You also want an ePaper? Increase the reach of your titles
YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.
Világbeszéd<br />
Vladimir Nabokov<br />
A huszadik század egyik legkiválóbb prózaírója 1899-ben született Szentpéterváron.<br />
Francia és orosz irodalmat tanult a cambridge-i Trinity College-ban, aztán Berlinben és<br />
Párizsban élt, innen indult ragyogó irodalmi pályafutása. 1940-ben az Amerikai Egyesült<br />
Államokba költözött. Regényíróként, költőként, kritikusként és műfordítóként egyaránt<br />
hírnevet szerzett magának. 1961-ben a svájci Montreaux-ba költözött, itt halt meg<br />
1977-ben. 1974-ben írott, utolsó regénye, a Nézd a harlekineket! ironikus játék fikció<br />
és valóság összefonódásáról. A könyv a kiváló orosz-amerikai író, Vadim Vadimovics N.<br />
önéletrajza, akinek élete titokzatos hasonlóságot mutat Vladimir Nabokov sorsával, noha<br />
a kettőt – a szerző szerint legalábbis – el kell különíteni. Míg a történet élete legfontosabb<br />
szereplőire koncentrál – négy feleségére, könyveire, és múzsájára, Dementiára –, az olvasó<br />
lassacskán gyanút fog, hogy a fikció áthágta az életmű és az élet közötti határvonalat,<br />
s a valóság és az irodalmi invenció egyre szétválaszthatatlanabbá válik… (A regény a<br />
közeljövőben lát napvilágot az Európa Könyvkiadónál.)<br />
Nézd a harlekineket!<br />
(részlet)<br />
Első rész<br />
9<br />
Túl izgatott voltam a megszokott sziesztához, így a délután java részében egy<br />
szerelmes versen dolgoztam (ez az utolsó bejegyzés 1922-es zsebnaptáramban –<br />
pontosan egy hónappal Carnavaux-ba érkezésem után íródott). Akkortájt, úgy<br />
tűnik, két múzsám volt: a nélkülözhetetlen, hisztérikus, valódi múzsa, aki csalóka<br />
szókép-foszlányokkal gyötört, és kezét tördelte, amikor képtelen voltam<br />
magamévá tenni a felajánlott bűvöletet és őrületet; és famulusa, próbababája és<br />
dublőze, a kis logikamester, aki az úrnője által feltépett réseket értelmező, versláb-igazító<br />
hézagpótlóval tömte be, s ezek <strong>szám</strong>a annál jobban szaporodott, minél<br />
inkább eltávolodtam az eredeti, elenyésző, barbár tökéletességtől. Az orosz<br />
ritmusok álnok zenéje megtévesztően sietett megmentésemre, akárcsak azok<br />
a démonok, amelyek a görög poéták és történelem előtti madarak utánzásával<br />
megtörik egy művész poklának fekete csöndjét. Újabb, végső megtévesztést jelentett<br />
a letisztázás: a kalligráfia, a pergamen és a tus rövid időre megszépített<br />
egy halott klapanciát. Még elgondolni is rossz, hogy közel öt éven át egyre csak<br />
próbálkoztam, és újra meg újra csapdába estem – míg el nem bocsátottam azt a<br />
festett, vemhes, jámbor, szörnyű kis famulust!<br />
Felöltöztem, és lementem a földszintre. Az erkélyre néző franciaablak nyitva<br />
állt. Az öreg Maurice, Iris és Ivor martinit kortyolgatva egy csodálatos naplemente<br />
zenekari árkában ültek. Ivor bizarr hanghordozással és szélsőséges moz-<br />
41
Change language