A szám letöltése PDF formátumban

A történelem faggatása
Fél szemmel hunyorítva a sörre, simítja szakállát:
„Ennyit Urunk elnézhet, bár Ő mindenen átlát…”
Búcsút nem mondok, szövetét kár nyűni a szónak.
Foglalj törzsasztalt, gyűjts egybe barát bejutókat!
Viszlát, drága Lacim, jövök egy nap, kései vándor,
S hogy ne unatkozz – rám fér –, korrepetálj fizikából!
„Itt nincs mit átélni”
Erdélyi György mesél a Szuvenír című drámáról
Az életben, talán sorsszerűen, találkozunk olyan emberekkel, akikkel rokonságot
érzünk. Ilyen volt számomra Szabados György, akitől nagyon sokat tanultam,
és aki végigkísérte egész életemet. Rengeteget köszönhetek neki. Terelgetett
a pályámon, ráirányította a szememet számos olyan dologra, amely éppen akkor
nem volt benne a levegőben, amiért komoly lépéseket kellett tenni, hiszen hivatalosan
soha meg sem történt. Az ő révén ismertem meg a Szuvenír című könyv
íróját, Benedikty Horváth Tamást, akinek nem ez volt az első műve. A szegedi
egyetem joghallgatója volt, amikor ’56-os tevékenységéért letartóztatták, vizsgálati
fogságban töltött nagyon hosszú időt. Közben többször úgy megverték,
hogy végül félig megvakult, elveszítette a hallását, szóval nem bántak vele kesztyűs
kézzel. Két évig menekült az országban, hogy megpróbáljon elbújni. Állást
sokáig nem kapott. Azt nem tudom, hogy az egyetemet elvégezte-e, ilyesmiről
nem beszélgettünk. Gyakorlatilag a ’60-as évek közepétől szabadfoglalkozású
író. Írásainak, verseinek, esszéinek, kisregényeinek és a Szuvenírnek is mindmind
– így vagy úgy – témája az ’56-os forradalom. Az a nagy nemzeti huncutság,
ami itt ’89-ig történt ’56 ügyében, láttatta meg velem, mi történik ebben az
országban, és szép lassan eljutottam ahhoz, amit kezdetben ösztönösen, később
egyre tudatosabban, de lényegét tekintve mind a mai napig képviselek.
1956-ban 13 éves voltam. Szerencsém volt. Az, hogy én például nem mentem
el október 25-én a Kossuth térre, amiatt volt, mert apám megfenyegetett, hogy
agyonver, ha kiteszem a lábam a házból. Nem biztos, hogy túlélem, ha odamegyek.
28-án a Joszif Sztálin tank lövését – amely romba döntötte lakásunkat – is
túléltem. Amikor először tettem ki a lábam az utcára, a Kálvin téri szökőkútban,
amely most az Erzsébet téren áll, annyi hullát láttam belepakolva, hogy az őrület.
Az első, akit megláttam, egy osztálytársam volt. És láttam a várost is, ami az
ostrom alatt élők elmondása szerint rosszabbul nézett ki, mint ’45-ben. Körülbelül
hat éves korom óta tudom, hogy ki, mit és mikor hazudik. Akkor sokkal
könnyebb volt ezt tudni, mint ma.
Végeztem a munkámat, csináltam a színházat, a versmondást, de sok esélyem
nem volt arra, hogy ’89-ig érdemben foglalkozhassak ’56-tal. ’89 után az első
’56-os dokumentum-darabot az azóta halott rendező barátommal, Jeli Ferenccel
együtt csináltuk, és a Honvéd Együttes mutatta be. Az akkori ’56-os Szövet-
15