A szám letöltése PDF formátumban

PoLíSz
– Utálatos ember – mondta Iris. – Most biztosan meg fog látogatni valami
vodacska reményében. Sajnálom, hogy szóba álltál vele.
Kitárta az ablakot és kihajolt, éppen amikor Ivor kiszállt a taxiból. Iris túláradó
csókot intett neki, és magyarázó mozdulatokkal kiabálta, hogy lemegyünk.
– Milyen szép lenne – mondta, amint lefelé siettünk –, ha volna estélyi köpenyed.
Mindketten belebújhatnánk, mint a sziámi ikrek a történetedben. Siessünk!
Ivor karjába vetette magát, s a következő pillanatban már a biztonságos taxiban
ült.
– Paon d’Or – utasította Ivor a sofőrt. – Jó látni téged, öregfiú – fordult hozzám
határozott amerikai hanglejtéssel (amelyet szégyenlősen utánoztam vacsora
közben, míg ő azt morogta: „Nagyon vicces”).
A Paon d’Or 3 már nem létezik. Nem volt éppen fényűző étterem, de tiszta,
kedves hely volt, az amerikai turisták kedvence, ők „Pandúrnak” vagy „Pandorának”
nevezték, és mindig „patés sólét” kértek, azt hiszem, mi is azt ettünk.
Tisztábban emlékszem a mázas dobozra, ami az asztalunk mellett függött az
aranyozott mintás falon: benne négy azúrlepke, két hatalmas példány, amely
egyformán ragyogott, de a formájuk különbözött, és alattuk két kisebb, a bal
oldali pillangó lágy kék volt, fehér csíkokkal, a jobb oldali csillogott, akár az
ezüstös szatén. A főpincér szerint egy fegyenc fogta őket Dél-Amerikában.
– És hogy van az én Mata Hari barátom? – kérdezte Ivor, szétterjesztett tenyere
az asztalon maradt, ahogy visszafordult, miután megnézte a szóban forgó
„bogarakat”.
Elmeséltük neki, hogy a szegény arapapagáj megbetegedett, és el kellett altatni.
És mi van az autójával, működik még? Bizonyára jól tartja magát…
– Tulajdonképpen – vágott a szavába Iris, megérintve a csuklómat – úgy határoztunk,
hogy holnap lemegyünk Cannice-ba. Kár, hogy nem tartasz velünk,
Ives, talán később csatlakozhatnál.
Nem akartam tiltakozni, bár először hallottam erről az elhatározásról.
Ivor azt mondta, hogy ha valaha el akarnánk adni az Iris Villát, van egy ismerőse,
aki azonnal lecsapna rá. Iris, mondta, szintén ismeri: David Geller, a
színész az.
– Ő volt – fordult felém – Iris első lovagja, mielőtt betoppantál volna. Valahol
meg kell lennie a tíz évvel ezelőtti Troilus és Cressida-fényképnek, ami minket
ábrázol. David volt trójai Heléna, én Cressida.
– Hazugság, hazugság – mormolta Iris.
Ivor leírta, milyen saját Los Angeles-i háza. Felvetette, hogy vacsora után beszéljünk
arról, hogy szeretne tőlem egy forgatókönyvet Gogol Revizorából (viszsza
a kezdetekhez, hogy úgy mondjam). Iris újfent segítséget kért az étel kiválasztásához.
– Belehalsz – mondta Ivor. – Iszonyatosan bőséges adagokat adnak. Em lé kezz
vissza, mit mondogatott Miss Grunt (korábbi nevelőnőjük, akinek Ivor hátborzongató
mondásokat tulajdonított): „A fehér férgek csak a haspókra várnak.”
– Ezért szeretném, ha a halálom után elégetnének – felelte Iris.
54