A szám letöltése PDF formátumban

Világbeszéd
volt ama ritka fogadásoknak, amelyeket zárkózottságom méltóztatott felkeresni.
Iris a szendvicseknél segített. Pipáztam, és megfigyeltem két fon tos és három
jelentéktelenebb regényíró, egy fontos és öt jelentéktelenebb, mindkét nemhez
tartozó költő, egy fontos (Damjan Basziljevszkij) és kilenc jelentéktelenebb kritikus
étkezési szokásait – ez utóbbiak között volt az utánozhatatlan „Prosztakov-
Szkotyinyin”, akinek vígjátéki nevét („tökfilkó-barom”) ősriválisa, Hrisztofor
Bojarszkij aggatta rá.
Borisz Morozovot, a jelentős költőt, aki egy nyájas medvére hasonlított, megkérdezték,
hogy sikerült a berlini felolvasása, és ő azt válaszolta: „Nyicsevo”
(„meglehetősen jól”-ként értendő „közepesen”), aztán elmesélt egy mulatságos,
de nem különösebben emlékezetes történetet a Németországi Emigráns
Írók Szövetségének új elnökéről. A mellettem ülő hölgy arról tájékoztatott, hogy
imádta a férjről szóló álnok beszélgetést a Paraszt és a Királynő között; s vajon
valóban defenesztrálni fogják a szegény sakkozót? Igen, feleltem, de nem a
következő fejezetben, és nem véglegesen: lejátszott játékaiban és az eljövendő
kommentátorok sokszoros felkiáltójeleiben a sakkozó mindörökké élni fog. Közben
megütötte a fülemet – a hallásom szinte ugyanolyan éles, mint a látásom –
az általános csevej egy magyarázó mondata: „angol hölgy”, amelyet egy tenyér
mögött mormolt oda egy vendég a másiknak öt székkel a hátam mögött.
Mindez olyannyira semmitmondó volt, hogy csak azért jegyeztem meg, mert
ez volt minden effajta száműzött-találkozó megszokott háttere; e háttér előtt,
a szakzsargonok és csevegés moraján emlékeztetőül időnként áttört Tyutcsev
vagy Blok egy futólag felidézett sora, amely meghitt hódolattal övezett örökkévaló
jelenlétével és a művészet titkos tökélyével egy mennyei máshol-létből jött
váratlan kádenciával, dicsfénnyel, édességgel díszítette fel e szomorú életeket, a
falra vetülő szivárvány töredéke volt – s a fényt sugárzó kristály papírnehezéket
nem találjuk. Ebből maradt ki Iris.
Térjünk vissza az apróságokhoz: emlékszem, a társaságot a Tamara „for dítá
sában” észrevett egyik vaskos baklövéssel szórakoztattam: a vidnyelosz nyeszkol
ko barok (számtalan dereglye tűnt fel) la vue était assez baroque 1 lett. A jeles
kritikus, Basziljevszkij, gyűrött barna öltönyt viselő zömök, szőke öregúr egész
alteste rázkódott a mulatságtól – de aztán arcán feltűnt a gyanú és nemtetszés
kifejezése. Tea után megszólított, és mogorván állította, hogy én találtam ki a
félrefordítás e példáját. Emlékszem, azt feleltem, hogy ennyi erőfeszítéssel őt
magát is kitalálhattam volna.
Hazafelé sétálva Iris elsiránkozta, hogy soha nem fogja megtanulni, hogyan
kell egy kiskanál émelyítő málnalekvárral zavarosra kavarni egy pohár teát.
Azt feleltem, hogy állok elébe eme különcködésnek –, de könyörögtem, hogy
ne jelentse ki à la ronde: „Ugyan, ne is figyeljenek rám: imádom az orosz nyelv
hangzását.” Ez sértés, olyan, mint azt mondani egy szerzőnek, hogy a könyve
olvashatatlan, de csodálatos a borítója.
– Ezen segíthetünk – mondta vidáman. – Soha nem volt megfelelő nyelv tanárom,
mindig azt hittem, hogy csakis te tudnál tanítani – de te nem vagy hajlandó
erre, mert túlságosan elfoglalt vagy, mert fáradt vagy, mert untat, mert
49