2006/140. szám - Jó Ha Figyelünk

A 2006-os választások tétje . . . . . . . . . . . 2 

Az SZDSZ és az elveik . . . . . . . . . . . . . . . 2 

Fából vaskarika . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3 

Adó! Adó! Adó! De milyen? . . . . . . . . . . 8 

Mert bombázni kell!. . . . . . . . . . . . . . . . 10 

Botrány a filmszemlén . . . . . . . . . . . . . . 12 

Példák a mi gyáváinknak! . . . . . . . . . . . 13 

Szívország és Gyomorország . . . . . . . . . . 14 

Kormányváltást akarunk! . . . . . . . . . . . 16 

Ámokfutás a Népszabadság hasábjain . . 17 

Államokosok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18 

A TARTALOMBÓL: 

Halálos sértés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 

Látlelet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .21 

Medgyessy, és ami utána következik . . . 22 

Ígéretek földje . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23 

Nyílt levél a Legfõbb Ügyészhez. . . . . . . 24 

Az én kopogtatócédulám . . . . . . . . . . . . 25 

Balítéletek I . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26 

Szavazzunk-e a Harmadik Útra? . . . . . . 27 

Válasz Révész Máriusznak . . . . . . . . . . . 27 

Szenvedésbe ágyazott gyönyörûség . . . . 29 

Utóvizsga Start-kártyával. . . . . . . . . . . . 31 

Ön a szocialista nagyváros öntudatos polgárának lapját, a Jó Ha Figyelünk címû alkalmi megjelenésû újságot olvassa. A lap elektronikus formában ingyenesen letölthetõ, a 

http://jhf.fw.hu weboldalról. Észrevételeiket, kritikáikat és véleményeiket is ide küldjék. Amennyiben a lap megnyeri tetszését, kérjük jó szívvel ajánlja azt másoknak 

is elolvasásra! Köszönjük, és jó szórakozást! JHF könyvek a NETEN!!! http://www.tar.hu/layout

Mindannyian tudjuk, érezzük, hogy az idei 

választás más lesz, mint az eddigiek. A parlamenti 

pártok részérõl már egy jó féléve dübörög 

a kampány (akár a gazdaság), s néhány 

hetemegindultazMSZPésaFideszígéretdömpingje 

is. A „politikai elit“ tagjai egymást 

túlrikácsolva és túllicitálva igyekeznek minél 

nagyobb támogatottságot szerezni. 

Kemény, sõt könyörtelen kampány várható, 

olyan kampány, amelyben a nagy pártok 

óriásplakáton, internetes hirdetéssel és 

minden médiafelületen megjelenve sulykolják 

szlogeneiket. Az MSZP majd nagyon bátor 

és igazságos lesz, az SZDSZ tovább játszadozik 

az általa nemrég felfedezett Újszövetség 

különbözõ – saját szájíze szerint 

átalakított – passzusaival. Az MDF egyre abnormálisabban 

sikoltozik majd egy normális 

Magyarországért, a Fidesz pedig mind jobban 

belebonyolódik annak fejtegetésébe, hogy 

most mik is a jó dolgok, amit folytatniuk kell, 

illetve izé, a hibák, amiket nem akarnak újra 

elkövetni... – szóval a Fidesz is mindenképp 

hajtogatni fog valamit. Rádió, televízió, újságok, 

utcai hirdetések – mind a parlamenti 

pártok jelszavaitól harsognak majd. 

Kíméletlenül támadni fogják majd egymást 

s együtt, összefogva a Harmadik Utat. 

Az MSZP, az SZDSZ náciveszélyt fog vizionálni, 

az MDF fanyalogva kijelenti, hogy egy 

olyan fajsúlyos erõ, mint õ nem foglalkozik 

parlamenten kívüli pártokkal, a Fidesz naponta 

háromszor-négyszer elhatárolódik 

majd, közben suttogó propagandájával azt 

terjeszti, hogy a Harmadik Utat „a kommunisták“ 

támogatják, hogy így „osszák meg“ a 

jobboldalt, ami ugye egyenlõ Orbán Viktor 

pártjával. Különösen így lesz ez, miután egyre 

szélesebb kisgazda rétegek csatlakoznak a 

MIÉP-Jobbik összefogásához, így a parlamenti 

pártok elõtt felrémlett a veszély, hogy esetleg 

a magyar vidéknek még képviselete lesz 

az Országházban... 

Sokan sokféleképpen fogják meghatározni: 

mi is a tétje az idei választásoknak. A baloldal 

veresége esetére a fasizmus visszatértével 

riogat majd, a Fidesz pedig „a luxusbaloldal“ 

még több gazdasági baklövésétõl félti az 

országot, ha az MSZP-SZDSZ gyõz. 

Kevés szó esik azonban majd 2006 áprilisának 

igazi tétjérõl. Pedig nemzetünk egészének 

megmaradása szempontjából is fontos, 

hogy ne az 1989 elõtti idõszak jogutódai 

gyõzzenek. Ezzel ugyanis egy újabb kilátástalan 

négy év szakadna ránk: anyaországiakra 

és határokon kívüli testvéreinkre. Négy év 

pedig nagy idõ: azalatt a határokon túl el lehet 

keseredni, a megaláztatásokba bele lehet 

fásulni, magyarországi támogatás hiányában 

fel lehet adni és otthagyni Kassát, Kolozsvárt 

vagy Szabadkát. Itthon pedig négy év alatt el 

lehet adni a maradék nemzeti vagyont, ki lehet 

húzni a földet a gazdák talpa alól, a 

multik rabszolgájává – és agymosott fogyasztójává 

– lehet tenni újabb tömegeket. Tönkre 

lehet tenni az oktatást, tovább lehet növelni 

a baloldali média így is hatalmas túlsúlyát, 

rengeteg valóságshowt lehet tetõ alá 

hozni, sõt a lendületbõl talán még egy hõsies 

hangvételû Che Guevara- vagy Ságvári Endre-játékfilmre 

is futja majd. Fel kell tennünk 

magunknak a kérdést: tényleg ezt akarjuk? 

A képlet azonban nem ilyen egyszerû, mert 

mi van, ha a Fidesz gyõz és egyedül alakít kormányt? 

(Tudom, ez a közvélemény-kutatások 

fényében nem túl valószínû, hiszen a narancsosoknak 

csupán saját felmérésükben van 

stabil elõnyük, de azért játsszunk el a gondolattal.) 

Kockáztassuk meg: hasonló dolgok 

fognak történni, mint ahogy fentebb vázoltuk, 

csak azzal a különbséggel, hogy a Ságvári-film 

mellé készül majd egy Bartókról szóló is, s talán 

titokban – nehogy a szomszédok és a rettegett 

média érzékenységét megsértsék – fel lehet 

avatni még egy Wass Albert-szobrot – valami 

olyan helyen, ahol minél kevesebben 

találkozhatnak vele. A miniszterelnök minden 

nyáron el fog látogatni Erdélybe, mond 

néhány szép gondolatot Tusnádfürdõn, majd 

hazajön, és nem történik semmi. 

Néhány hónapon belül pedig a kormánypárt 

egyik prominens alakja kijelenti, hogy támogatni 

kell mindenáron Szerbia uniós csatlakozását 

is – függetlenül attól, hogy hány magyart 

vernek addig véresre Zomborban vagy 

Nagybecskereken. Vagy ki se jelenti, csak 

megszavazzák csendesen. Fel kell tennünk 

magunknak a kérdést: tényleg ezt akarjuk? 

Vagy esetleg olyan pártot is látni akarunk 

a parlamentben, amely nem kompromittálta 

magát az úgy nevezett rendszerváltás elvtelen 

kompromisszumaiban való részvétellel, 

amelynek nevéhez nem tapadnak kétes privatizációs 

ügyletek. Kell, hogy jelen legyen 

olyan politikai erõ a törvényhozásban, mint a 

MIÉP-Jobbik Harmadik Út, amely már példát 

mutatott összefogásból, kezet nyújtott a 

szétvert kisgazda mozgalomnak, bátran kiállt 

és kiáll határon túli magyar testvéreink mellett, 

s arra törekszik, hogy Magyarország a 

magyaroké legyen. Ha azt akarjuk, hogy egy 

nemzeti-keresztény értékrendet valló, 

ugyanakkor friss, hiteles erõ is ott legyen az 

Országházban, mindent meg kell tennünk 

ezen összefogás sikeréért. 

Császár 

Forrás: függetlenség.hu 

Elfogadhatatlan az országos lista intézménye, alapvetõen azért, 

mert antidemokratikus megoldást jelent, amely ellentétben áll a 

képviseleti demokrácia alapelveivel; tudniillik privilégiumosztó 

hatalmi monopóliumot konzerváló korporatív megoldás irányába 

visz, a korporatív logika pedig feleslegessé teszi az állampolgári alapon 

történõ szavazást. 

Továbbá elfogadhatatlan azért is, mert jórészt olyan hatalmi pozícióban 

levõ személyeket juttat be – gyakorlatilag automatikusan 

– a parlamentbe, akiknél elemi követelmény lenne a nyílt versenyben 

való megmérettetés." 

(Forrás: „A rendszerváltás programja. Elfogadta a Szabad Demokraták Szövetségének 

közgyûlése, 1989. március 19.-én, a budapesti Corvin filmszínházban.“) 

Ha az SZDSZ hû lenne elveihez, most a 20-ból csak 7 képviselõje 

lenne. 

Az is sok – mondják országszerte. 

Rajtad is múlik, hogy bent maradnak-e. 

Béki Gabriella, Dr. Eörsi Mátyás, Dr. Fodor Gábor, Gulyás József, 

Gusztos Péter, Horn Gábor, Jüttner Csaba, Dr. Kis Zoltán, 

Kovács Kálmán, Dr. Mézes Éva, Szalay Gábor, Dr. Világosi Gábor, 

Dr. Wekler Ferenc Szelle György – www.mkdsz.joomla.hu 

Antiliberális kampánykezdet az SZDSZ-székház elõtt 

A Jobbik elsõdleges politikai célja a szélsõséges SZDSZ parlamentbõl 

való kiszorítása és az általa képviselt ultraliberális káosz és károkozás 

felszámolása. Ennek keretében heti rendszerességgel felhívjuk 

a társadalom figyelmét a „törpe terrorpárt“ (copyright: Fábry 

Sándor!) közösség-, nemzet- és vallásellenes megnyilvánulásaira, 

nyílt keresztény és egyházellenes kirohanásaira. 

A Jobbik az SZDSZ székház bejárata elõtt egy „Jöjjön el az én országom“ 

feliratú lábtörlõ leterítésével és egy a liberális képviselõknek 

szánt meglepetés akcióval indítja el 2006-os antiliberális választási 

kampányát, megállítva ezzel az 5%-os küszöb elõtt az értelmiségi 

árulás és képmutatás kicsinyke pártocskáját, nehogy ismét a 

mérleg nyelvének szerepében tetszelegjen a magyar törvényhozásban. 

Céljaink elérése érdekében országos antiliberális mozgalmat 

szervezünk „Élõsánc“ névvel a génkezelt liberális politika ellen! 

Söpörjük ki az SZDSZ-t a magyar törvényhozásból! 

Molnár Tamás, 

a Jobbik alelnöke 

2 jó ha figyelünk

– avagy Multimilliárdos vadkapitalisták magánszocializmusa – 

Annak ellenére, hogy az évértékelõ beszédek 

elhangzása után ember legyen a talpán, 

aki el tudja dönteni, hogy most akkor milyen 

országban is élünk valójában, a magam 

részérõl mégis bizakodó vagyok, mert lám, 

él még a virtus, él még a szellem és a realitásérzék 

szûkebb pátriámban, Mediterrán 

Moszkvában. Terem még babér az írástudók 

számára is Európa leendõ kulturális fõvárosában. 

Bár – ahogyan azt manapság a médiában 

szokták volt mondani – az „ellenzék vezérével” 

lejattoló Vitéz László, a Demokrata címlapjára 

a sikeres polgármesterek közé is felkerült 

pécsi Bürgermeisternek és csapatának 

még halványlila segédfogalma sincs arról, 

hogy a város mibõl fogja finanszírozni az Európa 

Kulturális Fõvárosa címû projektet – 

kb. 30 milliárdot, vagyis 30 ezer millió forintot 

kellene összekaparni valahogy akkor, 

amikor a város már az üzemeltetésre sem kap 

egy árva buznyákot sem, annyira el van adósodva 

– nos, én ennek ellenére mégis bizakodó 

vagyok. 

Pécs elsõ embere, Vitéz László, aki – ha a hagyomány 

állításának hinni szabad – szép csendesen, 

hátul a surranó pályán – immáron második milliárdocskáját 

is megszerezte 

A politikai korrektséghez hozzátartozik, 

hogy Vitéz László uram nem nagyon aggódik 

a jövõ(je) miatt, hiszen még arra is jutott 

ideje és energiája, hogy az elégedetlenkedõ 

ellenzéki politikusokat ekképpen csitítsa 

le: Amíg ti itt ugattok, addig én 

megszereztem a második milliárdocskámat 

is. 

És, hogy valójában mennyire sikeres a mi 

szeretve tisztelt polgármester urunk, és 

mennyi igazságtartalom rejtõzhet e mondat 

mögött, azt jól érzékelteti egy, a városban felépítendõ 

jégcsarnok problematikájának kezelése 

Don Tollerone részérõl. Ha a hagyomány 

állításának hinni szabad, a város vezetõje 

közölte a beruházó vállalkozóval, hogy 

szegény az eklézsia, mint a templom egere, 

olyan üres a zsebük, mint a gazdasági kamara 

elõtt fellépõ és zsebeit sajnálkozó arckifejezéssel 

kiforgató mûminiszterelnöknek, nincs 

egy megveszekedett vasuk sem, de ha a vállalkozó 

lenne olyan szíves, belenyúlna a zsebébe 

és onnan 10 gurigát átgurítana bizonyos 

magánzsebbe, mindjárt megoldódna a probléma. 

Rögtön elintézõdnének a szükséges engedélyek, 

területet is kapna a beruházó, szóval 

minden el lenne intézve. Elvégre a város 

érdeke is, nem igaz? 

10 guriga (városi szóhasználat)= 10 millió. 

Nem csoda, ha az elsõ milliárdocska után 

ilyen hamar összejött a második is. Csak azon 

csodálkoztam, hogy a televízióban a parlamenti 

vagyonbevallásról szóló tudósításban a 

déli végek korlátlan urát majdhogynem a 

„futottak még” kategóriába sorolták. 

Ja kérem, messze van ide Buda vára! 

Én azonban mégis bizakodó vagyok. Bizakodó, 

mert Jólét király és Nagy Jólét király 

tanulságos stafétabot váltásának, majd 

utóbbi esztelen ámokfutásának már-már 

anderseni mélységekbe hatolóan részletes 

bemutatása egy pécsi illetõségû honfitársunk 

által, derûvel tölt el, és azt mutatja, 

hogy a magyar emberbõl nem veszett ki a 

humor, keserves kínok közepette is tud még 

nevetni önmagán. 

Bizony, kedves Barátaim, saját nyomorúságunkon 

nevetünk akkor, amikor Nagy 

Jólét király történetét hallgatjuk, hiszen 

nélkülünk, az istenadta nép nélkül nem kerülhettek 

volna vissza a hatalomba „derék” 

posztkommunistáink, akik elõször egy spiclit, 

majd második alkalommal egy zártkörû 

szeánszon magát Nagy Jólét királyt ültették 

a nyakunkba. 

Az „ellenzék vezérének” évértékelõ beszédét 

már sok helyütt leközölték szó szerint, álljon 

itt most Nagy Jólét király története, mely 

történetet a szó szerinti közlésekbõl kifelejtették, 

vagy kitörölték. Ennyivel azt hiszem, 

tartozunk szellemes pécsi honfitársunknak. 

Íme: 

Nagy Jólét király, miután elõdjét, Jólét királyt, 

kinek legbizalmasabb tanácsadója volt, 

ügyes csellel letaszította a trónról, azon nyomban 

kihirdette programját, melynek krónikások 

szerint is eredetinek tartott, „Nagy a jólét” címet 

adta. 

Elsõ, történelmi jelentõségû beszédében csodálkozó 

népe elõtt elmondta, egyetlen tennivalónk 

van, a népnek meg kell tanulnia érezni a 

nagy jólétet, hiszen külföldi országokban már 

óriási sikereket értek el azzal, hogy megtanították 

a népnek a nagy jólét érzését. 

Udvarának híres tudósai azonnal kidolgozták 

a „Nagy jólét 100 érzése” címû kézikönyvet, 

amelybõl bárki, bármilyen elõképzettség 

nélkül könnyedén elsajátíthatta a nagy jólét felemelõ 

érzését. 

Népe hûen tanulta érezni a nagy jólétet. A 

rosszindulatú szóbeszédnek senki nem ült fel, 

miszerint a nagy jólét felemelõ érzése valójában 

nem más, mint az éhségérzet és a munkanélküliség 

kilátástalan érzése. 

És a nép sokat tanult. 

Megtanulta, hogy a gázár növekedése, a 

gyógyszerár duplájára emelkedése, a munkahely 

elvesztése, a kiszolgáltatottság valójában 

mind-mind a nagy jólét érzéséhez tartozik. 

Az emberek idõvel azt is megtanulták, hogy 

minél kevesebben élnek az országban, annál 

teljesebb a nagy jólét érzése, s a fiatalok, megfogadva 

a király bölcs tanácsát, el is költöztek az 

országból. 

Nagy Jólét király nem elégedett meg ennyivel, 

„Nagy Jólét Megasztár” versenyt hirdetett, 

amelyen az ország minden lakosának el kellett 

indulnia a saját jószántából. Az indulóknak 

abban kellett versenyeznie, hogy ki érzi át a legjobban 

a nagy jólétet. 

Az ország maradék népe összegyûlt a király 

palotája elõtt, hogy bemutassa, milyen hihetetlen 

„nagy jólét” érzésére képes. Volt, aki bemutatta, 

hogy akkor is képes érezni a nagy jólétet, 

ha késsel megvágja a kezét. A másik versenyzõ 

a fogát húzatta ki fájdalomcsillapító nélkül. A 

gyõztes végül is az lett, aki úgy is át tudta élni a 

nagy jólétet, hogy már öt napja nem evett semmit. 

Ekkor Nagy Jólét király elégedetten végignézett 

a nagy jóléttõl alélt versenyzõkön, ünnepélyesen 

felállt trónjáról, és így kiáltott: 

– Eljött az én országom! 

Az alattvalók pedig engedelmesen válaszolták: 

– Igen, megcsináltuk! 

Ui.: Hangsúlyozom, az eseményekkel és a 

szereplõkkel való bármilyen hasonlóság kizárólag 

a véletlen mûve. 

Hát eddig tart Nagy Jólét király története. 

Alteregója, a rendszeresen ripacskodó 

mûminiszterelnök azonban újból „megtisztelt” 

minket fellépésével az ország házában. 

Harrach Péter mondta nagyon szellemesen 

a kormányfõ évértékelõ beszéde után, hogy 

a parlament új szerepkörrel gazdagodott, 

befogadó színház lett. No, de fordítsuk ko- 

jó ha figyelünk 3

molyra a szót, íme néhány gyöngyszem, a 

teljesség igénye nélkül: 

„Mi, liberálisok és szocialisták…” – hallhattuk 

többször is Franciscótól. Most ne is 

pazaroljuk a drága idõt arra, hányszor tettem 

említést arról, hogy Fletó az SZDSZ 

embere. Amint a mellékelt ábra mutatja, 

valóban az. Egyes közvélemény-kutatások 

szerint az SZDSZ nem fog bekerülni a következõ 

törvényhozásba. Mit tesz Isten? A 

koalíciós társ nemcsak politikai ellenfelétõl, 

de tõlük is gátlástalanul és szemérmetlenül 

ellopott minden olyan kezdeményezést, 

amirõl úgy vélte, a maga javára fordíthatja. 

Szegény Miska Kancsó búsul is 

emiatt éppen eleget, a „több SZDSZ” hangzatos 

marhasággal próbálja elejét venni a 

rettenetnek. Fletóval talán kígyót melengettek 

a keblükön? Ki tudja? Majd a jövõ 

erre a kérdésre is választ ad. Megyünk 

tovább. 

„Nincs ma még egy olyan ország Európában, 

ahol egyszerre öt autópálya épül!” 

Ez volt az elsõ neuralgikus pont amikor 

(és itt most városi szóhasználat következik 

újfent) az agyam lelökte a szíjat. 

„Nincs ma még egy olyan ország Európában, 

ahol egyszerre öt autópályát kellene építeni, 

merthogy azok még nem léteznek, nincsenek!” – 

ordítottam dühösen a tévékészülék elõtt, és 

ha jól emlékszem indulatosan hozzáfûztem a 

végére még a „te barom” indulatszócska 

összetételt is, de kérem a tisztelt Olvasót, ezt 

tudjabeerõsfelindultságomnak. 

Kicsit hajaz ez a kormányfõi technika 

arra, amikor egyedüliként visszadobták a 

kilábalási tervünket Brüsszelben, mi azonban 

ennek ellenére biztatást láttunk a dologban. 

Itt kérem szépen teljesen hülyének 

vagyunk nézve, ha eddig még valaki 

számára ez nem lett volna világos. 

„Nincs út vissza a szocializmusba és nincs 

út elõre a polgári szocializmus fából vaskarika 

rendszerébe sem!” 

Mondja ezt egy, a Kommunista Ifjúsági 

Szövetségbõl (KISZ) indult, mára 

multimilliárdos vadkapitalistává egyedfejlõdött 

posztkommunista. Egy rövidke pillanatra 

gondolkozzon el mindenki a hitelesség 

fogalmán, mer’ hogy nálam új értelmezést 

nyert, az hétszentség. 

A mûminiszterelnök szociális érzékenysége 

is megérne egy misét. Fõként akkor, 

amikor tudjuk róla, hogy egyik cégénél nem 

tartják be a munkaidõ elõírásokat, cégbirodalma 

felépítése során pedig megfenyegette 

az egyik vállalat dolgozóit, hogy adják el 

neki a tulajdonrészüket. 

Ja, és még valamit! Elgondolkoztak Önök 

már azon, hogy micsoda egetverõ baromság 

az a megfogalmazás, hogy polgári szocializmus? 

Ha valami polgári az nem szocialista, és 

vice versa. Ezek egymás ellentétei. Vagy ahogyan 

annak idején még az államszocializmus 

oktatási rendszerének keretében tanultuk, 

A mi szeretve tisztelt szociálisan liberális, liberálisan szociális 

Gyurcsányi Francisconk 

antagonisztikus (kibékíthetetlen) ellentétben 

állnak egymással. És mielõtt még valaki 

tévutakra tévedne, a szolidaritás eredetileg 

keresztény érték volt. Bocsika. 

„Millióknak adtunk reményt!” – hangzott 

el a mûminiszterelnök beszédében. 

– És mit adtatok még? – kérdeztem én a 

tévé elõtt füstölögve. – Gigantikus eladósodást? 

„Kétszer annyi jutott a gazdáknak. Ma egy 

átlagos gazda 2 millió forint támogatást kap.” 

Most ne is pazaroljuk a drága idõt arra, 

hogy különbözõ mezõgazdasági szakértõk – 

például Tanka professzor – dél-amerikanizálódásról 

beszél a nagybirtok rendszer kialakítására 

és a zöld bárók helyzetbe hozására való 

szocialista törekvések láttán. De, ha olyan jól 

mennek a dolgok és az „átlagos” gazda soha 

annyi támogatást nem kapott még, mint 

most, akkor, tessék szíves nekem megmondani, 

mi a francot kerestek a gazdák traktorostól, 

mindenestõl napokig a fõvárosban, ha 

olyan jól megy nekik? Nem értem. Meg azt 

sem értem, hogy akkor miért is kellett olyan 

sietve, szinte pánikszerûen távoznia Németh 

Imre miniszter úrnak, ha a dolgok olyan jól 

mennek a mezõgazdaságban? 

„A szociális kiigazítások egy része és a fejlesztéseknek 

egy része, az autópálya építéseknek, 

a kórház rekonstrukcióknak, iskola felújításoknak 

egy jelentõs része… hát ez bizony hitelbõl… 

közös… közösen felvett hitelbõl 

finanszíroztuk.” 

Na itt álljunk meg egy ásónyomra, Istenben 

szeretett felebarátaim! A magam részérõl 

a lehetõ leghatározottabb mértékben elhatárolódom 

a miniszterelnök kijelentésétõl. 

Felelõsségem teljes tudatában, tiszta 

elmeállapotban kijelentem – sõt, ha az ügy 

bírósági szakba jut, eskü alatt vallom – hogy 

soha, semmilyen körülmények között nem 

volt közös ügyletem Gyurcsány Ferenccel. 

Államadósságot növelõ hitelt nem vettem 

fel, fõként nem vele együtt. A pénzt soha 

nem láttam, kezemben soha nem tartottam. 

A „közösen felvett hitelbõl” szóösszetétel 

nem fedi a valóságot, az alkalmas arra, 

hogy jó híremen foltot ejtsen, így – ha az 

eladósodás folyamata államcsõdbe torkollik 

– valamennyi, esetleges végrehajtási 

intézkedést maga után vonó következmény 

a mûminiszterelnököt terheli. 

És akkor tegyünk rá még egy lapáttal! 

Nem tudom emlékszik-e még a kedves Olvasó 

arra a kínos szituésönre, amikor elõször 

vonták kérdõre Fletót, hogy merre található 

a lóvé? Akkor õ azt válaszolta, hogy benne 

van a fizetésemelésekben, a nyugdíjkorrekcióban. 

Ismerõs, ugye? Ez nem más, mint a 

„Hogyan vigyünk csõdbe könnyen és gyorsan 

egy egész országot” típusú, régi jó, kádári, „hitelekbõl 

tartsuk fent a mesterséges életszínvonalat” 

címû jövõfelélés modernkori változata, 

mely az eladósodás felgyorsításával és 

annak gigantikus mértékével turbófokozatra 

kapcsolva tesz tönkre egy egész nemzetet. 

A dologban azonban nem ez a legérdekesebb, 

és itt jön a gyurcsányi svédcsavar! 

Elõször még azt mondja a mûminiszterelnök, 

hogy a lóvét a kádári hagyományokhoz 

illõn belepumpálták a jövõ felélésébe, most 

meg hipp-hopp, mintegy varázsütésre, kitalálta, 

hogy bocs, mégsem ez történt, ebbõl a 

pénzbõl „csináljuk meg” az új, a modern, az 

élhetõbb és szerethetõbb Magyarországot. 

Azé’ ez szigorú! – ahogy mifelénk mondják. 

(Felhívnám a figyelmet a sántakutya effektus 

újbóli megképzõdésére!) 

„Tízmillió ember fogja megcsinálni ezt az 

országot!” – mondta a mûminiszterelnök. 

Köszönöm szépen, de én a magam részérõl 

nem vennék részt ebben az ún. ország „megcsinálásban”. 

Már csak azért sem, mert ez az 

4 jó ha figyelünk

ország már meg van „csinálva”. Ha tetszik, 

egyszer már „megcsinálták”, vagy mondjuk 

inkább így, felépítették. Már megint ez az alpári 

igénytelenség, ez a slendriánul pongyola 

megfogalmazás. Ez az ember csak csinálni 

tud. Ennél még Kádár is jobb volt, õ legalább 

építette a szocializmust, nem pedig csinálta. 

Képzeljük csak el, micsoda közröhej tárgya 

lett volna az Öreg, ha azt találja mondani a 

kamerák elõtt, hogy megcsináljuk a szocializmust, 

eftársak. 

„A nyugdíjak 25%-kal többet érnek a boltban” 

Igen ám, csakhogy Francisco arról már 

nem beszél, hogy a nyugdíjak egy tekintélyes 

része a rezsire, a megélhetés költségeire 

megy el, azok pedig jelentõs mértékben 

emelkedtek, ha tetszik a megdrágult élet 

megemelkedett költségeinek kifizetése 

után már közel sem ilyen rózsás a kép, már 

korántsem jut annyi pénz a boltba. 

„A ciklus eleji 56 Ft helyett ma 50, 8 Ft jut az 

államnak, 49,2 Ft marad az állampolgárnál.” 

És még azt is odabiggyeszti a mûminiszterelnök, 

hogy 1998-ban, amikor a Horn 

kormány átadta a stafétabotot 55 Ft, tehát 

1 forinttal kevesebb jutott az államnak és 1 

Ft-tal több a polgárnak, mint az Orbán-kormány 

ciklusának végére. 

Csak megint arról nem ejt egy árva szót 

sem Fletó, hogy abból a bizonyos 49 forint 20 

fillérbõl mennyit ad ki az a szerencsétlen polgár 

pluszban a megdrágult élet finanszírozására 

és mennyit bukik a „szociális érzékenységre”, 

valamint a rászorultsági elvre hivatkozva 

felelõtlenül megváltoztatott családtámogatási 

rendszer miatt. Lásd gyermekek 

után járó adókedvezmény és társai. 

A mûminiszterelnök által rendkívül sikeresnek 

nevezett Fészekrakó programra ehelyütt 

ne is vesztegessük most a drága idõt. 

A szemléletmódról is ejtsünk néhány szót. 

Orbán Viktor évértékelõjében beszélt egy 

többgyermekes családról, ahol éves szinten 

mintegy 85 ezer forinttal kapnak kevesebbet 

az új „családtámogatási” rendszertõl. A 

„Kontraszt” címû mûsorban a nagycsaládosok 

képviselõjétõl hallhattuk, hogy két minimálbérbõl 

élõ szülõ és két gyermek esetén, ez 

acsaládmáragazdagokközétartozik. 

(Kis magyar abszurd! Tessék nekem megmondani, 

hogy akkor ki számít szegénynek, 

ki számít rászorulónak? Mer’ hogy a szocialistáknál 

mindig és mindenkor a szegények és a 

rászorulók állnak az elsõ helyen. Igaz, nemrégiben 

a „Mokka” címû reggeli mûsorban 

maga a nagy Havas Henrik, a „tanár úr” talált 

mondani egy olyan baromságot, miszerint 

„a magyar nyugdíjasok túl vannak fizetve”. 

Igaz, hozzátette, hogy egyes közgazdász 

vélemények szerint, de az ember ilyenkor 

csak elgondolkozik, hogy hát talán azért 

mégsem ennyire hülye és ostoba a magyar 

közgazdász szakma, ha pedig mégis, akkor 

igen nagy a baj.) 

Egy pillanatra tegyük félre az érzelmeinket 

és a pártszimpátiánkat. A családfõ leül az asztalhoz, 

elkezd számolni. Oszt szoroz, tudja 

azt, hogy eddig mennyi volt a család bevétele 

és azt is látja, hogyan alakul a büdzsé ezzel az 

új rendszerrel. A végén kijön, hogy éves szinten 

állam-bácsi 85 rugóval megrövidítette 

õket, ennyivel kevesebb a lóvé. 

Ha én vagyok ez a családfõ, akkor 

aszondom: „Na, barátom, éves szinten 85 

ezret kivettél a zsebembõl (önkényesen, önhatalmúan, 

hiszen mi nem kértünk rá, jótékonykodni 

sem támadt kedvünk), ennyivel 

kevesebbõl kell el- és fenntartanom a 

családomat, menet! 

És innentõl kezdve lehet ideologizálni, 

lehet ígéretlicitezni, orsósviktorozni, mint 

2002-ben, lehet arról vitatkozni, hogy melyik 

jelölt szimpatikus vagy kevésbé szimpatikus, 

ez a dolog nem errõl szól. Ez arról szól, 

hogy elvettél tõlem – még egyszer hangsúlyoznám, 

teljesen önkényes módon (mer’ 

hogy, majd most igazságos lesz!) – x összeget, 

ami nekem és a családomnak módfelett 

hiányzik, ezért menned kell! Ez errõl szól, 

semmi másról, ilyen egyszerû az egész. Kár 

túl ragozni, aki pedig mást mosd, az egész 

egyszerûen hazudik. És itt nincs apelláta, a 

számok azok bizony makacs dolgok. Eddig 

ennyi lóvé volt, most meg kevesebb. Kész. 

Félreértés ne essék! Én nem a mindenható, 

a mindenki felett bábáskodó és basáskodó 

államról beszélek itt. És gyanítom, hogy az 

ex-kormányfõ sem ilyen húrokat penget, 

amikor az államnak a társadalom életében 

betöltött helyérõl és szerepérõl beszél. Legfeljebb 

az ölebmédia hivatásos félremagyarázói 

viszik szándékosan tévútra a gyanútlan tévénézõ 

állampolgárt ez ügyben. 

Mire gondolok? Amikor kiáll a nyilvánosság 

elé a liberális miniszter, és azt hiszi magáról, 

hogy még mindig üzletember, az ország 

pedig nem egyéb számára, mint egy, a számtalan 

cége közül, nos akkor fel kell tennünk 

magunknak a kérdést: Mi végre is fizetünk 

mi adót? Az állampolgár, amikor befizeti az 

adóját, a maga részérõl eleget tesz, teljesíti az 

állam és a közte fennálló íratlan, ún. társadalmi 

szerzõdés ráesõ részét. No, de ha nincs 

szükség államra – lásd SZDSZ, az állam a legrosszabb 

tulajdonos (ami egyébként egy 

komplett marhaság) –, egy végletekig lebontott 

és tulajdonától (ezzel egyszersmind önrendelkezésétõl 

is) megfosztott állam, vajon 

hogyan tud megfelelni az adófizetõ állampolgár 

és a közte fennálló íratlan, ún. társadalmi 

szerzõdés ráesõ részének? 

Sehogy. Ha viszont elõáll ez a helyzet, akkor 

az adófizetõ állampolgár joggal mondhatja 

azt, hogy ebben az esetben holnaptól nem 

fizetek adót, hiszen semmilyen ellenszolgáltatást, 

semmilyen garanciát vagy biztonságot 

nem nyújt számomra az állam. 

Ez egy rendkívül fontos társadalomelméleti 

kérdés, mellyel úgy tûnik az üzemgazdaságtan 

által megkövetelt, kizárólagosan a profitabilitást 

(haszonelvûséget), mint elsõdleges 

direktívát szem elõtt tartó liberális országlók 

egyáltalán nem foglalkoznak. Nagy hiba, 

mert ez a fajta gazdaságpolitika és szemléletmód 

bukásra van ítélve, mert nem életszerû. 

Pénz központú, ahelyett, hogy a rendszert 

mûködtetõ embert állítaná a középpontba. 

Más. 

Jelzésértékû az is, ahogyan a TB-járulék 

csökkentési javaslatra reagáltak a szocialisták. 

Ugyanis a járulékcsökkentés nem valami 

soha nem látott nóvum, különleges újdonság, 

hiszen a Fidesz ezt egyszer már meglépte 

kormányzásának ideje alatt, és a dolog bevált. 

Tehát a posztkommunisták hazudnak, 

és hazudik a mûminiszterelnök is, amikor azt 

mondja, hogy ez nem mûködik, hiszen láttuk, 

hogy meg lehet „csinálni”, láttuk, hogy 

„megcsinálták”, hogy mûködik. 

Talán csak nem arról van szó ismét, hogy 

nem tudnak kibújni a bõrükbõl, hogy kutyából 

nem lesz szalonna, és megint át akarják 

írni a történelmet? Megint olyat állítanak, 

aminek pont az ellenkezõje igaz. Megint egy 

már megtörtént eseményrõl akarják bebizonyítani 

nekünk (és a világnak, hiszen hallottuk, 

most azzal érvelnek Brüsszelben, hogy az 

ellenzék ígéretei az elmarasztalás oka, amirõl 

mindenki tudja, hogy nem igaz), elhitetni velünk, 

hogy meg sem történt. Tessék mondani, 

változott itt valami az utóbbi tizenhat esztendõben? 

Lendvai „Sipánka” Ildikó, egykori 

kultúr-cenzor ígéretlicitrõl beszélt, amelyben 

õk, mármint a szocialisták nem vesznek 

részt. Emlékszünk még 2002-re? Nem ígérgettek 

akkor sem, csupán annyit mondtak, 

õk mindent jobban fognak „csinálni”, mint 

a Fidesz. Akkor ez bejött nekik. 

De ha már itt tartunk, ejtsünk néhány 

keresetlen szót a „dübörgõ” gazdaságról is. 

jó ha figyelünk 5

Csath Magdolna, közgazdász, 

egyetemi tanár 

Mielõtt még valaki rózsaszín fellegekben 

ringatná magát, annak felhívom a figyelmét 

egy nemrégiben sugárzott interjúra, amiben 

kitûnõ közgazdászunk, Csath Magdolna arról 

beszélt, hogy a 4%-os gazdasági növekedésünk 

a térségben a legkisebb, tehát semmi 

okunk arra, hogy túlzott magabiztosságról és 

elégedettségrõl tegyünk tanúbizonyságot. 

De van itt egy másik probléma, ami szintén 

a szemléletmódra vezethetõ vissza. 

A jelenlegi kormányzat a gazdasági problémák 

kezelésének megoldására a hitelfelvételt 

helyezi az elsõ helyre, abban látja az egyedüli 

üdvözítõ megoldást. De vajon jó ez a 

megoldás? Életszerû az, ha egy ország mindig 

máshová nyúl – ahogyan azt Bogár László, a 

kitûnõ közgazdász oly szellemesen fogalmazta 

meg „mindig a más lábán állunk” – ahelyett, 

hogy elõször itthon néznék körül, a saját 

forrásainkat használnánk fel, a saját piacunkat, 

a saját vállalkozóinkat hoznánk 

helyzetbe? Nem, nem az. Úgy tûnik rosszabb, 

sokkal rosszabb kondíciókkal jár a hitelfelvétel 

– drágább a leves, mint a hús –, mint például 

egy kamatmentes közpénzrendszeren 

keresztül, saját jogon nyomott pénzzel, beruházás 

élénkítéssel a gazdaság támogatása. 

Nagyon érdekes volt látni a miniszterelnöki 

évértékelés után másnap reggel a 

Nap-keltében – Pallagi Fefe, Bethlen János, 

Orosz József kérdezõ trió közremûködésével 

– a Franciscoval lezajlott beszélgetést. 

Megint csak egy apró kis nüánsz, jelzésértékû 

momentum a mûminiszterelnök szemléletmódjának 

hányavetiségérõl. 

Bethlen János számon kérte a mûminiszterelnökön 

a beváltatlan ígéreteket még 

2002-bõl. Többek között például a fiataloknak 

ígért ingyenes jogosítványt. Francisco, 

majdhogynem legyintve, egy mondattal elintézte 

a dolgot, aszonta, hogy szerinte ez 

egy ostoba ígéret volt. 

És egyik riporter sem borította rá az asztalt 

(bár Orosz Jóskától igazából ezt senki 

sem várja el, ez tény), hogy hát Fletókám, 

ezt ígértétek! Ezzel nyertetek választást! És 

akkor most aszondod, hogy sorry, ez egy ostoba 

ígéret volt? Becsaptátok az embereket, 

hazudtatok a népnek, vazzeg! 

A kormányfõ nem próbált mentegetõzni, 

nem azt mondta, hogy nem fért bele az 

idõbe, de ha újra bizalmat kapunk a választóktól, 

vagy valami… Nem. Õ kerek perec 

kijelentette, hogy ez egy baromság volt. 

Nem tudom érzik-e a dolog álságos és hazug 

mivoltát, a sánta kutya effektus újbóli megképzõdését? 

A kormányzatnál a szavahihetõség, 

mint hibaszázalék jelenik meg. 

Ejtsünk néhány keresetlen szót az érzetrõl, 

a nézõt ért benyomásokról is. 

Nyilván mindenkinek meg vannak a saját 

benyomásai a két elhangzott beszédrõl 

és a két szónokról. Természetesen nekem is. 

Egy azonban bizonyos, és azt hiszem ebben 

mindannyian, egyetérthetünk, a két beszéd 

között – ahogyan azt az urbánus frazeológiában 

(városi szóhasználatban) mondani 

szokták –zongorázni lehetett a különbséget. 

Noha tudom azt, hogy ezek a benyomások 

meglehetõsen szubjektívek és nem mindig 

a racionalitás talaján állnak, néha elragadják 

az érzelmek az embert, de azt hiszem 

ez nem különösebben baj, hiszen az ember 

egy érzõ lény. 

Bogár László, közgazdász 

Az „ellenzék vezérét” hallgatva nekem az 

volt a benyomásom, hogy valami ilyesmi az, 

ami az államférfiról, mint olyanról az én elképzeléseimben 

él. Vagy ha nem akarunk ilyen 

fennkölt szavakat használni, mondjuk úgy, 

Orbán pártelnök úr az én véleményem szerint 

erõsen hajazott egy olyan személyre, akit én 

felelõsen gondolkodó politikusnak nevezek. 

Ezt a hivatásos félremagyarázók kedvéért 

kívántam leszögezni. Ugyanis aki figyelte 

OV évértékelõ beszédét, valamint az országjárás 

egyes állomásain lefolytatott beszélgetéseket, 

hallhatta, hogy a problémák 

kezelésére konkrét javaslatok hangzottak 

el. A pártelnök nem csak ígérgetett 

felelõtlenül, bele a vakvilágba. 

Franciscot hallgatva azonban egészen 

más kép rajzolódott ki elõttem. Az SZDSZ 

emberének (Mi, liberálisok és szocialisták! 

– mondja ezt a szocialisták által hatalomba 

segített mûminiszterelnök) szavai hallatán 

nekem a listáján pontról pontra végighaladó, 

azt módszeresen kipipáló kishivatalnok 

jutott eszembe. Maga a megtestesült racionalitás. 

Kiadási oldal, bevételi oldal, egyenlegkészítés, 

a mínuszos szaldó miatt hitelfelvétel. 

Még az érzelmi túlfûtöttség mímelt 

mûvi szenvedélyessége is mesterkélten hat, 

nem tudja magával ragadni a nézõt, a hallgatót. 

Nincs is mit csodálkozni azon, hogy a 

kormányzati kishivatalnok olyan emberekkel 

veszi körbe magát, akiknek egy ország 

vezetése mindösszesen üzleti virtuskodás, 

maga az ország pedig szimplán nem más, 

mint egy jó pénzért eladható vagy 

megvehetõ üzleti érdekeltség. 

Sem üzletembernek, sem pedig közgazdásznak 

nem kell lenni ahhoz, hogy belássuk, 

egy ország és egy cég vezetése nem említhetõ 

egy lapon. 

Nincs új ötlet, nincs eredeti gondolat. 

Azon persze lehet vitatkozni, mennyire volt 

életszerû, mennyire volt megrendezett a 

„nép egyszerû fiainak és lányainak” kiültetése 

a pódiumra a Fidesz országjárása során, 

ezt mindenki döntse el maga. Egy azonban 

bizonyos, ezt a poént a politikai ellenfél már 

elsütötte, nem kellene ezt is szolgai módon 

lemásolni. Ám a mûminiszterelnök most 

sem nyújt újat, megint kopíroz, másol, vagy 

talán mondjuk azt, hogy lop? 

Tény az, hogy a Fidesz tisztában van azzal, 

Magyarország nem csak Budapestbõl 

áll. Úgy tûnik azonban politikai ellenfele, a 

szegfûmintás utódpárt mintha egyfajta elefántcsonttoronyba 

húzódna vissza, a székes 

fõváros által nyújtott hamis biztonságérzetbe, 

ahova nem hallik föl a milliónyi Tiborc 

keserûen panaszos hangja. 

Míg a Fidesz egy országjárással a háta mögött 

ültette ki a „nép egyszerû gyermekeit”, 

addig Francisconak ismét csak arra fussa, 

hogy a politikai ellenféltõl ellopott poénnal 

brillírozzon, meghívja sikeres Magyarországot 

a parlamentbe. Lám, sikeres ez az ország. 

Ezek után tényleg nincs mit csodálkozni 

azon, ha a már nem annyira fiatal demokraták 

olyanokat nyilatkoznak, hogy még darab 

ideig nem jönnek elõ a programjukkal, 

mert azt a szegfûmintás utódpárt úgy is egy 

az egyben lenyúlná. 

A mûminiszterelnök sablonos gondolkodásmódjára 

jó példa, amikor bemutatja a 

kétszáz fõt foglalkoztató sikeres vállalkozót 

és azt mondja, hogy cége kis- és közepes 

vállalkozás. 

Most kisvállalkozás, vagy közepes vállalkozás? 

No, ennyit a sablonokban való 

beszédrõl. 

És akkor tegyünk rá még egy lapáttal. 

6 jó ha figyelünk

HA CSAK BLÖFF VOLT, AKKOR AZ ORBÁN-KORMÁNY 

UTÁN HOGYAN ÁLLT HELYRE A DEMOKRÁCIA? 

Medgyessy Péter azt találta mondani az Orbán Viktorral folytatott vitájában, hogy a „gazdag” háromgyerekesek nyolcvanezer forintot 

kapnak (érdekes módon a szegény családok egy gyerekre járó támogatását állítva ezzel szembe). Persze érthetõ, nagy volt a tét: a Tisztaság, 

a Becsület, a Haladás, a Jóság, a Tehetség, a Szeretet, az Egyetlen Igazság visszaállítja-e a demokráciát, vagy marad a szörnyûséges, 

még az egyetemi kollégiumban is szalmán alvó, Fodor Gábor intellektuális mozizásai idején kolbászt zabáló „felcsúti cigánygyerek” 

rémuralma. A nemes cél eléréséhez szükség lehetett az évtizedek alatt megnyomorított és (szándékosan?) szegénységben tartott, a mûvészfilmekre 

szintén nem járó százezrek irigységvoksaira is. Csakhogy. Ha a Medgyessy által három gyerekre számított akkori nyolcvanezret 

felszorozzuk öt gyerekre, akkor 133 ezret kellene kapnunk. De mi történhetett négy év alatt, ha mindez mára 90 ezerre apadt? 

Ha viszont a hajdani miniszterelnök-jelölt úr ezen számadata (és még mi minden…) csak blöff volt, akkor az Orbán-kormány után 

hogyan állt helyre a demokrácia? 

Forrás: Achs Károly – Magyar Nemzet, 2006. február 1. 

AJÁNLÁS 

A filmszemle nyitónapján a társait besúgó sztárrendezõ összeölelkezett a magát milliárdossá és miniszterelnökké privatizáló KISZ-titkárral. 

Forduljunk Villonhoz. „Vihar, fagy, dér, – megvan a kenyerem! / Így vesz az ember gubát az eben. / Lóg rajtam, pénzit megéri velem: 

/ Lotyó, kurafi, passzolunk nagyon. / Ocsmányoké ez ocsmány szerelem, / Nincs emberségünk, hát ne is legyen, / E bordélyban, hol 

szállásunk vagyon.” 

Forrás: Csermely Péter – Magyar Nemzet, 2006. február 2. 

GYURCSÁNYI PIRAMIS 

A piramist az alapjánál, de a piramisjátékot a csúcsánál kezdik építeni. Amit Lenin nagyban mûvelt és kommunista alapon, azt 

megtette Gyurcsány kicsiben és kapitalista alapon. Engedély nélkül építkezett, remélve, hogy a felépítmény majdcsak legitimizál. Miért 

is ne? Ha az eredeti tannak ellentmondva bekövetkezhetett a forradalom ott, ahol nem lett volna neki szabad bekövetkeznie, ha a 

kutyából császárszalonna lehetett, a Varsói Szerzõdésbõl pedig sült Brüsszel-szelet, akkor alaptalanul miért is ne volna felépíthetõ egy 

egész birodalom? 

Momentán Nomentana est omen. Eladó az egész világ. Engedély nélküli felépítmény. A globalizált világ is egy hatalmas 

Nomentana Kft. Minden alap nélkül, de hatalommal felruházva. És kapaszkodjatok meg: mûködik. Eljár tengelyén. Ma már hiába vetkõzteted 

meztelenre a királyt: bejelenti, hogy õ mától fogva miniszterelnök, põresége tehát érvénytelen. Bush elnök is le van vetkõztetve: 

semmi sem igaz abból, amiért Irakba ment, ám azért minden gond nélkül maradhat Irakban tovább. 

Forrás: Sebeõk János – Magyar Nemzet, 2006. február 2. 

Apró szépséghibája a dolognak, hogy utóbb 

kiderült, a sikeres vállalkozó a Széchenyi-tervbõl 

kapott támogatást, de ami talán még nagyobbat 

üt a kormányfõ parlamenti beszédén az az, amikor 

a sikeres vállalkozó a folyósón mikrofonerdõ 

és kamerák kereszttüzében azt találja mondani, 

hogy hát itt bizony egykulcsos adórendszer kell, 

de minél hamarább és a TB-járulék drasztikus 

csökkentésére van szükség. 

Hát, ahogy mondani szokták: ez nem 

jött be Fletó. Úgyis mondhatnánk, GÁZ. 

Látszólagos magabiztossága ellenére 

azért a mûminiszterelnök sem teljesen hülye, 

tisztában van õ is a helyzettel, hiszen 

évértékelõ beszédében is hallhattuk: 

„Igen, változásra készül az ország. Igen, 

választásra készül az ország.” 

Lehet, hogy õ már tud valamit? 

Isten áldja Magyarországot! 

A szocialista nagyváros öntudatos polgára 

jó ha figyelünk 7

Az elmúlt év adócsökkentési követelésektõl 

volt hangos? Vajon miért fújta az MSZP, 

az SZDSZ, a FIDESZ és az MDF is ugyanazt 

a nótát. Azért talán, amit Medgyessy Péter 

olyan világosan megfogalmazott egy TV-s 

beszélgetésben: „Igaz, hogy nagyon nagy 

nézetkülönbségek vannak köztünk bizonyos 

kérdésekben, de az igazán fontosakban 

mindig teljes volt köztünk az egyetértés”. 

Ez volt az elsõ alkalom, amikor 

Medgyessy Péterrel egyetértettem. Még a 

jelenlévõ Boross Péter is rábólintott. 

Tavaly láthatóan az „adócsökkentés” lett 

egy ilyen igazán fontos kérdés. Miért van az, 

hogy mindenkinek egyszerre lett igazán fontos? 

Csak nem azért, mert a „népek nagy vezére, 

Dzsordzs Dabljú Bush hadsereg fõparancsnok 

(generalisszimusz?)” * 

ezt a jelszót 

dobta be? Szerinte a szegényeknek az a jó, ha 

a gazdagok adóját csökkentik. Hogy miért? 

Mert ha a bûnözésre hajlamos és buta szegényekét 

csökkentik, azok semmi okosat sem 

tudnak kezdeni a zsebükben maradó pénzzel. 

Csak fölzabálják, vagy elisszák, vagy elbûnözik. 

Kinek jó ez? A jóságos és okos gazdagok 

viszont „befektetik” a többletet, és ezzel 

munkahelyet és jólétet teremtenek a bûnözésre 

hajlamos és buta szegényeknek. De 

nem csak az adójukat kell ám csökkenteni, 

hanem állami pénzekkel támogatni is kell 

õket, mert õk jobban tudnak az állami pénzbõl 

munkahelyet teremteni és gondoskodni a 

szegényekrõl, mint az állam, mert az köztudottan 

„rossz gazda” és „rossz befektetõ”, és 

csak herdál. Ezért nem szabad állami pénzt 

még egészségügyre sem költeni, mert azt is 

herdálva teszi. Az állam egyetlen jó befektetése 

a gazdagok támogatása. Ennek a pofátlan 

marhaságnak még „tudományos” nevet is 

adtak: „Trickle down” és „supply side” elméletek. 

Még egyetemen is tanítják a „közgazdaságtudomány” 

nagyobb dicsõségére. 

Bármi, amit Bush generalisszimusz 

mond, az magától értetõdõen igazán fontos. 

Most is teljes tehát a négypárti egyetértés. 

Bush Gyurcsányéhoz hasonlóan zseniális 

gazdaság- és jóléti politikájának az eredményeképp 

uralkodásának a kezdetétõl az 

USA-ban 13%-kal nõtt a szegénységi küszöb 

alatt élõk száma. A munkanélküliségre 

utalva egy Paul Craig Roberts nevû volt 

pénzügyminiszter helyettes azt állapította 

meg, hogy „az amerikai álom mára már 

rémálommá változott”. Tehát õk is „lendületben” 

vannak. Ott is „dübörög a gazdaság”. 

Folyik a nemes verseny, amelyben 

Bush még komoly elmaradásban van 

Gyurcsányhoz képest, de nagy erõfeszítéseket 

tesz, hogy utolérje. Bár nem hiszem, 

hogy sikerülni fog neki. Törpe õ a mi 

Ferinkhez képest! 

Az MDF, a szokott stréberségével, még 

rátett egy lapáttal: „A Magyar Demokrata 

Fórum szerint az örökösödési illeték, a „haláladó” 

az állam legerkölcstelenebb eszköze 

a költségvetés bevételeinek növelésére, 

mert éppen azokat sújtja, akiknek a legnagyobb 

szükségük volna támaszra a gyászukban. 

(Pillámin könnyek rezgenek az MDF 

empátiája – gyengébbek kedvéért: „együtt 

érzõ szíve” – láttán!) Közleményükben leszögezik: 

„Ne kényszerítsék az embereket 

arra, hogy az elõdeik élete munkáját kelljen feldarabolniuk, 

eladniuk, kizárólag azért, mert az 

állam újabb nagy terhet ró az egyszer már adózott 

és átírási illetéket lerótt ingatlanokra. … 

Az MDF az örökösödési adó – de legalább az 

egyenesági örökösödési adó – eltörlésével a legerkölcstelenebb 

adónemtõl, a „haláladótól” kívánja 

megszabadítani a magyar választókat.” 

Hu! Ugye, milyen szépen hangzik. Még 

érzelmileg is aláfesti: „haláladó”! Brrr! Bár 

[*] Dzsordzs Dabljú kijelentette, hogy neki, mint legfõbb hadúrnak, mindent joga van megtenni, amit az ország biztonsága 

érdekében jónak lát. Ezért ne bosszantsák õt alkotmányos aggályokkal, mert „az alkotmány csak egy darab papír”. Ezek 

után úgy érezzük, hogy a rangja és a szellemi rokonság okán méltán illeti meg a generalisszimusz cím. 

8 jó ha figyelünk

nem sok benne az eredetiség, mert csak lefordította 

az angol „death tax” kifejezést. Lám 

csak, milyen okosak! Még ezt is tudták. 

Nos, mit gondolnak, kinek volna jobb egy 

ilyen törvény? Annak, aki egy 10 milliós ingatlant 

örököl, vagy annak, aki egy 500 milliósat? 

És kinek van elég befolyása egy ilyen 

ügyet az Országházba vinni? Annak, akire 10 

milliós ingatlan öröklés vár, vagy annak, akire 

500 milliós? Ugye, fogas kérdés? Tudom, 

nagyon nehéz a választ kitalálni. 

Ördögi sejtésem támadt! Nem lehet, 

hogy az MDF az igazán fontos dolgokban 

való tökéletes egyetértés jegyében, pl. 

Gyurcsány baráti kérésére vállalta föl a kezdeményezést? 

Mégiscsak másként hangzik, 

ha az ellenzéktõl jön az, ami nekem jön jól. 

Nem? Tessék csak végig gondolni! A 

gengszterváltás óta eltelt 15 év. Tömegével 

épültek a kacsalábon forgó paloták, és mostanra 

a tulajdonosok eljutottak odáig, hogy 

az élet mulandóságának és az örökösödési 

adónak a réme is felrémlik elõttük. Ha nem 

így van, akkor az MDF miért nem azt 

mondta , hogy – mondjuk – egy átlagos, háromszobás 

családi ház, vagy lakás öröklése 

legyen illetékmentes, az efölötti érték pedig 

progresszíven adózzék. Na, miért nem? 

Mert meghasad a szíve a szegényekért? 

Gondolkodjunk tovább! Ha azt mondta 

volna, hogy egy adott értékhatár alatt legyen 

az örökösödés illetékmentes, az már igazságos 

volna? Például, ha van már lakásom, és örökölök 

egy másikat, indokolt a teljes adómentesség? 

És ha van egy kacsalábon forgó palotám, 

és örökölök még egy panellakást is mellé 

egy szegény rokonomtól, indokolt szociálisan, 

hogy ne fizessek adót? Vagy esetleg a 

gyász miatti szívfájdalmam okán? (Csak zárójelben: 

az örökösödési illeték nem illeték, hanem 

adó. Az illeték eljárási díj, amely elvileg 

az eljárás költségeit fedezi. Tehát a gépkocsi 

átírási illeték sem illeték, mert függ a hengerûrtartalomtól. 

Az is adó.) 

A jogi kisiskolában úgy tanítják, hogy az 

igazságos örökösödési adónak függeni kell 

az örökség nagyságától, a meglévõ vagyon 

nagyságától és a rokonsági foktól. Mert az 

örökség bizony jövedelem, mégpedig munka 

nélküli jövedelem, tehát igenis adóztatható. 

Csak az nem mindegy, hogy hogyan. 

Erkölcsösen, a társadalom javára, vagy erkölcstelenül, 

a társadalom kárára. Gondolják, 

hogy dr. Dávid Ibolya randevúzott azon 

az órán, amelyen ezt tanították? Ha nem, 

akkor vajon miért tetteti, hogy nem tudja? 

Ezek után magyarázzam még el az 

emdéefeseknek, hogy a progresszív örökösödési 

adó a generációk esélyegyenlõségének 

az egyik biztosítéka, és mint ilyen, a demokrácia 

alapfeltétele. Nem volna ez túl 

sok egy indoktrinált MDF-es agyvelõnek? 

A bal(fácán)liberálisokról nem is beszélve. 

Mit gondolnak, kell-e Magyarországon 

mindenkinek örökösödési adót fizetni? … 

Csak lassan! … Óvatosan! … Nehogy elsiessék 

a választ! 

Tudják, hogy az Alkotmánybíróság az alkotmányosság 

legfõbb õre Magyarországon. 

Nagy tudós emberek. Az elsõ elnöke már 

köztársasági elnökségig vitte. Nos, ez a „taláros 

testület” a következõ határozatot hozta: 

„A vagyonra vonatkozó adatok az ember magánszférájába 

tartoznak és személyes adatoknak 

minõsülnek.” Hm. Ezzel még nem is volna 

baj, ha paktumalkotmányunk ki nem 

mondaná, hogy: „A Magyar Köztársaságban 

mindenkit megillet … a magántitok és a személyes 

adatok védelméhez való jog.” Hogyan? 

Akkor a vagyonra vonatkozó adatok 

titkosak? Hát akkor hogyan lehet megadóztatni? 

Hát, … hát, …sehogy. Épp ezért az 

1993. XCVII. Tv. 16. és 17. paragrafusa (Figyelem: 

MDF kormányzás!) ki is mondja az 

értékpapírok és bankbetétek öröklésének és 

ajándékozásának az illetékmentességét. 

Tudták ezt? Mit szólnak hozzá? Elsõsorban 

persze emdéefeskéim? 

És mit szólnak az Alkotmánybíróság eljárásához? 

Kimondja, hogy a vagyoni adatok 

titkosak, de nem intézkedik a telekkönyv 

megszüntetése iránt. Pedig a telekkönyv az 

ingatlanvagyonok nyilvános nyilvántartása. 

Annyira nyilvános, hogy a lakásmaffia 

akkor írja át, amikor akarja. – Mire szavaz? 

Ennek hozzá nem értés, vagy korrupció az 

oka? Jaj, Istenem, de nehéz kérdés már 

megint! Két kézzel fogom a fejemet! 

Mi a következménye a fenti helyzetnek? 

Egy bizonyos dr. Gallai István az „Adjátok 

meg a császárnak…” címû füzetkéjében 

írja: „Meghal a faluszéli szoba-konyhás kis 

családi ház tulajdonosa, a házat a felesége 

örökli. Az illetékhivatal azonnal és irgalmatlanul 

kirója az özvegyre az örökösödési adót, 

amit ráadásul még telekkönyvileg rá is terhel az 

ingatlanra. – Egy öregedõ milliomos gyártulajdonos 

vissza kíván vonulni az aktív munkától. 

Behívatja a fiát az irodájába, kinyitja a páncélszekrényt 

és így szól: «Nézd fiam, itt vannak a 

gyár bemutatóra szóló részvényei. Ezek eddig 

az enyémek voltak. Mostantól a tiéd, jól gazdálkodj 

tovább.» Milliárdos vagyon ment át 

egy pillanat alatt a régi tulajdonos kezébõl az új 

tulajdonos kezébe, titkosan, kézen-közön, és a 

társadalom … egyetlen fillér ajándékozási illetéket 

nem kapott!” A Gyurcsány csemete tehát 

nem fog örökösödési adót fizetni a milliárdok 

után. Ha az MDF kezdeményezése sikerrel 

jár, a családi vár után sem. Tudták 

ezt? Remélem, igazságosnak érzik. Mert ez a 

négypárti magyar igazság. A pártok felett 

(sz)álló Sólyom László áldásával. 

Gallai megállapítja, hogy ezen igazságtalanság 

megszüntetésének a mai Magyarországon 

két döntõ akadálya van: /a/ „az anonim, 

név nélküli vagyonbirtoklás lehetõsége”; 

/b/ „az értékpapírok öröklésének, ajándékozásának 

örökösödési illeték- (adó-) mentessége”. 

Nos, ha az MDF-ben egy csöppnyi tisztesség 

volna, ha nem a milliárdosok érdekeinek a 

képviselete mozgatná, ugyanúgy, mint a 

Maszopot és a Szadeszt-t, és még bátorság is 

volna benne, akkor ennek eltörlésére tett 

volna javaslatot. Ehelyett kiállította önmaga 

szegénységi bizonyítványát. A legõszintébb 

elismerésem, Elnökasszony! „Leborulok 

az MDF (erkölcsi) nagysága elõtt.” 

(Kossuth után, szabadon.) 

Hallották ezt a szót, hogy vagyonadó? 

Ilyet fizetnek az emberek Finnországban, 

Franciaországban, Grönlandban, Luxemburgban, 

Norvégiában, Spanyolországban, 

Svédországban és Svájcban, a Zürichi Kantonban. 

Azaz Európában. Nálunk nem! A 

rendelkezésemre álló adatok szerint sehol 

sem nagy az összege, az ebbõl származó adóhányad 

is kevés. De nem ez a lényeg, hanem 

az, hogy ott nincs titkos vagyon. Ha a 

vagyon nem titkos, akkor a munka nélküli 

jövedelmek is progresszíven megadóztathatók 

a mostani lineáris forrásadó helyett. Miért 

nem ebben akarunk „eurokonformak” 

lenni? Talán mert ez az, amitõl reszketnek 

az újgazdagok és négypárti ügynökeik? 

Ismerik Marx szavait: „Mindenki képességei 

szerint, mindenkinek szükségletei szerint”. 

(Csak mint érdekességet vetem közbe, hogy 

az USA-ban egy közvélemény kutatás során 

feltették a kérdést, hogy ez a mondat honnan 

származik. A többség azt hitte, hogy az USA 

alkotmányából.) Gyurcsány ezt biztos nagyon 

megtanulta, mert egy KISZ titkárnak legalább 

ennyit tudnia kellett, hogy a jó elvtársak a saját 

kutyájuk kölykének tekintsék. Még ma is 

tudnia illenék, hiszen állítólag õ „baloldali” és 

„szociálisan (jaj, de nagyon is) érzékeny”. 

(„Naná, de még mennyire!”) Nos, ebbõl az 

következik, hogy aki többet tud fizetni a közösbe, 

az fizessen is többet, különösen akkor, 

ha munka nélküli jövedelmet húz. Így van, 

baloldalikámék? Ehelyett mit akarnak bevezetni? 

Az egykulcsos ÁFÁ-t! Igaz, annak a 

liberáliskáim, elsõsorban a (meleg)liberátor 

Kuncze elvtárs, „meleg” népünk nagy felszabadítója 

és emancipátora, népnemzeti nevén 

„Miska kancsó”, a fõ szószólója. Igaz, legutóbb 

az MDF nagy ingázója, aki elõször az MDF-bõl 

a Fideszbe ingázott, majd vissza, bejelentette a 

TV-ben, hogy az MDF legfontosabb „nemzeti” 

feladata az egykulcsos jövedelemadó bevezetése. 

Mintha Kunczét hallottam volna. Szerintük 

az az igazságos, ha a létminimumon 

élõk ugyanannyi jövedelemadót fizetnek, 

mint pl. a Nemzeti Bank elnöke, vagy 

Gyurcsány. És mivel érvelt? Hogy így sokkal 

egyszerûbb kiszámítani az adót. Mert pl. a 

Nemzeti Bank elnökének, vagy 

Gyurcsánynak bizony-bizony számolási nehézségeket 

okozna, ha több adósávot kéne figyelembe 

vennie az adója kiszámításakor. (Most 

felejtsük el, hogy úgysem saját kezûleg készíti 

el az adóbevallását.) Ezek után beavatom az 

MDF vezetõségét egy nagyon nagy, szigorúan 

bizalmas, könyvelõi titokba. Az egykulcsos, a 

jó ha figyelünk 9

kétkulcsos, sõt a százkulcsos jövedelemadót is 

úgy számítják ki, hogy a könyvelõ a megfelelõ 

kockába beírja az éves jövedelmet, megnyomja 

a számítógépén az „entert”, és a kiszámított 

adó megjelenik a saját kockájában. Ugye, milyen 

bonyolult? Bár – úgy látszik – ez is túl magasazMDF-nek. 

Végezetül felhívást intézek a választáson 

induló politikai pártokhoz: 

Jelentkezzen az a párt, amelyik vállalja a 

vagyonnevesítés, a vagyonadó és a progresszív 

osztalékadó bevezetését és a legmagasabb 

adókulcsok 80-90%-ra emelését! 

Én rá fogok szavazni! 

Ha nem lesz ilyen párt, nem fogok egy 

pártra sem szavazni. 

Ha ez a párt indít Szentendrén egyéni jelöltet, 

aki tanúkkal igazolt írásbeli nyilatkozatban 

vállalja, hogyha a pártja a „más a választási 

program és más a tényleges politikai 

irányvonal” gengszterváltó hagyománya 

alapján elállna az ügytõl, akkor õ kilép a pártból, 

és független képviselõként fogja folytatni 

az ügy képviseletét a Magyar Országgyûlésben, 

akkor én rá fogok szavazni. 

Ha nem lesz olyan jelölt, aki ezt elvállalja, 

nem fogok senkire sem szavazni. 

Elegem van a pártok hazugságkultúrájából! 

Elegem van a „pártfegyelembõl” és a 

pártkatonákból! 

Ki a farbával végre! … „Elftársak”! … 

Bocsánat: „Elftikéim”! A jelentkezések a 

Szerkesztõségbe küldendõk! Csöröge 

Tisztelt Olvasók! 

A fenti cikket még a megjelenés elõtt feltettem a Pécsi Polgárikörös Levelezõlistára, ahol az, az elõre megjósolható módon egyeseknél kiverte 

a biztosítékot. Magam sem gondoltam volna, és a szerzõ utólagos reakciójából is kitûnik, mindenre számítottunk, csak erre nem. 

Volt olyan, akinél az egész cikkbõl semmi más nem maradt meg csak annyi, hogy ilyen vészterhes idõkben olyant mondani, de fõként leírni, 

hogy valaki nem megy el szavazni, az fõbenjáró bûn. De az sem valami bölcs dolog, hogy ilyent nyomtatásban megjelentet valaki. 

Az írás közlésének összes ódiumát és felelõsségét mint egyszemélyes szerkesztõbizottság, természetesen magamra vállalom. Azonban 

továbbra is kitartok amellett, hogy az objektív tájékoztatás, a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága nem merül ki a pártvélemények 

szolgai módon történõ szajkózásában és az intézményesített idolépítés nyomtatásban történõ megjelenítésével. Úgy vélem az újságolvasó, 

a televíziónézõ és rádióhallgató állampolgárok nagykorú, értelmes magyar emberek, a látottak, olvasottak és hallottak alapján el tudják 

dönteni, milyen véleményt alakítanak ki magukban az õket körülvevõ világról. 

Véleményem szerint nem megsértõdni kell az esetlegesen tõlünk eltérõ véleményektõl, hanem értelmes vitákban kell értékelni a kialakult 

helyzetet. A megkérdõjelezhetetlen igazságot magukénak tudó idolok építésével pedig sürgõsen fel kellene hagynunk, mert az 

senki számára sem használ. 

Ennek értelmében most közlöm a szerzõ válaszlevelét teljes terjedelmében, a nevet természetesen megváltoztattam. 

Kedves ! 

Ez van! Itt is kiátkoztak engem. Mindkét oldalon az elvakult rajongók 

vannak többségben.Ezért nem lesz itt soha valami demokráciaféle. 

Az embereknek igényük van a bálványokra. Talán azért, mert 

nincsen Istenük. És még egy: félnek az igazságtól, mert az nagyon 

fájdalmas. Sokkal szebb álmodozni, azt képzelni, hogy most már jó 

kezekbe kerülhet minden. Ez megnyugtató, és bizalmat ad a jövõt 

illetõen. Nyilván gonoszság, hogy ezt az utolsó, kis örömüket is el 

akarom venni. 

Isten áldjon Téged és Magyarországot, 

Csöröge, olykor Röcsöge 

Eszembe jutott valami: írok egy cikket arról, hogy mind a négy 

országgyûlési párt háborús bûnös, és én nem szavazok háborús bûnösökre. 

Hadd menjen ki a biztosíték. Egyébként a cikket a Jobbiknak 

is megküldtem azzal, hogy írjanak válaszcikket. Õk ui. bevették 

a programjukba a vagyonadó bevezetését. Ha küldenek egy 

ilyen értelmû írást, azt is közölni fogjuk azzal a záradékkal, hogy 

más vállalkozó híján kénytelen leszek rájuk szavazni. Jóváteszem 

így, amit a „vészhelyzetben“ mondani merészeltem. 

Azt írod, hogy „értelmiségi a mi oldalunkról“. Ez nem igaz. Õk 

csak „nem a balliberális oldalon vannak“. Egyébként nincs véleményük. 

Nem tudom, mióta vagyunk már kapcsolatban, ezért nem tudom, 

hogy elküldtem-e Neked egy 2002. karácsonyán írt cikkemet: 

„2002. Karácsonya: amikor háború és terror születik a világra“. Ide 

másolom egy szakszát: 

10 jó ha figyelünk

„MERT BOMBÁZNI KELL! 

Több helyen olvastam már, hogy a II. Világháború vége óta a világtörténelem 

egyik leghosszabb békeidejét tudhatja a világ maga mögött. 

Ez is egy a sok hazugság között, amelyet annak ellenére elhiszünk, 

hogy naponta szemünkkel látjuk az ellenkezõjét. A tény az, 

hogy a II. Világháború még nem ért véget. Folyamatosan tart 

39-tõl. Azóta nem volt olyan év, hogy valahol ne lett volna háború. 

Hogy azok csak törzsi, meg bel-, meg polgárháborúk voltak? Lehet, 

de volt bennük egy közös: csekély kivétellel mindegyiket az Amerikai 

Egyesült Államokban szervezték és legalább az egyik harcoló felet 

õ látta el fegyverrel. Mint ahogy a II. Világháborút is ott fõzték 

ki, és õk segítették hatalomra mind a bolsevizmust, mind a fasizmust. 

Emellett egymaga több mint 20 országot bombázott a békekötés 

óta. Némelyiket többször is. Amerika tehát, amerikai szokás 

szerint, csak aláírta a békeszerzõdést, de nem hagyta abba a háborút. 

Most pedig 50 éves háborút prófétál. Az ember Magyarországon 

csak szomorúan nevetni tud azon, hogy ezt a háborút Bush a 

berlini parlamentben mondott beszédében „békeharcnak” nevezte. 

A következõ talán az lesz, hogy a NATO „Béketáborrá” válik, 

miközben védelmi szövetségként már szervezi a támadó haderejét. 

Szóval folytatódik a békeharc, csak most már nem a „nagy és legyõzhetetlen 

Szovjetunió” vezetésével. Nem is a proletáriátus gyõzelméért, 

hanem sokkal magasztosabb célért, hogy a „Jó”, azaz 

Amerika, új szt. Mihály arkangyalként legyõzze, és rabbilincsbe 

verje a „Gonoszt”, azaz a világot, benne természetesen minket is. 

Több mint 20 éve Vietnamban láttam egyszer egy kiállítást. 

Egyetlen dolog maradt meg az emlékezetemben: a koreai háborúban 

az amerikaiak több tonna bombát dobtak le, mint a második 

világháborúban valamennyi harcoló fél összesen. A vietnami háborúban 

pedig többet, mint a világháborúban és a koreai háborúban 

együtt. Ebbõl érzékelni lehet, hogy mekkora, magánkézben lévõ 

ipari kapacitás érdekelt a bombagyártásban és hogy ez mekkora üzlet 

lehet az érdekelteknek. (A háborúban 55 000 amerikai és több 

millió vietnami halt meg.) 

Tehát bombázni kell! 

Az afganisztáni háborúval kapcsolatban Donald H. Rumsfeld, 

amerikai védelmi miniszter tartott egyszer egy nemzetközi sajtótájékoztatót. 

Az egyik újságíró (biztos, hogy nem magyar volt, mert 

ha ezt meg merné tenni, rögtön kirúgnák az amerikai-magyar 

jókapcsolatok megmérgezése miatt) felvetette, hogy értesülése szerint 

az amerikai bombázók úgy jönnek vissza a bevetésekrõl, hogy 

bombáikat nem dobják le, mert nincs már célpont, már nincs mit 

bombázni. Mire Rumsfeld indulatosan kifakadt: ”Hogyhogy nincs 

célpont? Afganisztán maga a célpont!” A tudósítás szerint az összes 

újságíró harsogó nevetésben tört ki, pedig Rumsfeld igazat mondott. 

A háborúnak csak az egyik célja, hogy Közép-Ázsiában az 

uralmat megszerezzék. A másik, hogy a bombasilók kiürüljenek. 

Mert akkor lehet az adófizetõk pénzén új megrendeléseket adni, 

hogy a bombagyártók, köztük a két Bush is, apa és fia, meg a 

pereputty, tovább gazdagodjanak. 

A bombasilók megint tele vannak, tehát bombázni kell! És bombázni 

is fognak. 

De hogyan értékeli mindezt korábbi, jobboldali és nemzeti kormányunk 

nemzeti minisztere, Matolcsi György? „Az USA nem katonai, 

hanem kereskedõ, üzleti, pénzügyi hatalomként terjesztette ki befolyását 

az egész világra. Kezdettõl kereskedni és befektetni kívánt, új 

piacokat szerezni. Nem tudott korlátlanul terjeszkedni, amíg zárt birodalmak, 

befelé forduló rendszerek mûködtek a világban, ezért a politikai 

és a piaci szabadság, a „nyitott társadalom” (nem soros György 

jut errõl az eszükbe?) egyszerre a fõ értéke és érdeke. Az a szabadság, 

amely akár erõvel is felnyitja a zárt rendszereket, és ez által létre jöhet 

a szabad kereskedelem, az árúk, a szolgáltatások és a tõke szabad 

áramlása.” Ugye, milyen szépen hangzik? Matolcsi elvtárs jól felmondta 

a Soros tanfolyamon tanult szemináriumi leckét, és a hajdani 

párttitkárok mintájára csak arról az apróságról feledkezett meg, hogy 

az „amerikai szabadság” százezer tonnákban mért bombamennyiségekkel 

és milliók legyilkolásával „töri fel a zárt rendszereket” és nem a 

szabad kereskedelmet, nem az árúk és szolgáltatások szabad áramlását 

valósítja meg, hanem a legdurvább monopolkapitalizmust, amit 

magántulajdonon alapuló bolsevizmusnak is nevezhetnénk. (Érdemes 

volna az egész Matolcsi dolgozatot – Gyógyító és gyógyuló Magyarország 

- idézni, mert ahhoz hasonló ájult csodálatot, amelyet õ 

Amerika iránt tanúsít, csak a Rákosi korabeli, a Szovjetuniót magasztaló 

brossurákban lehetett találni.) A szövegbõl ítélhetõen Matolcsi 

György is egyetérthet a hajdani amerikai külügyminiszterrel, 

Allbright-tal, aki egy válrándítással intézte el, amikor szemére vetették 

félmillió iraki gyermek halálát. A„jóügyért”,aszoclib-Soros- 

Matolcsi féle „nyitott társadalom” megteremtéséért áldozatokat kell 

hozni – a szegényeknek, kicsiknek és gyengéknek, hogy másvalakiknek, 

a gazdagoknak, a hatalmasoknak és az erõseknek haszna legyen 

belõle! Ez a globalizáció etikája. Ez a Bush által meghirdetett, ahogy õ 

mondta a jóhiszemû és vallásos emberek megtévesztésére és az érdekei 

mellett való mozgósítására, „a szabadságot, a demokráciát és a jólétet 

fenyegetõ Gonosz” elleni háború igazi célja. Ha ez kell nekünk, 

szavazzunk az EU-ra, és küldjük a fiataljainkat Afganisztánba, Irakba 

vagy bárhová, ahol az amerikai nagyvállalatok érdekei kívánják, 

ártatlanokat ölni és meghalni." 

Az embereket nem zavarja, hogy egy ilyen Matolcsi a Fidesz fõ gazdasági 

szakértõje. Nem veszik észre és nem háborítja fel õket, hogy 

ezt a Busht hívta meg Orbán 56. ötvenedik évfordulójára. Nem veszik 

észre és nem értik, hogy bûnrészesek vagyunk Faludzsa szétbombázásában. 

Fölmentik õt a magyar föld eladásának a hazaárulása 

alól és megértik, hogy Románia EU csatlakozása mellett szavazott. 

Ez az, ami igazán hátborzongató, nem a Gyurcsány. 

Széchenyi szerint minden népnek olyan kormánya van, amilyet 

érdemel. Mi ezeket érdemeljük. 

Befejezem a dohogást. Csak az idõnk megy vele. 

Csöröge, olykor Röcsöge 

jó ha figyelünk 11

A postavezér cenzúrázni akart 

Magyar Nemzet – Muray Gábor – Nedbál Miklós Botrányos, a kádári idõkre 

emlékeztetõ pillanatokat éltek át tegnap az Uránia Nemzeti Filmszínház 

vendégei, amikor Szabó Pál, a Magyar Posta vezérigazgatója személyiségi 

okokra hivatkozva le akarta tiltani Dárday István és Szalai Györgyi Falurombolás 

címû filmjének vetítését. 

A falusi kis posták megszüntetésérõl szóló, a jelenlegi kormányzat kistelepüléseket 

sanyargató politikáját olykor kemény kritikával illetõ filmet csak a vezérigazgató 

ügyvédjével való egyeztetés után tudták levetíteni. A „hatalom“ cinizmusát 

jellemzi, hogy – bár korábban is megtehette volna – csak a vetítés napján, 

röviddel a bemutató elõtt akarta letiltani a dokumentumfilmet. A kis híján botrányba 

fulladt vetítésen részt vettek a filmben érintett települések polgármesterei 

is, akik a bemutató utáni vitán hangsúlyozták, hogy nem a postáról van szó, 

hanem egy jelenségrõl; nem kifejezetten a mobil postával van gondjuk, hanem 

azzal, hogy a kistelepüléseket érintõ döntéseket a megkérdezésük nélkül hozzák. 

A mobilposta-szolgálat Magyarországon 2003 után indult útjára. Mint azt 

Májer József, Bodrogkeresztúr polgármestere, a Zempléni Településszövetség 

elnöke lapunknak elmondta: a Magyar Posta nem kérdezte meg a hatszáz 

lélekszámúnál kisebb települések véleményét arról, hogy az állandó postákat 

bezárják-e. Ezt a településszövetség elnöke alkotmányos diszkriminációnak 

látja. „Mi többször leültünk a posta képviselõivel tárgyalni, elmondtuk kifogásainkat, 

ám a válasz az volt, hogy nincs döntési jogkörük, s majd továbbítják 

észrevételeinket. Döntés persze nem született“ – mondta Májer József. 

Hozzátette, nem a postával való hadakozásukról szól ez a film, hanem a negatív 

diszkriminációról, amivel a kormányzat a kistelepüléseket sújtja. 

A 2006-os költségvetés normatív számainak ismeretében Májer József leszögezte, 

még tovább szûkül az életterük, a kistelepülések támogatása 15-20 

százalékkal csökken. „Ahelyett, hogy az aprófalvakat segítenék, hogy igyekezzenek 

helyben tartani a fiatalságot, elsorvasztanak minket. Vajon a demokrácia 

létszámfüggõ?“ – tette fel a kérdést Májer József. 

Dárday István, a film rendezõje úgy látja, Szabó Pál véleménye, hogy õ 

nem akar ebben a filmben szerepelni, az õ számára a legkárosabb, hiszen 

megakadályozza, hogy a nézõk a véleményét meghallgassák. A Falurombolás 

címû dokumentumfilm elsõ részét egyébként már vetítette a Hír Televízió. 

Fõszerepben a kis- és nagyjátékfilmek 

Az elsõ napok után a dokumentumfilmes szakemberek nagy vonalakban 

értékelték a versenyben szereplõ filmeket, s már csütörtökön elkezdõdtek 

a nagyjátékfilmek, illetve a kísérleti és kisjátékfilmek vetítései is a szemlén. 

Szakmai fórumot a versenyben szereplõ dokumentumfilmekrõl a szemle 

második napján tartottak. Elõkerültek a dokumentumfilmes szakma egyre 

súlyosbodó problémái is: a hátrányos megkülönböztetés a játékfilmekkel 

szemben mind a támogatás, mind a terjesztés tekintetében. 

Csütörtöktõl már elsõsorban a játékfilmek, illetve a kisjátékfilmek kerültek 

a figyelem középpontjába. A nagyjátékfilmek versenyében 24 alkotás 

szerepel, ezekbõl nyolc filmet már be is mutattak a hazai mozik. A napokban 

derült ki: Szabó István Rokonok címû filmjét elõbb mutatja be az InterCom, 

közlésük szerint azért, mert a „filmszemle ünnepélyes megnyitóján hatalmas 

sikerrel vetítették Szabó István új filmjét. A nézõk köreibõl érkezõ pozitív 

visszhangok csak növelték a filmet övezõ érdeklõdést. Ezért a filmet forgalmazó 

InterCom úgy döntött, a szakmában szokatlan lépéssel, szinte az utolsó 

pillanatban megváltoztatja, egy egész hónappal elõre hozza az országos bemutatót“. 

A Rokonok így február 9-tõl kerül a mozikba. Ebben azért közrejátszhatott 

Szabó István ügynökmúltja – illetve most már másoké is -, amely 

miatt sokan „kémszemleként“ beszélnek a rendezvényrõl. 

Forrás: Nemzeti Hírháló 


Vannak, akik úgy akarják elvenni kedvünket 

a cselekvéstõl, hogy azt hajtogatják, 

nem érdemes semmit tenni, hiszen 

minden már amúgy is, ahogyan flaszter-szagúan 

mondják, le van vajazva. Hogyan 

is tudna egy kis ország, vagy egy párt 

azok ellen menetelni, akiknek roppant 

nagy a hatalmuk. 

Az unióval, Washingtonnal, netán az egész nyugati 

világgal szemben. Sajátos módon az eleve levajazást 

még olyanok is elhiszik, akik pártot vezetnek. 

Márpedig, ha minden le van vajazva, akkor 

egyáltalában miért lenne érdemes politizálni 

és tenni valamit? Csak a megélhetés miatt? Mert 

ha igazuk lenne azoknak, akik szerint amúgy is 

minden le van zsírozva, akkor az ezt hangoztatók 

is csak bábok, akik végrehajtják a hatalmasok írt 

és íratlan parancsait, és nem lenne érdemes politizálniuk. 

Csakhogy mindez kifogás, tehetetlenségük 

megindoklása. Amúgy meg a tétlenségre 

ösztönzés a gyávák sajátossága. Nézzünk néhány 

példát, és vizsgáljuk meg, vajon tényleg le vannak-e 

zsírozva a dolgok. 

Ausztria néhány évvel ezelõtt megvédte azt a 

koalíciót, amelyet az osztrák nép szabadon, és demokratikusan 

választott meg. Az Európai Unió diplomáciai 

bojkottot hirdetett Bécs ellen, Bécs viszont 

kitartott, és gyõzött, egész Európával szemben. 

Az olasz Berlusconit korábban, kormánya megalakításakor 

fasisztának és szélsõ-jobboldalinak nevezték, 

ez Berlusconit nem érdekelte, és láss csodát, 

ma már egykor legdühödtebb ellenségei is kö- 

Lovas István jegyzete 

zép-jobboldalinak nevezik kormányát, noha a koalíciója 

megalakítása óta az egy jottányit sem változott. 

Nemrégiben Lengyelország választott magának 

olyan kormányt, amelyet a világsajtó nagy része 

jobboldali populistának nevez, de a lengyeleket 

ez nem érdekelte, sõt, lefejezték azon, egykori 

kommunista titkosszolgálatokat, amelyekhez nálunk 

egyetlen ujjal nem mertek nyúlni immár 16 

éve. 

Horvátországban lobog az egészséges horvát 

hazafiság lángja, akár a balti országokban, ahol a 

legerõsebb brüsszeli nyomás ellenére is, igencsak 

kemény feladatokat kell teljesíteniük az ott élõ 

oroszoknak állampolgárságuk megszerzésére. De 

menjünk jóval távolabbra. 

A Karib-tenger gusztustalan diktatúrája, Kuba 

1957. óta a világ legnagyobb hatalmának, az 

Egyesült Államoknak. Noha a floridai-kubai 

emigráció azóta is minden évben megjósolja Fidel 

Castro végét, a havannai diktátor már ki tudja, 

hány amerikai elnököt élt túl. 

Jóval délebbre, Argentínában nem is olyan régen 

választottak elnököt, aki a rettegett nemzetközi 

valutaalap ellen menetelve húzta ki országát 

abból az iszonyú csõdbõl és nyomorból, amelybe e 

washingtoni alap diktátumai taszították koldussá 

téve az egész argentin társadalmat. Ma Argentína 

gazdasága a populistának nevezett Nestor 

Kirchner vezetésével évente 10 százalékkal bõvül. 

De Venezuelában olajmezõket államosítanak 

vissza, 

Bolívia pedig földgáz kitermelésével kívánja 

ugyanezt megtenni. 

Dél-Amerika egészében országról országra, 

Brazíliától Uruguayig választanak olyan kormányokat, 

amelyek a mindent privatizálni akaró, az 

állam szerepét visszaszorítani igyekvõ neoliberalizmus 

ellen lépnek fel. 

A közel-keleten, az iszlám világában az amerikaiak 

által kierõszakolt demokratikus szavazás eredményeként 

is olyan kormányokat választ magának a 

nép, amelyek éppen azoknak tetszik a legkevésbé, 

akik e választásokat szorgalmazták. Legyenek azok a 

gyõztes Irán-barát, vallásos síiták a megszállt Irakban, 

vagy az az Irán, amely szinte az egész világgal 

dacolva ragaszkodik atomkísérletei folytatásához. 

Vagy itt van a héten a palesztin választásokon 

a nyugat által terroristának bélyegzett Hamász 

gyõzelme, amelyet azért választottak meg, mert a 

palesztinoknak elegük van 38 év megszállásból és 

megaláztatásból. Egy biztos, mondták. Rosszabb 

nekik már nem lehet. És fütyültek az egész világra. 

Az egész világon a hatalmas Kínától az apró, 

de dúsgazdag Szingapúrig, példák tucatjai mutatják, 

hogy hosszú távon sikeresebb lehet a világ ellen 

menetelni, mint ölbe tett kézzel siránkozni. 

Mindehhezcsakegyetlendologravanszükség: 

bátorságra. Nem pedig szánalmas nyöszörgésre, 

amelyet rosszul értelmezett kompromisszumkészségként 

cicomáznak fel gyáva politikusok. 

Forrás: Magyar Rádió 


Kettészakadt az ország, két Magyarország 

van, árkok szabdalják az országot – gyakori 

megállapítások ezek manapság. És feltétlenül 

pontosak. Csakhogy nem új keletûek. 

A szembenállás, a két Magyarország több 

mint ezer esztendeje kíséri történelmünket. 

Ha így nézzük, csoda, hogy még vagyunk. 

Ám az árkok betemetésére mindmáig csak 

tétova kísérletek történtek, s azok nem jártak 

sikerrel, illetve csak idõleges eredményekrõl 

lehet beszélni. A frontvonalak 

ugyanis átjárhatatlanok, a jelenlegi közjogi 

berendezkedés pedig eleve magában hordozza 

az ember alatti létet, a szétdaraboltságot, 

a magatehetetlenséget. Szívország és 

Gyomorország ádáz küzdelmének nem látni 

a végét. 

„Árpád és Zalán, Werbõczy és Dózsa”,vázolta 

fel a történelmünkön végighúzódó 

kettõsséget József Attila. És folytathatnánk 

a sort: Koppány és István, aHunyadiak és a 

Cilleiek, Ferdinánd és Szapolyai, kurucok és 

labancok, Széchenyi és Kossuth, Tisza és 

Károlyi, az utolsó töltényig hazájukat védõk 

és a muszkavezetõk, az ötvenhatosok és az 

ötvenhetesek, akik ezerszám tapsoltak a 

szabadságharcunk leverését követõ elsõ 

május elsején a kacsingatós gyilkosnak. 

Szétdaraboltattunk, s nemcsak a szó legszorosabb 

értelmében Trianonban, hanem 

lelki és szellemi értelemben is. A magyarok 

fele mára megszûnt magyarnak lenni, közönséges 

gyomoringerek vezérlik õket, beolvadtak 

a „termelj és fogyassz” körforgásába, 

amely végsõ soron nem egyéb, mint 

anyagcsere. Ez az a tömeg, amely lakosságról 

beszél (Horn Gyula kedvenc szavajárása 

– A szerk.), amelynek semmit nem mond a 

magyarság, a történelmi hivatás, a hosszú 

távú nemzeti cél. Ezt a tömeget nem érdekli 

a jövõ, csak a ma és a holnap, az, hogy hány 

cubák fekszik a mûanyag tányéron, s hány 

üveg sörtõl lehet elégedetten beleböfögni a 

világba. E tömeg nem egyéb egy hatalmas 

kiterjedésû, ide-oda hömpölygõ masszánál. 

Mintha csak egy latrinába pillantanánk. És 

ha valaki segítõ szándékkal a kezét nyújtja e 

masszának, alantról csak durva káromkodás 

hallatszik, s köszönet helyett a segítõ 

kéz tulajdonosát is igyekeznek a förtelmes 

mélybe rántani. 

E massza valamiféle szocializmust akar, 

mert akkor munka nélkül is eltartja az állam. 

Vagyis törvényesen élõsködhet. E 

massza szerint az államnak az a dolga, hogy 

egyfelõl ne szóljon bele semmibe, másfelõl 

mindent intézzen el helyette. E massza a 

mennyiség, a színvonaltalanság képviselõje. 

Egyedei nem írnak, nem olvasnak és fõleg 

nem gondolkodnak el saját életük alapvetõ 

kérdésein. Persze a latrina mélyén hömpölygõ 

massza már nem kérdez. E massza 

nemhogy mer, de egyenesen akar kicsi lenni, 

mert másra nem képes. 

„Vagyok, mivé terveznek: munkaerõ- portéka, 

perverzebbnél perverzebb programoknak 

játéka” – énekelte 1987- ben a honi 

punkmozgalom egyik meghatározó együttese, 

a nemes egyszerûséggel csak Qss névre 

hallgató formáció, s a szöveg nagyon is ráillik 

e masszára. 

E masszából élnek a bulvárlapok és a 

gagyitévék, gagyirádiók. Nekik szólnak az 

olyasféle reklámok, hogy „táncolj a 

mobiloddal!”, nekik szólnak azok a „hírek”, 

hogy különbözõ „sztárok” (akiknek még a 

lelõhelyét is kínos tudni jobb körökben) kivel, 

mikor, hol, hogyan és mit csináltak. Ez 

Kádár népe, Gyõzike népe, az „Anyám Katus” 

népe. A „zabálj és fizess!” népe. Rájuk 

épít a „beach house”, a plázsnak nevezett 

Duna-parti mûpálmafás giccs. Ez az a 

massza, amelynek a nemzeti ünnep csak egy 

újabb munkaszüneti nap, egy újabb alkalom 

a detoxikálóba kerülésre. És õk azok, akik 

gyûlölködõ üzeneteket küldenek a „Magyar” 

ATV újságíróklubjának adása idején, 

jelezve, hogy beépült tudatukba a méreg, 

amit Dési János, Mészáros Tamás, „Bolgár” 

György, Avar János és a hasonszõrû politikai 

rágcsálók terjesztenek. E rétegnek, 

Gyomorországnak muzsikál a szocialista-liberális 

nagyzenekar, nekik szól az az elviselhetetlenül 

giccses és hamis operett, amelyben 

Gyurcsányok (tényleg, hány napja is 

nem tudjuk, ki az a Gyurcsányi, aki segít a 

brókerbotrány érintettjeinek?), Lendvaik, 

Hiller Boborjánok, Gusztos Péterek, Ungár 

Klárák, Kende Péterek, Nyakó Istvánok, Újhelyi 

Istvánok és hasonló színvonaltalan, 

ócska csepûrágók hánynak bukfencet, cigánykereket 

a háttérben halkan dübörgõ 

keleties beütésû, monoton ritmusra. Õk 

azok ugyanis, akik Gyomorországot 

Gyomorországgá züllesztették. Megfélemlítéssel, 

ígérgetéssel, a kiszolgáltatottság és a 

reménytelenség érzésének elterjesztésével 

és erõsítésével. Apránként, szívósan csúsznak-másznak 

elõre, mindennapi kis gyõzelmeket 

aratva, földharcra kényszerítve és ezzel 

némileg magukhoz hasonlítva azokat, 

akik megkísérelnek fellépni ellenük. Zsinatolnak 

a zsizsikek, ezek a leginkább valamilyen 

genetikai mutáció miatt óriásira nõtt 

rovarokra emlékeztetõ csepûrágók, sebeket 

tépnek fel, sót szórnak bele, és újabb sebeket 

ütnek, hogy a méreg mielõbb elérje a 

szívet. A nemzet szívét. Mert bár itt is, ott is 

üszkösödik a test, a szív még ép. Erre vadásznak 

a zsizsegõ rovarok. 

A szív ugyanis a másik Magyarországé, 

Szívországé. Azé az országé, amelynek polgárai 

nem masszát alkotnak, hanem felelõs 

polgárok közösségét. Ez a közösség tudja, 

hogy az élet a gyomorhorizonton túl terjed, 

sõt ott kezdõdik igazán. Ez a másik Magyarország 

nem lakosságról beszél, hanem nemzetrõl. 

Számára az emberek EMBEREK, 

nem csupán statisztikai adatok. E másik 

Magyarország a latrinából zúduló jelentõl 

függetlenül az örök Magyarország. Amelynek 

a makro- és mikrogazdasági mutatóknál, 

az adószázalékoknál és a tarhonya zsíros 

szaftjánál fontosabbak az efféle fogalmak: 

becsület, igazság, haza, nemzet, 

család, történelmi hivatás. Ennek a Magyarországnak 

a Kárpát-medence nem vadászterület 

vagy véletlenszerû élõhely, hanem 

szülõföld és haza, ahol nem enned, innod, 

hanem élned, halnod kell. Ez a másik 

Magyarország, Szívország mer, sõt akar 

nagy lenni. Mer tervezni, és tudja, hogy 

nem õ a világ közepe, a silányságában túlméretezett 

ego, hanem az örök magyar történelmi 

hivatás jelenkori hordozója és letéteményese. 

Ez a másik Magyarország tudja, 

hogy Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, 

Délvidéken, Drávaszögben, Muravidéken, 

Õrvidéken is magyarok élnek, akik 

elszakíthatatlanul hozzánk tatoznak. 

Szívország tudja, hogy felemelkedni csak 

együtt lehet. „Emeljük fel szívünket!” – szól a 

liturgia szövege, és ez a másik Magyarország, 

a „haza a magasban” ekként is cselekszik. 

„Mert a haza nem eladó, ezüstpénzre sem 

váltható!” – énekli a kárpátaljai Credo 

együttes Horváth Sándor versét. 

Szívország és Gyomorország elkeseredett 

polgárháborúja vagy ezer éve tart, és ki tudja, 

még meddig. Az árkok betömhetetlenek, a 

kiegyezés lehetetlen. A drágakõ nem egyezkedhet 

a bélsárral, az élet nem köthet alkut a 

halállal. A képzeletbeli függõleges tengelyen 

mozgó tudatos ember, aki szerves nemzeti 

közössége hasznos tagja, nem idomulhat a 

vízszintes tengelyen mozgó masszához. Ezért 

alapvetõen téves politika az, amely ennek a 

masszának udvarol, s a szívre vadászó ellenségnek 

tesz gesztusokat. Gyomorország gesztusait 

alkalmazzák. E gesztusok viszont elviselhetetlenek 

Szívország számára. Ezt világosan 

megfogalmazta az utolsó nagy 

reakciósnak is nevezett meghatározó konzervatív 

gondolkodó, báró Julius Evola: 

„Valójában a többséget, amely mentes bármiféle 

megszorítástól és minõségi kikötéstõl, 

csak az alacsonyabb társadalmi rétegek alkothatják; 

és ahhoz, hogy valaki megkaparintsa 

e rétegeket és szavazatik révén hatalomra 

kerüljön, mindig azt az egyetlen nyelvet kell beszélnie, 

amelyet ezek megértenek. Azt kell elõtérbe 

helyeznie, ami leginkább érdekli õket, vagyis 

a legdurvább, leganyagibb és legilluzórikusabb 

érdekeket. Mindig ígérnie kell, és sohasem 

szabad követelményeket állítania. Ezért minden 

demokrácia elvileg az immoralitás iskolája: 


támadás az igazi politikai osztály méltósága és 

belsõ tartása ellen.” 

A masszával történõ kiegyezés tehát szükségszerûen 

hasonulást, aszimilációt jelent, 

ami Szívország végét jelenti. Tévúton jár, aki 

ilyesféle „megoldásokon” töri a fejét. Persze a 

közvetlen pártpolitikai csatározásokban 

idõnként elkerülhetetlen pragmatikus megfontolásokból 

lemenni kutyába. De hosszú 

távon ez a taktika visszájára fordulhat. A jelenlegi 

helyzetben egyetlen út tûnik járhatónak. 

A latrinákat, a kanálisokat légmentesen 

le kell zárni, a veszélyes hulladéknak pedig 

betonszarkofágban a helye. Ez a politikai cselekvés 

szintjén azt jelenti, hogy a masszának 

nem udvarolni kell, hanem parancsolni. 

Nem az amorf masszát, hanem Szívországot 

kell totálisan mozgósítani, a nek megfelelõ 

gesztusokkal. Egyedül Szívország képes fertõtleníteni 

a megmérgezett, üszkösödõ, a céltalanság 

és a kilátástalanság béklyójában vergõdõ 

Magyarországot. 

És akkor megtörténhet a csoda, s a massza 

visszaváltozhat azzá, ami eredetileg volt: a 

nemzet szerves részévé. Szívország ismeri önnön 

felelõsségét, tudja, hogy a magyar történelmi 

hivatást, a Kárpát-medence egységbe 

rántását csakis az öncélú, szociálisan méltányos, 

szerves magyar nemzeti állam tudja betölteni. 

Az öncélú magyar nemzeti állam pedig 

csakis Gyomorország, mint politikai tényezõ 

kirekesztésével, politikai karanténba 

zárásával és a halálszagú operettet elõadó 

csepûrágók végsõ kiiktatásával valósítható 

meg. A kommunistákat minden rendû és 

rangú sleppjükkel együtt agyagba kell döngölni. 

A 2006-os országgyûlési választások 

tétje az, hogy Szívország számára megmarad-e 

a remény egy valódi életpárti fordulatra, 

vagy Gyomorország kihömpölyög a latrinából, 

bemocskolva és megfojtva mindent, 

ami szép, jó, igaz, nemes. A tét az, hogy meg 

tudjuk-e tenni a kezdõ lépéseket a magyar 

paradigmaváltás felé. Szívországnak tudnia 

kell, hogy a háború immár totális. Életrõl és 

halálról van szó. 

Forrás: Ágoston Balázs, 

Demokrata 

Havas kötelezõ biztosítást reklámozott, pedig politikai mûsort vezet, ezért minden olyan adót 

megbírságolhatnak, ahol lement a hirdetés. 

Az ORTT megbüntetné szinte az összes magyar 

televíziós csatornát, amiért tavaly novemberben 

és decemberben sugározták azt a 

reklámot, amiben Havas Henrik kínálgatott 

kötelezõ gépjármûfelelõsség-biztosítást. Az 

Országos Rádió és Televízió Testület álláspontja 

szerint ugyanis törvénysértõ olyan televíziós 

személyiség reklámban való szerepeltetése, 

aki feltûnik politikai hírmûsorokban 

is, Havas Henrik pedig a Mokkában néha 

politikáról is beszélget. 

A MÁV Általános Biztosító Egyesület 

reklámszpotja az ORTT álláspontja szerint 

sérti a Rádiózásról és Televíziózásról szóló 

törvény tizedik paragrafusának negyedik bekezdését, 

ami kimondja, hogy „A mûsorszolgáltató 

híreket közlõ és idõszerû politikai tájékoztató 

mûsorszámokban rendszeresen szereplõ 

belsõ és külsõ munkatársai sem 

képben, sem hangban nem jelenhetnek meg 

reklámban és politikai hirdetésben“ 

A hirdetésben egyébként Havas Henrik 

Szulák Andrea társaságában próbálja átcsábítani 

az államvasutak biztosítójához az autósokat. 

SENKI SEHOL SOHA? 

Az ügyben szinte az összes televíziós csatorna 

érintett lehet, hiszen a reklám az országos 

adókon és a kábeltelevíziókon is ment. Csak 

azok az adók úszhatják meg az ügyet, amelyek 

nem Magyarországon vannak bejelentve, 

így nem terjed ki rájuk az ORTT hatásköre. 

Ilyen például az Angliából sugárzó 

Viasat3 és a Romániában bejegyzett Cool. 

Az általunk megkérdezett, név nélkül nyilatkozó 

televíziós szakemberek szerint viszont 

a törvénybõl nem egyértelmû, hogy a 

tiltás minden csatornára vonatkozik-e, vagy 

csak arra az adóra, ahol a médiaszemélyiség 

politikai mûsort készít, vagy vezet. Ha helyes 

az ORTT értelmezése, akkor ezentúl a csatornáknak 

ellenõrizniük kell, hogy a hozzájuk 

érkezõ reklámszpotokban feltûnnek-e 

olyan szereplõk, amelyek más adókon politikai 

mûsorokban is láthatóak. 

MÉG MEGFONTOLJÁK 

„Az ORTT eddig csak nyilatkozattételre 

hívta fel az ügyben érintett televíziós csatornákat, 

a végsõ döntés csak két három héten 

belül várható“ – nyilatkozta kérdésünkre Vékony 

Éva, az ORTT szóvivõje, aki ennél többet 

nem akart elárulni a folyamatban lévõ 

ügyrõl. 

„Mi a médiahatóság kérésére elküldtük a 

hivatalos álláspontunkat. Az ügy lezárulásáig 

azonban nem szeretnénk nyilatkozni az 

esetrõl“ – mondta el lapunknak Lóránt 

Gergely, a Tv2 pr- és marketingvezetõje. 

Hasonló esetben egyébként egyszer már 

járt el a médiahatóság, amikor Pallagi Ferenc 

miatt vizsgálódott. a Blikk fõszerkesztõje 

akkor újságját ajánlgatta a Danubius 

Rádió mûsorán, annak ellenére, hogy a 

Nap-Kelte állandó mûsorvezetõje. Ebben 

az esetben az ORTT az MTV-t figyelmeztette, 

hogy mûsorszolgáltatásában rendszeresen 

szereplõ belsõ és külsõ munkatársaival 

olyan szerzõdést kössön, amely kizárja, 

hogy õk mûsorszolgáltatónál reklámban 

megjelenhessenek. A Testület akkor nem 

állapított meg törvénysértést a reklámot 

közlõ mûsorszolgáltatóval szemben. 

Forrás: Index 


Most, miután az MDF vezetõsége nyíltan 

bejelentette, hogy elképzelhetõnek tartja 

az MSZP-vel való szoros együttmûködést, 

leegyszerûsödött a politikai képlet. 

Nem maradt a jobboldalon egyetlen potenciális 

szövetségese sem a Fidesznek, 

csak a MIÉP-Jobbik-Kisgazda összefogás. 

Nem vezet más irány a nemzeti megmaradás 

kormánya felé, mint a HARMADIK 

ÚT! A változás csak együtt sikerülhet! A 

nagy összecsapás elõtt azonban emlékezzünk, 

ne feledjük el a múlt keserû tanulságait! 

Nehéz ezt kimondani, de a Gyurcsány-kormány 

a Fidesz szûklátókörûségének eredménye! 

A 2002-es választások elsõ fordulójában 

az 5 685 655 szavazatból a MIÉP 245 326 szavazatot 

kapott. A bûvös 5% átugrásához tehát, 

mintegy 40 000 szavazat hiányzott. A 12 

000 szavazókörzetet figyelembe véve, ha 

mindegyikben csak 4 darab (!!!) plusz szavazat 

kerül át hozzánk, akkor az eredmény 293 

326 szavazat. Ez 5,15%-ot eredményezett 

volna és a haza megmenekül! Mint érdekesség: 

a parlamentbe került törpe terrorpárt 

(Fábry Sándor minõsítése!), az SZDSZ a végsõ 

összesítés szerint (a két fordulóban együtt) 

5. 07%-kal 19 mandátumot szerzett, amihez 

nem kell kommentár! 

Ne feledjük: A Fidesznek jelenleg több 

képviselõje van az országgyûlésben, mint a 

kormányzó MSZP-nek, mégis a törpe terrorpárt 

segítségével õk regnálhatnak! Azt, 

hogy a dolgok mai állása szerint a Fidesz 

most több mint 50% mandátumot szerez, ép 

ésszel senki sem gondolhatja. A jelenlegi 

polgári álláspont tehát Gyurcsányék malmára 

hajtja a vizet, katasztrofális kényszer 

helyzeteket idézhet elõ! 

Ha a polgári párt az elmúlt választási 

kampányban nem heccelt volna a MIÉP és 

a nemzeti radikalizmus ellen, illetve nem riogatott 

volna a kis pártokra leadott úgynevezett 

„elveszett szavazatokkal“, akkor ma 

nemzeti kormánya lenne az országnak! Ha 

a Fidesz komolyan gondolja a jelenlegi hatalom 

menesztését, akkor kis rásegítéssel, 

külsõ vagy belsõ támogatással a polgári-nemzeti 

kormány megalakítható! Matematika: 

ha a Fidesz-szavazók az elsõ fordulóban 

1-2%-ot átadnak, akkor a második 

fordulóban visszakapnak tõlünk 5%-ot, a 

közös ellenfél legyõzése érdekében! 

Nézzünk errõl egy szemléltetõ táblázatot: 

2002. FIDESZ 49% + MIÉP 4% = 53% 

VESZÍTETTÜNK! 

2006. FIDESZ 48% + MIÉP-JOBBIK 5% 

= 53% NYERTÜNK! 

Ugye milyen egyszerû? A Fidesz szavazók tudatos 

viselkedése a mérleg nyelvét a nemzeti oldal 

javára billenti és akkor a HARMADIK ÚT által 

képviselt nemzeti érdekvédelem bekerül a 

parlamentbe! Akkor ismét Orbán Viktor a miniszterelnök! 

Ellenkezõ esetben marad az 

SZDSZ támogatását élvezõ Gyurcsány, és az 

ország évtizedekre elveszett! Most minden a 

jobboldali választók tudatosságán és bátorságán 

múlik! Most az ország jövõjére szavazzanak, 

ne szûk pártérdekekre! Most az eszükre 

hallgassanak, ne a szívükre! Írjanak történelmet! 

A Harmadik Úton hazánk megmenekül! 

Molnár Tamás, a Jobbik alelnöke 


Racionális érveket nélkülözõ, csak a médiaháború fogalmával leírható támadást intézett a Népszabadság január 26-ai száma a közrádió 

ellen. A napilap belsõ problémái is megérnének egy cikket, erre sajnos nem futja a szerkesztõség erejébõl. 

A Népszabadság fél oldalt áldozott a közszolgálati 

Kossuth rádió hírmûsorai bírálatának. 

Nem is akármilyen tónusban: A Magyar Rádió 

hírmûsorai elavultak: nem tudják felvenni 

a versenyt a kereskedelmi rádiókkal, kevés 

a fiatal hallgatójuk is. Késedelmes információszolgáltatás, 

követhetetlen szerkezet, a 

belpolitika aránytalan túlsúlya jellemzi a 

Krónikákat, és sok a politikai elfogultság. 

Szürke, unalmas, változásra érett Magyarországot 

állítanak a hallgatók elé. 

Szóval változásra érett a Krónika. Sajnos 

valami azt súgja nekünk, hogy ez nem a szerzõ 

(Gyõrffy Iván), és nem is a szerkesztõség 

üzenete. Máshonnan jön ez a hang, föntebbrõl… 

Egyébként nem is lenne baj, ha a cikk érdemi 

bírálatot tartalmazna. Ám a „tényszerûség” 

kimerül olyasféle megállapításokban, 

hogy A Krónika gyakran elfogult, országképe 

sablonos és elszomorító: tehetetlen kormányzat, 

marakodó politikai pártok, az elemek 

állandó fenyegetése, események és hírek 

unalmas körben forgása. A legkonkrétabb 

pedig: az egykori tévéhíradós Papp Endre 

krónikás mûsorvezetõként a január eleji 

gázárvitából kizárólag azt szûrte le, hogy a 

magyarok drágábban veszik az importgázt, 

mint az ukránok. 

Az isten szerelmére: mit kellett volna 

„leszûrnie” – hogy olcsóbban vesszük a 

gázt? Vagy hogy pártunk és kormányunk a 

helyzet magaslatán áll? Papp Endre egy evidenciát 

mondott ki. Hírmûsorokban megesik 

az ilyesmi, naponta százszor. 

Most egy összefüggés gyanánt megidézett 

kritikai elem: Miközben a rádióhallgatók 

többsége az országos kereskedelmi adókat 

(Sláger, Danubius) vagy a hálózatos rádiókat 

(Juventus, Rádió 1) hallgatja, és egyre jobban 

elõretörnek a helyi médiumok, a közszolgálati 

rádió a hírversenyben is kezd lemaradni. 

Bár a közrádió vezetõ csatornájának, a Kossuth 

rádiónak még mindig viszonylag jelentõs 

a hallgatottsága, már csak a rendszerváltáskor 

élvezett elõny és hitelesség maradékain 

õrködik. Míg a Danubius és a Sláger Rádió 

heti elérése a teljes népesség körében 38-40 

százalék körül mozog, addig a Kossuth 25, a 

Petõfi 20 százalék körüli heti hallgatottságot 

tud felmutatni, a komolyzenei-kulturális 

adóként mûködõ Bartók hallgatottsága pedig 

1 százalék (Szonda Ipsos – GfK Hungária, 

2005. november). Egy átlagos napon a Kossuth 

rádió a reggeli és a déli Krónika hírösszeállításai 

idején könyvelheti el a legtöbb hallgatót 

(a csúcs körülbelül a teljes népesség 9 

százaléka). Ugyanakkor a közrádió sávjai a fiatalok 

és középkorúak körében kevésbé népszerûek: 

a Kossuthra és az elvileg fiatalosabb 

hangvételû Petõfire hetente csaknem ötödannyian 

kapcsolnak, mint a piacvezetõ kereskedelmi 

csatornákra. A 18 és 49 év közötti 

korosztály még a kisebb helyi rádiókat is 

jobban preferálja a közrádiónál. 

Kétségbeejtõ, hogy az fáj a Népszabadságnak, 

ami a magyar társadalom és média megannyi 

normális fejleménye. Igen, a kereskedelmi 

adók a népszerûségre hajtanak, a közszolgálat 

viszont nem. Hála Istennek, a 

társadalmi derékhad mindinkább ráébred a 

helyi média hasznosságára, és „hazamegy”, 

azaz saját tájegységének adóját hallgatja. Így 

van ez jól. 

Ellenben a „hazamenetel” külön rosszpont 

a Krónikának: a Kossuth rádió hírmûsorai 

számára a Kárpát-medencén kívül alig 

van élet. A krónikák egyheti adását figyelve 

elõfordult olyan is, hogy egy hírblokkban 

háromszor annyi belföldi, mint külföldi hír 

szerepelt. Utóbbiak ráadásul mind rövid hírek, 

míg a hazai események hosszabb összeállítások 

formájában jelentek meg. A külföldi 

tudósítók anyagait legtöbbször akkor 

használják fel a szerkesztõk, ha Magyarországot 

közvetlenül érintõ ügyekrõl (például 

az ukrán- orosz gázvitáról) esik szó. 

Az tehát a Krónika bûne, ami a józan ész 

és a médiatörvény szerint is a legfõbb kötelessége: 

a magyar adófizetõk pénzén a magyarországi 

élettel kapcsolatos, azt segítõ, az 

itt élõket eligazító üzeneteket tesz közzé. 

Vajon miért kellene nekünk szváziföldi 

híreket hallgatnunk a mi rádiónkon? 

Még fokozható a hülyeség: A riporterek és 

bemondók képtelenek izgalmasabbá, változatosabbá, 

interaktívabbá tenni az információkat 

a vízállásjelentésnél vagy a totószámok 

felsorolásánál. Az esti Krónika Háttér címû 

beszélgetõs mûsora is fõleg monológokból áll, 

igazi párbeszéd vagy vita ritkán bontakozik 

ki. Nem mindig érvényesülnek a Magyar Rádió 

Közszolgálati Mûsor-szolgáltatási Szabályzatának 

alapelvei a gyors, hiteles, sokoldalú 

és közérthetõ tájékoztatás esetében. 

Vajon mit jelent az, hogy „nem mindig”? 

Mikor nem? Tényeket tessék szíves lenni… 

S vajon mikor van „izgalmasabbá téve” egy 

információ, például az, hogy mit mondott 

Gyurcsány Ferenc a Parlamentben? Ütemes 

tapsokat kellene alávágni? Vagy úgy 

gondolja a kritikus, hogy a szívritmust idézõ 

dobolás a kereskedelmi rádió hírei alatt, az 

mindjárt maga a Pulitzer-díjas nóvum? 

Vagy olvassák fordítva a híreket? 

Végül kibújik a szög a zsákból: A Kossuth 

lassú reagálása és a hírek maradi feldolgozása, 

kommentálása miatt nem véletlen, 

hogy teret nyernek a hírszerkesztésben 

dinamikusabb, frissebb vagy specializáltabb, 

a politikával szemben pedig bátrabb 

vagy kevésbé egyoldalú információs adók, 

így például a fõvárosban és környékén a 

Gazdasági, az Info vagy a Klubrádió. 

Megtudtuk hát, hogy itten afféle bújtatott 

reklámmal van dolgunk: olvasó, ne hallgass 

Kossuthot, hallgass Gazdasági, Info- vagy 

Klubrádiót (így, betûrendben légy szíves), no 

persze csak „a fõvárosban és környékén”. Sajnosnemfejtikiaszerzõ,bárérdeklõdveolvastuk 

volna, hogy miképpen kellene a Kossuthnak 

„gyorsabban reagálnia”. Például 

megszakítani a Himnuszt, hogy bemondják: 

esik a hó? Vagy ellen-Gazdasági Rádióvá alakulnia 

csak azért, mert valakik alapítottak 

egy Gazdasági Rádiót? Hogy a Klubról ne is 

beszéljünk, ahhoz külön gyógyszert kell bevenni 

hallgatás elõtt. 

A töméntelen ostobaságot végül egy nevetséges 

gesztussal fejeli meg a cikk. Azt 

rója fel, hogy a Magyar Rádió vezetõ hírmûsorai 

még a tartalomszolgáltatás középkorában 

tartanak – ahogy a Krónika is egy középkori 

mûfajról kapta a nevét. A valóság 

ezzel szemben az, hogy a Magyar Rádió létrehozta 

a Krónika Hírszolgálatot is, az elsõ 

magyar internetes hírügynökséget. 

* * * 

Tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Népszabadság 

aktuális példányait ingyen osztogatják 

szerte az ország több pontján, például 

Budapesten a metró némely állomásain. 

A lap nem szívesen beszél róla, de az eladott 

példányszám immár több, mint három 

éve megállíthatatlanul csökken. 

Ugyancsak súlyos belsõ zavarra enged következtetni, 

hogy 2001. nyár vége óta (amikor 

a Magyar Nemzet áttért a mostani küllemére), 

a Népszabadságot féltucatszor próbálták 

meg újra fazonírozni. A lap mostanra 

leginkább a bulvárnapilapokra emlékeztet. 

A tartalmi szerkesztés is eltávolodott a 

régi normáktól. A fentebb elemzett cikk a 

lap január 26-ai számának 5. oldalán jelent 

meg, amely elvben magyarországi híreket 

tartalmaz. Ehhez képest az egész oldalon 

nem találni tényleges eseményrõl szóló tájékoztatást, 

a „legaktuálisabb” egy Sváby 

András-mûsort elmarasztaló kritika. 

Persze még ez is jobb, mint egy levél az 

elhunyt Teller Edétõl. 

Forrás: Nyiri János 


AZ ÁLLAMREFORM, 50 ÉVE KÉSIK 

Most, 2006 januárban, gyakorlatilag semmit 

sem tudunk még, általánosságokon kívül, az 

új, a legújabb államreformról. Sárközy Tamás 

jogászprofesszor nyilatkozatai csupa evidenciát 

tartalmaznak. 

A médiaközlés szerint az állam túlpolitizált, 

túlcentralizált, a közszolgáltatással 

szemben erõsebb a hatósági jellege. A minisztériumokban 

túl sok a vezetõ, túl sok a fiatal 

pályakezdõ, de hiányzik a középnemzedék. 

Sárközy Tamás jogászprofesszort a miniszterelnök 

kérte fel a központi közigazgatás átalakítására 

2004 augusztusában. A professzornak 

két kikötése volt: 1. a kormánybiztos személyes 

munkavégzéssel látja el feladatát, 

apparátusa nincs; 2. a kormánybiztos ezért 

sem költségtérítést, sem illetményt nem kaphat. 

A javaslat a Kormány elõtt van, a gyõztes 

politikai erõ döntésétõl függ, hogy mit valósít 

meg a reformból. Sárközy Tamás szerint 

a kicsi és olcsó államon semmiképpen sem a 

semmit sem csináló, passzív állam értendõ. 

De az igen, hogy ne legyen nagyobb annál, 

mint amit a ténylegesen ellátott állami feladatok 

igényelnek. Magyarul: ne legyen öncélúan 

gigantomán, ne legyen annál drágább, 

mint amit a ténylegesen ellátandó állami 

feladatok megkívánnak. Igaz, ez is eléggé 

általános megfogalmazás, de az látható belõle, 

hogy az öncélú közigazgatási presztízsköltekezés 

nem tartozik a ténylegesen ellátandó 

állami feladatok körébe. És az a költekezés 

sem, amely állami fantomfeladatokhoz 

fûzõdik. 

– Miért nem hatékony az állam? – Hát 

azért, mert nem kicsi és olcsó. Magyarország 

nagy eredménye, hogy 1988-1995. között 

kiépült egy olyan jogállami intézményrendszer, 

amely a legkényesebb nyugati 

összehasonlításban is mindig dicséret tárgya. 

Nem kis eredmény 6-8 év alatt egy 

ilyen típusú államszervezetet kialakítani. 

De amikor ezt kialakítottuk, senki nem foglalkozott 

azzal, hogy ez az államszervezet 

mennyire hatékony, mennyire eredményes, 

és fõleg azzal nem, hogy mennyire költségérzékeny. 

Emellett a szakmai színvonal is 

csökken. Az államnak nincs költségérzékenysége, 

nincsenek teljesítménykövetelményei, 

nincs rendes minõségmenedzsment-rendszere, 

nincs stratégiai tervezése. 

A magyar államszervezet túlpolitizált, túlcentralizált 

és óriási a vezetõi dömping. Ennek 

következtében nagyon nehezen koordinálható, 

ami lelassítja a döntéseket. 

mottó: ... „államokos” férfiak. Csakhogy amivel 

foglalkoznak: az inkább praktika. Ugyanis 

csak arra gondolnak, hogy az uralkodó hatalomnak 

a szája íze szerint beszéljenek” 

(Babits Mihály) 

– Jelenleg hány szervezete van a magyar 

államnak? – A Pénzügyminisztériumban erre 

olyasmit szoktak mondani, hogy 900-1.300 

között lehet a szervezetetek száma. De a magyar 

állam pontosan nem tudhatja, hogy 

hány szervezete van, mert a költségvetési 

szerveknek nincs bírósági nyilvántartásuk. 

Egységes állami vagyonkataszter sincs. Jelenleg 

ugyanis külön szerv rendelkezik az állam 

pénzvagyonával, külön szerv foglalkozik az 

államadóssággal, külön szervezet intézkedik 

az állami követelések és tartozások behajtásáról, 

egy másik önálló szervezet, a Kincstári 

Vagyoni Igazgatóság kezeli az állam tulajdonában 

álló mûkincseket és ingatlanokat; az 

állami tulajdonú társaságok értékesítése az 

ÁPV. Rt jogköre. /1-2/ 

EGY ÉVVEL KORÁBBAN 

Sárközy Tamás újabb 2005 januárban is írással 

minõsíti az államot, az állam mûködéséhez 

társítható aktuálpolitikai eseményeket, 

az állami intézményrendszert, a vezetõ pártoknak 

az állammal kapcsolatos magatartását, 

nem utolsó sorban a kormány és kormányzás 

visszásságait./3/ Ide a megszólalás, 

az megszólaló és a vonatkozó tudományosság 

minõsítése címén, hogy a Sárközy-féle politikai-gazdasági 

hatalmi esélyt teremtõ jogalkotáséstörvénykezési(alkotóésalkalmazó) 

modernizációs (!) törekvések a rendszerváltozás 

alapját képezik. (Ha valaki ezt nem 

tudná!) Sárközy Tamás szakmai és közszereplõi 

nagysága az 1987-es társasági törvény 

megtervezésével, elfogadtatásával, mûködtetésével 

vált abszolútummá. 

Sárközy ma a jogi, adminisztratív tudás és 

gyakorlati kormányzás showman-je, megkerülhetetlen, 

mint a posztszocialista államjog 

szakértõje. Hatalomcsináló szakértõi tevékenysége 

azonban már túl van a csúcsponton, 

már nem irányadó személy, hanem ellensúly. 

Mûhelyteremtõ képességei és készségei 

mûködõképesek, de ha lennének szakmai 

viták, pl. nem a modernizációsellenes, 

államtalanító-dereguláló liberális filozófia 

ülné meg a légkört és agyakat, akkor ma már 

valószínûleg defenzívában lenne. 

Sárközy szakmai érvelését már számosan 

kissé avíttnak tartják, politikai példázatai 

kapcsán pedig szóvá teszik, hogy gonoszkodni 

igazán csak a jobboldali kreatúrákon 

(politikán, felfogáson, személyen) tud, ezért 

érvelése biceg. Mai (2005 januári) megszólalásában 

a közjogi intézményrendszerünk 

modern, eurokonform, és nemzeti polgári 

„középkormányzás” jellegének számonkérése 

színvonalas, szellemes, ugyanakkor jellemzõen 

bicegõ, és – Pokol Béla nemrégiben 

közreadott, vonatkozó kijelentéseivel 

összevetésben – vitatható. 

Az uniós hasonulás és az elektronikus 

kormányzás miatti elmaradásaink korántsem 

annyira markánsak, vagy drámaiak, 


mint az 1989-tõl máig eltelt idõszak mulasztásai 

az államszervezetünk és a kormányzás 

korszerûsítése terén. Ez Sárközy elõadásában 

is egyetemes mulasztásokat takar, akár 

jobbközép, akár balközép kormányzás a 

szemlélõdés alapja. 

MÉDIA-MARKETINGKORMÁNYZÁS 

A „politikai” vagy „menedzser” kormányzás 

dilemma kibontása nagy vitára ingerlõ állásfoglalásának 

elsõ kitétele. Sekélyes humor 

szinten is láttatható az eltérés, amennyiben 

az ország „legnagyobb vállalatának” emlegetését 

is csak a megszokás indokolhatta, mert 

inkább az ország „legnagyobb bankjáról” beszélhetnénk 

a kormányzás összetettségét 

szemléltetve. A lényegét illetõ igazság keveredik 

az ok okozat viszony felcserélésében, 

amikor Sárközy a politikai kormányzás felé 

eltolódást (helyesen a szakszerûség rovására 

menõnek) és a „modern média-marketing 

kormányzás” meghonosodását egymást erõsítõ 

tényezõknek fogja fel. Tegyük hozzá, 

helytelenül, mert Sárközy itt összekeveri az 

állam információs modellje, és makrokommunikációs 

szerkezete – melyek érdeklõdésének 

tárgyát sosem képezik! – korszerûtlenségébõl 

következõ torzulásokat. Továbbá, 

Sárközy érvelésében nem veszi 

figyelembe az amerikai politikai gyakorlatban 

jellemgyilkolásnak nevezett, piszkos politikai 

technológiát (melynek itthoni bevezetése, 

naptári idõponthoz köthetõ módon, egyik 

párthoz – mely nem a Fidesz és nem is az 

MSZP – s annak két politikusához köthetõ), 

és a mindennapi professzionális politikamarketing-kommunikációt, 

ami eleve egy korszerû 

kormányzati apparátus-szerkezetet, 

-szemléletet és -mûködést feltételez. Itt két, 

merõben más politikai kommunikációs technológiáról, 

illetve azok alkalmazásáról, a korszerûtlen 

államszerkezetre és visszamaradt 

kormányzati, államigazgatási és -rendszerekre 

kifejtett hatásairól van szó. Valamit 

érezhetõvé tesz ebbõl a hiányból, amikor kijelenti, 

hogy „az Orbán-kormány volt Magyarország 

elsõ (par excellence) politikai-tömegkommunikációs 

kormánya“. De Sárközy 

azt elmulasztja hozzá tenni (vagy nem ismerte 

fel a jelenséget?!), hogy a technológia már 

ittvoltkorábbanazországban,ésaPetõ- 

Bauer duó profi módon alkalmazta is a 

parlamenti elõadásaiban. 

A kormányzati intézményekkel és posztokkal, 

a felduzzasztással kapcsolatos 

Sárközy-féle érveléssel vitázni nem lehet, 

különösen hogy figyelemre méltó új összefüggésekre 

mutat rá a sajátos magyar kormányzás 

elfajulásainak minõsítésével. Így 

megemlíti a „szocialista monolit” és a „demokratikus 

düh” mûködését, a közigazgatás 

teljesítményromlása mögött a ciklusonkénti 

személycseréket, az apparátusok megfélemlítését. 

Persze csak Orbánék kapcsán, 

bár Horn az, aki minden kormányváltás 

elõtt, igaz nyíltan, „megszólította” az apparátusokat 

(ennek nyomán azután a választások 

körüli 2-3 hónapban a magyar 

államigazgatás – legalább is a központi 

kormányban, és a forráseltüntetés helyeit 

kivéve – lényegében mindig leállt!). 

ELLENHATALMAK 

A Sárközy-írás legproblematikusabb része az 

„ellenhatalmak” kitárgyalása. Sárközy mindent 

pontosan lát, érzékel és minõsít, de érveléséhez 

mindenkinek ajánlom Pokol Béla 

összegzését a magyar parlamentarizmusról, illetve 

az ekkoriban (2005 január) adott interjúja 

mondanivalójának megismerését./4/ Ez 

utóbbiban Pokol szerint a magyar bírói kar a 

legfüggetlenebb testületek közé tartozik 

nemzetközi viszonylatban is. Ez akár túlzásnak 

is tûnhet a Sárközy-érvelés szerinti racionális 

állam és kormány(zás) szempontjából. 

Pokol érvelésében a független LB vezette hierarchia, 

a törvények és a praxis alapján hozott, 

magyarázott ítélkezés áll szemben az alkotmányra 

hivatkozás elsõbbségével. Amivel 

– közvetlenül és közvetve is – az ítéletek „elpolitizál(ód)ásának 

megakadályozását értük 

el. (Pokol megpendíti a „perlési politizálás” 

esélyét, ami ma valóság és szégyellni való 

jelenség.) 

Mindazonáltal Sárközy mondandóját – 

bár nagyon kíméletes a Medgyessy-kormány 

által átörökített, követett, és megtagadott, 

vagy éppen átalakított megoldásokkal szemben 

– nagyon könnyû felfogni erõs bírálatnak. 

Az „ellenhatalom” (MNB, AB, LB, 

KSH, PSZÁF stb.) tisztelete, a kormányok 

„testületi jellege”, a kancellári kormányzás 

(kancellária nélkül!), az informális kormányülések 

mint gyakorlat megítélése nem vitás, 

ki tudná jobban megfogni a korszerû megoldásoktól 

eltérést, mint éppen Sárközy. Kár, 

hogy durva leegyszerûsítésekre (baloldali liberális 

sztereotípiák hangoztatására) hajlandó 

a szakmai és a politika érvek váltogatásában. 

Mint pl. abban a kijelentésében: helyzetváltoztató 

tényezõ lehetett a 

Medgyesssy-kormány mai (2004- 2005-ös) 

gyakorlatában az, hogy a miniszterelnök pártonkívüli, 

s ez a „bonyolultan összetett“ 

MSZP és a „mameluk frakcióval“ rendelkezõ 

Fidesz ellentétekbõl következõ állítása. 

Ilyenkor válik láthatóvá az a konzervatív 

elemzõk által hangoztatott vélemény, hogy 

Sárközy igazán a posztszocialista megoldásokkal 

és a jobboldali kormányokon modellezett 

bírálatokban tud elemében lenni! 

A legérdekesebb része a Sárközy-írásnak 

a javasolt megoldásokkal következik. Itt a 

reális hibaleltárhoz olyan javaslatokat társít, 

amelyek felvetése is egy másik állammodellrõl 

szól, nem is szólva a politika rendszer 

adottságairól, az általa is emlegetett baloldali 

monolit végletes determináltságáról. 

Sárközy legnagyobb leleménye a „szeletminisztériumok” 

kialakulása mint realitás. A 

Sárközy által itt fel nem vetett (de másutt 

sokszor elõadott) korszerûsítési háttérösszefüggések 

egyfelõl az ún. ügynökség típusú 

minisztériumokról (60-90 fõs apparátusok 

sajátos szerepekkel és finanszírozási 

formákkal), illetve a meg nem valósulás 

okairól, másfelõl egy modernizációs vakságról 

szólnak. E vakság Sárközynél is meghatározó, 

amikor a minisztériumok megnevezését 

és a felszeletelés politikai szükségleteit 

érinti, de sohasem foglalkozik a modernizációs 

kényszerrel. Itt arra gondolunk, hogy 

már 1990-ben elmulasztották az reindusztrializációs, 

technológiapolitikai, innovációs 

és kommunikációs profilokat tárcaszintre 

emelni, s azzal a központi költségvetés forrásait 

is orientálni. Ugyanakkor fontos 

meglátása Sárközynek, hogy a leépítések és 

átszervezések (mint politikai súlypontáthelyezések 

és pozícióigények kielégítése) közepette 

az államszervezet jellemzõ megoldása, 

hogy a „finomabb, színvonalasabb szakmai 

munkát” kiadják külsõ cégeknek. Ami 

lehet eredményesebb, lehet költségcsökkentõ 

megoldás, de a felelõsségáthárítás 

legalább ilyen fontos e megoldásokban. A 

rossz politikai döntéseket egyszerû a megbízott 

cégek nyakába varrni, amit több külföldi 

szolgáltató-tanácsadó cég botránya igazolt 

már (elég a PostaBank ügyre mutatni). 

Végül, nem lehet megállni, hogy ne mutassunk 

rá a legjellemzõbb, de mára kész nevetséggé 

váló témára, a kicsi és olcsó állam 

megpendítésére. Sárközy, a régi motoros, itt 

álnaiv álláspontra helyezkedve próbál olyan 

megoldásokat tanácsolni, amelyeket csípõbõl 

lõne lenne minden gondolatgátlásban 

szenvedõ politikus is. A megemlített nemzetközi 

példák mint hazai megoldásokból egy is 

összedöntené azt a dominósort, amely a mai 

szegény, szétlopkodott, rogyadozó magyar államot 

jelképezi. Azt az államot, amelynek 

egyetlen ügyvédje sincs, pedig mindannyiunk 

érdeke lenne. Az állam ugyanis mi vagyunk! 

A kormány meg õk vannak. 

Hivatkozások: 

1. Államreform: minden marad a régiben? 

Ember Zoltán, 2006, napi.hu 

2. Puhul az államreform, ellenáll a közalapítvány-lobbi? 

2006, Sebõk Miklós, Ember 

Zoltán, napi.hu 

3. Sárközy Tamás: Kormányzati szervezetrendszerünk 

ellentmondásairól: az íróasztal 

magának csinál munkát. = Népszabadság, 

Hétvége 2004. 01.24. p.1,4. 

4. Pokol Béla: A magyar parlamentarizmus. 

1994, Cserépfalvi, p.236: valamint Csendes 

forradalom a bíróságokon. Interjú a Népszabadságban. 

2004, 01.20. p.9. 

Forrás: Csorba József – gondola 


Amikor 2001. szeptember 

11-én a New York-i 

Világkereskedelmi Központ 

lángoló ikertornyaiból 

emberek százai 

vetették magukat a biztos 

halál mélyébe, akkor 

az errõl rögzített képeket 

az amerikai tévéállomások nem közvetítették. A világon nem 

volt olyan médium, amelyik a valóság elhallgatása miatt a sajtószabadság 

sérülésére panaszkodott volna. Az emberi méltóság felülírta a 

tények közvetítésének szabadságát. Voltaire-ért sem kiáltott senki. 

A magyarországi sajtó tizenöt éve teszi ugyanezt: tudatosan sérteget 

közösségeket. Szándékosan okoz sérelmet egy vele szemben magát 

védeni nem tudó többségnek. Attól kezdve, hogy feltette a kérdést, 

mennyibe került a halálosan beteg Antall József miniszterelnök 

kezelése, egészen addig, ameddig a kezét dörzsölte mindannyiszor, 

amikor a neki nem tetszõ politikusokat vagy véleményformálókat 

akarják bûnözõk vagy rapperek láb alól eltenni. Belerúg a többség 

szakrális hitébe, történelmébe, hagyományaiba, és nevetségessé teszi 

a többség legmagasztosabb érzéseit. Eközben a sajtószabadság szentsége 

mögé bújik, ha megtámadják. És mindezt monopolhelyzetben teszi. 

Legyen az külföldi alapítvánnyal vagy állami pénzekkel támogatott 

médium, a legzûrzavarosabb pénzügyekkel futtatott kampánylap 

vagy egyenesen az MSZP által létrehozott alapítvány résztulajdonában 

lévõ lap, mint a Népszabadság. 

E médiumoknak pontosan körülhatárolt gyûlöletcéltábláik vannak, 

és pontosan tudható elõre még az is, hogy mely szakértõik „kommentálják” 

azt, vajon miért nem kell az egyházi iskoláknak annyi 

pénzügyi támogatás, mint a világiaknak. Vagy azt, hogy miért jópofa 

dolog vagy bocsánatos botlás megölni akarni egy többségi vallás híveit, 

vagy hogy miért szalonképes az, ha saját politikusuk ellátogat egy 

profi gyûlöletszerzõ könyve bemutatójára. A belföldi gyûlöletjáték 

azonban – hála e médiakisebbség céltábláit képviselõ tömeg gálánsságának 

– nem megy vérre. Ellentétben a civilizációk egyre inkább kibontakozó 

összecsapásával, amelynek most éljük át mind forróbb 

napjait. Az ilyen helyzetekben e magyarországi lapok is rutinszerûen 

lépik át azt a határt, amelyet belföldi csatározásaikban naponta megtesznek. 

Megszokták ugyanis azt, hogy a törvényen felül állnak. Nem 

vonatkozik rájuk az alkotmány, nem vonatkoznak rájuk törvények, 

ha pedig fizetni kell („a büntetést majd késõbb megbeszéljük”), tudják, 

támogatóik korlátlanul állják a számlát. Mint Gyárfás Tamás 

Nap-keltéje is, amely tegnap reggel tette ismét közszemlére a 

blaszfemikus prófétakarikatúrákat. 

E médiumok azok, amelyek mindenrõl lehúzzák az összes lehúzható 

bõrt, függetlenül a lehúzott bõrök akár ellenkezõ természetétõl. 

Miközben antirasszistát játszanak, rasszista alapon támadnak, mint 

tették most is, amikor a neokonzervatív Jyllands-Posten ócska, vallásgyûlöletet 

és -háborút kiváltó rajzait vették át. Ki bánja, hisz legfõbb 

patrónusuk nem terroristáknak nevezte amúgy is a szaúdi focistákat? 

Megsértenek egymilliárd muzulmánt. Azon a napon, amikor 

Bill Clinton volt amerikai elnök óvott attól, hogy „az antiszemita elõítéleteket 

iszlámellenes elõítéletekkel váltsuk fel”. A Népszabadság 

és a Magyar Hírlap utánközölte a mozlim világban bojkottot, vért és 

lángot kiprovokáló eredeti gúnyrajzokat. Röhögve tette túl magát a 

korlátokon. Amelyeket a földi hatalom nevében az amerikai külügyminisztérium 

„felelõsségnek” nevezett éppen azon a napon, amikor az 

említett két magyarországi lap a karikatúrákat utánnyomta. Az égi 

hatalom nevében pedig a Szentszék A megsértés szabadsága? címen 

figyelmeztetett, hogy az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata sem 

tartalmazza a hívõk vallási érzelmének megsértéséhez való jogot. 

A prófétát gúnyoló karikatúrák nyomán Bejrúttól Damaszkuszon át 

Jakartáig európai missziók intézményei égnek, mert a muzulmán világban 

a vallás a mindennapi élet része. Aki tehát az iszlámot sérti meg, az 

egész muzulmán világot magára haragítja. Amelyik védelmében nem 

viccel: üzenetének „reálpolitikáját” a bujkáló dán karikaturistákig, a gigantikus 

svájci multinacionális Nestléig nagyon is megértik, mint ahogyan 

az utóbbi most kétségbeesetten magyarázza költséges hirdetésekben, 

hogy a Nido és a Klim tejpor az elterjedt hírekkel ellentétben nem 

dán termékek. És ez még csak a kezdet. A Magyar Hírlap frivol és a 

Népszabadság jól átgondolt provokációjának, illetve íróasztal mellett 

elkövetett szellemi terrorizmusának következményei csak most kezdenek 

kibontakozni: Irán máris bejelentette, hogy velünk szemben is felül 

kívánja vizsgálni és megszüntetni a gazdasági szerzõdéseket e 

blaszfemikus karikatúrák újraközlése miatt. A muzulmán világ nem a 

Tilos Rádió elõtt összegyûlt szelíd tiltakozók gyülekezete. 

Ha a gúnyrajzok nyomán magyar élet sérül vagy semmisül meg 

akár a Közel-Keleten, akár netán egy fõvárosi földalattin vagy egy iskolában, 

akkor mind a világot megrengetõ hullámok láttán „mûbalhéról” 

beszélõ, üres fejû Magyar Hírlap-fõszerkesztõnek, de éppen 

úgy a tudatosan felelõtlen, lapja legrosszabb ösztöneinek szabad teret 

engedõ Vörös T. Károlynak a holnapi lemondását követõen már civilben 

kell felelniük a következményekért. 

Forrás: Lovas István – MNO 


Kia magyar? 

Az ébresztõóra hétfõn hajnalban csörgött, 

januári hideg volt a bogyai határban. 

A lány fürdõszobába sietett, melegített 

vizet öntött a kézmosóba, melyet édesanyja 

készített ki, aki most már hátul, az ólaknál 

az állatokkal foglalatoskodott. 

Megmosakodott, majd gyorsan magára 

kapkodta ruháját, sietett, hogy elérje a fél 

7-es buszt, mely Nagymegyer felõl érkezett. 

Komáromban volt csatlakozása a vonathoz. 

Édesanyja kikísérte a ház elé, megölelték 

egymást, ilyenkor mindig kölcsönösen elérzékenyültek. 

Átvágott a nagygáton, gondolatai 

édesapja körül jártak, aki több mint 

egy éve súlyos, fekvõ beteg. Fülhallgatóján 

magyar népzenét hallgatott. 

Idõben érkezett a szlovák busztársaság 

járata, csak munkába menõ, ismerõs arcú 

magyarok várakoztak a református templom 

elõtti megállóban. 

Viszonylag hamar beérkezett – az idõközben 

megtelt – kék matuzsálem, sokan mentek 

iskolába, munkába, ügyeket intézni 

Tanyból, Felsaranyospusztáról, Csallóközaranyosról, 

Örsújfaluról is. 

Gyalog ment a Rév-komáromi Hídhatárhoz, 

a hideg ellenszél belekapott a kabátfelhajtójába, 

miközben a vámvizsgálatra várakozott. 

A fél Dunánál átlépte az országhatárt, 

a piros-fehér-zöld látványa jó 

kedvvel és megnyugvással töltötte el. 

A komáromi vasútállomáson hosszú sor 

állt, a szél megfordult, most már a peron felõl 

is havat hordott. A Báthory gyorsra kért diákjegyet, 

levette kapucniját és megigazította hajában 

a szalagot. A marcona vasutas a kedvezményre 

jogosító iratokat kérte, Anna mosolyogva 

mutatta be zöld igazolványát. Szép 

szõke haján, kedves arcán több fiúnak megakadt 

a szeme. Egy hangoskodó, szotyizó, iskolába 

tartó baráti társaság állt az elõtérben, akik 

elõszeretettel osztogatták csípõs megjegyzéseiket 

az elõttük elhaladóknak, miközben az MP 

3-asukban Dopeman szólt, hogy megy lopni. 

„Kár hogy szlovák a ribi” jegyezte meg foghíjról 

az egyik, miközben hímvesszõje helyét 

fogdosta... 

Anna úgy tett, mintha meg sem hallotta 

volna, s bár volt még idõ a vonatindulásig, a 

felüljárón keresztül a 3. vágány felé vette az 

irányt. Tudta, nem minden anyaországi 

ilyen, s csak a kedves emberekkel érdemes 

foglalkozni. 

Beérkezett a vonat, felszállt és bekéredzkedett 

egy fülkébe. Felakasztotta a kabátját, 

táskáit felrakta a csomagtartóra, leült és 

elõvette Wass Albert- Átoksori kísértetét. 

Két ember kezében Népszabadság volt... 

Nem tudta nem észrevenni, hogy a címlapon 

egy magát hazafinak mondó szemüveges 

milliárdos verte a mellét, dicsérte önmagát 

és kormányát. 

Újra eszébe jutott édesapja, akinek a 

2004. december 5-ei népszavazás óta sokat 

romlott az állapota. Eszébe jutott a megaláztatások 

sora, a családjának jutó szenvedés, 

a kirekesztés. 

Mosolygott, de inkább sírni lett volna 

kedve... 

Kovács Géza 

*** 

Zászlót gyalázó idegenszívûek 

Zoltán lelkében hordozta a magyar zászlót. 

Már kicsi gyermek kora óta. Amikor aztán 

valahára bátran kitûzhette, valaki hitványul 

meggyalázta azt. 

Magyar édesapja soha nem élt velük. Egy 

másik faluban lakott és tudomást sem vett 

Zoltánról, elsõszülött fiáról. Aki azért szépen 

nõdögélt és virágzott édesanyja oldalán. 

Román mostohaapja eleinte neki udvarolt. 

Õt halmozta el szeretetével, hogy 

majd rajta keresztül a székely-magyar menyecske 

kegyeit is elnyerhesse. 

Soha nem mutatott gyûlöletet magyarjai 

irányába. Tehetsége szerint próbált magyar 

nyelven beszélni és odafigyelni családjára. 

Zoltánt mégse tudta igazi apaként szeretni 

és dédelgetni. Aztán a kommunista rendszer 

szétesése után bennfentes lett az ortodox 

pópánál. Innentõl kezdve több nézeteltérése 

lett családjával. El is ûzte õket. 

Zoltán leérettségizett települése magyar 

középiskolájában. Lelkében hordozta magyar 

származását. Magyarsága zászlaját. Amelyet 

ott gyaláztak meg, ahol nem is gondolta. 

Miután leérettségizett Magyarországra 

ment el munkát keresni. Budapestre költözött, 

hogy édesanyjával együtt új életet kezdjen. 

Keményen dolgozott, és egyre jobban élt. 

Egy budapesti kislánnyal is megismerkedett. 

Nagyon találtak, sokat voltak együtt, és fõleg 

nemzeti töltetû rendezvényeket látogattak. 

Magyarságukban is összefonódtak. 

A kislánynak biztos munkahelye volt a 

magyar fõvárosban. Igaz, amikor odakerült, 

kissé szokatlan szöveggel fogadták. Azt tanácsolták 

neki, hogyha meg akar maradni 

ennél a cégnél, törölje ki szókincsébõl a zsidó 

kifejezést. Nem esett nehezére. Erre jól 

odafigyelt, és nem járt úgy, mint sok fiatal 

munkatársa, aki nem koncentrált eléggé. 

Zoltán közben lelkében hordozta nemzetének 

zászlaját. Nem kérkedett vele, de 

õrizte. Akkor még nem tudta, hogy azt nem 

Romániában, hanem Pesten gyalázzák meg. 

Erdéllyel, Székelyfölddel, szülõhazájával 

szoros kapcsolatban maradt. Gyakran ment 

ki fiatal élete párjával barangolni a Tündérkertben, 

a székely hegyekben. Szerelme is 

szerelmes lett Erdélyébe. Egy szép napon 

egy kétezer kétszáz méter magas kõsziklán 

meg is kérte a kislány kezét. Egy kereszt volt 

velük. És a magasságos ég. 

Együtt laktak Budapesten és próbáltak 

csendben maradni. Élni szerényen, szeretetben. 

Jó kapcsolatuk az otthoniakkal virágzott. 

Legutóbb Erdélyben szilvesztereztek. 

Zoltán a nagymamáját gyakran kihozta 

magukkal. A néni kedvelte a magyar rendezvényeket 

és szívesen járt velük ilyen helyekre. 

Élvezte, hogy magyar lehet. 

Aztán jött a pofoncsapás. Habár voltak 

árulkodó jelek. Zoltán egy gyönyörû magyar 

címeres magyar zászlót vásárolt. Magyarságát 

kifelé is jelezve. Azt hitte, hogy ez Magyarországon 

természetes. Nem sokat törõdött 

azokkal, akik mohon gúnyolták a magyar 

nemzetet. A médiában, a sajtóban. A 

Heti Tetvesben. 

A népszavazás napján pesti lakása ablakába 

kirakta a magyar haza címeres lobogóját. 

Másnap hajnalban nem akart hinni a 

szemének. 

Zoltán zászlaját fekete szurokkal öntötték 

le a „magyarok“. 

Csíki Sándor 

(Megjelenés elõtt az Európai Idõ 2006/4. számában) 


Vadkapitalizmusról beszél a D–209-esként is megismert exkormányfõ 

Nem tartja kizártnak Medgyessy Péter, hogy saját 

politikai oldala szolgáltatta ki 2002-ben azokat 

a dokumentumokat, amelyek tanúsága szerint 

a kommunista diktatúra idején ügynök volt. 

A volt miniszterelnök számos saját „ötletelését” 

is átgondolatlannak tartja utólag, ám a szociális 

program bevezetését újból megcsinálná. 

Kizárni ezt a változatot sem lehet – nyilatkozta 

a Heti Válasz február 2-án utcára kerülõ 

számában megjelent interjúban Medgyessy Péter 

arra a kérdésre, hogy a D–209-es dosszié kiszivárogtatásával 

esetleg „saját oldala akart ártani” 

neki. A volt kormányfõ azt állítja: nem 

tudja, hogy ki juttatta el a Magyar Nemzetnek 

a D–209-es dokumentumokat. Hozzátette: 

„Ma úgy látom, még a 2002-es kampány elõtt 

ki kellett volna állnom a nyilvánosság elé. 

Mégpedig azzal, hogy nézzétek, emberek, én részese 

voltam az elmúlt évtizedeknek, tudom 

vállalni, amit csináltam, ha kellek, így vegyetek 

meg.” Megjegyezte: a hírszerzés vagy kémelhárítás 

személyi állományát sehol a világon nem 

szokták felfedni. 

Medgyessy ezúttal sem fejtette ki bõvebben 

nagy feltûnést keltõ 2004-es kijelentését, miszerint 

„az SZDSZ tele van zavaros ügyekkel”. 

Azóta – fejtette ki – „egyértelmûvé tettem, 

hogy minden párt tele van zavaros ügyekkel”, 

ám hozzáfûzte: ha egy pártnak vannak zavaros 

ügyei, nyilvánvalóan nagyobb a kényszere, 

hogy ezekrõl elterelje a figyelmet „és mondjuk 

miniszterelnököt buktasson”. 

Medgyessy általánosságban is úgy látja, 

hogy „az elmúlt 15 évben idehaza is a kapitalizmus 

vadabbik fajtája tombolt”, ugyanis az 

állami tulajdon lebontásával, a magángazdaság 

kialakulásával jogilag helytálló, de etikailag 

néha nehezen elfogadható történetek 

születtek. Megígérte: „Február végén megjelenõ 

könyvemben részletesen kifejtem majd, 

hogymibõlkövetkeznekezekazesetek.” 

Bukásának okát nem pusztán a kisebbik 

koalíciós partnerben látja: mint korábban is 

beszélt errõl, szerinte az ellene (az MSZPben) 

„lázadók”, akiket nem nevezett meg, 

annak idején Horn Gyula ellen is felléptek, 

csakhogy Horn Gyula kézben tartotta a pártot, 

melyet „én nem tartottam a kezemben – 

hiszen nem is voltam, vagyok a tagja –, és 

nemtudtamvégigcsinálni.” 

Mi lett volna, ha… 

Elõrebocsátva, hogy nem szereti a „mi lett 

volna, ha” típusú, „történelmietlen megközelítéseket”, 

Medgyessy kijelentette: „Egy biztos: 

a ciklus elején megkezdett autópálya-építés, 

a térségi felzárkóztatás a szegénység 

újratermelõdése ellen hat – az Európai 

Unió is ezeken a területeken tud leginkább 

segíteni. Ami az egyensúlyi kérdéseket illeti, 

2002 és 2004 között nem álltunk rosszul, a 

költségvetési hiány érezhetõ módon, több 

mint három százalékponttal csökkent.” 

Úgy látja ugyanis a volt miniszterelnök, 

hogy „a szegénység újratermeli magát, ha 

közben iskolázatlan és alulmotivált marad a 

társadalom, ha fizikailag elérhetetlenek a 

munkahelyek. Ezért indítottam el a nagyszabású 

autópálya-építési programot. A kiigazítások 

persze csak akkor érnek valamit, ha 

közben nem borul fel vészesen a gazdaság 

egyensúlya.” Elismerte: „egy gyöngéje persze 

volt a szociális csomagnak: nem léptünk igazán 

elõre a szegénységet újratermelõ mechanizmusok 

kiigazítása terén.” 

A liberális közgazdászok õt ért kritikáira 

válaszolva úgy vélte: „Békesi László egészen 

kitûnõ elméleti megfogalmazásokat szokott 

az asztalra tenni, de még nem vitt végig semmifajta 

követhetõ gazdaságpolitikát. Bokros 

Lajos más kategória: õ kiváló inkvizítor volt a 

gazdaságban, de reformot soha nem csinált. 

A reformok az elsõ pillanatban soha nem 

hoznak megtakarítást – ha megengedi, ezt 

már csak tudom; az 1996 utáni nyugdíjreform 

az én nevemhez kötõdik.” 

Szükség szüli a pártfinanszírozási botrányokat? 

Nem mindig a harácsolás vágya vagy a körülmények 

szülik a pénzügyi visszaéléseket: 

„Van egy farizeus párttörvényünk, amirõl 

mindenki tudja, hogy betarthatatlan. Ennyi 

pénzbõl egyszerûen nem lehet demokráciát 

mûködtetni, kampányokat lebonyolítani. 

Több pénzt kellene adni a pártoknak – ami 

mellé persze szigorú ellenõrzési rendszer dukálna” 

– vélte Medgyessy, aki személyesen 

nem kíván komoly részt vállalni a kampányban. 

Kiss Elemér leváltásáról, melynek 

kapcsán Kiss megjegyezte: „ha ezzel a mércével 

mérsz, Péter, nem marad minisztered”, 

Medgyessy úgy vélekedett, hogy ez 

utólag is igazolja saját szigorú mércéjét. 

A volt kormányfõ egy kérdésre válaszolva 

nem bocsátkozott részletekbe azt illetõen, 

hogy miért kérte Gyurcsány Ferenctõl 

háza védelmének megerõsítését, csupán 

annyit mondott: „Logikátlannak éreztem, 

hogy éppen egy rosszízûnek ígérkezõ kampány 

kezdetekor szûnjön meg a házunk védelme.” 

Forrás: MNO 


Talán a legfurcsább politikai versenyfutás ez 

a mostani. Nem szól másról, csak a hatalomról. 

Nincs már benne jövõkép, program, erkölcs, 

szellemi üzenet és hitelesség. Mindössze 

a meztelen és erõszakos hatalomvágy 

látható. A kormányrúd végzetes igézete! Ha 

Gyurcsány gyõz, akkor összeomlik a gondosan 

felépített orbáni mítosz, hiszen egy illegitim 

pojáca másfél év alatt letakarítja az ország 

legkarizmatikusabbnak kikiáltott vezetõjét. 

Ha így történik, folytatódik és beteljesedik 

a neoliberális diktatúra, amelybõl csak 

össznemzeti lázadással lesz kiút. Ha Orbán 

gyõz, úgy változás lesz. Egyfajta felülrõl vezényelt 

reformja lesz ez az elmúlt tizenöt év keserves 

átmenetének. Felszínes reform lesz 

gyors csalódással és illúzióvesztéssel. 

Miért? Mert itt a két nagy párt vezetõi közül 

most mindenki hazudik! Mert a jelenlegi 

rendszer reformja már csírájában megbukott! 

Nincs hozzá nemzeti szuverenitás, gyökeresen 

új struktúra, elég pénz és határozott politikai 

akarat. A következõ kormányzat vergõdni 

fog, hatalmas méretû megszorításokkal 

lesz kénytelen elindítani ciklusát. A következõ 

kurzusnak megvan minden esélye, hogy 

ne töltse ki a teljes négyéves periódust. Az 

elementáris felháborodás eltakaríthatja majd 

a gyõztest és átírhatja az összeroskadt párttérképeket 

is! A jövõ kiszámíthatatlan és bizonytalan. 

Új rendszerváltás kell! 

Furcsa ez a kampány. Mintha senki sem 

akarna gyõztes lenni. A két-párti média és 

közvélemény-kutatás szinte hajszálpontosan 

egymás mellett tartja a két látszólagos 

riválist, így terelve be a kétpártrendszer karámjaiba 

a tájékozatlan választót. Mûködnek 

a mesterséges ellenségképek! Szerepcserék 

mellett ugyan, de csak két alternatíva 

választható: bal- és jobb-liberális 

lehetõség, ahol kiszorul a klasszikus baloldali 

és a nemzeti-jobboldali gondolkodás 

megjelenítése. 

Három-párti parlament esetén az SZDSZ 

jelenlétével csak szabadelvû és nagykoalíciós 

lehetõségek és kényszerek között választhatunk. 

Akkor már nem lesz többé nemzetállami 

út az ország elõtt! Most azonban csend van. 

Mintha minden parlamenti párt az alacsony 

részvételre törekedne. Olyanra, amely „kézben 

tartott“ választás esetén az SZDSZ-nek kedvez. 

Mintha mindkét szekértábor a „törpe terrorpárt“ 

megmentésén munkálkodna! 

Furcsa kampány ez. A szocialisták szokatlanul 

visszafogottak, túl csendesek a 

hajrában. Most nem ígérnek még több 

pénzt az embereknek! Amit bevállalnak, 

azt is hosszúlejáratú hitelekbõl fedezik. A 

jövõt adják el, mint egykor! Bébi-kötvény 

címén vissza nem térítendõ támogatást folyósítanak 

a bankoknak. 

A nagy átverés kampánya 2006 

A Fidesz közben rálicitál a semmire! Beígéri 

lassan a nem létezõ 15. havi nyugdíjat is 

ahelyett, hogy megemelt és tisztességes 12 

havi elosztásban gondolkodna. Az ígéretverseny 

közben mindkét párt milliárdos luxuskampányt 

folytat, mialatt nyomorult kisnyugdíjasoktól 

vár hathatós pénzügyi párttámogatást. 

Az SZDSZ bezzeg nem tétovázik! 

Hadat üzent a többségi társadalomnak. Nyílt 

egyházellenes uszításba kezdett, képmutató 

módon elválasztva ezt zsigeri vallásellenességétõl. 

Érdekes ez a kifacsart logika! Amíg az 

ultra-liberálisok konferenciáján panaszkodnak 

a baloldalon feltámadó antiszemitizmus 

megjelenésére (ami szerte a világon Izrael állam 

jogos bírálatában mutatkozik meg), nos 

addig szerintük a keresztény egyházak dühödt 

támadása nem tekinthetõ vallásellenességnek. 

Különös következtetés mindez! A 

mocskolódó SZDSZ már a nemzettel szemben 

is ellenzékbe vonul, egyre inkább végleg 

leválik a magyarságról! Teheti, hiszen a parlamenti 

erõk egyike sem merészeli megbélyegezni 

deviáns indulatokat gerjesztõ, idegen 

érdekeket megtestesítõ tevékenységét. Sõt, a 

súlytalan MDF is inkább a balliberális oldalhoz 

vonzódik, onnan vár mandátummentõ 

kopogtatócédulákat. A párt vezetõinek nyilvános 

balratolódása végleg megpecsételi a 

centrista, haspók-párt sorsát. Biztos vesztesei 

az eljövendõ választásnak! 

A legnagyobb tolongás mégis a parlamenten 

kívül látható. A szocialisták idõt, pénzt, 

fáradságot nem kímélnek, hogy felszínen 

tartsák az életképtelen „jobboldali“ pártokat. 

Ugyanezt teszi a Fidesz csak fordított szándékkal 

az életképes formációkkal! A magyar 

választójogi rendszer szégyene, hogy olyan 

párt is elindulhat a választásokon, amely nem 

végzett a parlamenti ciklus alatt semmiféle 

konkrét párttevékenységet. Ilyen az adónyomorító 

Kupa Mihály nevével fémjelzett 

Centrum Párt, amely négyévente a semmibõl 

felbukkanva biztosítja politikusai számára a 

dicstelen megélhetést. Sajnos ilyenek részben 

a szerencsétlen kisgazda-formációk is! 

Szeremley Huba a borkommandóival, a bíróság 

által megválasztott és felhatalmazott Hegedûs 

Péter pedig Lothar Matthäus egykori 

szövetségi kapitány hazahozatalával kíván lázas 

kampányt folytatni! A magyar föld és a 

paraszti társadalom védelme és nyomorúsága 

már nem érdekli ezeket az urakat. Itt már 

mindenki csak és kizárólag a pénzrõl beszél, 

és a pénzért cselekszik! Nem számít már 

múlt, hagyomány, tradíció és tisztelet! A 

nemzetmentõ alázatot és erkölcsöt errefelé 

kinevetik! 

A jobboldalon a kampány legfontosabb 

üzenetévé vált a kormányváltás kikényszerítése. 

A Fidesz minden gesztusának ez a lényege! 

Szinte semmit sem tanulva a 2002-es 

választási kudarcból, most rendre megismétlik 

az akkori hibákat. Úgynevezett „elveszett 

szavazatokkal“ riogatnak és toboroznak, 

mintha ebben a demokratikus versengésben 

feudális hûbér lenne mindössze a szabad 

mandátum! Az a párt, amelyik következetes 

és elvhû politikája mellett nem képes szavazóit 

megtartani és gyarapítani, az csak magára 

vessen. Ne mutogasson másokra, ne akarja 

betegesen központosítani és centralizálni a 

sokszínû versengést. Ne kívánja rákényszeríteni 

a választókra a kisebbik rossz lehetõségét! 

Igazi demokrata nem monopolizálni, inkább 

kiteljesíteni akarja a néphatalmat! Orbán 

mindenesetre bejelentette, hogy csak 

egyedül, koalíciós társ nélkül hajlandó vállalni 

a kormányfõi pozíciót. Erre azonban egyre 

kevesebb az esélye! Megjelent ugyanis egy 

határozott nemzeti összefogás a Fidesz jobboldalán. 

A MIÉP – Jobbik – Kisgazda szövetség 

most minden lehetõséggel rendelkezik, 

hogy magához vonzza a „rendszerváltás“ elégedetlen 

veszteseit, akik bevonása nélkül 

már szinte elképzelhetetlen bármilyen békés 

átmenet és hatalomváltás. Ha a nemzeti érdekvédelem 

és radikalizmus most törvényes 

és alkotmányos eszközökkel nem kerül be a 

törvényhozásba, vagy onnan nemtelen eszközökkel 

kiparancsolják, akkor a Harmadik 

Útnak más, kényszerû irányokba kell elindulnia! 

Akár a diktatúrák idején, akkor eljöhet 

majd a titkos földalatti szervezkedés, a 

harcos illegalitás ideje! Lesz vajon, aki vállalja 

mindezekért a felelõsséget? Errõl kell többek 

között politikusoknak és választóknak 

dönteniük 2006 tavaszán! 

Molnár Tamás, a Jobbik alelnöke 


dr. Polt Péter Úrnak, a Magyar Köztársaság 

Legfõbb Ügyészének, 

Tisztelt Legfõbb Ügyész Úr! 

A Magyar Köztársaság Alkotmányának 51. 

§. (3) bekezdése az alábbiakat rögzíti: 

„Az ügyészség közremûködik annak biztosításában, 

hogy mindenki megtartsa a törvényeket. 

Törvénysértés esetén – törvényben 

meghatározott esetekben és módon – fellép 

a törvényesség védelmében.” 

Fenti rendelkezésbõl következõen az 

ügyészségnek kötelessége minden idõben és 

mindenkivel szemben fellépni akkor, ha bûncselekmény 

elkövetésének alapos gyanújáról 

– akár hivatalból is – tudomást szerez. 

A „törvény elõtti egyenlõség“ alkotmányos 

jogelv, amely nemcsak a személyeknek 

a bíróság elõtti egyenlõ elbánáshoz való jogosultságát 

jelenti, de jelenti egyúttal azt is, 

hogy a törvényi elõírások betartása minden 

személyre egyaránt kötelezõ. 

A Magyar Köztársaság Alkotmánya a törvények 

betartatása tekintetében nem tesz 

különbséget állampolgár és állampolgár között a tekintetben, hogy a 

törvényt megszegõ egy egyszerû lakatos, vagy éppen a Magyar Köztársaság 

miniszterelnöke. 

Az Alkotmányhoz igazodó rendelkezéseket tartalmaz a Magyar 

Köztársaság ügyészségérõl szóló 1972. évi V. törvény praembuluma 

is, amelynek 2. §-a konkrétan kimondja: 

„Az ügyész kellõ idõben köteles megtenni a törvényben meghatározott 

intézkedéseket, ha a Magyar Köztársaság törvényeit bármilyen 

módon megsértik és a törvénysértés megszüntetésére hivatott 

szerv az Alkotmányban, törvényben és más jogszabályban vagy 

az állami irányítás egyéb jogi eszközében meghatározott kötelezettsége 

ellenére a szükséges intézkedést nem teszi meg, illetõleg, ha a 

törvénysértésbõl eredõ jogsérelem elhárítása érdekében azonnali 

ügyészi intézkedésre van szükség.” 

A hivatalból eljárás kötelezettségét rója az ügyészségre a 

büntetõeljárásól szóló 1998. évi XIX. törvény 6. § (1) bekezdése is. 

„A bíróságnak, az ügyésznek és a nyomozó hatóságnak kötelessége, 

hogy az e törvényben megállapított feltételek esetén a büntetõeljárást 

megindítsa, illetõleg az eljárást lefolytassa.” 

E rendelkezések egyértelmûvé teszik számunkra, hogy – végsõ soron 

– a Magyar Köztársaság Legfõbb Ügyészének hivatalból utasítania 

kellett volna az illetékes nyomozó hatóságot arra, hogy indítson 

vizsgálatot Gyurcsány Ferenc, Budapest, II. kerület Szemlõhegy u. 

42. szám alatti lakossal szemben annak tisztázása érdekében, hogy a 

Magyar Nemzet c. napilapban közzétett ügyekben elkövettek-e az 

érintettek bûncselekményt. 

Tudomásunk szerint dr. Deutsch-Für Tamás országgyûlési képviselõ 

bejelentéssel élt a Fittelina Kft. ügyében, míg a Nomentana 

Kft. ügyében a napokban dr. Répássy Róbert országgyûlési képviselõ 

intézett Önhöz interpellációt. 

Tisztában vagyunk azzal, hogy a büntetõeljárásról szóló törvény 

büntethetõséget megszüntetõ okként kezeli a büntethetõség elévülését, 

amelyet a Btk. 33-35. §-ai rendeznek. 

Nem vitás, hogy a Magyar Nemzet c. napilap által felvillantott, több 

mint kétséges gazdasági, és – cégügyek kezdete évekkel ezelõttre nyúlik 

vissza, annak megállapításához azonban, hogy e vélhetõleg jogellenes 

cselekmény-sorozat mely Btk-beli törvényi tényállásokat meríti ki, 

csak egy rendkívül széleskörû, alapos nyomozás után lehet eljutni. 

Ahhoz, hogy az ügyészség jogilag megalapozott 

döntést hozzon Gyurcsány Ferenc, 

Budapest, II. Szemlõhegy u. 42. szám 

alatti lakos és ismeretlen társaival szemben, 

legelõször is el kell rendelnie a nyomozást. 

A Magyar Nemzet c. napilap által leközölt 

cikksorozatok, a megjelentetett okiratmásolatok 

egyértelmûen bûncselekmény(ek) elkövetésének 

alapos gyanújára engednek következtetni, 

ezért a Legfõbb Ügyésznek kötelessége 

a nyomozás elrendelésérõl döntést hozni. 

Csak a nyomozás lefolytatása után lesz az 

ügyészség abban a helyzetben, hogy megállapítsa: 

• követettek-e el bûncselekményt, ha 

igen, 

• akkor milyen bûncselekményekrõl van 

szó, 

• kik követték el ezeket a bûncselekményeket, 

• e cselekmények milyen büntetési tétel 

alá esnek, 

• mely idõpontban vált befejezetté az elkövetési 

magatartás ... stb. és csak ezen 

tények tisztázása után lehet kitérni annak vizsgálatára, szó lehet-e 

a büntethetõség elévülésérõl, avagy ez kizárható. 

A fentiek miatt felszólítjuk T. Legfõbb Ügyész Urat, hogy az Alkotmányban 

és más jogszabályokban rögzített kötelességét teljesítve, 

haladéktalanul utasítsa az illetékes szervet a nyomozás elrendelésére 

Gyurcsány Ferenc és más ismeretlen tettesek ellen a Btk. 

274. §. (1) bekezdés szerinti, de a Btk. 275. §. (1) bek.szerint 

minõsülõ közokirat hamisítás büntette miatt. 

Alapos lehet a gyanú ugyanis arra nézve, hogy Gyurcsány Ferenc, 

mint a nem létezõ Nomentana Kft. ügyvezetõ igazgatója különféle állami 

tulajdonban volt ingatlanok tulajdonjogának megszerzése érdekében, 

az arra illetékes állami szervek dolgozóit (akkori Miniszterelnöki 

Hivatal, Fõvárosi Kerületek és más körzeti földhivatalok munkatársai) 

félrevezetve, vagy velük összejátszva az ingatlannyilvántartás, 

mint közokirat számára hamis adatokat szolgáltatott. 

Az ingatlannyilvántartásról szóló, 1993. és 1995. között hatályos 

rendelkezések (többször módosított 1972. évi 31. sz. tvr. az és annak 

végrehajtására kiadott FM, illetve MéM rendelet) értelmében ingatlan 

tulajdonjogának átruházásához, ha a vevõ gazdasági társaság volt, 

annak valós statisztikai számjeleit az adásvételi szerzõdésben fel kellett 

tüntetni és azt szabályszerûen (vagyis cégszerûen, azaz a cégjegyzéssel 

azonos módon) aláírni. 

Ugyancsak vizsgálandó, mégpedig büntetõjogi szempontból, hogy 

milyen tartalmú okiratokkal alátámasztottan kötött adásvételi, majd 

bérleti szerzõdést a Szalay utcai, valamint a Balatonõszödi ingatlanok 

adásvételére az akkori Miniszterelnöki Hivatal a nem létezõ 

Nomentana Kft-vel. 

E körben az érintettek részérõl felvetõdhet a Btk. 288. §. Szerinti 

jogosulatlan gazdaság elõny megszerzése bûntettének alapos gyanúja 

mellett, esetleg több egyéb bûncselekményt megvalósító magatartás 

is. 

A MEH ugyanis kezelõje volt a rábízott állami vagyontárgyaknak, 

ezért a Btk. 319. §. (3) bekezdés c.) pontja szerint minõsülõ 

hûtlen kezelés bûntettének alapos gyanúja is felmerülhet az adásvétel-bérletben 

közremûködõ köztisztviselõk részérõl. 

Hasonlóan csak körültekintõ nyomozással tisztázható, hogy a II. 

ker. Szemlõhegy u. 42. szám alatt található ingatlanon, vélhetõleg 

e célból alapított Fittelina Kft. beruházásában megvalósított uszo- 


da és liftépítés, csillár lízingelés ... jogszerû magatartás-e, ha pedig 

jogellenes, akkor a Btk. mely szakaszába ütközõ bûncselekményt 

valósit meg az ismeretlen gyanúsított. 

A Magyar Nemzet c. napilap értesülései szerint a Fittelina Kft. 

Más gazdasági tevékenységet nem folytatott, ezért alappal gondolhatunk 

arra, hogy a Gyurcsány-Dobrev házaspár a Fittelina Kft-t annak 

érdekében alapította, hogy az építkezés költségeit növelõ 25 %-os általános 

forgalmi adót a magyar államtól visszaigényelhessék. 

Ha és amennyiben ez a feltevés – természetesen csak nyomozás lefolytatását 

követõen – alátámasztást nyer, felvetõdik, hogy a házaspár 

magatartása a Btk. 318. §. (1) bekezdésbe ütközõ csalás bûntettét kimeríti-e, 

amely magatartás minõsítése a visszaigényelt általános forgalmi 

adó összegétõl függ. 

Ugyancsak az ügyészségnek kötelessége kideríteni: a Budapest, 

XII. Szemlõhegy u. 42. szám alatti társasház tulajdonosainak milyen, 

személyi jövedelemadó fizetési kötelezettség alá esõ vagyongyarapodása 

következett be az ingatlan értékének növekedésével és ezt a növekményt 

kellõ idõben bevallották-e és utána megfizették-e a személyi 

jövedelemadót. 

Ha és amennyiben ez nem történt meg, vizsgálandó, hogy az 

érintettek e magatartásukkal megvalósították-e a Btk. 310. §-ba 

ütközõ adócsalás vétségét, illetve bûntettét. 

A fentieket összefoglalva, alulírottak, mint a Magyar Köztársaságban 

állampolgársággal rendelkezõ magánszemélyek, élve az Alkotmány 

64.§-ban rögzített jogunkkal, felszólítjuk Önt, hogy haladéktalanul 

utasítsa a nyomozás elrendelésére az arra köteles ügyészi szerveket 

Gyurcsány Ferenc és más ismeretlen tettesekkel szemben 

különféle bûncselekmények elkövetésének alapos gyanúja miatt. 

Ha és amennyiben a nyomozás elrendelésével további késedelembe 

esnek, azt kell megtapasztalnunk: a Magyar Köztársaság Alkotmányában 

rögzített azon szigorú jogi követelmény, mely szerint 

az államhatalmi ágak a Magyar Köztársaságban egymástól függetlenül 

mûködnek, egész egyszerûen nem igaz. 

Ebbõl pedig egyenesen azt a következtetést kell levonnunk, 

hogy az állam a büntetõ igényét csak a védtelen polgáraival szemben 

érvényesíti, míg egyes politikai kiváltságosok bármit megtehetnek 

következmények nélkül. 

Hogy feltevésünk sajnos közelit a valósághoz, annak bizonyságául 

T. Legfõbb Ügyész Úr figyelmébe ajánljuk a Bírósági Határozatok 

Tárának (BH.) 2006/1. számának 15. oldalán megjelent és 

Sz.H. terhelt életét megkeserítõ jogesetet. 

A Legfelsõbb Bíróság a Legf. Bír. Bfv. I. 591/2004. számú végzése 

tett pontot egy hosszú évek során meghurcolt egyszerû és kevésbé szerencsés 

honfitársunk, Sz. H. terhelt életének felejthetetlen szakaszára. 

Tájékoztatjuk T. Legfõbb Ügyész Urat, hogy jelen panasz beadványunkat 

e-mailban egyidejûleg megküldjük 

dr. Sólyom László Köztársasági Elnök Úrnak, 

dr. Szili Katalinnak, az Országgyûlés Elnök asszonyának, 

dr. Bihari Mihály Úrnak, az Alkotmánybíróság Elnökének, 

Kiss Péternek, a MEH-t vezetõ miniszternek, 

a Magyar Köztársaság Legfelsõbb Bírósága Elnökének, 

valamennyi bíróság elnökéhez, 

az állampolgári jogok országgyûlési biztosához, 

valamennyi országgyûlési képviselõhöz, 

az Országos Ügyvédi Kamara Elnökének, 

valamennyi ügyvédi kamara elnökének, 

a MTI-hoz, 

valamennyi elektronikus médiához (televízió, rádió), írott és 

elektronikus sajtótermékez. 

Nagyon bízunk, mi több: hiszünk T. Legfõbb Ügyész Úr és a tájékoztatott 

intézmények vezetõinek felelõsségtudatában, a nép által 

rájuk ruházott hatalom szerinti jogkörük és kötelességük 

teljesítésében. 

Tisztelettel: 

Dr. Horváth Béla, 1183 Budapest, Szegfû u. 6. 

És akkor Mediterrán Moszkva 

a maga valójában 2006-ban 

Igen, tökéletesen tudom, hogy ajánlószelvény az õ hivatalos titulusa, 

de ez, ahogyan azt Bódi Lajos, mûvésznevén Tüdõ, az erõcsávó 

szokta volt mondani, árnyalatnyi különbség, nincs jelentõsége. 

Szóval. Tegnap itt voltak nálam a kopogtató céduláért. Elõször 

az SZDSZ jött, megköszöntem nekik a fáradozást és további 

jó munkát kívántam nekik. 

Utána jöttek a Fideszesek. Mondom nekik, hogy jó helyre 

jöttetek. És már kezdik is kipakolni a szóróanyagot. 

Mondok: – Hol a megbízólevél, mer’ addig egy tapodtat sem 

mozdulunk a céduláért. 

Elkezdik lázasan keresgélni a megbízólevelet. Két fiatal srác 

volt. Aszongya az egyik: 

– Hûha! Ott maradt a néninél! 

– Gyerekek! Ezek már hatvan éve meg vannak szervezve, 

hogy akarunk így választásokat nyerni ellenük, ha még a nyavalyás 

megbízólevelet is elhagyjátok?! Menjetek vissza érte, mert 

addig nincs cédula. 

A professzor úr – prof. Dr. Borhidi Attila, a jelölt – a lelkemre 

kötötte, hogy amíg nincs megbízólevél, addig nincs cédula. 

A politikai korrektség kedvéért el kell mondanom, hogy 

visszamentek. Mint utóbb kiderült, a nénit már nem találták 

otthon, így elmentek egy másik szavazatgyûjtõ brigádhoz, hogy 

elhozzák magukkal egyik kollégájukat, akinek, velük ellentétben, 

meg volt a megbízólevele. 

Az egész történetben azonban mégis a motiváció a legérdekesebb, 

mely rávilágít a szocialista nagyváros évtizedeken át tartó vörös 

múltjának összes borzalmára, s azt a maga szörnyû valóságában 

kendõzetlenül tárja elénk. Most értjük csak meg igazán, miért van 

az, hogy a privatizált magánszocializmusban az egyik legnagyobb 

karriert befutott Vitéz László, aki így a második milliárdocska 

összekapargatása után, Mediterrán Moszkvára, a kommunizmus 

utolsó déli fellegvárára szerényen csak, mint saját hitbizományára 

tekint, miért nem aggódik igazán a jövõ(je) miatt. 

Ilyenkor szembesülhetünk a több évtizedes szervezettség, az illegalitásban 

eltöltött idõ, a földalatti múlt, valamint a goebbels-i 

mélységekben gyökeredzõ agit-propos évtizedek jól bevált tömegpszichózisra 

építõ sulykolásos elvtársi kommunikáció hatékonyságával, 

maradandóságával, valamint a modern tömegmédiának az 

õ hatásos közremûködésével, melyet az emberi agyakra gyakorol, 

már ami a mély bevésõdési folyamatokat illeti. 

Eddig tudnak követni, ugye? 

Szóval. 

Mit gondolnak, miért ment vissza a két srác a megbízólevélért, 

mire volt ez a fene nagy lelkiismeretesség azért a nyavalyás megbízólevélért? 

Nem fogják kitalálni. Azért, mert a 3 db négyemeletes 

házból, az idõs néni kopogtatócédulája mellett az enyém volt a 2., 

amit sikerült begyûjteniük. Írd és mondd, 2, azaz kettõ darab cédula 

3 db négyemeletes lakóházból. Ez azé’ szigorú, nem?. 

Na ennyit dióhéjban Mediterrán Moszkváról, Vitéz László 

uradalmáról, meg az esélylatolgatásról. 

Ezt a rövidke történetet okulásul írtam le, a tanulságokat 

mindenki vonja le maga. 

Isten áldja Magyarországot! 

A szocialista nagyváros öntudatos polgára 


Jobboldal = Fidesz? – Egy hazug képlet veszélyei 

Lapunk új sorozatot indít, amelyben azokat a fõleg jobboldalon, és leginkább egyes Fidesz-aktivisták által terjesztett, vagy szájról 

szájra terjedõ téves állításokat, rémítgetéseket és ferdítéseket vesszük sorra, amelyek a magyar nemzet- és pártpolitikával, a jobboldali 

erõk egymáshoz való viszonyával, valamint a nemzeti radikalizmussal, és azok képviselõivel kapcsolatosak. Célunk az, hogy a 

Tisztelt Olvasó tisztán láthasson olyan kérdésekben, amelyekkel valószínûleg gyakran fog találkozni az egyre dühödtebbé váló 

kampány során. 

Néhány éve egyre többször hallhatunk 

olyan fejtegetéseket, melyek szerint a magyar 

politikai jobboldalon összefogásra van 

szükség, különben a választásokon a „megosztott“ 

konzervatív-keresztény-nemzeti 

radikális tábor rendre alulmarad a 

posztkádári-ultraliberális érdekszövetséggel 

szemben. Az együttmûködés egyébként nemes 

gondolatát fõleg a számos arculatváltáson 

átment Fidesz karolta fel, de eltorzítva 

mindjárt saját monopolisztikus törekvései 

szolgálatába is állította. A magát a legnagyobb 

jobboldali pártnak tartó Szövetség a 

2002-es választások óta azzal érvel, hogy 

négy éve azért gyõzhetett a baloldal, mert a 

jobboldalt több párt képviselte, így a voksok 

megoszlottak közöttük, számos szavazat 

„elveszett“. Emiatt a Fidesz-hívõk egyik 

legfontosabb dogmájává vált, hogy egyedül 

Orbán Viktor pártja van felkenve a konzervatív-nemzeti 

eszmék képviseletére, s csak 

akkor lehetséges a jobboldal gyõzelme, ha 

azt csupán egyetlen párt képviseli hazánkban. 

Amelyik természetesen a Fidesz. S ha 

egy politikai erõ pedig nem hajlandó beolvadni 

a mindent elnyelõ Szövetségbe, az 

természetesen a kommunisták szekértolója 

vagy jobb (?) esetben állami támogatásra 

áhítozó szerencselovagok gyülekezete. 

A valóságban Magyarországon nincsenek 

történelmi hagyományai annak, hogy a 

jobboldalon egyetlen párt képviselje a választók 

érdekeit. Nem véletlenül alakult ki 

az 1920-as évektõl kezdve színes pártstruktúra 

hazánkban: a kor nagy formátumú politikusai 

tisztában voltak azzal, hogy a keresztény-konzervatív 

meggyõzõdésû polgárok 

sokkal inkább egyéniségek, mint a 

szociáldemokrata pártra szavazók üres jelszavakkal 

könnyen befolyásolható tömegei. 

Éppen ezért bár az alapkérdésekben egyetértenek, 

az élet számos részterületén más és 

más álláspontot képviselnek. Egyetlen párt 

tehát nem képviselheti mindannyiuk érdekeit, 

nem fognak mindannyian ugyanarra a 

politikai erõre szavazni. Ezért Bethlen István 

miniszterelnök – saját kormánypártja 

révén – hiába rendelkezett többséggel a 

parlamentben, maga mellé engedte a szintén 

jobboldali, de külön utakat keresõ Keresztény 

Gazdasági és Szociális Pártot. Többek 

között ez az önmérsékletrõl tanúskodó 

briliáns lépés eredményezte azt a politikai 

stabilitást, ami lehetõvé tette hazánk talpra 

állását a Trianon okozta sokkból. 

1920-tól kezdõdõen sosem fordult elõ, 

hogy úgy nyerhetett a jobboldal, hogy csupán 

egy párt terpeszkedett térfelén. Ez alól 

az egyetlen kivétel 1945 volt, amikor is a 

Kisgazdapárt csak azért képviselhette 

egyetlenként a keresztény-nemzeti értékeket, 

mert a szovjetek más párt indulását 

nem engedélyezték. 

Az 1990 utáni választások története is 

azt mutatja, hogy egy jobboldal párt egyedül 

nem tud gyõzni. 1990-ben az MDF-nek, 

1998-ban pedig a Fidesznek is csupán szövetségesekkel 

sikerült kormányt alakítania. 

A Szövetség 2002-re megpróbálta likvidálni 

a többi jobboldali pártot és kisajátítani 

azok szavazóit. Az eredményt ismerjük: a 

Fidesz önzése, gyávasága és baklövései miatt 

egy Medgyessy Péter nevû volt ügynök 

alakíthatott kormányt. 

A választási törvény rendelkezései is 

azon oldalnak kedveznek, amely hajlandó 

együttmûködést kialakítani saját térfelén. 

Ezért él még mindig az SZDSZ az MSZP 

mellett, hiszen a töredékszavazatok elosztásánál 

minden olyan párt kap azokból, amely 

átlépi az ötszázalékos küszöböt. A baloldalon 

pedig tisztában vannak azzal a képlettel, 

ami úgy látszik, túl bonyolult a Fidesznek. 

Nevezetesen, hogy kettõ több, mint egy. 

A Szövetség igyekszik a kisgazdák csatlakozásával 

is megerõsített Harmadik Utat öt 

százalék alatt tartani. Azzal riogatja a szavazókat, 

hogy a MIÉP-Jobbik összefogásra 

adott voksok „elvesznek“, s megint a posztkommunista 

baloldal kerül kormányra. 

Rémhírkeltésének az a célja, hogy az elkötelezett 

nemzeti érzelmû szavazók elbizonytalanodjanak, 

s „ne kockáztassunk, nehogy 

a kommunisták visszajöjjenek!“ felkiáltással 

a Fideszre szavazzanak. 

Ez azonban nem fog sikerülni. Ha ugyanis 

ezt a réteget riogatja, akkor az nem fog 

cserébe rá szavazni, hiszen a Szövetség már 

számtalanszor bebizonyította, hogy csak 

szóban (vagy úgy se) áll ki a nemzeti értékek 

mellett, ha tettre kerül a sor, gyáván 

meghátrál. Ez a réteg, ha elbizonytalanítják, 

nem megy el szavazni. Ezzel pedig egyvalaki 

jár jól: a nevetõ baloldal, amely így már biztosnak 

érezheti gyõzelmét. Ezt egyikünk 

sem akarhatja. 

Van azonban a 2006-os választásokon 

túlmutató veszélye is annak, ha a Fidesznek 

sikerül a jobboldalt teljesen kisajátítania. 

Sokaktól hallhatjuk, hogy „nem értek 

egyet a Fidesszel, túl puhány és taktikázó, 

nem teljesen azokat az értékeket képviseli, 

mint amelyek nekem fontosak, de õk a kisebbik 

rossz, így rájuk szavazok“. Nem szabad 

ebbe a csapdába beleesnünk: ha ugyanis 

„magunk fölé engedünk“ egy olyan pártot, 

amely magát jobboldalinak mondja 

ugyan, de nem képviseli álláspontunkat 

bátran és gerincesen a nemzeti kérdésben,és 

amely állandóan a posztkádári szavazónak 

hízeleg, s mi csak arra vagyunk jó 

neki, hogy plakátot ragasszunk és zászlót 

lengessünk (na és persze négyévente szavazzunk 

rá), akkor magunk teremtjük meg 

az egypárti diktatúrát a jobboldalon. 

A párt van értünk, a nemzetért, nem pedig 

fordítva! Ha ezt elfeledjük, és félelembõl, 

a kisebbik rossz reményében szavazunk 

csak a Fideszre, akkor örökre elveszítjük a 

lehetõségét annak, hogy legyen egy olyan 

párt, amely csak a mi érdekeinket képviseli 

a multikkal és a rablótõkével szemben. A 

Fidesz ezt nem fogja megtenni, hisz õ az 

1990 után kialakult igazságtalan rendszer 

szerves része. Nem élhetünk úgy, hogy még 

saját térfelünkön is állandó kompromisszumot 

kötünk, ez nem szolgálja sem a saját 

személyes érdekeinket, sem a jobboldal, 

sem pedig az egész nemzet javát. 

Fel kell ismernünk: a Fidesz egyedül nem 

gyõzhet a választásokon, szükség van mellette 

egy olyan erõre is a jobboldalon, amely 

a keresztény-konzervatív szavazók öntudatosabb, 

a nemzeti kérdésben elhivatottabb 

részét képviseli. Ez a réteg ugyanis tekintélyes 

nagyságú és elkötelezett, csak az utóbbi 

néhány évben a Szövetség részérõl megpróbálták 

elhitetni vele, hogy jobb, ha lenyeli 

véleményét, a hol liberális, hol konzervatív 

színekbe öltözött Fidesszel együtt, mert 

„nincs alternatíva“. 

Tisztelettel jelentjük, van alternatíva: az 

egyre szélesebb s valódi összefogáson alapuló 

Harmadik Út, amelynek Országgyûlésbe 

kerülésével gerinces nemzeti érdekképviseleti 

erõ tûnne fel a parlamenti politika 

porondján. 

Császár 

Forrás: Függetlenség.hu 


Révész Máriusz – a Gondola megkérdezte 

„Elgondolkodtató és megszívlelendõ szórólap“ 

A Nemzeti Hírhálón ezzel a címmel jelent meg az alábbi felhívás: 

FIDESZ Harmadik Út Eredmény 

49 % + 4% = 53% Veszítünk 

48 % + 5% = 53% Gyõzünk 

Kedves Fidesz szavazó, gyõzzünk ! Szavazzon át az elsõ fordulóban a 

MIÉP-JOBBIK a Harmadik Út listájára, hogy elérjük az 5 %-ot. 

Csak így nem vesznek el a szavazatok, csak így lesz biztos a jobboldali 

kormány megalakulása. Igérjük, ezt a segítséget a 2. fordulóban 

visszaadjuk, és bejuttatjuk a Fidesz jelöltjét. Mi akár belülrõl, akár 

kívülrõl, de akarjuk támogatni Orbán Viktor kormányát. 

Vajon hogyan látja ugyanezt a Fidesz? – kérdezte a gondola tudósítója 

Révész Máriuszt, a párt szóvivõjét. 

– A MIÉP-re leadott szavazatok 2002-ben kárba vesztek és elõidézték, 

hogy a Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormány került hatalomra. 

A jobboldali szavazók azt szeretnék, ha az MSZP- 

SZDSZ-es kormányzás befejezõdne. Nagyon nagy a valószínûsége, 

hogy a MIÉP-Jobbik a Harmadik Út pártszövetség ismét nem fogja 

tudni elérni, illetve átlépni azt az 5 százalékos köszöböt, ami a parlamentbe 

kerüléshez kell, ezért aki rájuk szavaz, annak a szavazata 

nem hasznosul, illetve mindenki, aki rájuk szavaz, Gyurcsány Ferencet 

segíti hatalomba. A MIÉP-Jobbiknak ma különben sokkal 

kisebb az esélye bejutni, mint a MIÉP-nek volt 2002-ben hiszen ez 

utóbbi elõzetesen bent volt a parlamentben, a szereplés sokkal 

több lehetõségével. Végül is annyit mondhatok - tette hozzá a Fidesz 

szóvivõje -, hogy mindenkinek megvan a maga felelõssége, 

hogyan dönt. 

Forrás: gondola 

Válasz és üzenet Révész Máriusznak és 

minden FIDESZ-esnek, de különösen 

azoknak, akik nem dõlnek be az egyeduralomra 

törés propagandájának. „Szavazzunk-e 

a Harmadik Útra?” 

- Tény, hogy Pokorni Zoltán a 2002-es 

elvesztett választás éjszakáján kijelentette: 

A választások legnagyobb eredménye, hogy 

a szélsõjobb kikerült a parlamentbõl, azaz 

nem akkora baj, hogy a Fidesz veszített, de 

legalább a MIÉP kikerült. 

– Tény, hogy 2002-ben kb. 150.000 szavazat 

hiányzott a FIDESZ-nek a gyõzelemhez. 

– Tény, hogy 2002-ben kb. 30.000 szavazat 

hiányzott a MIÉP-nek a bejutáshoz, 

és így a gyõzelemhez. 

– Tény, hogy könnyebb lett volna a harminc-ezret 

meggyõzni, hogy szavazzon a 

MIÉP-re, mint a százötven-ezret meggyõzni, 

hogy szavazzon a FIDESZ-re. 

– Tény, hogy Orbán kijelenti: Õt nem érdekli 

a MIÉP, csak a MIÉP szavazói. 

– Tény, hogy a FIDESZ a hazárdjátékos, 

amikor a 30.000-rel szemben a 150.000- 

ret követeli. 

– Tény, hogy a jobb oldali kis pártok közül 

ma is a legnagyobb esélye MIÉP-Jobbik 

A Harmadik Út-nak van a parlamentbe 

jutásra. 

– Tény, hogy a FIDESZ most sem tárgyal, 

csak zsarolja a kommunista-zsidó-szabadkõmüves 

bagázs (MSZP-SZDSZ) 

rémuralmától rettegõ, egészséges lelkû 

keresztény-nemzeti érzelmû magyarokat, 

hogy csak a rájuk adott szavazat üdvözít, 

minden más az ellenséget segíti. 

– Tény, hogy a FIDESZ könyörtelen frakció 

fegyelmet követel, lásd Ádert a zászló 

nélküli szekrényes Sólyom László 

megválasztásakor, amit még most is gyõzelemnek 

könyvel el Orbán és a 

FIDESZ. 

Még sok-sok tényt sorolhatnánk, de a lényeg: 

A parlamentben a MIÉP-Jobbik mindig 

támogatni fogja a Fidesz azon javaslatait, 

amelyek valóban a nemzeti érdeket szolgálják, 

de nem fogja támogatni, ha a javaslatok 

csupán Uniós, netán szabadkõmûves vagy legyen 

akármilyen idegen, nemzetellenes elvárások. 

A MIÉP-Jobbik nem fog megszavazni 

Irak, illetve most Irán elleni katonai részvételt, 

és utólag sajnálkozni. Nem fog asszisztálni 

kereskedelmi TV-k milliárdos ÁFA tartozásának 

elengedéséhez, abortusz törvényhez, 

stb., mint ahogy sok más hasonló magyarázhatatlan(?) 

nemzetellenes cselekedete volt 

már a FIDESZ-nek. 

A FIDESZ azt kívánja, hogy a 

MIÉP-Jobbik adja fel önmagát, oldódjon fel a 

mindent bedaráló szövetségbe, ahol nincs 

mérlegelés, csak frakciófegyelem. Hát NEM! 

Pontosan ez az agresszív, önfeladást kívánó, 

zsaroló magatartás a bizonyíték arra, 

hogy szükség van a Fidesz mellett a 

MIÉP-Jobbik a Harmadik útra. 

A MIÉP-Jobbiknak azért kell helyi jelölteteket 

indítania, hogy az alapján országos 

listát állíthasson. 1998-2002-között a 

MIÉP-nek a parlamentben egyetlen egyéni 

jelöltje sem volt, de a lista miatt ott lehetett. 

Azt sem bánnám, ha a nemzeti oldal 

választója már az elsõ fordulóban a Fidesz 

egyéni jelöltjét támogatná, de listán a 

MIÉP-Jobbik-ra szavazna, ha a FIDESZ 

kompromisszum kész lenne. 

Ezt a kompromisszumot kellene meggondolni, 

különösen a polgári körösöknek, 

akik jobbára értik mirõl van szó. Így nem 

lenne kétséges a Fidesz egyéni jelöltjének a 

bejutása és listán a MIÉP-Jobbik bejutása 

sem. Így lehetne polgári kormánya Magyarországnak 

2006-ban. A FIDESZNEK ez 

sem tetszene???? 

Dr.Tóth Csaba Attila – Szekszárd 

viktoria@tolna.net 


Nyilvánvaló bakik és Mátyás király az országértékelésekben 

Unalmas pártkongresszusi szónoklat vagy 

televíziós talk show? A két miniszterelnök-jelölt 

kommunikációs stílusa az évértékelõ 

beszédek fényében. A szociálpszichológus 

elemez. 

„Amikor rögtönözni kell az Estében vagy 

más hasonló tévémûsorban, akkor egy egészen 

más Gyurcsány Ferencet látunk: élõ és 

hiteles a személyiség. A kormányfõ azonban 

nem képes alkalmazkodni a zárt, elõre meghatározott 

kommunikációs helyzetekhez“ – 

állítja Síklaki István szociálpszichológus, 

egyetemi docens, aki a két miniszterelnök-jelölt 

évértékelõ beszéde alapján elemezte a 

politikusokat. 

„Orbán Viktor sem nyújt mindig kiváló 

teljesítményt, amikor nem a hazai pályán és 

nem jól megtervezett dramaturgia szerint 

szerepelhet“ – véli Síklaki. Szerinte a két miniszterelnök-jelölt 

népszerûségét nagy mértékben 

befolyásolja majd az, hogy a kampányban 

milyen körülmények között nyilatkozhatnak 

meg leginkább. Ha mindezzel a 

kampánystábok is tisztában vannak, lehetséges, 

hogy a kampány lényege az lesz, ki tudja 

jobban rákényszeríteni a másikra a saját 

harcmodorát. 

A két miniszterelnök-jelölt programját 

és szónoki képességeit az évértékelõ beszédek 

után táblázatokba rendezve, pontokba 

sorolva állította szembe a média, pedig az 

általunk megkérdezett szociálpszichológus 

véleménye szerint talán nincs is értelme az 

ilyen erõs szembeállításnak, hiszen az egyik 

fél mintha nem is indult volna a versenyen. 

Szónoklat és talk show 

„Egy beszédnek, hogy bármilyen hatást is 

elérjen, valami módon igazodnia kell az emberek 

fejében élõ közhelyekhez. Az egyik 

legáltalánosabb közhely pedig, hogy a politika 

elbeszél az emberek feje fölött.“ Szakértõnk 

szerint Gyurcsány Ferenc évértékelõ 

beszéde már a helyszínválasztással is ezt a 

közhelyet sugallta, hiszen a parlament, 

mint intézmény a politikából való kiábrándultság 

talán legmarkánsabb reprezentánsa. 

Igaz, Gyurcsány tudatosan választja magának 

ezt a pályát, arra hivatkozva, hogy 

nem az utca, hanem az Országgyûlés a politika 

színtere. Ráadásul szintén ugyanerre 

hivatkozva tudták több mint három évig 

tartó „némasági fogadalmának“ megtörésére 

kényszeríteni az ellenzéki pártvezért. 

„Orbán Viktor az évértékelõ beszédével 

egy amerikai road movie-ba keveredett Mátyás 

királyként járja az országot, beszél a néppel, 

és ezzel azt igyekszik sulykolni, hogy nem 

a napot lopja, nem újságot olvas, pasziánszozik, 

röhögcsél vagy eszik a padban, a parlamentben, 

hanem dolgozik, eljön közénk, a 

mi véleményünkre kíváncsi“ – teszi le a voksot 

a Fidesz helyszínválasztása mellett a szociálpszichológus. 

Síklaki István szerint ezek a különbségek a 

beszéd szóhasználatában is megmaradnak, sõt 

ezt az indításkor exponált ellentétet tovább 

fokozza a beszéd dramaturgiája is. A 

Gyurcsány-beszéd – szerinte – túlnyomó részben 

a bürokrata nyelvezetet használta, hallhattunk 

hetente ülésezõ parlamentrõl, a gazdasági 

és szociális tanács megalakításáról, az 

Országos Érdekegyeztetõ Tanácsról és sok hasonló, 

az embereket nem annyire izgalomba 

hozó dologról. Ezzel ellentétben Orbán a közízlés 

által kedvelt tévés talkshow elemeit keverte 

bele az évértékelés dramaturgiájába, és 

ezzel igyekszik hitelesíteni mondanivalóját. 

„Az alapvetõ kérdés nyilván az, hogy a 

magyar emberek, azon belül különösen a bizonytalan 

szavazók elfogadják-e egy nagy 

horderejû politikai beszéd kereteként a 

talkshow mûfaját. Ez leginkább empirikus 

kérdés, és a Fidesz csapata bizonyára végzett 

is kutatásokat, hiszen a látvány alapján 

a szakembernek nem sok kétsége lehet, 

hogy az Orbán-beszédet alapos kutatás 

elõzte meg, és meglepõ lenne, ha ez megtörtént 

volna Gyurcsány Ferenc beszéde esetén 

is.“ Síklaki István szerint, ha az emberek 

elfogadják ezeket a kereteket, akkor 

elõállhat az a paradox helyzet, hogy a show 

közönségének szerkesztett tapsai hitelesebb 

hatást keltenek, mint a parlamentben ülõ 

képviselõk tetszésnyilvánításai. 

„Különösen disszonáns a laikus nézõ számára, 

amikor a beszéd egyik legfontosabb 

szakasza alatt a miniszterelnök mögött ülõ 

egyik képviselõ a másik padsorba áthajolva 

csevegéssel múlatja az idõt“ – jegyzi meg a 

szociálpszichológus, ráadásul a Gyurcsánybeszéd 

a helyszínválasztás mellett is sok 

egyéb kommunikációs hibát tartalmazott. 

Eltérõ harcmodor 

„A szociálpszichológia egyik klasszikus 

eredménye, hogy egy kiinduló adat annyira 

lehorgonyozza az ítélõképességünket, hogy 

nem tudunk rajta kellõ mértékben módosítani, 

ha további adatokkal ismerkedünk 

meg. Amikor Gyurcsány Ferenc arról beszél, 

hogy 280 ezer munkahely szûnt meg és 

72 ezer új munkahely keletkezett, és ez végeredményben 

még mindig több mint az Orbán 

kormány hasonló idõszakában, akkor 

garantáltan csak az marad meg a fejekben, 

hogy a 280 ezerhez képest milyen kevés a 

72 ezer“ – hoz fel egy példát a kommunikációs 

hibákra a szociálpszichológus. 

Orbán Viktor ezzel szemben jól használta 

az adatokat, gyakran ugyan csúsztatott, de az 

õ adatai mindig azt a hatást érik el, amit akar. 

Márpedig az adatok használatának egy ilyen 

beszédben csak annyi funkciója lehet, hogy 

az üzenet egészének hitelességét erõsítsék. A 

nézõkben csak ez az összhatás marad meg. A 

szakértõk utólag kimutathatják a turpisságokat, 

de az üzenet addigra már szilárdan a helyén 

van, és ezen az adatok utólagos cáfolása 

mit sem változtat. 

Forrás: Index 


Balczó Andrással beszélget Kocsis L. Mihály 

Balczó: – Azt vettem észre magamon, hogy 

nem tudok nem foglalkozni a nemzet kérdésével, 

bármennyire is erõlködöm, nem tudok 

oldalt nézni… Ez egy adottság. Nyilván egyrészt 

örökölt adottság, másrészt a neveltetésem 

is ilyen volt, minden szempontból. Meséltem 

már, hogyan hallgattunk annak idején 

válogatott meccseket a rádión keresztül? 

A szüleim kirakták a szobában a játékosok 

képeit. Egy nagy Telefunken rádiónk volt, 

azt ültük körül, édesanyám, édesapám, nõvéreim, 

egy idõ után már az öcsém is. És amikor 

valamelyik focista jót csinált, gólt lõtt, vagy 

védett, hárított, Puskás, Grosics, Kocsis, 

Czibor… a család nõtagjai felkapkodták a 

fényképeket és csókolgatták. Tehát ez is családi 

hozomány. 

Mára naivvá vakult a magyar! A szellemi 

és fizikai immunitása elmúlott. Ha a fizikai 

talán nem is, de a szellemi igen. Kevés idõ, és 

az igazmondásért börtön fog járni. A hazug 

mivoltot egyre jobban jutalmazza a törvény. 

A meghunyászkodott egyházvezetõk pedig 

mossák kezeiket. Közelednek a „tiszta frontok”, 

mint a Rákosi idõkben. A megszállóink 

elegendõ kollaboránssal vannak kipárnázva 

ahhoz, hogy a nemzet önrendelkezésének a 

látszata fennmaradjon. Felkészületlen a 

nemzet arra a támadásra, amely éri. Sötétedik, 

és az emberek megvakult mivoltukban 

nem érzékelik. Félálomban bóbiskolnak. 

Szellemi szénmonoxid gázban félájultan a 

semmit cselekszik. A látszatdemokráciában 

az egyházakat elviszi a „semmi sodra”. A vihart 

nem lehet „látni”, csak a dülöngélõ vagy 

a gyökerestõl kicsavart fákból, az összedõlt 

házakból, levegõbe emelkedõ háztetõkbõl lehet 

következtetni rá. A veszélyérzet elmúlt az 

emberekbõl, mint a holdkórosból vagy az elkábítottból. 

Az amputálásokat altatásban 

végzik az embereken, az altató egyenlõ média, 

média egyenlõ hazugságok. Ha majd a 

földjeink is a bankok kezében lesznek, akkor 

a szólásszabadság is el fog múlni. De az eddigi 

szólásszabadság is a lenini „két lépés elõre, 

egy lépés hátra” volt. Az okosan kedves csevegések 

maradnak csak. Kiderült, hogy az 

úgynevezett radikálisok jó részét is ügynökök 

terelgették, egy központból. Nincs, aki a parlamentben 

elbõdüljön. Hallgatnak, vagy lihegnek, 

vagy dicsérik a király új ruháját. A 

kollaboránsok, amikor azzá válnak – ez így 

volt a Rákosi és a kádári idõkben is – nem 

tudják, hogy alkalmazóik le fogják köpni 

õket. Leselejtezik õket, ha fordul a kocka, 

mert már akkor sem becsülték, amikor arra 

kényszerültek, hogy használják õket. Sokan a 

nemzet sorsát szívükön viselõk közül a helytartók 

közé beépülve próbáltak segíteni, azok 

most csalódott, megkeseredett emberek, úgy 

érzik: érdemtelenül bántak velük. Pedig csak 

az történt, hogy eggyel „rövidebbet” gondoltak, 

mint a helytartók. Akik számára nincsen 

eszköz, amit ne használnának fel az õslakossággal 

szemben, ha a hatalmuk veszélybe kerül. 

Az aljasságnak óriási arzenáljával rendelkeznek. 

A tömegnek beadott történelmet a 

mindenkori „megélhetési történészek” írják. 

Minél huncutabb a hatalom, annál hamisabbak 

az ügyeletes, futtatott történészek. A 

kollaboránsok az önbecsapás kényelmesebbnek 

tûnõ létformáját is vállalták, hogy bárány 

létükre elvegyülhessenek a farkasok között. 

Kommunista farkasbõrt húztak magukra, 

a rendszerváltás után elõbújtak a 

farkasbõrbõl – remélvén a megérkezést –, 

nem gondolván, hogy a farkasok farkasok 

maradnak, rajtuk pedig lemoshatatlanul ott 

marad a farkasbõr szaga. A céltól szentesült 

alakoskodás véget ért, csak az önbecsapás 

menedéke maradt meg nekik. Elvitte õket a 

„semmi sodra”. 

Kocsis: – De hát (ugye?) végül is megadatott 

nekünk a választás szabadsága… vagy mi. 

– „Béklyós” pártok között választhatunk. 

Vagyis nincs igazi választásunk. 

Olyan a helyzetünk, mint akiket igazságtalanul 

bebörtönöztek, s csak az öreg, goromba 

és a fiatal, rokonszenves fegyõr között 

választhatunk. Holott, éhségsztrájkot azért 

kellene kezdenünk, hogy a demokrácia 

börtönébõl kiszabaduljunk. 

– Miért érzed a demokráciát börtönnek? 

Hiszen éppen az után ácsingóztunk korábbi 

rabságunk idején. 

– Valóban, ’89-ben nagy naivan azt hittük, 

hogy megérkeztünk a szabadságba, többpárt-rendszer 

lesz, kezükbe vehetjük sorsunk 

irányítását, hurrá. Néhány embernek csak 

két napra volt szüksége, másoknak tizenöt év 

is kevés volt ahhoz, hogy rádöbbenjünk: a 

demokrácia a látszatkeltés államformája. Az 

emberek gondolkodását azok irányítják, akik 

kezében a pénz van, mivel övék a média. Jóra 

is használhatnák, de nem ezt teszik. Rablott 

javaik védelmében igyekeznek mindenkit 

arra rábeszélni, hogy saját érdekei ellen szavazzon. 

Churchillnek tulajdonítják a mondatot,hogyademokrácianemjó,demégnem 

találtak nála jobbat. Ezt nem tartom igaznak. 

Ha egy teljhatalmú királya van egy nemzetnek, 

akinek szoros kapcsolata van Istennel 

(következésképpen hûen szolgálja a rábízottakat), 

annak a nemzetnek mindig jó sora 

van. Tehát nem az az alternatíva, amit mindig 

hajtogatnak nekünk: demokrácia vagy 

diktatúra, hiszen van ez a harmadik lehetõség 

is. Persze, a Bibliában sok helyütt olvashatjuk, 

hogy meghalt a király, és az új király 

azt tette, ami az Isten szemében utálatos. 

Ilyenkor a népnek rossz sora volt. De így volt 

ez fordítva is! A királyt nem kötötték az úgynevezett 

személyiségi jogok, ami sok esetben 

a bûnözés melegágya és a bûnözõk 

menedéke. 

(„A politika eredeti értelmében a közösség 

ügyeivel való foglalkozás. Ha valaki most nem 

foglalkozik a nemzet ügyével – amely bajban 

van –, akkor az ne mondja magát kereszténynek. 

Az szüremlett le bennem, hogy az embernek 

egy dolga van: megtenni mindent, ami tõle 

telik, tisztátalan eszközt nem használni, és 

minden mást az Istenre bízni…” – Névjegy: 

Balczó András. Kossuth-rádió, 2004. november 

14. – idézetrészlet.) 

Balczó: – A kilencvenes évek elején többször 

küldtek nekem meghívót, hogy vegyek 

részt a Nemzeti Alaptanterv irányelveinek 

megvitatásában. Nem akaródzott menni, hiszen 

nem vagyok pedagógus, nem értek ezekhez 

a dolgokhoz, egyszer azonban már nem 

kerülhettem ki a meghívást. A miniszteri 

BMW-vel hozták ki a paksamétát a lakásomra. 

Mindegy, elmegyek, a sok okos ember között 

én is tudok okosan hallgatni. (Mint a 

Vonósnégyesben Salamon Béla, aki arra számít, 

valahogy elcsúszik, nem veszik észre, 

hogy egyáltalán nem tud hegedülni.) De kiderült, 

hogy a miniszterrel, titkárnõvel, 

gyorsíróval együtt legfeljebb tizenöten vagyunk, 

ajaj, így már nehéz lesz meglapulni. 

Szerencsémre éppen a mellettem ülõ kezdte 

meg a hozzászólások sorát, és az ellenkezõ 

irányba folytatódott a kör, volt idõm gondolkodni. 

Böngésztem az elõzõleg megkapott 

anyagot, és megakadt a szemem a nevelési 

alapelveken. Hoppá! Szó sincs benne, hogy 

„hitre nevelés”. Tudtam, hogy nekem mirõl 

kell majd beszélnem. Rám került a sor, és elmondtam, 

hogy szerintem az istenhitre nevelésnek 

kellene lennie az elsõ pontnak… A 

világnézeti semlegesség olyan, mint a lélegzési 

semlegesség. Maszlag. Az efféle „semlegesség” 

kõ kemény ateizmus. Na hát! Te még 

akkora felzúdulást nem láttál. Egymás szájából 

kapkodták a szavakat: ha ezt beírjuk, 

egész Európa kiközösít bennünket… Egyedül 

Makovecz Imre állt mellém óvatosan. „Amit 

a Balczó mond…” valamilyen formába be 

kéne venni. Hogyhogy „valamilyen”? 

Andrásfalvy miniszter hallgatta a vitát, nem 

szólalt meg. Mivel már korábbról ismertem, 

megengedtem magamnak, hogy azt mondjam 

neki: miniszter úr, javaslom, hogy tedd 

bele ezt a mondatot, mert ha ezért támadni 


fognak, nem téged támadnak, hanem azt, aki 

ezt a meggyõzõdést adta neked. Ez olyan lesz, 

mint az a szalmafonat, amibe az elhagyott võlegény 

acéldrótot sodort bele. Tudod, mire 

gondolok? Amikor gyerekek voltunk, sokszor 

vittek minket is a tanyavilágba, lakodalmakba. 

Az volt a szokás, hogy templomi esküvõ 

után a vendégek kocsira ültek és elindultak 

a lakodalmas házhoz. Az ifjú pár 

kocsija, pontosabban a lovak szügye szakította 

át a tanyabokor szélén a két akácfa közé 

kifeszített szalmafonatot. Történt egyszer, 

hogy a menyasszony nem a korábbi võlegényével 

lépett frigyre, hanem mást választott 

férjnek, és az elhagyott legény bosszúból 

drótkötélre tekerte rá a szalmát. Képzelheted, 

mi történt, amikor az elsõ szekér odaért!? 

Tedd bele, miniszter úr, ereje lesz! És még ezt 

a történetet is elmeséltem. Hogy azt hitték, 

szalma, de valójában drótkötél volt. Kegyetlen 

dolog. De! Figyelj csak… Éppen ma olvastam 

a Példabeszédek könyvében, bánat és 

kegyetlenség (27, 4). „Kegyetlen a harag és 

féktelen a dühöngés, de a féltékeny támadását 

ki állhatja ki?” Ez ugye, katolikus Biblia? 

A Károli-félében pedig így van: „A búsulásban 

kegyetlenség van, és a haragban áradás; 

de ki állhatna meg az irigység elõtt?” A búsulásban 

kegyetlenség van… Nagyon érdekes. 

A legény igen elbúsult, hiszen elhagyták. És 

kegyetlenségre ragadtatta magát. 

Kocsis: – Mit mondott erre a miniszter úr? 

– A megbeszélés végén megkérdezte tõlem 

– amikor még mindenki hallhatta –, 

merre megyek, mert szívesen elvinne a kocsijával. 

Talán ezzel akarta kifejezni rokonszenvét, 

mi több: az egyetértését. A Moszkva 

térig mentünk, s közben azt is mondta, 

hogy sokszor többre megyünk az óvatossággal, 

mint ha nyílt sisakkal kiállnánk. Hamarosan 

kirúgták a miniszterségbõl. Túl tiszta 

ember volt Antall József kormányába. 

– Van-e megoldás? Mármint a „nemzeti 

sorskérdésekre”. 

– Olyan ez, mint a terepfutás. Mindenkinek 

van árok, mindenkinek van gödör, a 

cél messze van. Ha azt feltételezzük, hogy 

„itt és most” (bármikor) megérkezik számunkra 

a nagy igazság, felrobban, mint valami 

atombomba…, erre nem lehet számítani. 

Mindannyiunk számára ez a világ adatott. 

Ez a mostani helyzet, érzésem szerint, 

olyan, mint amikor a labdarúgó vb-n a csapatok 

túljutnak a selejtezõ csoportokon, 

ahol még lehet kapni gyengébb ellenfeleket, 

a tizenhat vagy a nyolc között vagyunk, 

ahol egyre nehezebb csapatok következnek, 

de az igazi neheze majd csak ez után 

következik. Ez még mindig „langyos” szakasz, 

hiszen most csak a javainkat akarják 

elvenni, s amíg ezért folyik a küzdelem, addig 

még pofázhatunk, de ha már nem lesz 

mit elvenni, mert elvettek már mindent, 

akkor arra is jut majd idõ, hogy a szánkat 

befogják. 

– Nincs kiegyezés? 

– Kivel, mivel? Errõl beszélek! A lelkünkért 

folyik a harc. A Jó és a Rossz között. 

– Ez azonban már semmiképpen nem egyszerûsíthetõ 

le, úgymond, fajok harcára. Itt felfogások 

– életgyakorlatok – közötti küzdelemrõl 

van szó. 

– Pontosan. Luciferhez nem csak zsidóság 

vezetõi kötõdnek. Lucifer maga a mohó 

szerzésvágy, szeretetlenség. Odatette magát 

a földi trónusra, de a lelkünket elvenni nem 

tudja, csak úgy, ha önként felajánljuk neki. 

– Isten ennyire tehetetlen mindezzel szemben? 

Mint ahogy tapasztaljuk. 

– Nem Isten harcolja meg helyettünk ezt 

a harcot. A terepet nekünk kell végigfutni. 

Ne feledd, még legfeljebb csak a középdöntõben 

vagyunk! Nekem óriási élményem volt, 

amikor ezerkilencszáz-nyolcvanhárom szeptember 

tizenharmadikán rájöttem, hogy 

mint öttusa-szakember nem kell tovább… 

várakoznom. Hetekig tartó nagy kínlódás 

után következett ez be. Hiszen le kellett 

mondanom arról, ami addig az egész életemet 

szervezte: dolgozni az öttusában és az öttusáért. 

De ekkor elpattant bennem egy húr. 

Megérett, hogy nem várakozhatok tovább 

egy léptékhelyes feladatra. A cél, ami addig 

elõttem lebegett, eltûnt. Gondolj bele, milyen 

sokan vannak, akik csak egy célra tudják 

feltenni az életüket. Azért küzdenek, alkudoznak, 

abban reménykednek. Éppen ma 

reggel jutott eszembe Somerset Maugham. 

Az író. Õ festõ akart lenni. Párizsban tanult, 

de rádöbbent, hogy az, abban a formában, 

ahogy õ gondolta, olyan szinten… nem 

megy. Beiratkozott az orvosi egyetemre. Elvégezte. 

Végül azonban író lett belõle, amire 

valódi elhivatottsága volt. Lehet, hogy te éppen 

fordított utat jársz. Most író vagy, de még 

mindig beiratkozhatsz az „orvosi egyetemre”, 

hogy végül festõ legyen belõled… Ha valaki 

az Istennél „megrendel” életutat, akkor Isten 

megvonja a vállát: nem! A jó kérdés ez: éntõlem 

mit akarsz, Uram, mit cselekedjek? Hogyan 

éljek? Mit kövessek? De ez csak akkor 

következik be, amikor a személyes ambícióidtól 

megszabadultál. Addig mentél kapuról 

kapura, mindegyik be volt zárva. Ha nem 

adod fel az értelmetlennek bizonyult küzdelmet, 

akkor maradsz, ahol vagy…, futsz sötét 

erdõben sajgó fájdalmiddal. Amikor 

1978-ban új államtitkára lett a magyar sportnak…, 

ez a senkialfonz (ha még emlékszel a 

nevére) az odakerülése után három héttel elküldte 

nekem azt az elbocsátó szép üzenetet, 

amellyel kirúgott az öttusaszövetség elnökségébõl. 

Utólag megtudtam (egy rokona révén, 

akinek személyesen õ mesélte el a történetet), 

hogy amikor átvette új megbízatását, 

Aczél György azt mondta neki: mostantól 

kezdve azokat kell beemelni a szakági vezetésekbe, 

akik korábban versenyzõként is jeleskedtek, 

egyetlen kivétel van, az öttusa, mert 

Balczó András részt vett a Küldetés címû 

filmben. Balczó különben egy rendes fickó 

lenne, de ez a Kósa Ferenc egy minden hájjal 

megkent csibész, aki belerángatta ebbe a dologba. 

Ez után néhány hónappal viszont itt 

járt Budapesten egy szovjet filmküldöttség, 

pontosabban egy házaspár, a filmrendezõ 

Elem Klimov és felesége, Larissza Sepityko, 

nagyon szép orosz nõ volt, zöld szemû, sudár 

termetû, sajnos, fiatalon meghalt szegény egy 

autóbalesetben. Õk mesélték nekem, hogy 

Aczél Györggyel találkozva megkérdezték 

tõle: miért nem rendezhet Kósa Ferenc filmet. 

Mire Aczél azt mondta nekik: azért 

nem, mert elkészítette a Küldetést Balczóról. 

Ez a Kósa Ferenc különben egy rendes fickó 

lenne, de ez a Balczó egy olyan minden hájjal 

megkent csibész, hogy a továbbiakban már 

Kósában sem lehet megbízni. Csodálatos! És 

gondolj bele, egy ilyen hazugság annyi volt 

Aczélnak, mint egy tyúknak a földön heverõ 

seprûnyelet átlépni. De ez csak egy jellemzõ 

apróság, megemlíteni is legfeljebb azért érdemes, 

mert belevilágít egy korba, amit az emberek, 

sajnos, mára mintha elfelejtettek 

volna. A jó „Gyuri bácsi”… 

Ameddig valaki nem szabadul meg a saját 

ambícióitól, addig kiszolgáltatott, és megy, 

házal, csalódik itt is, ott is. Nekem is személyes 

élményem. Tudom, ha annak idején 

megpróbálom „befúrni” magam a szövetségi 

kapitányi tisztségbe, nem sikerülhetett volna. 

Akármilyen gyémánt hegyû fúróm akad 

hozzá. Ez nem az én terepem volt, szerencsére 

tudtam. Idõben. Inkább felszabadultam 

minden teher alól. Elõször azt gondoltam, 

hogy nekem egyszerûen csak ott kell lennem, 

a közelben, hogy készen álljak a feladatra. Ez 

volt a „belovaglós” idõszak. De egyszer elérkezett 

a pillanat, amikor felismertem, hogy a 

további várakozást abba kell hagynom. És 

akkor el tudtam engedni mindent, amit addig 

vágytam és reméltem. 

Demilyenérdekes!Miközbenénéreztem, 

hogy nem az engem mellõzõ sportvezetés az 

„ellenfelem”, õk ezt nem hitték el rólam. Engem 

szapultak, „beakadtam” nekik, mint kutyának 

a postás. Talán mert tudták, hogy 

igazságtalan, amit velem tettek. Jézus is 

mondta: ok nélkül gyûlöltek engem… Ezért 

nevettem a Mel Gibson-film kapcsán elhangzott 

„vádakon”. Mi az, hogy gyûlölködõknek 

mutatta a Jézus halálát kívánó zsidó 

fõpapokat, az általuk felheccelt tömeget? 

Hát hiszen, õk valóban gyûlölték a Názáretit! 

Ismerjük a „történetet” az evangéliumokból. 

– Habár azért senki sem szólhatja meg a 

zsidóságot, hogy megmaradtak õseik vallásánál. 

Nem ismerik el, hogy Jézus a Megváltó, 

várják az eljövetelt. Más vallások is õrzik magukat. 

Az iszlám, a buddhizmus, a sintoizmus… 

– Vigyázat! A japánokhoz nem ment el 

Jézus. A zsidókhoz elment. Óriási különbség. 

Az Új Szövetség Nagycsütörtökön 

megköttetett, és abban a pillanatban az 


Ószövetség érvényét veszítette. Ez az új feltételrendszer 

azóta Isten és ember között. 

– Valamit megtagadtak? 

– Nem volt szemük a látásra és nem volt 

fülük a hallásra. Pedig megvolt a vonatjegyük 

az életre, de nem szálltak föl. Innen kezdve 

minden pótcselekvés. Jézus lett volna a „vonat”. 

A kereszt. Isten önmagát nem „forgalmazza” 

Jézus nélkül kétezer év óta. Nem lehet 

õrá hivatkozni, Jézust pedig eldobni. És 

ne feledkezzünk meg arról, hogy az igazi „koponyák” 

nem a pénzvilág urai, hanem az az 

ószövetségi rabbinátus mag, amely a „fogat 

fogért” szellemiségben merülve azt vallja, 

hogy a „goj” nem ember. Úgy látom, hogy te 

mint a horogra került hal, dobálod magad, 

próbálsz, próbálkozol. Mint az az ember, aki 

ugyanazzal a kézzel próbálja elkapni a hüvelykujját. 

Nem fog menni! De nyugodtan 

próbálgassad… Ki tudja. Hátha. A horog a 

jobb példa. Nem engeded magad kifogni. Miért? 

Pedig Jézus azt mondta a tanítványoknak: 

emberhalászokká teszlek titeket. Egyelõre 

csak fárasztanak. Nehogy azt gondold, 

hogy én rá akarlak téged beszélni valamire! 

Bármire. Mindent csak szabadságában tehet 

meg az ember. Az örömében. Uram, dönts a 

sorsom felõl! Mutasd meg, merre menjek! 

Mondtam már: amit Isten akar, hogy csináljunk, 

ahhoz mindig ad kedvet is. 

Eszembe jut egy történet Wass Albertrõl, 

ha gondolod, ide veheted ehhez a kérdéskörhöz. 

Amikor megérkezett Amerikába, felkereste 

õt a szállodában egy valamikori erdélyi 

újságíró, és azt ajánlotta neki: írjon regényt 

egy erdélyi zsidó fiúról, az õ szenvedéseirõl, sikereirõl, 

s ha ezt megírja, ígéri, hogy egy éven 

belül kap egymillió dollárt. De ha nem! Akkor 

itt, Amerikában soha egyetlen könyve 

sem jelenik meg. Nem kért sokat az illetõ, 

csak Wass Albert lelkét. Az író nem adta, és 

tényleg egyetlen könyvét sem adta ki amerikaikiadó.Errõlvanszó.Alelkünketönként 

és dalolva átadjuk-e annak a gondolkodási 

módnak, amit mások ránk akarnak kényszeríteni. 

Ott szoktak eltévedni az emberek, hogy 

elkezdenek „következményekben” gondolkodni. 

Ahelyett, hogy a szükséges tennivalókban 

gondolkodnának. Ezzel el van rontva 

minden. Az ember a hûségével, az engedelmességével 

muníciót ad az Istennek, hídfõállás 

kiépítésére ad lehetõséget. Erre meséltem 

el korábban Ordass Lajos történetét. De van 

más példám is, Puskás Öcsivel… Csapat-eligazítás, 

Sebes kiadja az utasítást: másnap 

reggel nyolckor indulnak ide és ide. Közbeszól 

Öcsi: „Kilenckor.” Guszti bácsi megismétli: 

„Nyolckor.” Puskás megint: „Kilenckor.” 

Ez így megy egy darabig, aztán Guszti 

bácsi mérgesen felcsattan: „Ha én egyszer azt 

mondom, hogy kilenckor, akkor kilenckor! 

Nem akarok vitát!” Mire a csapat szinte kórusban: 

„Igen. Ha Guszti bácsi azt mondja, 

hogy kilenckor, akkor kilenckor…” Ezt nevezzük 

vezéregyéniségnek. Nem lehet kinevelni. 

Isten adja. Bélyeget üt az ilyen emberre. 

És talán éppen ennek hiányát érzik kézilabdás 

lányaink, amikor megcsillan elõttük 

az arany… Ha az Isten megszán egy csapatot, 

vagy egy nemzetet, ad neki vezéregyéniséget. 

A lengyeleknek volt egy Pi³sudskijuk a múlt 

század elsõ harmadában, aztán a hetvenes 

években kaptak egy villanyszerelõt Gdanskból, 

a finneknek volt egy Mannerheimjük… 

nekünk viszont nincsen senkink. Ha sokan 

kiáltanak Istenhez: Uram, nélküled éltünk, 

nélküled döntöttünk, hibákat követtünk el, 

nem tudjuk az életünket megoldani, bocsáss 

meg nekünk és könyörülj rajtunk! 

Forrás: gondola 

A választók örülnek is, meg nem is, az egyik szemük sír, a másik nevet 

a választások közeledtével – ezt találta mondani szokásos parlamenti 

show-mûsorában a kormányfõ. Gyurcsány Ferenc pontos hangulatjelentést 

adott. Valóban sírunk az elvesztegetett négy esztendõ miatt, 

és édes-derûs nyugalommal tekintünk a választások elé. 

A kormányfõ bátor férfiú. Nem retten meg a 7,3 százalékosra dagadt 

regisztrált munkanélküliségi rátától sem. Tegnap úgy viselkedett, 

mint az a bukdácsoló diák, aki az utóvizsgán apait-anyait belead, 

hogy átmenjen. A múlt héten például azt a vizsgafeladatot kapta, 

hogy miként tudná gyorsan és hatékonyan csökkenteni a munkanélküliséget. 

És két hónappal a választás elõtt Gyurcsány felmondta a 

leckét: mindenkinek joga van a munkához, aki dolgozni akar. Helyes, 

még ha közhelyes is. 

A pályakezdõ Start-kártyát kap már most is, mutatott rá a szocialista 

vívmányra Gyurcsány Ferenc, majd kifejtette: a pályakezdõt foglalkoztató 

cégeknek egy évig a 29 helyett csupán 15 százalék 

tb-járulékot kell fizetni. A második évben pedig 25 százalékot. A rákövetkezõ 

évben persze lecserélhetik egy kedvezményekre jogosító 

friss pályakezdõre – de ne keressük a kákán a csomót. Ha ugyanis ezután 

nem kapna munkát Start-kártyásunk, kap majd egy Start plusz 

kártyát is mint tartós munkanélküli, és ha lesz olyan cég, aki foglalkoztatja, 

akkor az is csak 15 százalék tb-t kell, hogy fizessen egy évig. 

A hátrányos helyzetû régiókban hasonló kedvezmény dukálna, 

sõt, a munkáltatókat ösztönöznék a gyesrõl visszatérõ kismamák 

foglalkoztatására is, õk Start extra kártyával a kezükben jelenhetnének 

meg a munkaerõpiacon, és egy évig egy fillér tb-járulékot 

sem kellene fizetni utánuk, még a második évben is csak 15 százalékot. 

Csakhogy ez visszalépés lenne, szembesítette Áder János a kormányfõt 

az idén január 1-jén bevezetett szabályozással, hiszen jelenleg 

ha egy 250 fõnél kisebb létszámmal dolgozó cég három hónapnál 

hosszabb ideje munka nélkül lévõ személyt foglalkoztat, 

nem kell semennyi járulékot sem fizetnie. 

No, ez az a helyzet, amikor a vizsgáztató 

nyugodt lelkiismerettel beírja 

az elégtelent, és a diák kezébe 

nyom egy Start-kártyát az utóvizsgára. 

Még akkor is, ha a diák impozáns 

magabiztossággal támadta az 

órán elõadott lehetséges megoldást, 

amely az élõmunka tb-járulékának 

30 százalékos mérséklésétõl reméli a 

munkanélküliség gyors csökkenését. 

Ugyanis, ha a nebuló veszi a bátorságot, 

és értelmetlennek nevez 

egy megoldást, akkor azt egzakt számításokkal 

támassza alá, és ne állítson 

olyan badarságot, hogy ez az intézkedés 

650 milliárd forint kárt 

okozna a nyugdíjasoknak. Miért 

pont a nyugdíjasoknak, miért nem a köztisztviselõknek vagy a tanároknak? 

A demagóg szónok megint nem bírta ki, hogy ne uszítson egy nép, 

most éppen a szlovákok ellen. Mintha nem tudná, hogy a határ menti 

magyar üzemekbe a Felvidéken kisebbségben élõ magyarok ingáznak, 

és munkájukkal növelik hazánk bruttó nemzeti jövedelmét. Nem értem 

ezeket a szocialista internacionalistákat: ha politikai érdekeik 

úgy kívánják, szemrebbenés nélkül araboznak, románoznak vagy éppen 

szlovákoznak. Csak mellékesen jegyzem meg, a járulékcsökkentés 

okozta bevételkiesést pótolhatja majd a megígért puritán kormányzás, 

a méltányos és igazságos bérezés és végkielégítés a közszférában, 

a valódi verseny a közbeszerzésekben, az olyan luxuskiadások 

elkerülése, mint az óvodások kakaóbiztos számítógépe. És ez csak a 

„lefagyott” megtakarítási ötletekbõl álló jéghegy csúcsa. 

Forrás: Torkos Matild – MNO

2006/140. szám - Jó Ha Figyelünk

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?