A szám letöltése PDF formátumban

Merített szavak
Barcsa Dániel
Brüniszkáld
(beszély, 10. folytatás)
Most ismét Lebeé László jószága pusztult. Míg várát
vasabroncs szorította – Brüniszkáld még az egérlyukak
elé is őröket állított, s újra nagy erőket mozgósított
a titkos folyosó felkutatására –, addig a szászok
zsoldjába fogadott kunok vörös kakast ültettek
a Zsomborhoz tartozó kilenc falu minden házának
tetejére.
A székely gróf a mellvéden állva tehetetlenül
nézte a pusztítást. Dühítette az igazság, hogy Brünisz
káld részéről az ostromgyűrű csak fölösleges
erőfitogtatás, hisz neki még a falak puszta védelmére
is alig maradt embere. Az ellenség elriasztására már
csak egyetlen komolyan számba vehető fegyvere
maradt, Fruzsina néne rút, ráncos képe – gondoljunk
csak az orrhegyen éktelenkedő hatalmas, szőrös bibircsókra!
A szászok és kunok barátsága kitartott. Kitartott
addig, amíg a szászok pénze is kitartott. Hanem miután
Hermann gróf úgy ítélte, Zsombor immár semmi
veszélyt nem jelenthet övéire, hirtelen összehúzta a
zsinórt a pénzes zacskóján, s egyik pillanatról a másikra
Brüniszkáld rádöbbent, nincs miből fizetnie pogány
zsoldosait. Ha nem akarta, hogy a féktelenségre
hajló kunok a maguk módján gondoskodjanak ennen
magukról, kénytelen volt a sajátjából kipengetni a
kétheti elmaradt járandóságot Kötöny „bő” markába,
hogy ossza szét az övéi között érdem, s elvetemültség
szerint.
A főkun orcáján némi csalódottság tükröződött,
mikor megértette, hogy elbocsátották a kellemes és
jövedelmező szolgálatból, de aztán hamar vigasztalódott.
Mivel hogy úgyis az ő kezére jutott az a gulya,
amit még Félpufa zsákmányolt utolsó portyája elején
– s eddig még nem vitte rá a lélek, hisz a szépet szerette,
hogy a szemrevaló, kövér marhákat haladéktalan
visszaszármaztassa az eredeti tulajdonosaikhoz −, a
gyakori impériumváltásba közönyösen beletörődött
barom-népet elvitte magával lábon járó útravaló gyanánt.
*
Béke köszöntött a vidékre. Azt ugyan mindenki
sejtette, hogy ez pusztán az újabb vihar előtti csönd,
de a fegyvernyugvás áldásait ki-ki igyekezett minél
jobban kihasználni.
Miután Brüniszkáld visszavonulót fújt Zsombor
vára alól, Lebeé László elbúcsúzott asszonyától és
kicsiny fiától, s csekély kísérettel – hiszen a félkarú
kapuson s egy csecsszopón kívül csak kellett még
férfiembert hagynia a várban – Székelyföldre látogatott.
A grófot igen meglepte az a meleg fogadtatás,
amelyben fajtája részesítette. Amerre járt, az emberek
az útszélire tódultak, mindenki vivátot kiáltott, a
süvegét dobálta, s nem volt porta, hová be ne akarták
volna vonni erővel, hogy faljon egy kicsike túrót,
szalonnát, s hajtson fel egy kupa italt a ház gazdájával.
Még a regnáló rabonbán is üzent titkon: ha arra
jár, el ne kerülje udvarhelyi udvarát, de estve jöjjék,
orozva, mint a tolvajok, hogy meg ne lássák, mert
az erdélyi vajda előtt nem szívesen magyarázkodna,
miért is lát vendégül egy országos hírű békebontót.
Hogy a maga szakállára háborúzó Lebeé László
az egész székelység hősévé vált, abban nem volt
semmi csoda, hiszen Csaba királyfi népe a világbíró
hunság bukása óta nemigen szívelhette a németet.
Köztudott, hogy Attila király halála után két fia,
Csaba és Aladár harcot indított egymás ellen: melyikük
legyen a hunok parancsolója. A jog szerint
ugyan a trón Csabát illette, de testvérét nagyravágyó
anyja, a germán Krimhilda feltüzelte, hogy nyújtsa
ki kezét atyja örökéért. Csaba mögött sorakoztak fel
a tiszta vérű hunok, Aladárt pedig a hunoknak hódolt
segédnépek pártolták, kiknek java része frank, gót,
szász, teuton, s minden efféle német nemzetség volt.
A két sereg Sicambriánál csapott össze, s a véres viadalban
– amelyet neveztek Krimhilda csatájának is
– Csaba súlyos vereséget szenvedett.
A dicső hun nemzetből mindössze háromezer harcos
élte túl az ütközetet követő rettenetes mészárlást,
s e maradék Csigla mezejére, onnan pedig Erdély
megközelíthetetlen bércei közé húzódott vissza. Csaba
hunjai ezután óvatosságból székelyeknek kezdték
nevezni önmagukat, s amíg meg nem erősödtek,
nemigen vetették észre magukat. Ellenségeiktől távol
őrizték szittya erényeiket, nyelvüket, s különös
írásukkal rótták sorról-sorra énekeiket a nagy idők
dicső hőseinek tetteiről, s a német faj álnokságáról.
Midőn Árpád népe átkelt a nagy hegyek hágóin,
hogy karddal új hazát vívjon magának, a székelyek
87