2008/230. szám - Jó Ha Figyelünk

A TARTALOMBÓL: 

Be sem mutatták Oláh Ibolya filmjét, de már nagysikerû . . . . . . 2 

Reformküldetés zsákutcában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .2 

Aprópénzre váltott jövõ Mammon világában?. . . . . . . . . . . . . . . 3 

Közvetett bizonyíték Antall szabad- kõmûvességére.. . . . . . . . . . 4 

És Gyurcsány? 

Balra Indexelt a rendõrállam?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .4 

A magyar pénzpolitikáról már Zürichben döntenek . . . . . . . . . . 6 

Bulvárország felemelkedése és bukása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 

Bogár László Blogja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .8 

Ébredezõ életösztön. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .8 

Homo micsoda sapiens? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .9 

„Lehetne a tandíj magasabb is”. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .10 

Szegények és gazdagok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .11 

Építõ célú beszélgetés Schuster Lóránttal . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 

Kijózanodott az értelmiség? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .14 

Miért kellett rendszert váltani?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .15 

A latin-amerikaiak nem bíznak a neoliberalizmusban . . . . . . . . 15 

Mindent vissza?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .16 

Gazdasági összeomlás és országos sztrájk . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17 

Modernkori nyelvújítás? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .18 

Ne higgyetek Tóth Károlynak!. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .19 

MSZP, avagy a primitívség magasiskolája . . . . . . . . . . . . . . . . . 19 

Népszavazás mindhalálig . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .20 

Ügyeskedõ politikusok, politikai ügyeskedõk. . . . . . . . . . . . . . . 21 

Oszoljanak, oszoljanak, nincs itt semmi látnivaló! . . . . . . . . . . 22 

Mert övék az ország, a dicsõség, meg a narancs . . . . . . . . . . . . . 23 

Pragmatikus közép . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .25 

Amnézia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .26 

Izraeli céget támogat a TB . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .29 

Szolidaritás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .30 

Végveszély. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .31 

Az EU állam születése a lisszaboni nap és a bûn jegyében . . . . . 31 

Vándormadarak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .32 

Hûség a baloldalhoz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .32 

Ön a szocialista nagyváros öntudatos polgárának lapját, a Jó Ha Figyelünk címû alkalmi megjelenésû újságot olvassa. A lap elektronikus formában ingyenesen letölthetõ, a 

www.johafigyelunk.hu weboldalról. Észrevételeiket, kritikáikat és véleményeiket is ide küldjék. Amennyiben a lap megnyeri tetszését, kérjük jó szívvel ajánlja azt 

másoknak is elolvasásra! Köszönjük, és jó szórakozást!

„Nem tétlenkedik a Megasztár egyik versenyzõje. Az énekesnõnek 

a közelmúltban mutatták be nagysikerû filmjét, majd musicalét, 

és harmadik albuma is megjelent. A munka azonban nem 

áll meg, új feladat vár rá” – kezdõdik a Story online cikke. 

A cikk további soraiban azonban nemcsak az nem derül ki, mi az új 

feladata Oláh Ibolyának, de az sem, hogy milyen filmje volt sikeres 

a közelmúltban. Ugyanis, ahogy a következõ sorokban már a szerzõ 

maga is elszólja magát, hogy még nem mutatták be Kern András 

Casting címû filmjét, aminek az énekesnõ a fõszereplõje. Így a Tímár 

Péter rendezésében, 300 millió forintból és a tv2 támogatásával 

készülõ megasztáros film lelkes pr-ját igencsak elkapkodták. 

Még a kevésbé sikeres filmeket is bemutatás után illik csak 

lenagysikerûzni. 

Egyébként két hete mozikba került ugyan a taxigyilkos tinikrõl 

készült Lányok címû film, aminek Ibolya énekelte fel a fõcímdalát, 

de ez meg nem az õ filmje volt, ráadásul nagysikerû meg azért nem 

lehetett, mert nagyot hasalt a mozipénztáraknál, úgyhogy erre sem 

célozhattak. Más ötlet? 

JÁROSI MÁRTON: A 

LIBERALIZÁCIÓ 

KÖVETKEZMÉNYEI 

Az árampiaci liberalizáció következménye 

ez, amit a nyáron elfogadott liberális 

villanytörvény tett kötelezõvé 

számunkra. 

Eörsi Mátyás nem szereti, ha az Orbán a kis-magyarországi magyarokat emlegeti Erdélyben. 

Az a megtévesztõ, hogy Eörsi magyarul beszél a szép-csókos ferde szájával, közepes 

logopédiai deficittel és persze sunyi aljasságokat, de mégis folyékonyan ért és beszéli a magyarul. 

Így biztos megértette azt is, amikor Kovács László programot adott a nemzetnek, 

hogy tanuljon meg kicsinek lenni. Akkor miért nem elégedett ? 

Van bizony Kis-Magyarország, kis magyarokkal. Hát nem ezen dolgozik évek óta ? 

Obendorfer Árpád 

REFORMKÜLDETÉS ZSÁKUTCÁBAN 

Hol válság van, ott válság van: a lezüllesztett közéletben burjánzik a korrupció. Egy teljes 

újságoldal is kevés lenne a tavaly nyilvánosságra került, a kormánypártokat érintõ 

kétes ügyek felsorolásához, amelyek közül kétségkívül kimagaslik az MSZP-re újabb 

csapást mérõ Zuschlag-botrány. Sajnos folytatódott a jogállami intézmények lejáratása; 

a normaszegõ gyurcsányi hatalom tudatos törekvése a demokratikus rendszer 

kiüresítése, formálissá silányítása. Mindennek pedig egyenes következménye a 

választók kiábrándulása, elfordulása a közélettõl. 

Szeretõ Szabolcs – MNO 

Kiteljesedik a virtuális világ a villanypiacon 

is. Az energetikai liberalizációnak 

természetes következménye az árak 

elszabadulása és emelkedése. 

A liberális piacon az árakat egyre inkább 

nem az önköltség, hanem a kereslet- 

kínálat határozza meg, csakhogy itt 

egy olyan létszükségleti szolgáltatásról 

van szó, aminél ez nem lenne megengedhetõ. 

Most eljött az igazság pillanata, amikor 

a lakosságnak, az egész társadalomnak 

szembe kell néznie az energiapiaci liberalizáció 

valós következményeivel. 

Forrás: MNO 

BARÁTI TÛZ 

Tavalyelõtt a Magyar Nemzet fotósát munkavégzés 

közben összeverték a rendõrök, de 

ez a balliberális oldalnak alig tûnt fel. Most 

az Indexen Uj Péter fõszerkesztõ tiltakozik, 

mondván, hogy rendõrállam, Kádár-reflex, 

jogok sárba tiprása. És eddig mi volt, Péter? 

Szabadság, szerelem? Boldog, független 

Magyarország? A legédesebb, hogy még az 

SZDSZ és az MSZP is tiltakozott tegnap a 

parlamentben. Ki ellen? Amilyen a hatalom, 

olyan rendõrsége... 

Forrás: Balavány György – 

Magyar Nemzet, 2007. november 20. 

2 jó ha figyelünk

– avagy Ne szárítsd a macskád a mikróban! – 

Legelõször a kereskedelmi televíziók megjelenésekor 

szembesülhettünk a logikusan elkerülendõ 

dolog elkerülhetetlenségével. Nevezetesen 

azzal, hogy újból végig kelljen szenvednünk 

azokat az idejétmúlt idióta és 

bárgyú ámerikai tévésorozatokat, melyeket a 

tányéros tévé megjelenésekor egyszer már 

amúgy is látott mindenki. A szinkronos változat 

pedig nem nyújtott annyival magasabb 

élvezetet, hogy megérte volna a fáradozást. 

A következõ lépcsõfok már jóval súlyosabb 

tehertételt jelent a gondolkodó ember 

számára, mind lelkileg, mind pedig más egyéb 

vonatkozásban. Ez éppen most a szemünk 

elõtt játszódik le. A 280 milliós Amerikai 

Egyesült Államok szabadjára engedett egészségügyi 

piacáról mintegy 44 millió amerikai 

nemes egyszerûséggel kiszorult. Nem képesek 

arra, hogy igénybe vegyék a szolgáltatásokat, 

lévén nem rendelkeznek semmiféle fajta 

egészségbiztosítással. No, mármost a kicsit is 

józanul gondolkodó ember, helyesbítek, az 

egyáltalán kicsit is gondolkodó ember azonnal 

belátja, hogy az olyan rendszer, ahol a lakosságnak 

mintegy 16%-a kiszorul az ellátásból, 

sok minden lehet, csak jó nem. 

Az ellenzék, a szakma, a szakértõk, a lakosság, 

a nép egy emberként teli torokból 

üvölti, hogy NEEEE!, ennek ellenére az 

1600 milliárd nagyságú széthordható lóvé a 

Bilson-vatta hatékonyságával zárja el a politikum 

elõl az elégedetlenség és tiltakozás 

beszüremkedõ zajait. 

A lóvét felmarkolni igyekvõkön kívül 

mindenki más érzi, tudja, látja, hogy ebbõl 

akkora nagy bukovári lesz, mint ide Lacháza, 

de nekünk akkor is végig kell mennünk a 

megkezdett úton eftársak! 

Pediglen az a harci helyzet, hogy vigyázó 

szemünket Párizs helyett mostanság inkább a 

magát egykoron „Land of Freedom”-ként, 

azaz a „Szabadság Földje”-ként aposztrofált 

messzi Ámerikára kellene vetnünk, mert 

ahogyan azt a múlt és a jelen példáján okulva 

megtapasztalhattuk, kis odafigyeléssel betekintést 

nyerhetünk abba az innen meglehetõsen 

siralmasnak tûnõ jövõbe is, amely 

Mammon világában vár ránk. 

Ha nem vigyázunk! 

A politikai korrektség kedvéért azért 

mondjuk el, az európai emberrel árnyalatnyival 

talán nehezebb dolga van a kollektív néphülyítés 

eszközével operáló globalizációnak, 

mint a konzumidióta barom kategória feltalálójával, 

az ostoba amerikaival. Tudom, sovány 

vigasz, hogy a gyártó nem az európaiak kedvéért 

írja ki a mikrohullámú sütõ oldalára, hogy 

a kedves vevõ ne abba szárítsa kedvenc háziállatát 

mosdatás után, de ez talán mégis ad nekünk 

valamicske halvány reménysugarat. 

Legutóbb az Észak-amerikai lapok szemléjében 

akadt meg a szemem egy híren. Íme: 

„Szavazati jog egy iPodért 

National Review Online 

A New York University diákjait nemrég egy 

közvélemény-kutatás keretében kérdezték arról, 

mennyire fontos nekik a szavazati jog – tudósít 

a jobboldali National Review Online. 

Kétharmaduk elcserélné a következõ választáson 

való szavazati jogát egyévi tandíjért cserébe. 

Húsz százalékuk egyenesen azt mondta, 

hogy egy iPodért cserébe feladná jogát arra, 

hogy a következõ elnökválasztáson voksolhasson. 

A hallgatók fele azt is elmondta, hogy egymillió 

dollárért cserébe örökre feladná szavazati 

jogát. Ugyancsak a National Review 

Online ír a liberálisok azon tendenciáiról, melyek 

a gazdagabb amerikaiak “megfejésére” 

irányulnak. Már jelenleg is a keresõ lakosság 

legfelsõ egy százalékától származik a személyijövedelemadó-bevétel 

közel 40 százaléka. Az 

adófizetõk alsó 50 százalékától ezzel szemben a 

bevétel mindössze 3 százaléka származik.” 

Hölgyeim és Uraim, ez itt a vég! Ha másutt 

még nem is, de Amerikában Mammon 

nyerésre áll. 

Két dolog az, ami rettentõ mód felboszszantott 

ennek a hírnek a hallatán. Az egyik 

az összegszerûség. Gondoljanak bele! Az 

USA ma az egyetlen szuperhatalom. Jövõbeni 

értelmiségérõl pedig kiderül, hogy tekintélyes 

részük (minden ötödik) holmi pár dolláros 

mûanyag ócskaságért, egy médialejátszó 

kütyüért önként és dalolva lemond emberi 

mivoltának egy darabkájáról. 

Véleményem szerint a munka és még sok 

egyéb más mellett, a társadalmi élet, s annak 

a politika és a demokrácia útján történõ formálása 

– még ha csak a minket megilletõ 

egyetlen voks erejére is terjed ki – az, ami igazán 

emberré tesz minket, de legalábbis megkülönböztet 

bennünket mondjuk a korlátozott 

kommunikációs képességekkel bíró vegetáló 

végbéllények funkcióját betöltõ a két 

lábon járó mozgó fehérjehalmazoktól. 

Az egyetlen voks így elsõ ránézésre talán 

kevésnek tûnik, de amikor a demokrácia 

gyakorlása során a gondolkodás, a véleményalkotás 

és a mérlegelés után meghozzuk a 

döntést, nevezetesen, hogy hova, vagy kire 

adjuk a szavazatunkat, leadott voksunk 

egyúttal a ránk esõ, egyetlen szavazat erejéig 

terjedõ felelõsséget is magunkra vállaljuk! Ez 

pedig nagyon fontos! Hiszen arra predesztinált, 

s egyúttal kötelez is bennünket, hogy felelõsségteljesen 

hozzuk meg döntésünket. 

A másik, ami nálam azonnal kiverte az 

oly sokat emlegetett képzeletbeli biztosítékot 

az a megkérdezettek személye volt. Ismételten 

felhívnám mindenki figyelmét, 

hogy itt nem a kétszázötvenedik senkit, 

mondjuk egy útkaparót, kérdeztek meg, hanem 

a jövõ amerikai értelmiségét, a ma még 

egyetemeken tanuló ifjúságot. 

Uram Isten! De hiszen már a mai kor 

Amerikája is borzasztó! Ezek után vajon 

mit gondoljunk, mit gondolhatunk a jövõ 

Amerikájáról? Vajon milyen lelkületûek 

ezek a fiatalok? Ha az élet úgy kívánja, megfojtanák 

a saját anyjukat pár dollárért? 

És íme, kedves barátaim, ismét tetten érhetjük 

a Magyarország Részvénytársaság tematika 

alatt tárgyalt korporációs metódus 

burjánzó terjedését, mely a részvételi demokráciát, 

azaz az egy fõ egy szavazat irányelvet, az 

egy dollár egy szavazat direktívára cserélte le. 

Meglehet, talán csak árnyalatnyival hozunk 

józanabb ítéleteket, mint a nagyvíz túloldalán 

élõk, éppen csak egy kicsikét vagyunk 

bölcsebbek és kevésbé megtéveszthetõk, 

mint az átlag amerikai, ennek a kis 

különbségnek azonban elégnek kell lennie 

ahhoz, hogy megõrizzük, továbbvigyük azt az 

európai szellemet, szemlélet- és gondolkodásmódot, 

amely a pénz helyébe az embert, 

Mammon helyébe pedig az Istent állítja. Ez 

pedig nem más, mint a kereszténység, a szeretet 

bölcsessége. Talán ezért van az, hogy a 

vén kontinenst dirigálni próbáló hatalmasságok 

– ki tudja, tán éppen az immáron Mammon 

uralma alá került ámerikai hatalmasságok 

sugallatára –, következetes kíméletlenséggel 

próbálják meg kiirtani belõlünk. (Lásd 

az elvetélt uniós alkotmány tervezetét, melybõl 

szándékosan, pont az európaiak érzékenységére 

tekintetlenül, kihagyták a kereszténységre 

történõ utalást.) 

Most olvassuk a hírt, tehát már tudjuk, 

de ha nem is tudjuk, rögtön érezzük, ez az, 

amibõl nem kérünk, ez az, amit nem szabad, 

ez az, ami tönkre tesz és felõröl bennünket, 

ha valósággá válik. Amerikában még csak a 

kérdésfeltevés szintjéig jutottak el. A helyzet 

azonban több mint aggályos. 

Egy rövid idézet Csöröge barátom egyik 

delejlevelébõl: 

Ebben a cikkben http://www.alternet. 

org/story/67723/, amely azzal foglalkozik hogy a 

munkások átlagos bére tekintetében az USA az 

OECD államok között a 15. helyen van, olvasható 

a következõ mondat: „Outside of Hungary, 

theUShasthemostextremeincomeinequality 

in the OECD.” Azaz: „Magyarországtól eltekintve 

az USA- ban van a legszélsõségesebb jövedelem 

egyenlõtlenség az OECD-ben.” 

Valóra váltottuk Hruscsov álmát: nem csak 

utolértük, de lehagytuk Amerikát. Hála néked, 

Qrcsány! 

jó ha figyelünk 3

Mit szólsz hozzá! Hát nem dübörgünk? 

Szevasz 

A hatalom részérõl mindenki által nyíltan 

tapasztalható önfeladás, a szervilis szolgalelkûség, 

a komprádor „elit” féktelen és megalázó 

Tessék már mondani 14 év távlatából 

mi volt az a hatalmas teljesítmény 

amely Antall temetésére idevonzotta 

Euarópa államfõit? Megmondjuk: ez a 

nagy teljesítmény a rendszerváltás kisiklatása 

volt. És Gyurcsány hirtelen 

kiemelkedése minek köszönhetõ? 

A Franciaországban és Hollandiában 

népszavazáson elbukott EU alkotmányt 

Magyarország ratifikálta (a Parlamentben 

megszavazta a Fidesz is). A 

bukott alkotmányt most ‘EU reformszerzõdés’ 

néven népszavazás nélkül 

kormányok által aláírva és a parlamen- 

tek által ratifikálva fogják ráerõltetni Európa népeire. A Fidesz már 

elõre jelezte, meg fogja szavazni. 

Egyetlen dolgot emelünk ki a az EU alkotmányból/EU reformszerzõdésbõl, 

melyet a külügy honlapján el lehet olvasni: A dokumentum 

részét képezõ ún. „Alapvetõ Jogok Chartája” szerint alapvetõ jog, pl. 

a homoszexuálisok házassága (burkolt megfogalmazásban palástolva). 

A ratifikáció után a magyarországi kormány könnyebben fogja 

biztosítani a családjogi törvényben a homoszexuálisok házassághoz 

való jogát. Ez most még egy korábbi alkotmánybírósági döntés értelmében 

nem lehetséges. 

Forrás: Bécsi Dénes/ÚDK Nemzeti Radikális Platform 

tobzódása mondatja velem, minden bizonnyal 

komolyan aggódhatunk. Ha az Amerikai 

Egyesült Államokban, amely hozzánk képest 

gyakorlatilag fényévekkel elõttünk jár, mind a 

keresetek, mind pedig a fogyasztás terén, a 

jövõ értelmisége egy pár dolláros mûanyag 

kütyüért lemondana a demokráciáról, vajon 

mi lehet a helyzet nálunk? 

Bele se merek gondolni! 

De Önök azért gondolkodjanak el ezen! 

Isten áldja Magyarországot! 

A szocialista nagyváros öntudatos polgára 

A módszerváltás utáni elsõ magyar miniszterelnökrõl, Antall 

Józsefrõl nevezik el az Európai Parlament (EP) két új brüsszeli 

épületszárnyának egyikét. Errõl hétfõn este jutott egyhangú 

kompromisszumra az EP elnöksége. Platformunk szerint ez 

közvetett bizonyíték Antall szabadkõmûvességére. 

Gyurcsány Ferenc: Decemberben aláírjuk a reformszerzõdést. Magyarország 

elsõként kívánja ratifikálni. 

A két új épületszárny egyikét egy konzervatív politikusról, a másikat 

egy baloldaliról nevezik el. A jobboldali névadó lesz Antall József, 

a baloldali Willy Brandt egykori német szociáldemokrata kancellár. 

A 24 magyar képviselõ korábbi egyeztetésén összesen három 

magyar politikai személyiség neve vetõdött fel: Nagy Imre 56-os 

miniszterelnöké, Bibó István történészé, a Nagy Imre kormány államminiszteréé 

és Antallé. Antallt még tavasszal ajánlották az Európai 

Néppárthoz tartozó magyar képviselõk(Szájerék), végül elfogadták 

õt a szocialisták és liberálisok is. A végsõ döntést az Európai 

Parlament valamelyik plenáris ülésen mondják majd ki. 

Amikor hirtelen kiemelkedik egy politikus, nemzetközi támogatottsággal, 

akkor mindig gondolhatunk a szabadkõmûves háttértámogatásra. 

Ez úgy történik, hogy beintésre megindul az páholytagok 

egy irányú támogató tevékenysége valaki iránt. Ha ez még 

ráerõsítinek a titkosszolgálatok, akkor biztos, hogy kiszemelt személy 

meg lesz választva demokratikusan. Ez eseményekre, 

rendezvényekre és épület névadásra is vonatkozik. 

– avagy Mi van kukszikám, szembesültetek a nagy magyar valósággal? – 

Az ún. jobboldali elfogultsággal, de talán 

még elhajlással sem vádolható Index 

internetes portál úgy tûnik, sok éves mulasztás 

után – pedig az események végig a 

szemük elõtt zajlottak – végre-valahára 

szembesült a nagy magyar valósággal. 

Bizonyos U.P. monogrammal ellátott 

szerzõjük tollából vagy billentyûzetébõl az 

incidensrõl szóló „Oszoljanak, oszoljanak, 

nincs itt semmi látnivaló!” címû írásának a 

nyitóoldalra kitett beharangozója az alábbi 

tanulságos, egyúttal jelzésértékû mondattal 

kezdõdik: 

„Amikor a rendõr jön, akkor mindenkinek 

kuss van. Mire emlékeztet ez? Nem a legsötétebb 

Kádár-korra?” 

Figyelem, kedves Hölgyeim és Uraim! 

Egy liberális szellemiségû internetes portál 

írja ezeket a sorokat az Úr 2007. esztendejében 

egy teljes jogú európai uniós tagállamban, 

ráadásul egy olyanban, amely magáról 

teli torokból üvöltve fennen hirdeti, hogy 

demokratikus jogállam! 

De nem különben érdekes és szintén jelzésértékkel 

bíró, a cikk indító mondata, 

mely így szól: 

„Diktatúra, rendõrállam talán még nincsen, 

de nagyon súlyos idiotizmus van, ez tényállás.” 

Hát kérem tisztelettel, érdekes dolgok 

történnek kis hazánkban. Az önkéntes 

mérvadókkal és megmondó-emberekkel 

tarkított napi csatározásokban az Index 

internetes portál olyan nagyágyúkat küld 

„harcba” nap, mint nap, mint példának 

okáért a bizonyos körökben közutálatnak 

örvendõ Tóta W. Árpád és ennek ellenére 

megtörtént a baj. Elképzelhetjük, mekkora 

megrökönyödést válthatott ki a szerkesztõség 

tagjaiban, hogy az utcai ütlegeléssel egybekötött, 

a szerv által mûanyag zsinór közbeiktatásával 

eszközölt elõállításnak 

immáron – munkatársukon keresztül – õk 

is elszenvedõi lettek. 

Pedig semmi más nem történt, csak 

szembesültek a nagy magyar valósággal. 

Persze tudom én, rendkívül kényelmes 

és kellemes álláspont magyarázni a magyarázhatatlant, 

ködösíteni, mellébeszélni, árnyalni, 

tompítani a valóságot mindaddig, 

amíg csak az ellent ütik. A gond ott kezdõdik, 

amikor a csapat „baráti tûzbe” kerül. 

A politikai korrektség kedvéért rögtön 

szögezzük le, ölebmédia ide-ölebmédia oda, 

a sajtó munkatársai azért szolidárisak egymással. 

A szolidaritás magasztos eszméje a 

sajtóaparatcsikok szintjén szokott végleg el- 

4 jó ha figyelünk

vérezni, amikor az etikai vagy nem tudom 

én milyen fõ hallja kendet megkérdezik, az 

meg aszongya, hogy hát nem kellett volna 

odamenni, meg hát a rendõrség is csak a 

munkáját végezte. Ha már végképp védhetetlen, 

ami történt, csak annyit mondanak, 

ki kell vizsgálni az ügyet. ’Oszt vagy 

kivizsgálják, vagy nem. 

Megmondom az õszintét, az efféle mentalitás 

láttán sokszor gondolkodóba esem, 

vajon tényleg mindenhonnan leszerelték a 

K-telefonokat? 

(Gyengébbek és fiatalabbak kedvéért a 

K-telefon az állampárt belsõ, funkcionáriusoknak 

és egyéb, jegyzett eftársaknak fenntartott 

távbeszélõ hálózata volt. A fontosabb 

eftársak hivatali K-vonaluk mellett otthonra 

is kaptak telefonkészüléket és számot is.) 

De nézzük, mit is ír U.P. a cikkében: 

„Háromszáz rohamrendõrrel izomból szétverni 

egy ötvenfõs, teljesen ártalmatlan, békés 

tüntetést, amelynek a célja, hogy tiltakozzon 

mindenféle antidemokratikus rendõri megmozdulások, 

tüntetés-széjjelverések, mûveletiterületezések 

ellen – minimum dermesztõ ostobaság. 

Azon túl meg törvénytelen, és felettébb veszélyes. 

Újságírókat elhurcolni onnét, megbilincselni, 

bekasztnizni, az érdeklõdõ munkatársaknak 

telefonba pofátlanul hazudni, ügyvédet 

oda nem engedni, telefonálni nem hagyni, négy 

órán keresztül leülni sem engedni – súlyosan 

jogsértõ, alkotmányellenes, cinikus, szovjet típusú 

köcsögség.” 

Vonatkoztassunk most el a cikk egyedi, s 

számomra meglehetõsen szimpatikus hangvételétõl, 

és koncentráljunk az érdemi 

mondanivalójára, mert a lényeg bizonnyal 

itt lesz tetten érhetõ. 

A cikk írója helyesen, a matematikai vonatkozásokat 

megragadva érzékelteti velünk 

a problémakör lényegét. Mert mirõl is van 

szó? „Ötvenfõs, teljesen ártalmatlan, békés 

tüntetést” – írja a szerzõ. No kérem tisztelettel, 

pontosan errõl van szó! Kísértetiesen emlékeztet 

ez arra az idõkre, melyek az állampárti 

diktatúrában gyökereznek, amikor már 

a három fõ tömegnek minõsült. És nézzük 

meg! Ha már ötven fõ esetében is beindul a 

kíméletlen alaposságú precizitással végrehajtott 

oszlató eksönmúvi, mi lesz akkor, ha az 

igen tisztelt radikális csõcseléknek nagyobb 

számban támad kedve az utcára menni? Nos, 

ennek megképzõdését láthattuk tavaly és 

idén október 23-án, de ide sorolhatnánk még 

az Erzsébet hídi csatákat is. 

Számomra talán a legérdekesebb az volt, 

ahogyan a cikk írója, valamiféle gyermekei 

ártatlansággal és naivitással csodálkozik rá 

arra, hogy hát ha szükséges, ókor-ókor bizony 

– szerencsésebb esetben csak gumibottal 

vagy tomfával, és nem viperával (a teleszkópos 

ólombélésû bot szakszerû megnevezése 

rendfenntartó berkekben), de bizony – az õ 

hátukra is rásózhatnak egy nagyot, az õ tyúkszemükre 

is ráhághatnak a rend „derék” õrei. 

De megyünk tovább a cikk mazsolázgatásában, 

azt írja U.P.: 

„Nemzetes uramék pátoszát kölcsönvéve: 

Bogád kollégánk, akit már általános iskolás 

korában megfigyelt a proletárdiktatúra titkosrendõrsége 

némi szamizdatozás miatt, aki 

már tizenésvesen, Krassó György csoportjának 

tagjaként és más ellenzéki körökben rendszeresen 

részt vett illegális megmozdulásokban, 

engedély nélküli tüntetéseken, valószínûleg 

soha nem gondolta volna, hogy tizenhét 

évvel a rendszerváltás után bilincsben viszik 

el egy olyan demonstrációról, amelynek nem 

is résztvevõje. Amelyrõl csak tudósítani szeretetett 

volna. (Révész Máriusz Fidesz-képviselõ 

sem gondolta volna, hogy rendõrök ájultra 

verik majd egyszer a fõváros utcáin fényes 

nappal.)” 

Bizony, bizony, kedves U.P., vagyunk 

még ezzel valahányan így, széles e hazában. 

Bizony mi sem gondótuk vóna, hogy akikrõl 

mi nagy naivan aszittük, hogy végleg eltakarodnak 

a hatalomból, rövid négy esztendõ 

múltán, meggyõzõ fölénnyel és meggyõzõ 

többséggel, már vissza is ülnek a 

bársonyszékekbe. 

És bizony, bizony, kedves U.P., vagyunk 

még valahányan széles e hazában, akik nem 

gondótuk vón, hogy nem ez lesz a legnagyobb 

baj, hanem az, hogy régi-új 

eftárs-uraink fordítva egyet köpönyegükön, 

szemrebbenés nélkül azoknak árusítják ki 

az országot – Francisco szavait idézem: „játékpénzért” 

– akikrõl évtizedeken át 

aszonták nekünk, hogy õk az ellen. 

És hát, lám-lám, mit ad Isten? Egyszerre 

csak elõvesszük a sublótból Révész Máriuszt, 

jól jön most, de még milyen jól! Most 

egyszerre nem érdekes, mintha meg sem 

történt volna, hogy darab idõvel ezelõtt a 

kenyéradó gazda még jóízûen tréfálkozott a 

szerencsétlenül járt parlamenti képviselõn. 

Ja kérem, változnak az idõk! Újabban 

nincsenek tekintettel az utcára tévedõ, és 

elsõ ránézésre ungarische csõcseléknek látszó 

honpolgárok nacionáléjára, sem szakmai, 

sem pedig egyéb más elõmenetelére. A 

rend derék õrei nem kérdeznek semmit, 

csak ütnek, mint az ipari áram. 

Bizony, bizony, kedves barátaim, így múlik 

el a világ dicsõsége! 

Vazzeg! – tenné hozzá a liberális toleranciájában 

fizikai bántalmazás útján vérig sértett 

kozmopolita honfitársunk. 

De megyünk tovább, olvassunk csak 

bele ismét az Index cikkébe: 

„Barcs Miklós, vagyis dr. Flash, Magyarország 

legnagyobb punkénekese és szociográfusa, 

aki a HVG.hu-nak készített videókat a helyszínen, 

és akit kollégájával együtt szintén lefogtak, 

valahová Kõbányára szállítottak, és hajnalig 

még csak leülni sem engedtek, szóval õ biztosan 

gondolta, neki elég keményre kristályosodott 

véleménye van a rendõrségrõl és a magyar politikai 

elitrõl a hetvenes évek óta.” 

Már a Magyar Rádió udvarára beterelt és 

órákon át térdepeltetett honfitársaink esetében 

sem értettem azt, hol szerepel efféle eljárás 

példának okáért, mondjuk a szolgálati 

szabályzatban. De mondjuk érdemes lenne 

elgondolkozni azon is, milyen felettes az 

olyan, aki megengedhetõnek tart ilyesfajta 

viselkedést a beóitól. 

Persze ha ilyenek a beók, milyen lehet a 

fõnök? 

Nem mondom, ha még valamilyen veszélyes 

bûnözõrõl, fegyveres terroristáról, vagy 

ellenséges haderõ fogságba ejtett katonájáról 

lenne szó, az ember még aszondaná, megérti, 

veszélyes lehet a rendõrökre. Én is néztem a 

24-et, ismerem Jack Bauer módszereit. Na, 

de jól szituált egyetemi tanárok, meg huszonéves 

kiscsajok ellen? Ilyen beszari lett a szerv? 

Még jó hogy nem hívták segítségül a kommandósokat! 

Nekem errõl az egész szituációról a mi szeretve 

tisztelt Gejzánk jut eszembe. Egyik alkalommal 

éppen anyósával értekezik, amikor 

felteszi a költõi kérdést: Hogy van az, hogy az 

egyik marxista lövi a másik marxistát? Azé 

ennyire nem olcsó a lõszer, gyerekek! 

És hát valóban, kísérteties az aktualitása 

annak a másik, szintén az anyóssal lefolytatott 

diskurzusnak is, melyben az éppen aktuális 

fõ hallja kend nyilatkozik, és úgy kezdi 

mondókáját, hogy „Az az igazság…”, mire 

Gejza anyósa megszólal: „Akkó’ hazudik!” 

Pedig Hofi ezt a számát jóval Franciscóék 

színrelépése elõtt mutatta be. Sok minden 

másból, de ebbõl is láthattuk, semmi sem változott 

a tizenhét év alatt. Ahogyan azt, még a 

2002-es országgyûlési választásokon részt 

vevõ egyik nyugdíjas mámi mondotta volt a 

nép egyszerû gyermekének bölcsességével: 

„Kedves uram! Ez a garnitúra ugyanaz a garnitúra, 

csak a cégtáblát festették át. Ez pedig 

csak festék és ecset kérdése.” 

De milyen igaz! 

„Nehéz ezt az egészet megmagyarázni. Tökéletesen 

elhülyült, végnapjaikat élõ diktatúrák 

szokták ilyen verébágyúzásokra ragadtatni 

magukat, pedig, istenem, milyen kevés ész kell 

ahhoz, hogy valaki megértse, ilyen esetekben 

csakis a verebek gyõzhetnek, erkölcsi erejüket 

és népszerûségüket megsokszorozza minden 

aránytalan rendõrattak. 

Mondom, itt nem békésen autókat gyújtogató, 

tévészékházat ostromló, Molotov-koktélozó 

vagy hídfoglaló tömeg volt oszlatva, hanem 

csöndben gyertyázó alig ötvenfõs szeánsz. 

Meg az újságírók. Miért? Azért, mert a rendõr 

azt mondta, menjenek már onnan. És ha a 

rendõr mond valamit, akkor annak úgy kell 

lennie. Nem ám, hogy törvény, nem ám, hogy 

alkotmány. Amikor a rendõr jön, akkor mindenkinek 

kuss van. Mire is emlékeztet ez? Nem 

a legsunyibb, legsötétebb Kádár-korra?” 

Nem tudom, tetszenek-e figyelni? Mi csinálhatunk, 

amit akarunk, beszélhetünk, 

amit akarunk, ha mi mondjuk, hogy itt lopa- 

jó ha figyelünk 5

kodik, mit lopakodik, visszatér a diktatúra, a 

konzumidióta barom és népes tábora csak legyint 

egyet. Azonban, ha az ölebmédia jelenti 

ki, per pillanat az õt ért sérelem miatt, hogy 

ez most mán tûrhetetlen, na az kérem tisztelettel 

kiveri a biztosítékot úgy, ahogyan az a 

bizonyos nagykönyvben meg vagyon írva! 

Igaz, a reflexek és a beidegzõdések még ilyenkor 

is mûködnek, még mindig árnyalnak, 

még mindig tompítanak kicsikét, az „odamondogatás” 

közepette azért igyekeznek az 

ún. politikailag korrekt látszatot fenntartani. 

„Diktatúra, rendõrállam talán még nincsen, 

de nagyon súlyos idiotizmus van, ez tényállás.” 

– írja a szerzõ. Asszem ebben a mondatban 

minden benne van. 

De mit ír még a szerzõ a cikkében? Az 

alábbi sorok szintén figyelemreméltók és 

jelzésértékûek: 

„Az egyik magyarázatom kicsikét ezoterikus-okkultista, 

de van benne izé, ráció, mint 

Gyurcsók József bankszámlakivonatában: 2002 

óta a baloldal mintha azon igyekezne, hogy valóra 

váltsa a jobbos publicisták és politikusok legsúlyosabban 

paranoid vízióit. Ha ügynököznek, 

hálozatoznak, akkor kiderül a miniszterelnökrõl, 

hogy tényleg ügynök volt, amikor hazugoznak, 

csalóznak, akkor a következõ miniszterelnök elismeri, 

hogy hazudott éveken át. Most rendõrállamról 

beszélnek jobboldalon. Tessék. 

Én most már simán elhiszem, hogy az 

MSZP országos választmánya teliholdkor fölveszi 

a pufajkát, nyakába akasztja a gitárt, és 

lemegy egy kicsikét darálni a Köztársaság téri 

kazamatákba.” 

Talán mégsem az ún. jobbos publicisták 

azok, akik paranoid víziókkal küszködnek 

nap, mint nap, ha az általuk közöltek elõbb 

vagy utóbb, de most már rendszerint inkább 

elõbb, mint utóbb, valósággá, tényekké válnak. 

Talán itt lenne most már az ideje véget 

vetni az MSZP Hazugsággyárának! 

„A másik magyarázat némileg egyszerûbb, 

de semmivel sem vidámabb. Tudniillik a magyar 

bûnüldözés, rendvédelem, sõt az egész 

igazságszolgáltatás szellemi és morális állapotából 

következik ez a cinikus, törvénytelen, mélyen 

demokráciaellenes magatartás. 

A sok gazdasági baj és pártbotrány közepette 

rendõrségre, ügyészségre, bíróságokra nem 

sok figyelem marad. Pedig volt néhány egészen 

megrázó, Tocsik- és Kulcsár-ügyekkel, költségvetési 

hiánnyal felérõ botrány az elmúlt években: 

az ártatlanul elítélt Pusomáék esete, a 

móri ügy, amelyben annyiszor vizsgázott elégtelenre 

a komplett magyar igazságszolgáltatás 

rendõrségestül, ügyészségestül, bíróságostul, 

büntetésvégrehajtásostul (véletlenül nem öngyilkos 

lett az ügy elsõ rendû gyanúsítottja, akitõl 

végre talán megtudhattunk volna valamit 

az igazságról?!), ahányszor csak lehetett. Aztán 

ott a Zsanett-ügy, a közröhejbe fúlt nagy 

olajtárgyalás (az Energol-ügy) meg a többi. 

Tudta-e ön, hogy a magyar igazságszolgáltatás 

olyan váderedményességi mutatóval dolgozik, 

mint a félkemény és kemény diktatúrák? Hogy 

akit ma Magyarországon megvádolnak, azt 

szinte biztosan el is ítélik? Ugye nem. (Kivéve 

persze a mindenki számára nyilvánvaló maffiaügyeket, 

ezekben viszont az ügyszség is enyhítésért 

szokott fellebbezni.)” 

A rendõrség, annak ellenére, hogy jelmondatuk 

szerint minket szolgál és véd, 

mint az állam erõszakszervezete, úgy tûnik a 

szlogent valahogy így módosította az utóbbi 

években: Szolgálunk és vétünk! Arról, 

hogy kit szolgálnak és hogyan, szemernyi 

kétségünk sincs az elmúlt esztendõk fényében. 

A sorozatos vétkekrõl pedig gyûjteményes 

összeállítást jelentetett meg a Morvaibizottság 

DVD-n. 

(Emlékeznek még? Kóka Johhny, az 

1ügyû ígérgetõ megmondta, hogy az 

erõszakszex… ó pardon, hogy az erõszakszervezetek 

monopóliuma az államé. Tudják, nekem 

errõl az egészrõl a nemi erõszakot elkövetõ 

egyszeri góbé jut az eszembe, akitõl a bíróságon 

megkérdezik, hogy miért tette. Mire 

a jámbor lélek azt feleli: 50%-os erõszak vót. 

Én benne vótam, csak a csaj nem akarta.) 

„Ezek után tényleg azt gondolhatja bármelyik 

rendõr, hogy bármit megtehet. 

Szökõévente jó ha egy-két rendõrt elkapnak 

apróbb visszaélések miatt. Pedig mindenki tudja, 

hogy. Nyilvánvaló, hogy tavaly október 

23-án a rendõrök ártatlan emberek tucatjait 

verték össze, sebesítették meg gumilövedékkel. 

Nyilvánvaló, hogy a lehetõ legsúlyosabb szakmai 

hiba volt a véget ért Fidesz-tüntetés távozó 

résztvevõi közé terelni az erõszakos, kõdobáló, 

barrikádépítõ zavargókat. Elítéltek valakit? 

Felelõsségre vonták a rendõri vezetést? Nem. 

Ezek után tényleg azt gondolhatja bármelyik 

rendõr, hogy bármit megtehet. És azt gondolhatja 

a rendõri vezetés is, hogy akkor felel meg 

az elvárásoknak, ha ész nélkül oszlat. 

Pedig aligha ez az elvárás. Ennyire talán 

még Gyurcsány sem hülye. 

Rögzítsük a tényeket azért: 1988 (az még 

bõven proletárdiktartúra!) és 2002 között 

összesen nem oszlattak annyi tüntetést, mint 

azóta. Pont. Ezt magyarázza már meg valamelyik 

európai értelemben vett szociáldemokrata, 

ha bírja. Felkiáltójel.” Forrás: U.P. – Index 

Magam is aszondanám, amit Sipos úr, az 

Illatszertár címû darab második felvonásában: 

„itt történt valami!” 

Egyrészt elképzelhetõ, hogy most mán 

minden mindegy alapon leszóltak a verõlegényeknek, 

hogy innentõl kezdve mindenkit 

lehet ütni, másrészrõl pedig az is elképzelhetõ, 

hogy most mán tényleg olyan nagy 

a baj, leszóltak a firkászoknak, innentõl 

kezdve mindenki azt ír, amit akar. 

Fogdd a pénzt és fuss! – bíztatják egymást 

a kormánykoalícióból azok, akik pozícióba 

kerültek. Mindeközben a lóvétól egyre 

távolabb kerülõ lóvá tett „mezei talpasok” 

erõteljesen lázadoznak, megindult a 

háttérharc a hatalomért. 

Nem tehetek róla, de az Alien vs. 

Predator címû film immáron legendássá 

vált jelmondata jut eszembe: „WHOEVER 

WINS… WE LOSE!” Azaz „BÁRKI 

GYÕZ IS… MI VESZÍTÜNK!” 

Tegyünk azért, hogy ne így legyen! 



A MAGYAR PÉNZPOLITIKÁRÓL MÁR ZÜRICHBEN DÖNTENEK 

A Neue Zürcher Zeitung hosszas elemzésben foglalkozik a magyarok svájci frankban történõ eladósodásáról és annak vélhetõ 

következményeirõl. 

A konzervatív svájci napilapban Thomas Fuster Ahogyan Svájc a magyar házakat finanszírozza címû cikkében tudósít a 

hazai háztartások külföldi devizában történõ eladósodásáról. 

Már 2005 elején is a frissen felvett hitelek 60 százaléka külföldi valutában történt, addig ez tavaly októberre már 93 százalékra 

emelkedett. Ezen belül is kiemelkedõen magas a svájci frankban felvett hitelek aránya. 

A külföldi valuták növekvõ jelentõségét a Magyar Nemzeti Bank vegyes érzelmekkel figyeli. „Számunkra ez a fejlõdés 

azért problematikus, mert mi a magyar pénzpolitikát immár alig vagyunk képesek befolyásolni”, nyilatkozta Karvalits Ferenc, 

a jegybank alelnöke. Hiszen amennyiben a belföldi hitelfelvétel szinte kizárólag külföldi valuták – konkrétan a svájci 

frank – felé orientálódik, akkor a kamatok módosítása még kisebb hatást gyakorol a hitelezésre. Karvalits bevallotta, hogy 

a nemzeti bank kamatdöntéseivel immár minimálisan képes csak befolyásolni a magyar gazdaság mûködési feltételeit. A 

kamatoknál sokkal fontosabbá vált a valuták átváltási kurzusa. Végül egyre nagyobb mértékben befolyásolják a magyarországi 

hitelkihelyezéseket a Svájci Nemzeti Bank döntései. Az senkit sem lep meg, hogy Budapestnek nehezére esik a pénzpolitikai 

felelõsség önkéntelen átadása. 

6 jó ha figyelünk

– avagy Konzumidióta barom köszöni szépen, de jól érzi magát Virtuális országban – 

Tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy a most zajló koalíciós 

szakítópróbának ígérkezõ parlamenti csörte fényében az alábbiakban 

következõ pár gondolat elsõ ránézésre talán bagatellnek tûnik, 

mégis jelzésértékénél fogva, azt hiszem korrektek vagyunk, ha azt 

mondjuk, tulajdonképpen itt van az eb elhantolva, ezért regnálhat 

még mindig egy hazug és gonosz ember ennek az országnak az élén, 

mint gyakorló mûminiszterelnök. 

1 hír a Független Hírügynökségtõl: 

„Burkolati jeleket festettek, majd ráaszfaltoztak 

Információzavar miatt malõr történt Vas megyében, a 87-es fõút felújítása 

közben. A munkások elõbb felfestették a burkolati jeleket az útra, és 

csak azután vitték rá az utolsó aszfaltréteget az útra – írja a Vas Népe. 

A burkolati jelek festését és az aszfaltozást két különbözõ cég végzi. Az 

ünnepek miatt azonban megszakadt közöttük az információs kapcsolat, 

így történhetett, hogy nekiláttak a burkolati jelek festésének ott, ahol két 

nap múlva megjelentek az aszfaltozók. A kárt – ami néhány tízezer forint 

– a festõ cég állja.” 

Forrás: Független Hírügynökség (2007. november 7., szerda 09:11) 

Egészen biztosak lehetünk benne, hogy a világon másutt is fordultak 

elõ már információs hiányosságok, de a hatodik érzékünk 

azt súgja, hogy abban is egészen biztosak lehetünk, hogy ekkora 

balfaszság más országban kizárt, hogy megesett volna. 

A hír olvastán arra gondoltam, hogy jó darabig ez fogja vezetni 

az életszerûtlenségek listáját. Azért csak jó darabig, mert én, sokakkal 

ellentétben, tisztában vagyok a Bayer-féle relativitás-elmélet 

alaptételével, miszerint „mindig van lejjebb. 

És láss csodát, nem is kellett eltelnie sok idõnek, itt van az 

újabb, már-már sutka számba menõ hír az Internetrõl: 

Be sem mutatták Oláh Iboly filmjét, de már nagysikerû 

„Nem tétlenkedik a Megasztár egyik versenyzõje. Az énekesnõnek a közelmúltban 

mutatták be nagysikerû filmjét, majd musicalét, és harmadik 

albuma is megjelent. A munka azonban nem áll meg, új feladat vár rá” – 

kezdõdik a Story online cikke 

A cikk további soraiban azonban nemcsak az nem derül ki, mi az új 

feladata Oláh Ibolyának, de az sem, hogy milyen filmje volt sikeres a közelmúltban. 

Ugyanis, ahogy a következõ sorokban már a szerzõ maga is 

elszólja magát, hogy még nem mutatták be Kern András Casting címû 

filmjét, aminek az énekesnõ a fõszereplõje. Így a Tímár Péter rendezésében, 

300 millió forintból és a tv2 támogatásával készülõ megasztáros 

film lelkes pr-ját igencsak elkapkodták. Még a kevésbé sikeres filmeket is 

bemutatás után illik csak lenagysikerûzni. 

Egyébként két hete mozikba került ugyan a taxigyilkos tinikrõl készült 

Lányok címû film, aminek Ibolya énekelte fel a fõcímdalát, de ez meg nem 

az õ filmje volt, ráadásul nagysikerû meg azért nem lehetett, mert nagyot 

hasalt a mozipénztáraknál, úgyhogy erre sem célozhattak. Más ötlet? 

Forrás: Index 

A tisztelt Olvasó persze most mondhatná erre, hogy hát tényleg, ki 

a francot érdekel ezekben a vérzivataros idõkben, hogy milyen hülyeségeket 

hord össze meg vissza egy bulvárlap internetes változata? A 

szocialista nagyváros öntudatos polgára viszont erre meg aszongya, 

hogy õt bizony érdekli, méghozzá több okból kifolyólag is! 

Elõször is azért, mert manapság a nyomtatott sajtótermékek közül 

a napilapok mellett az ún. bulvárújságok fogynak a legnagyobb 

példányszámban. 

Másodszor azért, mert ez a hír jelzésértékkel bír! Amikor elõször 

olvastam, szinte önkéntelenül is felkiáltottam: Hol vagytok Orwell, 

Huxley, meg a többiek?! Hát bizony, kedves Olvasó, a fasorban sincsenek. 

Emlékezzenek vissza, már a mobilfónia kapcsán is értekeztünk 

róla néhány sorban, hogyan teremtik meg mesterségesen a fogyasztónak 

azokat az igényeit, melyekre tulajdonképpen semmi szükségük 

nincs. Itt azonban még ennél is továbbmennek, itt már egy 

virtuális valóság falait húzzák fel körénk anélkül, hogy mi ezt észrevennénk. 

Tisztára, mint a Mátrixban. Ráadásul a bulvárlapok eladott 

példányszámai azt mutatják, hogy a konzumidióta barom jól érzi magát 

a virtuális világban, köszöni szépen õ maradna továbbra is a Mátrixban, 

esze ágában sincs kihúzni a dugót. Asszem a filmben Joe 

Pantoliano által kitûnõen megformált Cypher-hez hasonlítanak leginkább, 

aki azt kéri Smith ügynöktõl, hogy az akció után, neki nem a 

szabadság kell, inkább helyezzék vissza a rendszerbe, de ha lehet, akkor 

már valami fejesként. 

Persze tudjuk, ezért volt olyan népszerû hazánkban a Dallas, kiürültek 

az utcák, mert az emberek már azzal is megelégedtek, hogy 

nézzék a jólétet. Az már eszükbe se jutott, hogy ennyi erõvel már akár 

õk is élhetnének jól. Elkönyvelték magukban, hogy ez csak film, mi 

ide, de ennek még csak a közelébe se jutunk el soha a büdös életben. 

Eftikéim persze tettek is róla, hogy ez így legyen. No meg arról is, 

hogy így maradjon! 

Az Oláh Ibolyáról szóló hír azonban az álomvilág elérhetetlenségén 

túl már másról is szól. Most már nemcsak azt mondják meg, 

magyarázzák el nekünk, hogy mit láttunk (régi „jó” szocialista szokás), 

hanem azt is, hogy mit fogunk! Az igazság, mint olyan, megszûnik, 

végül már csak nézõpont kérdése lesz. Mi azt írtuk, azt 

mondtuk, amit írtunk, és amit mondtunk, mostantól ez az igazság. 

Még akkor is, ha nem. 

Tessék mondani, akkor most innentõl kezdve az igazság is átmegy 

monopoltulajdonba? Csak a csókosok számára kizárólagosan 

fenntartott monopóliummá válik? 

Ugyan már! Azt írunk, amit akarunk, úgy sem néz utána senki! 

Mindig lesz valaki, aki utána néz! 

Mindig kell, legyen valaki, aki utána néz! 

A hazugság csúnya dolgokra képes, de Önök soha ne feledkezzenek 

el arról, mert soha nem feledkezhetnek meg arról, hogy „az 

igazság szabaddá tesz”! 



MIVÉ LETT A SZABADSÁG, EGYENLÕSÉG, TESTVÉRISÉG 

Nem arról van szó, hogy a jobboldal és a baloldal között helyezkedünk el, hanem az a történelemfilozófiai megközelítés helytálló, hogy 

a keresztény tanításban õseredeti egységben vannak a ma jobboldalinak, illetve baloldalinak minõsített tradicionális és szociális alapértékek. 

A szabadság, egyenlõség, testvériség keresztényi ihletettségû hármas egységét a francia forradalmat követõen egyoldalú túlzásokkal 

szétszakították. A szabadság individualista liberalizmussá torzult, az egyenlõség kollektivista szocializmussá deformálódott, a 

testvériséget pedig egyaránt elfelejtették. Egyedül a kereszténydemokrácia õrizte meg az eredeti, keresztény fundamentumon nyugvó 

hármas egységet. A szónak ebben az eredeti értelmében büszkén vállalom a fundamentalista jelzõt. Egyébként a latin szó egyszerûen 

azt jelenti, hogy valaminek szilárd alapja van és nem csak úgy lóg a levegõben. 

Semjén Zsolt – Magyar Hírlap, 2008. január 12. 

jó ha figyelünk 7

www.bogarlaszlo.info 

BEKÖSZÖNTÕ 

Szeretném Önökkel megismertetni néhány 

olyan írásomat, amelyekkel feltehetõleg 

nem találkozhattak, hisz nagy részük soha 

sem került napvilágra, sõt van néhány 

olyan is, amelyek valaha “szigorúan titkos” 

eseményekrõl szóló beszámolók. 

Reményeim szerint decemberben megjelenik 

legújabb könyvem, amely a “Hálózatok 

világuralma” címet viseli majd. Az elmúlt évtized 

nem publikált írásaimból való válogatás 

ez, amelynek lesz igazi “csemegéje” is, és ez 

utóbbiakból is szeretnék néhányat, étvágy-gerjesztõként 

megértõ kegyeikbe ajánlani. 

Ezek olyan, az Orbán kormány zárt üléseirõl 

készült feljegyzések, amelyekbõl kitûnik 

az a sokszor szinte szó szerint “élet-halál” 

harc, amely akkoriban zajlott a szuverenitásunk 

legalább csonkolt maradványainak 

visszaszerzéséért. Mint tudjuk ez a küzdelem 

elbukott, ezért is viseli ez a blokk a könyvben 

a “Befejezett (lefejezett?) jövõ” címet. 

A könyv címadó “novellája” a “Hálózatok 

világuralma”, amely egy terjedelmesebb tanulmány, 

bizonyos értelemben a globalizációs 

könyvem rövid újragondolása. 

A Lefejezett jövõ címû írás a 2002-es választások 

második fordulójának másnapján 

készült nem túlságosan jó hangulatban, pedig 

akkor a képzelõerõm nem volt képes bejárni 

az abszurditás az óta már rutinszerûen eszkalálódó 

mélységeit, tehát depressziós mélypontomon 

is képtelenül optimistának bizonyultam. 

Az “Adalékok a hideg polgárháború mitológiai 

szerkezetéhez” címû írás a “23 millió 

román vendégmunkás” ügy “másnapján 

készült, és arra tesz kísérletet, hogy ”megsejtse" 

a készülõ jövõ “de-konstruktõreinek” 

pusztító logikáját. 

Az elsõ kormányülések egyikérõl készült 

tudósítás a “törés-vonalakat” próbálja meg 

felvázolni 1998 õszén. Talán nem lesz haszontalan 

elmerengeni az akkor is, most is 

“aktív” közszereplõk karakterének változásain. 

A Mikola ügy címû opus az Orbán Viktor 

ellen a saját közvetlen uralmi környezetébõl 

vezetett egyik puccs utó-rezgéseit 

igyekszik láthatóvá tenni. 

És végül, hogy egy kis humor is legyen 

mindebben, az ország-imázsról szóló parla- 

menti vitanapon a kormány nevében elmondott 

zárszavam szerkesztett szövegét 

olvashatják. 

A következõ kb. egy tucatnyi írás többnyire 

nem publikált töprengéseket tartalmaz, 

egyike-másika talán hasznos adalék lehet 

a körülöttünk kavargó válság-örvények 

jobb megértéséhez. 

Végezetül négy, számomra igen tiszteletre 

méltó személyiség globalizációs könyvemrõl 

szóló méltatását olvashatják. 

Fogadják mindezt olyan szeretettel, ahogyan 

én fogadom megtisztelõ érdeklõdésüket. 

A bizonyossággal határos, hogy a kormánytöbbség elfogadja a január 1-jével 

életbe lépõ új társadalombiztosítási rendet. Eme elborzasztó valószínûségnek 

van jó oldala is. 

A készülõdõ “reform” – talán nem véletlenül – valóban nagyságrenddel 

fogja csökkenteni az intézményes gyógyulás lehetõségeit, mármint a szegények 

számára. Ez ijesztõ. 

Azonban észbe kell vennünk valamit, amit az MSZP-SZDSZ egyébiránt a 

legkevésbé sem akar tudatosítani a választókban: hogy mindenki felelõs saját 

magáért. A jövõben minden szál cigaretta, minden liter kannás bor, minden 

kiló fölszedett háj kinek-kinek a saját jövõjét kérdõjelezi meg. 

Furcsa helyzetbe kerül a szocialista szavazóbázis a szeretett kormánya reformjától. 

A nyugdíjasoknak gyógyszer helyett be kell érniük Orbán-gyûlölettel. 

És noha a jelek szerint egyelõre többségük jól is lakik a “tolvaj cigánygyerek” 

elleni alantas indulatokkal, azért a természet is megköveteli a magáét. 

Egy bölcs ember azt mondta nekem a minap: “Ennek meg kell történnie. 

Isten üdvözítõ terve szempontjából Gyurcsány is hasznos. Amíg a magyarok 

rá nem ébrednek, hogy csak Istenhez visszatalálva, hitükbõl újraépítve magukat, 

családjukat, közösségeiket juthatnak jövõhöz, lehetnek méltók saját 

hazára és politikára, addig igenis süllyedniük, pusztulniuk kell.” 

A társadalombiztosítási reform – régi kommunista szokás szerint a nyelven is 

erõszakot tesznek – valójában társadalomszétverési reform. Csakhogy a változásokkövetkeztébenéppenazokmaradnakellátatlanul,akikazMSZPklasszikus 

tömegbázisát jelentik. Az MSZP az ellátást néhány évig kiválóan képes helyettesíteni 

dumával, rizsával, mákonnyal – de a betegségek is dolgoznak. És egy egész 

generáció jövõjét példázza a régi eset, amikor a Rákosi elvtárs parancsára agyonvert 

elvtárs az ütlegek alatt végig azt kiáltozta: Éljen Rákosi elvtárs! 

A reform persze nem csak az öregeket érinti gyilkos keménységgel. A középgenerációra 

pedig bizony ráfér egy kis lelki presszió, hogy jobban vigyázzon 

magára. Talán nem irreális abban reménykedni, hogy az a járulékfizetõ, 

aki brutális módon fog szembesülni a maga egészségi kockázataival, mégpedig 

forintosítva, pillanatok alatt fog kijózanodni. 

És a járulékfizetés fejében járó semmi, párosulva a felismeréssel, hogy jóval 

többe kerül a másodosztályú ellátás is, talán ráébreszti a balra szavazó középkorú 

százezreket: nem lehet az országot az MSZP és az SZDSZ markában hagyni. 

Nem azért, mert így a Fidesz vagy úgy a kommunista múlt, hanem mert rövid 

úton elfogy a nagy többség levegõje. Éljen hát Gyurcsány elvtárs reformja, mi 

pedig reménykedjünk, hogy a ránk váró nehéz idõszak nem tart túl soká. 

Forrás: Nyiri János – gondola 

8 jó ha figyelünk

– avagy Ezúttal is hagyatkozzunk a józan mezõgazdasági dolgozó eszére! – 

Egyik keresetlen stílusú cimborám a legújabb hírek hallatán 

csak ennyit bírt kinyögni két sör között a tévé elõtt ülve: „Mán 

megint zajonganak a buzik! Vazzeg!” 

Mielõtt még valaki szörnyülködve odébb lapozna, tisztelettel 

felhívnám mindenki figyelmét arra, hogy a maláta származékok 

iránt feltétlen odaadással bíró honfitársunk szavazata éppen 

ugyanannyit ér, mint Vizi E. Szilveszteré, a Magyar Tudományos 

Akadémia elnökéé. Ezt ne tessék elfelejteni. 

Magam ugyan nem vagyok sem orvos, sem családsegítõ, ráadásul, 

hogy tetézzem a bajt, még hetero is vónék (kezeket a paplan 

alá, éljenek a csajok!), mindazonáltal azt javasolnám, ezúttal is hagyatkozzunk 

a józan mezõgazdasági dolgozó eszére. 

Járja egy mondás a nép egyszerû gyermekeinek körében, miszerint 

„minden homoszexuális egy heteroszexuális kapcsolat gyümölcse”. 

Vazzeg, tényleg! Gondóták vóna? 

Ja! És arról se feledkezzünk meg, meleg a kályha, a kandalló vagy 

a radiátor. Az ember, hát az bizony homoszexuális, lazább kivitelben 

esetleg homokos, vagy ne adj’ isten, mondjuk alkohol tartalmú 

italok nagyobb mennyiségû elfogyasztása után triviális megnyilvánulások 

esetén aposztrofálható az idevonatkozó, s ékes-édes anyanyelvünkben 

rég gyökeret vert „buzi” szakkifejezés is. 

No, mármost amellett sem mehetünk el szó nélkül, ami ennek 

az egész õrületnek – mármint a homoszexuálisok számára is felajánlott 

– bejegyzett élettársi közösségnek az alapjául szolgál. A nagy 

átverés. Persze az is lehet, hogy egyes törvényhozók, vagy neoliberális 

súgóembereik erõteljesen rászorulnának hiányos mûveltségük 

fehér foltjainak satírozgatására, de amint az a mellékelt ábrából kitûnik, 

mégsem ezt teszik. Nincs okunk hát csodálkozni akkor, amikor 

egy önzõ világban az önzés irányít. Mint már annyiszor – s talán 

már unja is a tisztelt Olvasó – ismét elõ kell citálnom Elliot 

Aronson remekmûvét, „A társas lény”-t. Bizony, kedves barátaim, 

minden ellenkezõ híreszteléssel szemben még mindig a család, nem 

pedig az egyén a társadalom legkisebb alapegysége. És igen, még 

mindig azért van ez így, mert az ember, társas lény, s mint ahogyan 

azt ékes-édes anyanyelvünk is jól prezentálja, nem véletlenül, 

társadalomban él. Mondjuk már elég régóta. 

Persze most kérdezhetné a tisztelt Olvasó, minek ennek ekkora 

feneket keríteni? Nos, talán azért, mert a világszínpadon darab idõvel 

ezelõtt megjelent legújabb, s a kamatkapitalizmus lélektelen 

profithajhászásának kegyetlenségével felfegyverkezett, s minden 

bizonnyal ezért adott idõegység alatt az egyik legtöbb kárt és pusztítást 

okozó neoliberális söpredék – kihasználva a határtalan „világfalu” 

pillanatokon belüli interkontinentális elérhetõségét – pokoli 

hatékonysággal és gyorsasággal mételyezi meg az egész világot. 

Megmételyezi, mert minden olyan törekvés, amely az ember helyére 

a pénzt, a profitot, s ezzel együtt Isten helyére a Mammont állítja, 

helyrehozhatatlan károkat okozhat az emberek lelkében. Mármint 

azokéban, akiknek még van. 

Több ezer év alatt kialakult és rögzült értékrendek gyakorlatilag 

a pillanat tört része alatt foszlanak semmivé a kamerák kereszttüzében, 

mondván, ugyan kérem, idejét múlt ócskaságok, a New 

Age-ben már más módi járja. Megint a szinte már mérhetetlen kicsire 

zsugorodott, szélsõségesen káros és pusztító kisebbség az, amelyik 

felvetette a házasságnak, mint intézménynek a megalázását, a 

történelem szemétdombjára való hajítását. Az engedelmes palotapincsi 

módjára viselkedõ szegfûmintás utódpárt pedig az elsõ szóra 

– másként nem is tehetett, hiszen a farok ismét megcsóválta a 

kutyát – ugrik, és azonnal nekilát a projekt megvalósításának. 

Asszem a fáraók meg a cézárok korrepetálás céljából egész nyugodtan 

visszaülhetnének az iskolapadba, mer’ ehhez a világ-, közízlés- 

és erkölcsromboló gyökértelen kozmopolita bagázshoz képest a 

fasorban sincsenek. 

Még az is könnyen elõfordulhat, hogy holnap a tízparancsolat 

meg a kõtáblák kerülnek sorra. Ezeknél minden elképzelhetõ. Mi 

lesz, ha valamelyik reggel arra ébredünk, hogy a Kossuth, ó pardon, 

MR 1 azt mondja be a Reggeli Krónikában, hogy eddig tartott, mindenki 

szedelõzködhet, el lehet húzni, ó pardon, ki lehet fáradni az 

országból, mert ez most mán innentõl kezdve nem a miénk, mer’ 

hogy fölvásárolták? 

Homo sapiensek, azaz értelmes emberek volnánk. Állítólag. És 

ez még a Homoszexuál sapiens fajtársainkra is igaz. Éppen ezért talán 

nem hiú ábránd, van annyi eszünk, hogy belássuk, a meggondolatlan 

rombolás helyett, fõként, ha az esztelen és oktalan pusztítás 

régrõl ránk maradt, ránk hagyományozott értékek és tradíciók ellen 

irányul, köszönõviszonyban sincs a valósággal. Hallgassunk hát 

a józan eszünkre, válasszuk az életszerûséget! 

Ha valaki könnyelmûen legyint, és aszongya, semmiféle magasabb 

lényegû intelligencia, vagy teremtõ erõ nem létezik, annak is be kell 

látnia, hogy az egyén életfenntartása mellett (például evés, ivás, alvás) 

a létfenntartás (vagyis a szexualitás), azaz a közösség fennmaradása 

a másik legfontosabb hajtó- és mozgatóerõ a társadalomban. 

Nem szaporítom a szót, de az mindenki által könnyen belátható, ha 

két fószer seggbe kuki címszó alatt pénisz közbeiktatásával házi kivitelezésû 

végbél tükrözést játszik, vagy két leszboszi fényesre nyalja 

egymást, abból bizony egy árva új ember nem sok, de annyi sem születik. 

Ez pedig jelzésértékkel bír! Mindannyiunk számára! 

Mert ne felejtsék el, „minden homoszexuális egy heteroszexuális 

kapcsolat gyümölcse”. 

Jó Ha Figyelünk! 


jó ha figyelünk 9

– titkos liberális a Fideszben? – 

Szabadelvûként nem ellenzi az egykulcsos 

adót, nem tartja ördögtõl valónak a 

neoliberalizmust, a privatizációt és a tandíjat, 

óvja a Fideszt attól, hogy beleszoruljon 

az etatista ellenzéki szerepbe – 

Cséfalvay Zoltán, a Fidesz egyik gazdasági 

szakértõje, a Gazdasági Konzultáció volt 

szóvivõje kétfrontos harcot vív a kormánypártok 

“szocializmusa” és az ellenzék 

populista (szerinte: populistának 

mondott) “politikai marketingje” ellen. 

Kicsit skizofrénnek tûnik nekem a személyes 

helyzete: egy dolog, hogy a publicisztikáiban 

kifejezetten megvédi a gazdasági liberalizmust 

és a globalizációt, és teljesen más az, 

amit Orbán Viktor a Fidesz gazdaságpolitikájáról 

a nyilvánosság elõtt megjelenít. Sõt, 

még õ is mást mond, helyszíntõl függõen. 

Tanácsadónak lenni furcsa történet, mint 

azt a gazdasági konzultáció idején tapasztaltam. 

A tanácsadó elmondja, amit gondol, aztán 

a politikus eldönti, melyik lépés lehetséges, 

vállalt vagy szükséges. Nyilván más logikával 

is gondolkodik egy tanácsadó, mint egy 

politikus. De nem gondolom, hogy a Fidesz 

piacellenes lenne, legfeljebb szabályozott piacban 

gondolkodik. 

Hallgat önre Orbán? 

Az ember próbálkozik. Aztán vagy van 

hatása, vagy nincs. 

Nemrég ismét felvetette a legutóbbi választások 

utáni ötletét, amely szerint a Fidesznek 

árnyékkormányt kéne létrehoznia. 

Mire jó ez most? Ön is elhiszi, hogy egy sikeres 

népszavazás megbuktathatja Gyurcsányt? 

Ma is úgy gondolom, ahogy a választások 

után: az ellenzéknek mindig szüksége van 

egy árnyékkormányra, különösen ha az ország 

súlyos válságban van, és az ellenzéknek 

esélye lehet kormányra kerülni. 

Nem inkább hiteles gazdaságpolitikai alternatíva 

kell? Miért kéne ma tudnom, hogy ki 

lesz mondjuk a Fidesz gazdasági minisztere? 

Árnyékkormányra akkor is szükség lenne, 

ha a mostani ellenzék lenne a kormányon. 

Éspedig azért, mert teljesen más jellegû lenne 

a politika. Magyarország roppant mód unja 

azt, hogy szóvivõk üzengetnek egymásnak, 

unja, hogy a politika egyenlõ a kommunikáció 

valamiféle lebutított változatával. Az ország 

akkor nyer, ha világos opciók vannak: az 

egyik oldal ezt akarja, a másik azt. Láthatóvá, 

megszemélyesíthetõvé kell tenni az alternatívát. 

Angliában az árnyékkormány tagjának 

lenni legalább akkora rangot jelent, mint miniszternek 

lenni. 

Az biztos, hogy több, mint egy év telt el a 

választások óta, és egyszerûen nem látszik, 

mit csinálna a Fidesz másképp. 

“Lenne helye annak, hogy privát tõke jöjjön be az oktatásba” 

(Fotó: Járdány Bence) 

Ezért szerencsés, hogy arccal, személyiséggel, 

csapattal megszemélyesítjük, mit 

képvisel az ellenzék. Már azért is, nehogy a 

kormányváltás után derüljön ki valakirõl, 

hogy mondjuk nem bírja a nyomást vagy 

nincs semmi elképzelése. Ez is egyfajta piaci 

kiválasztódási mechanizmus. 

Tehát mégiscsak a kommunikáció a lényeg, 

ön sem azért javasolja ezt, mert hinne 

a népszavazás utáni kormánybuktatásban. 

Nem, de ha megnézzük a népszavazási 

kérdéseket, azt látjuk, hogy elsõsorban nem 

gazdasági jelentõségük van (tandíj, vizitdíj), 

hanem az, hogy nyílt színen kiderült: 

nem ez volt a választási ígéret. 

De miért az a kérdés, hogy Gyurcsány 

igazat mondott-e, nem pedig az, hogy tõle 

teljesen függetlenül kell-e vizitdíj, kell-e 

tandíj? 

Függetlenül attól, hogy ezek valóban 

kellenek-e – hiszen mellette és ellene is 

szólnak érvek -, a bevezetés módja mindenképp 

a demokrácia alapvetõ kérdéseit feszegeti, 

hiszen nem ezt ígérték, nem volt 

benne a kormányprogramban. Nem az a 

kérdés, ki mit mondott a kampányban – 

ezeket a választó rizikóként amúgy is bekalkulálja 

-, hanem hogy ki mit csinált, amikor 

stalluma, hivatala volt, beleértve Brüsszel 

megtévesztését is. 

Õszintén: megúszhatjuk tandíj nélkül? 

Igen, de ahhoz sajnos a teljes felsõoktatást 

mindenestül át kellene rendezni. Én mindig 

magán- vagy félmagán iskolákban tanítottam, 

nyilvánvaló, hogy mások a diák elvárásai 

a tanárral szemben, ha fizetõs a képzése. 

Nyilvánvaló az is, hogy ha az iskolarendszer 

szõröstül-bõröstül az állam irányítása alatt 

van, akkor olyan emberek jönnek majd ki az 

iskolákból, akik nagyon erõs államhûséggel 

gondolkodnak. Lenne helye annak, hogy priváttõkejöjjönbeazoktatásba,mindentovábbi 

nélkül mûködhetne az, ami Amerikában, 

hogy bizonyos tanszékek magánpénzbõl 

mûködnek. Sõt, lehetne a tandíj magasabb 

is, ha rendes ösztöndíjrendszerrel párosulna. 

Ez azért egészen más, mint amit a Fidesz 

képvisel: a párt nem azt kommunikálja, hogy 

másfajta reformok kellenek, hanem hogy 

semmilyenek, maradjon minden állami, ne 

legyen fizetõs az oktatás, az egészségügy. Ez, 

ha jól sejtem, nem az ön véleménye. 

Persze. De Magyarországon van egy tévhit, 

amit el kéne oszlatni: önmagában még 

10 jó ha figyelünk

nem önérték az, hogy eddig nem csináltunk 

semmit, de most viszont reformálunk. 

Gyurcsány módszere alapvetõen rossz: felülrõl 

vezérelve, centralizáltan, felvilágosult 

uralkodóként vezeti be a változásokat, anélkül, 

hogy valamiféle megegyezés elõzte volna 

meg azokat. Az egészségügyben is elõször a finanszírozási 

rendszert kellett volna átalakítani, 

csak utána a struktúrát. 

Nem álságos dolog mindenrõl megkérdezni 

a népet? A nép általában nem akar 

változásokat. Annak pl. volt értelme, hogy 

önök anno megkérdezték a népet, mit akar? 

Az a Nemzeti Konzultáció címû országjárás 

volt – mi a vállalkozókkal, gazdasági 

szereplõkkel konzultáltunk… 

…akik egykulcsos adót akartak, majd a 

Fidesz ezt levette napirendrõl. 

A politika akkor azt mondta, hogy az úgy 

nem megy. A költségvetés ismeretében természetesen 

sok minden változott, ezzel 

együtt ma is vállalható, konzekvens konzervatív 

programnak tartom a Gazdasági Konzultációt. 

Más kérdés, hogy a kampányban 

erre rárakódtak különféle szociális ígéretek. 

Ön támogatná az egykulcsos adót? 

Minden további nélkül lehetne egyszerûsíteni 

az adórendszerünket, az egykulcsost 

sem ellenzem. Bevezetni azonban csak akkor 

lehet, ha van elõtte egy tisztességes társadalmi 

vita az adórendszer, a társadalmi igazságosság 

alapjairól. 

Hol van ma az említett hiteles konzervatív 

program? A lengyel Polgári Platform privatizál, 

megreformálja az egészségbiztosítást, 

bevezeti az egykulcsos adót. 

Ha megnézi a Jövõnk címû, tavasszal elkészült 

vitairatot, láthatja, hogy azért az 

mind a társadalompolitikában, mind a gaz- 

daságpolitikában világos elveket fogalmaz 

meg. Nem megy bele a konkrétumokba, 

hogy mondjuk kell-e ingatlanadó, nem cselekvési 

programnak készült, de azzal már 

foglalkozik, mi legyen a szerepe az államnak, 

a piacnak. 

Navracsics Tibor mintha azt ígérte volna, 

program készül. 

Készül az is, de ehhez a Jövõnk címû vitairat 

jelenti alapvetést, amire alapozva már 

egy politikai programot lehet alkotni. A Jövõnk 

vitairatban egy nagyon világos szabadpiaci 

logika van. 

Ki írta azt a részt? Van egy titkos liberális 

kör a Fideszben? 

Hadd ne nevezzem meg a szerzõket, egy 

szakmai mûhely készítette a vitairatot. Az 

mondjuk probléma, hogy a liberalizmus szót 

egy párt, az SZDSZ kisajátította magának, 

holott amit csinálnak, távol áll a liberális 

gazdaságpolitikától. 

Továbbra sem értem, hogy egy polgári 

párt hogyan mondhatja azt, hogy nem akar 

reformot, hogy állami kézben akarja tartani 

az egészségbiztosítást, hogy nem akar privatizációt, 

legfeljebb non-profit alapon? Ez pont 

az a kapitalizmus-ellenesség, amit ön állandóan 

ostoroz a cikkeiben. 

Köztünk szólván nagyon félek attól, hogy a 

Fidesz – részben jogtalanul – beragad egy 

visszaállamosító-paternalista, piacellenes szerepbe. 

Félreértés azt hinni, hogy aki a jelenlegi 

privatizációt ellenzi, az szocialista államosítást 

akar. A probléma az, hogy ma nem vasmûveket 

– az nem lenne gond -, hanem alapvetõ állami 

feladatokat privatizálnak, márpedig amíg 

Gyurcsányék elképzelései körül nincs valamiféle 

közmegegyezés, nehéz bármiféle reformot 

sikeresen végigvinni. 

Senki nem vitatja, hogy az állam termelõi 

vagyonát el kell adni, a közszolgáltatásoknál 

azonban át kell gondolni, adjunk-e nagyobb 

szerepet a magántõkének. Vannak országok, 

ahol ezt sikeresen megcsinálták, nálunk azonban, 

reformdiktatórikus eszközökkel nagyon is 

problémás. Egyébként is, milyen reform az, 

ahol az egészségpénztárak között lehet, hogy 

nem is lesz verseny? Azt mondjuk el kell ismerni, 

hogy sikerült kibõvíteni a járulékfizetõk 

körét, ezt viszonylag jól végezte a kormány, 

ennek már láthatók az eredményei. 

Téves viszont az a diagnózis, amelyik azt 

mondja, hogy a Gyurcsány-kormány neoliberális 

politikát folytat. Nem, a kormánnyal 

pont az a gond, hogy szocialista politikát 

folytat, ennek látjuk a következményeit. 

Ezt a Fidesz állítja mindig, hogy a kormány 

neoliberális. 

Én meg az írásaimban igyekszem hadakozni 

ez ellen, ez a vád tévedés. A mostani helyzet 

is onnan ered, hogy Medgyessy Péter elkezdett 

osztogatni, klasszikus szocialista 

módszerrel. A szemlélet ma is a régi: én vagyok 

a bölcs, az igazságos, én tudom, mi a jó, 

úgyhogy begyûjtöm a pénzt és utána szétosztom. 

A kormány mindenestõl szocialista, a 

szociális demagógiájával, az állami újraelosztás 

mértékével, ami már 52 százalékos. A Fidesz 

ezzel szemben növekedéspárti gazdaságpolitikát 

hirdet. 

Nyerhet a Fidesz Orbán Viktorral választást? 

Ezt nem tudhatom. Én azt tartom fontosnak, 

hogy összeálljon egy konzekvens 

program, nem úgy, mint 2006-ban, ahol a 

következetes gazdasági programra rárakódtak 

bizonyos politikai marketingfogások. 

Forrás: Hírszerzõ 

Ockham borotvája: Feleslegesen ne szaporítsd a magyarázatokat." 

(William of Ockham) 

Elsõ pillantásra a százötven leggazdagabb magyar listája azt mutatja, amit 

mindig is tudtunk: a pénz pénzt fial. A meglepetést inkább az okozza, hogy 

miközben az ország gazdasága szemmel láthatóan csak vergõdik, és milliók 

szorulnak a szegénységi küszöb alá, a leggazdagabbak a korábbinál is nagyobb 

mértékben növelik vagyonukat. 

Egykor John Kennedy amerikai elnök azzal példálózott, hogy ha emelkedik 

a tengerszint, akkor a vízzel együtt egyszerre emelkedik a kis csónak és a nagy 

hajó. Vagyis, ha növekszik a gazdaság, akkor az általa teremtett jólétbõl mindenki 

részesedik, a gazdagok és a szegények is. 

De, a magyar viszonyokra alkalmazva, és az irányt megfordítva, vajon érvényes-e 

még a példabeszéd? 

Ha lassul a gazdaság, akkor a víz szintjével csak a szegények kis csónakja 

süllyed, ellenben a gazdagok nagy hajója mindig megtalálja a magasra felcsapó 

hullámokat? 

A helyzet legnagyobb veszélye, hogy ilyenkor könnyen lábra kap az örök 

szocialista érvelés: mi azért vagyunk szegények, mert ok gazdagok. A mi szegénységünk 

oka az o gazdagságuk, és megfordítva, az õ gazdagságuk a mi szegénységünkbõl 

táplálkozik. Nem árt azonban közelebbrõl is megnézni ezt a 

listát, mert akkor kiderül: nálunk a legnagyobb vagyonokkal bírók többsége 

vagy exportra termel, vagy egy fokozatosan globálissá váló céget vezet, vagy 

tevékenységének nagy részét eleve külföldön folytatja. 

Sikerük és vagyonuk gyarapodása már nem függ a hazai gazdaság állapotától, 

mert a legvagyonosabb magyarok mára a globális gazdasági elit részévé 

váltak. Sõt a listából az is kiderül, hogy a magyar gazdasági elit tagjai 

az adakozás terén is igyekeznek követni a globális mintát, vagyonukból 

egyre többet áldoznak kulturális, tudományos, egészségügyi és szociális célokra. 

A maguk eszközeivel és a maguk módján megpróbálják segíteni a leszakadókat. 

Ezzel szemben azok a vállalkozók, akik a hazai piacból élnek, nemhogy adakozni, 

de még munkahelyeiket megtartani is egyre nehezebben tudják. Ok 

mára mindenestül a magyar gazdaságpolitika, az adóemelések és a megszorítások 

kiszolgáltatottjai lettek. Számukra menekülési útvonalat csak a szürkegazdaság 

kínálna, de ezt a vállalkozók többsége mégsem vállalja, többségük szeret 

nyugodtan aludni. 

A megszorítások elõl szintén nem tud elmenekülni az alkalmazottak, a bérbõl 

és fizetésbõl élõk serege sem. Egérutat nekik a külföldi munkavállalás kínálna,deeználunk–ebbeniskövetjükaglobális 

mintát – jobbára csak a jól képzett 

és vállalkozó kedvû fiatalokra terjed ki. 

Úgy tûnik, hogy a százötven legvagyonosabb magyar listája, amely 

élesen elüt a pangó hazai gazdaságtól és a gyorsuló társadalmi leszakadástól, 

Zygmunt Bauman klasszikus sorait igazolja: “Amíg a gazdagok 

világa egyre inkább globálissá válik, addig a szegények világa végletesen 

lokális marad.” 

Cséfalvay Zoltán, egyetemi tanár 

jó ha figyelünk 11

Dobszay Károly: Ismét túl vagyunk a sokak által 

csodavárással óhajtott idei október 23-i ünnepeken 

és ahogy várni lehetett, nem történt 

csoda, nem történt semmi lényeges, maradt 

minden a régiben. A nemzeti oldal jól ismert 

önkiválasztott képviselõi – Orbántól Csurkáig 

– újra elmondták szokásos ünnepi beszédeiket 

és ha rajtuk múlik, akkor ez így fog már maradni 

az idõk végeztéig. Hogyan ítéled meg a magyarság 

jelenlegi helyzetét? Gondolom, abban 

egyetértünk, hogy enyhén szólva nincs okunk 

optimizmusra. 

Schuster Lóránt: “Árpádháziaktól a 

szarháziakig.” A fenti szöveget egy tüntetésen 

láttam, amit egy középkorú férfi táblán 

emelt magasba. Ennél jobban jellemezni a 

magukat elõszeretettel “rendszerváltónak”, 

“politikainak” és “elitnek” nevezõ megélhetési 

politikusainkat nem lehet. Az utca emberének 

igazságát a közvélemény kutatások 

is megerõsítik. Az erõsen megkérdõjelezhetõ 

népszerûségi adatok alapján is mélyponton 

van a megítélésük. Megállapíthatjuk, 

hogy a parlamenti pártok alkalmatlanok a 

magyar nemzet tisztességes képviseletére. 

Ma már tudjuk, mi az “antali örökség”. A 

Sólyomról kiderült, hogy keselyû. Az is világossá 

vált, hogy “kormányváltásnál több, a 

rendszerváltásnál kevesebb” Fidesz-jelmondat 

mit jelentett. Kijelenthetjük, a Fidesz 

nem jobboldali párt, hanem az MSZP 

“jobb oldala”. Nincs jobb és bal, csak közép 

van, amit ott találunk, ahol a magyarság érdekei 

húzódnak. Bal, jobb, bal, jobb, bal, 

jobb. Egyik se az, aminek mutatja magát. Az 

egés z inkább egy menetelésre emlékeztet, 

aminek a célja, a pénz totális birodalma. 

A mi jogunk, és kötelességünk az ellenállás. 

A sikeres, eredményes harchoz a magyar 

népnek újra egységes nemzetté kell válnia. 

“A feladatok ma még nagyobbak, mint azelõtt. 

Elõször is nemzetté kell emelnünk újra 

a fél évszázados kommunista diktatúra során 

megtört, hitét vesztett, néppé alázott magyarságot. 

Népünk nemzeti öntudatát kell 

visszaszereznünk, mert ezen a földön csak 

nemzetnek lehet hazája. Népnek mindössze 

otthona van. A Haza: lelki, szellemi, politikai 

és gazdasági egység. Az otthon mindössze födelet 

nyújt, védelmet nem. Feladatunk tehát, 

ha még van ilyen, kettõs! Föl kell szabadítsuk 

Magyarország ” fölszabadult" népét attól 

a félelmetes lehetõségtõl, hogy a jelen 

idõk irányzatát követve a nemzetközi tõke 

rabszolgájává váljon, nemzeti öntudatának 

végleges föladása árán. Széles körben ismertetnünk 

kell a félrevezetett világgal a valóságos 

magyar múltat s az igazság feltárása által 

vissza kell szereznünk szétszakított népünk 

önrendelkezési jogát." (Wass Albert, 1992.) 

D.: Aztán itt van az egyik talán legkényesebb 

téma, amit legkésõbb most már valóban 

elõ kell venni, akkor is, ha sokan megsértõdnek, 

mert a további hallgatás bûnnek számítana. Ez 

pedig nem más, mint az állítólagos nemzeti oldal 

jelenlegi siralmas, impotens állapota, 

amelynek tényét, ha õszinték akarunk lenni, 

nem lehet tovább tagadni. Szinte már megszámlálhatatlan 

miniatûr pártocska és szervezet 

ad hangot magáról nap mint nap, akik mind 

a nemzeti gondolat bátor harcosainak tüntetik 

föl magukat. Hatásuk azonban nem hogy a 

nullával egyenlõ, hanem még jóval ezen szint 

alatt marad. Szinte már megszámlálhatatlan 

kiskakas kukorékol a saját kis szemétdombján 

évek óta, akik, ha õszinték vagyunk, legtöbbször 

annyira korlátoltak, hogy még a saját rátermettségük 

hiányát sem képesek érzékelni. 

Egyre többen óhajtanak, vagy jobban mondva 

már követelnek egy új, valóban szellemi felkészültséggel 

rendelkezõ radikális mozgalmat, 

amely végre minden kompromisszum nélkül 

képviselné a magyarság érdekeit. Ezzel párhuzamosan 

egyre többször hangzik el az az óhaj 

is, hogy azon önjelölt nemzetmentõk, akik itt 

már jó 17 éve bohóckodnak minden eredmény 

nélkül, tûnjenek el végre a porondról és adják 

át helyüket az arra talán rátermettebb és hitelesebb 

embereknek. Ez mind szép és jó, de rögtön 

jön az elsõ kérdés: vannak egyáltalán új, 

rátermett és hiteles emberek a nemzeti oldalon? 

Sch.: Jogos a kérdés, van-e még kivel végrehajtani 

a kitûzött feladatokat. A Magyar 

Nemzeti Front megalakulása óta hirdeti a 

széles körû összefogás szükségességét. Mindenkit 

megkerestünk, minden meghívást elfogadtunk, 

minden tanácskozáson, rendezvényen 

részt vettünk, minden eredmény nélkül. 

Nem véletlenül büszkélkedhetett a 

Nemzetbiztonsági Hivatal a honlapján azzal, 

hogy sikeresen akadályozták meg a nemzeti 

radikális szervezetek együttmûködését. 

D.: A Magyar Nemzeti Front jelszava így 

hangzik: Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket! 

Ha realistán nézzük a dolgokat, akkor erre 

aztán szintén rögtön ott van az elsõ kérdés: DE 

KIVEL? 

Sch.: A Magyar Nemzeti Front egyetlen 

szövetségese a magyar nemzet, a világ magyarsága. 

Együtt kell visszaszereznünk hazánkat, 

és az egész Kárpát-medence szemétlefolyójává 

tett Budapestet. Ez csak a magyar vidék 

támogatásával sikerülhet. Amíg 

Budapest a kezükön van, addig nem tehetünk 

semmit. A saját embereinket, tisztességes 

magyarokat kell küldeni az önkormányzatokba, 

õket kell bejuttatnunk az ország házába. 

Azokat, akiket ismerünk, akiknek 

ismertük a szüleit, nagyszüleit. Akik már letettek 

valamit a közösség asztalára, és nem 

ebbõl akarnak megélni. Okosakat, felkészülteket, 

nemzetben gondolkodókat. Akik ismerik 

múltunkat, és keményen dolgoznak 

gyermekeink, unokáink jövõjéért. Megvesztegethetetleneket 

és igazságosakat. Megértõeket 

és könyörteleneket. A hazánkról van 

szó! Olyanokat, akik nem a saját érdekeiket, 

nem pártérdekeket, nem uniós érdekeket, 

orosz, amerikai, vagy zsidó érdekeket képviselnek, 

hanem mindig, és mindenek felett a 

magyar nemzet érdekeit . Majd õk hozzák a 

törvényeket, õk igazgatják a minisztériumokat, 

õk gondoskodnak minden magyarról, a 

bölcsõtõl a koporsóig, éljenek azok bárhol a 

világban. 

D.: Október 13-án látott napvilágot a hazai 

sajtóban Simon Peresz izraeli államelnöknek 

egy gazdasági fórumon tett kijelentése, mely 

szerint: ‘Izrael gazdasági mutatói kitûnõek, az 

izraeliek az egész világon befektetnek, fölvásárolják 

például Lengyelországot és Magyarországot.’ 

Azóta eltelt majd egy hónap és néhány 

jelentéktelen pótcselekvésen (A lakiteleki alapítók 

langyos fogalmazású levele) kívül nem 

történt semmiféle komoly reagálás sem a kormány, 

sem pedig az ellenzék részérõl. 

Sch.: Simon Peresz izraeli államelnök bejelentette 

vételi szándékát többek között 

Magyarországra is. Ezek meg se nyikkantak. 

Azért nem, mert a hazánkból az õ hathatós 

segítségükkel lett, (lesz?) zsidó gyarmat. A 

gyarmathoz rabszolgák kellenek. Most azon 

mesterkednek, miként tehetik a szabad magyarokat 

engedelmes, kis fogyasztású, igénytelen, 

tudatlan rabszolgává. A kilóra megvett 

politikusokat jogászok serege, bírák, ügyészek, 

a rendõrség, a különbözõ szolgálatok, a 

köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság és a 

média segíti. A sort még folytathatnám. A 

játszmatétjeaKárpát-medence,atörténelmi 

Magyarország. Én már megüzentem a körülöttünk 

és velünk élõ nemzeteknek, nem mi 


vagyunk az igazi ellenség. De ha velünk végeztek, 

nekik már csak perceik maradnak 

hátra. 

D.: Ha végignézünk a jelenlegi nemzeti szellemû 

csoportosulásokon, akkor mindenekelõtt 

bõdületes káosz tapasztalható, fõleg ideológiai 

és történelmi kérdések megítélésében. Talán 

nem járunk messze az igazságtól, ha kijelentjük: 

legelõször a fejekben kellene világosságot 

teremteni. Ennek egyik legfontosabb elõfeltétele, 

hogy végre nevén nevezzük a hamis prófétákat, 

akiknek nagyrészt köszönhetõ, hogy 17 évvel 

a kommunizmus állítólagos bukása után 

még mindig a kommunista idõk történelemszemlélete 

uralkodik, és nem csak az oktatási 

intézményekben, vagy a közélet más területein, 

hanem a magukat nemzeti elkötelezettségûnek 

meghatározó emberek fejében is. 

Sch.: Mit is üzentek a jász-kun huszárok 

1917 karácsonyán a hideg, vizes lövészárokból 

a ma emberének? “A magyar nemzet csak 

akkor teljesítheti feladatát, csak akkor lehet 

helye a nap alatt, ha minden egyes magyar 

híven követi vezetésre hivatott vezérét és 

kormányát oda, ahová történeti hivatása 

sorsszerûen rendeli! Ha a nemzet egy emberként, 

saját személyével nem törõdve, érdekeit 

a nemzet érdekének alárendeli, vagyonát, 

családját és életét is feláldozni készen, zárt tömegben, 

megbonthatatlanul halad a kijelölt 

úton, akkor, de csak akkor fog ez a nemzet 

oda jutni, hogy a Kárpátok övezte Duna-medencében, 

végre, mint szabad magyar éljen. 

Mindezekhez nem kell semmi egyéb, mint 

megõrizni õsi fajiságunkat és megmaradni 

annak, aminek születtünk: büszke, öntudatos, 

megalkuvást nem ismerõ magyarnak." 

Rendet akarunk. Rendet az élet minden területén. 

Egy olyan országban ahol, Kósáné 

Kovács Magda idült kommunista azt nyilatkozta, 

hogy neki a rend szóról a fasizmus jut 

az eszébe. (Szívesen megnézném a konyháját, 

mi van benne, szocializmus, vagy fasizmus.) 

Azt akarjuk, a szavak nyerjék vissza valódi jelentésüket. 

Legyen rend a fejekben. Elegem 

van abból, hogy csak abból lehet jó keresztény 

(keresztyén) aki zsidóként kezdte. Abból 

is, hogy volt kommunisták “papolnak” a 

piacgazdaság elõnyeirõl. Nem kérek a 

judeo-feudalista, poszt-horthysta rendszerbõl 

se. Nem szeretnék két kamarás parlamentet, 

ha a felsõházban pénzért vásárolt helyeken 

ülnek. 

Le kell leplezni a sorainkba épült, a média 

által felépített “megmondókat”, besúgókat, 

fedett ügynököket, a nemzeti oldalon élõsködõket, 

és elzavarnunk a hülyéket. Nem véletlenül 

szerepeltetik õket úton-útfélen, helyettünk. 

Ha mégis kiderül valamelyikrõl az 

igazság, az is jó a megbízóiknak, mert még kevesebben 

fognak hinni a hiteles embereknek. 

Mert vannak hiteles emberek, de média lehetõséget 

nem kapnak. Marad a második 

nyilvánosság, a hosszú, fáradságos munka. 

Nem ordibálni kell, verni a kocsmában az 

asztalt, köpködni a tv-t. Nem elég imádkozni, 

az Öregistenre bízni a dolgot. Szervezni és 

szervezkedni kell. Erõsödni, és gyarapodni. 

Tanítani, felvilágosítani. Összetartani. 

Egyébként se érdekli õket semmi, ha közben 

lehet lopni, harácsolni. Loboghat a zászlónk, 

miközben lopnak, tüntethetünk, miközben 

lopnak, kiabálhatjuk, éjjel-nappal: Vesszen 

Gyurcsány!, miközben lopnak. Csak egy dologtól 

tartanak, ha nem lophatnak tovább. A 

nagyanyámnak gyönyörû spájza vol t. (magyarul 

kamra) Volt abban minden. Mást se 

csinált, mint egész nyáron savanyított, befõzött, 

szárított, sózott, eltett télire. Addig nem 

is volt semmi baj, amíg én és az öcsém, rá 

nem jöttünk, miként lehet leinni a rumos 

meggy levét, megenni az almák B oldalát, eltüntetni 

a kolbászokat, birsalmasajtot. De a 

Nagymuti rájött, és kulcsra zárta a kamra ajtót. 

Ezt kell nekünk is tenni. Dolgozhatunk 

látástól vakulásig, ha ezek közben rájárnak az 

ország vagyonára. 

Bezárni a “spájz” ajtaját, vagy õket. Mindjárt 

akad pénz egészségügyre, oktatásra, 

nyugdíjra, tisztességes, biztonságos, kiszámítható 

életre. 

Ezek még mindig azok. Nem fognak soha 

megváltozni. Nem mondanak le a zsákmányról. 

Vagy ok, vagy mi. Ma Magyarországon 

tervszerû népirtás folyik, amit meg kell állítanunk. 

Tudom, mindenkinek van valami 

vesztenivalója, de ha nem fogunk össze, nem 

teszünk semmit, mindannyian elveszítünk 

mindent. 

Forrás: FRONT 


Gazsó Ferenc szociológus szerint nem lehet 

az elégedetlenség megnyilvánulásait politikai 

csoportokhoz kötni 

Annak fényében, 

ami ma az országban történik, 

a „reform” azt jelenti: 

azokat az újratermelési 

szférákat, amelyeket 

eddig még nem építettek át a piaci 

logika és a profitmaximalizálás kívánalmainak 

megfelelõen, most átalakítják ezen elvárások 

jegyében – mondta Gazsó Ferenc. Hozzátette: 

azon dolgoznak, hogy a társadalom minden 

területén, minden alrendszerében, minden, a 

humánerõforrást újratermelõ szegmensében a 

profit dominanciája érvényesüljön. 

Ez a tõke szempontjából kívánatos, és 

azon rétegek számára is elfogadható, amelyek 

e folyamatok haszonélvezõi – véli Gazsó Ferenc 

szociológus. A társadalom többsége 

azonban e folyamat vesztese – szögezi le. 

Mint kifejti, a reformoknak nevezett intézkedések 

révén tovább növekedik a társadalmi 

polarizáció, bizonyos társadalmi csoportok 

kirekesztõdnek, nem jutnak hozzá azokhoz a 

közszolgáltatásokhoz sem, amelyekhez eddig 

úgy-ahogy, de azért hozzáfértek. Mint hangsúlyozta: 

tévedés, hogy valaha is egyenlõ lehetõségek 

voltak ebben a tekintetben, de 

ezek a már meglévõ egyenlõtlenségek most 

még kiterjedtebbé válnak. 

A társadalomban rendelkezésre álló anyagi 

eszközöknek az újrafelhasználását is úgy 

konstruálják meg, hogy akinek van valamiféle 

mobilizálható jövedelme, az a piacelvû 

mûködési mód keretei között járuljon hozzá, 

ha valamilyen közszolgáltatást akar igénybe 

venni. Vagyis a cél a lakosságnál meglévõ 

pénzeszközöknek a tõkéhez áramoltatása. 

Arra kérdésre, hogy mindez miként történhet 

meg egy magát baloldalinak mondó kormány 

irányítása alatt, csak anynyit mondott: 

nem az öndefiníció a lényeg. Egyedül a tettek 

számítanak. A jelenlegi kormány a társadalom- 

és gazdaságpolitikája alapján nem baloldali, 

hanem neoliberális. Arra a kérdésre, 

hogy mit kellene tenni, úgy válaszolt: – Ez 

egy kiterjedt kérdés. 

Összegezve: a rendszer mûködésének a 

korrekciójára lenne szükség több ponton. Az 

egyik ilyen lényeges kérdés a hazai gazdaság 

felkarolása és fejlesztése, ami a munkaerõpiac 

tágítását hozná. Most tulajdonképpen a 

multinacionális tõke élvez mindenféle elõnyöket: 

meg kellene fordítani a preferenciákat, 

a hazai gazdaság dinamizálását stratégiai 

célnak kellene tekinteni - véli Gazsó Ferenc. 

Mint kifejtette, a másik fontos pont a közteherviselés 

rendszerének átformálása. Alapvetõ, 

hogy minden jövedelemtulajdonosnak 

progresszíven hozzá kellene járulnia a közkiadásokhoz. 

Ma ez köztudomásúan nem így 

van: például a multinacionális cégek nem fizetnek 

rendesen adót – mutatott rá. Véleménye 

szerint a harmadik pont a redisztribúció, 

azaz a megtermelt javak társadalmi újraelosztása 

terén van. Világosan meg kellene határozni, 

hogy mi az állam feladata, és az államnál 

megjelenõ erõforrásokat eszerint kellene 

elosztani. 

Szerintem egyebek mellett a közoktatás 

ügyének is elsõbbséget kellene élveznie, 

mert ez kulcsfontosságú a jövõ generációk, 

a hazai szellemi tõke újratermelésének 

szempontjából – mutatott rá. Gazsó úgy látja: 

a valódi, építõ változások lehetségesek 

lennének, ha létezne olyan hatalmi elitcsoport 

Magyarországon, amelyik elvállalná a 

mûködés ilyen korrekcióját. Azonban az eltelt 

17 év alatt nem akadt, aki erre vállalkozott 

volna – szögezte le a szociológus. Mint 

mondta, mostanában már körvonalazódik 

az az értelmiségi bázis is, amelynek 

közremûködésével mindez véghezvihetõ. 

Az értelmiség egy része is kijózanodott 

mára, és látja, hogy az a társadalmi szisztéma, 

ami itt kiépült, annyira ellentmondásos, 

az ország olyannyira nem került egy tartós 

emelkedési pályára, hogy ha mindez így 

is folytatódik, Magyarország marad a maga 

leszakadó, félperiferiális, gyötrõdõ 

állapotában – hívta fel rá a figyelmet. 

A felemelkedés érdekében sok igazán 

mélyreható, építõ változásra lenne szükség – 

Gazsó Ferenc szerint egyébként ezt nevezik 

reformnak, nem azt, ami most folyik -, de ennek 

az a feltétele, hogy a politikai osztály 

vagy legalább egy része végre elvállalja ezeket 

a változásokat. Most viszont – a szociológus 

szerint – nem ebbe az irányba mutatnak a 

dolgok. Mint kérdésünkre kifejtette, szerinte 

nemisazalegfõbbbaj,hogyarendszerváltozás 

óta a kialakult politikai és pártstruktúrák 

„megkövesedtek”, hanem inkább az, hogy 

„igazából nincsenek alternatív elképzelések a 

jelenlegi helyzet megváltoztatására”. A társadalom 

nyomásgyakorló ereje még nem elég 

hatékony, a hatalmi elit pedig úgy gondolja, 

hogy tulajdonképpen „elmûködik” a rendszer 

úgy, ahogy van. Természetesen szeretnék 

megakadályozni, hogy az elégedetlenség 

instabilitást okozzon. Az uniós csatlakozásunkhoz 

fûzött reményekrõl Gazsó Ferenc 

annyit mondott: a lehetõség ott van. Az onnan 

érkezõ pénzeket fel lehetne értelme s 

módon, például a hazai gazdaság dinamizálása 

érdekében is használni. Ám – ahogy 

mondta – nagy kérdés, hogy ha nincs átfogó 

társadalomstratégiai elképzelés arról, mit 

kellene csinálni, hogy az ország felzárkózó, 

fejlõdõ pályára álljon, akkor a pénzosztás 

esetleges. 

Akkor nem stratégiai célokra használjuk 

fel az erõforrásokat, hanem ilyen-olyan nyomásgyakorló 

érdekcsoportok egymás között 

osztják el a pénzt. Így nemhogy javulna az általános 

helyzet, de valószínûleg romlani fog. 

Csak ismételni tudom: a kiugrás ebbõl az állapotból 

attól függ, lesz-e az ország mûködésének 

hatékonyságát növelni képes elit vagy 

nem... 

Arra,hogymireezazújelitszínrelép,talán 

már nem lesz ország, azt mondta: – Az ország 

élni akar. Valami történni fog. Mert mit 

látunk most? A leszakadás folyamatos, a feszültségek 

– utcai harcokig menõen – fokozódnak. 

A kedvezõtlen jelenségek sûrûsödését 

tapasztaljuk nap mint nap. És ez bizony 

komoly aggodalomra ad okot. A holnapi 

sztrájk kapcsán elmondta: a tiltakozók nagyon 

is reális problémákat vetnek fel, ezek 

között is kiemelkedõ az egészségügy privatizációjának 

kérdése. Ezeket mindenki a saját 

bõrén érzékeli. Éppen ezért nem lehet az elégedetlenség 

megnyilvánulásait politikai csoportokhoz 

kötni. 

Ez nem politika. Az érdekvédõk, a szakszervezetek 

tagsága érzi és tudja, hogy mi 

bántja õket, politikai hovatartozástól függetlenül 

– összegezte véleményét azoknak a vélekedéseknek 

kapcsán, hogy a sztrájkokat az 

ellenzék generálja. 

Forrás: Szarka Ágota – Magyar Nemzet 

ELHITETTE A KOALÍCIÓ, HOGY IMPOTENS 

A legnagyobb hiba, hogy a koalíció ismét tehetetlennek látszik. Kitalált egy szimbolikus célt. Nagy körítéssel tálalta, 

majd sutba dobta. Megvezette a közvéleményt. Elõször elhitette, hogy a gondolat frenetikus, hasznot hoz, 

s õk képesek arra, hogy mindezt a valóságban is megteremtsék. Végül azt hitette el, hogy teljességgel impotens. 

Veszni hagyott egy víziót, amely – ha kellõen elõkészítik, alaposan végiggondolják, s nem csak az átadás határidejét 

tûzik ki még a helyszín kiválasztása elõtt – kézzelfogható lett volna: egy új városnegyed, egy vonatok nélküli 

kulturális központ Nyugati pályaudvar, amely körbejárható, tapintható. 

Friss Róbert – Népszabadság, 2008. január 12. 


Fábry óta rengetegen használják a módszerváltás szót, nagyon helyesen: hiszen míg 

megváltozott a gazdasági és politikai berendezkedés, addig az elõzõ rendszer elitje a helyén 

maradt. Senki nem teszi fel azonban a kérdést: miért? 

Miért kellett levezényelni ezt a folyamatot, 

ha lényegében nem változott semmi? 

Hibás irány a külpolitikai tényezõkre gondolni. 

Ne gondoljuk, hogy a Nyugat elvárása 

miatt történt a dolog. Ugyanígy ne feltételezzük, 

hogy a Szovjetunió összeomlása 

miatt mindenképpen be kellett következni. 

Nem történt ez így például Lettországban 

sem. 

A módszerváltást fõleg gazdasági okokból 

volt kénytelen véghezvinni a politikai 

elit. Szintén gyakorta használatos az a kifejezés, 

hogy a politikai tõkéjüket gazdasági 

tõkévé konvertálták. Miért tették ezt? 

Mert a politikai tõkét már nem lehetett 

“elégséges” mértékû pénzre váltani. Gondoljunk 

csak bele: állami tulajdonban – vagyis 

egy oligarchia kezében – voltak a gyárak, 

viszont, mivel a berendezkedés ideológiája 

nem engedte, nem lehetett õket 

közvetlenül pénzzé tenni. Nem úgy mint 

most. A privatizálás gyakorlatilag újra államosítást 

jelentett, ha azt vesszük, hogy a 

pártállamban is létezett szûk csoport kezébe 

került vissza a vagyon. Természetesen a kapitalista 

nyugat is éhesen várta a “magyar 

piac megnyitását”, nincs ezen mit vitatni, 

úgy gondolom azonban, nem ez volt a 

meghatározó érv a módszerváltás mellett. 

A leglényegesebb momentumnak szintén 

gazdasági vonzata van, bár nem az elõbbiekben 

felvázolt módon. Ahhoz, hogy 

megértsük mi ez, vissza kell térnünk az elõzõ 

rendszerváltásra, ami 1956-ban történt. 

Sokaknak meglepetést okozhat ez, pedig 

akkor is rendszerváltás volt. Kis mértékben, 

de mind a gazdaságban, mind a politikában, 

még ha nem is olyan hírtelen, mint legutoljára. 

Miért? Gondoljunk csak bele: Kádár 

szó szerint egy szovjet tankból került a bársonyszékbe. 

Kezéhez – talán csak közvetve, 

de – rengeteg vér tapadt. A rendszerét legitimmé 

kellett tenni. Itt jön be újra két sokszor 

használt kifejezés: az egyik a kádári 

közmegegyezés, valamint a körülbelül 

ugyanezt takaró mondat: “Kádárnak sikerült 

az, ami senki másnak nem: megtörte a 

magyar nemzet gerincét.” Mit is jelentenek 

ezek a mondatok a gyakorlatban? Azt, hogy 

a magyar nemzet feladta addigi erkölcsét, új 

normákat fogadott el. 

Közmegegyezett. Legitimizálta a rendszert 

– engedett Kádárnak: máig elterjedt 

mondás: “ha nem politizálsz, nem bántanak”. 

Az emberek többsége belement ebbe, 

a maradék – részben a többiek megalkuvása 

miatt – emigrálni kényszerült, vagy hallgatásba 

burkolózott, irodalmi folyóiratok 

mögé bújt. Kádár pedig cserébe növekvõ jólétet 

ígért. Ez adta a rendszer valódi legitimitását: 

bizonyos, addig csak egy szûk elit 

számára hozzáférhetõ társadalmi javak közjavakká 

tétele. Igaz, hogy ez a folyamat rettentõ 

lassan haladt a nyugati demokráciákhoz 

képest, melyek természetesen ugyan ezt 

csinálták – diktatúra nélkül – azonban mit 

tudott errõl az elszigetelt Magyarország. 

Mondhatjuk, hogy a magyar nemzet – megalkuvó 

értelmiségi rétege révén – újra közmeggyezett. 

Rendszert váltottunk. Tárgyalással. 

Ugyan már. A dolog abszurdítását 

semmi sem fejezhetné ki jobban, mint a rá 

használt szakkifejezés: tárgyalásos forradalom. 

A valóságban: a régi elit megegyezett 

az új elittel: maradunk mi, cser ébe nektek 

is jut ebbõl-abból. Vajon miért nem engedték 

a kerekasztal tárgyalásokat levetíteni a 

TV-ben? (Igen, az egész meg van videón a 

Széchenyi Könyvtárban, érdemes lenne 

utánanézni...) Megcsinálták az MDF-et, elvitte 

a balhét, egyszer még – azok számára 

akik sejtették, hogy valami nincs rendben – 

a nemzetinek mondott Fidesz is nyerhetett, 

bár ha kényes dologhoz nyúlt, egybõl 

rászóltak az elvtársak, hogy nem ebben 

egyeztünk meg a tárgyaláson. 

Nem is volt többé probléma sem az “értelmiséggel” 

sem az átlagpolgárokkal. A gondok 

ott kezdõdtek, hogy a rendszer eleve halálra 

volt ítélve: a jólét növekedését nem lehet 

örökké garantálni. Ahogyan semmiféle növekedést 

sem (ezért vannak most hatalmas 

bajban a kapitalizmusra építõ jóléti államok, 

tapasztaljuk, egyre több a gond). Minden 

pénz elfogy egyszer, fõleg ott, ahol a termelésnek 

semmiféle racionális gazdasági vonzata 

nem volt, így mikor az olajválság begyûrûzött 

hozzánk, már hitelekkel sem lehetett megoldani 

a jólét növekedésének biztosítását. 

Módszert váltottak tehát. 

Demokráciára, kapitalizmusra. Mi a legfontosabb 

tényezõje ennek? Az, hogy a legitimitásukhoz 

nem kell többé biztosítaniuk a 

jólétet. Mert, ugye, mint tudjuk, a piacon 

farkastörvények vannak. Gyurcsány kihúzza 

a zsebeit és megvonja a vállát. “Ez van” – 

és tényleg. Nem kell többé azért aggódni, 

hogy fellázad a nép. Megcsinálták a Kádár-rendszer 

2.0-t. Lassan mindent megtehetnek, 

amit akkor, de már azokat a minimális 

javakat sem kell biztosítaniuk az elnyomottak 

számára, mint addig. Viszont 

továbbra is érvényes: ha nem politizálsz, 

nem bántanak. 

Forrás: electron – Szent Korona Rádió 

A LATIN-AMERIKAIAK NEM BÍZNAK A NEOLIBERALIZMUSBAN 

Spanyol és portugál lapszemle – eluniversal.com.mx – Mexikó 

A független mexikói napilap is idézett a Santiago de Chilében közzétett éves felmérésbõl, a 

Latinobarómetro 2007 kutatási adataiból. Ennek egyik következtetése, hogy a 18 latin-amerikai országban 

végzett felmérések alapján – Kubát kivéve – a megkérdezettek 54 százaléka nem bízik a most Latin-Amerikában 

mûködõ demokráciában és piacgazdaságban – mivel nem oldja meg problémáikat -, vagyis ez az 

eredmény négy ponttal alacsonyabb a tavalyihoz képest. A vizsgálat kiemeli, hogy a megkérdezettek most 

13 százalékkal többen akarnak több államot piacgazdaság helyett, mint öt éve, ráadásul tizenöt évig tartó 

neoliberalizmus után. A szabadpiaci gazdaság 2000 óta 17 pontot vesztett népszerûségébõl, ellenben megerõsödött 

Kolumbiában, Mexikóban és Brazíliában (74, 69, 58 ponttal). A felmérést vezetõ Marta Lagos 

közölte, hogy az 1995 óta létezõ intézmény munkatársai 20 212 személyt kérdeztek meg a 18 országban 

szeptember 7-e és október 9-e között. Lagos még elmondta, hogy a latin-amerikai ak ebben az évtizedben 

gazdagabbak, mûveltebbek lettek, jobban védik jogaikat, jobban ki tudják fejezni követeléseiket, következésképpen 

elégedetlenek fejlõdésük és országuk növekedésének eddigi eredményeivel. 

Forrás: Sobieski Tamás – MNO 


AZ ERÕPOLITIKA CSÕDJE 

Az ellenzék nem csinál titkot belõle: ha kormányra kerül, felülvizsgálja 

az egészségbiztosítókkal kötött szerzõdéseket, és ha megszületik 

a több-biztosítós rendszer, visszaállítja az állami monopóliumot. 

A biztosítók komoly dilemma elõtt állnak: megbízható-e a magyar 

piac. Korábban megtapasztalhattuk, hogy politikai konszenzus híján 

megszavazott és elindított programok kerülnek kormányváltáskor 

süllyesztõbe. Elég az Orbán által blokkolt metró- és egyéb városfejlesztési 

projektekre, a tandíj eltörlésére, a nyugdíjrendszer 

módosítására, a Medgyessy idején elsorvasztott Széchenyi tervre 

vagy a lakástámogatási rendszer átalakítására gondolni. Félõ, hogy 

a politikai párbeszéd-képtelenség nyomán megjelenõ gazdasági 

kockázat egy idõ után „zsebre megy”. 

A legnagyobb ellenzéki párt és politikai kistestvére nyár óta 

mantrázza: nemhogy nem támogatja a koalíciós pártok által kiizzadott 

több-biztosítós rendszert, de ha kormányra kerül, fel is számolja 

azt. Beszélnek errõl szószátyár képviselõk éppúgy, mint “komoly 

pártelnökök”, akik ma már “írásba is adják” baljós fogadalmaikat. 

A KDNP-s Semjén elnök még augusztusban írt kerek kis levelet a 

külföldi biztosítótársaságoknak. Elöljáróban “történetileg elemzi” a 

mai magyar helyzetet. A kormánykoalíció “alapvetõen hibás gazdaságpolitikájának 

következtében kritikus pénzügyi helyzetbe sodorta 

Magyarországot”, majd „közpénzbõl is finanszírozott megtévesztõ 

kampányt folytatott”, nyert, és hozzáfogott „az általa reformoknak 

nevezett átalakítások véghezviteléhez”, „szakmai és társadalmi egyeztetések 

nélkül”. A KDNP és a Fidesz azonban népszavazást kezdeményezett, 

hogy a magyarok véleményt mondjanak. 

Semjén azt írja: „Többször nyilvánvalóvá tettük azt is, hogy 

amennyiben a kabinet bevezeti a nyereségérdekeltségû több-biztosítós 

modellt, kormányra kerülésünk esetén azonnali hatállyal 

visszaalakítjuk. 

LENGYEL LÁSZLÓ: EURÓPÁBAN SEM DÍVIK 

AZ ERÕPOLITIKA 

Ezek után kívánja a magyar kormány külön szerzõdésekben garantálni 

a biztosítótársaságoknak, akik az említett tudás birtokában 

vannak, hogy egy esetleges politikai változás után ne érhesse õket 

kár." Ezért a KDNP “nem látott más utat, mint bojkottra szólítani a 

magyar társadalmat azon biztosítótársaságok” ellen, “akik a föntebb 

részletezett körülmények ellenére beszállnak a... modellváltásba”. 

A levél végén a politikus arra kéri a vezetõ cégek elnökeit: 

„Biztosítótársaságukat ne vigyék bele egy... bizonytalan gazdasági 

vállalkozásba.” 

Semjén irománya mellett állítólag másik levél is landolt a hazánkban 

mûködõ biztosítótársaságok külföldi központjaiban. Segítõnk 

szerint – akinek értesüléseit megerõsíteni nem tudjuk, s hitelük 

felõl bizonytalanok vagyunk – a szöveg korrekt angolsággal íródott, 

s aláírója Orbán Viktor (lenne). A fentiekhez képest a szöveg 

tartalmában nem új. Summája: jó, ha tudjátok, fiúk, úgyis visszacsináljuk. 

Természetesen nem gondolunk arra, hogy egy komoly, 

tapasztalt pártelnök külföldi gazdasági társaságoknál intrikál. 

Ilyesmi nálunk elképzelhetetlen. 

„“Szinte látom, amint a világcég vezérigazgatója bámul maga 

elé, kezében a levéllel” – kommentálja a feltételezést Lengyel László 

közgazdász. „A világ egyik legnagyobb befektetõjének üzenget 

egy tízmilliós kis ország ellenzékben lévõ pártelnöke? Ráadásul úgy 

viselkedünk, mintha ránk törnék az ajtót a befektetõk. Pedig a körülöttünk 

lévõ országokban kétszer-háromszor akkora a gazdasági 

növekedés, mint Magyarországon. A politikai ellenzék leveleket irkál, 

a kormány pedig 2 százalékban maximálná a biztosítók 

nyereségét, miközben a befektetõ 7 százalék alatt gondolkodni sem 

kezd.” 

SALAMON KÁROLY: AZ EMBEREK FÉLNEK A 

VÁLTOZÁSOKTÓL 

Salamon Károly, az Allianz Hungária Biztosító Zrt. vezérigazgatója, 

a Magyar Biztosítók Szövetségének (Mabisz) elnökhelyettese nemrég 

a Pénzügykutató Zrt.-nek a több-biztosítós modellrõl szervezett 

konferenciáján a befektetõi kockázatokat sorolta. A pénzügyi és a 

jó hírnévvel összefüggõ rizikó mellett a politikai bizonytalanságot is 

kiemelkedõnek mondta. “Az emberek félnek a változásoktól – indokolja 

álláspontját a 168 Órának. – Ilyen mértékû átalakításhoz 

át kell formálni a gondolkodásukat, ehhez pedig az kell, hogy a politika 

irányítói egységesen felsorakozzanak a változások mellett.” 

Ennek híján nemcsak az átlagember bizonytalan. A tõke is az. 

Merthogy a politikai-gazdasági biztonságot szereti. “A befektetõ a 

hosszú távú stabilitásban érdekelt, nem az extra haszonban, és ez a 

viselkedés különösen jellemzõ a biztosítótársaságokra – mondja a 

vezérigazgató. – Ha a befektetõt elbizonytalanítják, beárazza a kockázatot.” 

Ha mégis rááll az üzletre, a rizikófelár is magasabb. Ahogy 

a rosszul vagy közepesen teljesítõ gazdaság (amilyen a miénk) hitelt 

is magasabb kamatra kap. A közember mindebbõl csak azt érzékeli, 

hogy hó végén kevesebb marad a számláján, és a tévében már nem 

az adósságrendezõ, hanem a vészhiteleket reklámozzák. A 

késhegyre menõ politikai küzdelem anyagi károkat okoz. 

“A minimális politikai konszenzus hiánya tavaly õsszel erõszakba 

torkollott, a befektetõk pedig elbizonytalanodtak – figyelmeztet 

Lengyel László. – Bekapcsolták a CNN-t, a BBC-t, és azt látták: ég 

a tévészékház, esetleg épp az õ bankjukkal szemben. A képek alatt 

a kommentárokban hallhatták a Gyurcsány-hangfelvételt: hazudtunk 

éjjel, nappal stb. Égtek az autók Párizs külvárosában is, de a 

Champs-Élysées percig sem volt veszélyben. Mert ott minden párt 

egyetértett abban, hogy rendet kell csinálni. Idehaza az Országház 

köré vont fémkordonokat az ellenzék vezére személyesen bontatta 

el. El tudja képzelni Ségole`ne Royalt kombinált fogóval a kezében?” 

Lengyel szerint nagyon is érthetõ, ha a külföldi befektetõ 

hezitál. A hazai meg türelmesen kivárja a 2010-es gyõztest. 

TORZ SZERKEZET 

Kiszelly Zoltán politológus úgy véli: a gazdasági koncepciók versenye 

helyett ideológiák csatáznak. “A Fidesz által hangoztatott »erõs állam« 

koncepciónak gyönge. Mindkét vetélytárs azt hiszi: övé az üdvözítõ 

megoldás, a másiké nemzethalálba taszít. A baloldali, 

neofunkcionalista gondolkodásmód az alrendszerek együttmûködésére 

épít. A jobboldali, »realista iskola« az állam szigorában bízik.” 

KISZELLY ZOLTÁN: A JOBBOLDALI ISKOLA AZ ÁLLAM 

SZIGORÁBAN BÍZIK 

A gazdaság Nyugat-Európában is szenvedett a politikai küzdelmek 

miatt. Németországban nyolc éven át zajlott a CDU és az SPD közötti 

“blokádpolitika”. A pártok, ahol tudták, “vágták” egymás koncepcióit. 

Emelkedett a munkanélküliség, két százalék körüli volt a gazdasági 

növekedés. Franciaországban Chirac és Mitterrand küzdött: a 

jobboldal által privatizált óriás autógyárakat Mitterrand visszaállamosította, 

Chirac újra privatizálta. 

Angliában Thatcher és Blair fõszereplésével folytak a privatizációs 

küzdelmek. De Nyugaton az erõs gazdaság, a szakszervezetek 

és a kamarák kiegyezésre szorítják a feleket. 

Idehaza a kamarák megszûnõben vannak. A szakszervezetek töredezettek. 

A gazdaság is torz szerkezetû. A GDP kétharmadát az olyan 

világcégek adják, amelyek több lábon állnak, fõleg külföldön terjeszkednek, 

és védettek a politikai machinációkkal szemben. A politika 

így – Kiszelly szerint – nem érzékeli a gazdasági kényszert. A kormány 

azt állítja: az egyetlen kiút a reform, amely idõvel meghozza a sikert. 

A Fidesz szerint a reform mindenáron való megbuktatása (a népsza- 


Beszólások: „Nincs itt semmiféle válság!” 

(Tamás Pál MSZP közeli szociológus, MTA 

Szociológiai Intézet, Kolosi Tamás Fidesz közeli 

szociológus, Tárki Közvélemény Kutató 

Intézet.) 

„Néha meg kell védeni magunkat önmagunktól!” 

(Gyurcsány Ferenc ideiglenes miniszterelnök.) 

NÉHÁNY ADAT: 

A gazdasági összeomlást jól jelzi, hogy 2006 

októberéhezképest11.6százalékosazélelmiszer 

árnövekedés. Egy év alatt legtöbbet, 55 

százaléknyit a liszt ára növekedett, a kenyér 

ára így legtöbb helyen elérte a 300 forintot. 

Októberben a legtöbb boltból eltûnt az olcsó 

étolaj, aminek ára 7,7 százalékkal emelkedett. 

Szintén eltûnt az olcsó tojás és tej, aminek 

fogyasztói ára 4,6 százalékkal növekedett. 

Az alapélelmiszerek mellett, a húsfélék 

is sok ember számára megfizethetetlenné váltak. 

Jellemzõ példa, hogy a sertés oldalas 

nyolcszázról ezer forintra nõt. Van olyan üzlet, 

ahol a füstölt párizsi kilója közel kétezer 

forint. Az élelmiszerárak növekedése mellett 

jelentõsen megdrágult a szeszesital (5,3%), és 

a dohányáru (6,9%), valamint a benzin (300 

Ft/liter) ára. A kormányzati propaganda ellenére, 

van olyan munkanélküliség által sújtott 

terület, ahol az ötvenes évek teljesen reménytelen 

nyomorúsága ereszkedik a széthulló 

Magyarországra. Az egész gazdasági 

összeomlás egy ébként kísértetiesen hasonlít 

a Kádár-rendszer végnapjaira. 

JELLEMZÕ ÉLETKÉP: 

A vidéki emberek sok helyen feladják a hagyományos 

földmûves, állattartó foglalkozásokat. 

Megszûnik a konyhakert és a háztáji, a 

takarmányhiány miatt a vidéki gazdák a legtöbb 

helyen teljesen felszámolják az állatállományt. 

A falvak többségében hatalmas a 

munkanélküliség, visszalopakodik a nyomor, 

végleg megszûnik az önfenntartó falusi életmód, 

megvalósul a modernkori röghöz kötöttség. 

Az emberek kényszerûségbõl egyre 

nagyobb számban adják fejüket bûnözésre, 

növekszik a vagyon elleni bûncselekmények 

/betörések, fémlopások/ és -a tél beállta 

elõtt-, az illegális fakitermelések száma. A 

megélhetési gondok miatt egyre többen folytatnak 

gyûjtögetõ életmódot. A nagyvárosokban 

eközben zajlik az elgettósodás megállíthatatlan 

folyamata. A fõváros körüli övezetekben 

gombamód szaporodnak a 

földbevájt hajléktalan telepek. Egyre nagyobb 

számban vonulnak “önként” börtönökbe 

az utcákon tengõdõk. Éhezõ, beteg és 

megfagyott emberek ezrei jelzik a szociális 

összeomlást. 

AZ ORSZÁG EDDIGI LEGNAGYOBB 

MUNKABESZÜNTETÉSE. 

Bármit is mondanak a kormányzásra képtelen 

szocialisták, nincs politikamentes munkabeszüntetés! 

Ez az országos sztrájk a tavalyi 

Kossuth téri megmozdulások folytatása, csak 

más eszközökkel. Akkor a gazdasági követeléseket 

takarta el a politikai felindultság, 

most a politikait fedi el a gazdasági felháborodás. 

Kár tagadni, ez a küzdelem nemcsak 

Gyurcsány és a neoliberális koalíció ellen irányul, 

hanem az egész elhibázott “rendszerváltás” 

átértékelésérõl és meghaladásáról is szól. 

Arról, hogy gyökeresen át kell írnunk az elrontott 

társadalmi szerzõdést! 

Közös népítélet lesz ez! Közel félszáz ágazati 

szakszervezet és legalább ugyanannyi civil 

mozgalom áll a háttérben, akiknek elegük 

van a magyarországi korrupt és önzõ 

pártokráciából. Elegük van a pártállami arroganciából, 

ebbõl a félfeudális kasztrendszerbõl, 

ahol mindig a kisember húzza a legrövidebbet. 

Ami szembetûnõ: az állampolgárok 

szintjén, teljesen eltûnt a Szolidaritás Napi 

megmozdulásokból a bal- és jobboldali ideológiai 

megosztottság jelensége. Nagyon helyesen, 

kívülrõl támogatja ugyan majdnem az 

összes ellenzéki párt ezt az országos demonstrációt 

(Még a Fidesz is, amely az Orbán kormány 

alatt teljesen lenullázta a szakszervezeteketésazOrszágosEgyeztetõTanácsot!), 

de ez a sztrájk, most mégsem a polgárháborút 

kiélezõ, megosztottságot képviselõ „vezérek” 

személyes belharcáról árulkodik, hanem a 

várva-várt egységrõl! 

A rabságban tartott civil Magyarország, 

most veszi vissza eddig eltagadott jogait! A 

lesajnált és lenézett civil Magyarország, most 

szerzi vissza önállóságát, méltóságát és erejét, 

ezekben az országos megmozdulásokban. 

Visszaveszi és megtölti azokat a kiüresedett 

jelszavakat, melyek az önbecsülésre, az egymás 

iránti tiszteletre és szolidaritásra utalnak. 

Szerdán elõször, és valószínûleg nem utoljára, 

megjelenik az utcákon a jelenlegi parlamenti 

pártokkal elégedetlen, politikai alternatíva 

lehetõsége is. Reméljük, hogy most 

megmozdul végre a szervezett, cselekvõ és 

ntudatos állampolgár. Az, aki visszaveszi 

magának ezt az elhazudott és beteg magyar 

demokráciát! 

A harc folytatódik tovább! 

Forrás: Molnár Tamás – ÚDK 

SAJNOS, VAN AKI VEVÕ A KERESZTÁLLÍTÁSRA 

Nekünk szerencsére nincs Slotánk és Ficónk, van viszont „Jobbikunk”. Ez a párt is kereszteket állít – természetesen 

nem a turulok ellen, mert azokat szereti – a hanuka idején feltünedezõ zsidó jelkép, az ország magyar jellegét 

úgymond veszélyeztetõ menóra ellensúlyozására. Sajnos van Magyarországon annyi választó, aki nagyon is 

vevõ erre. 

Kepecs Ferenc – Népszava, 208. január 12. 

vazás) vezet gyõzelemre. A közvélemény-kutatási adatok szerint az 

utóbbinak áll a zászló. Orbánék nem hajlanak a kiegyezésre. Hiszen 

úgy tudják, azt tanulták: a gyõztes mindent visz. 

Salamon Károly a felek érveinek kölcsönös megfontolását hiányolja. 

„Racionális és emocionális érvek képtelenek vetélkedni. 

Így senki sem köt megállapodást. Ferenc Józsefnek volt egy mondása: 

a jó kiegyezés kölcsönösen elégedetlen embereket szül. Mindegyikük 

tudja, hogy a másik is feladott valamit.” 

Néha pedig úgy tûnik: csak a „nagyfiúk” fölhatalmazása hiányzik a 

tárgyaláshoz. Amint a fõnök megkerülhetõ, elkezdõdik az értelmes 

vita. És bár a Fideszben nem verik nagydobra: az ellenzéki önkormányzatok 

is hajlanak kórházaik eladására, ha így látják észszerûnek. 

Az elemzõk szerint új, együttmûködõbb vezérkarok kellenének. 

Nem véletlen a „kiegyensúlyozottabbnak látszó” politikusok – Kósa, 

Navracsics, Pokorni, esetleg Rogán – felértékelõdése. Lengyel László 

a szellemi és a gazdasági elit erõsödõ nyomásában bízik. „A véleményvezérek 

ma már leértékelik a nálunk zajló provinciális harcot. A gazdaság 

szereplõi pedig vagy tisztességtelen eszközökhöz nyúlnak, és 

megvesznek mindenkit, aki útjukba kerül, vagy máris elkezdték a céltudatosabb, 

kiegyezésre hajlóbb politikusok szisztematikus támogatását. 

Európában sem dívik az erõpolitika. Sarkozynek szocialista külügyminisztere 

van. Schröder és Tony Blair a múlté. Itt van helyettük 

Merkel, Gordon Brown, akik – annak ellenére, hogy valamennyi tulajdonságot 

ötvözik, amelyet egy valamirevaló kommunikációs szakember 

kétségbeesetten kiirtana – sikeresek.” 

Csak nálunk áll az idõ. 

Forrás: Krug Emília – 168 Óra 


– avagy Most akkor hazudunk, vagy csak szimplán õszintétlenek vagyunk? – 

Mint azzal mindannyian tisztában vagyunk, 

ékes-édes anyanyelvünk nem holmi kõbevésett 

szentírás, hanem folytonos változásban 

lévõ élõ valami, amely – talán akkor vagyunk 

a legkorrektebbek, ha azt mondjuk – társadalmi 

közmegegyezésen alapuló változásokon 

megy keresztül az idõk folyamán. Magyarra 

lefordítva ez körülbelül annyit tesz, 

hogy az a szó, az a kifejezés, melyet a nép egyszerû 

gyermekeinek körében tömegesen elfogadnak, 

s aztán használatba vesznek, elõbbutóbb 

gyökeret ver és meghonosodik mindennapi 

közbeszédünkben is. 

Nincs is ezzel baj, hiszen ahogy Carl 

Sandburg is mondotta: „A szleng az, amikor 

a nyelv feltûri az inge ujját, beleköp a tenyerébe, 

és munkához lát.” 

Azt hiszem abban is egyetérthetünk valamennyien, 

hogy a Szent Korona mellett 

magyar anyanyelvünk az, amely – több 

egyéb más mellett – egyedülállóan fontos és 

értékes néppé tesz bennünket, magyarokat. 

Mégis, az embernek néha olyan érzése 

támad, hogy jelen politikai osztályunk tagjai 

a gazdasági meggondolatlanság, valamint 

a morális romlásba taszításon túl, e téren 

is inkább a helyrehozhatatlan károkozás, 

mint az építõ szándékú jobbítás 

szimptómáit vonultatja fel. 

Ahogyan azt mifelénk az urbánus szubkultúra 

mélységes mély bugyraiba empirikus 

tapasztalatszerzés céljából alámerítkezõ 

szociológus hallgatók köreiben a dús képzeletû 

nép az efféle szituésönök megfelelõ verbális 

érzékeltetésére mondani szokta: nekem 

speciel az összes tököm tele van azzal, 

hogy a hazugság helyett a csúsztatás szót 

használják a média nagy nyilvánossága 

elõtt. Számosan, számos esetben! 

Felhívnám a figyelmet – na ez meg aztán 

végképp a magyartalanodás csúcsa! – a 

mostanság egyre jobban terjedõ félben lévõ 

ÕSZINTÉTLENSÉG kifejezésre. Ilyen szó 

van? Ez majdnem olyan, mint a jobb kézzel 

balfül vakarás! 

Ez bizony jelzésértékû! Megmutatja 

mennyire félünk az igazság, a teljes igazság 

kimondásától, vagyis attól, hogy õk bizony 

hazudnak! Hazudnak, hiszen hazugok! 

A politikum tagjai aszongyák ellenfelükrõl, 

hogy nem õszinték. Még pontosabban, 

árnyalnak, az árnyalásra (értsd: ködösítésre) 

találták ki az „õszintétlen” kifejezést. 

Persze most gondolhatja azt a tisztelt Olvasó, 

hogy ugyan kérem, csak lovagol a 

szavakon! De nem! 

Ha azt mondom, XY, X párt vagy Y párt, 

valamint azok prominense hazudik, vagy ha 

azt mondom nem õszinte, elsõ ránézésre talán 

ugyanazt jelenti. De aztán, ha az ember 

egy pillanatra belegondol, akkor valahogy 

mégsem. Asszem mindannyian érezzük a 

különbséget. 

Ha valakire azt mondjuk, hazudik, abban 

érezzük a szándékosság kifejezõdését, vagyis 

az illetõ tudatosan nem mond igazat. Ha 

visszaemlékszünk – s ebben az emlékezésben 

a média nagy nyilvánosságán keresztül elhangzott 

õszödi beszéd is a segítségünkre van 

– a szegfûmintás utódpárt jelenlegi fõ hallja 

kendje, azaz a mûminiszterelnök esetében is 

megállt a szándékosság, tudatosan vezette 

félre, tévesztette meg az embereket, vagyis 

hazudott. Inkriminált beszédében õ maga 

meg is vallja ezt. 

Amikor azt mondjuk, hogy valaki nem 

õszinte, valami olyasmire gondolunk, hogy 

van valami, amit elhallgat elõlünk, amirõl 

tud, amit ismer, de valamilyen okból kifolyólag 

nekünk nem beszél róla, velünk nem 

osztja meg. Ahogyan azt a 2006-os országgyûlési 

választások elõtti kampányban láthattuk, 

ugyancsak a szegfûmintás utódpárt 

esetében erre is volt példa, ezúttal a pénzügyminiszter 

aktív közremûködésével. Mindannyian 

emlékszünk, visszatartották, elhallgatták 

a létfontosságú gazdasági adatokat. Az 

indoklás volt az, amely a maga valójában 

megmutatta – és itt nyugodtan használhatjuk 

a szocialistáktól kölcsönzött „hazugsággyár” 

szakkifejezést – hogy a hatalom megtartása 

érdekében elkövetett hazugságsorozat, 

hogyan épült fel szerves egésszé. Arra hivatkoztak, 

hogy ha nyilvánosságra hozzák az 

adatokat, az (nem megfelelõen) befolyásolta 

volna a választási eredményt. 

Bizonyára a tisztelt Olvasó is megrökönyödik, 

hiszen mi másnak kellene hozzájárulnia 

a döntés meghozatalához, mint – 

többek között – az ország helyzetének az 

alakulása? A személyi- és pártszimpátián túl 

fontos, de talán nyugodtan mondhatjuk, 

hogy nélkülözhetetlen információ az is, milyen 

az ország aktuális helyzete. Ez az egyik 

olyan stacionárius (állandó) adat, ismérv, 

ami alapján egy józanul gondolkodó polgár 

meghoz egy ilyen fontos döntést. És ez még 

akkor is igaz, ha nincs olyan sok józanul 

gondolkodó polgár kis hazánkban. Ráadásul, 

hogy a bajt tetézzük, ezek közérdekû 

adatok, melyek nyilvánosságra hozása, a 

nyilvánosságra kerülés körülményei törvényben 

vannak lefektetve. 

Tetszik érteni? Nem vagyok hajlandó 

nyilvánosságra hozni bizonyos közérdekû 

adatokat, mer’ ha nyilvánosságra hozom, 

esetleg bukom a választást. Naná, hogy befolyásolhatnak 

egy döntést olyan adatok, 

melyek alapján meghozom a döntést! Azért 

vannak azok az adatok! Tetszik tudni? 

Egy következmények nélküli országban 

azon lassacskán már meg sem ütközünk, 

hogy ezek után a csalással, hazudozással hatalomra 

jutott, hatalomban maradt rezsimet 

mérvadó körök legitimnek nyilvánítják 

és aszongyák ez ellen bizony jogi eszközökkel 

semmit se lehet tenni. De az, hogy morálisan 

a végletekig beletapossák a betonba 

a nemzetet azzal, hogy egész egyszerûen hülyének 

nézik az embereket, az megbocsáthatatlan! 

Kussoltunk az adatokról, ami 

alapján dönthettetek vóna, mer’ akkó’ esetleg 

azok alapján döntötök. Ráadásul a mi 

szemszögünkbõl nézve a dolgot, rosszul! És 

akkó’ nekünk annyi. 

Most akkor mindenki döntse el, hazudunk, 

vagy csak szimplán õszintétlenek 

vagyunk? 

A másik ilyen eklatáns példa, a maszatolás 

eleven nyelvi kifejezõdése, a magyar politikai 

osztály által szintén nagy becsben tartott 

„csúsztatás” szakkifejezés. Mifelénk 

kétszáz kilométerre a Gerbeaud Cukrászda 

kirakatától, ahonnan azért némiképp más 

rálátás nyílik az eseményhorizontra, „a jég 

korrepetálás céljából visszaülhet az iskolapadba” 

címû terminus technikust szokták 

alkalmazni a csúsztatás fogalom szakszerû 

helyettesítésére. 

Wittgenstein mondta egyszer, hogy „a 

nyelv álruhába öltöztetett gondolat”. Úgy 

tûnik politikai osztályunk kissé átformálta e 

megállapítást, a jelek szerint õk úgy értelmezik 

a nyelvet, mint az álgondolatok verbális 

ruhába történõ felöltöztetését. 

Mûvilágban élünk, ahol vissza kellene adni 

végre a szavak valódi jelentését. Ezért van az, 

hogy a szolgalelkületû ölebmédia hathatós segítségével, 

a központilag levezényelt figyelemelterelés 

következtében a konzumidióta barmot 

eljuttatták egy olyan szintre, ahol már 

nemhogy nem tud, de most már inkább nem is 

akar tájékozódni. A lényegi dolgok helyett 

megelégszik a felszín talmi csillogásával, a 

mindennapi kommunikáció sok esetben csak 

a néhány szavas tõmondatokra korlátozódik 

(a közösülésre való felszólítás gyakori emlegetésével), 

a Gutenberg-galaxis áldásos hatásai 

pedig kimerülnek a bevásárlóközpontokat 

mûködtetõ hálózatok terméktájékoztatóinak 

lapozgatásában. 

A nagy kérdés az, hogy a magyar társadalom 

hallgatólagos beleegyezésével meddig 

asszisztál még a szavak jelentésének, legfõképpen 

a politikai osztály és a média-proletárok 

által történõ hathatós eltorzításához, 

elferdítéséhez? 

Remélem már nem sokáig! 




– avagy Legalább hivatkozási alapunk legyen! – 

Ad 1: Tóth Károly 1 posztkommunista 

utódpárt tagja. A kis hazánkban valaha élt, 

és ma élõ összes komcsiról, valamint azok 

ideológiai és egyéb más vonatkozásban is 

teljes jogú örököseinek számító szegfûmintás 

utódpárt tagjairól tudhassuk –a mûminiszterelnökkel 

az élen –, hogy akkor is 

hazudnak, amikor kérdeznek. 

Ad2: Láttunk mi már varjún karórát! 

Emlékeznek még? Öt évre elõre szóló 

adósságcsökkentési törvényt terjesztettek 

be a tisztelt Ház elé, majd szavaztak meg. 

Darab idõ múltán, a választásokat letudva, 

amikor újra nyeregben érezhették magukat, 

egyik elsõ dolguk volt, hogy azonnal 

visszavonják az adócsökkentést. 

Ugyan vajon mitõl tartanák vissza magukat, 

hogy újból eljátsszák velünk ezt a kutyakomédiát, 

csak ezúttal ellenkezõ elõjellel? 

Megmondó-emberük révén, aki ráadásul, 

hogy még spontánabbul nézzen ki az egész, 

nem egyeztetett a pártjával, egyszer csak 

hipp-hopp, beterjesztik, majd azonmód meg 

is szavazzák, hogy visszavonják a vizitdíjat. 

Amikor már elcsendesedett a vidék, leülepedtek 

a dolgok, vajon mennyi idõbe 

telne újból megszavazni? 

Mindazok, akik hozzám hasonlóan eleddig 

nem sok értelmét látták a népszavazásnak, 

nos most már õk is láthatják, megérthetik, 

nincs más út, igenis végig kell menni, ki 

kell hajtani a hatalomból és persze a népbõl is 

a megfelelõ számú aláírás összegyûjtésével a 

referendum kiírását, hogy legalább hivatkozási 

alapunk legyen, a nép – elkerülendõ az 

esetlegesen megképzõdõ szocialista sundabundákat 

– jelentse ki egyértelmûen és világosan, 

hogy ezt már pedig nem! Nemet mondunk 

a vizitdíjra és a többi, az emberek egészségét 

megsarcoló központi pénzbehajtásra! 

Nemet mondunk a tandíjra! 

Ne hagyjuk elaltatni magunkat a szocialista 

szirénhangoktól, ne engedjük megmételyezni 

magunkat a szocialista mákonytól, 

hogy hát az eftársak sebtiben mégis csak 

meghozták a döntést, lám õk is azt akarják, 

amit a nép. Ergo maradhatnak a helyükön 

2010 után is. 

Van egy, a nép ajkán született bölcs mondás, 

miszerint „hamar munka ritkán jó”! A 

sebtiben hozott döntések ugyanolyan 

sebtiben vissza is vonhatók (láttuk mán, 

hogy megy az ilyesmi eftikéimnél!!!), vagy 

ugyanolyan sebtiben hozhatók az elõzõekben 

már meghozott döntésekkel homlokegyenest 

szembemenetelõ döntések is, és pillanatig se 

legyen afelõl kétségünk, hogy eftikéim legalább 

ugyanolyan alapossággal és hatékonysággal, 

hanem még alaposabban és még hatékonyabban 

meg tudják és meg is fogják indokolni, 

hogy természetesen, mint már oly 

sokszor, most is csakis és kizárólag a mi érdekünkben 

cselekedtek. 

Azonban abban az esetben, ha a nép kerek-perec 

kijelenti, hogy márpedig nem kér 

sem a vizit-sem pedig a tandíj áldatlan hatásából, 

egyszerûen nem marad morális alapja a 

mindenkor regnáló kormányzatnak arra, hogy 

a nép ellenében, esetleg valamilyen fondorlatos 

módon mégis csak visszahozza a magyar 

társadalom életébe ezt a megalázó sarcolást. 


nyomatékosan felhívja mindenki figyelmét, 

egy percig se higgyen Tóth Károlynak és elvtársainak! 

Még akkor se, ha ezúttal tényleg 

igazat mondanak, és valóban megszüntetnék 

a vizitdíjat! Lehet, hogy most visszavonnák, 

de semmilyen biztosítékunk vagy garanciánk 

sincs arra, hogy nem kizárólag érdekbõl cselekednének 

így, és azt sem tudhatjuk, nem állna-e 

elõ az adócsökkentéshez hasonló helyzet, 

melyhez hasonlóan az elsõ adandó alkalommal 

visszaállítanák a vizitdíj intézményét. 

És ne felejtsék el: a kommunista akkor is 

hazudik, amikor kérdez! 



Végre maga az MSZP politikus asszony is kimondta azt, amit az egész 

társadalom tud és mondogat, ám efféle beismerõ vallomás még nem 

hangzott el... Arról a szerencsétlen és nagyon setétagyú asszonyról 

van szó, aki nemrégiben az 56-osokat lefasisztázta. Most saját söpredékének, 

pénzéhséges politikai mivoltjáról adott némi ízelítõt. 

Tekintettel arra, hogy az SZDSZ azzal fenyegette meg az MSZP-t, 

miszerint kilép a koalícióból, a buta (mint hat pár ÁVH-s csizma) 

szocialista politikus asszony elmondta a nyilvánosság elõtt: – nyugodtan 

lépjenek ki. Le lehet tenni az ingyen autók kulcsait, az ingyen telefonokat, 

és a sok ezer bizottsági tagságról is le lehet mondani.... 

Nos, e mondatból kiderül az igazság. A szadeszt és ezt a kommunista 

söpredéket egyaránt a pénz, a mi pénzünkön való ingyen telefon, 

ingyen autó, és bizottsági tagsági fizetés tartja a koalícióban. 

Hadd kanyarodjam vissza Õszödhöz. Ez a buta kommunista liba 

arról beszélt, hogy õk miért nem vágták pofán a szarházi 

Gyurcsányt ott és azonnal Õszödön. Miért nyalják a kis hundsfut 

ülepét máig... Nos azért amit az SZDSZ koalícióból való kilépésérõl 

interpretált. A pénzért. Hiszen nekik semmi más nem számít csak a 

pénz, a mi pénzünk, amit most még inkább igyekeznek lehúzni. Az 

efféle hülye és rettentõ primitív megnyilvánulásra mondjuk, hogy 

ha hallgattál volna, (az MSZP esetében) nem látszanál még 

hülyébbnek, mint amilyen vagy.... 

Tetézte mondanivalóját azzal, hogy reméli a józan ész gyõz az 

SZDSZ-ben. Magyarán: – aki nem hajt a lakosság pénzére, az hülye, 

aki pedig megtartja az ingyenes telefont és autót elvei ellenére 

is, az józanul gondolkodik. Igen, a maffiában, az MSZP-ben és a 

diktatúrákban. (S mint látjuk, az SZDSZ-ben is!!!) És persze a 

Horn családban, amelyhez ez a hibbant veres, a magyar politikai 

szenny elitjét már nyilvánosan is lejárató asszonyság is tartozik. 

Sokan bíráltak amiatt, hogy elitségüket megkérdõjeleztem az elmúlt 

idõszakban írott cikkeimben. Most ez a buta kommunista liba 

bizonyította be, hogy nekem van igazam. Nem elit ez, hanem egy 

primitív, hatalmához görcsösen és erkölcsöt nem ismerve kapaszkodó 

bukott ócska csürhe. Azért viszont örülök, hogy nem mi 

skandáljuk, hogy mocskos rablók, hanem egy MSZP-s politikus 

asszony vallotta be, végre egyszer igazat mondva a társadalom és a 

világ elõtt.... 

Forrás: Stoffán György –Nemzeti Hírháló 


Most, hogy a Magyar Gárda megalakulása 

miatt felháborodott Tom Lantos, aki agg 

korára való tekintettel a saját maga érdekében 

sokkal jobban tenné, ha a hamarosan 

bekövetkezõ, az Úristennel való személyes, 

nagy találkozására készülne, magához rendelte 

Orbán Viktort nyilván, hogy személyesen 

is kikémlelje, neveltjükre (Sorosösztöndíj) 

lehet-e még számítani. 

A jelek szerint Tom Lantos megnyugodhatik, 

és gõzerõvel készítheti a kirekesztõ 

listát, ami a Gárda tagjai számára megtiltja 

a belépést az Államokba. 

Orbán amerikai látogatása minden bizonnyal 

a magyar politikai életben egy új terv 

kidolgozásának és elfogadtatásának kezdetét 

jelenti. 

Ott túl az Óperencián a pénzéhes, 

multi-liberális világ, amelyik korábban az 

Orbán-Torgyán Polgár Kormány idején fõleg 

az ország kiárusításának, a termõföldek idegen 

kézre kerülésének, a magyarságot méltatlanul 

az Unió cselédszobájába való betuszkolásának 

TEMPÓjával volt elégedetlen, 

most úgy tûnik, visszatér a higgadtabb, lényegesen 

lassúbb ütemû kivéreztetés politikájához, 

mert a másik, a villámrablás, a teljes tarolás, 

a Gyurcsány, mint elefánt a porcelánboltban 

módszer mára minden eddigit veszni 

hagyni látszik. 

Most valami olyan következik, amit már 

többször átélhettünk: Orbán mond valami 

nagyot, meghökkentõt, aztán szép lassan 

minden folytatódik úgy, ahogy eddig is. A tavalyi 

önkormányzati választások FIDESZ 

gyõzelme nekünk csak az általuk is megszavazott 

értékalapú ingatlanadót hozta. Ezzel 

kapcsolatban jó tudni azt is, hogy a Pokorni 

vezette XII. kerültben a 30 évesnél fiatalabb 

épületek 90 %-a túlépített, az arány valami 

ilyesmi: a lakhatási engedély 52 m2-re szól, 

de a valóságban a lakás 120 m2-es. 

Régóta erre szakosodtak ugyanis a XII. kerületi 

Építési Osztály erõsen szocialista közalkalmazottai, 

akik jelenleg is helyükön vannak. 

200 ezer forint a tarifa, de ennyiért csak 

az ismerõs ügyvédek képesek a XII. kerületi 

Önkormányzat Építési Osztályától megszerezni 

a valóságos méretekkel véletlenül sem 

egyezõ lakhatási engedélyt. És ha valamelyik 

újgazdagnak a kerületben kedve szottyan úgy 

átépíttetni lakását, hogy közben az osztatlan 

közös tulajdonú teremgarázs födémét 

össze-vissza fúratja, lakásának teljes fûtés, 

víz, klímarendszerének csöveit a közös térben 

helyezteti el mindezt a lakók beleegyezése 

nélkül, vagy azok megtévesztésével, akkor 

a kétségbeesett bejelentésre a hatóság – miután 

az építtetõ ügyvédje megdolgozza õket – 

helyszíni szemlére kivonul, és még azt sem 

veszi észre, hogy a ház kétszer akkorára lett 

építve, mint amekkoráról a lakhatási engedély 

szól, és olyan határozat születik, hogy 

semmihez nem kell engedély, mellesleg ilyen 

szépen kivite lezett csõtelepítést meg nem 

láttak – ugye Sz. Balázsné? 

Tessék mondani, ezen lakások értékalapú 

ingatlanadója mennyi lesz? 

Hogyan veti majd ki a hatóság? A zsebbe 

dugott boríték vastagsága szerint? 

Vagy hogyan? 

A FIDESZ kezdeményezte népszavazás 

nagy ötletnek tûnik egyrészt azért, mert a 

Rytkó Emília által is képviselt Országos Választási 

Irodának már történelmi múltú módszere 

és komoly gyakorlata van a választási 

csalások lebonyolításában, másrészt azért, 

mert a már félig elhülyített magyarságot további 

depresszióba lehet taszítani, ha a szándékosan 

eltorzított tükröt, mint igaz valóságot 

mutatjuk meg neki, harmadrészt meg 

azért, mert utólag minden eredményt a nemzetre 

lehet kenni a “tetszettek volna forradalmat 

csinálni” ideológiája alapján: ezt akarta a 

nép, erre szavaztatok, ezt fõztétek, hát egyétek 

is meg! 

Hogy valójában mire szavaz a nép, azt jószerivel 

sose tudjuk meg. 2002-ben is volt választási 

szavazás sok-sok durva csalással vegyítve, 

hiába történt a hídzár is, a szavazócédulákat 

senki nem merte újra 

összeszámoltatni, s a tudva tudott csalások 

sorozatába Orbán Viktor is demokratikus 

mosolyával csak beleegyezni tudott. Akkor 

miért nem számított az igazság? Miért dobta 

oda a FIDESZ az országot olyan könnyen a 

rabló haramiáknak? Csak nem azért, amit 

egyik könyvelõ ismerõsöm találóan fogalmazott 

meg, hogy ameddig káosz van, addig lehet 

a háttérben nagy vagyonokat kaszálni 

mindkét politikai oldalnak. 

A 2004. dec. 5-i csúfos népszavazás eredménye 

is csak hajszállal hozta meg az 

MSZP-SZDSZ kívánta eredményt, s ez is 

csak azért történhetett így, mert a vidéki lakosságot 

sikeresen megfélemlítették: aki 

csak megjelent a szavazóhelyiségben, az jószerivel 

az állásával játszott. Tanárok, közalkalmazottak, 

vállalkozók százezreit lehetett 

így, megfélemlítve távol tartani attól a szavazástól, 

amelyik a nemzetnek új vérkeringést, 

erõt, egészséget adott volna. 

Mi a garancia arra, hogy a mostani 

FIDESZ által kezdeményezett népszavazáson 

a háttéralku nem köttetik meg, és nem olyan 

eredmény születik, amilyet a hatalom irányítói 

akarnak? A közjogi intézményekkel 

együtt mára az Országos Választási Iroda is 

elveszítette minden hitelét a magyarság elõtt, 

meghallani sem érdemes, hogy bármilyen 

népszavazás pozitív eredményt is hozna a 

nemzet számára az õ bábáskodásukkal. 

Nyomasztónak, ugyanakkor nagyon is jellemzõnek 

tartom azokat az aprónak látszó, 

de korántsem jelentéktelen információkat, 

amiket innen-onnan hallok, s melyek igazságtartalmáról 

olykor-olykor személyesen is 

meggyõzõdhetek, s amelyeknek hatására 

minduntalan elbizonytalanodok Orbán Viktor 

személyét, meggyõzõdését, hitét illetõen, 

hogy valóban õ-e a legmegfelelõbb politikus 

arra, hogy a magyarságot egy virágzó élet felé 

kormányozza? Nem az eszével van gondom, 

sokkal inkább a szívével. 

Nem tudom megérteni, felfogni, hogy az 

ellenzéki párt elnökének – családjával téli síelésre 

indulva – miért kell elõzõleg egy 

jónevû, velencei utazási irodától olyan extraszolgáltatást 

kérni, és érte nem kevés pénzt 

fizetni, hogy az iroda derítse fel több kilométeres 

körzetben, hogy pihenésük idején magyar 

emberrel véletlenül se találkozhassanak 

össze. A szabadság végén pedig köszönetét 

fejezi ki az irodának, hogy kérését sikerrel teljesítette, 

valóban nem akadtak össze a luxus 

síparadicsomban egyetlen magyarral sem. 

Félreértés ne essék, nem a paparazzókat 

védem, és megértem, ha olykor kínos helyzeteket 

teremt az ismertség, ami elöl minden 

normális ember csak menekül, de hogy 

egy magyar volt és talán leendõ miniszterelnök 

pont a magyaroktól tartja távol magát, 

és családját, ez több mint sírni való. 

Ezt az információt ez év májusában egy 

szép, kellemes velencei estén magától az irodatulajdonos 

asszonytól tudtam meg, s másnap 

a reggelizõ asztalnál feltettem a kérdést 

16 finn barátomnak, hogy mit szólnának ahhoz, 

ha olyan információ birtokába jutnának, 

hogy a finn elnök, vagy a volt finn elnök, 

vagy a mostani vagy az elõzõ finn miniszterelnök, 

vagy valamelyik miniszterük nyaralására 

indulva gondosan feltérképeztetné, hogy 

épp abban az idõben tartózkodik-e rajta kívül 

más finn is azon a nyaralóhelyen. 

Felháborodásuk még engem is meghökkentett, 

ugyanis nekem támadtak, hogy 

hogy juthat ilyen az eszembe, egyáltalán 

hogy jövök én ahhoz, hogy ilyesmivel szórakozzak, 

de különben is elküldenék az ilyet a 

Holdba, ott lehetne kedvére egyedül, de 

Finnországban demokrácia van, mindenkinek 

joga van oda menni, ahova akar, meg 

egyenlõség is van, egyetlen miniszter se különb 

a mezei turistánál csak azért mert miniszter. 

Nesze neked magyar demokrácia! 

Ezt még Orbán Viktornak is tanulni kell! 

Azt is nehéz felfognom, hogy a legnagyobb 

ellenzéki párt elnökének felesége miért 

jár rendszeresen olyan szépségszalonba, 

aminek a tulajdonosa Princz Gábor jelenlegi 

kedvese, ráadásul a hölgy, H. Edina Lévai 

Anikót barátnõjének tatja. Vagy nehéz elfelejteni 

azokat az idõket, amikor még a 

Postabank nagy elnökének Lévai Anikó 

vitte a hamubasült pogácsákat, s cserében 


Szili Katalin egyébként annyira ügyes – azaz gátlástalan 

– politikus, hogy valamilyen rejtélyes 

okból már a jobboldali politika csinálók egy része 

is Szilit favorizálja, pedig ha õ lesz az MSZP élén, 

akkor még nehezebb lesz 2010-ben a szabadulás 

az MSZP-SZDSZ-féle bûnszövetkezettõl. Nincs 

különbség a két politikus között: Gyurcsány Ferenc 

az Altus-birodalmat szolgálja, Szili Katalin 

pedig a pécsi, vörös politikai maffiát. 

Az illúzióvesztés korában már fel sem merül a 

kérdés: mit keres egy teljesen átlagos képességû, 

kommunista elõéletû, minden produktum és 

karizma nélküli személy a Magyar Országgyûlés 

elnöki székében? Rendkívül árulkodó, hogy az 

ülések vezetése közben elõforduló hangoskodások 

során Szili Katalin végsõ érve mindig az, hogy 

tiszteljék benne legalább a nõt... Aki politikusi pályára 

adja a fejét, az ne számítson elõjogokra. Az 

anyagiak terén sem. Ettõl függetlenül az MSZP 

ambiciózus politikusa szeptemberben bruttó 1 

435 200 forint tiszteletdíjat és 287 040 forint költségtérítést 

vett fel. 

Szili egyik lírai megnyilvánulása szerint “vannak 

olyanok, akik nem pozícióért, hanem tiszta 

szívbõl politizálnak.” Nem csoda, hogy egyre kevesebben 

hisznek az ilyen és az ehhez hasonló kijelentésekben. 

Ennek egyik oka, hogy a szekrények 

tele vannak csontvázakkal. Most Szili Katalin 

házelnökrõl derült ki, hogy választókörzetébe 

látogatásakor annak ellenére vette fel rendszeresen 

a közel háromszázezer forintos költségtérítést, 

hogy utazásairól a magyar állam, konkrétan a 

Köztársasági Õrezred gondoskodik. Szili Katalin 

egyébként annyira ügyes – azaz gátlástalan – politikus, 

hogy valamilyen rejtélyes okból már a jobboldali 

politika csinálók egy része is Szilit favorizálja, 

pedig ha õ lesz az MSZP élén, akkor még nehezebb 

lesz 2010-ben a szabadulás az 

MSZP-SZDSZ-féle bûnszövetkezettõl. Nincs különbség 

a két politikus között: Gyurcsány Ferenc 

az Altus – birodalmat szolgálja, Szili Katalin pedig 

a pécsi, vörös politikai maffiát. 

Ügyeskedõk sajnos mindenütt vannak: Rogán 

Antal, a Fidesz egykori (bukott) kampányfõnöke, 

a szerver-ügy fõszereplõje jelenleg Budapest V. 

kerületének polgármestere. Rövid politikai pályafutása 

során többféle hangszeren játszott: volt radikális 

antikommunista, konszenzus-keresõ liberális 

és pragmatikus megértõ. Most éppen a bulvársajtó 

elvárásaihoz igazodva politizál. Politikai 

kontúrjai alig látszanak, ugyanakkor nem mutat 

rosszul Juszt László, Schmuck Andor vagy Szulák 

Andrea társaságában sem. Szellemi színvonaluk is 

hasonlónak tûnik. 

Rogán tehát megdolgozik mindenért, valószínûleg 

ezért nem tûnt fel neki, hogy másfél évig 

olyan pénzt is felvett, amelyre nem volt jogosult. 

Nyilván akkora összeggel gazdálkodik havonta, 

hogy teljesen mindegy: százezerrel több vagy kevesebb. 

Elvégre õ nem egy olcsó János. Mégiscsak 

a Fidesz vezetõ politikusa: a köz szociálisan érzékeny 

szolgáját pedig illik rendesen megfizetni. Aki 

havi kétszázezerbõl, vagy még kevesebbõl él, az 

nyilván másként számol. Ám az ilyen embert nem 

nyomasztja a politizálás szinte elviselhetetlen 

terhe. 

Rogán állítólag maga kérte a szállásköltség-térítés 

kifizetését, annak ellenére, hogy a II. kerületben 

egy 141 négyzetméteres – lakásnak alig nevezhetõ 

– lyukkal rendelkezik. Vidéki elfoglaltságairól 

nem tudunk, így 2006 szeptembere óta 

jogtalanul vett fel 1 545 600 forintot. Rogán Antal 

azért politikus, mert a nyilvánosságra kerülés 

pillanatában azonnal cselekedett: visszafizette a 

másfél milliót, mert – állítása szerint – ekkor jött 

rá, hogy azt tévesen számfejtették a részére. A 

polgármesternek természetesen nem okozott 

gondot e csekély összeg elõteremtése, ráadásul a 

Rogánra szavazó halandóktól eltérõen a képviselõ 

úrnak kamatot sem kell fizetnie. 

Tõlünk Nyugatra mindkét érintett politikusnak 

már régen le kellett volna mondania minden 

tisztségérõl. Szili Katalint az MSZP, Rogán Antalt 

pedig a Fidesz azonnal kizárná tagjai sorából. 

De ez Magyarország. Itt nem fog történni 

semmi, bár elképzelhetõ, hogy e sorok íróját a 

két korántsem feddhetetlen politikus bíróság elé 

rángatja. 

(A szerzõ politológus) 

Forrás: Tóth Gy. László – Barikád.hu 

esetleg olyan kedvezményes kölcsönökhöz 

jutottak, ami más halandó számára álomnak 

is elérhetetlen lett volna? Ezért a szimpátia, 

és a háttérkacsintgatás, meg az elnök 

ügyes megmentése? De hiszen akkor egygyökerûségrõl 

beszélhetünk, s ez esetben a 

tisztességes honpolgárnak nincs mit keresnie 

a FIDESZnél se. 

A FIDESZ kezdeményezte népszavazás 

egyetlen esetben lehet hiteles a magyar nép 

számára, mégpedig ha azt a Magyar Gárda 

tagjai bonyolítják le, olyan emberek, akik a 

hûségre, a tisztességre tettek esküt. Ne csak 

megfigyelõként legyenek jelen, mert az Országos 

Választási Iroda minden hájjal megkent 

szocialista, ravasz munkatársai a beépített 

ellenzékiekkel, akik a legjobb pillanatban 

mennek el kávézni, cigarettázni 

magukra hagyva a ravaszokat, a Magyar 

Gárda tagjainak szeme láttára is képesek 

csalni (erre jók az elõre elkészített számítógépes 

programok), hanem egyedül õk bonyolítsák 

le a népszavazást. Nem baj, ha 

kézzel kell számolni, nem baj, ha hosszabb 

ideig tart. Borítékra sincs szükség, fõleg 

nem üresekre, meg olyanra se, amiben egyszerre 

hét, egymástól független személyek 

szavazócédulái vannak. Elég volt a csalásból, 

elég a huncutságból, elég a nemzetvesztésbõl. 

Így Tom Lantos is megnyugodhatik, hogy 

a Magyar Gárda békés célok érdekében tevékenykedik, 

sõt tetemes pénzt spórol meg az 

államkasszának, mert a Gárda negyed annyiért 

elvégzi becsülettel azt a munkát, amiért az 

Országos Választási Iroda négyszer annyit 

herdálna el népszavazás címen. 

Amennyiben pedig ez az ötlet A FIDESZ 

vezetõjének nem tetszik, és netalán támadná, 

vagy ami még rosszabb, meg se hallaná, 

vegyük ezt részérõl színvallásnak, s ebben az 

esetben tehet egy szívességet: elmehet a 

HOLDba. 

Ígérem, nem követjük. 

Tarr Ilona 


Amikor a rendõr jön, akkor mindenkinek kuss van. Mire emlékeztet 

ez? Nem a legsötétebb Kádár-korra? 

Diktatúra, rendõrállam talán még nincsen, de nagyon súlyos idiotizmus 

van, ez tényállás. 

Háromszáz rohamrendõrrel izomból széjjelverni [1] egy ötvenfõs, 

teljesen ártalmatlan, békés tüntetést, amelynek a célja, hogy tiltakozzon 

mindenféle antidemokratikus rendõri megmozdulások, tüntetés-széjjelverések, 

mûveletiterületezések ellen – minimum dermesztõ 

ostobaság. Azon túl meg törvénytelen, és felettébb veszélyes. 

Újságírókat elhurcolni onnét, megbilincselni, bekasztnizni, az 

érdeklõdõ munkatársaknak telefonba pofátlanul hazudni, ügyvédet 

oda nem engedni, telefonálni nem hagyni, négy órán keresztül 

leülni sem engedni – súlyosan jogsértõ, alkotmányellenes, cinikus, 

szovjet típusú köcsögség. 

Nemzetes uramék pátoszát kölcsönvéve: Bogád kollégánk, akit 

már általános iskolás korában megfigyelt a proletárdiktatúra titkosrendõrsége 

némi szamizdatozás miatt, aki már tizenésvesen, Krassó 

György csoportjának tagjaként és más ellenzéki körökben rendszeresen 

részt vett illegális megmozdulásokban, engedély nélküli tüntetéseken, 

valószínûleg soha nem gondolta volna, hogy tizenhét évvel a 

rendszerváltás után bilincsben viszik el egy olyan demonstrációról, 

amelynek nem is résztvevõje. Amelyrõl csak tudósítani szeretetett 

volna. (Révész Máriusz Fidesz-képviselõ sem gondolta volna, hogy 

rendõrök ájultra verik majd egyszer a fõváros utcáin fényes nappal.) 

Barcs Miklós, vagyis dr. Flash [2], Magyarország legnagyobb 

punkénekese és szociográfusa, aki a HVG.hu-nak készített videókat 

[3] a helyszínen, és akit kollégájával együtt szintén lefogtak, 

valahová Kõbányára szállítottak, és hajnalig még csak leülni sem 

engedtek, szóval õ biztosan gondolta, neki elég keményre kristályosodott 

véleménye van a rendõrségrõl és a hetvenes évek óta. 

Tökéletesen elhülyült, végnapjaikat élõ diktatúrák szokták 

ilyen verébágyúzásokra ragadtatni magukat 

Nehéz ezt az egészet megmagyarázni. Tökéletesen elhülyült, végnapjaikat 

élõ diktatúrák szokták ilyen verébágyúzásokra ragadtatni magukat, 

pedig, istenem, milyen kevés ész kell ahhoz, hogy valaki megértse, 

ilyen esetekben csakis a verebek gyõzhetnek, erkölcsi erejüket 

és népszerûségüket megsokszorozza minden aránytalan rendõrattak. 

Mondom, itt nem békésen autókat gyújtogató, tévészékházat 

ostromló, Molotov-koktélozó vagy hídfoglaló tömeg volt oszlatva, 

hanem csöndben gyertyázó alig ötvenfõs szeánsz. Meg az újságírók. 

Miért? Azért, mert a rendõr azt mondta, menjenek már onnan. És 

ha a rendõr mond valamit, akkor annak úgy kell lennie. Nem ám, 

hogy törvény, nem ám, hogy alkotmány. Amikor a rendõr jön, akkor 

mindenkinek kuss van. Mire is emlékeztet ez? Nem a 

legsunyibb, legsötétebb Kádár-korra? 

Az egyik magyarázatom kicsikét ezoterikus-okkultista, de van 

benne izé, ráció, mint Gyurcsók József bankszámlakivonatában: 

2002 óta a baloldal mintha azon igyekezne, hogy valóra váltsa a 

jobbos publicisták és politikusok legsúlyosabban paranoid vízióit. 

Ha ügynököznek, hálozatoznak, akkor kiderül a miniszterelnökrõl, 

hogy tényleg ügynök volt, amikor hazugoznak, csalóznak, akkor a 

következõ miniszterelnök elismeri, hogy hazudott éveken át. Most 

rendõrállamról beszélnek jobboldalon. Tessék. 

Én most már simán elhiszem, hogy az MSZP országos választmánya 

teliholdkor fölveszi a pufajkát, nyakába akasztja a gitárt, és lemegy 

egy kicsikét darálni a Köztársaság téri kazamatákba. 

A másik magyarázat némileg egyszerûbb, de semmivel sem vidámabb. 

Tudniillik a magyar bûnüldözés, rendvédelem, sõt az egész 

igazságszolgáltatás szellemi és morális állapotából következik ez a 

cinikus, törvénytelen, mélyen demokráciaellenes magatartás. 

A sok gazdasági baj és pártbotrány közepette rendõrségre, 

ügyészségre, bíróságokra nem sok figyelem marad. Pedig volt néhány 

egészen megrázó, Tocsik- és Kulcsár-ügyekkel, költségvetési 

hiánnyal felérõ botrány az elmúlt években: az ártatlanul elítélt 

Pusomáék esete, a móri ügy, amelyben annyiszor vizsgázott elégtelenre 

a komplett magyar igazságszolgáltatás rendõrségestül, ügyészségestül, 

bíróságostul, büntetésvégrehajtásostul (véletlenül nem 

öngyilkos lett az ügy elsõ rendû gyanúsítottja, akitõl végre talán 

megtudhattunk volna valamit az igazságról?!), ahányszor csak lehetett. 

Aztán ott a Zsanett-ügy, a közröhejbe fúlt nagy olajtárgyalás 

[5] (az Energol-ügy) meg a többi. Tudta-e ön, hogy a magyar 

igazságszolgáltatás olyan váderedményességi mutatóval dolgozik, 

mint a félkemény és kemény diktatúrák? Hogy akit ma Magyarországon 

megvádolnak, azt szinte biztosan el is ítélik? Ugye nem. (Kivéve 

persze a mindenki számára nyilvánvaló maffiaügyeket, ezekben 

viszont az ügyszség is enyhítésért szokott fellebbezni.) 

Ezek után tényleg azt gondolhatja bármelyik rendõr, hogy bármit 

megtehet 

Szökõévente jó ha egy-két rendõrt elkapnak apróbb visszaélések miatt. 

Pedig mindenki tudja, hogy. 

Nyilvánvaló, hogy tavaly október 23-án a rendõrök ártatlan emberek 

tucatjait verték össze, sebesítették meg gumilövedékkel. 

Nyilvánvaló, hogy a lehetõ legsúlyosabb szakmai hiba volt a véget 

ért Fidesz-tüntetés távozó résztvevõi közé terelni az erõszakos, kõdobáló, 

barrikádépítõ zavargókat. Elítéltek valakit? Felelõsségre 

vonták a rendõri vezetést? Nem. Ezek után tényleg azt gondolhatja 

bármelyik rendõr, hogy bármit megtehet. És azt gondolhatja a 

rendõri vezetés is, hogy akkor felel meg az elvárásoknak, ha ész 

nélkül oszlat. 

Pedig aligha ez az elvárás. Ennyire talán még Gyurcsány sem hülye. 

Rögzítsük a tényeket azért: 1988 (az még bõven proletárdiktatúra!) 

és 2002 között összesen nem oszlattak annyi tüntetést, mint azóta. 

Pont. Ezt magyarázza már meg valamelyik európai értelemben 

vett szociáldemokrata, ha bírja. Felkiáltójel. 

Forrás: U.P. – Index 

NEM KÉNE AZ EGÉSZ ORSZÁGNAK FIZETNIE GYURCSÁNYÉRT 

A kormánynak nincsen koncepciója, az egészségügyi törvény megmutatta, hogy Gyurcsány Ferenc minden egyes kormányzati lépése a 

politikai túlélést szolgálja, azt, hogy egy éppen aktuális kérdésbe ne bukjon bele a koalíció, és olyan alkut találjanak, amelynek révén 

tovább tudnak lépni. Valahogyan ki akarja tölteni a ciklus hátralévõ részét, mégpedig azért – és ezt õ maga vallotta meg egyik interjújában 

–, mert ha ez sikerül, akkor õ lesz a leghosszabban hatalmon lévõ magyar miniszterelnök 1990 óta. Ez sajátos szempont, de úgy 

vélem, nem kellene az egész országnak fizetnie azért, hogy Gyurcsány Ferenc az ilyen jellegû személyes ambícióit ki tudja teljesíteni. 

Azon nem nekünk, hanem a kormánypárti politikusoknak kellene elgondolkodniuk, hogy van-e értelme úgy hatalmon maradniuk 

2010-ig, hogy közben rohamosan szakadunk le a saját régiónktól és Európától. 

Navracsics Tibor – Magyar Nemzet, 2008. január 12. 


– avagy Biztonsági szelep, az új médiasztár – 

Lassacskán odáig jutunk, hogy immáron 

heti rendszerességgel találkozhatunk az 

egykor búzaégetésérõl elhíresült Karsai 

képviselõ-polgármester úr/elvtárssal a Napkelte 

adásában. 

Mi a rosseb? Gyárfás készülõdik a Francisco 

utáni idõkre? Neki lehet menni a kormánynak 

meg a mûminiszterelnöknek a 

média nagy nyilvánossága elõtt? 

(Ráadásul kerítésen belülrõl? Ja persze, 

elfelejtettem, nekik mindent lehet!) 

Igaz, a gyeplõt azért szorosan kézben tartja. 

A politikai korrektség kedvéért tegyük 

mindjárt hozzá, hogy az Angol utcában töltött 

hosszú esztendõk nem múltak el nyomtalanul 

a dús képzeletû nép ajkán csak 

bazidai Darth Vader-ként emlegetett Verebes 

felett sem. Kikupálódott a szentem, a 

„legszebb” Orosz Jozefina pillanatokat idézõ 

beszélgetésnek lehettünk szem- és fültanúi 

legutóbb a november 17-i adásban. Abban a 

pillanatban, hogy a képviselõ úr valamilyen 

kényes témához ért, Verebes azonnal közbevágott, 

feltett valamilyen más irányú kérdést. 

A képviselõ úr azonban nem most jött a 

6:20-assal. A végére már-már helyzetkomikumba 

hajló szituésön képzõdött meg, amikor 

Karsai úr többször is beszólt, hogy most 

már talán beszélhetnének arról is, amiért tulajdonképpen 

idejött, ám a diszkrét lélegzetvétellel 

napi harcban álló színi direktor valahogy 

sehogy sem akart kötélnek állni. 

A manapság verbálisan rebellissé váló 

szocialista képviselõ elsõ ránézésre úgy tûnik, 

nem tesz lakatot a szájára. Nagy valószínûség 

szerint õt szemelték ki a feszültségleeresztõ 

biztonsági szelep szerepére. Legalábbis 

azok, akik a szegfûmintás utódpárt 

berkein belül elejét kívánják venni a népszerûség 

zuhanóbombázó módjára történõ 

esésének, még akár vezéráldozat révén is. 

Ha máshonnan nem is, de a 

Honthy-Feleki-Szinetár-féle Csárdáskirálynõbõl 

tudhassuk, hogy „Új mûsorhoz, új 

férfi kell, ezt õk sosem felejtik el!” Most sem 

felejtették. Persze a lényeg ezúttal is a csomagolás 

mögött rejlik. Hiszen ordíthatsz te 

bele a vakvilágba, verbálisan tökön rúghatod 

a töketlenkedõ hegesztõt, ó pardon, az 

apparátot, élén a böszme mûminiszterelnökkel, 

a lényeg mégis csak az, mikor és milyen 

gombot nyomsz meg a parlamentben, 

amikor élesre fordul a helyzet. 

(Megint csak a politikai korrektség kedvéért, 

de muszáj leszögeznünk, hogy példának 

okáért a legutóbbi kínos szituésön megképzõdésekor, 

amikor az ülésteremben éppen 

bent tartózkodó száz kiló marhahús a 

saját kormánya ellen szavazott, utóbb 

aszonta, véletlenül rossz gombot nyomott 

meg. Most mondják meg nekem, de õszintén! 

Van valaki széles e hazában, aki még 

hisz neki? Fószerkám, mióta az eszünket tudjuk 

ebben az állítólagosan demokratikus és 

jogállami katyvaszban, tíz egynéhány éve ott 

rontja a levegõt a parlament üléstermében, 

szerintem álmából felébresztve, tök sötétben 

is eltalálná, hogy mikor, melyik gombot kell 

megnyomnia. Csak ennyire néznek hülyének 

bennünket azok, akik nem átallják magukat 

mosdatlan pofával elitnek nevezni.) 

De térjünk még vissza néhány gondolat 

erejéig Karsai képviselõ úrra. 

Kétségtelen, hogy Karsai úr háttértámogatása 

megkérdõjelezhetetlen szûkebb pátriájában, 

így bizonyos szempontból védve van, 

hiszen egyéniben simán bekerülhet a következõ 

parlamentbe is. És nyilván van még jó 

pár olyan választókörzet az országban – és ebbõl 

a szempontból a párthoz való tartozás teljesen 

indifferens –, ahol az egyéniben induló 

képviselõ hitelességénél, népszerûségénél 

vagy egyéb más okból kifolyólag egészen biz- 

tosanbejutnaaparlamentbe,haezenahét- 

végén lennének az országgyûlési választások. 

(Lásd Szili Katalin.) De mi történik majd akkor, 

amikor azok a képviselõk, akiket választóik 

eddig „erõsembereknek”, olyan képviselõknek 

tartottak, akikben feltétlen megbízhatnak, 

akik képesek arra, hogy kijárjanak 

dolgokat, elérjenek eredményeket az adott 

település számára, most egyszer csak kudarcot 

vallanak. És eztán majd’ minden alkalommal, 

szinte minden tekintetben, de legalábbis 

egyre többször? Karsai képviselõ úr 

utóbbi idõben egyre sûrûbben tett médiabeli 

megnyilvánulásai ugyanis ennek bekövetkeztét, 

vagy legalábbis az ennek a helyzetnek 

a lehetséges megképzõdését, valamint az ettõl 

való aggódást vetítik elõre. Emlékeznek? 

A „mezei talpasok” derék hada már akkor is 

buborgott, amikor a nagyfõnök kerek-perec 

kijelentette, hogy eztán mán csak neki és közeli 

baráti körének szabad lóvékat lenyúlni, 

mindenki másnak ácsi lészen! A képletes biztosíték 

már ekkor kiverõdött, most azonban 

jóval súlyosabb a helyzet, immáron maga a 

képviselõség kerülhet veszélybe! 

Már csak azért sem mehetünk el szó nélkül 

amellett, hogy ezek a momentumok bizony 

jelzésértékûek, mivel Karsai úr nem 

ellenzéki, hanem kormánypárti képviselõ! 

Nagyon érdekes, talán a saját farkába harapó 

kígyó szemlélteti legjobban azt az elõálló 

kínos szituációt, amely lassan, de biztosan, 

gyakorlatilag a szemünk elõtt játszódik le. 

(Ez azt jelenti tehát, hogy olyan jövõ vár 

ránk, ahol a képviselõk útján történõ népképviselet, 

érdekérvényesítés – még akkor is, amikor 

kormánypárti –, ha ellentétes a felülrõl 

megszabottakkal, lehetetlenné, semmissé válik. 

A központból egész egyszerûen megérkezik 

az ukáz, döntéshozatalkor a pártfegyelem 

az elsõdleges és mérvadó direktíva, nem pediglen 

a népképviselet. A lakosság csak szükséges 

rossz, bérrabszolgák, akiket az Isten és a 

párt is arra teremtett, hogy termeljék nekünk 

a lóvét. Nekik, egyébiránt kuss a nevük! 

Pedig azt hihetnénk, hogy ilyen má’ nincs 

is, hiszen Lapáth Mónika kb. öt perccel ezelõtt 

nyögte bele a mikrofonba, hogy annulálta 

az önkormányzati választások hivatalos 

végeredményét, a média által csak földcsuszamlásszerûnek 

titulált totális bukást, elintézte, 

hogy a lóvé jó kezekbe kerüljön. ’Oszt 

akkó’ most mégse?! Persze, megint velem 

van a baj, megfeledkeztem róla, ebben az országban 

azt is õk határozzák meg, hogy mikor, 

ki tartozik a jó kezek közé. 


Hallották? Ha a hagyomány állításának 

hinni szabad, Cusi fõhadiszállásán a tisztújításkor 

az volt a fõ kritérium, olyan 

eftársakat kell beválasztani a vezetõségbe, 

aki még nem ült. Ez azé’ nem semmi!) 

De haladjunk tovább a reformok kínokkal 

kikövezett és szenvedésekkel tarkított 

útján! 

A reformoknak (valójában, értsd: megszorításoknak) 

álcázott, központilag levezényelt 

pénzbeszedésnek „köszönhetõen” nem 

csak a kormányzatnak, hanem immáron a jelek 

szerint az érdekérvényesítéstõl szintén 

központilag, már-már pártutasításszerûen eltiltott 

képviselõknek is csökken(het) a népszerûségük. 

Ez pedig lavinaszerû összeomlást 

idézhet elõ a szegfûmintás utódpárt esetén, 

fõként egy elõrehozott választás alkalmával. 

Ha váratlan gyorsasággal összeomlik minden 

és – hacsak átmeneti idõre is, de –a nem várt 

események maga alá temetik az MSZP-t, 

egész egyszerûen nem lesz idejük arra – okozója 

ennek az elavult politikusokból álló 

készletük –, hogy azonnal elõhúzzanak valakit 

a kalapból, felépítsenek egy „új”, hitelesként 

eladható személyiséget. Ezt csakis 

Medgyessy megpuccsolásához hasonlóan, a 

nép, a nemzet, a lakosság hermetikus, valamint 

az eseményekbõl történõ teljes és totális 

kizárásával lehetséges levezényelni. 

Mondanám azt, hogy zökkenõmentesen, 

de ebben ma már – a 2006. és 2007. október 

23-i események után egyáltalán nem vagyok 

biztos. Hiszen nagyon sokan vannak olyanok 

– magam is ezek közé tartozom –, akik úgy 

vélekednek, még ha jogilag meg is áll az, ha a 

kormányfõ, s vele együtt természetesen az általa 

irányított kabinet elbukik, morálisan kiverné 

a biztosítékot, az ismételten házon belül, 

a nép, a nemzet, az emberek megkérdezése 

nélkül, holmi kapcarongy módjára történõ 

kabinet- és kormányfõ-váltás. Nyilván órák 

hosszat lehetne polemizálni azon, vajon a 

közvetett népképviselet, vagy a közvetlen illik-e 

jobban egy magát teljes jogú európai 

uniós tagállamnak nevezõ, állítólag demokratikus 

jogállamhoz. Mindenesetre most már 

egyre többen érzik úgy, hogy egy olyan országban, 

ahol a népet kizárják a saját nemzeti 

ünnepének megünneplésébõl, valamint a 

sorsára, életére alapvetõ befolyással bíró intézkedéseket 

meghozó kormányzat alkalmatlanná 

válása esetén az új vezetõk kijelölésének 

folyamatából, hát ott bizony sok mindenrõl 

beszélhetünk, csak demokráciáról és 

jogállamiságról nem. Avagy ha mégis beszélhetünk 

jogról, akkor ott a jogban egészen biztosan 

hiba van, mert az nem a polgárok, a 

nép, a nemzet, hanem valaki egészen másnak 

az érdekeit képviseli. 

Nincs is mit csodálkoznunk tehát akkor, 

amikor arra a Verebes által feltett kérdésre, 

hogy ugyan vajon mit kéne tenni Franciscónak 

ebben a szituációban, mer’ hogy kritizálni 

azt aztán mindenki tud, maga a kormánypárti 

képviselõ mondja azt, hogy hát el kéne 

kezdeni kormányozni, kezit csókolom! És 

hogy tetézzük a bajt, abba is érdemes belegondolni, 

vajon most mit szólnak a szocialista 

törzsszavazók, az ottani B-közép, a kemény 

mag, amikor saját pártjukból – ráadásul 

olyasvalaki, aki azért már letett valamit az 

asztalra – vágja a pofájukba kíméletlenül, 

hogy eftársak, ébredjetek mán föl, mer’ újgazdagék, 

élükön a miniszterelnökkel és 

(neo)liberális sleppjével, semmibe vesz bennünket 

és át akar lépni a fejünk felett. 

Mi, akik – képletesen szólva – a politikai 

lövészárok másik oldaláról némi kárörömmel 

szemléljük az ellen táborában kitört zendülést, 

egyáltalán nem lepõdünk meg, hiszen – 

ha õk nem is, de ideológiai elõdeik – ezt egyszer 

már eljátszották a magyar társadalommal 

az államszocializmus alatt. A lakosságnak egy 

tekintélyes részét a falvakból beterelték a városokba, 

mert ott az emberek többpólusú 

függõség által könnyebben kézben tarthatók 

és irányíthatók. Akkor talán elsõsorban ideológiai, 

ma talán inkább gazdasági megfontolásokból, 

a globalizáció szükségszerû velejárójaként 

próbálják eladni számunkra ezeket a 

„reform” címén hozott megszorításokat. 

Meggondolatlanság, átgondolatlanság és 

kapkodás jellemzi az intézkedéseket. Számos 

esetben, gyakorlatilag szinte minden alkalommal 

arról értesülhetünk, lett légyen szó 

bárminemû átalakításról – a reform szót 

szándékosan nem használom, hiszen ez minden, 

csak nem reform, mivel ahelyett, hogy 

bármit is jobbá tenne, csak pusztítást és rombolást 

okoz –, az adott intézkedés meghozatala 

elõtt semmiféle hatástanulmány nem 

készült. 

De nem mehetünk el szó nélkül amellett 

sem, hogy a diktatúrát idézõ központi kézi 

vezérléses hatalomgyakorlás során elõállhat 

– egyesek szerint ez már meg is képzõdött 

kis hazánkban – olyan szituáció, ahol a képviselõk 

gyakorlatilag már nem képviselnek 

semmit, az egyes politikai tömörülések, azaz 

a pártok a pártfegyelem jegyében pusztán a 

szavazógépezet részeinek tekintik az országgyûlésbe 

delegált képviselõiket. A listás helyeken 

bejutottaknál ez még meg is áll, hiszen 

kizárólag pártjuk jóvoltából kerültek 

az adott pozícióba, azt viszont mindannyian 

érezzük, hogy az egyéni mandátumhoz jutott 

képviselõknél már zûrösebb a helyzet. 

Nekik ugyanis, ha máskor nem is, de a képviselõi 

fogadóórákon azért illik személyesen 

is megjelenniük választókörzetükben, és 

hát akármilyen gondossággal is látogatnak 

el oda (értsd: szolgálati esernyõkkel felszerelkezett 

testõrök kíséretében páncélozott 

Audival érkeznek), nagy valószínûség szerint 

csak nem tudják elkerülni, hogy szembe 

köpjék, vagy tojással meghajigálják õket, 

ha csapnivalóan végzik a dolgukat az ország 

házában. Már pedig nagyon úgy néz ki, hogy 

csapnivalóan fogják végezni, ha állandó 

jelleggel a felülrõl osztott „ész” dominál 

majd a józan paraszti helyett. 

(A politikai korrektség kedvéért ismét 

meg kell állnunk egy pillanatra, és le kell szögeznünk, 

hogy a köpködésen, tojásdobáláson, 

kereplõzésen és sípoláson kívül más 

egyebet nem is nagyon tehetnek a szerencsétlen 

választópolgárok, hiszen a magát perverz 

módon elitnek nevezõ jelenleg is regnáló 

politikai osztály tagjai, az újkori „magyar” demokrácia 

egyik legelsõ és legerõteljesebb lépéseként, 

szinte azonnal megszüntette a képviselõk 

visszahívhatóságát.) 

Jelen állás szerint a dolog úgy néz ki, hogy 

az eddigi helyi erõsembert – kollektíven, a 

többiekkel, a többi „mezei talpas”-nak számító, 

fõként vidéki képviselõvel együtt –, a butapesti 

nyikhaj milliárdos és társai, lenyomják, 

mint vak a bélyeget. Ha pedig ez tartósan 

így marad, már pedig eddig úgy néz ki, hogy 

tartósan így marad, ugyan mitõl változna 

meg a helyzet? Kit érdekel a battonyai kistérség, 

meg más egyéb vidéki körzet sorsa, amikor 

éppen azon munkálkodunk, hogyan 

nyúljunk le minél több EU-s lóvét minél 

gyorsabban. Ha minden marad így, egy idõ 

után az istenadta nép bizalma, bármennyire 

is erõs és kitartó volt az eddigiekben, elkezd 

majd szép lassan elpártolni az eddig nagy 

becsben tartott helyi fõ hallja kendtõl. No, 

ennek szeretné elejét venni a szegfûmintás 

utódpárt ún. „mezei talpasokból” álló derékhada, 

csak úgy tûnik, egyelõre még kevesen 

vannak hozzá. 

Egyelõre! 

Pedig Karsai képviselõ úr már érzelmi húrokat 

is megpendített legutóbbi Nap-keltés 

szereplése alkalmával. Eftársak! Ne hogy 

mán megessen velünk az a csúfság, hogy a Fidesz 

szociáldemokratább nálunk, született 

szociáldemokratáknál és balról beelõz! Éppen 

most olvasom az egyik Fideszes képviselõ 

programját, ’oszt azt látom, hogy tisztára szociáldemokrata 

lett a csávó! Vigyázzunk mán 

eftársak! 

Hát, valahogy így! 

Persze Verebes, akirõl asszem mindenkinek 

sejtése lehet, hogy melyik párthoz vonzódik 

leginkább, hacsak látszólag tréfásan is, 

de helyére teszi a dolgokat, no meg persze a 

nézõt is, mondván, tudja, azt fogják mondani 

erre, ugyan kérem, beszél ez a Karsai 

össze-vissza, nem kell vele foglalkozni. 

Nekünk azonban igenis kell vele foglalkozni. 

És nemcsak egy alkalommal, hanem 

úgy tûnik, most már nagyon oda kell figyelni 

arra is, – sõt, egyre jobban oda kell figyelni 

rá –, hogyan játszódnak le bizonyos folyamatok, 

hogyan mennek végbe és végig 

egyes eseménysorozatok, történések. A média 

nagy nyilvánossága elõtt szájtépõ politikus 

hangoztatott elveinek megfelelõen 

fittyet hány a pártfegyelemre, és inkább a 

szavazói érdekeit tartja szem elõtt, vagy segget 

csinálva a szájából a „megfelelõ” 


gombot nyomva visszakozik, amikor élesre 

fordul a helyzet? 

Persze az is könnyen meglehet, hogy a 

média által közszemlére kitett biztonsági 

szelep idõnként lefúj, közben pedig az általa 

kibocsátott gõzfelhõ jótékony takarásában 

zavartalanul folyhatnak tovább Katika hatalomba 

ültetésének elõkészületei. Mialatt 

a Fidesz Kóka Johnny épülõfélben lévõ villája 

elõtt tart meetinget a sajtó képviselõinek, 

aközben a kaméleonokat megszégyenítõ 

gyakorisággal színét váltó, a régmúlt 

földalatti illegalitásába veszõ kommunista 

gyökerekkel bíró egykori állampárt jogutódjának 

prominensei csendesen röhögnek 

a markukba, mert a darab idõvel ezelõtt 

nyakunkba ültetett hórihorgas strómannal 

ellentétben, õk már most tökéletesen 

tudják, nem az elsõ, meg a második, hanem 

a tizedik lépést is. Könnyen elképzelhetõ, 

hogy már azt is tudják, ki fogja letenni 

2010-ben a miniszterelnöki esküt. 

Csak nehogy túl késõ legyen, mire a fiúk a 

butapesti csúcsforgalomban visszaevickélnek 

a Kossuth térre, félõ, hogy akkorra mán csak 

pilloghatnak, mint Grisa a körmoziban. 

Mert övék ugyan az ország, a dicsõség, 

meg a narancs, de úgy tûnik, nem sokra 

mennek vele. Eftikéimé meg a hatalom! 

No, de mindörökké?! Á! NEM!!! 

Pedig darab idõ óta azt is tudhassuk, a 

„mi kommunistánk” mögmondta, „szart ér 

a harag hatalom nélkül!”. 



Törpepárt létére még mindig az SZDSZ diktál Magyarországon 

Radikális antikommunizmus, ugyanakkor lelkiismeret-furdalás nélküli koalíció a kommunista utódpárttal. Liberális elvek, 

ugyanakkor kirekesztõ, jakobinus gyûlölet minden eltérõ gondolat iránt. A jobboldal folyamatos gyalázása, ugyanakkor felajánlkozás 

a Fidesznek. Minden deviáns kisebbség felkarolása, ugyanakkor az összmagyar nemzeti érdekek iránti legteljesebb érzéketlenség. 

E kettõsség jellemzi megalakulása óta azt a pártot, amely bár egyre zsugorodik, mára mégis maga alá gyûrte Magyarországot, 

és saját képére formálta koalíciós partnerét is. 

Az SZDSZ gyökerei a hírhedt 1919-es katonatizedelõ 

komisszár, majd marxista teoretikus, 

Lukács György iskolájáig, illetve a Kádár-rendszer 

idején szellemi egyeduralmat 

gyakorló Aczél György köréig nyúlnak vissza. 

Történelmi elõdeik, a polgári radikálisok – 

Jászitól a ritkábban emlegetett Zsolt Béláig – 

voltak, annak az úgynevezett urbánus értelmiségi 

rétegnek markáns képviselõi, amely 

már a huszadik század elsõ felében szellemi 

polgárháborúban állt az összefoglaló néven 

népinek nevezett, fõleg írók által alkotott 

táborral. 

A népi-urbánus ellentétrõl, errõl a huszadik századi magyar történelmet 

végighasító társadalmi rianásról Vásárhelyi Mária, az egykori 

SZDSZ-alapító, majd a Soros Alapítvány magyarországi helytartójaként 

tevékenykedõ Vásárhelyi Miklós lánya írt meglepõen nyílt és 

õszinte publicisztikát a 168 Óra címû hetilap február 6-i számában. 

Idézzük a magát liberálisnak valló szerzõt: “A magyar középosztály 

kialakulása és fejlõdéstörténete kacskaringós utat írt le az elmúlt 

másfél században. (...) Magyarországon ugyanis már a századforduló 

elõtti évtizedekben két egymástól elkülönülõ középosztály létezett: az 

állami bürokrácia állásait betöltõ, alapvetõen a birtokait veszített közép- 

és kisnemesi családok sarjaiból verbuválódott, önmagát »nemzetiként« 

és/vagy »keresztény, úriként« megjelölõ középosztály, illetve 

a polgárosodás motorját képezõ »polgári« középosztály. Vagyis a mostani 

társadalmi szembenállás gyökerei valójában a 19. század második 

feléig nyúlnak vissza, és a középosztály megosztottságából fakadnak. 

Az önmagát »a nemzet gerincének« tekintõ keresztény-úri középosztály 

tagjai a kezdetektõl görcsösen ragaszkodtak korábbi kiváltságaikhoz. 

A kibontakozó kapitalista viszonyok számukra nem jelentettek 

mást, mint az ellenséget, amely megfosztotta õket birt okaiktól, elõjogaiktól, 

életformájuktól. Így aztán egyrészt alkalmatlanok voltak arra, 

hogy a polgárosodás élére álljanak. Másrészt ellenségként tekintettek 

azokra, akiket nem öröklött jogaik, hanem – az ipraosodás és a kereskedelem 

felvirágzása során – azok a készségek emeltek a középosztályba, 

amelyeket az új viszonyok megkívántak. (...) A kétféle identitású 

középosztály megosztottságát és belsõ ellentéteit tovább mélyítette 

a trianoni trauma: az elcsatolt területekrõl több százezer, 

önmagát a középosztályhoz tartozónak valló, ám megélhetési forrást 

nélkülözõ magyar települt vissza. Jelentõs részük »keresztényúrimagyar« 

mivoltára hivatkozva kívánt egzisztenciához 

jutni, illetve másokat kiszorítani 

pozícióiból.” 

Vásárhelyi Mária azt is világossá teszi, kiket 

ért a hegyományos, keresztény magyar 

középosztállyal szemben álló polgári középosztályon: 

“A numerus clausus pedig már a 

húszas évektõl törvényesítette a polgári középosztály 

gerincét adó zsidóság kiszorítását 

az állami pozíciókból és a szellemi életbõl.” 

Nos, ez az a réteg, amely vállaltan az 

SZDSZ történelmi elõképe. S ez a történelmi 

gyökere a »polgári középosztály«, vagy urbánus 

értelmiség, vagy liberális intelligencia – nevezze ki-ki tetszése szerint 

-, valamint a “népi” értelmiség, a keresztény középosztály kibékíthetetlen 

szembenállásának. Utóbbi réteget egyébként ráadásul kommunista 

társutassággal is vádolja Vásárhelyi Mária idézett írásában: 

“S bár a diktatúra felpuhulásával párhuzamosan nem csupán javult 

a helyzetük, hanem valójában elsõsorban õk voltak azok, akikkel 

a Kádár-rendszer kiegyezett, a rendszerváltást követõen mégis elemi 

erõvel tört föl e rétegben az évtizedek óta elfojtott sérelem, a revánsvágy. 

Ez a réteg érezte leginkább úgy: a rendszerváltással eljött az õ 

ideje, és »benyújthatja a számlát«. Ezt pedig a kommunista diktatúra 

idején elnyomott, de hallgatólagosan mindvégig elevenen élõ »nemzeti«, 

»keresztény«, »úri« száramzásból eredeztethetõ felsõbbségére 

alapozták, illetve arra a meggyõzõdésre: õk képviselik a kommunizmus 

idején megszakadt történelmi folytonosságot. Ezen a zûrzavaros 

és avítt ideológiai alapon, valamint az ebbõl fakadó, valós és vélt sérelmekre 

alapozott, engesztelhetetlen antikommunizmus talaján 

szervezõdött újjá a hazai jobboldal a rendszerváltás idején.” 

Mintha bizony nem épp az SZDSZ lett volna az a párt, amely a leghangosabban, 

legradikálisabb antikommunista retorikával lépett föl. 

És bizony pont a liberális párt volt az, amely már 1987-ben, a 

lakiteleki találkozót – amelyen e tábor jelesei közül ott volt Konrád 

György író, az SZDSZ egyik szellemi háttérembere – követõen nem 

antikommunizmussal, hanem inkább kollaborációval vádolta a Magyar 

Demokrata Fórumot. Amely szervezõdés a hagyományos középosztályt 

képviselte. 

Vásárhelyi Mária ugyanakkor keresetlen õszinteséggel ír a rendszerváltási 

kísérlet idõszakában SZDSZ-ként manifesztálódott 

»polgári középosztályról« is: “Miközben a másik oldalon – az elmúlt 


évszázadban lejátszódó folyamatokhoz hasonlóan 

– teljesen elkülönülten kialakult 

egy új, alapvetõen ideológiamentes, pragmatikus 

középosztály.” 

És itt be is zárul a kör. Vásárhelyi Mária, az 

SZDSZ-közeli médiaszociológus igazolta azt 

a tételünket, hogy a liberális pártnak valójában 

nincsenek elvei, és amit mégis elvként 

hirdet, az pusztán csalétek. Így érthetõ, hogy 

bár az elsõ szabad választások illúzióját követõen, 

az 1994-es árulás (az MSZP-vel léptek 

koalícióra) következtében nem csupán elillant 

a párt széles bázisa, hanem ez év végére 

gyakorlatilag megsemmisült, mégis megkerülhetetlennek 

bizonyult és sorsfordító döntéseket erõltetett Magyarországra, 

akár saját koalíciós partnere ellenében is. Ilyen például a 

társadalombiztosításban felhalmozott adóforintok széthordására bevezetendõ 

több-biztosítós egészségügyi rendszer. Ezt kizárólag egy ma 

már csak az egyszázalékos törpepárt akarja, mégis valósággá válik. 

Az SZDSZ-t tehát nem értékek, hanem érdekek tartják egyben. 

És a gyûlölet mindenki iránt, aki ezzel szembesíti õket, illetve úgymond 

zavarja köreiket. A párt értelmiségi holdudvarába tartozó 

Kornis Mihály drámaíró egy alkalommal esszenciálisan meg is fogalmazta 

ezt a jakobinus görcsöt az SZDSZ Beszélõ címû lapjának 

1993. decemberi számában: “Mi még sokkal jobban gyûlölünk 

titeket, mint ti minket.” 

A retorika mit sem változott az elmúlt száz évben. A hagyománytisztelõ 

középosztályt továbbra is mint retrográd, srába ragadt (Tamás 

Gáspár Miklós, azóta kilépett alapító megfogalmazásában 

a “lábszagot” és “mucsát” képviselõ), 

fölösleges réteget, mint a nácizmussal 

és fasizmussal is kokettáló történelmi limlomot 

jeleníti meg a liberális médiafalka, míg a 

“polgári középosztály” pragmatizmusával 

(mely kifejezés eufemisztikus megfogalmazása 

a “pénznek nincs szaga” gyakorlatának) a 

haladás képviselõje. 

A vér nem válik vízzé Vásárhelyi Mária 

esetében sem, hiszen így ír: “E két párhuzamosan 

létezõ középosztály között ma is elevenen 

lüktetõ feszültségek alapja és ereje kísértetiesen 

idézi az évszázaddal korábbi viszonyokat. 

Napjainkban ez éppúgy a progresszió fékezõjvé, a 

modernizáció akadályává válhat, ahogyan ez rendre megtörtént az elmúlt 

másfél évszázadban. A két középosztály közt feszülõ ellentéteket 

minden eddiginél láthatóbbá és élesebbé teszi a társadalom modernizációját 

jelentõ reformfolyamat, amelynek sikere vagy sikertelensége 

a középosztályok között dúló háború végére is pontot tehet. Mert eldõlhet: 

közülük melyik erõsödik, melyik gyengül meg végérvényesen. 

Ezért és ennyiben nem csatlakozunk, amikor úgy érezzük: a szélsõségesen 

megosztott társadalomban, a kétféle középosztály tagjai között 

élet-halál harc folyik. S ez a küzdelem nemcsak a középosztályok, hanem 

a társadalomfejlõdés irányát is hosszú távra meghatározhatja.” 

Íme, az SZDSZ genezise! 

Ágoston Balázs 

A cikk a Demokrata november 8-i számában jelent meg. 

Nyílt levél Tasnádi Péter pécsi polgármesternek 

TISZTELT POLGÁRMESTER ÚR! 

Különös mûfaj a mostanában egyre inkább elharapódzó nyílt levél. 

Az emberek akkor nyúlnak hozzá, ha belátják, nincs már értelme a 

közvetlen, kétoldalú kommunikációnak, vagy úgy vélik, nincs rá 

esélyük. Az elõbbi változat a súlyosabb, ez a mi esetünk. A nyílt levél 

a közérdek vélelme alapján, tulajdonképpen a nyilvánossághoz 

szól, de mûfaji sajátosságai miatt “célirányosabb” tud lenni más 

publicisztikai formáknál. Az Ön utóbbi idõkben Pécs 2010-es európai 

kulturális fõváros szereplésével kapcsolatban megjelent nyilatkozatai 

kisebbfajta lavinát indítottak el. 

Méltán, mert ezek a megnyilvánulások a mindeddig legszilárdabbnak 

hitt, széles körû intézményes és intellektuális közmegegyezést élvezõ 

alapokat kérdõjelezték meg. Ön azt állítja a Népszavában megjelent 

interjúban, hogy a város nyertes pályázatában szereplõ öt fejlesztési 

kulcsprojekt közül a “Nagy Kiállítótér” elnevezésû, az Európai 

Unió és a magyar kormány által is (nem csak elvben) támogatott terv 

megvalósítását nem tartja célszerûnek. Részben azért, mert ott “lényegében 

azokat a tárlatokat láthatjuk, amelyek már most is megvannak. 

Olyan épület kell, amely helyet ad a látogatókat valóban vonzó 

attrakcióknak. Ha 2010-ben tényleg a bauhauserek (sic! – nem tudom 

Önnek, a riporternek vagy a korrektornak kell-e gratulálnom?) 

kiállítása lesz itt a legnagyobb szám, azért szerintem aligha utaznak 

ide Európa vagy a világ távolabbi pontjairól.” 

Hát akkor nézzük a tényeket, melyeket ön a fenti néhány mondatban 

következetesen figyelmen kívül hagy, illetve jól megfontoltan elhallgat. 

A “Nagy Kiállítótér” szakmai programjában, az ezen alapuló 

nemzetközi tervpályázati kiírásban és a gyõztesnek kihirdetett tervben 

is 1100 négyzetméter idõszakos kiállítási tér áll rendelkezésére a 

látogatókat vonzó és esetleg kevésbé vonzó “attrakcióknak”, hogy én 

is ezt a mûvészeti kiállítás szinonimájává avanzsált kifejezést használ- 

jam. És ezen kívül valóban – horribile dictu – benne foglaltatik a ma 

két külön, szûkös és alkalmatlan helyen bemutatott Modern Magyar 

Képtár új állandó kiállítása is, olyan, hozzá kapcsolódó muzeológiai 

úri huncutságokkal, mint mûtárgyraktár, restaurátor mûhely stb. Továbbá 

olyan, közönségbarát és közönségszolgálati funkciókkal, amelyeknek 

a megvalósítására a pécsi múzeumokban mindeddig nem 

nyílt lehetõség. Úgy tûnik, nem is fog nyílni, hiszen az Ön által elvetendõnek 

tartott projekt tervei az új elhelyezéssel szoros összefüggésben 

a többi mûvészeti kiállítóhelyek, a pécsi “múzeum-utca” rendbe- 


tételét, az új igényeknek és új lehetõségeknek megfelelõ “átszerkesztését” 

is tartalmazzák. Ezt azonban Önnek kell legjobban tudnia, 

hiszen elõzõ funkciójában, a Baranya Megyei Közgyûlés (a pécsi múzeumok 

fenntartója) alelnökeként Ön volt a fenti projekt stratégiai 

vezetõje. A több mint egy évig tartó, külön erre a célra létrehozott teamekben 

és hivatalokban zajló elõkészítõ munka fõ felelõseként Ön 

minden érvet és ellenérvet ismert, semmilyen döntés nem születhetett 

az Ön jóváhagyása nélkül. Ön is benne volt a tervpályázatot elbíráló 

és eredményesnek deklaráló testületben. 

Tudok arra is példát, hogy Ön harcosan kiállt a projekt és egy azóta 

különbözõ megfontolásokból módosított helyszín mellett. De ez 

már szinte történelem, mint ahogy az is, hogy Ön egykor hajlandó 

volt konzultálni velünk, muzeológusokkal. Meghallgatta és látszólag 

megértette okfejtésünket a nagy kiállítótér és a múzeum-rekonstrukció 

(incl. Modern Magyar Képtár) összekapcsolásának szükségességérõl, 

a valóban történelminek tûnõ esélyrõl. A helyzet persze akkor 

is ellentmondásos volt, hiszen Ön soha nem állította, hogy a nemzetközi 

tekintélynek örvendõ pécsi Modern Magyar Képtárban, különösen 

annak ún. “kortárs gyûjteményében” mást is látna, mint fenntartói 

nyûgöt, felszámolandó, idõlegesen bezárandó, bármikor lebontható, 

megrövidíthetõ ballasztot. Ezt azok az Ön által jegyzett “belsõ” és 

“külsõ” anyagok bizonyítják, melyek a 2006-os, nagy múzeumátszabási 

offenzíva idején születtek, s az országos szakmai testületek tiltakozását, 

a minisztérium rosszallását, valamint országos sajtóbotrányt, 

sõt sajtópert is kiváltottak. 

Magánvélemény ide, személyes értékpreferenciák oda, ez mégiscsak 

pálfordulás, amire jó volna magyarázatot találni. Önt és az elõzõ 

megyei vezetést korábban az a vád érte (részemrõl is, ma is fenntartom), 

hogy azért különösen szûkkeblûek a megye legnagyobb intézményhálózatával, 

a múzeummal, mert az a megyétõl független városra, 

Pécsre koncentrálódik, annak öregbíti hírnevét, annak számára 

hajt alig felbecsülhetõ erkölcsi és szerintem kis utánajárással jól számszerûsíthetõ 

anyagi hasznot. A szûkkeblûség persze eufemizmus: sem 

istent, sem embert, sem szakmát, sem jogot tiszteletben nem tartó, 

statáriális intézkedésekrõl volt szó, racionalizálás címén. Ismerõs 

máshonnét is, irodalma van, nem is hánytorgatom tovább. 

Na de a jelen! Ön ma egy mindenki által jól ismert deus ex 

machinának köszönhetõen Európa 2010. évi kulturális fõvárosának 

polgármestere. A józan ész és a formális logika azt diktálná, hogy az új 

helyzetben másképp tekintsen a városa idegenforgalmának talán legfõbb 

vonzerejét jelentõ (ez mégiscsak materializálható szempont!) 

múzeumokra. Most azonban a múzeummal szembeni közöny és érdektelenség 

magyarázata épp az, hogy megyei fenntartású intézményrõl 

van szó, bajlódjon vele a megyei közgyûlés. Polgármester Úr, Ön 

bizonyára nemegyszer találkozott azzal a zsurnalisztikai fordulattal, 

hogy “Pécs, a múzeumok városa”. Egyik-másik elõdjének és szakemberek 

generációinak erõfeszítése, áldozatos munkája sûrül ebbe a 

közhelybe a többezer éves kulturális örökség szerencsés helyi adottságán 

kívül. Akár hiszi, akár nem, nem pusztán magánvélemény, hogy 

a pécsi Janus Pannonius Múzeum – különös tekintettel mûvészeti 

gyûjteményeire – bízvást rászolgált volna arra, hogy beiktassák a kiemelt 

nemzeti intézmények sorába. Ez föltehetõen vágyálom, amint 

az is, hogy a város vezetése a városimázs meghatározó elemét jelentõ 

múzeumok átvételének perspektívájában gondolkodjon, vagy legalább 

méltányossági alapon vegye ki részét azok finanszírozásából. 

De elég a gondolatkísérletekbõl! Elég elmélkednivalót ad az ön 

ominózus nyilatkozatainak másik, a bauhäuslerek kiállítására vonatkozó 

része. Ön megbocsáthatatlan tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot 

ebben az ügyben is. Engedje meg, hogy felfrissítsem 

emlékezetét, amit persze saját maga is megtehetne, ha kézbe és észbe 

venné a rendelkezésre álló, nyilvános vagy személyesen Önnek 

címzett dokumentumokat a 2010-es pécsi EKF-programokról. 

Elõször is: a 2010-es csonka év (a nagy kiállítótér nem készül el az 

év elejére) eddig jóváhagyott és pályázatokon is (igaz nem Ön által) 

támogatott programja a fenti helyen két, illetve három nagy kiállítást 

irányoz elõ. Egyik a Pécsiek a Bauhausban munkacímû, a másik pedig 

a Nyolcak, az elsõ magyar radikális avantgárd csoport megalakulásának 

centenáriumához kötõdõ, a nagy sikerû Magyar vadak folytatását 

jelentõ kiállítás s egy vele egy idõben rendezendõ Matisse-tárlat. 

Berény, Czigány, Czóbel, Kernstok, Márrfy, Pór, Orbán és Tihanyi – 

mint tudjuk – vigyázó szemüket leginkább Párizsra vetették. Az õket 

követõ generációhoz tartozó pécsiek (neveket majd késõbb) viszont a 

háború utáni Németországra, Weimarra, Dessaura, az európai konstruktivizmus 

és funkcionalizmus (és persze nem csak azok) legnagyobb 

hatású mûhelyére. Oda, ahol olyan mesterekkel és kollégákkal dolgoztak 

együtt, mint Walter Gropius, Paul Klee, Vaszilij Kandinszkij, 

Lyonel Feininger, Oscar Schlemmer és Moholy-Nagy László. 

Tudom, ezek a nevek az Ön szemében nem érnek föl a három tenoréval, 

pedig a pécsiekével is méltán kiegészíthetõ névsor azért fontos, 

mert centrum és periféria kétirányú és kölcsönösen megtermékenyítõ 

kapcsolatát fejezi ki. Azt az egyedülálló mozzanatot reprezentálja, 

amikor a magyar mûvészet úgy integrálódott az egyetemesbe, 

ahogy azóta is hiába szeretne, azt a múló pillanatot idézi, amikor a 

magyar képzõ-, építõ- és formatervezõ mûvészet alakító módon járult 

hozzá az egyetemes kultúrtörténet fõ áramaihoz. Ez Önnek smafu, 

mint ahogy az sem egyéb, hogy a fönt említett kölcsönhatások 

(Wechselwirkungen, ahogy egy 1985/86-ban Kasselben és Bochumban 

rendezett nagyszabású kiállítás címe mondja) a magyarokat útjukra 

indító szülõföld, Magyarország és Pécs környezetkultúráját is segítettek 

európai arculatúvá formálni. Az Ön azzal kapcsolatos félelme, 

hogy Breuer Marcell, Forbát Alfréd, Molnár Farkas, Weininger 

Andor neve nem fog 2010-ben Pécsre látogatókat vonzani, teljességgel 

megalapozatlan. 

Alaptalan elõször azért, mert ezek a nevek a föntebb felsorolt illusztris 

névsorhoz fognak csatlakozni a kiállítási koncepció szerint, 

mely a Bauhaus és benne az oly meghatározó szerepet játszó magyarok, 

azon belül kiemelten a pécsiek tevékenységének bemutatását tekinti 

céljának. Ezt a koncepciót együtt alakítjuk a német társintézményekkel, 

melyek ebben a tervben és ebben az együttmûködésben 

fantáziát látnak. Olyannyira, hogy a berlini Bauhaus-Archiv is ezt a 

kiállítást szeretné Berlinben, 2010-ben, fennállásának ötvenedik évfordulója 

alkalmából bemutatni. Õk nem félnek a közönség esetleges 

érdektelenségétõl, és lehet, hogy tesznek is valamit ellene. 


Ebbõl már talán kitûnik a másik ok is, ami a félelmet indokolatlanná 

teszi: a magyarok, az egykori pécsiek teljesítményének egyetemes 

mûvészettörténeti rangja. Az, amit európai viszonylatban 

kezelhetünk magától értetõdõnek, pécsiként, úgy látszik, nem feltétlenül. 

Van tehát tennivaló, tudományos, ismeretterjesztõ és 

promóciós jellegû is. Errõl is szó esett 2007. szeptember 20-án Berlinben, 

a Collegium Hungaricumban, azon a konferencián, amit a 

koncepció megvitatása, a konkrét mûtárgymozgások elõzetes felmérése 

céljából tartottak az érintettek: a magyarokon kívül a 

weimari, a dessaui, a berlini Bauhaus-múzeumok vezetõi, a berlini 

építészeti múzeum és a hamburgi Kunsthalle igazgatója. Meg lesznek 

lepve, amikor közölnünk kell velük, hogy Pécs polgármestere 

szerint ez az egész passzé, és amúgy sem lesz hol bemutatni, mert a 

kiállítótér nem valósul meg. Feltételezem, hogy a magyar kulturális 

kormányzat amúgy harcedzett képviselõi is meg lesznek lepve. 

Nem tudom, hogyan nézünk a Bauhaus-Archiv igazgatónõje, kutatásaink 

legkészségesebb támogatója szemébe. Önnek ez nem probléma, 

mert eddig is sikerült elkerülnie a vele való találkozást. Járt õ 

pedig ez ügyben Pécsett is, Budapesten is. Második budapesti útja 

(2006. december) elõtt levélben kértük Önt, valamint a megyei közgyûlés 

elnökét, hogy erõsítsék meg a városi és a megyei önkormányzat 

elkötelezettségét, adják áldásukat a tárgyalásainkra. Megtörtént, 

mindkét oldalról. Levelek a megfelelõ dossziékban. A kiállítást e felhatalmazások 

alapján a német kollégákkal közösen terveztük, így 

Önnek sikerült most õket is minõsítenie, személyes értékpreferenciái 

szerint. Azért meg kell jegyeznem, hogy a világ nem egészen úgy mûködik, 

ahogyan az a pécsi polgármesteri székbõl látszik. A 

Bauhaus-Archivban és a német gyûjteményekben található anyagért 

nekünk a MOMA-val kell rivalizálnunk. A New York-i Museum of 

Modern Art (ahol Breuer bútorainak külön kabinetje van) ugyanis 

hatalmas Bauhaus-kiállítást szervez 2009-ben, szintén a berliniekkel 

közösen, az 1919-es alapítás 90. évfordulójára. Része mindez annak a 

reprezentatív kiállításokban, vaskos kötetekben, tudományos szakkatalógusokban 

és – igen! – kereskedelmi áruforgalomban is megnyilvánuló, 

soha nem tapasztalt konjunktúrának, valóságos 

Bauhaus-reneszánsznak, aminek jelenleg tanúi lehetünk. Elérhetne 

ez Pécsig is, ha a város vezetésének lenne programja például a 

bauhäuslerek és a körükbe tartozó építészek remek épületeinek védelmére, 

felújítására, a közintézmények egy részének – legalább 

2010-re – a ma is kapható Breuer-ülõbútorokkal való fölszerelésére. 

Egyáltalán, annak a tradíciónak ápolására, amit ebben a városban a 

modern mûvészet iránti elkötelezettség jelentett a Zsolnay-gyárral 

együttmûködõ Rippl-Rónai, a pécsi bauhäuslereket útjára indító Pécsi 

Mûvészkör, az Európai Iskola, Martyn Ferenc, Gyarmathy Tihamér, 

valamint a Pécsi Mûhely, a Képzõmûvészeti Mesteriskola ma is 

élõ és dolgozó alkotói számára. 

Fölöttébb különös, hogy Ön épp akkor látja elérkezettnek az 

idõt ennek az arculatnak a fölülírására, az imázs rombolására, amikor 

a városnak erre a progresszív hagyományra alapozott pályázata 

milliárdokban mérhetõ kormányzati és uniós támogatást kap. 

Emlékeztetnem kell Önt arra, hogy e pályázatokkal kapcsolatban 

fennáll néhány erõs, szerzõdéses kötelem. Nálam sokkal jobban értesült 

forrásokból úgy tudom, hogy ezek a támogatások alapvetõen nem 

téríthetõk el eredeti céljuktól, nem irányíthatók át más, mégoly célszerûnek 

tûnõ funkciókra. (Lásd a patraszi példát, ahol az idõközi ellenõrzést 

követõen az EU beavatkozott.) Mi több, a támogatásokból 

megvalósuló fejlesztések (például a nagy kiállítótér, a hangversenyterem) 

meghatározott ideig, öt évig nem engedhetõk át a benyújtott 

tervektõl eltérõ feladatokra. Még a révükön felszabadított ingatlanok 

értékesítését is korlátozza az uniós szabályozás. Attól tartok, hogy Ön 

a fejlesztési projektek és programok, “tartalmi ívek” önkényes átírásával 

magukat a támogatásokat veszélyezteti. Ez az akció, csakúgy, mint 

a föntebb megidézett korábbiak, része annak a néhány éve tartó általános 

folyamatnak is, melynek során azt kell látnunk, miként lesz a 

magyar múzeumügy dilettánsok, spekulánsok és politikai akarnokok 

martalékává. Országszerte. Az Ön számára azonban ez a trend nem 

ad felmentést. 

Volt szerencsénk megismerni az Ön személyes ízlését és idõnként 

diktátumok formáját öltõ értékpreferenciáit. Az elõbbin nem lehet 

vitatkozni, még akkor sem, ha az a magyar képzõmûvészet vonatkozásában 

Munkácsytól Szász Endréig terjed. (A’propos, beszélik, hogy 

tárgyalásokat folytat az özveggyel.) Az azonban bizonyos, hogy Ön 

Pécs polgármestereként nem engedhetné meg magának azt a nyilvános 

(!) luxust, hogy fanyalogjon a Bauhauson s az arra alapozott programon. 

Támogatnia kellene ezt a programot mint a német EKF-partnereknek 

teendõ gesztust, mint valóban kétirányú kulturális kapcsolatot 

és mint egyetemes érdekû lokális hozzájárulást Európa XX. 

századi kultúrájához. Fel kellene ismernie, hogy ez a helyben is élõ hagyomány 

éppúgy meghatározó eleme Pécs kulturális örökségének, 

mint teszem azt az ókeresztény emlékek. Mert jövõképet a múlt értékeiben 

való eligazodás nélkül nem lehet formálni. Ön azt állítja a 

Népszava-interjúban, hogy “Pécs úgy vágott bele az EKF programba, 

hogy a város kulturális jövõképét senki nem gondolta végig...” Polgármester 

Úr, az emlékezetkiesés áthidalható. Az Ön könyvespolcán, 

valamelyik sarokban biztosan akad még néhány példány a Határtalan 

város/The Borderless City címû könyvbõl. A keresést megkönnyítendõ 

elárulom, hogy borítóján és tipográfiáján a “Bauhaus stílusa” ismerhetõ 

fel. Ez volt Pécs nyertes pályázatának irodalmi foglalata, 

hasznos olvasmány. Annak idején elég nagy konszenzus övezte. Igaz, 

hogy különbözõ pártfrakció-üléseken nem szedték elõzetesen ízekre a 

benne megfogalmazott kulturális jövõképet. Talán ezért európai. 

Tisztelettel: 

Várkonyi György 

1 Barabás Béla: Csak hasznos beruházást támogat a polgármester. 

Népszava, 2007. okt. 18.; Dr. Hargitai János, a Baranya Megyei 

Önkormányzat Közgyûlésének elnöke: Nyílt levél Pécs polgármesterének, 

www.baranya.hu, 2007. okt. 19.; Cseri László: Vita a 

“gyenge pontról”. Új Dunántúli Napló, 2007. okt. 25.; Nincs pécsi 

jövõkép. METRO/Pécs, 2007. okt. 25. 

2 Nagy Gergely: Mecseki kevert. Mûértõ, 2006. május; 

Várkonyi György: A szakértelem mint bolsevista trükk. Echo, 

2006/2.; Pataki Gábor: Pécsi kesztyûbe dudálni. Élet és Irodalom, 

2006/22. 

HA NEM ÚSZIK ÁGNES ASSZONY... 

Egy darabig úszik az ember, aztán meg már nem. Az élet ilyen, bár az esetek többségében nem szoktak világraszóló sajtókonferenciákat 

tartani arról, ha valaki befejezi azt, amihez már nincs kedve, ereje, netán (bocsánat) kiöregedett belõle. 

Balczó András, Papp Laci, Egerszegi Kriszta vagy teszem azt, Szörényi Levente sem kürtölte össze az országot, hogy ezentúl 

már nem fog öttusázni, bokszolni, úszni, pengetni (pedig egészen jól csinálták) – szép csendesen abbahagyták, és kész. És ez 

így volt szimpatikus. 

Mi lenne akkor, ha az ország rangidõs kanásza sajtótájékoztatón jelentené be, hogy õ pedig ezentúl már nem fog disznót 

terelgetni, mert kiöregedett, belefásult, beáll inkább éjjeliõrnek. Olyan elfuseráltan túldimenzionált az egész. Ha Ágnes 

asszony nem kíván többet úszni, hát másszon ki a medencébõl, mi meg majd csak a szépre emlékezünk. 

Pilhál György – Magyar Nemzet, 2008. január 12. 


… a munkásõrség pedig megint oszlat! 

Amikor írom e sorokat, akkor a rendõrségnek 

nevezett gyurcsányista munkásõrség 

pajzzsal oszlat… Olyan bejelentett tüntetést, 

amelyet az EU törvények szerint tilos feloszlatni. 

De miért is akarják az emberek a változást? 

Mindenki tudja. A hazug, csaló illegitim 

kormánykoalíció, amelynek már ma börtönben 

volna a helye, emberek ezreit pusztítja ki 

közvetve és közvetlenül. Eközben a TB izraeli 

céget, a kormány pedig a magyar adófizetõk 

pénzén külföldi nagytõkéseket támogat, a fõpolgármester 

a volt izraeli nagykövettel 

együtt keveredik korrupciós ügyekbe, és 

mindezek tetejében, lopja az illegitim kormány 

az EU által Magyarország fejlesztésére 

juttatott pénzeket. Azt a pénzt, amelyet az 

EU-s tagországok népei, lakossága fizet be az 

EU számlájára. 

És íme a két történet: 

1./ Egy sportolónk térde megsérült a verseny 

közben. Az orvos nem gipszelt, inkább 

egy térdmerevítõt írt ki, a következõ szavakkal: 

– „Tudják, ebbõl van három nagyon drága, 

de egyben rettentõen rossz minõségû magyar 

termék. Egy nagyon olcsó és kiváló térdmerevítõt 

azonban tudok ajánlani.” A 

sportoló megfogadta a tanácsot, és ezt az olcsó 

és jó minõségû térdmerevítõt vásárolta 

meg… amelyen a Haifa-i (Izrael!) cég szerepelt, 

mint gyártó. A sportoló utána érdeklõdött, 

tekintve, hogy jó kapcsolatai vannak a 

TB-nél. Amit megtudott, az megdöbbentõ: a 

TB nem a magyar gyártókat támogatja, hanem 

a mi pénzünkön finanszírozza a zsidó 

céget…. 

2./ Nemrégiben írtam Juhász Györgyrõl, 

akit Horváth Ágnes és csapata gyilkolt meg 

egy martonvásári mentõautóban, amelyben 

nem volt újraélesztõ, miközben ez a söpredék 

milliárdokért hazudik önmagát igazolandó… 

Ma egy másik, hála Istennek nem halállal 

végzõdõ esetrõl számolhatok be, családi körbõl. 

Nõvérem (54) rosszul lett, s vérnyomását 

megmérve, az egészségestõl súlyos mértékben 

eltérõ eredményt kapott (140/198). 

Mellkasi szorítás, verejtékezés, nehéz légzés. 

Azonnal mentõt hívott, és kérte, hogy az Irgalmasok 

budai kórházába vigyék, ugyanis 

évek óta ott kezelik. A rohammentõs sajnálkozva 

mondta, hogy õk nem vihetik oda, 

csak a Dél-Pesti Jahn Ferenc Kórházba, mert 

oda tartozik. Közben a mentõorvos gyógyszert 

adott, és elmondta, hogy mire volna 

szüksége ebben az állapotban a betegnek. 

A kórházban azonban rettentõ állapotok fogadták. 

Ellátás nem volt, csupán vért vettek, 

és egy EKG-t készítettek, majd elmondták, 

hogy azért lett rosszul, mert a szíve egy része 

nem kap oxigént. Igaz, bent tartották, este 

tíztõl reggelig. Amikor mondta, hogy a rohanásban 

elfelejtette elhozni a rendszeresen 

szedendõ gyógyszereket, mindössze az volt a 

válasz, hogy nem baj… Éjjel kijelölték az 

ágyát, de a nõvér felhívta a figyelmét, hogy 

több takaró nincs, aludjék ruhában, mert a 

fûtés nem kielégítõ – magyarul: hideg van. 

Túl ezen, a WC-ben papír nincs, a WC ülõke 

hiányzik, a kosz és a piszok felveti az egész intézményt. 

Gyógyszert pedig egyáltalán nem 

kapott! 

Reggel, amikor megkapta a zárójelentést, 

a kezébe nyomták a mellékelt számlát is, 

amelyen egy belvárosi szállodai szoba ára díszelgett. 

Élet és halál között, minden ellátás 

nélkül hagyták tehát a beteget, s ebben az állapotában 

engedték haza… Holnap – mert 

remélhetõleg megéli – elmegy a budai Irgalmasokhoz, 

ahol ellátják…. 

Nos, miközben az efféle aljasságok miatt 

tüntetõket veri a gyurcsányi munkásõrség, s 

még az udvari TV, az RTL Klub operatõrét is 

felrúgják, majd végig gyalogolnak rajta, elgondolkodom: 

– meddig lehet ezt folytatni? 

Hol a határa ennek a minõsíthetetlen állapotnak? 

Mikor éri fel ésszel a rendõrség vezetése, 

hogy õk is kerülhetnek ilyen állapotba, 

anyjuk, feleségük vagy õk maguk is meghalhatnak 

azok miatt, akik miatt honfitársaikat 

kéjjel oszlatják… Magyar, a magyart veri, egy 

ocsmány és hazug, aljas és embertelen hatalom 

védelmében, annak a hatalomnak a védelmében, 

amely hatalom egy törpe párttól 

függ, és ez a törpe párt rosszabb, mint 

Ceausescu, Fico és Meciar együtt. Igaz, az 

MSZP-nek volna lehetõsége ezen változtatni, 

de a minap Havas Szófiától megtudtuk: – 

aki hülye, csak az lép ki a koalícióból… mert 

ha kilép, akkor leteheti az ingyen telefont, az 

ingyen autó kulcsait stb… És amíg emberek 

tömege hal meg, mert a kormány intézkedései 

miatt infarktust kap, depressziós lesz, belebolondul 

abba, hogy ezen aljas intézkedések 

végre nem hajtása miatt kirúgják a munkahelyérõl, 

vagy meghal egy mentõben, mert 

nincs újraélesztõ, addig ez a mocskos gyilkos 

söpredék vádol, rágalmaz és ismét hazudik… 

És költi a pénzt önmagára, tetteinek dilettantizmusának 

igazolására. 

Meddig tûrjük még? Meddig lesznek brutális 

állatok, akik kimennek és verik a népet, 

miközben lehet, hogy anyjukat, apjukat veszítik 

el egy fel nem szerelt mentõben, gyermekük 

fullad meg, mert nincs hol kezelje 

õket a pulmonológus, vagy feleségük vetél el 

egy olyan kórházban, ahol nincs felszereltség… 

Mikor érti már meg a magyar rendõri 

vezetés, az ügyészség, a bíróságok, hogy ki-ki 

a maga módján, de értük is tüntet, értük is 

követeli az immár köztörvényessé vált bûnözõ 

hatalom leváltását? S ha megérti, miért 

nem tesz ellene? Nem lehet annyi pénz, 

annyi jó állás, olyan fenyegetettség, amely 

igazolja a bûnsegéddé válást, saját népünk 

sárba tiprását. Lehet-e nyugodtan aludni egy 

olyan hatalom csicskásaként, amely saját rokonaikat 

is megöli, mert annyi protekció sincsen, 

amely a rendõrséget, az igazságszolgáltatókat, 

a pártok embertelenséggel is vádolható 

tagságát és frakcióit el tudná látni. 

Minden visszaüt egyszer, és a bûn, a hazugság, 

a gonoszság önagát pusztítja leginkább. 

Szüksége van-e a rendõrségen, az igazságszolgáltatásban 

és a Parlamentben dolgozóknak 

a Júdás pénzre, amikor élhetnénk egy 

kiegyensúlyozott, békés, gazdaságilag erõs országban 

is… ahol nem kellene a primitív vezetés 

bûneiért a népet verni, elítélni, azaz, kiszolgálni 

a bûnözõket… Adjon az Isten erõt a 

felismeréshez, mielõtt még késõ nem lesz! 

Forrás: Stoffán György – Jobbik.net 

SZEKFÛS BUKTA TAVASSZAL 

Paradox helyzet: a kormányfõ legerõsebb támasza hónapok óta hajdani ellenlábasainak köre, az élen a józan és rutinos 

Kiss Péterrel, a külszínen mindig lojálisnak tûnõ Lendvai Ildikó frakcióvezetõvel és az önmozgásos, dörzsölt Szekeres Imre 

elnökhelyettessel, honvédelmi miniszterrel. Vajon õk mikortól tartanak kívánatosnak egy személyi konzekvenciákkal is 

járó stílusváltást, és ebben ugyan nézetazonosságra kerülnek-e a Szili–Juhász–Baja vezette Szocialista Platformmal s a polgármesterek 

csoportjával? Mert hogy érik a váltás, az biztos, Gyurcsányt legfeljebb az mentheti meg, ha viszonylag sok embert 

otthon tudnak tartani a szocialisták a népszavazás során. Amennyiben tavasszal beköszönt a szekfûs bukta, akkor a 

2009-es európai parlamenti választásoknak szinte mindenki mással célszerûbb lesz nekifutni. 

Zsebõk Csaba – Magyar Nemzet, 2008. január 11. 


Európa hangos, újra hangos... Azt már megszokhattuk, hogy a tõlünk nyugatra élõ, 

boldogabb, ámde öntudatosabb népek nem nagyon hagyják, hogy kibabráljanak velük 

az általuk hatalomra juttatott politikusok, kormányok. Ott azért, amit Gyurcsány és 

társai mûveltek az elmúlt években, már régen elzavarták volna a vezetõket, illetve zavarni 

sem kellett volna, mert mentek volna azok maguktól is, ahogy illik. 

Franciaországban most például azért sztrájkolnak 

a közlekedési dolgozók, mert a reformok 

következtében elveszíthetik nyugdíjjal 

kapcsolatos “apró” kedvezményüket, 

a német vasutasok pedig némi béremelésért 

többnapos munkabeszüntetésre is készek 

voltak. Nyilván az õ problémáik nekik igencsak 

fontosak, de azt hiszem, a magyar 

munkavállalók többsége szívesen elcserélné 

német kollégája bajait a sajátjaival. S itt 

és most már nem csupán az õszödi szédelgõrõl, 

a kilövetett szemünkbe pofátlanul hazudozóról 

van szó. A hazugság nagyjából elviselhetetlenül 

létrontó dolog, de azért valahogy 

túléljük. 

Itt azonban nem csupán hazudnak, hanem 

emellett olyan terheket próbálnak a nyakunkba 

akasztani, amelyek sok millió ember puszta 

megélhetését is veszélyeztetik. Az unióban 

példátlanul nagy arányú elvonások tizedelik a 

gyermekvállalási kedvet, az utóbbi években 

megszokotthoz képest is magas élelmiszer-, 

energia- és egyéb áremelések szociális válságba 

sodorják családok százezreit, az egészségügyi 

“deform” pedig, az egészségünk és betegségünk 

magánkézbe adása – az egyik legrosszabb 

halálozási mutatókkal “büszkélkedõ” 

országban – a halálunkat sietteti. 

Ehhez képest Magyarország mindeddig 

békésen tûrte, hogy a vágóhíd felé terelje 

bátor pásztora. Lehet tüntetni – gondolta a 

rossz pásztor -, majd megunják, és hazamennek. 

Meg el is lehet menni az országból 

– gondolta még hozzá. S talán joggal, mert 

sokan el is mentek, a tüntetések meg, ha 

nem értek is véget, valahogy ellaposodtak, 

kiüresedtek. Elunódtak... 

Most azonban valami mozdulni látszik. A 

vasutasok kezdték, s most õk is folytatják, s 

közben egyre több szakszervezet és szövetség 

felismerte végre, mi a dolga. Mintha ráeszméltek 

volna, hogy nekik nem a kormánynak kell 

lefeküdni – habár rövid távon kétségkívül kifizetõdõ 

foglalatosság -, hanem azoknak az 

embereknek, munkásoknak, munkavállalóknak 

az érdekeit képviselni, akik õket bizalmukkal 

kitüntették. Sõt. A vasutasok, a pedagógusok, 

a fegyveres és a rendvédelmi dolgozók 

stb. arra is rájönni látszanak, hogy ami 

velük történik, az az egész országgal történik, s 

ami másokkal történik, az velük is történik. 

Ezért már nem csupán saját szakágazati érdekeikért, 

hanem össztársadalmi célokért is hajlandók 

munkabeszüntetésre. 

A mai országos tiltakozó akciók, sztrájkok 

elnevezése (társadalmi szolidaritás napja) is 

mintha ezt a felismerést tükrözné. Persze a 

leginkább pártállami szakszervezeti maradvány, 

az MSZOSZ még húzza a farát, mint a 

szégyenlõs menyecske a lakodalomban, de 

elõbb-utóbb majd õk is belátják: a szép szavakkal, 

a mézes-mázos ígéretekkel már semmire 

nem mennek. A hatalom – különösen, 

ha ilyen korrupt és hazug – csak az erõbõl ért. 

Nem az erõszakból, félre ne értsék: az erõbõl. 

A sztrájkokból leginkább, amelyek nem csupán 

demonstrálják az emberek akaratát, hanem 

súlyos százmilliókban, milliárdokban 

mérhetõ “károkat” okoznak az államnak, 

egy-egy cégnek. 

Az erõbõl értenek, de úgy látszik, attól 

rögtön meg is ijednek a hatalmon lévõk. 

Máris visszakoztak például a harmincnyolc 

vasúti szárnyvonal bezárása ügyében, s valószínû, 

hogy más követeléseket is megpróbálnak 

legalább látszólag teljesíteni. Riadalmuk 

nem is alaptalan. A mai kormányzat s így 

természetesen a kormány által hozott intézkedések 

társadalmi elfogadottságát, támogatottságát 

soha nem látott alacsony szinten 

jegyzik a közvélemény-kutatók. Az egyik 

szocialista képviselõ, Tóth Károly például 

már annyira megriadt, hogy egyenesen a vizitdíj 

és a kórházi napidíj eltörlését javasolta. 

A honatya nem a Fidesz által kezdeményezett 

népszavazás aláíróívén rögzítette véleményét, 

hanem módosító indítvány formájában 

benyújtotta ezt az Országgyûlés által 

most tárgyalt, az egészségbiztosítási pénztárakról 

szóló törvényjavaslathoz. Indítványában 

azt írja: az új rendszer bevezetésével 

szükségtelenné válnak ezek a “szemléletformáló” 

eszközök. 

Hogy Tóth Károly milyen szemléletformálásra 

gondolt, nem tudni, azt viszont 

igen, hogy Gyurcsány Ferenc nemegyszer 

elmondta: nincs ingyenebéd, s a vizitdíjjal 

(meg a tandíjjal stb.) éppen ezt szeretnék 

megértetni Magyarország népével. A nép 

azonban egészen mást értett meg: a közvélemény-kutatások 

s az erõsödõ sztrájkok azt 

mutatják, egyre inkább az a “szemlélet” alakult 

ki az emberekben, hogy ennek a kormánynak 

mennie kell. Ilyenformán a vizitdíj 

és társai valóban erõsen szemléletformáló 

eszközök voltak. Az is nyilvánvaló, hogy 

az MSZP-ben egyre többen rettegnek attól, 

hogy a Gyurcsány-kormány ámokfutásába 

belebuknak pártostól, jól fizetõ felügyelõbizottsági 

tagságostól, titkárnõstõl. 

A kormány és annak feje minden látszat 

ellenére gyenge. Európa “beteg embere” ma 

Magyarország, de az ország “beteg embere” 

maga a kormány. A betegségeket jobb idejében 

kezelni, amíg végzetes bajt nem hoznak 

magukkal. Ám gyakran elõfordul, hogy az élõ 

szervezet önmagát gyógyítja meg. Most úgy 

tûnik, Magyarország immunrendszere végre 

felébredt, s eltávolítani igyekszik a testébe lopózó 

halálos kórt. 

Talán még nem késõ. 

Forrás: Nézõ László – Magyar Nemzet 

FELELÕSSÉG NÉLKÜLI MINISZTEREK ÉS MINISZTERNÕK 

A szétzilált, áttekinthetetlen káoszba taszított állami ellátórendszerekben dolgozóknak azt is el kell tûrniük, hogy a kormányzati 

kommunikáció furkósbotja újra és újra lesújt rájuk, azzal vádolva õket, hogy a változásokkal szemben álló, régi 

kiváltáságaikhoz mereven ragaszkodó, retrográd alakok, akik nem értik az ido"k szavát, ráadásul mindent elkövetnek, 

hogy konzerválják az idejétmúlt állapotokat. Így vált egyfajta posztmodern, XXI. századi kulákká az orvos, aki kizárólag 

hálapénzért gyógyít, vagy a tanár, aki csupán az eltiport, jogfosztott diákok terrorizálására képes. Õket talán most éppen a 

darabokra szabdalt állami vasúttársaság alkalmazottai követik, holott az említettek nagy része igyekszik becsülettel elvégezni 

munkáját. Közel sem biztos, hogy a vasúti szolgáltatásokat igénybe vevõk idegrendszerének szétzilálásáért õket terheli 

a legfõbb felelõsség. 2008 Magyarországát továbbra is a látszatmegoldások és a rohamtempóban kierõszakolt kényszerreformok 

jellemzik. Vagy éppen a dübörgõ gazdaság blöffjéhez hasonló hazugságok tömkelege. Közülük is kimagaslik a 

soha fel nem épülõ kormányzati negyed, amelynek magányosan árválkodó látványtervei örök mementóként emlékeztethetnek 

majd az ezredforduló utáni Magyarország szomorú közállapotaira. 

Tihanyi Örs – Magyar Nemzet, 2008. január 11. 


Tölgyessy Péter legújabb elemzésében úgy 

látja, hogy a politikai helyzet megoldhatatlan 

dilemmája egy rögeszme: Mindkét 

oldal végveszélynek érzi a másik gyõzelmét. 

Pedig szerinte egy demokráciában 

elegánsan illik tudomásul venni, ha a másik 

fél jobb és sikeresebb. De mi van – ezt 

kihagyja a számításból – ha az egyik küzdõfél 

csalással, vesztegetéssel és hazug 

propagandával erõltette ki a gyõzelmet és 

hatalma birtokában a végveszélyt nem az 

ország tönkretételében, csakis a zsákmány 

elvesztésében látja? A másik fél viszont az 

ország pusztulásában, az ellenfél gátlástalanságában? 

Ezek az álláspontok nem egyenrangúak 

és nem összemérhetõk. Mi fenyegeti tehát 

a két nagy politikai csoportosulást? A Fideszrõl 

Tölgyessy is megállapítja, hogy ma 

az Unió legerõsebb néppártja, támogatottságban 

messze felülmúlja összes riválisait. 

Egy felmérés szerint mégis, ennek a 

tábornak egynegyede hajlandó lenne 

esetleg egy másik pártra szavazni. Igaz lenne 

ez? Elméletileg igen. Ne feledjük el, hogy a mai Fidesz több mint 

két és félmilliónyira becsült szavazótáborából, eredetileg még négyszázezret 

sem tettek ki követõi, az elsõ két országgyûlési választáson. 

A harmadikon már megszaporodtak több mint félmilliónyi, volt 

SZDSZ-szavazóval és többszázezernyi kereszténydemokratával, Fórumossal. 

A negyedik választáson csatlakoztak a pártjukat vesztett kisgazda 

szavazók és mára már sokszázezret tesznek ki azok a fiatalok is, 

akik az elmúlt másfél évtizedben nõttek fel. 

Politikai közhely, hogy szerencsésebb volna, ha a Fidesz nem egyedül 

szállna szembe a feltételezett végveszéllyel, hanem volna egy második 

párt, amely magához vonzaná a bizonytalanok egy részét. De 

egy ilyen párt létrejöttét éppen a végveszély-szindróma akadályozza. 

Itt van a KDNP, de a jelenlegi helyzetben nem lehet kockáztatni, 

még a legalaposabb felmérések esetén sem, hogy össze tudná-e szedni 

az öt százalékot a legközelebbi alkalommal. A szindróma alapja a 

jobboldalon nem az ellenfél féktelen gyûlölete, hanem a józan ész és 

egy rossz választási törvény, amely kizárja a kisebb pártokat. pedig 

száz-százötvenezer szavazó is nagyon sok ember és megérdemelné, 

hogy külön képviseletet kapjon. A jelenlegi felállásban sokan érezhetik, 

hogy nincs igazán elveiknek megfelelõ képviseletük, de tisztességbõl, 

igazi meggyõzõdés nélkül adják szavazatukat. De adják, abban 

a biztos tudatban, hogy õk lesznek többen. 

Más a helyzet a baloldal végveszély-szindrómájával. Míg mi az ország 

és utódaink jövõjét féltjük, õk - táboruk megfogyatkozásával - a 

zsákmányt. És ezt nem is tudják titkolni. Soha nem az országról beszélnek, 

hanem mindig a PÁRTRÓL, mert megszokták, hogy a kettõ 

számukra ugyanazt jelenti. Amikor kedvezõtlen jeleket észlelnek, 

soha nem a gazdaági állapotokat, az eladósodást, 

vagy a leszakadó rétegeket említik, 

hanem azt, hogy a PÁRTOT fenyegeti 

a gyengülés, a belsõ válság, a szakadás. 

A probléma náluk nem a rossz kormányzásban, 

a rossz programban, közszereplõik 

korrumpálódásában van, hanem a 

PÁRTBAN, ott kell rendet teremteni és 

az egység megteremtése a problémákat is 

megoldja. A PÁRT mindenhatóságának 

jellemzõ példája, hogy a miniszterelnököt 

nem lehet eltávolítani, mert a pártkongresszus 

jelöli. A miniszterelnök, ha parlamenti 

többsége van, addig erõs, míg a 

pártkongresszus õt támogatja. 

Ennek a maguk alkotta csapdának 

köszönhetõen a baloldalon valóban 

vészhelyzet állhat elõ. Szili Katalin és 

mások is már jelezték, hogy ha politikájuk 

eredményeként népszerûségük a jelenlegi 

szinten marad, vagy tovább romlik, 

elveszíthetik a következõ választást. 

De a jelenlegi kormány mereven ragaszkodik 

ahhoz a politikához, amely ebbe a 

vészhelyzetbe sodorta. Ha ez a politika nem hoz eredményt, akkor 

új kormányra és új politikára lenne szükség. A pártkongresszus 

többsége azonban Gyurcsány mögött áll. Vagyis ezt - a valószínûleg 

cusláginak nevezett trükkökkel létrehozott - többséget aligha lehet 

átváltani. Akkor pedig marad a miniszterelnök, marad a rossz politika, 

élezõdik a vészhelyzet. 

Ez a helyzet nagyon emlékeztet az egykori pártállam válságaira, 

amikor a tovább követendõ utat a párt belsõ erõviszonyai döntötték 

el. Egy demokráciában még parlamenti többség esetén is, egy 

kormány, ha elvesztette a népszerûségét, levonja a következtetéseket, 

és ha az országban a közvélemény ellene fordul, akkor vagy saját 

köreibõl hoz létre egy új kormányt, és új politikát hirdet meg, 

vagy feloszlik a parlament és új választást írnak ki. Ez nem kötelezõ, 

hanem szükségszerû. 

Ha egy kormány vagy egy párt ennek ellenére körömszakadtáig 

ragaszkodik a hatalomhoz, akkor kénytelen diktatórikus eszközökhöz 

nyúlni és attól kezdve nem beszélhetünk többé demokráciáról. 

Ma ez a helyzet Magyarországon. A közvéleményben kisebbségbe 

került kormány parlamenti többsége segítségével diktatúrát gyakorol. 

Ez az igazi vészhelyzet. 

Churchill egyik, sokat idézett mondása, hogy a demokrácia 

ugyan nem tökéletes állapot, de nincs nála jobb. Gyurcsányék bizonyítják 

a demokrácia tökéletlenségét, mikor visszaélnek a parlamenti 

többséggel. Példát szolgáltatnak arra, hogy a többpártrendszerben, 

az Európai Unión belül is lehet diktatúrát gyakorolni. Ez 

nagyon veszélyes játék. Végveszély. 

d-y-ó 

AZ EU ÁLLAM SZÜLETÉSE A LISSZABONI NAP ÉS A BÛN JEGYÉBEN 

Jens-Peter Bonde, az Európa Parlament egyik dániai képviselõjének honlapján publikált beszámoló az EU Alkotmány átírásáról a 

„Lisszaboni Szerzõdés” név alatt, és a szerzõdés készítését és alírását övezõ európai politikai konspirációról 

Hogy elkerüljék a szerzõdés szakértõi, különösképpen a kritikus szakértõk általi olvasatát, a Tanács titkárságának köztisztviselõi azt 

a megbízást kapták, hogy tegyék olyan bonyolulttá a szöveg érthetõségét, amennyire lehetséges. Törvény szerint a Lisszaboni Szerzõdés 

egy alkotmány, ami a tagállamok alkotmányai felett áll, de egy megtévesztõ formában, hogy mindenki számára úgy tûnjék, mintha 

nem alkotmány lenne. A szövegben az Unió zászlaja, himnusza és az egyéb uniós szimbólumok nem állnak a maguk látható helyén, de 

továbbra is használatban lesznek, mint ahogy már használatban voltak az aláírási ceremónia alatt is. 

FÚSZ 


Az a bizonyos „univerzális és praktikus gatya" 

jut az eszembe, ami ha enyhén szaros 

lesz, kifordítják és viselik tovább, amikor látom 

(sajnos egyre gyakrabban), miként ingáznak 

a magukat nemzetinek mondó újságírók 

a több pénz ígéretének varázsában 

egy jobboldali laptól egy áljobboldali (valójában 

baloldali befolyásoltság alatt álló) 

laphoz, úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb 

dolga. 

Meg kell ismételten állapítanunk, hogy 

egy olyan, értékeibõl, erkölcseibõl, tisztaságából 

és becsületébõl kifordított, hamis prófétákat 

bõségesen termõ világban élünk, ahol 

a színváltoztató, köpönyegforgató kaméleonok 

szemrebbenés nélkül csapják be és vezetik 

az orruknál fogva a szerencsétlen, hiszékeny 

embereket. És ez a nyomorában fuldokló, 

kétségbeesett és rászedett nép még mindig 

roppant naiv, nem veszi észre ezeket a kis 

„stikliket" és továbbra is tömjénezi a média és 

a sajtó pénz- és érdekközpontú, becstelen hiénáit. 

Igaz, az etikátlan cselekedetek, a hazugságok, 

csalások, erkölcstelenségek, sikkasztások, 

világraszóló botrányok mindennapos 

fertõjében az ilyen „apró-cseprõ" ügyek már 

csak olyanok, mint parányi cseppek a tengerben. 

Azonban a „sok kicsi, sokra megy" elve 

szerint a pohár kezd megtelni, és ha nem ürítjük 

ki sürgõsen, akkor bizony poshadt lesz a 

benne levõ víz, büdös és visszataszító és a terjengõ 

bûzben sokan meg fognak fulladni, s 

velük együtt azok az eszmék is, amelyeket 

egykor felállítottak, amelyekben töretlenül 

hittek és amelyeknek az ilyen tollforgatóknál 

már a halovány árnyai sincsenek meg, vagy 

éppen, hogy csak a felszínes árnyai lebegnek, 

melyekre gondolkodás nélkül „rávetõdnek" 

az olvasók és el is fogadják követendõ és 

megfontolandó tanácsként a ködös, kétes, 

egymás „tollából" sokszor elplagizált „próféciákat". 

Amióta világ a világ voltak, vannak és lesznek 

bort ivó és vizet prédikáló beépített júdások, 

akik képesek bármikor a mindenkori hatalom 

megbízásából kaméleonbõrbe bújni, magukra 

ölteni a pléhpofát, és „húsz ezüstpénzért" bárkit 

és bármit eladni, megvezetni, átverni, megetetni 

sok ostoba maszlaggal. 

Elérkezett az idõ, színt kell vallani mindenkinek, 

ahogy Jézus is kérte. Vagy égjen 

lobogó tûzzel, egekig emelkedõ lángnyelvvel 

a megtisztult, önzetlen, alázatos, bûnbánó, 

mások jobblétéért, igazságáért harcoló szív és 

a lélek, vagy legyen hideg, mint a jég, de akkor 

azt vállalja nyíltan, kendõzetlenül és ne 

hitesse el senkivel az ellenkezõjét. A langyosság 

és az árulás nem engedhetõ meg, legfõképpen 

nem többször, ez a mentalitás nem 

visz elõre, ez a tesze-toszaság is csak kiégeti a 

még megmaradt energiáinkat, tartalék szellemi 

és testi erõinket és lassan, de biztosan a 

rabszolgaság rendszeréhez alacsonyít vissza 

bennünket. 

Ehhez a leépülési folyamathoz asszisztálnak 

a kormány titkos szárnysegédjeiként ezek a 

tollaikat borzoló „vándormadarak", akik érezve 

a szelek váltakozó mozgását, a fogcsikorgató, 

embert próbáló idõ közeledtét (a pénz 

„csõrükig" ható szagát), egy fikarcnyi lelkifurdalás 

nélkül elhagyják helyüket, életterüket, 

az általuk telepiszkított fészket és egy számukra 

sokkal kedvezõbb, kifizetõdõbb éghajlatra 

repülnek, majd, ahogy megint fordul a történelem 

örökmozgó kereke, ahogy ez már csak 

lenni szokott, ismét visszatérnek és ott és 

ugyanúgy folytatják tovább aljas, romboló, 

agymosó aknamunkájukat, ahol és ahogy abbahagyták. 

Az idõ mostanság meglehetõsen zord arcát 

mutatja felénk, a felhõk füstszínû, sûrû 

fátyolt szõnek az égen, nem, vagy csak keveset 

mutatja meg arcát a Nap, a fák elhullatták 

lombjaikat, és a vándormadarak rikoltozva, 

büdös guanóikat ránk potyogtatva 

ide-oda köröznek felettünk, pedig ideje volna 

már végleg megállapodniuk, vagy elhúzni 

gyorsan és mindörökre V-alakban, akárcsak 

Niels Horgelson a vadludakkal együtt… 

(A cikk megjelent a FRONT novemberi 

számában) 

Paudits Zoltán 

Manapság, ha õszinte beszélgetésre még képes „baloldali“ szavazóval 

beszélgetek, akkor elõbb-utóbb óhatatlanul felmerül a 

kérdés: 

„Mi az, ami még mindig a baloldalhoz köt?“ 

A válasz nemritkán az, „. nem akarok hûtlen lenni a baloldali értékekhez.“ 

Vannak még ilyenek? - vetõdik fel önkéntelenül. Persze, hogy 

vannak, csak semmi közük a ma baloldalinak nevezett hazai politikai 

csoportosuláshoz. 

A magyar „baloldalnak“ egyetlen jól kimutatható eredménye az 

ország „demokratizálódása“ óta az, hogy a csoport tagjainak többsége 

alaposan meggazdagodott, elmélyítve a szegények és a gazdagok 

közötti szociális szakadékot. 

A mai elit meggazdagodásának mértékét jól jellemzi ez, a 

HVG-ben 2007-ben megjelent cikkbõl vett idézet: 

„A 2007-es százas listára mindössze négyen férnének föl az 

1935-ben legvagyonosabb magyarok közül: Károlyi, Festetics Sándor 

gróf, József fõherceg, illetve a legitimista mozgalmat vezetõ 

Károlyi József özvegye.“ 

A „hercegek-grófok“, mágnások, tõkés kizsákmányolók, népnyúzó 

földbirtokosok, elhízott, népbutító papok, a nép zsírján gazdagodó 

csaló kereskedõk, és az elnyomó gépezet, a katonatisztek, 

tiszttartók és kakastollas csendõrök világában, a szegények és a gazdagok 

közötti különbség kisebb volt, mint ma. 

A jobboldali berendezkedésû Horthy-Magyarországban, - lássuk 

csak a HVG elemzését: „.mégis puritánabbnak tûnnek a hetven 

évvel ezelõtti milliomosok: otthonuk átlagosan 6,3 szobás volt – a 

budai I. és II. kerület, a Nemzeti Múzeum környéke, valamint az 

Andrássy út volt a legkedveltebb –, Chorin fillérre elszámoltatta 

gyermekeit a zsebpénzükkel, Weiss Manfrédnak a családi legenda 

szerint mindössze három öltönye volt.“ 

A hetven évvel ezelõtti jobboldali, „feudál-burzsoá“ elit nem 

félt. 

Bérházakban lakott. 

Nem izolálta magát kordonokkal, securitys-haddal. 

Nem kellett mesterlövészekkel biztosított, lezárt utcákban, páncélozott 

autóban, golyóálló, sötétített üveg mögött közlekednie. 

Az az elit nem zárta ki magát a társadalomból és azt nem zárta ki 

magából a társadalom sem. 

A karanténba zárt elit nálunk baloldali sajátosság. 

Így volt ez Rákosi és Kádár idején is. 

A Magyar Köztársaság kikiáltását követõen néhány évig azt hittük, 

hogy változik a helyzet. 

Azt hittük, hogy nekünk is lesz „európai“ elitünk. Tévedtünk. A 

mára kialakult helyzet, „baloldali“ eredmény. 

„Baloldali érték“. 

Hosszú, néha búvópatakszerûen eltûnõ, elõkészítõ munka után 

az elmúlt 6 év alatt fejlesztették ki. 

Megcsinálták. 

Hát akkor, kedves balra szavazók, legyetek hûségesek a baloldalhoz, 

õrizzétek a baloldali értékeket! 

Bennetek van! 

Forrás: Dr. Balogh Ádám sebészprofesszor – gondola

2008/230. szám - Jó Ha Figyelünk

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?