A szám letöltése PDF formátumban

Világbeszéd
szemben ő, a balerina, tompa fényű gyémánt volt, tehetsége minden kristálylapja
ragyogni kívánt, ám a környezet ostobaságának nyomására egyelőre kénytelen
volt lépéseit és mozdulatait hideg kokettálásra, flörtölő hárításra korlátozni
– várva a ragyogó trikójú, márványcombú atléta hatalmas szökkenésére, aki az
illedelmes előjáték után előtör az oldalszárnyból. Azt hittük, hogy e szerepre én
választattam ki, de tévedtünk.
Csak úgy tudtam elviselhetővé tenni a kísértetekre összpontosító érzéki féltékenység
kínjait, hogy e stilizált képeket kivetítettem elmém vetítővásznára. Mégis,
gyakorta engedtem az érzésnek. Az Iris Villában dolgozószobám franciaablaka
egy piros tetős erkélyre nézett, akárcsak a feleségem szomszédos hálószobája,
és a félig nyitott ablak üvegében bizonyos szögben két látvány olvadt egymásba.
A két szobát összekötő kolostori árkádsoron keresztül ferdén látszott Iris ágya
és részben ő maga – a haja, a válla, amit egyébként a régimódi írópulttól, ahol
dolgoztam, nem láthattam; de az üvegben kéznyújtásnyira megjelent a kert zöld
valósága is, a kőkerítés mentén vonuló ciprusokkal. Szóval félig az ágyban, félig
a forró, sápadt égen Iris hátradőlve írta a levelet, amelyet második legjobb sakktáblámra
feszített. Tudtam, ha rákérdeznék, az lenne a válasz, hogy „ó, egy régi
iskolatársamnak”, vagy „Ivornak” vagy „az öreg Miss Kupalovnak”, és azt is
tudtam, hogy valamilyen úton-módon a levél úgy ér a platánsorral szegélyezett
sétány végén álló postahivatalba, hogy nem látom a borítékra írt nevet. Mégis
hagytam, hogy írjon, párnája mentőövében kellemesen ringatózva a ciprusok
és a kőkerítés fölött, miközben én azt latolgattam – kíméletlenül és vakmerőn –,
hogy a sötét bőrfesték milyen mélységeibe hatolnak le a fájdalom csápjai.
11
Iris oroszórái javarészt abból álltak, hogy fogta egy versemet vagy esszémet, és
elvitte az egyik orosz hölgyhöz, Miss Kupalovhoz vagy Mrs. Lapukovhoz (egyikük
sem tudott jól angolul), és szóban lefordíttatta velük valamiféle hevenyészett
volapük nyelvre. Miután kifejtettem Irisnek, hogy csak az idejét vesztegeti
ezzel a „vak vezet világtalant”-módszerrel, valamiféle alkímiai fogást próbált találni,
amely képessé tenné arra, hogy elolvasson mindent, amit írtam. Akkoriban
(1925-ben) kezdtem bele első regényembe (Tamara), ő pedig rávett, hogy adjam
oda neki az éppen legépelt első fejezet másolatát. Ezt elvitte egy ügynökségre,
amely haszonelvű szövegeket fordított franciára, az orosz menekültek különféle
patkányoknak és különféle kommisszariatok patkánylyukainak írott folyamodványait
és kérelmeit. Az illető, aki elvállalta, hogy leszállítja Irisnek az „irodalmi
változatot”, amelyért a feleségem valutában fizetett, két hónapig ült a kéziraton,
majd amikor átadta Irisnek, felhívta rá a figyelmét, hogy „cikkem” szinte áthághatatlan
nehézségeket okozott, hiszen „az egyszerű olvasótól teljesen idegen
fordulatokkal és stílusban íródott.” Így lett a kopott, zsúfolt, csörömpölő irodában
ülő névtelen félkegyelmű első kritikusom és első fordítóm.
Én mit sem tudtam az ügyletről, míg egy nap Irist barna fürtjeivel a fogalmazópapír
lapjaira hajolva találtam, a lapokat szinte átlyuggatták az erőszakos lila
betűk, amelyek a margót figyelmen kívül hagyva elborították. Akkoriban naiv
47