A szám letöltése PDF formátumban

Merített szavak
– Csak kiabálj – mondta. – Tudom én a magamét. Te is tudod – még tegez is,
ha csak ketten vagyunk. – Kellek neked, ne is tagadd, nem tudnál élni nélkülem.
Azt hittem, agyoncsapom. – Eddig is megvoltam nélküled, ezután is megleszek,
hogy vinnének el az alvilág kutyái!
– Eddig megvoltál, azt meghiszem, de mióta ismersz engem, már nem tudnál
meglenni nélkülem.
Menny és pokol volt mellette az életem. Igaza volt. Ha már egyszer megismertem,
s a testét elfogadtam, megváltozott az életem. Vajh, ha fiatalok s szépek
lettünk volna?
Nem. Most jött el az ideje, hogy mi összekerülhessünk. Fiatalon legfeljebb az
örömházban találkozhattam volna egy ilyen fajtával. De így, hogy a segítségére
szorultam, s az a rettenetes sógorom ezt a nőt szerezte el mellém, mit tehettem?
– Neked mi az életcélod? – kérdeztem egyszer csendesen.
– Élni – mondta egyszerűen, meggyőződéssel. Hiába, mindent jobban tud,
ami élet, s nem tudomány.
Akkortájt kezdtem hagyni, hogy meséljen. Már lemondtam arról, hogy bármire
is megtanítsam. Hagytam takarítani, ahogy szokta. Ha bejött, félbehagytam a
foglalatosságaim, s néztem. Beszélt, mint mindig. Én néha kérdeztem. Az életéről
mesélt, amivel korábban mindig zaklatott, a kiszolgáltatottságáról, a gyermekei
elvesztéséről, hogy hatéves korukban mindig elvették tőle, s eladták őket. S
nekem fájt a szívem, de aztán rájöttem, hogy nem kell érzelemmel részt vennem
az életében. Ő is csak úgy mesélt ezekről a dolgokról, mint akinek mindez már
nem fáj. Miközben tudtam, hogy vérzik a szíve. Eleinte rákiáltottam:
– Hova a pokolba kerültek a fattyaid! Mondd, s kiváltom őket, ha annyira
kellenek! Jöjjenek csak ide a nyakamra, biztos hatszor annyit fecsegnek, mint az
a pokolfajzat anyjuk!
Csak nézett szemrehányón.
– Az én fiaim gladiátorok lettek! – nézett rám pökhendin, orra a mennyezetet
szúrta. – Velem azért nemzettek a férfiak szívesen gyermekeket, mert látták, milyen
erős vagyok, és tudták, hogy erős és nagy testű gyermekeket fogok szülni!
Elfogott a pulykaméreg.
– A lányaid meg fürdőházi szajhák lettek, akik részegen a vendég orra alá
szellentenek!
Papnők! Az apám engem is annak szánt! – jelentette ki ellentmondást nem
tűrően.
Aznap a piszkavasat dobtam utána, de megbántam, mert erőből és indulatból
dobtam. A csípőjéhez vágódott, s ő sokáig jajgatott, szemrehányón, de valamifajta
megelégedettséggel. A lelke mélyén örült, hogy indulatot váltott ki belőlem,
hogy kiforgathatott önmagamból.
– Látod, én nem teszek veled ilyent, uram! – kezdte a szokásos bolondságát.
– Pedig te vagy nekem kiszolgáltatva.
– Akkor ne gyötörj már a gyerekeiddel. Ha tehetek értük valamit, szólj, ha
nem, hát hagyd azt, ami eltelt! – már bántam, hogy bántalmaztam. S ő hálás
volt, hogy legalább a piszkavassal illetem.
81