepülők minden jó tulajdonságának<br />
csak a fonákját látták. Zsomboron<br />
túl a szászok áhítatos vallásosságát vakbuzgóságnak<br />
bélyegezték, takarékosságukat fösvénységnek<br />
mondták, békeszeretetüket pedig undok gyávaságnak<br />
tartották. S még a szorgalmukról és munkaszeretetükről<br />
is megvetően szóltak a Hargita két<br />
oldalán: a székelyek komolyan úgy vélték, hogy a<br />
szászok nem mások, mint nyomorult, oktalan, igavonó<br />
barmok.<br />
Így történt, ha Lebeé László a szászt abriktolta,<br />
minden székely úgy érezte, hogy az ő nevében is üt.<br />
Mikor Székelyföldön a zsombori nagyúr győzelmeiről<br />
hallottak, egy emberként örvendezett mindenki,<br />
mikor kudarcáról érkezett hír, vele együtt szomorkodott<br />
a nép apraja-nagyja.<br />
Lebeé gróf Székelyvásárhelyre igyekezett volna<br />
– mely települést lakói, tán érdemtelen, de városnak<br />
neveztek –, ám a nem várt diadalmenet alaposan megnyújtotta<br />
az oda vezető utat. Zsombor ura a székelyek<br />
piachelyén Izsák fiát, Ábrahámot kereste. Ábrahám<br />
ősei közül aligha harcolt bármelyik is Krimhilda csatájában,<br />
Lebeé László mégis nagy tisztelettel beszélt<br />
vele. S a tiszteletteljes magatartás meg is hálálta magát,<br />
mert mire a két férfiú búcsút mondott egymásnak,<br />
a székely gróf tarsolyában máris kétszáz bizánci<br />
aranycsikó ficánkolt. (Ábrahám kész örömmel kölcsönzött<br />
Lebeé Lászlónak, hiszen a nagyúrnak bőséggel<br />
volt fedezete. A székely gróf Zsombor várán kívül<br />
szerte Erdélyben, de még széles Magyarországon is<br />
<strong>szám</strong>os jószágot birtokolt. Az időben ugyanis ugyancsak<br />
szemfülesnek kellett lennie annak a főúrnak, aki<br />
el akarta kerülni, hogy a jó András király rá ne tukmáljon<br />
legalább egy-két falut.)<br />
Miután volt immáron nála forgatható készpénz,<br />
kihirdette Székelyföld-szerte, hogy toborzásba fog:<br />
új emberek kellenek a zsombori vár őrségébe. Felhívása<br />
futótűzként terjedt, s a kitűzött időben a meghirdetett<br />
mustra színhelyén, az agyagfalvi réten – hol<br />
rendesen a székely nemzet tartja gyűléseit –, százak<br />
tolongtak, hogy tegyen velük próbát Lebeé László.<br />
Volt futás, lóverseny, birkózás, vívás és íjászat<br />
is – gyalogosan és lovon. A mustra egész napon át<br />
tartott, s a gróf lankadatlan figyelemmel kísérte az<br />
eseményeket. Időnként lepillantott az ölébe, s egy viaszos<br />
táblára a körülállók <strong>szám</strong>ára ismeretlen jeleket<br />
karcolt. (Székelyek akkoriban még nem ismerték se<br />
a „keresztény” betűket, se a viasz efféle használatát:<br />
ők fába vésték késükkel atyáik rovásjeleit.)<br />
Aztán, még alkonyat előtt, kihirdette ítéletét. Kiválasztott<br />
a versengők közül félszázat, akikkel másnap<br />
meg is indult Zsombor vára felé.<br />
A Lebeé Lászlóval tartó legények alig fértek a<br />
bőrükbe, ugratták egymást, tréfálkoztak, s a jövő<br />
zöldbe borul előttük. A gróf némán, szinte komoran<br />
lovagolt az élen. Tudta, ahhoz, hogy e gyermekemberekből<br />
igazi harcos váljék, pont az kell, amiben<br />
ugyancsak szűkében volt.<br />
− Időre, időre lenne szükségem! – mormogta<br />
maga elé – S legfőképp szükségem lenne Félpufára…<br />
(Folytatjuk)<br />
88
Change language