A szám letöltése PDF formátumban

Világbeszéd
Ivor kért egy második vagy harmadik üveggel a közömbös fehér borból, amelyet
udvarias gyöngeségemben megdicsértem. Az utolsó filmjére ittunk – elfelejtettem
a címét –, amelyet másnap mutatnak be Londonban és remélhetőleg
később Párizsban is.
Ivor nem nézett ki jól, és nem tűnt boldognak; jócskán megkopaszodott, tarfoltja
szeplős volt. Korábban nem vettem észre, hogy súlyos a szemhéja, és a
szempillái durvák és sápadtak. A mellettünk ülő három virgonc, felhevült, hangos
és ártalmatlan amerikai talán nem volt a legkellemesebb szomszéd, de sem
Iris, sem én nem éreztük helyénvalónak Ivor fenyegetőzését, miszerint „mindjárt
visszavesznek azok a bronxiak a magukéból”, miután ő maga is meglehetősen
harsány hangnemet használt. Én alig vártam a vacsora végét és az otthoni kávét,
Iris azonban, éppen ellenkezőleg, úgy tűnt, hogy minden morzsát és kortyot ki
akar élvezni. Nagyon nyitott, szénfekete ruhát viselt és a hosszú ónix fülbevalót,
amit egyszer én ajándékoztam neki. Orcája és karja, amelyet nem barnított még
le a nyári nap, tompán fehérlett; e fehérséget – talán túl nagylelkűen is – szétosztogattam
későbbi könyveim lánykái között. Ivor beszéd közben is vándorló
tekintete Iris meztelen vállait méltatta, de egy-egy közbevetett kérdés egyszerű
furfangjával sikerült pillantása röppályáját megzavarnom.
Végül a megpróbáltatás végéhez közeledett. Iris azt mondta, egy perc, és viszszajön;
a bátyja azt javasolta, „dobjunk mi is egy sárgát”. Visszautasítottam az
ajánlatot, nem mintha nem kellett volna – kellett –, de tapasztalatból tudtam,
hogy egy beszédes szomszéd és a közeli vizeletsugár látványa elkerülhetetlen
húgyúti impotenciát okoz nálam. Dohányozva ültem az étterem halljában, és
azon tűnődtem, hogy bölcs dolog-e hirtelen új környezetbe, egy másik íróasztalhoz,
más fényviszonyok közé helyezni, a külvilág új kihívásainak, új illatainak
alávetni a munkarendet, amelyet a Camera Lucida kapcsán kialakítottam – s
láttam, amint oldalaim és jegyzeteim elsuhannak, akár a gyorsvonat ragyogó
ablakai, miközben én lemaradtam a járatról. Éppen eldöntöttem, hogy lebeszélem
Irist a tervről, amikor báty és húg egymásra ragyogva megjelentek a szín két
oldalán. Már tizenöt perc sem volt hátra az életéből.
A rue Despréaux-n nem egyértelmű a házak számozása, és a taxisofőr két épülettel
eltévesztette a homlokzatot. Azt mondta, hogy visszafordul, de a türelmetlen
Iris már kiszállt, én utána csusszantam, Ivorra hagyva a fizetést. Iris gyorsan
szétnézett; aztán olyan sietősen indult a ház felé, hogy alig tudtam lépést tartani
vele. Éppen megfogtam volna a könyökét, amikor hátul felharsant Ivor hangja,
szólt, hogy nincs elég aprója. Otthagytam Irist, visszaszaladtam Ivorhoz; a két
tenyérjóshoz értem, amikor Iris hangosan és bátran kiáltott valamit, mintha csak
egy őrjöngő kutyát akart volna elzavarni. Az utcai lámpák fényében feltűnt egy
viharkabátos férfi alakja, a szemközti járdáról hatalmas léptekkel indult Iris felé,
és olyan közelről tüzelt rá, hogy szinte megtaszította hatalmas pisztolyával. A
taxisofőrünk, nyomában Ivorral és velem, most már elég közel volt ahhoz, hogy
lássa, amint a gyilkos belebotlik Iris megroskadt, összecsuklott testébe. De nem
próbált elmenekülni. Letérdelt, levette svájcisapkáját, hátrafeszítette a vállát, és
a hátborzongatóan groteszk testhelyzetben borotvált fejéhez emelte a pisztolyt.
55