A szám letöltése PDF formátumban

Világbeszéd
Prága hídjai
óvatos fordulatokkal próbálta megnézni selymes, sötét bubifrizurája hátoldalát
a kézitükörben, amelyet fejmagasságban tartott.
– Ha elkészültél – mondta –, szeretnék vásárolni egy kis olajbogyót. Ivor idejön
vacsora után, és szereti az olajbogyót a búcsú-brandyhez.
Így hát lementem, átvágtam az utcán, remegtem (nyers, örömtelen éjszaka
volt), és benyitottam a szemközti csemegeüzletbe, a hátam mögött egy férfi határozott
mozdulattal megragadta a nyitott ajtót. Viharkabátot és svájcisapkát viselt,
sötét arca rángatózott. Felismertem Sztarov hadnagyot.
– Nahát! – mondta. – Nem találkoztunk száz éve.
Leheletfelhője különös vegyi szagot árasztott. Egyszer szippantottam kokaint
(amelytől mindössze csak hánytam egyet), de ez valami más kábítószer volt.
Lehúzta fekete kesztyűjét, hogy kezet fogjunk azon a körülményes módon,
ahogyan a honfitársaim szeretnek minden belépésnél és távozásnál köszönni, és
a felszabadult ajtó lapockán vágta.
– Kellemes meglepetés! – folytatta furcsa angolsággal (nem hivalkodásból,
ahogy ez akkor tűnhetett volna, hanem öntudatlanul asszociálva). – Látom,
szmokingban van. Bankett lesz?
Megvásároltam az olajbogyókat, s közben oroszul válaszoltam: igen, vacsorázni
megyünk a feleségemmel. Aztán kihasználva, hogy az eladólány a következő
ügylet miatt odafordult hozzá, megúsztam a búcsúkézfogást.
– Ó, de kár! – kiáltott fel Iris. – Fekete olajbogyót akartam, nem zöldet!
Azt feleltem, hogy nem vagyok hajlandó visszamenni a boltba, mert nem akarok
ismét összefutni Sztarovval.
53