A szám letöltése PDF formátumban

Világbeszéd
patot; kéjes borzongással láttam, hogy Ivor egy bőröndöt és egy horgászbotot
pakol autójába, amely burrogva áll a kertben. Vasárnap volt, s én arra számítottam,
hogy egész nap itt őgyeleg majd, de íme, beugrott a kormánykerék mögé,
és becsapta maga mögött az ajtót. A kertész két kézzel hadonászva irányította,
mellette állt szép kicsi fia, kezében egy sárga-kék tollportörlővel. Aztán meghallottam
Iris kedves angol hangját, jó mulatást kívánt a bátyjának. Kicsit jobban ki
kellett hajolnom, hogy lássam is őt, mezítláb, meztelen vádlival, bő ujjú köntösben
állt a hűvös, tiszta pázsit egy foltján, és megismételte vidám istenhozzádját,
amelyet a bátyja már nem hallott.
A folyosó túloldalán lévő vécébe rohantam. Néhány pillanat múlva, miután
elhagytam gurgulázó, nyeldeklő menedékhelyemet, észrevettem őt átellenben,
a lépcsőház tetején. Éppen benyitott a szobámba. Trikóm, egy nagyon rövid, lazacszínű
ruhadarab nem rejthette el kiszögellő türelmetlenségemet.
– Nem szeretem azt a kába kifejezést, ami kiül egy óra képére, amikor megáll
– mondta, miközben gyönge barna karjával a polc felé nyújtózkodott, ahova
egy szabályos ébresztőóráért elcserélt öreg homokórát száműztem. Bő ruhaujja
hátracsúszott, és én megcsókoltam a sötét, illatos karmélyedést, amelyet az első
átnapozott óra óta megcsókolni vágytam.
Az ajtózár nem működik, jól tudtam; mégis megpróbálkoztam vele, és a megtorlás
a semmit sem záró, ismétlődő kattanások ostoba hasonlósága volt. Kinek
a lépteit, kinek a buta, ifjonti köhögését hallom a lépcsőházból? Persze, Jacquot
az, a kertész fia, aki minden reggel leporolja és kifényesíti a tárgyakat. Benyithat,
mondtam, de már alig tudtam beszélni. Hogy átdörzsölje például azt a gyertyatartót.
Ó, mit számít, suttogta Iris, csak egy lelkiismeretes gyerek, szegény kis
lelenc, akárcsak a kutyánk vagy a papagájunk. A hasid, mondta, még mindig
ugyanolyan rózsaszín, mint az inged. És kérlek, drágám, ne felejts el visszavonulni,
mielőtt késő volna.
Oly távoli már, oly ragyogó, az örökkévalóság mit sem változtatott rajta, s
az idő hogy eltorzította! Az ágy tele volt morzsákkal, sőt, egy darab narancshéjat
is találtam. Az ifjú köhögés elnémult, de tisztán hallottam a nyikorgást,
a visszafojtott lépteket, az ajtóra szorított fülben a zsongást. Tizenegy-tizenkét
éves lehettem, amikor nagy-nagybátyám unokaöccse meglátogatta a moszkvai
kúriát, ahol azt a forró és förtelmes nyarat töltöttem. Magával hozta szenvedélyes
menyasszonyát is – egyenesen az esküvői mulatságról. Másnap szieszta
idején, egy kíváncsiság- és fantáziaroham titkos helyre vitt, az első emeleti vendégszoba
ablaka alá, ahol a kertész létrája már-már gyökeret vert a jázminok
őserdejében. A létra a földszinti zárt zsaluk tetejéig ért fel, és noha megvetettem
a lábamat a zsaluk fölött egy díszítőelemen, csak a félig nyitott ablak párkányát
tudtam megragadni; az ablakon át kusza hangok szűrődtek ki. Felismertem az
ágyrugók nyikorgását, és a padlóra helyezett tányéron a gyümölcskés ritmikus
csörömpölését; nyakamat a végletekig nyújtva az egyik ágylábat is láttam; de
legjobban az ágy láthatatlan részéről hallatszó emberi nyöszörgés nyűgözött le.
Emberfölötti erőfeszítéssel megpillantottam a szék háttámláján egy lazacszínű
inget. Ő, a révült vadállat, aki arra ítéltetett, hogy egyszer majd halálát lelje, mint
43