A szám letöltése PDF formátumban

Világbeszéd
Másik (4)
Lép a fiú nagy nehezen
apja elébe, de néma…!
„Kis menyasszony, te, kölyök, még ma
mutasd, ide nekem!”
S a lány, elsőre, most ott áll.
irulva, pirulva még.
Törli az apa a szemüvegét:
„Fiú! Te jól választottál!”
És öleli, karjában a lánytest.
A két érintés más-más.
Hanem ez a csók csak áldás.
…A vén ház tud sok mást. S ezt.
S az utolsó (6)
Ma a szoba – csend. És mészfehér
a kis asszonyarc. Csupa
könny kedveszegett szeme; elér
még oda, hol apja ravatal.
Oldalán férje. De nem vigasz;
mit ő! Bódult kezet
szorít, de csak közönyös jég az,
kérést arc visszavet.
„Mamikám, ezt a csokrot, vedd!”
Az ajtóból kicsi fiú.
Síráson át mosoly – így már lehet.
S a vén ház se oly szomorú.
Még egy (5)
Ott állt a szőke gyermek,
erdei-tó tiszta szíve
alkony-sejtelmek íve;
boldogságok? gyötrelmek?
Anyja hagyta a rokkát.
„Kicsikém, mi ez a bánat?”
Könnye patakzott a lánynak;
és mind a ketten tudták.
S hamar: kopogás hallatszott.
ifjú úr. – „Szabad,” – Szünet, csend.
Senki se kérdezte azt ott.
A vén ház meg se rebbent.
A kiszögellőszobácska (7)
Ne lássam a mindennapokat!
A nyüzsgést! Strucc, én,
megbúvok a vén ház öblén,
s nézek csak, bármi jöttén,
ólom-vak ablakokat.
Egyszerűség, ó, apai vetés,
gyümölcse az igazi öröm;
álmodván járok az óra-körön,
karszékben, s így kiülöm,
mi új és tévedés.
39