A szám letöltése PDF formátumban

Merített szavak
lehetsz neki, nehéz sorsot vállalt – folytatta. – Hiszen általa teljesedett be rajtad
a baljóslat, hogy egy életveszélyes esemény következtében hirtelen fordulatot
vesz a pályád.
Nem adtam fel. Nem akartam hamarabb meghalni, mint az anyám. De a lábadozás,
a fájdalom, melyet ő főzetekkel, gyógyhatású kenőcsökkel enyhített,
elvette az életkedvem. Tudtam, hogy harcba többet nem vonulhatok. Mitévő
lehetek?
Kint kocsikáztam már kétkerekű lovas kocsin a majorban. A lovak érdekeltek
gyermekkorom óta. S elhatároztam, hogy kocsihajtó leszek, versenyző. Gyakorolni
kezdtem. Anyám óvott, de valamiféle megszállottság lett úrrá rajtam. A
lovakkal egyre bensőségesebb viszonyba kerültem. Beszélgettem velük, kimentem
az istállóba hozzájuk, mankómat a jászol szélére fektettem, s tenyeremből
adtam nekik enni. Ők segítettek a felépülésben. Apámat kértem, hogy versenylovakat
vegyen, kettőt, mert indulni akarok a stadionban.
Apám először megütközött, de ő sem támasztott nehézséget. Csak annyit
mondott: – Tudod, hogy milyen sok ott a baleset, a kocsihajtók kizuhannak a
kocsikból, s átgázolnak rajtuk a lovak. Meg aztán a kocsihajtók fizetett emberek
– tette hozzá, csendesen utalva arra, hogy főrendű ember nem alacsonyodik le
ilyesmihez.
Kicsit gúnyosan néztem. Megértette, hogy az élet számomra nem drága, a
veszélytől eddig sem féltem, s az aggodalmat is csak anyám miatt ismertem. A
rang pedig nem érdekelt. Beleegyezett.
Hónapokig gyakoroltam, futtattam, kocsit hajtottam, még lóra is ültem, felszíjaztattam
magam a lóhátra. A feleségem távolról nézett, a balesetem óta nem
mert a közelembe jönni. Szomorú volt, hogy nem mondhatta el, mert nem hallgattam
meg, hogyan is került a balesetem színhelyére, és miért kiáltozott. Szóba
sem álltam vele.
Aztán egy napon, amikor szélsebességgel száguldottam a majorban, s ő elém
hozta a két gyereket, megenyhültem iránta. Korlátolt nőnek érzékeltem, nem
volt benne az a sokfelé és sokféle látás, az a mindentudás, ami anyámban megvolt.
Gazdagnak született, nem kellett törekednie semmire. De gyakorlatias nő
volt, s ezt kedveltem. Megálltam, s a kisfiút magam mellé ültettem. A gyermek
elragadtatva nézett, a kislány is kérlelt a szemével, s intettem. Heléna óvatosan
az ölembe adta a kislányt, félve, nehogy fájdalmat okozzon nekem. De akkor
már nem voltak fájdalmaim azokon az idegfájdalmakon kívül, melyek éjjelente
és esős időben kínoztak, levágott lábujjaim helye bizsergett, sérült csípőcsontom
hasogatva fájt.
A gyerekek óvatosan, de büszkén és boldogan ültek a kocsiban. Heléna mosolygott,
de mintha máshova nézne. Aznap éjjel magamhoz hívattam. Akkor
fogant a harmadik, utolsó gyermekünk. Heléna boldog volt. Fiatal, egészséges
teremtés, a természet követelte a magáét.
Anyám szívébe belefért ő is, bár Heléna mindig féltékeny és irigy volt anyámra.
A nagy szíve miatt? Vagy, mert tudta, hogy a mi kapcsolatunk bonthatatlan,
abba másik személy nem fér? Sem nő, sem férfi. Igazából nem volt anya–fia
75