A szám letöltése PDF formátumban

PoLíSz
Szeretem ezt a cigánysorsot. A sose-belenyugvót, mindig álmodót és fölívelőt.
Nem hiszek a másságban – városi ficsúrok találják ki maguk andalítására. A
cigány – cigány, ugyanolyan. A mienk. A mifajta. Nincs másság. Mienkség van.
Ezek a versek. Ez Rostás-Farkas György. Nem folklór, nemcsak tanítói hév, hanem
öntörvény. Péli Hilda meséi vannak, Ruva-Farkas Pál indulatai – a többi, ahogy
a Biblia mondja: hozzáadatik nektek. Persze, a mi emberi segedelmünkkel, meg
azoknak az örök cigány-anyáknak az égig érő sóhajaival, akik dajkálták ezeket a
szomorú, de sose-nyugvó férfiakat, mint Rostás-Farkas György és társai, a kubikolókat
éppúgy, mint a meseköltőket, idehazai fekete tekintetű magyarokat. (részlet
Az Utolsó Nomád című antológiából)
Rostás-Farkas György életében elvitathatatlanul nagy jelentősége volt és van
azoknak a bensőséges kapcsolatoknak, melyek a híd szerepét képesek betölteni
úgy ember és ember, mint nép és nép, kultúra és kultúra közt. Ugyanez a motiváltsága
tükröződhet műfordítói munkásságában is, melyből Exupéry Kis hercegének
és Kertész Imre Sorstalanságának lovári nyelvű fordításai emelkednek ki.
Így vallott József Attila díja átvételének kapcsán 2005-ben, a Veres Emesének
adott interjújában:
Köszönöm a sorsnak, hogy a József Attiláról elnevezett díjat átvehettem. Ez
öröm és fájdalom is egyúttal. József Attila most lenne száz éves, és ő volt az első
meghatározó mesterem az életemben. Persze az írás úgy van az emberben, hogy
kívánkozik valami belső parancs által vezéreltetve. De azt hiszem, hogy ő is olyan
sorsot élt, amilyet én a cigánytelepen. ő a szegénynegyedben élte azt át, és azért
is megható, hogy a róla elnevezett díjat átvehetem ezen a szép napon.
– Miért említette a fájdalmat, ezért a közös sorsért talán?
– Igen, több közös is van talán bennünk. Az egyik az, hogy ő a szegények között
is a legszegényebb volt, és én is azt hiszem, hogy ahol tizenegy gyermek néz a
lábas aljába, ott nem lehet jólétről beszélni. Én is ilyen szegény sorsból, a cigánytelepről
jöttem, és három évtizedes munkásságom elismeréseként vehetem át ezt a
díjat. Egy kis fájdalom is van bennem, mert nem érhette meg édesanyám, meg
édesapám.
– De azt hiszem, hogy kárpótolja az, hogy mától a cigányság, bár eddig is
ismerte és elismerte az Ön képességeit, mégis különösen fel fog nézni Önre.
– Én a munkámat végzem. Ezzel se több, sem kevesebb nem vagyok. Legfeljebb
egy picit más. De hát az írás olyan, mint a dal. Nem ismer határokat. Mindenkihez
szeretnék szólni. Verseimben talán kicsendül ez a fájdalmas érzés ami bennem
van, hogy a népem sorsát vagyok erkölcsileg kötelezett továbbvinni. [...] Az a
megtiszteltetés ért, hogy a Sorstalanságot fiammal együtt lefordítottuk lovári
nyelvre. Ebbe oroszlánrészt vállalt a fiam, én csak segítettem neki. De a Kis herceg,
ami, azt hiszem, hogy mindannyiunk közös értéke, azt is lefordítottam, és
sorolhatnám tovább. A Kisherceg azért is él ilyen elevenen bennem, mert azt
mondja a kis róka, hogy aki megszelídíti, felelősséggel tartozik érte. (Részlet Az
Utolsó Nomád című antológiából.)
32