2005/131. - Jó Ha Figyelünk

A TARTALOMBÓL: 

Nemzeti Kívánság Kormány . . . . . . . . . 2 

„Nem az én receptem, de nem ám”. . . . 3 

Egy kulcsfideszes kétkulacsossága . . . . . 7 

Érvek az euró mellett és ellen . . . . . . . 10 

Ez itt Magyarország...! . . . . . . . . . . . . . 12 

Kovács Dávid beszéde . . . . . . . . . . . . . 14 

Harmadik út (?) – Az ellenség ideát van . 15 

Molnár Tamás nyílt levele. . . . . . . . . . 15 

Politikai élõhalottak napja . . . . . . . . . 18 

A Kisgazdák útja . . . . . . . . . . . . . . . . . 19 

„Nyugaton a helyzet változatlan” . . . . 20 

Tombol a kampány . . . . . . . . . . . . . . . 22 

Te mit tennél most, Fletó? . . . . . . . . . 24 

Székely indiánok rezervátuma. . . . . . . 24 

Egy elvtárs a Fideszrõl . . . . . . . . . . . . . 26 

Populizmus és populisták. . . . . . . . . . . 28 

Ön a szocialista nagyváros öntudatos polgárának lapját, a Jó Ha Figyelünk címû alkalmi megjelenésû újságot olvassa. A lap elektronikus formában ingyenesen letölthetõ, a 

http://jhf.fw.hu és a www.tar.hu/jhf weboldalakról. Észrevételeiket, kritikáikat és véleményeiket is ide küldjék. Amennyiben a lap megnyeri tetszését, kérjük 

jó szívvel ajánlja azt másoknak is elolvasásra! Köszönjük, és jó szórakozást! JHF könyvek a NETEN!!! http://www.tar.hu/layout

A Jobbik nehezményezi, hogy Németország és 

Ausztria minden valószínûség szerint továbbra 

sem enged komolyabb számú magyar munkaerõt 

határain belülre, egészen 2009-ig. Ez az 

Európai Unióban sokat hangoztatott egyenlõ 

bánásmód elvébe ütközik. A Jobbik nem szeretné, 

ha a jól képzett magyar munkaerõ kivándorolna, 

de ha az EU termékeivel és szolgáltatásaival 

elárasztja a hazai piacot, az esélyegyenlõség 

jegyében biztosítani kell a magyarok 

ideiglenes külföldi munkavállalását is. 

Az erõszakos EU-csatlakoztatás idején 

azzal hitegették hazánk állampolgárait, 

hogy akadály nélkül, legálisan végezhetnek 

bármilyen tevékenységet más tagországokban. 

A valóság teljesen mást mutat: az unió 

vezetõ nagyhatalmai úgy akarják orvosolni 

a munkaerõhiányukat, hogy idegen bevándorlók 

tömegeit fogadják Európában, aminek 

következményei beláthatatlanok. 

A Jobbik Magyarországért Mozgalom 

szerint mára nyilvánvalóvá vált, hogy az európai 

egyesült államokban a magyarok csak 

harmadrangú állampolgárok, és Brüsszel 

még a harmadik világ bevándorlóit is szívesebben 

látja, mint minket. 

Z. Kárpát Dániel, a Jobbik EU-kabinet elnöke 

A Honfoglalás 2000 Egyesület, mintegy háromszáz embertõl megkérdezte, hogy milyen kormányra 

bíznák az ország irányítását a 2006-os választások után. A beérkezett javaslatokból 

kitûnik, hogy a polgárok a széles körû nemzeti összefogásra épülõ, kiegyensúlyozott kormányt 

látnának szívesen, melyben jelen vannak a polgári pártok, a radikális nemzetiek és a 

szakértõ pártonkívüli miniszterek. 

A szavazók - a teljesség igénye nélkül - nyilatkoztak arról is, hogy a jövõre hatalomra kerülõ 

jobboldali adminisztrációtól elvárják a nemzeti érdekek hathatós képviseletét: a stratégiai 

ágazatok privatizációs eljárásnak leállását, (ideértve a kórházakat is), a magyar termõföld védelmét, 

a mezõgazdaság (a gazdák) jelentõsen megnövelt támogatását, az oktatás korábbi, a 

nemzet érdekeit szem elõtt tartó rendszerének visszaállítását, nemzeti kultúránk kiemelt támogatását. 

A korrupció felszámolását, a gazdasági bûnelkövetéssel gyanúsíthatók ügyeinek gyorsított eljárásban 

való tárgyalását, a határon túli magyarság számára a kettõs állampolgárság feltétel 

nélküli megadását, a diktatúra üldözöttjeinek a teljes körû jóvátétel megadását, jogegyenlõséget 

és jogbiztonságot, a nemzet érdekeit szem elõtt tartó sajtóviszonyokat, a nyugdíjasok, a 

kiskeresetûek, a lecsúszott rétegek megélhetési viszonyainak azonnali rendezését követelik a 

„kívánságkormányától“ az emberek! Rendet az országban! 

A HONFOGLALÁS 2000 EGYESÜLET KÖZVÉLEMÉNY-KUTATÁSON ALAPULÓ KÍVÁNSÁGKORMÁNYA: 

– Miniszterelnök: Orbán Viktor jogász, (FIDESZ MPP) 

– Belügyminiszter: Demeter Ervin (Fidesz MPP) 

– Gazdasági miniszter: Gidai Erzsébet közgazdász, egyetemi tanár (független) 

– Külügyminiszter: Kelemen András orvos, (Fidesz-MDF) 

– Pénzügyminiszter: Csúcs László jogász, (független) 

– Földmûvelésügyi miniszter: Ángyán József egyetemi tanár, (független) 

– Igazságügyi miniszter: Gaudi-Nagy Tamás jogász, (független) 

– Tájékoztatás, média-felügyelet miniszter: Kondor Katalin újságíró (független) 

– Honvédelmi miniszter: Raffay Ernõ történész, egyetemi tanár (független) 

– Környezetvédelmi miniszter: Illés Zoltán mérnök (Fidesz MPP) 

– Oktatási miniszter: Balczó Zoltán egyetemi adjunktus, (Harmadik Út - Jobbik Magyarországért Mozgalom) 

– Egészségügyi miniszter: Mikola István orvos (Fidesz MPP) 

– Kultuszminiszter: Kovács Dávid tanár, (Harmadik Út - Jobbik Magyarországért Mozgalom) 

– Család- és vallásügyi miniszter: Semjén Zsolt, jogász-szociológus, (KDNP-Fidesz) 

2 jó ha figyelünk

Íme a hír, ami talán segít megértenünk, hogy miért lehetnek még itt, és miért uralkodhatnak rajtunk még mindig az egykori elvtársak 

és azok ideológiai örökösei, és miért van az, hogy ezzel a birkatürelmû néppel, amelyik azt is eltûri, hogy fát vágjanak a hátán, továbbra is 

mindent meg lehet tenni. Miért nem tudunk nemet mondani, és miért nem tudunk, vagy nem akarunk számon kérni? 

STAHL JUDIT VALLOMÁST TESZ 

„Ami most következik, az nem az én receptem, 

de nem ám“ – kezdi a szokásos modoros stílusában 

Stahl Judit a Mokka utáni fõzõmûsorát 

kedd reggel. De ha a mondat tartalmára is figyelünk, 

megáll bennünk az ütõ. 

Végre választ ad arra a kérdésre, amire egész 

Magyarország – na jó, de talán tényleg több százezer 

ember – választ vár? Nevezetesen hogy a 

Stahl konyhája, „Magyarország legnépszerûbb 

fõzõmûsora“ miért egyezik meg annyi mindenben 

az angol Nigella Lawsoné- val. Ideje volt. 

Már Fábry is megjegyezte a csütörtöki 

show-jában, hogy mekkora hallgatás veszi körül 

a Stahl-esetet, ami igaz. Augusztusban jelent meg 

az újságokban, hogy egész szakácskönyvsorozatát, 

tévémûsorát az ujjtapicskolós imidzsétõl a 

személyes kötõdésû receptek legapróbb részletéig 

Lawson már elõtte mind feltalálta, Stahl mégis 

úgy tálalta fel mindezt, mint saját ötletét. És azóta 

is zavartalanul folytatódik a Stahl konyhája. 

– avagy Média-ország tündöklése – 

Az eredeti ötletgazda: 

Nigella Lawson 

És a magyar változat 

plagizatõre: Stahl Judit 

Mindez még zavarba ejtõbb annál is, hogy az egykori híradóshoz egyáltalán nem illik a szexi brit szakácsnõ belülrõl fakadó intimitása. Amikor 

Stahl nyalja meg torkosan nyögdécselve az ujját, hogy „hmm, mennyei!“ Lawsonnal ellentétben zavarban van, mintha csak egy 12 éves lány próbálkozna 

meg néhány erotikusabb mozdulattal. 

„Nem az én receptem, de nem ám“ – mondja tehát Stahl Judit, de aztán hamiskásan mosolyogva így folytatja: „hanem az édesanyámé“. 

Most komolyan, attól kevésbé lesz ciki a plagizálás, hogy Stahlnak is van anyukája? Vagy azért nem kellene lekapcsolni a gázt Stahl konyhája 

alatt, mert megtette az elsõ jobban beharangozott hivatkozását arra, hogy nem a saját receptjét használja fel? Vagy ezt a fricskát küldi mindazoknak, 

akik elhitték, hogy a Stahl konyhája eredeti, és azoknak is, akik szerint nem fölösleges plagizálásért beperelni? 

És a fõzõmûsort sem azzal zárja le, hogy, „Íme, Nigella falatozója, lebuktam, lehet perelni!“, hanem: „Íme, anyu gombás kiflije, megsült, lehet 

enni!“, és jöhetnek a vicceskedõ statiszták. Szóval a sótlan Stahl tovább sóz vagy éppen a kölcsönzött cukormázát zuttyintja, pedig mindez már nem 

adja vissza a hitelét. 

Forrás: Gõzsy Kati – Index 

Úgy bizony, igen tisztelt Olvasó! Itt van az 

eb elhantolva! Média-ország lakóit nem érdekli 

a valóság. Hihetetlen mértékû értékés 

érzéktorzulás lett úrrá rajtuk, immáron 

nem tudnak különbséget tenni valóság és 

kitaláció között. 

Vagy lehet, hogy nem is akarunk? Nem 

merjük elhinni a valóságot, mert az annyira 

szörnyû, hogy inkább elmenekülünk egy 

mások által mesterségesen kreált, vágyálmainkat 

elénk vetítõ, számunkra elérhetetlen 

világba? Inkább az önbecsapás álságos, 

ideig- óráig kitartó hamis illúziójába menekülünk 

délutánonként és esténként, amikor 

a magyar emberek panelkalickájuk egymástól 

– a másik embertõl – biztonságosan 

elidegenítõ magányában lerogynak tévékészülékeik 

elé, és jótékonyan butulnak. 

Amerika után nálunk a legmagasabb az 

egy fõre jutó tévénézés mértéke. Napi több 

mint 4 óra, és az ifjúság még jobban ki van 

téve a kollektív néphülyítésnek. Az ál-liberális 

törpeminoritás megbukhatatlan gyászhuszárja, 

a szadista „magyar” mintapéldája 

pedig még rá is tesz egy lapáttal, a tanárok 

és oktatási szakemberek józan többsége által 

kimondatlanul is korszerûtlennek és károsnak 

tartott ún. „bolognai folyamat”-ot 

erõlteti mindenáron. A mottót talán a 

kommunista elvtársaktól kölcsönözte abból 

az idõbõl, amikor még pártberkeken belül 

az a mondás járta: Ennek az országnak jó 

lesz, ha beledöglik, akkor is! 

Visszatérve néhány gondolat erejéig Stahl 

Judithoz és az õ lebukásához. Nem is értem a 

cikkíró megrökönyödését. Ugyan miért állnának 

le a mûsorral? Hiszen ebben a következmények 

nélküli országban – copyright by 

Fritz Tamás – ugyan kit érdekelnek olyan elvont 

és ezoterikusnak számító fogalmak, 

mint erkölcs és etika? Ebben az országban – 

tisztelet a kevésszámú kivételnek – egy bután 

kiskorú haspárti nép vegetál, amelyik birkatürelemmel 

tûri, hogy fát vágjanak a hátán. 

A lényeg, hogy minden nap megtömhesse a 

hasát, és el legyen valahogy. 

A boltban, a kasszánál ugyan néha-néha 

támad egy eretnek gondolata, hogy hát talán 

azér’ még se mehet minden olyan jól, mer’ a 

rosseb egye meg, megint drágult az élet, de aztán 

arra gondol, hogy hazaérve a tévé elé lehuppanva 

ott várja majd a kedvenc argentin-mexikói- 

brazil szappanoperája, a mindennapi 

betevõt jelentõ kedvenc beszélgetõshowja, 

este a két kereskedelmi csatorna meg 

amúgy is ad valamilyen hálivúdi eksön múvit, 

abból a fajtából, melyet az urbánus frazeológia 

(városi szóhasználat) csak mint „baszóskardozós” 

filmeket ismer. 

No, mármost azzal, hogy megbukott, 

vagy lebukott (kinek melyik a szimpatikus) 

Stahl Judit, vagy hogy kiderült róla, egy az 

egyben ellopta más mûsorát, ha tetszik szellemi 

termékét, ötletét, semmiféle rendkívüli 

dolog nem történt. Ja! És ha netalán 

tán valaki azt hinné, hogy ezzel a csinos televíziós 

hölgy esetleg hiteltelenné vált a nézõk 

szemében, azt fel kell, hogy világosítsam, 

nagyon téved. 

jó ha figyelünk 3

A magyar ember az olyan, hogy ragaszkodik 

a kedvenceihez! 

Láttunk mi már ilyet, csak sokkal grandiózusabb 

kivitelezésben, a kis-nagy embertõl, 

a Horn Gyula-díjas Horn Gyulától. 

Most érti csak meg igazán az ember, hogyan 

lehetséges az, hogy a televízió képernyõjén 

megjelenõ egykori kultúrcenzor, vagy az egykori 

Veszprém megyei véreskezû MSZMP-s fõ 

hallja kend volt jobb keze osztogathatja az észt 

meg a demokráciát hetente fõ mûsoridõben. 

Nem számít, hogy hiteltelenné váltunk, 

nem számít, hogy hazudtunk, hogy becsaptunk 

egy egész országot, az sem érdekes, hogy 

most meg teljesen az ellenkezõjét mondjuk 

annak, amit akkor mondtunk, sõt, az sem 

számít, hogy újból csõdbe vihetjük ezt az országot. 

Nem számít, mert ezzel a buta néppel 

ezt is meg lehet tenni. 

A hárommillió nyugdíjas szavazó ma már 

csak az emlékeibõl él, azok pedig a szocializmus 

hamis biztonságképéhez kötik õket ezernyi 

szállal. Nem veszik észre, hogy a 3,60-as 

kenyér világa elmúlt. Azaz, hogy visszajöhet 

még egyszer, a nem is oly távoli jövõben, 

csakhogy abban a világban a 3,60-at már 

nem forintban, hanem euróban fogják elkérni 

a kiló kenyérért. (Ahogyan azt Bódi Lajos, 

mûvésznevén Tüdõ, az erõcsávó mondaná, 

árnyalatnyi különbség, nincs jelentõsége.) 

Megint visszajutunk a kályhához. Nem 

tudunk számon kérni, és a nem teljesítõknek, 

a le- és bebukó becsteleneknek, az ország 

sorsával hazardírozóknak nem tudunk 

(vagy talán nem akarunk?) nemet mondani. 

Ha ez továbbra is így marad, egy idõ után 

semmi nem marad belõlünk. 

Tudjuk, látjuk, még a bulvárlapok is címoldalukon 

hozzák öles betûkkel, hogy lebukott 

a tévésztár, mert lopott, mert nem a sajátja 

volt a mûsor, amivel hosszú hónapokon 

át „etette” nézõit, mégis, ahelyett, hogy a nézõk 

azonnal megvetéssel elfordulnának az 

eddig szeretve tisztelt Judittól, megy tovább a 

mûsor, mintha mi sem történt volna. 

De ugyanez van a politikában is. Elsõre 

még – ha nem is fogadja el az ember –, de 

megérti, az Antall-kormány nem tudott 

megfelelni a csodavárás hangulatának. Õk 

maguk is tudatában voltak ennek, hiszen 

„kamikaze-kormánynak” nevezték magukat. 

Ez még bele is férne, ezt mindenki fölfogta, ez 

idáig rendben is van. 

De azt magyarázza meg nekem valaki, hogyan 

történhetett meg másodszorra is az, 

amit Fábry egyik szilveszteri konferansziéjában 

úgy fogalmazott meg, hogy „önként és 

dalolva újra magunkra húztuk a kommunistákat”? 

Lehet, hogy az én felfogóképességemmel 

vannak alapvetõ bajok, de én bizony két 

okból kifolyólag sem értem ezt az egészet. 

Még ha nem is osztja mindenki, hogy a Fidesz 

négy esztendõs ciklusa alatt beindult valamiféle 

fejlõdés, arra azért mindenkinek élénken 

kellene emlékezni abban a csökött kis agyában 

– fõleg azoknak, akik akkor vesztették el 

a munkahelyüket, és higgyék el nekem jó páran 

voltak ilyenek –, hogy ezek produkálták a 

Bokros-csomag néven ismertté vált gazdasági 

genocídiumot. Ha semmi mást, csak ezt az 

egy momentumot vesszük számításba, már 

ennek elegendõnek kellene lennie ahhoz, 

hogy ezeket soha a büdös életben ne engedjük 

vissza a hatalom közelébe. Õk azonban 

visszajöttek. Sõt! El sem mentek igazán. 

Az emberben felmerül a kérdés, lehet, hogy 

ezt az egész cirkuszt nem is innen, hanem valahonnan 

máshonnan irányítják? Vajon mi 

lehet az oka annak, hogy immáron másodszor, 

mazochista önképzõkör jelleggel, ismét magunkra 

húzzuk a saját nyomorúságunkat, és 

azok okozóit? A kirakós játék darabkáit egymás 

mellé rakva egy mondatban kristályosodik 

ki a lényeg: BÜDÖS A MUNKA! Az 

MSZP érdekkörének az a jó, ha nincsenek letisztázott 

viszonyok és körülmények, minél tovább 

lehessen halászni a zavarosban. Nézzék 

csak meg, most is mi történt. Az MSZP átvette 

a vezetést. Ahogyan Orbán Viktor kiállt és 

egyre többször a munka-alapú gazdaság, a 

4 jó ha figyelünk

munka, mint elsõdleges prioritás fontosságát 

kezdte el hangsúlyozni, beemelni a kampányba, 

az MSZP hívek is megélénkültek, felsorakoztak 

a pártjuk mögé. Újra megjelentek immáron 

mérhetõ formában is a saját szavazók. 

Sajnos a sok nyugdíjas is, aki a Kádár-éra alatt 

élte le élete boldogabbik felét, inkább a segélyezés 

pártjára állt, lásd 19.000 forint (nem 

számít, hogy azt hányszor és kamatostól vették 

vissza, a vásárlóerejérõl már nem is beszélve). 

Sajnos a fiatalabb generációkba sincs belenevelve 

a munka szeretete és becsülete, inkább 

ahhoz a régi, szintén a Kádár-érában keletkezett 

vicchez tudnám hasonlítani a jelenlegi 

helyzet, amelyben az alábbi megállapítást teszik, 

hogy aszongya: „A munka nemesít, viszont 

a szocializmusban meg nincs szükségünk 

nemesekre.” Ennek volt még egy kiegészítõ 

folyománya: „A munkához úgy állj hozzá, 

hogymásishozzáférjen!” 

Mindaddig, amíg ez a „kérek engedélyt 

meghunyászkodni”-féle öngyilkos szemléletmód 

lesz jellemzõ a magyar népre, és továbbra 

is csak a „vegetatív funkcióiban életcélját 

lelõ, érdektelen, üres tekintetû, púposra rakott 

kosárral a bevásárló centrumban bambuló 

kispolgárok” laza érdekközössége leszünk, 

nem pedig egy egészséges és öntudatos, 

az érdekeinkért és értékeinkért 

mindenkor és mindenhol kiálló magyar nemzet, 

addig sok jóra nem számíthatunk. 

Amíg meg nem tanuljuk azt (ez persze a 

politikai elitünkre is vonatkozik), hogy a politikus 

van értünk, és nem mi vagyunk a politikusért, 

amíg rá nem jövünk arra, hogy a 

hiteltelenné vált, hazugságon kapott, vagy a 

nemzet érdekeinek nyíltan ártó politikusokat 

nemcsak el lehet, de egyenesen el kell 

küldenünk a hatalomból, addig semmi sem 

fog változni. Túl régóta uralkodik rajtunk ez 

a tehetségtelen és nemzetrontó önjelölt politikum, 

amelyik magát elõszeretettel szokta 

„elit”-nek nevezni. A politikusok visszahívhatóságát 

még rögtön az elején megszüntetõ 

parlamenti demokratúra begyöpösödött, betokosodott 

gengszterváltó pártjai a tizenöt 

esztendeig tartó hosszú menetelés alatt teljesen 

elkoptak, hiteltelenné váltak. Ahogyan 

azt Vona Gábor is írta: Az elmúlt 15 év során 

a magyar közélet minden szereplõje hitelét 

veszítette, mindenkirõl nyilvánvalóvá vált, 

hogy zsigereiben balkáni, stílusában posztkádári, 

erkölcsi tartását tekintve stabil nemzetáruló. 

Mindaddig azonban, amíg nem tudunk 

számon kérni, és a nem teljesítõknek, a leés 

bebukó becsteleneknek, az ország sorsával 

hazardírozóknak nem tudunk (vagy talán 

nem akarunk?) nemet mondani, addig 

semmi sem fog változni. Amíg feltétel nélkül 

és elvtelenül hiszünk a média csillogó-villogó 

csomagolásában feltálalt hazugságoknak, 

és személyi kultuszában megkérdõjelezhetetlen 

idolokat állítunk fel saját 

magunknak, addig semmi sem fog változni. 

Mindaddig, amíg egy törpe kisebbség 

visszaélve a többség türelmével és tudatlanságával 

zsarnokoskodhat a megszólalás és a 

véleménynyilvánítás lehetõségei felett, 

addig minden a régiben marad. 

Törekednünk kell arra, hogy kialakuljon 

és megerõsödjön egy nemzeti középréteg, 

amely vagyoni helyzeténél és kapcsolatrendszerénél 

fogva is képes hatásos ellensúlyt 

képviselni az idegen érdekeket feltétel 

nélkül kiszolgáló egykori moszkoviták, mai 

brüsszeliták által kézben tartott hatalmas 

médiabirodalom ellen. 

Addig azonban, amíg mindez bekövetkezik, 

tekintsük közös feladatnak, hogy ne 

higgyünk tovább a lebukott tévésztároknak, 

a hiteltelenné vált politikusoknak és 

pártoknak, és mivel jelenleg csak négyévenként 

van lehetõségünk véleményünk 

közvetlen kinyilvánítására, arra kérek mindenkit, 

emlékezzünk! Írjunk fel mindent, 

készítsünk saját listát a hazugságokról, a becsapásokról, 

az egyéni haszonszerzésen alapuló 

lélektelen nemzetrontásokról, egyáltalán 

mindenrõl, amit úgy érzünk, hogy ellenünk, 

a magyar nemzet ellen követtek el, a 

rólunk újabban egyre gyakrabban megfeledkezõ 

politikusaink. A listát õrizzük meg, 

a 2006-os választások alkalmával pedig elsõ 

dolgunk legyen, hogy elõvesszük! És miközben 

a televízióból szünet nélkül ömlenek 

majd ránk az ígéretek, járjunk el úgy, ahogyan 

azt Áder János frakcióvezetõ úr szokta 

volt csinálni, fussunk végig rajta, hogy mit 

is ígértek és mi valósult meg belõle. 

Ja, és még egy apróság! Vegyük elõ a 

2002-es számláinkat és csekkjeinket is, és 

hasonlítsuk össze a mostaniakkal! 

Azokat pedig, akik így kezdik a mondókájukat, 

hogy „Ami most következik, az 

nem az én receptem, de nem ám“, nagy ívben 

kerüljék el! Elegünk volt ötven, majd 

újabb tizenöt éven át a menzából, most már 

házi kosztot akarunk! 

Isten áldja Magyarországot! 

A szocialista nagyváros öntudatos polgára 

jó ha figyelünk 5

Nem az eseményrõl készült fotókat közölt 

a Demokrata a Jobbik-MIÉP október 

23-i megemlékezésérõl, megfejelve mindezt 

valótlan állításokkal. 

A múlt heti Sajtóklubjában szénné égõ 

(DVTV Sajtóklub 2005. október 21.) 

Bencsik András féle hetilap nem a Harmadik 

Út október 23-i rendezvényén készült 

fotókat közölt a megemlékezésrõl szóló cikk 

(„Harmadik Út a forradalomba“) mellett. 

Mindezt a Demokrata legfrisseb száma az 

alábbi valótlanságokkal tetézte: 

„A Harmadik Út, a MIÉP-Jobbik összefogás 

rendezvényén a budapesti Hõsök terén 

az 1956-os forradalomról szóló megemlékezés 

helyett programbeszédek hangzottak 

el, amelyek csupán a belpolitikai 

életben való önmeghatározást szolgálták. A 

téren összegyûlt néhány ezer ember tapssal 

üdvözölte az ünnepség szónokait, akik beszédükben 

a liberális eszméket és Orbán 

Viktort kritizálták.“ 

A valóság ezzel szemben: 

1. A „néhány ezer ember“ kifejezést csak 

a ballib média hangoztatta, a Jobbik-barátsággal 

nehezen vádolható Magyar Nemzet 

és Gondola is a valós több tízezres létszámról 

tájékoztatott (és persze a Kuruc.hu is) 

2. A Demokrata újságírói vagy politikai 

utasításra/elvárás alapján írták a cikket, vagy 

talán nem is vették a fáradtságot, hogy a szerkesztõségüktõl 

pár száz méterre lévõ rendezvényt 

meglátogassák. Különben nemigen 

tettek volna be újságjukba két olyan fotót, 

ahol Csurka István esernyõ alatt emeli magasba 

ujját, míg Kovács Dávid Jobbik-embléma 

elõtt látható. Ugyanis az esõ nem esett, 

persze, hogy mindkét felvétel korábbi pártrendezvényekrõl 

származik. 

3. Programbeszéd nem hangzott el, néhány 

jelmondaton kívül. 

4. 1956-os megemlékezés témában három 

beszédet is hallhattunk. 

5. Orbán Viktort csak ifjabb Hegedûs 

Lóránt kritizálta, a két párt elnöke szóba 

sem hozta Orbán nevét, nem mintha nekik 

nem volna szabad. 

6. Mintha egyébként Orbán Viktor és 

bármely politikus nem próbálna meg minden 

beszédében „önmeghatározni“. 

Összességében: Egy mondat két hazugság, 

egyre „ügyesebb“ Bencsik lapja. 

Csurka beszédének elsõ fele teljes egészében 

az 50-es évekrõl és 56-ról szólt, utána 

párhuzamot vont az akkori vezetés és a 

mostaniak között. Kovács Dávid, bár jóval 

rövidebben és összefogottabban, ráadásul 

papír nélkül beszélt, de hasonló stratégiát 

követett, fõ ellenségként a kirekesztõ liberalizmust 

jelölve meg. 

Orbán beszéde részben Csurkáéhoz hasonlóan 

ugyanerre épült, az 50-es évek ismertetésére, 

erõteljes, szándékolt áthallással 

a mai állapotokra. Természetesen a Fidesz elnökénél 

ez ügyes húzás, a MIÉP-Jobbiknál 

vad, ünnephez nem méltó politizálás. Ismerjük 

ezt a módszert András, úgy a Gyurcsány- 

Kuncze tengely tájékáról... 

A Demokrata példányszáma ugyan a 

2002-3-as felfutás óta jelentõsen csökkent 

(50-60 ezerrõl 30-40 ezerre), de annak látszólagos 

keménysége miatt még mindig sok 

nemzeti radikális veszi. Akik közül a rendezvényen 

résztvevõk joggal ismerhettek rá e 

számban a balliberálisok piszkos eszközeire, 

amely tény komolyabb lapeladási gondokat 

okozhat a jövõben. 

Az újabban ballibeket megszégyenítõ módon 

szélsõjobbozó Bencsik András (jellemzõ 

módon a mûsor utolsó témájaként) felvezeti 

a szeptember 26-i országgyûlési szavazást Románia 

csatlakozásának elfogadásáról: 

„Én még bele is keveredtem, mer’ Engem 

egyes politikai szereplõk bunkósbotnak is 

használtak Orbán Viktor ellen. Tehát ezt 

még utálom is. Nem nagyon szeretem, amikor 

eszközként használnak mások, mer álljanak 

elõ és a saját nevükben legyenek bátrak, 

ne énvelem szórakozzanak. De... hát ez 

megtörtént, ti mit mondtok?“ (Bencsiket 

senki sem használta furkósbotnak, csupán 

saját korábbi vezércikkével szembesítették, 

amelyben jó elõre hazaárulónak minõsítette 

azon képviselõket, akik igennel szavaznak, 

persze ekkor nem is álmodhatta, hogy 

Viktor is az igenesek közt lesz. Megjegyzése 

másik fele is valótlan, hiszen az MVSZ-tõl a 

Jobbikon át konzervatív, korábban feltétlen 

fideszhû közszereplõkig és értelmiségiekig 

„elõálltak“ és saját nevükben marasztalták 

el a Fideszt, amiért a kormánypártokkal 

karöltve valóban haza és nemzetáruló tettet 

követett el - a szerk.) 

Tóth Gy. László válaszában leszögezi, a 

román politikában nem lehet megbízni, 

majd így folytatja: 

„Magyarország megszavazta a feltétel nélküli 

csatlakozást, ami óriási hiba volt. A magyar 

jobboldali politikai elit is nagyon rosszul 

mérte fel a helyzetet, akkor, amikor nem helyezkedett 

szilárd erkölcsi alapra, amit a történelmi 

tények is alátámasztanak, és nem 

szavazott egységesen nemmel. Ezzel ui. semmi 

nem dõlt volna el. Három hónap múlva az 

egész kérdést elõ lehetett volna venni újra... 

Bencsik tûkön ül már, nem bírja tovább, 

közbevág: „Laci, azt mondják, hogy ha 

nemmel szavaznak, kirekesztik az erdélyi 

magyarokat is..“ 

Tóth Gy.: „Bocsáss meg, de ez hazugság, 

ez nem igaz. Mert jogi lehetõség van rá három 

hónap múlva ezt a kérdést ismét beterjeszteni 

a parlament elé, és ismét szavazni 

róla, tehát nem rekesztették volna ki... Tehát 

istenigazából énszerintem nincs magyarázat, 

.... ez a szavazás sajnos egyfajta következetes 

politikai irányvonal megtörését jelenti. 

....annyit még hadd mondjak: a Horvátország 

csatlakozásával kapcsolatos osztrák magatartás 

világosan mutatta, hogy hogyan kell egy 

nemzet politikai elitjének viselkednie a nemzetközi 

küzdõtéren. Az osztrák külpolitika 

bekeményített, és azt mondta, hogy nem járul 

hozzá ahhoz, hogy megkezdõdjön Törökországgal 

a csatlakozás, addig amíg Horvátországgal 

is nem kezdõdik meg. Ez elementáris 

felháborodást okozott Brüsszelben, Washingtonban, 

mindenütt, majd 20 óra után a 

hölgyek-urak bedobták a törülközõt és azt 

mondták, hogy ezek a csúnya osztrákok milyen 

erõszakosak, - jó, tárgyaljunk Horvátországgal 

is. Ezzel Ausztria az európai integrációt 

szolgálta, és az európai együttélést. ...nem 

a hátrálással, azzal, hogy fölemeljük a kezünket 

és folyamatosan hátrálunk és bizonytalankodunk.“ 

Kondor Katalin, hasonlóan, úgy érvelt, 

nem korrekt, ha egy ilyen ügyben, mint Románia 

csatlakozásának elfogadása, nem 

tudhatjuk elõre egy párt álláspontját, és 

csak utólag jönnek a magyarázkodások. 

Döbrentei Kornél kifejtette: ahogy nem 

szereti a megélhetési bûnözést, nem szereti 

a megélhetési politkusokat sem, és különbségekkel, 

de a teljes politikai elitet elmarasztalta, 

mert az nem érti Trianont, nem 

próbálja orvosolni azt, noha közben teljes 

politikai átrendezõdés történt, több utódállam 

(gazdaállam DK szavaival) pedig szétesett. 

Ennek ellenére Magyarország fenn 

6 jó ha figyelünk

akarja tartani a status quo-t, mondta 

Döbrentei, majd hozzátette, a felvidéki magyarok 

helyzete sem javult a szlovák uniós 

csatlakozás óta, s minden más állam kiáll a 

maga népe mellett, kivéve Budapestet. 

Bencsik feje az általa nem várt fordulattól, 

vagyis hogy beszélgetõpartnerei nem 

óhajtanak asszisztálni a pártkáder feladatköréhez, 

füstölni kezd. Kezdeti jókedve sehol, 

testbeszéde is árulkodó, s mondandóját 

furcsa fejmozgásokkal tarkítva, saját személyét 

megint mániákusan elõtérbe helyezve 

már-már asszonyos rinyálásra vált: 

„Igen, én is azt mondom, jobb lenne egy 

keményebb, markánsabb, nemzeti érdeket érvényesítõ 

politika, de bocsáss meg azér’... a Fidesz 

csapdába került, mert minden válasz 

rossz volt.. Én egyet szeretnék nektek mondani, 

és undorodom azoktól, akik Engem ebben 

eszközként próbálnak, mert én, ha eddig, akkor 

már ezután is hûséges maradok azokhoz az 

értékekhez, amikben hiszek (BA az elmúlt 

években tag volt az MDF-ben, a KDNP-ben, 

majd a Fideszben, közben volt egy erõsen 

miépes korszaka is 1998 elõtt - a szerk.). Hogy, 

gyerekek, ha hiba volt, ha nem volt hiba, azér 

ezt a bolsevik bandát csak és kizárólag ez a 

polgári összefogás tudja kitakarítani az útból. 

És ha valakinek kétségei vannak 

atekintetben, hogy nem szerencsés lépéseket 

húznak a mieink, emlékezzen arra a négy évre, 

emlékezzen a Széchenyi tervre, (ezt megismétli 

csaknem szó szerint a Terítékenben is - a 

szerk.), emlékezzen arra, hogy elkezdtünk 

emelt fejjel járni, az erdélyi magyarok elkezdtek 

reménykedni abban, hogy valami lesz velük 

(hát éppen ez az András, lett is velük “valami": 

antul borzasztóbbnak bizonyult a 

hideghuzany. Mert hogy is mondta Idolod, 

Viktor: „Mit éreznek, kedves barátaim, azok a 

magyarok, akik székelyföldi autonómiát, vagy 

kettõs állampolgárságot szeretnének, de a sajátjaik 

nem támogatják õket Budapesten?!“ - 

a szerk.), és jött ez a csürhe... hát nehogy már 

bedõljünk nekik!" (mintha csak kettõ közül 

lehetne választani - a szerk.) 

Döbrentei és Tóth Gy. csaknem egyszerre: 

„Nem errõl van szó, nem errõl beszéltem..“ 

Tóth Gy.: „Itt egy konkrét aktusról 

volt szó, hogy hogyan szavazott a magyar parlament 

Románia EU-csatlakozásával kapcsolatban. 

Az egy teljesen más kérdés, és azt 

fel lehet tenni, hogy mi a véleményünk az 

MSZP és az SZDSZ gyalázatos kormányzásáról, 

és akkor majd arról fogunk beszélni. De 

egy másik kérdésrõl beszéltünk.“ 

Szegény András ekkor már néhány percen 

belül másodszor aláztatik le, s mivel Kondor 

és Döbrentei is megerõsíti álláspontját, 

hõsünk annyira megzavarodik, hogy így köszön 

el: „Elfogadjátok ezt zárszónak, amit a 

Kornél mondott? Mert akkor befejezõdött a 

Sajtóklub és kívánunk mindnyájunknak 

minden jót, vége.“ (mb-onogur nyomán) 

Forrás: kuruc.hu 

Nehezen képzelhetõ el, hogy a full szadeszközeli 

házastárs és rokonság, a szoros, 

Gerõtõl Suchmanon át Seresig terjedõ ballib 

politikai és médiakapcsolatok nem befolyásolják 

bárki gondolkodásmódját. Ez a Fidesz 

erõs asszonyánál sincs másként. Nincs tehát 

csodálkoznivaló azon, hogy a párt középre 

húz és ezzel (újra) egyre közelebb kerül az 

SZDSZ-hez. 

Mit rejtegetnek még a Terror Házában? - Schmidt Mária élete és munkássága? 

„Eléééég! Mert mentek mind a kóterbe…Nu. Akkor bekedvenceltem ezt a topikot és leraktam 

ide a könyvjelzõt. Ha neadjisten születne e fölött valami értelmes beírás, akkor átrakom 

arra. Minden más szart törlök inenn (sic).“ (moderátori közlemény az index fórumáról) 

És az index internetes portál politikai fórumainak moderátora törölt is – a portál saját 

moderálási szabályzatának teljes felrúgásával – minden beírást szeptember 30-a és október 

10-e között. Mindent. A legártatlanabbakat is. Azokat is, amelyek pusztán számmal jelezték, 

hogy hány napja várják hiába a „Hívjuk meg Vásárhelyi Máriát“ vitatopikba a közismert, 

balliberális médiaszociológusnõt. Vagyis töröltek minden „szart”. Miközben ugyanezen 

fórumon a jobboldali újságírók és politikusok ellen a leggaládabb alávalóságokat és 

vádakat kitiltás és kitörlés nélkül írhatják be az SZDSZ-körüli alvilág nickek mögé bújt, fizetett 

alkalmazottai és szintén álnéven író élvonalbeli harcosai. Az indexnek persze nem 

csak a vitafóruma kedvez a balliberális oldalnak. 

De vajon ki ennek a portálnak a tulajdonosa? Ki tartja fenn ezt az internetezõk körében 

jól ismert szellemiséget, amely a pár perce halott pápa gyalázásától a drog ellen tüntetõk 

közé lövetésen elmélkedésig, durva, gyakori hazugságokig terjed? Egy Leisztinger? Egy 

Szabó Zoltán? Egy Halmai Gábor? Nem. 

A tulajdonos Nobilis Kristóf milliárdos. 

Megtalálásához és kapcsolataihoz nem kell sokat keresgélni. Az internetes „google“ keresõ 

azonnal válaszul szolgál. 

Segítségével ráklikkelhetünk A Magyar Tõkepiac céginfó – adatbankjában a BIF-re (Budapesti 

Ingatlan Hasznosítási és Fejlesztési Rt). Mely „Igazgatóság“ bekezdése így kezdõdik: 

Dr. Ungár András elnök, dr. Nobilis Kristóf... 

Nobilis Kristóf Ungár András legközelebbi üzlettársa, barátja. 

És hogy ki Ungár András? 

A turulgyûlölõ liberális leszbika, az SZDSZ-es Ungár Klára testvére. 

Valamint Schmidt Mária, a Szájer József ötletére létrehozott Terror Háza fõigazgatóasszonyának 

férje. Azt csak a Holdon élõk hiszik, hogy dr. Nobilis médiatulajdonában a tulajdonos 

tudta nélkül dolgoznak azok munkatársak, akiknek az index ad jóval többet mint 

kenyeret és úgy, ahogyan az mûködik: kóterbe mindazzal a „szarral“, ami a jobboldaltól 

származik. „Inenn“. (Az index munkatársa a Para-Kovács színvonalán álló, rosszarcú 

szellemi torzszülött Tóta W. Árpád is.) 

Azt is csak a Holdon élõk hihetik – ha ismerik a szintén milliárdos Ungár legszorosabb 

üzleti partnerét, hogy mindezt Ungár úr vagy felesége nem tudja. Tudják. Sõt… 

A jó kapcsolatok ápolása itt még nem ér véget. A Népszabadság fõszerkesztõ-helyetteséhez, 

Tamás Ervinhez, az MSZP-s Suchman Tamáshoz és a szintén népszabadságos, szombatos 

Seres Lászlóhoz(a hamis Teller-levelet valódinak hazudó Serest Schmidt korábban be akarta 

protezsálni a Magyar Nemzethez!) is meghitt kapcsolat fûzi a Terror Háza fõigazgatóját. 

Akadnak persze kegyeltjei másutt is, egyebek közt a Fidesz holdudvari Csermely Péter (ma a 

Magyar Nemzet fõszerkesztõ-helyettese, és a Hír Tv „tanácsadója”) személyében is, akibõl 

egyetlen kocka film tévés munka nélkül „valahogy” MTV hírigazgató lett az Orbán-kormány 

idején. Csermely a köztévében egyebek közt a Fidesz médiagurui által visszahelyezett Baló 

György támogatásával, és a Hét címû, a jobbos közönség által kedvelt mûsor átmeneti megszüntetésében 

való asszisztálással tûnt ki, majd a 2002-es bukta után gyorsan elhagyta a 

süllyedõ hajót, zsebében sokmilliós végkielégítéssel. S mily érdekes véletlen, amikor Bayer 

Zsolt és Csermely szánalmas pártfaliújság mûsorában terítékre került a Turul-emlékmû ellen 

õrjöngõ szadeszos gyûlöletkommandó (nagy szó ám ez is, mert Zsoltiék és a Hír Tv egyszerûen 

elhallgatták a szeptember 26-i közös MSZP-Fidesz- SZDSZ szégyenszavazást), akkor a köreikben 

védett állatnak számító Ungár „antinõ“ Klári neve el sem hangzott! 

jó ha figyelünk 7

Baló pedig, tudjuk, látjuk, tapasztaljuk azóta, „meghálálta” a Fidesz 

segítségét. Nem feledkezhetünk meg a lepuffantott népszavás 

Fenyõ János egykori TV 4-ében mocskolódó Betlen Jánosról sem, aki 

nyilvánosság elõtt sem tagadja baráti kapcsolatát a befolyásos Fidesz-úrnõvel, 

s akinek õ is sokat köszönhetett ‘98-2002 között. 

Felettébb furcsa, hogy a magát jobboldali értelmiségiként 

számontartó Schmidt ilyen baráti körrel rendelkezik az atavisztikus 

magyargyûlölõk körében is. És akkor még nem beszéltünk Erdõs Ákos 

egykori üzlettársáról Kolosi Tamásról, akinek fia, a nagyon más Kolosi 

Péter az RTL Klub programigazgatója (nyilván puszta véletlen, hogy az 

RTL Klub és szennytársa, a tv2 a törvények betartatása helyett milliárdos 

mértékû áfa-befizetési kedvezményben részesült az Orbán-érában, 

magyarán a látszólagos ellenséget támogatták tevõlegesen). És mit 

gondolnak ki az ifjabb Kolosi legjobb barátja? Nem más, mint Dobrev 

Klára, aki viszont Gyurcsány Ferenc felesége. Kolosi üzlettársáról, Erdõsrõl 

köztudott, hogy Gyurcsány volt üzlettársaként és barátjaként 

szerezte meg tavaly botrányos körülmények között az államtól a Nemzeti 

Tankönyvkiadót, ahonnan azóta több tucat munkatársat bocsátottak 

el, illetve több tíz millió forintnyi közpénzhez juthatott a szintén 

hozzá köthetõ Állami Nyomda, miután a – nevével ellentétben privatizált 

– cég újból befutó lett az Országos Egészségbiztosítási Pénztár 

(OEP) egyik közbeszerzési pályázatán. 

Ezeken kívül alapvetõ fontosságú Schmidtnek és a Habsburg Intézet 

vezetõjének, Gerõ Andrásnak a kapcsolata. Annak a 

Gerõnek, aki az Uniós csatlakozáskor a nemmel szavazókat nemes 

egyszerûséggel lenácizta, és aki úgy igazgatja a fent említett intézetet, 

hogy állítólag még németül sem beszél. 

Az Élet és Irodalom nevû szennylapban Eörsi István azt írja, hogy a 

két barát intézetei között állami támogatásra született egyezség: 

„Csakhogy - mint említettem - két sikeres bizniszértelmiségi 

összefogásának vagyunk tanúi. Ezért nem kerülhetõ ki a kérdés: 

nincs-e összefogásukban is valami biznisz? Ezt a lehetõséget nem 

hessenthetjük el. 

Schmidt Mária tudományos felügyelete alá a XX. század került, 

Gerõ András pedig a megelõzõ századokat birtokolja majd. Intézeteik 

kutatási területe egymás elõzménye és folytatása, nincsenek 

egymással konkurencia-viszonyban. De szükségük lehet egymásra. 

Ugyanis a két fõmecénás közül - akinek szívéhez és pénzforrásaihoz 

rejtekútjuk van - egy adott kormányzati ciklusban csak az egyik lehet 

hatalmon. A vesztes pártfogoltja ezért mindig veszélyben érezheti 

tudományos kutatását és bizniszét. Hosszabb távon tehát 

érdemes lehet barátkozni, hogy a mindenkori vesztes számíthasson 

nyerõ helyzetben lévõ kollégája segítségére.“ 

Eörsi szerint tehát Schmidt olyan intézetnek kíván jobboldali 

választási gyõzelem esetén segíteni, amely intézet léte nem központi 

támogatásra méltó közügy, fõleg nem akkor, amikor a jobboldalnak 

gyakorlatilag nincs intézményrendszere. A Habsburg Intézet 

jellegzetesen olyan intézmény, amelynek magánadakozásból kell 

fenntartania magát. 

A XXI. Század Intézete, melynek Schmidt a fõigazgatója, a közelmúltban 

(2005. október 13.) rendezte meg a „Helybenjárás – A 

Medgyessy – Gyurcsány kormány három éve“ címû kormányértékelõ 

beszélgetését. A Népszabadság szerint „a jobboldali vonzalmát nem 

titkoló XXI. Század Intézet“ a következõ elõadókat hívta meg a beszélgetésre 

a gesztuspolitika jegyében: Veres János pénzügyminiszter, 

Csaba László közgazdász, Sárközy Tamás jogászprofesszor (nevéhez 

fûzödik a nemzeti vagyon kiárusítását biztosító privatizációs jogi háttér 

kimunkálása), Stumpf István, volt kancelláriaminiszter, Somogyi 

Zoltán politikai elemzõ (a nem kicsit SZDSZ-közeli Political 

Capitaltól, aki a Népszabadság beszámolója szerint kijelentette, hogy 

a társadalom értékeli a Gyurcsány-kormány erõfeszítéseit.) és Gazsó 

Tibor politológus. A beszélgetés vezetõje pedig a mindenütt feltûnõ 

Heltai Péter volt (csak rá kell keresni a Terror Háza meg a XX. Századi 

Intézet, és Heltai nevére, tele van vele az intézmény honlapja). 

Heltai egyébként szintén Schmidt Mária kedvence. Ahol tudja, elõtérbe 

helyezi, sajtótájékoztatókon szerepelteti. Heltai pedig nem titkolja, 

hogy melyik oldalt részesíti elõnyben, ha választania kell: emlékezetes 

az a botrány, amelyet azzal váltott ki, hogy a fideszes és a polgári 

körös vezetõk médiafejtágítását balliberális újságírókkal indította 

meg. Ennek akkor szakadt vége, amikor az ügy napvilágra került. Az 

erdélyi születésû Heltainak egyébként a Ceausescu-érában viselt dolgairól 

nem egy erdélyi tud igen érdekes dolgokat mesélni. Az is sajátságos, 

hogy melyik oldal „jön ki“ jobban e találkozókból. Az említettrõl 

beszámoló Magyar Nemzetnek is feltûnt, hogy Schmidték 

udvariasan nem „tromfoltak“. 

De a folyamatos és krónikus pénzhiányban szenvedõ Schmidt-intézmények 

„beszélgetései” szinte minden alkalommal az igazgatónõ 

ízlésének „megfelelõ” embereket szerepelteti. Az Arthur Koestler 

születésének 100. évfordulójára szervezett beszélgetésre szintén a 

„jobboldal iránt való elkötelezettség” segíthetett elõadókat meghívni. 

Például azt az SZDSZ-közeli Dalos Györgyöt, aki a moszkvai Lomonoszov 

Egyetem történelemkarán végzett, majd 1968-ban az úgynevezett 

maoista perben elítélték, tekintettel arra, hogy társaival a Kádár-rezsimet 

támadta – balról, hogy nem elég kemény és nem akasztott 

eleget! 1995 és 1999 között pedig a Berlini Magyar Kulturális 

Intézet igazgatója volt. De a legszebb díszvendég mégiscsak a 

Prohászka-szobrot döntögetõ múmia, Faludy György lesz. 

Schmidt Mária tanácsadói szerepének van egy alapmotívuma. Tanácsaiban 

szinte minden esetben mesterséges ellentétet hangsúlyoz 

zsidó szervezetek között azzal a céllal, hogy a „jó zsidó szervezeteket“ 

patronálja, szemben az „ellenséges zsidó szervezetekkel“. Rossz nyelvek 

szerint Orbán Viktornak is azért tanácsolta izraeli látogatását, 

hogy „kihasználja“ az izraeli kormány és amerikai zsidó lobbi között 

állítólag feszülõ ellentétet. Holott ha van két entitás, amely között 

teljes a nézetazonosság úgy, hogy az utóbbi az elõbbi mindegyik kívánságát 

teljesíti – legyen az pénz, fegyver vagy ideológia -, akkor az e 

két szervezõdés. 

De nézzük, ki is Schmidt Mária? 

Önéletrajzát vizsgálva feltûnik, hogy Schmidt már a nyolcvanas 

évektõl kezdve igen élénk figyelmet szentelt az SZDSZ kedvenc népcsoportjának 

és azok témaköreinek tanulmányozására, többnyire zsidó 

ösztöndíjakból finanszírozott kutatásokban. (Publikációinak és 

egyetemi tevékenységének hosszú listája a cikk végén olvasható.) 

Valószínûleg és többek közt az ilyen emberek befolyásával magyarázható, 

hogy 2005. szeptember 26-án a Fidesz feltétel nélkül megszavazta 

Románia uniós csatlakozását, minimálisra csökkentve ezzel azt 

az esélyt, hogy Székelyföld és az ott élõ magyarság a nyolcvanöt éve 

várt autonómiáját megkaphassa. Orbán szégyenletes likudos túrája 

Izraelben, benne a cionizmus alapító Herzl sírjának megkoszorúzásával 

és a népirtók testvérpártnak nevezése szintén a sorba illeszkedik. 

Az olyan kisebb horderejûnek tûnõ események is kiválóan illusztrálják 

a Fidesz felsõbb köreire jellemzõ valódi szellemiséget, mint amikor 

Tusnádfürdõn tavalyelõtt az elcsatolt magyarokat mocskoló 

szdsz-kampányzenekar, a Kispál és a Borz, tavaly a magyar trikolórt 

szidalmazó, a népszavazásból gúnyt ûzõ heti heteses neoávós, Hajós 

András együttese léphetett fel a párt jóvoltából. 

A látszólagos kettõsség, miszerint Schmidt Orbán Viktor egyik bizalmi 

embere, de ugyanakkor széles balliberális kapcsolatrendszerrel 

is rendelkezik, mindenre magyarázatot ad. Madarat tolláról… Márpedig 

Schmidt tele van kék tollakkal. Támadhatatlanná pedig azzal 

tette magát, hogy megvalósította Szájer Terror Háza-tervét. 

Ha valaki esetleg azt gondolná, hogy a „nemzeti” Fidesz politikai 

hõsként aposztrofált elnökének egykori fõtanácsadója és jelenlegi bizalmasa 

valamiféle kognitív disszonanciától szenved az összeegyeztethetetlen 

tudattartalom miatt, az valószínûleg téved. A Fidesz nemhogy 

nem lát el semmilyen nemzeti érdekképviseletet, de keményen 

dolgozik is a magyarság alapvetõ céljainak megakadályozásában. 

De miért érdeke ez Schmidt Máriának? 

Három milliárd forint vagyon fölött már nincs politikai ideológia, 

jegyezte meg valaki. Ungáréknak ennél többjük van. Életelvük: Kor- 

8 jó ha figyelünk

mánytól függetlenül mindig puhán landolni a bankókötegeken. Amit 

zavar a „radikalizmus“, a bankókötegeket fölkavaró forgószél. No és 

ott van a zsigeri rokonszenv a holokauszt-harcosok kasztja iránt. 

Nehezen képzelhetõ el, hogy full SZDSZ-közeli házastárs és rokonság 

illetve barátok nem befolyásolják bárki gondolkodásmódját. 

Ez a Fidesz erõs asszonyánál sincs másként. Nincs tehát csodálkoznivaló 

azon, hogy a Fidesz középre húz és ezzel (újra) egyre közelebb 

kerül az SZDSZ-hez. A kétosztatú magyar politikai élet így 

válik „egyosztatúvá”. 

Kiemelések Schmidt Mária önéletrajzából: 

Kutatási terület: A magyar zsidóság története 1918-tól 

Ösztöndíjak: Három éves kutatási ösztöndíj a magyar zsidóság 

20. századi történelmének tanulmányozására az MTA-Soros Alapítványtól 

Témavezetõ: Dr. Ránki György (1985-1988) 

Kutatási ösztöndíj az Oxfordi Egyetem St. Anne és St. Anthony 

Kollégiumok közép-kelet-európai modern zsidó történelemmel 

foglalkozó intézetében (1986 május) 

Kutatási ösztöndíj a Jeruzsálemi Yad Vashem magyar 

holokauszttal kapcsolatos anyagának tanulmányozására (1987 október-november) 

Egy éves kutatási ösztöndíj az MTA-Soros Alapítványtól az 

Indiana University Jewish Studies programjához, Bloomingon, 

Indiana, USA (1988-1989) 

Fél éves kutatási ösztöndíj a Tel-Avivi Egyetem 1945 utáni 

összehasonlító történelemmel foglalkozó munkacsoportjánál 

(1989-1990) 

Elõadások: 

Elõadássorozat a magyar zsidóság történetérõl az Európai Zsidó 

Diákok Wengeni Nyári Egyetemén (Svájc, 1986) 

Elõadás a 19. és 20. század német történelmének bemutatásáról 

a magyar tankönyvekben (Braunschweig, 1986) 

Elõadások a Jeruzsálemi Héber Egyetemen és Tel-Avivi Bar Ilan 

Egyetemen a magyar zsidóság modernkori történetérõl (1987) 

Elõadás a magyar zsidóságról a Bécsi Kissebségi Konferencián 

(1987) 

Elõadás a magyar holokausztról az oxfordi „Remembering for 

the future“ konferencián (Oxford, 1988) 

A magyar zsidóság a második világháború idején címmel elõadás 

Nyugat-Berlinben (1988 április) 

Elõadás a magyar zsidóság 1945 utáni történetének néhány 

problémájáról a MacMaster Egyetemen (Hamilton, Canada 1989) 

Elõadás a magyar zsidóság különutas fejlõdésérõl a New York 

Egyetemen és a Cincinatti Egyetemen (New York, Cincinatti, 

USA 1989) 

A civilkurázsi elsorvasztása címmel elõadás a Holocaust 50. évfordulója 

alkalmából rendezett tudományos tanácskozáson (Budapest, 

1994) 

Elõadás a Szent Margit Gimnáziumban A holokauszt és a keresztény 

szervezetek mentési akciói címmel (2001. április 10.) 

Nathaniel Katzburg Zsidópolitika Magyarországon 1919-1943 

címû könyvének bemutatása (Budapest, 2002. december 11.) 

Elõadás a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékhely 

szervezésében megrendezésre került Zsidó a magyarban c. kerekasztal-beszélgetésen. 

(Budapest, 2005. április 14.) 

Egyéb szakmai tevékenység: 

Szaktanácsadás az ARD televízió magyar holokausztról készített 

dokumentumfilmjénél (1988) 

A párt ökle. Dokumentumfilm az ÁVH történetérõl (MTV, 

1993) 

Elõadássorozat a magyar zsidóság történetének néhány kérdésérõl 

a Magyar Rádióban (1993-1994) 

A magyar Holocaust 1944. Az izraeli televízió dokumentumfilmje 

(1994) 

Könyvek: 

Kollaboráció vagy kooperáció? A budapesti Zsidó Tanács Budapest, 

Minerva, 1990 

Könyvrészletek: A magyar zsidóság a második világháború idején 

(1944 nyaráig) In: A zsidókérdésrõl (szerk: Fûzfa Balázs és Szabó 

Gábor) Szombathely, Németh László Szakkollégium, 1989 

Der ungarische Revisionismus, In: 1939. An der Schwelle zum 

Weltkrieg. Die Entfesselung des Zweiten Weltkrieges und das 

internationale System. de Gruyter Berlin, New York, 1990 

Destruction of Slovakian Jews as Reflected in Hungarian Police 

Reports In: Studies on the Holocaust in Hungary (ed: Randolph 

Braham) Columbia University Press, 1990 

Der Holocaust und sein Platz in der modernen Zeitgeschichte 

des Judentums 

In: Der Umgang mit dem Holocaust, Europa, USA, Israel (ed. 

Rolf Steininger) Böhlau Verlag, Wien-Köln-Weimar, 1994 

Tanulmányok: 

Mentés vagy árulás? Magyar zsidó önmentési akciók a második 

világháború alatt In: Medvetánc, No. 2-3, Budapest, 1985 

Action of Margit Slachta to rescue Slovakian Jews In: 

Danubian Historical Studies, Vol. I. No.1. 1987 

Holocaust in Hungary: Fourty years later 

Múlt és Jövõ. Irodalmi, mûvészeti, társadalmi és kritikai folyóirat. 

1911-1944 In: Kultúra és Közösség, 6. 1987 

A harmincas évek magyar cionista mozgalma a rendõrségi megfigyelés 

tükrében In: Történelmi Szemle, No.3. 1987-88. 339-351. 

„Közöny, szeretetlenség, gyûlölet“. Katolikusok a zsidóságért 

In: Historia, No. 2-3. 1988 

Raoul Wallenberg In: Új Írás, Budapest, No. 9. 1988. 87-89. 

Arthur Koestler: Meta (jegyzettel ellátta: Schmidt Mária) 

In: Új Írás, Budapest, No. 9. 1988. 114-116. 

Provincial Police Reports. New Insights into Hungarian Jewish 

History 1941-1944 In: Yad Vashem Studies, Jerusalem, Vol. XIX. 

1988. 233-267. 

Stern Samu: Versenyfutás az idõvel! A Zsidó Tanács mûködése 

a német megszállás és a nyilas uralom idején (közreadta és a bevezetõt 

írta Schmidt Mária) In: Ráday Gyûjtemény Évkönyve 6, 

1989. 266-304. In: Kortárs 33, 1989. 11. 115-124. 

Margit Slachta´s Activities in Support of Slovakian Jewry, 

1942-1943 In: Remebering for the Future, New York, Vol. I. 1989 

In: Genocide and Holocaust Studies, Tel-Aviv Vol. 5. 1990 

A bricha (Menekülés) In: Szombat, 1990/8 

Eine Minderheit, die sich immer als Teil der Mehrheit fühlte. 

Das Schicksal der Juden in Ungarn (1867-1987) In: 

Österreichische Osthefte, Zeitschrift für Mittel-, Ost- und 

Südosteuropaforschung 33. Jahrgang Heft 2, Wien, 1991 

Lessons of the Eichmann trial In: East European reporter 

Jan-Febr 1992. Vol. 5. No. 1 

The Zionists left under Police controll. Some notes of the 

participants in the left Zionist movement in Hungary between 

world wars In: Hahn Yearbook, ELTE 1993 

Vidéki rendõrkapitányok jelentik. Adalékok a magyar zsidóság 

történetéhez 1941-1944 között. In: Valóság 37, 1994. 6. 

Mentés alibibõl In: Az Országos Rabbiképzõ Intézet Évkönyve 

(szerk. Schweitzer József) Budapest, 1994. 325-331. 

Rajkuvproces a jeho americke vazby In: Stredni Evropa Nr. 

44/45, 1994. december, 157-187. 

Komoly Ottó: Komoly Ottó beadványa (Közreadta, a bevezetõt 

írta és jegyzetekkel ellátta: Schmidt Mária) In: Valóság 38, 1995. 4. 

„Ez a per lesz a legek-lege“ Adalékok a torzóban maradt 1952- 

53-as budapesti zsidóellenes tisztogatásokhoz. In: Szombat 7, 1995. 

4. 30-34. 

A Holocaust helye a magyar zsidóság modernkori történetében 

(1945-1956) In: Protestáns Szemle, 1996/2. 114-131. 

Forrás: kuruc.hu 

jó ha figyelünk 9

A Vasárnapi Újság interjúja Csath Magdolna közgazdásszal, egyetemi tanárral 

– Kezdjük az alapkéréssel: kell-e Magyarországnak 

az euró? 

Csath Magdolna közgazdász:– Azeuró 

bevezetése sokkal több hátránnyal járna, 

mint elõnnyel – aminek nagyon sok oka van, 

többek között az ország gazdasági helyzete, és 

ne felejtsük azt el, hogy az euró olyan valuta, 

amely mögött nincs egy ország. Elképzelhetõ, 

hogy az eurónak nem is lesz hosszú távú jövõje. 

Az amerikai Milton Friedmann Nobel-díjas 

közgazdász úgy fogalmazott nemrégiben, 

hogy õ tíz-tizenöt évet ad az eurónak. A németek 

is, olaszok is felvetették azt a lehetõséget, 

hogy mi lenne, ha visszatérnének a saját 

nemzeti valutájukra, tehát nagyon sok a 

gond az euróval. Nem hiszem, hogy nekünk 

most éppen az lenne a legnagyobb problémánk, 

hogy azt döntsük el, hogy mikor; 

2010., 2008., 2012? Sokkal nagyobb gondjai 

vannak Magyarországnak. 

– Ezzel együtt ön szerint mikor lenne bevezethetõ 

az euró? 

– Nem ez a kérdés; hanem azt kellene megnézni, 

hogy mi ebben a jó, mi ebben a rossz. 

Kezdem azzal, hogy mi a jó, mert az a kevesebb. 

Az euró bevezetése mindenképpen 

elõnyt jelentene a nagyobb cégeknek, fõleg 

azoknak a cégeknek, amelyek exportálnak. 

– Jelesül Magyarországon a multiknak. 

– Igen; mondjuk a turistáknak ez kellemesebb 

dolog, hogyha elmegy a magyar turista 

Ausztriába, akkor egyszerûbb az élete, 

nem kell pénzt váltani, össze tudja az árakat 

hasonlítani, de bizonyos költségek csökkennek. 

Csökkennek például a cégeknél a 

pénzátváltási költségek. A hátrányok között 

azt említeném meg legelõször, hogy az 

euró bevezetése hasonlítható ahhoz, minthogy 

egy csomó emberre ugyanazt a ruhát 

adnák fel, azok az emberek viszont különbözõek 

magasságra, szélességre… Van, akire 

illik az egyenruha, valakin ez a bizonyos 

egyenruha ez olyan, mint egy kényszerzubbony. 

Az országok nagyon különbözõek, 

gazdasági fejlettségüket tekintve is, történelmi 

hagyományaikat tekintve is. Tehát 

ugyanazt a rendszert mûködtetni minden 

országban, valószínûleg azt jelenti, hogy felváltva 

hol itt, hol ott gazdasági gondok jelentkeznek. 

Például növekvõ infláció, vagy 

munkanélküliség. Gyakorlatilag lemond az 

ország gazdasági függetlenségérõl azért, 

mert két fontos eszközt kiad a kezébõl. Az 

egyik a kamatlábaknak az alakítása, a másik 

pedig az árfolyamoknak az alakítása. Mind 

a kettõ olyan eszköz egy kormány kezében, 

amellyel be tud avatkozni a gazdaságba akkor, 

amikor arra szükség van. Bizonyos feltételei 

vannak annak, hogy egy ország az 

eurót bevezethesse. Ezt nevezik úgy, hogy a 

maastrichti kritériumok: a költségvetésnek 

a hiánya a nemzeti jövedelem három százalékánál 

nem lehet nagyobb, továbbá az ország 

eladósodottsága nem lehet nagyobb, 

mint a nemzeti jövedelem hatvan százaléka. 

Magyarország esetén, ahol pillanatnyilag 

úgy néz ki, hogy a három helyett körülbelül 

hat százaléknál tartunk… 

– …egyes elemzõk a jövõ évi költségvetés 

tervezetét olvasva már tíz százalék körüli számot 

jósolnak. 

– Igen, különbözõ elemzések jelennek 

meg; ezt a 6,1 százalékot legutóbb az Európai 

Unió nyilatkozta egyébként, az Európai Bizottság.Namostugyeezaztjelenti,hogyhárom 

százalék a különbség. Ledolgozni akkor 

lehet, hogyha Bokros Lajost megszégyenítõ 

módon még sokkal nagyobb megszorításokat 

alkalmaz az illetõ kormány. Magyarországon, 

ahol a cégek egy része nem fizet adót, nyilván 

nagyon nehéz a bevételeket növelni. Ráadásul 

van egy olyan általános politikai légkör, 

hogy azzal kell a külföldi tõkét Magyarországra 

csábítani, hogy még további adókedvezményeket 

kell adni. Tehát magyarul a bevételi 

oldalon nem lehet nagyon javítani a költségvetés 

hiányán; hol lehet? A költségeket 

kell csökkenteni, a kiadási oldalt. Lehet az 

oktatásnál, az egészségügynél, lehet a kutatás-fejlesztésnél, 

pont azokon a területeken, 

ahol már most is nagy gondok vannak, és ha 

még tovább csökkentjük ott a kiadásokat, 

még kevesebbet költünk rá, akkor nemhogy 

feléljük a jövõt, de teljesen tönkretesszük az 

országot. 

– Ezek a megszorítások már mindenképpen 

a következõ kormány nyakába szakadnak – 

feltéve, hogyha az is be akarja vezetni az eurót. 

– Ezt most nehéz tudni, hogy a következõ 

kormány ugye melyik lesz, és mi lesz a gazdasági 

stratégiája. Abból indulunk ki, hogy a 

két nagy politikai erõ hogy gondolkodik: akkor 

egyelõre azt látjuk, hogy politikai 

adok-kapok megy a két csapat között, ugye, 

egymásra lövöldöznek azzal, hogy ki szeretné 

minél jobban és minél elõbb bevezetni az 

eurót. Tisztességesebb lenne azt mondani, 

hogy igen, baj van az ország költségvetésével, 

és akkor végiggondolni, hogy egy ilyen költségvetést 

hogyan lehet rendbehozni, és egyértelmû, 

hogy nem az az egyedüli megoldás, 

hogy megszorításokat vezessünk be egy olyan 

országban, ahol egyébként is baj van a gazdasággal, 

inkább megdobni kellene, meglendíteni 

kellene a gazdaságot ahelyett, hogy 

visszafognánk. 

– Feltételezve, hogy bevezetik az eurót, a 

mindennapi életben ez milyen hatással, következménnyel 

járna? 

– A tapasztalatok azt mutatják, hogy az 

elsõ években óriási módon megugrott az infláció, 

tehát megnõttek az árak magyarul. 

10 jó ha figyelünk

Ennekazegyikegyszerûokaazazvolt,hogy 

a kereskedõk, amikor átszámították az árakat, 

akkor mindenhol felfelé kerekítettek. A 

másik dolog az, hogy nagyon-nagyon sok 

többletköltséget jelent az a cégeknek, ha át 

kell állniuk egy új pénznemre: ez papírmunkát 

jelent, rendszerek átalakítását, ami többletköltség. 

Ezt általában a cég áthárítja a 

kedves vevõre. De van egy ennél rejtettebb 

probléma is: hogy az országnak a vagyona, illetve 

a vagyonának az értéke hogy alakul. Ez 

meg nagyon függ attól, hogy amikor netán az 

eurót bevezetjük, akkor éppen milyen árfolyamon 

van a forint. Ha akkor nagyon sok 

forintot kell adni az euróért, akkor a magyar 

nemzeti vagyon leértékelõdik, könnyebb 

lesz újra felvásárolni bizonyos dolgokat, akár 

földet, akár lakásokat, házakat, mert nem mi 

leszünk azok, akik ott állunk tettre készen, 

magyar emberek, hanem azok, akiknek pénze 

van. Persze lehetnek Magyarországon is 

néhányan, egy szûk kör, de nem a lakosság 

többsége. 

– Tehát ha valaki ismeri a jövõbeni belsõ folyamatokat, 

euróban spekulálva ismét nagyot 

gazdagodhat? 

– Aki rejtett információk birtokában 

van, ezt ki tudja használni, mint ahogy ez 

már Magyarországon sokszor elõfordult, 

akár a privatizációnál, akár bizonyos bankkonszolidációknál 

és így tovább. 

– Jónéhány országban már több éve használják 

az eurót, tehát nem jelent feltétlen gazdasági 

csõdöt. Hogyan lehetne a káros hatásokat 

kivédeni Magyarországnak? 

– Éppen a legfrissebb jelentések szerint 

az eurózóna nem túlzottan jól teljesít. A 

növekedés továbbra sem akar beindulni, 

maga az euró, mint fizetõeszköz gyenge: a 

Finantial Times szakértõi végeztek egy 

elemzést, megnézték az ötvennyolc vezetõ 

valutát a világban, mennyire erõs, mennyire 

jól teljesít, és az euró az ötvenedik helyre 

került. Ha mi bekerülünk ebbe a zónába, 

hogyha mi gyenge gazdasággal kerülünk 

be, tehát elõbb vezetjük be az eurót, 

mielõtt a magyar gazdaság – és én a magyar 

gazdaságon fõleg a magyar tulajdonban 

lévõ gazdaságot értem –, ha ez nem erõsödik 

meg, akkor nagyon valószínû, hogy nagyon 

komoly problémákkal nézünk szembe. 

Megugorhat a munkanélküliség, növekedhet 

az infláció. 

Nem arról kellene most vitatkozni, hogy 

mikor vezetjük be az eurót, 2010-ben, vagy 

15-ben, mert lehet, hogy addigra nem lesz 

euró. A magyar gazdaságot kellene megerõsíteni, 

a hazai kis- és közepes vállalkozásokat, 

rendbe kellene hozni a mezõgazdaságot, 

abban az országban, amelyik az 

éltanulója volt a rendszerváltás elõtt a mezõgazdaság 

területén az egész volt szocialista 

régiónak, most ez az ország van a legnagyobb 

csõdben; minden mutatónk rossz. A 

gazdasági is, meg a lelki mutatóink is. 

Nemrégiben európai uniós elemzés jelent 

meg, amely szerint Magyarországon az 

embereknek csupán ötvennégy százaléka 

elégedett az életével, miközben az európai 

uniós átlag nyolcvanegy százalék. 

– Az újonnan csatlakozott országok esetében 

milyen az euró bevezetés szándékának a 

fogadtatása? 

– Az észteknél például a lakosságnak közel 

ötven százaléka tiltakozik az euró bevezetése 

ellen, ez az érték a litvánoknál harmincnyolc; 

Lengyelországban új kormány van, és 

az egyik elsõ bejelentenivalója az volt az államfõnek, 

hogy népszavazást fog kiírni az 

euró bevezetésérõl. Tony Blair nemrégiben 

meghívott öt-hat Nobel-díjas közgazdászt azzal, 

hogy végezzenek egy alapos elemzést arról, 

hogy ha Nagy-Britannia bevezetné az 

eurót, az jó lenne a gazdaságnak vagy nem. És 

a tanulmánynak az volt a következtetése, 

hogy egyértelmûen nem lenne jó. Tehát 

Tony Blair elhalasztotta még a népszavazást 

is az euróról. 

– Nálunk célszerû lenne egy népszavazást 

kiírni? 

– A demokráciához hozzátartozna, de 

csak akkor lenne értelme, ha ez nem olyan 

lenne, mint az európai uniós csatlakozással 

kapcsolatos népszavazás, nem egy ilyen ködösített 

népszavazás lenne, ahol csak arról 

beszélnének a politikusok elõtte, hogy az 

euró nagyon jó. Magyarországon van egy óriási 

gond. Állandóan mások után megyünk 

mindenben. nem fogalmazzuk azt meg, hogy 

nekünk mi lenne jó, azt hogyan lehet elérni, 

milyen gazdaságpolitikával lehet rendbe hozni 

a magyar gazdaságot; és ha mindezt megfogalmaztuk, 

és teszünk is érte, akkor szóba 

kerülhet, hogy az eurót mikor vezetjük be. 

Forrás: Vasárnapi Újság 

jó ha figyelünk 11

Bekapcsolódás a globalizálódó világgazdaságba! 

Ez a kard! Nem könnyû teendõ, 

mert Magyarországnak úgy kell bekapcsolódnia 

a globalizálódó világgazdaságba, 

hogy vállalatait nem védheti, és nem támogathatja 

azokkal a hagyományos eszközökkel, 

amelyeket az összes elõttünk felzárkózott 

ország alkalmazott. A „pajzs“ 

pedig a hazai vállalkozások védelme, a lokális 

gazdaság, a társadalmi kapcsolatok és 

a környezetvédelem megszervezése. 

Egy új gazdaságpolitika körvonalai: kard 

és pajzs... 

– Még mi amatõrök is tudjuk, sejtjük, kívánjuk: 

a felzárkózás érdekében Magyarországnak kettõs 

stratégiát kell folytatnia: egyrészt aktívan be 

kell kapcsolódnia a globalizálódó világgazdaságba, 

ami számunkra elsõ sorban az egyesülõ Európában 

való helytállást jelenti, másrészt erõteljesen 

fejlesztenie kell a helyi igényeket kielégítõ 

és a helyi foglalkoztatást biztosító lokális együttmûködéseket. 

A görög-római mitológiában 

„kard és pajzs“ néven emlegették e stratégiát. 

Abszurd, de nem tehet róla, mégis Lenin szavával 

élve mi a teendõ, mi lenne most a kard? 

– Bekapcsolódás a globalizálódó világgazdaságba! 

Ez a kard! Magyarországnak úgy kell 

bekapcsolódnia a globalizálódó világgazdaságba, 

hogy vállalatait nem védheti, és nem támogathatja 

azokkal a hagyományos eszközökkel, 

amelyeket az összes elõttünk felzárkózott 

ország alkalmazott (vámvédelem, valutapolitika, 

monopolhelyzetek kialakítása, direkt támogatások 

stb.), sõt a költségvetési források is 

igen korlátozottak bármilyen jellegû egyéb támogatás 

finanszírozására. Ilyen helyzetben lényegében 

csak egy megoldás marad, megfelelõ 

szervezési erõvel elérni, hogy a megszerzett piaci, 

technológiai ismeretek a legszélesebb körben 

kerüljenek átadásra a magyar vállalatoknak, 

hogy a piaci marketing tevékenység a 

legszélesebb vállalati kört segítse. 

– Vannak olyan nonprofit szervezetek, „innovációs 

klaszterek” amelyek segítségével ezt el 

lehet érni? 

– Vannak! És olyanok is, akik feladatot 

is tudják: 

• a piaci ismeretek szerzése, feldolgozása 

és a potenciális felhasználóknak való továbbadása; 

• a marketing tevékenység szervezése; 

• a magyar vállalatok szakembereinek kiképzése 

a piacon való jelenlétre; 

• a minõségbiztosítás megszervezése; 

• kapcsolatteremtés hazai és külföldi tudományos 

és mûszaki fejlesztõ háttérrel; 

• kapcsolatteremtés a fejlesztéseket és a 

piacra jutást finanszírozó intézményekkel 

(bankokkal és egyéb az ilyen célra támogatást 

nyújtó intézményekkel)… 

– Kard és pajzs – VII. rész 

– Hogyan, ez is kérdés, sõt… 

– Egy ilyen innovációs klasztert 

(„innoklasztert”) a már meglévõ ismeretekre, 

illetve a megfelelõ ismeretekkel rendelkezõ 

szakemberekre építve úgy kell megszervezni, 

hogy már a kialakítás idején világos legyen a 

célpiac és a klaszter tagja legyen legalább néhány 

abból a vállalkozói körbõl, amelyet az 

innovációs klaszter tevékenysége megcéloz. 

Célszerû tehát a már a piacon lévõ vállalatok 

segítésével (összefogásával) elkezdeni e tevékenységet, 

majd fokozatosan bevonni a potenciálisan 

erre alkalmas vállaltokat. 

Az egyes piaci szegmensekre létrehozott 

innoklaszterek között megfelelõ információáramlást 

kell biztosítani annak érdekében, 

hogy a tudás, az ismeretek felhasználásának 

hatása megsokszorozódjék (szinergikus hatás 

jöjjön létre). Az is nyilvánvaló, hogy egy ilyen 

szervezet mûködésének hatékonyságát az emberi 

tényezõ erõsen befolyásolja. Olyan szakemberekbõl 

kell kialakítani az intézményt, 

akik nem csak rendelkeznek a szükséges ismeretekkel 

(illetve képesek azt elsajátítani), de 

egyben elkötelezettjei is annak az ügynek, 

hogy a magyar vállaltokat alkalmassá tegyék a 

globalizálódó világban történõ helytállásra. 

Költségvetési szempontból nézve az 

innoklaszter esetben csak a vállalkozások hatékony 

összeszervezõdését kell megfinanszírozni, 

ami nagyságrendekkel kisebb forrást 

Ilyen picire fogunk összemenni! 

igényel, mintha a vállalatok egyedi piacra jutását 

kellene támogatni. A többlet hatékonyság 

az egyszer megszerzett információ, illetve 

tudás sokszoros továbbadásából, az egy helyre 

gyûjtött sokféle információ integrálásából 

(szinergikus hatás) származik. 

– A „kard” tehát tudvalévõ, mi lenne a 

„pajzs”..? 

– A „pajzs“ a hazai vállalkozások védelme. 

Több ok szól a lokális gazdaság megszervezése 

mellett. Mindenek elõtt az, hogy a globális 

gazdaság a társadalomnak csak egy szûk rétegét 

képes foglalkoztatni. A másik ok, a környezetvédelmi 

problémák fokozott elõtérbe 

helyezése, amelynek megoldása megint csak 

helyi feladat. A harmadik, de talán legfontosabb, 

hogy az ember nem pusztán munkaerõ, 

hanem társas lény, és a kiegyensúlyozott, biztonságos 

életvitelhez szükséges a társadalmi 

kapcsolatokat is csak a helyi közösségek 

nyújthatják. Magyarországon a korábbi társadalmi 

kapcsolatokat biztosító intézmények 

(például nagy gazdasági szervezetek) szétesése 

miatt még nagyobb szükség van a lakóhelyre, 

illetve annak környezetére épülõ társadalmi 

kapcsolatok kialakítására. 

– A helyi gazdasági közösségek létjogosultságát 

az is indokolja, hogy a fogyasztói igények 

nagy része a lakóhely környezetébõl, a helyi 

munkaerõ felhasználásával is gazdaságosan 

kielégíthetõ, lenne… 

– A helyi gazdaságok kialakítása egyébként 

nem új találmány, hiszen a gazdaság történelmileg 

így mûködött és csak az ipari forradalom 

szakította szét a hagyományos gazdasági 

szervezõdési formákat és ezzel együtt a 

családokat is, leválasztva a családról az elsõ – 

nagyszülõi – generációt, ami napjainkig is súlyos 

társadalmi problémák forrása. A technika 

fejlõdése, az információ korlátlan áramlása, 

a környezetvédelem növekvõ fontossága 

egyrészt lehetõvé teszi, másrészt meg is követeli 

a decentralizált gazdaságfejlesztést, a lokális 

gazdaságok kialakítását. Valójában a 

szerves fejlõdésen keresztülmenõ országok 

esetében a helyi gazdasági közösségek – legalábbis 

bizonyos szektorokban – a modern 


korban is fennmaradtak, erre jó példa a dán 

szövetkezeti mozgalom, de a magyar Hangya 

szövetkezetek példája is, amit 1898-ban alapított 

gróf Károlyi Sándor, és amely rendszer 

egészen a szocialista korszak kezdetéig közmegelégedésre 

mûködött. 

– Rég volt… 

– Attól még nem rossz. A helyi gazdaságok 

megszervezését az amúgy is végrehajtandó infrastrukturális 

fejlesztésekre célszerû építeni, 

mégpedig úgy, hogy az infrastruktúra építéséhez 

használt közpénzek helyi vállalkozók számára 

teremtsenek piacot, a költségvetési szervektõl 

kiinduló bérkiáramlás elsõsorban a helyi 

termelõknél, kereskedõknél kössön ki, 

megteremtve az egészséges körforgást a kereslet 

és kínálat között. Feltétlenül szükség van a 

privatizáció során megszakadt termelõi – feldolgozói 

- értékesítési vertikum helyreállítására, 

különösen a mezõgazdaság-élelmiszeripar 

tekintetében, amely biztonságot nyújt a termelõnek 

és fogyasztónak egyaránt és kikapcsolja 

a körforgásból a nemkívánatos – a jövedelmet 

lefölözõ – közvetítõket. A lokális gazdaság 

kialakítását megfelelõ finanszírozó 

pénzintézetekkel kell alátámasztani, amely 

például vállalhatja a rendszerben részvevõk 

számlavezetését és megfelelõ – a helyi gazdasági 

körforgást elõsegítõ – hitelellátását. 

– Tudás is kell… 

– A helyi gazdaságoknak természetszerûleg 

kapcsolatban kell állniuk a régióban található 

oktatási-kutatási intézményekkel, hogy 

felhasználhassák az ott meglévõ tudást, illetve 

a tudományos mûhelyek érzékeljék a gyakorlat 

által felvetett problémákat. Hasonlóképpen 

fontosak a közösségformáló kulturális 

rendezvények, a hagyományok ápolása. 

– Nem kötözködök, de mi tekinthetõ „helyi”-nek? 

És ki dönti el? 

– Ezek lehetnek különbözõ szintû közigazgatási 

egységek, de lehet „helyi”-nek tekinteni 

a három megyébõl álló régiót, sõt az 

együttmûködés akár a határokon is átnyúlhat. 

A lényeg az, hogy a lokális gazdaságban 

az ott élõ emberek teremtenek egymással 

kapcsolatot alapvetõ gazdasági és társadalmi 

igényeik kielégítése érdekében. 

– A lokális gazdaság azonban nem helyi autarkiát 

jelent, nem minden szükséglet kielégítésére irányul, 

hanem csak arra, ami a helyi erõk igénybevételével 

ésszerûen és gazdaságosan megoldható... 

– A helyi gazdaság kapcsolódik a globalizált 

gazdasághoz is, amennyiben egyrészt a globális 

gazdaság is valamilyen fizikai helyszínen jelenik 

meg, fogyasztója a helyi szolgáltatásoknak 

és esetleg piacot nyújt a helyi vállalkozóknak. 

Másrészt a helyi gazdaságban való részvétel 

biztonságos hátországot (piacot) nyújthat 

azon vállalkozóknak, akik a globalizált világpiacra 

is kilépnek. A lokális gazdaság végül is 

nem más, mint a helyi lakosság tevékenységének 

célszerû megszervezése annak érdekében, 

hogy a globalizálódó világgazdaságban kölcsönösen 

támogassák egymást, biztonságot nyújtsanak 

egymásnak. Így értékesen fel lehet használni 

azt a munkaerõt, amelyre a globalizált 

világgazdaság nem tart igényt, és tartalmas, 

biztonságos életet lehet teremteni a helyi társadalmaknak. 

– Ki szervezi meg? 

– Jó kérdés. A lokális gazdaság megszervezése 

– hasonlóan az innovációs klaszterekhez 

– valamilyen konkrét célkitûzéshez (célszerûen 

infrastrukturális fejlesztéshez) kell kapcsolódjon, 

úgy, hogy a célt megvalósító tevékenység 

minél több helyi vállalkozót és munkaerõt 

vonjon bel, elindítva ezzel a szükséges 

gazdasági körforgást. A helyi gazdaság megszervezése 

épülhet az önkormányzatok által a 

lakosságnak nyújtott támogatásokra is, úgy, 

hogy a jövedelmet a kedvezményezettek elsõsorban 

a helyi vállalkozások termékei vagy 

szolgáltatásai iránti kereslet fellendítésére 

használják fel. 

– Bármilyen kormány jön, nem kevés a lecke… 

– Ezek természetesen „csak” néhány ötletet 

tartalmaznak, de jelzik az irányt, amerre 

a jelenlegi gazdasági és társadalmi problémák 

megoldását keresni lehet. 

– Mondjon már valami biztatót, nyílik-e e 

szép hazában még virág? 

– Õszintén meg kell mondanom, hogy nekem 

politikai példaképen Kemal Atatürk. 

Amikor az elsõ világháború végén az angolok 

és a görögök elfoglalták a mai Törökország 

nagy részét és VI. Mehemet szultán kapitulált, 

Kemal pasa megszervezte az anatóliai lovasságot, 

kiverte az ellenséget a török területekrõl 

és megteremtette a modern Törökország alapjait. 

Nálunk ebben az idõben egy bizonyos 

Linder Béla volt a hadügyminiszter, aki nem 

akart katonákat látni, aztán mégis látott, de 

antant katonákat, majd pedig a Trianoni békeszerzõdést. 

Én ebbõl a történetbõl azt a következtetést 

vontam le, hogy még teljesen vert 

helyzetbõl is ki lehet kerülni, ha egy nemzet 

összefog és megfelelõ vezetõre talál. 

Ehhez a legfontosabb, hogy az ország vezetõ 

értelmisége és politikusai legalább értsék, 

hogy mi zajlik körülöttük a világban. Cikkeimmel, 

elõadásaimmal ezt szeretném elõsegíteni. 

Ha azután végre valaki odafigyel és hajlandó 

a napi politikai csatározásokon túlnézni, 

látni a hosszabb távú folyamatokat és 

benne az ország érdekét, akkor mindig meg 

lehet találni a kibontakozás útját, mint ahogy 

Kemal Atatürk is megtalálta, akkor, amikor 

a szultán már lemondott róla. 

– Adja Isten, így legyen! Szultánok nélkül! 

Köszönöm a beszélgetést..! 

Forrás: Bartha Szabó József – gondola 


A MIÉP-Jobbik a Harmadik Út nevû 

pártszövetség október 23-ai megemlékezését 

a Hõsök terén tartotta. Az alábbiakban 

Kovács Dávid Jobbik-elnök elõre 

meg nem írt beszédét olvashatja. 

Tisztelt Egybegyûltek, kedves magyar 

Testvéreim! 

Két évvel ezelõtt Pongrátz Gergely a Jobbik 

Magyarországért Mozgalom alakuló kongresszusán 

a következõt kérte tõlünk: vegyük 

át tõle a stafétát, és valósítsuk meg azt a programot, 

amit a kommunisták ‘56-ban vérbe 

fojtottak, és amit az elmúlt tizenöt év úgynevezett 

rendszerváltozása teljes mértékben elsikkasztott! 

Teremtsünk egy független országot, 

amely egyaránt elutasítja földjén az orosz 

és az amerikai csizmát! 

Teremtsünk egy olyan országot, ahol végre 

magyarnak lenni nem hátrány, hanem 

elõny! Ahol a magyarsághoz tartozás dicsõség 

és nem szégyen. Ahol a magyar kultúra, a 

magyar oktatatás, a magyar média, a nemzeti 

összetartozás kohéziós erejét növeli, fejleszti 

tovább. És teremtsünk - nem utolsó sorban - 

egy olyan országot, ahol végre a magyar ember 

nem cseléd a kolhozban, nem cseléd a 

multinacionális vállaltoknál, hanem tulajdonos 

saját hazájában! Ez ötvenhat programja, 

az örök magyar program. 

Nekünk, a fiatalabb nemzedéknek a helyzete 

talán könnyebbnek tûnik. Nekünk nem 

kell szovjet tankokkal szembenéznünk, nem 

kell szembenéznünk a pártállam terrorgépezetével; 

nem a kommunizmussal kell fölvennünk 

a küzdelmet. De föl kell mással vennünk: 

a liberalizmussal, a gazdasági-politikai 

háttérhatalommal és magyarországi helytartóival! 

Gergely bácsi! Úgy gondolom, az elmúlt 

két év során hûek maradtunk ‘56 szelleméhez. 

Szembeszálltunk az Európai uniós gyarmatosítással, 

nemet mondtuk egy szégyentelen, 

Amerika mellett cinkossággal véghezvitt, 

aljas háborúhoz. De igent mondtunk a 

testvéreinkkel való egyesülésre, a kettõs állampolgárság 

ügyére, és igent mondtunk az 

autonómiára. 

Én jól tudom, magyar testvéreim, hogy 

ez kevés. Kevés elvhûnek maradni, az elveket 

fönntartani a történelem viharában. 

Ma már el kell azt érnünk, hogy ezeket az 

elveket képesek legyünk megvalósítani. De 

lássuk azt is: az erõviszonyok nem változtak 

‘56-óta. Ma is pesti srácok vannak, akik 

gépfegyverrel állnak szembe tankokkal. 

Dávid küzdelme ez Góliáttal. De történt 

egy fordulat: a Magyar Igazság és Élet Pártja 

és a Jobbik Magyarországért Mozgalom kezet 

fogott. Dávid kezében... Dávid kezébe 

parittya került, és most már csak hit és idõ 

kérdése, hogy ledöntsük Góliátot. 

Az elmúlt négy évtized betegsége a kommunizmus 

volt, a jelen Magyarországának 

betegsége pedig a liberalizmus. (Fújozás, 

fütty...) Egylényegû ideológiákról van szó, hiszen, 

barátaim: távol áll egymástól a zsebhorizontú 

homokádárikusz, illetve a pusztán biológiai 

szükségleteinek élõ fogyasztó, a liberalizmus 

embereszménye? Vagy távol áll 

egymástól a két ideológiának a történelemszemlélete? 

Mind a kettõ vallja, a történelem 

véget ért, õk testesítik meg a tökéletes államrendszert, 

gazdasági rendszert. Micsoda fennhéjázó 

önhittség! Vagy nem köti össze a két 

ideológiát a sekélyes materializmus és a nemzetet 

tagadó internacionalizmus? Egylényegû 

sziámi ikrek ezek. 

Ahogy Pongrátz Gergelynek és ‘56 hõseinek 

fel kellett venniük a küzdelmet a kommunizmussal, 

nekünk ugyanezt kell tennünk. 

Föl vennünk a küzdelmet, a harcot a 

liberalizmus ellen. Az ellen a liberalizmus ellen, 

amely mindent megkérdõjelez. Megkérdõjelezi 

a nemzetet, mint közösségszervezõ 

elvet, megkérdõjelezi a család intézményét és 

megkérdõjelezi szent szimbólumainkat, hagyományainkat, 

a magyar lélek építõköveit, 

és gúny tárgyává teszi. Ne tûrjük, hogy azon a 

földön, ahol ‘56 hõsei, ‘48 hõsei, Rákóczik és 

Bocskaik küzdöttek és áldozták életüket, liberális 

leszbikák éljék ki magyargyûlöletüket, 

egyfajta turulfóbiában. 

Ne tûrjük, hogy magyar földön holland és 

német gazdaságok mûködjenek, miközben a 

magyar gazdák fölakasztják magukat ellehetetlenítõ 

helyzetükben! Ne tûrjük azt, hogy a 

magyar állam semmit nem tesz a bevándorlással 

szemben, és távol-keletiek fölözik le a 

kiskereskedelem hasznát, míg a magyar vállalkozók 

tönkremennek. Ez méltatlan 

‘56-hoz! 

A liberalizmus a halált terjeszti, haláltáncot 

jár. De nem csak ez a gond vele, hanem, 

hogy végtelenül képmutató. Gondoljunk 

csak bele, a liberálisoknak nem fájt, hogy 

Magyarország és Budapest fõterein menórák 

állnak, de fájt az, amikor a Jobbik Magyarországért 

Mozgalom kereszteket állított. Nem 

kettõs mérce ez, barátaim? Vagy hogy van az, 

hogy õk mindig vért és ítéletet kiáltanak a 

náci bûnösökre, de amikor a kommunista 

bûntettekrõl van szó, akkor apáik iránt érzett 

baueri empátiával a dolgokat el kívánják feledtetni. 

Vagy hogy van az, hogy harcos jogvédõként 

mutatkoznak, amikor a 

deviánsoknak a jogait kell védeni, de amikor 

a határon túli magyarságért kellene kiállni, 

akkor csöndben maradnak?! Képmutatás! És 

hogy van az, hogy az aljas gyilkosok, gonosztevõk 

mellett kiállnak, visszautasítják a halálbüntetést, 

a büntetési tételek szigorítását, 

de az ártatlan magzatokért ez az úgynevezett 

humánum nem mozdul meg? Õk a halál prédikátorai 

és farizeusok. Ez a liberalizmus, ami 

ellen a Harmadik Útnak, a Jobbik-MIÉP 

összefogásának, a saját maga küzdelmét meg 

kell vívnia. Nekünk nem az a bajunk liberalizmussal, 

hogy befogadó, hanem az, hogy kirekesztõ, 

totalitárius ideológia. 

Mi minden liberális madárijesztõre, ideológiai 

madárijesztõre nemet mondunk. Nekünk 

nem kell az õ éjjeliõr államuk, nekünk 

egy erõs államra van szükségünk, amely megvédi 

a közösséget. Nekünk nem kell az õ 

értéksemleges államuk, amely nem 

értéksemleges, hanem értéktagadó. Hisszük 

és valljuk, hogy a nemzetnek szüksége van 

egy kohéziós erõre, ez pedig csak a nacionalizmus 

lehet. És nincsen szükségünk az õ liberális, 

igazságszolgáltató jogrendszerükre, nekünk 

igazságtevõ jogra van szükségünk, ahol 

Justitia kezében nem csak hamis mérleg, hanem 

kard is van, hogy lesújtson. 

A liberalizmus a mai Magyarország betegsége, 

és a kutak mérgezõi nem mások, mint 

az SZDSZ politikusai és szellemi holdudvara. 

Amit õk akarnak, nem más, mint ami New 

Orleansban pár hónappal ezelõtt volt: amikor 

lepereg a civilizációs máz, nem marad 

más, mint egy atomizált társadalom, ahol 

nincsen szolidaritás. Végtelen bûnözés van és 

teljes káosz. Menjenek hát oda, tegyék át 

székhelyüket oda az SZDSZ-es politikusok! 

De egy dologról ne feledkezzünk meg, 

nem lehet minden bûnt ennek a szélsõséges 

minoritásnak a nyakába varrni. Mert abban, 

hogy az ország ide jutott, szerepe van az egész 

magyar politikai rendszernek, az egész magyar 

politikai garnitúrának, a puhagerincû 

politikusoknak, a korrupt lelkû és zsebû embereknek. 

És egy rohadt közéletnek, ahol 

már nincsen semmi fajta kapcsolat a szó és a 

tett között, a valóság és a jelenség között. 

Csak egyetlenegy példát hadd mondjak erre, 

tekintsünk a magyar politikai életre: van egy 


aloldalunk, amely milliárdosokból áll, és 

van egy jobboldalunk, amely az SZDSZ szárnyai 

alól nõtte ki magát. Ez a magyar jobboldal, 

és a magyar baloldal? Teljes abszurditás. 

Ez a magyar politikai élet, ahol nekünk helyt 

kell állnunk és ‘56 igaz eszményeit meg kell 

jelenítenünk. 

Gyurcsány Ferenc, hiszen a kutyakomédia 

folytatódik tizenöt év után is, a szegénység 

elleni küzdelmet tûzte zászlajára. Mi két 

dolgot tudunk neki tanácsolni. Õ valóban 

tehet a szegényekért, az elsõ lépés az lehetne, 

hogy legyen a XXI. század Valdó Pétere, 

és miképpen Valdó Péter a középkorban 

szétosztotta vagyonát, Gyurcsány Ferenc is 

tegye, ezzel tehet a szegénység ellen. Ossza 

szét azt a négymilliárdos vagyont! De ha 

Gyurcsány Ferenc nem csak a szegényekért 

akar tenni, hanem az egész magyar nemzetért, 

akkor mondjon le! Rá is szükség lehet 

ebben az országban, jó maratoni futókra 

szükség van a nemzetnek. Fusson, miniszterelnök 

úr! 

Orbán Viktor, szintén egy héttel ezelõtt, 

szintén egy héttel ezelõtt, nem messze tõlünk, 

a magyar élet legnagyobb problémájának 

azt látta, azt láttatta, hogy túl sok a politikus. 

Nem, tisztelt miniszterelnök úr, nem 

sok a politikus, politikusból kevés van, olyan 

politikusból kevés van, aki a nemzeti érdeket 

kritikus helyzetben is védelmezi, aki a magyar 

Parlamentben is kiáll a magyarság mellet. 

Nem csak Tusnádfürdõn... Ilyen politikusból 

kevés van, az Ön pártjában pedig 

egyetlenegy sem, Önt is beleértve. 

Ez a gond, barátaim. Képmutatás, farizeus 

politika, ez jellemzi a jelenlegi Magyarországot. 

Mit tehetünk mi? Egyet. Összefogunk és felemeljük 

azt a meggyalázott zászlót, amit 

‘56-ban, ‘48-ban, a Rákóczi-szabadságharc idején 

eltapostak. De ehhez egyet ne felejtsünk el: 

a barikádok közt nincs átjárás, ahogy ‘56-ban 

nem volt, úgy most sem lehet. Mi nem kérünk, 

és hadd fogalmazzak egészen világosan, mi nem 

kérünk sem a Gyurcsány által megjelenített 

milliárdosok által képviselt baloldaliságból, sem 

pedig a Csintalan-félék utókádárista szalon-jobboldaliságából. 

Mi a Harmadik Utat választjuk, 

‘56 szellemének útját. 

Magyar testvéreim! Egyetlenegy döntõ 

kérdés van, hogy véget vessünk ennek a bohózatnak, 

ami tizenöt éve zajlik. Engem nem 

érdekel, hogy ki-milyen cégér mögé bújik, 

nevezze magát kereszténynek, konzervatívnak, 

jobboldalinak. Az tartozik közénk, akik 

vallják a nemzethez tartozást, mint a legfontosabb 

közösségszervezõ elvet, vallják az ennek 

védelmét jelentõ magyar nemzetállamot, 

vallják tizenötmillió magyar ember egységét, 

és vallják a liberalizmus mindenfajta 

megalkuvás nélküli elhárítását. Ezek tartoznak 

közénk, ezekkel az emberekkel tudunk 

összefogni. Mi megtettük az elsõ lépést. Barátaim, 

magyar testvéreim, csatlakozattok, 

szervezzük meg magunkat! Legyünk ott a 

Parlamentben, de nem törpe pártként, hanem 

egy erõs, életerõs nemzeti radikális pártként! 

Köszönöm, hogy meghallgattak. 

Forrás: Jobbik.hu 

– avagy a vakvágány a semmibe – 

Tisztelt Olvasó! 

Összefogást sürgetnek az ún. polgári, nemzeti – vagy a régi, elavult terminológiát használva – a jobboldalon, egyre több helyrõl. Úgy tûnik 

azonban ez az összefogás még jó ideig várat magára. Talán egészen a választási kampány véghajrájáig, amikor majd rájönnek az egymással 

acsarkodó nemzeti-polgári erõk, hogy a kiapaszthatatlan pénz- és médiaforrással bíró posztkommunisták legyõzésére nem kínálkozik más 

lehetõség, csak az összefogás. 

Az alábbiakban egy reagálást olvashatnak, mely a pécsi polgárikörös levelezõlistáról származik, s mely reagálás megszületésének kiváltó 

oka az alant olvasható cikk, amely Molnár Tamás munkája, s amely írás, mint oly sokszor (híven az egykori sajtóklub-taghoz) sokaknál 

most is kiverte a biztosítékot. Tanulságok stílusról, no meg politikai vitakultúráról. Jó olvasást kívánok mindenkinek! 

A szerkesztõ 

Ezeknek Mohács kell... 

Az ellenség ideát van... 

A szélsõjobb markánsabb ellenségünk már, mint a kommunista-liberális gengszterkormányunk. Azt latolgatják, gyurcsányi-t kell gyõzni 

hagyni, hogy legyen a marginális kis csoportocskáknak ideje megerõsödni. Jobban gyalázzák a Fideszt és OV-t mint bárki más. Hangosabban 

és durvábban. Nincs már közös hullámhossz. A gyûlölet elszabadult, õk rohannak a semmibe. és nincs fék. 

Sokszor írtam már, de most sem tudok mást mondani: 

– egy részük hivatásos ügynök - és nem vitás, anyagi bázis van mögöttük -"odaátról" 

– egy részük megélhetési politikus - és már áruba bocsátotta magát 

– a követõik pedig személyiségzavaros, identitásukat vesztett, szerencsétlen ostobák. 

Mohács kell nekik, azért ordítanak, hogy akkor majd akkor lesz „igazi rendszerváltás“ és „tisztulás“ 

Nem fogják fel, 2006-ba belepusztulnak – velünk együtt.... 

Ez az én véleményem Barkó úr, errõl a mocsokról, amit idehányt – alább: 

Szné. dr.Peitl Emõke 

Kedves jobbikos Barátaim! 

Ez már a végsõ küzdelem. 2005. október 23-ának éjszakáján, egy 

fárasztó nap végén fogalmazom ezt a Nektek szóló levelet. Sok 

mondandóm van, itt van velem 1956 forradalmi szelleme. Mégsem 

kívánok most kizárólag a múltba elrévedni, inkább a jövõbe, a távoli 

(?) végkifejlet felé fordulok. 

Ezen a mai évfordulón sok a kísérteties utánérzés és hasonlóság. 

Csakúgy, mint akkor régen, 49 évvel ezelõtt, itt van nekünk sze- 

gény hazánk, ez a kifosztott, elárult, becsapott és megszállt ország. 

Itt élõsködik rajtunk egy kiváltságaiba bele élvezkedõ, despota elit, 

amelynek bûzlõ fejébõl áramlik szerteszét az erkölcsi és szellemi elnyomorodás. 

Itt hever lábainknál a szétvert jogállam, a törvényi elbizonytalanodás 

és a kiüresedett Alkotmány. A teljes állami 

rendetlenség! 

Igen, ez itt egy beteglelkû ország, ahol eluralkodott agyunkon a 

szerzés, a pénz és a pártcenzúra hallgatag kényszere. Uralkodik 


mindenünkön a provinciákat gyarmatosító politika. 

Ez már a vég. Várjuk a barbárokat! Várjuk saját magunk 

feltámadó honfoglalását. A magyar törvényhozás 

legszélsõségesebb, ultraliberális pártja, az SZDSZ 

közben meghirdette a végsõ harcot, az élettér bekebelezését. 

Anyagi javaink megszerzését követõen, 

könyörtelen tudatossággal támadja a magyar nemzet 

történelmi, szakrális és jogállami jelképeit. Cinikus, 

individuális brutalitással elutasít, lejárat és bemocskol 

minden hazafias szimbólumot, legyen az turulmadár, 

Árpád-sávos lobogó, Szent Korona, Biblia, 

korpusz, Himnusz, déli harangszó vagy kokárda. Kíméletlenül 

folyik ellenünk a szellemi kiszorítás és leszámolás, 

miközben egyre kiszolgáltatottabb az anyanyelvünk és 

megfogyóban van az egészséges nemzeti identitásunk. A folyamat 

megállíthatatlan! - legyintenek a jobboldali megélhetési politikusok. 

Eközben amink nincs, amink rég elveszett, az a legfájdalmasabb. 

A hiány. Mert most szinte örök idõkre eltûnt nemzeti függetlenségünk, 

szuverenitásunk. Vele veszett az erõs, vallásos állam 

minden mítoszával és monopóliumával. És vele eliramlott az idõ, 

elbitangolt, elcsatangolt a gazdátlan társadalom. Eltûntek, feloldódtak 

szép és megható emberi közösségeink, elforgácsolódott belõlük 

a szolidaritás, az empátia és a keresztényi szeretet. Nincs már 

munkás önigazgatás, Munkástanács-hálózat sem. Velük együtt 

foszlott szét a munkavállalói szervezettség és a társadalmi ellenõrzés 

intézménye. Az igazság. De nincs Nemzetõrségünk sem, nemzeti 

érzelmû haderõnk és fegyveres testületeink. Nincs erõ. Nincs 

Mindszentit követõ, morális alapokról támadó, puritán közéleti 

egyházunk, és nincs pártcenzúra nélkül mûködõ, szabad szellemû 

sajtónk. Nincs már semmink, csak hétköznapi, kisszerû gyûjtögetéseink 

és harácsolásaink vannak. Ez maradt, ezt hagyták. Tizenöt 

rettenetes, küzdelmes év kellett ahhoz, hogy végre félve 

kimondjuk: zsákutcába jutottunk! Ezzel a felülrõl megtervezett, 

szabadrabló szabadsággal most kitörölhetjük a fenekünket. 

Elvitték az egykori forradalmi városból az összetört kirakatokba 

kihelyezett önsegélyezõ perselyeket. 


Vége a dalnak! A forradalom szétszabdalt megünneplése ismét megmutatta, 

hogy lehetetlen a kiegyezés. Nincs átjárás gyilkos és áldozat 

között. Mert ahol nincs igazi megbánás, ott nem lehet számon kérni a 

bûnbocsánatot sem. Ez így nem mehet tovább, nem maradhat el a 

számonkérés és felelõsségre vonás történelmi aktusa. A megtisztító 

sikerélmény. Most megint szemünkbe röhögnek a gyilkosok! Mert 

miközben az utódpárt egyre jobb bõrben van, és az illegitim kormányfõnek 

csak Amerika barátsága a fontos, de nem kell neki Erdély, addig 

a megvezetett tömeg egyre inkább megsajnálja a könnyezõ 

Gyurcsányt, a kiérdemesült nemzeti pojácát. Emlékezik még valaki 

Horn Gyula koronájára? Most rakja saját fejére a társadalmi szánalom 

glóriáját az önkirály. És valljuk be bátran, a hirtelen összezárt 

pártolló, mintha lélekben kettéhasította volna a jobboldal foszladozó 

választókedvét. Megtorpant a felfuvalkodott magabiztosság. 

Gyurcsányra most nincs hiteles Fidesz-vakcina! És akkor igen, legyünk 

önmagunkhoz bántóan õszinték. Egyre nyilvánvalóbb, hogy 

Orbán Viktor, mint egyszemélyes, vezérlõ politikus megbukott! Idõ 

elõtt, ideje volna színt vallania. A sorozatos kudarcok láncolatának 

közeleg a vége. Sorolom: Kossuth tér - uniós választások - kettõs állampolgárság 

- Saron - Fekete Hétfõ. Ma már jól látható, milyen elképesztõ 

amatõrizmus volt tudatosan szétzülleszteni a Kossuth téri forradalmi 

tömeget. Magyarországról indulhatott volna el, a térségen átrobogó 

narancsos forradalom, amely békésen letakaríthatta volna a 

posztkádári elitet. Hatalmasat tévedett politikai stratégaként is Orbán, 

az „Egy a tábor, egy a zászló!“ elméletével. 

Hibázott akkor, amikor azt gondolta, hogy végleg leszámolt 

EU-ellenes, trianonos nemzeti radikálisaival. A nacionalizmussal. 

Hadmérnökként kudarcot vallott, amikor kiérdemesült 

marxistákkal kezdett el ismét kommunistázni. 

Iszonyatos tévedés volt Medgyessyt és 

Gyurcsányt alkotmányos eszközökkel, idõ elõtt nem 

megbuktatni, és aztán a jelenlegi neoliberális, 

globalista, Amerika-barát MSZP-t visszautalni a 

vérvörös múltba, Kádár mellé. (Apró nagypapa így 

több kárt okoz, mint azt bárki gondolná!) Orbán teljességgel 

vak, ha nem látja, hogy ez a megújult baloldali 

párt sajnos minden ízében, zamatában, stílusában 

fiatalabb és modernebb, mint az ellenzék elkorhadt 

vezetõ ereje. Orbán tévedéseinek (tudatos 

meghátrálásainak, önrombolásainak) esszenciája 

mégis az, hogy elrejtette virtigli polgári, szabadelvû arcát fanatikus 

hívei elõl. Õ is egy ízig-vérig globalista, liberális, megtervezett, 

mûanyag politikus, csak ezt eddig jól eltakarta, eltitkolta. 

Ez már eredendõ bûn. Fogottsága, megfelelése, mindent akaró 

nyílt és mohó hatalomvágya mára beérett. Megbukott a székelyek 

ügyén! Megbukott egy picinyke, õszinte szimbólumon. Most láthatóan 

szétesõ, szenvedõ, enervált, leharcolt, semmitmondó, kiüresedett, 

természetfeletti jelenség lett. Egy elavult, hazugságokra 

épülõ, roskatag szimbólum. Ballonkabátban. Holnapután, tegnapelõtt, 

sohanapján jött jel. Elkésett. Kizárólag neki, kizárólag vele 

már nincs esély a gyõzelemre. Lehet, hogy végig ezt akarta? A 

történelem nem menti fel! 


Jól tudjátok, hogy mi már elõre láttuk ezt a zuhanó repülést. Keményen 

bíráltuk a sokszínû jobboldali tábor drasztikus szétverését és 

mesterséges összeolvasztását. Ha most van életképes Békejobb, ha 

van összefogott, modern nemzeti radikalizmus, akkor Pokorni nem 

röhög a markába. Akkor töretlenül folytatódik a jobboldal ígéretesebb 

kormányzása. De nem! A Fidesz álságos liberálisainak mindig 

sokkal fontosabb volt az Igazak Fala, mint a szárnyaszegett turulmadár. 

De ez már a múlt! Nézzünk elõre, beszéljünk inkább a 

MIÉP-Jobbik összefogásról, a rendszeren kívüli Harmadik Útról. 

Beszéljünk róla, mert tudom, hogy sok bennetek az egyéni sérelem. 

Ismét kegyetlenül õszinte leszek. Én magam sohasem voltam 

MIÉP-es identitású. Más irányból jöttem, és ezt nem szégyellem. 

Nekem nincs csinos díszmagyarom, kitüntetésem, Vitézi Rendem, 

én nem kívánom semmiféle felfokozott külsõség jegyében magamra 

aggatni legbensõbb hazafiságomat. Az én politikai tevékenységemet 

nem hatja át teljesen az elvakult érzelem, a sértettség és gyûlölet. 

Próbálok alázatos, elegáns, és visszafogott maradni, akárcsak 

Ti. Mégis. Ma, ebben a keserves, sorsfordító végítéletben az, aki 

nem tudja háttérbe szorítani személyes megbántottságát, egyéni sérelmeit, 

aki nem tudja hazája ügye mögé helyezni gyarló esendõségét, 

jelenidejûségét, az nem méltó a politikusi hivatásra, az nem 

méltó arra, hogy képviseljen Benneteket. Én tehát szinte elsõként - 

minden kétkedésem ellenére - helyeseltem ezt az összefogást. 

Azért, mert ez egy üzenet, egy szimbolikus lépés. Elsõként le tudtuk 

gyõzni önmagunkban a kételkedést, az elkeseredést, háttérbe szorítottuk 

a személyes megbántottságot. Kérlek tehát benneteket, ne 

higgyetek a mindent behálózó, beteges összeesküvés-elméletekben. 

Ha a nemzeti radikalizmus a múlt mellett a jövõbe is képes lesz 

tekinteni, ha modernizálja eszköztárát, ha bezárkózás helyett kitekint 

a környezõ, változó világra, akkor megsokszorozódik gyõzelmi 

esélye. Visszatérve a kezdetekhez, Csurka István számomra a XX. 

század egyik legnagyobb magyar drámai, színpadi szerzõje. Váteszi 

jövõbelátó. Politikai tévedései nem nagyobbak, mint másoknak. 

Sõt! Ma már látható, hogy mûvészemberként naiv és jóhiszemû 

volt a Fidesz javára szóló visszaléptetések ügyében. Ma már tudja Õ 

is, hogy becsapták. Jelen akaratával, megkeresésével most megint 

kitárulkozott egy láthatatlan kapu. Kinyílt számunkra egy végsõ lehetõség, 

a kézfogás gesztusa. Ebben az utolsó utáni pillanatban, 


döntenünk kellett egy látványos „kényszerházasságról“, ahol minden 

ellentét ellenére összeér múlt és jövõ, ahol generációkon keresztül 

egybefonódik egy megálmodott, közös összehajolás. Annak 

a reménye, hogy a 2006-os magyar törvényhozásban megjelenik a 

határozott, nemzeti érdekvédelem, a társadalmi kontroll, a szigor 

és rend, a teremtett világ igazságossága. Apának és Fiúnak meg kellett 

találnia az elgyötört lelkeket. A szenvedõ, a kisemmizett, a kiszorított, 

elnyomott vesztesek lelkét. Õk egyben Mi vagyunk. Ezt 

kívánta, követelte tõlünk a korszellem. Ezért fogott össze a Fidesz 

liberálisain túli értelem és érzelem. Közös úton kell eljutnunk a sikerhez! 

A Hõsök terén lezajlott rendezvényünkön jól kitapintható 

volt a két párt közötti különbség. Én ennek igazán örülök. Nem 

kell többé fölös energiáinkat egymás szavazótábora felé fordítanunk. 

A MIÉP idõs, tapasztalt, tradicionális szenvedélyét tökéletesen 

kiegyenlíti bennem a Jobbik modern, fiatalos, ám mégis racionális 

tenni akarása. Ész és érzelem együtt, valami felfejlõdõ, közös 

harmóniában. Dávid kezében végre együtt parittya és kõ, hogy legyõzze 

vele a Góliátot. A liberális monstrumot. Arra kérlek benneteket, 

segítsetek tovább építeni az integráció, az együttmûködés területein 

ezt a kezdeti megállapodást. Keressétek a kapcsolatot az 

egykori történelmi pártjaink maradványaihoz és az egyetemi ifjúság 

szervezeteihez. Most mindennél fontosabb, hogy kiszorítsuk, vagy 

legalábbis ellensúlyozzuk a globális-liberális gazemberséget a 

magyar Parlamentben. 


Hadd szóljak néhány szót az eljövendõ választásokról. Életünk legkegyetlenebb 

hónapjai elõtt állunk. Soha nem volt még ilyen öldöklõ 

küzdelem, mint ami most következik. A két nagy monopolpárt 

a hatalomért és az uniós költségvetésért minden disznóságot 

elkövet. Aki bukik, az bizonyos értelemben megsemmisül. Végleg 

bezárul számára egy közéleti szakasz. Ezért drámai lesz az összecsapás, 

ami már nem rólunk szól. Az biztos, hogy a gyurcsányi vagy az 

orbáni mítosznak vége szakad. A csapatok felsorakozása elõtt a 

harc döntetlenre áll. A szocik azonban lendületben vannak. Itt 

már csak apró hibák dönthetnek. A kis pártoknak felértékelõdött a 

szerepük. Alacsony választói részvétel mellett, jelentõségük még 

inkább fokozódik. 200-250 ezer szavazó, ha helyén van az esze és 

szíve, könnyedén eldöntheti Magyarország további sorsát. Ha tovább 

szemlélõdünk, akkor nyilvánvaló, hogy az úgynevezett politikai 

centrumba törekvõ kispártok (MDF-Kupa-Szeremley) egyértelmûen 

halálra vannak ítélve, hiszen a nagy ragadozók lefedik ezt 

a virtuális terepet. Velük már nem kell számolni. A szélek különösen 

felértékelõdnek, itt van egyedül mozgó, átcsoportosítható szavazóbázis. 

Thürmer kádárista nosztalgiázói és a marxista 

modernizátorok még a szétválás idõszakában vannak. A kádári gulyáskommunizmus 

és a modern baloldali antiglobalizmus még nem 

talált egymásra. Ha Thürmer és Vajnai valami csodától vezéreltetve 

összeáll, akkor van némi szavazatszerzõ esélyük az MSZP táborból. 

Ez persze itt nem az NDK. A jobboldal viszont ennél összetettebb. 

A MIÉP-Jobbik összefogással megelõztük a baloldal radikálisait, 

lehetõséget teremtettünk az SZDSZ-szel szembeni ellensúlyra, 

és ráadásul küszöb fölötti alternatívát mutatunk arra, hogy ne 

vesszenek el a Fideszbõl kiábrándult szavazók. Sajnos azt a következetes 

politikai tudatosságot nem várhatjuk el a jobboldali választóktól, 

mint odaát, vagyis azt, hogy az elsõ fordulóban a nagy tömb 

tudatosan magához emeli saját szatellitpártjának erejét. Erre a Fidesz 

küldetése és kérlelhetetlen hatalommániája alkalmatlan. 

Nem hiszek a szeretet mindent elsöprõ erejében, 

de hiszek az erõben. 

És rajtam kívül sokan. 

Seszták Ágnes 

Ezért kell tökéletesen leszakadnunk és különválnunk a legnagyobb 

ellenzéki pártról. A Fidesz szavazóinak másodlagos pártreferenciáival 

semmit sem érünk! Különben is, az a Fidesz, amelyik ellenzékben 

ilyen kíméletlen, gyilkos ösztönökkel fordult saját nemzeti radikálisai 

felé, nos az a hatalomra törve sem lesz megértõbb és felajánlkozóbb. 

Különös megoldásokat hozhat ez a helyzet, de ne 

várjunk semmi jót. Miközben nekünk az SZDSZ által képviselt 

ultraliberális szélsõség lesz a legkegyetlenebb ellenfelünk, addig a 

legnagyobb pofonokat és elhallgatásokat a Fidesztõl kapjuk. A polgári 

párt most két malomkõ közé került, õrlõdve. Ha látványosan 

üt bennünket, akkor még inkább leszakadnak róla a becsapott 

nemzetiek. Ha viszont közeledik, akkor erõteljes támadási felületet 

biztosít ellenfeleinek. (Van jó megoldás, de ezt most nem árulom 

el!) Az MSZP is különleges helyzetben van. Miközben folyamatosan 

pisztolyozza riválisát a szélsõségesekkel, tágas teret ad az új formációnak. 

Felértékeli a radikálisok erejét és így megosztja valódi 

ellenfelét. Furcsa lesz, ahogyan a Magyar Nemzet elhallgat, miközben 

a Népszabadság áttételesen, de népszerûsít. Veszélyes játék 

lesz ez. Kötéltánc. Soha nem szabad ugyanis abba a hibába beleesni, 

mint Dávid Ibolya. A posztkádári mentõöv számunkra akasztófakötél. 

Az árulás nyomorult bére. Sziklaszilárd következetességgel 

támadnunk kell továbbra is a négyarcú egypártrendszert. Ügyek és 

szimbólumok mentén. 


Azt látni kell, hogy ebben az utolsó, öldöklõ küzdelemben, pénz és 

médiatámogatás nélkül nem sok eszköz lesz a kezünkben. De velünk 

lesz a legtökéletesebb fegyver: soha nem kell hazudoznunk! A 

rend és az igazság végig a mi oldalunkon fog állni. Eszköztelenül, elhallgatva 

csak egyet tehetünk: akár a Saolin papok, ügyesen kihasználjuk 

ellenfeleink támadó energiáit. A nemzetünkre mért 

ütéseket kell meghúznunk és visszafordítanunk azokra, akik ellenünk 

fordultak. Ez az önvédelem alapszabálya. Hatékonyan vissza 

kell fordítani a ránk mért energiát. Kis befektetéssel, ám eredményesen 

és látványosan. A nagy pártok saját esztelen ámokfutásuknak 

köszönhetik majd vereségüket. Nehéz lesz ez a küzdelem. Bátorság, 

kitartás és erõ kell hozzá. Õszinte akarat és tekintet. Hitelesség. 

Olyan tudás, melyet a Gondviselés vezérel. Soha ne 

feledjétek: A világ természetes rendjének helyre kell billennie. Ehhez 

azonban át kell törnünk az elhallgatás és csend cenzúráját. Ravasz 

támadónak kell lennünk. Aki gyõzni akar, az örök offenzívára 

kényszerül. A politika olyan, akár a sakk. Csak az gyõzhet, aki képes 

átlátni a legtávolabbi kombinációk feladványait. Aki képes belelátni 

az ellenfél fejébe és szívébe! Én biztosan tudom, hogy gyõzni 

fogunk! 


Végezetül itt, levelem végén hadd említsem meg az l956-os magyar 

forradalom kirobbanásának egyik igen fontos mozgatórugóját, 

Lengyelországot. Ott gyõzött mindaz, amit mi akarunk. Nem a Fidesz-féle 

polgári liberálisoké lett az elsõség, hanem a Jobbik ideológiai 

partneréé, a PiS mozgalomé. Lengyel barátaink álmai és tervei 

szinte tökéletesen lefedik a magyar álmokat. Nekik sikerült, nekünk 

is fog! Antiliberalizmus, vallás, rend, igazságosság, törvényesség, 

erõs állam, szociális gondoskodás, hazai piacvédelem, bevándorlás-ellenesség, 

drákói abortusztörvény, halálbüntetés, közösségi 

szolidaritás, EU-kritika. Csak egyben különbözünk, mi nem szeretjük 

a világhódító amerikai globalizmust. Céljaink azonban közösek: 

egy konzervatív, önkorlátozó, szellemi-spirituális, morális forradalom 

során létre kell hoznunk a rend és igazság talaján álló negyedik 

köztársaságot! Álmaink országát! Ez most a történelmi 

feladat, fogjátok meg jó erõsen egymás kezeit. Köszönöm, hogy veletek 

lehetek ebben a nagyszerû küzdelemben! A magyarok Istene 

áldjon meg Benneteket! 

Molnár Tamás, a Jobbik alelnöke 


SZÁMÛZÖTT ÜNNEPLÉS 

Fájdalmas álmaitól és emlékeitõl nehezen 

szabadul az ember. Szörnyû és egyben felemelõ 

érzés volt végigélni a kádárizmus 

végsõ agóniáját. Most ugyanilyen szörnyû, 

de kevésbé felemelõ végigszenvedni a 

„rendszerváltozás” teljes összeomlását. 

1956 volt akkor is a választóvíz, a változásokat 

jelzõ lakmuszpapír, most is az. 

Kuncze betegesen szánalmas és értelmetlen, 

amikor a feltámadó forradalom reménytelenségérõl 

szónokol. Hiteltelen, hiszen 

Grósz virtuális „fehérterrorja” után 

most nyakunkon a valódi liberális terror. A 

megvalósult „izmus”. Miközben Kövér naponta 

vívja saját kis mocskos háborúit, és 

fõnöke bilincs helyett egy elárvult, rozsdás 

lakatot feszeget, Pokornira rátör a kétség: 

Hol bujkál ilyen nehéz idõkben a fater, meg 

az apró nagypapa? Igen. Könnyezve keresi 

mindenki az elhazudott családfáját, a kutyafáját! 

Az Operában ezalatt a bõbeszédû 

Gyurcsány egyszerre tünteti ki könnyezve 

Fónayt és Fejtõt. Megáll a józan ész! Van itt 

még gerinces hõs, mártír és áldozat, aki 

vissza merne utasítani bármiféle nyomorult 

kitüntetést? Árulkodó önplecsnit? Ez itt az 

ünnepi alapkérdés. Már megértem, miért 

lett számûzve, eltaposva, felakasztva minden 

nagyszerû magyar hõsünk! Már 

megértem, miért nincs ezen az elátkozott, 

balsors verte magyar tájékon egy csipetnyi 

össznépi sikerélmény. 

TURUL HÁTURUL 

A felcsinált ügy nem akar csitulni. A fene 

egye meg Turul Klára gusztusát! A harcias 

amazon azonnal visszautalná a „gyilkos madarakat” 

(Hitchcock!) a peremvidéki Szobor-parkba, 

oda, Lenin elvtárs mellé. Furcsa. 

Miközben világméretû járványtól retteg 

a Mazsihisz, és tömegesen rendeli a 

Kozma utcai sírhelyeket, miközben vidám 

képregényekben magyarázzák félre a Cion 

bölcseinek hazugságait, addig Turul Klára 

bontani akar. Felajánlja kétkezi munkásságát, 

pedig életében nem dolgozott Kõmûves 

Kelemen mellett. (Eddig csak falaztak 

neki!) Most bezzeg kipróbálná! Lendületében 

még az Igazak Falát is lebontaná, 

Pokorni bánatára. A pikáns ízlés azonban 

most más irányból szimbolikus gellert kapott. 

Miután a Jobbik Zorró kiszállt és leápolt, 

vagyis szoros rendõri felügyelet mellett 

tönkretette a budapesti utcákra kihelyezett, 

liberalizált nemi szerveket, a 

Népszabadság vérbõ tudósítója megszólalt. 

A legolvasottabb lap munkatársa szerint az 

ominózus hirdetményeken nem holmi 

posztmodern punci látható, hanem egy erõsen 

stilizált sárkány. Szõr mentén. Rossz az, 

aki rosszra gondol! Ez az okfejtés több dolgot 

is bizonyíthat: 1. A TV2-nek és más 

ballib sajtósnak jókora árpa (gennyes kelés) 

érlelõdött a szemén, vagyis õk nem látják a 

fától az erdõt. Na már most. 2. A farkasvakságban 

szenvedõknek nem volt laza, kicsapongó 

gyermekkoruk. 3. Igen régen nézegethettek 

valóságshow-kban fetrengõ, vonagló, 

élõ puncikat. Végkövetkeztetés: Ha 

tehát az obszcén rajzolmány nem punci, hanem 

elengedett sárkány, nos akkor az elemi 

logika szabályai szerint a turul az nem más, 

mint jótékony békegalamb! Ettõl lepadlózhat 

Klára. Értik, nem? Az biztos, hogy valakik 

itt jócskán belefarolnak a rejtett szimbólumok 

zegébe-zugába. Hátulról. Attól félek, 

ezek után ki ne találja majd valaki, 

hogy a menóra nem más, mint hétköznapi, 

ordas vasvilla... Ebben az esetben ránkjön a 

nemzetközi Show Time. Charles Gátiból. 

KÁROLYI ELÖLRÕL 

A két nagy párt között ezalatt tovább feszül 

a permanens kötélhúzás, versenyfutás Washington 

kegyeiért. Versengenek az internacionalista 

benyalásban. Ez már valódi politikai 

pornó, valóságos gruppenszex, ahol 

Csurka az ajzószer. A külügyi iratokból 

most kiderült: nem csak az akciófilmekben, 

de a valóságban is létezik nagyhatalmú elnöki 

telefon, ahol kézi vezérléssel szólnak le 

a végekre, a gyarmatok vezetõinek. Mint 

Moszkvából a K-vonalon. Nem változott 

semmi! Örülhet Susan Sontag! Az MSZP 

olyan, akár Móricka, mindenrõl Orbán jut 

eszébe. Még Áder is csak többszörös áttét, 

fogazott kerék, amikor a vérszagra gyülekvõ 

szocivilek követelik rajta a nagypapis bocsánatkérést. 

Hirdetik a sajtóban, keretes, 

legényes közleményben az újságpapírba beletörölt 

sértettséget. Jól kitapintható, hogy 

a választásokhoz közeledve ismét beindult a 

masszív chartásodás. Vissza a hagyományokhoz! 

Ennek jegyében koszorúzzák meg 

a maszoposok a 87 éves Károlyi-legendát a 

Duna parton. A felégetett grófi szérûn. Kár, 

hogy a jobboldal nem emlékezik ilyenkor. 

Vihetnénk mi is fekete virágokból font 

gyászkoszorút, rajta égbe kiáltó felirattal: 

„Trianon szégyenét köszönjük Önnek! Ezt 

soha nem feledjük!” Ennyi. Ennél az idõtálló 

szobornál persze nincs bontási engedély. 

Ennek a szennyes ügynek az álforradalmi 

legitimálását nem kérdõjelezi meg senki. 

Lehet pedig, hogy itt sincs építési határozat, 

„barátaink” csak munkásmozgalmi szokásjog 

alapján ünnepelnek. Károlyi különben 

nyilván csak a kapu, a nyitány és a felvezetés. 

Rajta keresztül lehet eljutni a dicsõséges 

133 napig, ahol a modern haladók hamarosan 

meglelik és exhumálják Kun Béci 

bebalzsamozott tetemét. Az emlékmûvek 

különösen fontosak a szociknak. Lengyel 

László a Népszabadság mellékletében, képzeletbeli 

zarándokhelyet avat. A Kétkedés 

terén felállított Kétkedés emlékmûrõl ír, 

melynek talpazatára felvésetné a dicsõ és 

örök kétkedõk névsorát. Eörsit és Vásárhelyit 

együtt említi Krassóval és Csengeyvel. 

Szégyen! Nálunk tényleg nincs a pofátlanságnak 

határa. Olyan ez, mint az egykori 

Szovjetunió. Határtalan. Érthetõ persze, 

miért vette jóslásos szájára Lengyel ezt a két 

emblematikus nagyságot. Vegytiszta forradalmárokkal 

akarja legalizálni az elhazudott, 

mocskos újkori történelmet. Nem zavarja, 

hogy Krassó és Csengey sohasem kételkedett. 

Nagyon is jól tudták, kik közös 

ellenségeink, kik azok, akik elárulták a magyar 

megmaradás nemes ügyét. Õk életükben 

soha nem keveredtek korpa közé, nem 

fájt a gerincük. Nem éltek és viselkedtek 

úgy, mint a jelenlegi magyar miniszterelnök. 

A hazai lakosság már elbódult, nem 

érzi azt a bûzt, ami kiáramlik Funárból a román 

törvényhozásban. Közeleg a balkán 

felé 23 millió kis, könnyezõ Gyurcsányi. A 

bátorság színe-java, a megállíthatatlan modernizáció. 

Hálából õrjöngenek a román 

képviselõk, leterrorizálják a sírjaikon csárdásozó 

magyarokat. A násztánc közben 

szomszédaink megkötik az évszázad üzletét, 

tömegesen vásárolnak izraeli F 16-os vadászgépeket. 

(Ezért nem bukik meg a román 

kormány!) Lehet, hogy megéljük majd 

egy kiteljesedõ Kárpát-medencei konfliktus 

kapcsán, hogy izraeli harci gépek bombázzák 

a magyar fõváros zsinagógáit? Bolond a 

helyzet! A kínaiak szemet vetettek 

Taszárra, oda akarják betelepíteni a madárvészt. 

Megtehetik. Már Torgyánt, a haza 

megmentõjét, a népnemzeti-keresztény 

etalont is bekebelezte a Buzera vírusa. 

GYÕZELMI ESÉLYEK ALULRÓL 

Jópofa piár cikk jelent meg a Népszavában a 

balliberálisok egyik üdvöskéjérõl, Pokorniról 


a hétvégi Szép Szó mellékletben. A hevenyészett 

arcképvázlat szerint a mérsékelt, visszafogott, 

középen álló, centrista és egyben liberális 

személyiség elõkelõ idegen, könnyezõen 

szép és nemes, vagyis teljesen más, mint a 

többi penetráns jobboldali. Õ a Fidesz Fodor 

Gábora, a polgári kisherceg, egy SZDSZ-s, 

eszes stróman, Magyar Bálint reformer elõfutára. 

Orbán végsõ alternatívája. Pokorni, 

mint Deutsch haverja, utálja Dabas-Sárit és 

vele a szegregációt, nem kedveli az egyházi iskolákat, 

de mód felett szereti a kétszintû 

érettségit. Emberi és politikai nagyságát növeli, 

hogy következetesen elhatárolódik a radikálisoktól, 

kerüli a Demokratát, menekül a 

Turultól és gyûlöli a MIÉP-et. Jó gyerek ez! – 

összegez a Népszava. Még szerencse, hogy errõl 

a kivételes színvonalú lapról le vannak 

tiltva a polgári körösök. Érdekes, hogy amikor 

a Fideszben növekszik a baj, akkor mindig 

jön elõre ellenállhatatlanul Pokorni. 

Most is ez a helyzet. Szembetûnõ ez a hallgatag 

és zavart megroppanás. Az ellenzék vezetõ 

ereje igen rövid idõ alatt, legalább 200 ezer 

szavazót veszített. (Nem a Jobbik-MIÉP 

összefogás hírére!) A személyeskedõ, állandóan 

a múltban kotorászó, tanácstalan és ötlettelen, 

nagy, szimbolikus némaság volt az, 

ami a mostani eróziót okozta. A tartalmi és 

személyzeti kiüresedések, valamint az orbitális 

kommunikációs melléfogások fokozatosan 

érlelik a párton belüli zavarodottságot. Ereszt 

a kisgömböc! Megjelentek a hajszálrepedések 

az egységesítés mítoszán. Kirúgták 

Stumpfot a Hír TV-bõl, valamint a szadeszes 

észjárású Hontot a fõvárosból, mert finoman 

bírálni merészelte a türannoszi barátságok 

banánköztársaságát. Harrach leterítette a 

stüszivadász Semjént, a párt hátát, miközben 

Áder egyre morcosabb. Hiába szimatol a Magyar 

Vizsla. Ez a fokozódó tanácstalanság és 

kétségbeesés érezhetõ a Magyar Nemzet hasábjain 

is. Seszták Ágnesnél betelt a mérgezett 

kehely, keserûségében azt találta mondani: 

„Nem hiszek a szeretet mindent elsöprõ 

erejében, de hiszek az erõben!” Ebben az 

utolsó utáni pillanatban, most mindenki kétségbeesetten 

radikalizálná a felpuhult Fideszt. 

(Lehet, hogy ez csak álságosan kidolgozott 

taktika?) Fritz Tamás is errõl ír hosszadalmas 

tanulmányt. Bíztat, noszogat, hogy 

tessék kimenni az utcákra. Bátran kivonulni, 

tüntetni, így adva némi bátorságot a megszeppent, 

elhasználódott és enervált ellenzéknek. 

A kiégett és flusztrált politikusoknak 

szükségük van a lelátó támogatására – írja 

Fritz. Különös, hogy képzett politológus létére 

más farkával veri a csalánt! Amikor nagy 

baj van, akkor bezzeg jöhetnek a felheccelt 

utcai összecsapások, a bátor, rendõri megveretést 

vállaló civilek. Most jól jönne némi 

önkorlátozott mûbalhé. Na ne... Hülyék 

azért nem vagyunk! Él még bennünk a történelmi 

emlékezet. Kiállt valaha is a Fidesz 

egyetlen politikusa a hídfoglalók, a szavazat 

újraszámlálását követelõ tüntetõk mellett? 

Nem! Mindig, mindenki csak lebeszélt a kemény 

utcai politizálásról. Hende és Kerényi 

külön felszólította a harcias polgári köröket, 

hogy kerüljék a közvetlen konfrontációt. Orbán 

meg soha nem volt úgy öltözve, mint 

Gandhi vagy Martin Luther King. Õ igazi 

kispolgárként, zsigereiben rettegett az utcai 

demonstrációktól, az erõ alkalmazásától. 

Most azért kíváncsi vagyok, hogy a behevült 

Fritz hányszor vonul majd velünk, hányszor 

néz majd farkasszemet a karhatalommal, úgy 

mint a bátor Makovecz. Bátorság, óh igen. Ez 

már csak az íróasztalok bátorsága! Most 

mintha a Fideszben is valami fájdalmas, lassú 

iszony venné kezdetét. Az biztos, hogy a varsói 

gyorsra a magyar szabadelvû polgári párt 

nem tud felkapaszkodni. Az ugyanis túl nacionalista, 

túl keresztény és túl antiliberális. 

Túl õszinte! A Fidesz még üdvözlõ táviratot 

sem küldött a lengyel konzervatívoknak. 

Kár, mert õk feltétlen Amerika-barátságuk 

miatt, még csak nem is szélsõségesek. 

VÉGEZETÜL 

Este van, milliónyi, apró, remegõ csillag 

fénylik ország szerte. Imbolyognak a törékeny 

gyertyalángok. Szirmok, virágok, koszorúk 

között szétfakult, kiszépült emlékek 

szerteszét. A politikusok óvatosak. Már életükben 

elkészítik, megfaragják saját díszsírhelyük 

márványtábláit. Rávésetik neveiket 

a jövõnek. Mohón készülnek a halhatatlanságra. 

Nem tudják még, hogy nyomtalanul 

elnyeli õket a békességes, végtelen emlékezet. 

Nem lesz sírjukon más, csak megkopott, 

kifakult mûvirág. Élõ holtak már most 

is. Vessünk rájuk búcsúzóul egy odalegyintett, 

kósza keresztet. 

Forrás: Molnár Tamás – Jobbik 

Magyarországon az úgynevezett rendszerváltás nem egy demokratikus 

jóléti jogállamot hozott a magyar népnek, hanem - a „kádári“ 

rezsim a nemzetközi multinacionális nagytõkével kötött paktuma 

alapján - az „elvtárs“ tõkés és a terjeszkedõ „multi“ tõkés szövetség 

rabló kapitalista hatalmát. A többpártrendszer látszatához 

több párt létrejöttét engedték, de a tapasztalatlan kezdõ pártvezetésekbe 

beszervezték profi ügynökeiket, hogy a politikát kézben 

tudják tartani. A magyar nép verejtékébõl létrejött közös vagyont 

„elprivatizáták“ sõt az országot úgy eladósították, hogy a következõ 

nemzedékek is nyöghetik terheit. 

Tizenöt év elteltével mindezt egyre többen érzik és ezért egyre 

többen csalódottan fordulnak el a politizálástól. A nép akaratából 

létrejött pártokból kis párt lesz, azok válnak „nagy párttá“ akik mögött 

jelentõs tõke sorakozott fel, a nagy állami beruházások megszerzésének 

reményében. Ezek a parlament arénájában egymásnak 

esve szolgáltatnak cirkuszt a népnek. A színvonaltalan szóviadalok 

fõ témája melyikük lopott többet. A jobb vagy baloldali nézetek 

hangoztatása gyakran csak színházi kellék, mint a ringben a piros 

vagy a kék sarok. A kulturált politikai közélet helyett a szórakozni 

vágyók szurkolótáborai alakulnak ki, a politikai látszat ellentétek 

gyakran a szurkolók közötti valódi ellentéteké fajulnak. 

A Független Kisgazdapárt nem a felülrõl szervezett párt, hanem 

a kisemberek akaratából jött létre és maradt fent. Jelenleg válságban 

van, mert hitvány vezetõi és ügynökei pénzért elárulták, szavazói 

többsége ezért elhagyta. Legmakacsabb tagjai újjá szervezik, de 

törekvésüket a bíróságok akadályozzák azzal, hogy a tagság által 

megválasztott vezetõk helyett másokat jegyeznek be a párt képviselõjének. 

Ha valamely tag polgári peres eljárásban a törvénytelen 

bejegyzést megtámadja, akkor ugyan kénytelenek kimondani a törvénytelenséget 

- évek múlva ki is mondják - de addigra egy újabb 

törvénytelen beadvány alapján egy újabb tagság által meg nem választott 

személyt jegyeznek be a párt képviselõjének. 

Jelenleg ott a jog, ahol a pénz, ahol a hatalom! Ha a bírósági ítéletnek 

van politikai tétje, akkor az ítéletbõl kiolvasható, hogy melyik 

bíró melyik nagy pártnak a „híve“. A „nagy pártoknak“ nem érdeke 

a Független Kisgazdapárt talpra állása, ezért a bíróság egyszerûen 

nem jegyzi be törvényesen megválasztott vezetõit. 

Ez lenne a jogállam? Mit lehet tenni? 

A Független Kisgazdapárt választott fõtitkáraként fordulok 

minden politizálni még hajlandó, kisgazdához, aki aggódik a nemzet 

jövõjéért, hogy fogjunk össze a kisgazda mozgalom megmentéséért! 

Mutassunk rá, hogy lehetne másként is, építsük fel a valódi 

demokratikus politizálás útját. Szólítsunk meg minél több csalódott 

embert és hívjuk erre az útra. Szólítsuk meg a hasonló sorsú 

pártokat, tájékoztassuk egymást, és fogjunk össze egy tisztességes 

szövetségben, amely nem a zsákmány elosztásáról szól, hanem 

Magyarország felvirágoztatásáról! 

Követeljük a politikamentes bíróságot, követeljük a jogállamot! 

Követeljük az ország és a kisemberek lerablásának megszüntetését, 

a nyakkendõs tolvajok megbüntetését! 

Soltvadkert 2005. szeptember 25. 

Zsikla Gyõzõ 


A Trianoni döntés után a Horthy idõszakban 

a magyarországi születések száma 

körülbelül 200 ezer volt évente. Az ötvenhatos 

forradalom után ez körülbelül 100 

ezerre csökkent az életkörülmények romlása 

a „családtervezés“ és az ebbõl eredõ nagyszámú 

abortusz miatt. Most a születések 

száma elõztes becsléseink szerint 50 ezer 

körül van, ami minden idõk legalacsonyabb 

aránya. Ez betudható a magyar nemzetet 

védõ törvények, a terhesgondozás, oktatás 

hiányának valaminta a gazdaságot szervezõ 

és irányító „elit“ kozmopolita és lelkiismeretlen 

gondolkodásmódjának. Nem 

akarunk autópályákat építeni Európának, 

ha nem születnek Magyar Gyermekek. 

KÉRJÜK A KORMÁNYT, hogy 

mindennemü olyan tevékenységet ami az 

életszínvonal romlását elõsegíti állítson le, 

ha szükséges fagyasszuk be EU részvételünket 

arra az idõszakra amíg a születések száma 

nem normalizálódik. Ez a probléma lesz 

a sarokköve a következõ 10-15 év politikájának. 

Aki ezt nem támogatja ne számítson 

politikai szereplésre a jövõ évi választások 

után. A Magyar Nép vendégszeretete az elmúlt 

századok során vissszaélésekre adott 

lehetõséget amivel hátrányos helyzetbe 

került saját hazájában. 

Szükség van az esélyegyenlõség biztosítására 

a magyar társadalomban, hogy nemcsak 

kisebbségi, de magyar gyermekek is 

születhessenek végre... Magyarország segítsége 

Romániának EU-ba való belépéséhez 

nem csak a kormányt, de az egész nemzetet 

nevetségessé teszi nemzetközi fórumokon. 

Kap bárki is valamit a gyûlölködõ beszéden 

és visszautasításon kívül mindazért a feltétlen 

kézséges segítségért amit az Országgyûlés 

és a Kormány nyújt Romániának a Magyar 

Nép akarata ellenére, mert ha igen azt 

nekünk is tudnunk kellene... 

Miért tárgyalunk Romániával az alábbiak 

valamint az erdélyi magyarság érdekeinek 

figyelembevétele nélkül. Senkinek sics 

joga lemondani a történelmi magyar területekrõl, 

életterünkrõl. 

1940 Augusztus 30-án a Belvedre Palotában 

Magyarország és Románia aláírta a 

Bécsi Szerzõdést. A szerzõdés értelmében a 

románok beleegyeztek, hogy körülbelül Erdély 

fele Magyarországhoz visszacsatolásra 

kerül. Ezt az egyezményt végre is hajtották. 

Az egyezmény oka volt, hogy Magyarország 

kész volt egész Erdélyt háborúban visszaszerezni, 

de a háborús körülmények miatt német 

nyomásra a két fél egyezséget kötött. Ez 

az egyezmény mind a két fél szempontjából 

lemondással járt és törvényes erejû, de nyilvánvalóan 

Magyarország részérõl nagyobb 

áldozatot jelentett. A második viláháború 

végén a szovjet hadsereg, átállt román csatlósokkal 

elfoglalta Magyarországot és ezt az 

egyezséget érvényes volta ellenére azóta 

Románia nem tartja be. Megoldásnak javasoljuk 

a Bécsi szerzõdés végrehajtását, a 

megmardt Erdély függetlenségét, ezen belöl 

két Magyar és Román Autonóm területek 

létrehozását. 

Elõzmény: 1919-ben Románia a Tanácsköztársaság 

vérengzései miatt, a román lakosság 

védelmére elfoglalta Erdélyt. Az elsõ 

világháború utáni Trianoni diktátum jogtalanul 

ezt a területet Romániának adta. Ezt a 

jogtalan diktátumot a Bécsi Szerzõdés hatályon 

kívül helyezte. Szintén referenciának 

megtekinthetõ a Bukaresti Egyezmény 

amelyet 1918 Május 7-én írtak alá és igazi 

érzékeltetése Románia „katonai nagyságának“ 

az elsõ világháború végén. Kérjük a 

jelenkorí kormányt, hogy ezt a kérdést az 

Európai Parlamentben terjessze elõ és Hágában 

a Nemzetközí Bíróságon tûzze tárgyalásra. 

Ha Egyesült Európáról akarunk tárgyalni 

az alapvetõ jogokat tisztázni kell. Amíg 

ez a kérdés kielégítõ megoldást nem nyer, 

követeljök megvétózni Románia belépését 

az EU-ba . Románia NATO tagsága miatt 

ez a kérdés békés úton lerendezhetõ. Románia 

történelmi térképei megtekinthetõek a 

www.magyarság.org honlapomon. 

Mészáros Gábor 

Nyolcvanöt évvel ezelõtt középszerû, fõfoglalkozású történelmi 

bûnözõk olyan döntést hoztak, amit sem megindokolni, sem megmagyarázni 

nem lehet. 

TRIANONRÓL ANGOLUL (1920 – 2005) 

Ami Trianonban történt az nem csak igazságtalan, de feldolgozhatatlan 

és elfogadhatatlan is. Nyolcvanöt évvel ezelõtt középszerû, 

fõfoglalkozású történelmi bûnözõk olyan döntést hoztak, amit sem 

megindokolni, sem megmagyarázni nem lehet. Azóta, a magyar 

nemzetrõl beszélni akaratlanul is egyenlõ a fennálló határok elutasításával, 

hiszen a nemzet egy részét erõszakkal elszakították a magyarok 

érzelmi-kulturális és történelmi közösségétõl. Szégyenletes, 

hogy a kettõs állampolgárságról, 2004. december 5-én megtartott 

népszavazáson az MSZP és az SZDSZ a magyar nemzet egységesülése 

ellen szavazott. Gyurcsány Ferenc, Eörsi Mátyás és társai nemzetárulókká 

lettek. Hiába tiltakoznak. 

Az alábbiakban kísérletet teszünk arra, hogy bemutassuk: melyik 

az a néhány Észak- Amerikában, de szélesebb értelemben az 

egész angolszász nyelvterületen fellelhetõ angol nyelvû könyv, amibõl 

a leendõ történelem tanárok, politikusok, újságírók, közírók, 

jogászok stb. tájékozódhatnak. 

Egy történelmi esemény jelentõségének felismerését, megértését 

és megítélését döntõ módon befolyásolja a rendelkezésünkre 

álló ismeretanyag. Lényeges kérdés, hogy léteznek-e a tájékozódást 

segítõ dokumentumok, elemzések és leírások? Fellelhetõek-e autentikus 

források? 

Nemzeti örökségünk felderítéséhez tartozik az is, hogy nyolcvan 

öt év után ne a mások véleményét visszhangozzuk arról, hogy mi 

történt Trianonban, hanem próbáljunk meg tájékozódni. 

Sajnos, Illyés Gyulának igaza volt, amikor „Hírünk a világban c. 

vitairatában így fogalmazott:” …benyomás, hallomás, indulat után 

ítéltek, maguk sem tagadták.” Ez az „ítélkezés” válasz volt az 

állítólagos „többségi lakosság feletti önkényuralomra, és az 

„erõszakos magyarosításra”. 

A nyugati történelemkönyvekbõl a Trianonban történteket 

nyolcvanöt év után sem lehet összefüggéseiben megérteni. A nyugati 

történelmi források a legtöbb esetben le sem írják a Trianon 

szót, ehelyett körülírják az eseményeket. Az alapmûveknek számító 

nyugati történelmi munkákból nehezen, és csak hosszas keresgélés 

után állapítható meg az akaratuk ellenére az utódállamok fennhatósága 

alá került magyarok nagy száma. 

A különben igen tisztán és világosan fogalmazó angol nyelvû 

történészek a trianoni békediktátum kérdésében olyan felületesen 

és homályosan fogalmaznak, hogy elõzetes ismeretek vagy közvetlen 

tapasztalatok nélkül az olvasó képtelen megérteni, hogy mi is 

történt a magyarokkal Trianonban. 


Ezek után vegyük sorra a konkrét mûveket. 

R. R Palmer, Lloyd S. Kramer, Joel G. Colton: A History of the 

Modern World (Alfred a Knopf Inc ISBN: 0375413987) 

A „History of the Modern World” címû kötet alapmûnek számít, 

és a legtöbb helyen középiskolai tankönyv is. Az amerikai és 

kanadai középiskolákban ennek alapján tanítják a történelmet. A 

nyugati világ mai elitjének a történelemszemléletét is ennek a - ma 

már kilencedik kiadást megért – mûnek a szellemisége határozza 

meg. Nézzük, mit tanítanak nyugaton a magyarokról, és hogyan viszonyulnak 

ezek az ismeretek a történelmi tényekhez? 

A majdnem 1000 oldalas könyv csaknem 400 oldalon tárgyalja az 

elsõ és második világháború eseményeit. Ennek az alapmûnek a névmutatójában 

egyetlen bejegyzés van Trianonról, amely így szól: „Trianon, 

Treaty of (1919) (tree-a-noN’, 681.o.) A könyv elsõ és ötödik 

kiadása között eltelt huszonnyolc év. Kezdetnek jó lenne legalább az 

évszámban megegyezni. 

A már említett 681. oldalon egy mondatba sûrítve ez áll: 1919- 

ben a szövetségesek öt békeszerzõdést írtak alá, amelyeket egy- egy 

párizsi külvárosról neveztek el - az Ausztriával kötött szerzõdést 

St.-Germainrõl, a Magyarországról szólót Trianonról, a Bulgáriáról 

szólót Neuilly-rõl, a Törökországgal (1920.) kötött szerzõdést 

SPvresrõl nevezték el, s a németekkel kötött legfontosabb szerzõdést 

Versaille-i szerzõdésnek nevezték.” 

A “Hungary” címszó alatt az 1867-es kiegyezéstõl az elsõ világháborúig 

összesen 1 (azaz egy) bejegyzés van, amely az általános szavazati 

jog hiányát kifogásolja az elsó világháború elõtti Magyarországon. 

A szerzõ Svájcot és Belgiumot említi követendõ példaként, és megjegyzi, 

hogy a magyarok (Magyars) azért akadályozták meg az általános 

szavazati jog bevezetését, mert féltek, hogy a szlávokkal szemben 

elveszítik Magyarországon meglévõ többségüket. A fenti kijelentés 

nem tér ki Belga Kongó lakosainak polgárjogaira, és nem említi azt 

sem, hogy az elsõ világháborút megelõzõleg az Angol Birodalom indiai 

alattvalóinak száz meg száz milliói vajon szavazhattak- e az angol 

parlamenti választásokon. Arról sem esik szó, hogy a “History of the 

Modern World” elsõ kiadásának idejében 1950-ben az afrikai-amerikaiak 

utazhattak e ugyanazon a villamoson, amelyen a fehérek. A 

nemzetiségekkel kapcsolatban azt olvashatjuk, hogy az elsõ világháborút 

megelõzõen a szerbeknek, a szlovákoknak, és a horvátoknak 

nem volt nemzeti elitjük: ezzel csak a magyarok rendelkeztek. A kiegyezéssel 

kapcsolatban mindössze annyit említenek, hogy 1948 

–1849 után már csak egy maroknyi radikális álmodott egy teljesen 

független Magyarországról. (522.o.) 

A könyv hangsúlyozza, hogy az elsõ világháborút követõ békeszerzõdés 

a népek önrendelkezési jogának elveire épült, de azt nem 

említi, hogy összesen hány magyar került akarata ellenére más országok 

fenhatósága alá. 

A kötet szerint magyarok lakta területeket csak Csehszlovákiához 

csatoltak. A Jugoszláviához - illetve az akkori nevén a Szerb- Horvát- 

Szlovén Királysághoz - csatolt több mint fél millió magyart a könyv 

sehol sem említi. A Romániához csatolt területeken a könyv szerint 

“transzilvánok” (Transzlvanians) éltek, akik lényegében románok 

(523.o.). A fenti állítás bizonyítására a szöveg egy térképre utal, 

(433.o.) amelyik szerint egész Romániában a román nyelvet beszélik. 

Tehát a “transzilvánok” azért románok, mert a térkép tanúsága szerint 

románul beszélnek... Rejtély, hogy ez a felületességgel párosult 

ostobaság vajon hogyan egyeztethetõ össze a történettudománytól elvárható 

minimális követelményekkel? 

Paul Kennedy: The Rise and fall of the Great Powers ( Fontana 

Press An Imprint of Harper Collins Publishers 1989. ISBN 0 00 

686052 4 692.o) 

Ez a 692 oldalas nemzetközi sikerkönyv Trianon nevû címszót 

nem tartalmaz. A trianoni békediktátum igazolását a szerzõ a szokásos 

közhelyek ismétlésével végzi el: erõszakos magyarosítás, a 

magyarok különleges státusának mindenáron való megõrzése, a 

nemzetiségek elnyomása, a magyar nyelv erõszakos terjesztése stb. 

Paul Kennedy a szokványos magyarellenes közhelyek ismétlésén 

kívül semmi mást nem mond a magyarokról. Nem említi, hogy az 

1867-es kiegyezés annak a belátásnak volt egyik következménye, 

hogy a magyarokat függetlenségi harcaikban az európai nagyhatalmak 

soha nem támogatták. 

Paul Kennedy világsikert aratott könvye alapján a magyar nemzetet 

a nemzetiségeket elnyomó magyar uralkodó osztály képezte. A 

szerzõ szerint magyar nép nem létezett. A népet a szerb, a szlovák és a 

román nemzetiségek alkották. Paul Kennedy még a monarchia hadseregének 

gyengüléséért, valamint a horvát tiszti kar hagyományosan 

odaadó magatartásának a hanyatlásáért is a magyarokat okolja 

(280.o.). 

A szerzõ a Trianon utáni Csonka Magyarországot szintén az “új” 

nemzeti államok közé sorolja, de az elcsatolt magyar lakta területekkel 

megnövekedett - most már számottevõ magyar kisebbséggel rendelkezõ 

- Romániát, Jugoszláviát és Csehszlovákiát is az újonnan 

megalakult nemzeti államok közé sorolja. (Csehszlovákia és a Szerb- 

Horvát- Szlovén Királyság elnevezése önmagában is ellentmond annak, 

hogy homogén nemzeti államokról lenne szó.) Az utódállamoknak 

nemzeti államokká való minõsítésével a trianoni békediktátum 

egyszerûen nem létezõvé tette a határon túli magyarokat: azok csehszlovákok, 

románok, jugoszlávok lettek. A Szerb- Horvát- Szlovén 

Királyság Jugoszláviává alakulása majd teljes széteseése valamint 

Csehszlovákia késõbbi felbomlása világosan mutatja ennek a minõsítésnek 

a történetietlenségét és értelmetlenségét. 

ENCIKLOPÉDIÁK 

A Columbia Encyclopedia 2001-2005-ös kiadása 251 szóban ismerteti 

a Trianonhoz kapcsolódó eseményeket. Megtudjuk, hogy a 

szerzõdést a Nagy (?) Trianon-i Palotában írták alá: az Amerikai 

Egyesült Államok és Oroszország viszont nem volt az aláírók között. 

Tényként közlik, hogy Magyarország elvesztette lakosságának 

két harmadát, és “majdnem minden olyan területet, ahol a lakosság 

nem volt színtiszta magyar.” Az Encyclopedia szerint a trianoni 

békeszerzõdést követõen szinte azonnal kezdetét vette a Békeszerzõdés 

felülvizsgálatára irányuló magyar agitáció, amelyet a Romániába, 

Csehszlovákiába és Jugoszláviába „áttelepített” 

(transferred) három millió magyar nagy része támogatott. A szóhasználat 

önmagáért beszél: áttelepítetteknek minõsíti az ezer éve 

egy helyen élõ õslakosokat. 

David Fromkin: Europe’s Last Summer- Who Started the Great 

war in 1914? (Vintage Books, a division of random House Inc. New 

York, 2005 Vintage ISBN: 0-375-72575-X4.) 

David Fromkin a bostoni egyetem tanára. Könyve - Az Európa 

utolsó nyara – Ki kezdte a nagy háborút 1914 -ben? - címmel 

2005-ben jelent meg. A kötet a szerzõ állítása szerint a legújabb kutatások 

eredményeire épül, amelyek lehetõvé teszik az elsõ világháborúval 

kapcsolatos korábbi megállapítások felülvizsgálását. 

Fromkin könyve jórészt Fritz Fischer kutatásainak módszereire és 

eredményeire épül. A könyv jó stílusban izgalmas történetek formájában 

ismerteti az eseményeket. A magyarok szerepérõl azonban 

semmi újat nem mond. Elismétli, hogy a magyar kisebbség 

nyomta el a többségben lévõ szlávokat, de azt is megtudhatjuk a 

könyvbõl, hogy ha az angolok nem lépnek be az elsõ világháborúba 

az elnyomott szlávok védelmében, akkor 1914 nyarán az angol csapatok 

az írek szabadságmozgalmának a letörésében vettek volna 

részt. Vagyis az írek megleckéztetése a népelnyomó Osztrák- Magyar 

Monarchia elleni harc miatt maradt el. 

Fromkin megállapítja, hogy Szerbia részben felelõs (partially 

culpable) a történtekért, mert befogadta és talán támogatta is a terrorista 

csoportokat. A trónörökös elleni merényletet Szerbiából irányították, 

ráadásul a szerb nép jelentõs része örült a trónörökös meggyilkolásának. 

A szerzõ szerint az elsõ világháború elõtti Balkánon törvénytelenség 

uralkodott, s a balkáni államokat, beleértve Szerbiát is, 

a kormányozhatatlanság jellemezte, ahol a rendõri felügyelet is meg- 


valósíthatatlannak bizonyult. „A térség bûnözõk menhelye, gerillaharcok, 

vérbosszú, merényletek és tömeggyilkosságok helyszíne, az 

emberiség által ismert erõszak és vérontás színtere volt.” 

Fromkin nem ért egyet azzal, hogy a trónörökös meggyilkolása 

miatt ultimátumot kellett volna intézni Szerbiához. Ettõl függetlenül 

megállapítja, hogy a szerb hadsereg magas rangú tisztjei, az ország 

vezetõ politikusainak tudtával és hozzájárulásával vettek részt 

a merénylõk felkészítésében valamint a merénylet megszervezésében. 

A szerzõ szerint mindez azonban mégsem tekinthetõ állami támogatásnak, 

mert nincs egyetlen hivatalos dokumentum sem, 

amelyik egy ilyen állami döntésrõl tanúskodna. Megdöbbentõ a 

bostoni egyetem tanárának naivitása, hiszen teljesen nyilvánvaló: 

ilyen kompromittáló dokumentumot egyetlen kormány - de még 

egy kezdõ bûnszövetkezet - sem hagy maga után. 

Ugyanakkor Fromkin megállapítja, hogy sem az osztrák, sem a 

magyar nép nem hibáztatható a háború kitöréséért, mindössze az 

osztrák, illetve a magyar vezetõ réteg egy csoportját (governing 

cliques) terheli a felelõsség. 

Fromkin szerint 1914 –ben két külön két külön háborúról volt 

szó. Az Osztrák- Magyar Monarchia a Szerbia ellen háborút egyértelmûen 

elvesztette, és ennek ma nem is lenne semmi jelentõsége. 

Fromkin könyvének fõ mondanivalója, hogy az elsõ világháborút 

Németország kezdte. Trianon azonban nem a Monarchia és Szerbia 

közötti háború következménye, hanem a Németország által 

kezdeményezett totális háború végkimeneteléhez kapcsolódik. A 

fenti megállapítások egyértelmûen cáfolják azt a Magyarországon a 

mai napig is érvényben lévõ és gyakran hangoztatott liberális álláspontot, 

mely szerint ”Magyarország egy igazságtalan háborút kezdett 

és ennek következtében igazságtalan békét kellett kötnie.” 

Ebbõl pedig az a következtetést vonják le, hogy a magyar „bûnös 

nép” és megérdemelte Trianont. David Fromkin ezzel ellentétben 

egyértelmûen kimondja, hogy a magyar nép nem hibáztatható az 

elsõ világháborúért, és érvelésébõl az is leszûrhetõ, hogy Trianon 

nem az Osztrák- Magyar Monarchia és Szerbia közötti háború következménye. 

Elgondolkodtató, hogy a magyar balliberális értelmiség 

képviselõi még ma is kevesebb hajlandóságot mutatnak Trianon 

tényleges okainak feltárása iránt, mint az egykor ellenünk harcoló 

hatalmak egyes történészei. 

Fromkin szerint a háborút nem is az imperializmus idézte elõ, hanem 

fordítva: a háború teremtette meg az imperialista érdekeket. Következtetése: 

„Amit a harcoló felek a béketárgyalásokon követeltek, 

annak nagyon kevés köze volt ahhoz, ami miatt eredetileg háborúba 

léptek.” (278.o.) Ebbõl az következik, hogy Magyarországot nem az 

elnyomott népek felszabadítása érdekében darabolták fel, hanem a 

háború folyamán kialakult imperialista érdekek miatt fosztották meg 

természeti kincseitõl. Ebben a folyamatban a magyar nemzet egy jelentõs 

része akaratán kívül más országok fennhatósága alá került, 

akikkel a mai napig sem a trianoni nagyhatalmak, sem az 

utódállamok nem igazán tudnak mit kezdeni. 

Trianon örökségével, illetve annak máig ható következményeivel 

még sokáig együtt kell élnünk, mert a szétszakítottság okozta 

sebek ideális kezelésére a rendszerváltoztatás utáni politikai elit 

egésze is képtelennek mutatkozott. 

Forrás: Tóth Gy. László - Kaslik Péter – Magyar Nemzet 

Borzasztóan szörnyû vagy szörnyen borzasztó? 

Igazából nem tudom, hogy Novák Péter 

melyiket eresztette el a Mokkában. 

Valamelyiket. 

Az ifjú zseni fején olyan izé volt, amit a 

strandokon idõs hölgyek hordanak, amikor 

közelít a negyven fok. 

Szóval a borzasztóan szörnyû vagy a szörnyen 

borzasztó nem a belpolitikai helyzetre 

vonatkozik, nem a miniszterelnök operaházi 

fellépésére, nem a nyomorult tyúkokra, 

akiket élve raknak a tûzre. 

Nem. 

Neki az a szörnyû és borzasztó, hogy micsoda 

vita robban majd ki a Megasztár 

válogatásánál a zsûritagok között a sok 

aranytorkú miatt. 

Hát ez roppant probléma. 

Ami árnyalja a képet, hogy a magyar társadalom 

televíziós emlõkön lógó többsége 

tényleg így is gondolja. 

Mi van a Szex és New York nõivel, Ábel 

Anita esküvõjével, vagy Palik László elveszi-e 

végre Marsi Anikót? 

Végül is, ha csak a kereskedelmi csatornákat 

bámuljuk, a Megasztár plusz Gyõzike 

és Beja egyenlõ a magyar valósággal. 

A politika gusztustalan zanzává zsugorodott, 

egyébként is megmondta Havas „tanár 

úr“: minden politikus gazember, egyik 

tizenkilenc, a másik egy híján húsz. 

Ez nem így van, és a kampány õrjöngve 

folyik. 

A kampány neve pedig Gyurcsány Ferenc. 

Ez a puccsal a hatalomba türemkedett 

alak sajátos harcmodort választott. 

Képzeljük el, hogy két vívó áll egymással 

szemben, kard ki kard. 

Vívnak, aztán az egyik elõhúz egy bunkót és 

fejbe veri a másikat. 

Az kicsit megszédül, majd tovább erõlködik. 

Bunkós barátunk most revolvert ránt, és 

hátba lövi partnerét. 

Aztán a pisztoly, a bunkó és a kard mellé 

felsorakozik a nuncsaku és a vadászkés. 

A partner ezer sebbõl vérezve agonizál: 

„Mi nem egy nemes verseny szereplõi vagyunk?“ 

Ne erõltesse senki a fantáziáját, a Fidesz 

és az MSZP, ezen belül Gyurcsány és Orbán 

Viktor kampányfelfogásának 

különbségét érzékeltettük. 

A Fidesz alaposan eltévedt. 

Felolvassák a parlamentben a kormány 

619 beváltatlan ígéretét? 

A válaszuk: na és? 

Gyurcsány már beígérte: 

– az ötvenezer forintos nyugdíjkorrekciót, 

– a földosztást, 

– a panelprogramot, 

– a tizenhatezredik (!) fészekrakót 

egyenesen megajándékozta. 

A fiúk kapkodják a fejüket. 

Mert valahogy úgy néz ki, visszaütni nem 

szabad, mert akkor jönnek Gyurcsány csahos 

kutyái és rázendítenek: 

– az agresszív Fidesz, 

– a sátáni Orbán Viktor, 

– a köteles Kövér, 

– a spiclifi Pokorni. 

Az MSZP nem kampányol, hanem nyomul 

és ígér. 

Õk a „Szoci-Fidesz“. 

Lazák, Gyurcsány meg egyenesen „oltári 

fazon“. 

Beszól az Orbánnak, megpöcköli 

Szijjártó Péter orrát, átlép Áder János megállapításain, 

csípõbõl tüzel, 

gúnyolódik. 

Ez a felszín. 

Ami látszik. 

Ennél súlyosabb a helyzet. 

Gyurcsány mostanra a hatalom szagától 

megkergülve, minden gátlástól és erkölcsi 

érzéktõl megszabadulva kizárólagos gyõzelmet 

akaró, húsevõ ragadozó, aki mindenkit 

eltapos és kinyír, aki az útjában áll. 


A tét óriási. 

Ha gyõznek a 2006-os választáson, akkor 

az ország lakossága anyagilag is, de morálisan 

bizonyosan a feudalizmus szintjére 

süllyed vissza. 

Magyarországot Gyurcsány jóslata szerint 

nem politikusok, hanem multinacionális 

világcégek fogják irányítani. 

Majd a TV2 és az RTL Klub gondoskodik 

róla, hogy az emberek ne siessenek szavazni. 

Választások helyett Ganxsta Zollee és 

barátai fogják a pucér hátsójukat mutogatni 

a képernyõn. 

Az ország hallgatni fog, mint a sír. 

A jobboldalnak tíz év sem lesz elég, hogy 

ebben a szocialista mucsával súlyosbított 

katyvaszban újraépítse magát. 

Az emberek kussolni fognak, mert aki 

nem hódol be a „modern baloldalnak“, azt 

rövid úton kirúgják az állásából. 

Az emberek kussolni fognak, mert a bankokat 

nem lehet sírással meghatni, és végrehajtók 

viszik a szép ezüstös mobiltelefonokat, 

a kifizetetlen autókat, és sor kerül a 

lakásokra is, amelyeknek nem képesek fizetni 

az egyre növekvõ devizahitel-terheit. 

Az emberek némák lesznek, mert tilos 

lesz a kokárda, a turul, a magyar zászló és 

sorra kerül majd a Himnusz cseréje is. 

De szabad majd énekelni az Internacionálét. 

Vadai Ágnes retro munkásõr egyenruhában 

fogja vezényelni. 

Egyre kevesebben fognak dolgozni egyre 

kevesebb bérért, és ha eladják a paksi atomerõmûvet, 

egy reggel megérhetjük, hogy nem 

gyullad fel a villany, nem fût be a kazán, mert 

az új tulajdonos kevesli az eddigi tarifákat. 

Gyurcsányt és barátait ez nem érinti. 

Szemlõhegyen meg Kubában mindig jó 

az idõ, ha meg minden összeomlik, õk továbbállnak. 

Nagy részt vállalt ebben az egyoldalú, szolgai 

média, ahol Krizsó Szilvia egy perc alatt 

elvesztette minden morális tõkéjét október 

23-án, vagy Havas Henrik, akit az egymillióban 

nyomott Népszavánál jobban érdekelt, 

hogy a Friss Levegõ Polgári Kör honnan szerzett 

pénzt egy idõszakos kiadványra. 

A 168 Óra stábja évek óta folytat perverz 

hadjáratot Orbán Viktor ellen. 

Legutóbb azt hazudták, hogy Orbán festi a 

haját. 

Már nincs mit elõszedni a tar fejûeknek. 

Nem érdemes folytatni. 

Tudjuk, mi a helyzet a nyilvánossággal. 

Gyurcsány is tudja. 

Ezért pózol és forgatja a szemeit, könyököl, 

és olyan laza, hogy majd leesik a székérõl, 

emellett folyamatosan alakítja 

– a szenvedõ mártírt, 

– megbántott férjet és családapát, 

– az igaztalanul vádolt üzletembert, 

– a gyógyult rákbeteget, 

– a könyvíró értelmiséget, 

– a macskanadrágos futóbolondot, 

– a cápafogsorú ellenfelet. 

Gyurcsány úgy használja idomított nyilvánosságát, 

mint más a papír zsebkendõt. 

Az Operaház körüli ordas hazudozás sokat 

elárult a médiának szánt szereprõl. 

Céltudatosan járatja le az ellenzék vezérét. 

Könnyes szemekkel gyõzködi a közvéleményt: 

nincs is szükség ellenzékre, hiszen 

vannak õk olyan fiatalosak és lazák, mint a 

Fidesz, és százszor jobbak is. 

Csak hát - csuklik a mellére a feje -, õt 

bántják, gyalázzák, neki ez fáj. 

Az ellenzék nem méltó õhozzá. 

Mennyivel jobban mennének a dolgok, 

ha nem kötözködne itt egy Fidesz, hanem 

hagyná õt dolgozni. 

És hogy ez mennyire „átjön“, elég beleolvasni 

a nézõk sms-üzeneteibe, vagy belehallgatni 

Bolgár György valamelyik mûsorába. 

A Fidesz lohol az MSZP és Gyurcsány 

után. 

Gyurcsány Bush elnökkel Brinker 

asszony jóvoltából 50 percig beszélget. 

Utóbb beszámolt Bush neheztelésérõl, 

hogy Orbán szeptember 11-gyel kapcsolatban 

nem határolódott el „eléggé“ Csurkától. 

A Fidesz kezdett belõle „ügyet“ gyártani, 

ahelyett, hogy jót nevetett volna rajta. 

Inkább vették volna elõ a Bush elnök választási 

kampánya alatt írt magyar sajtó liberális 

gyöngyszemeit. 

Szerintük George W. Bush egy buta, mûveletlen, 

földrajzi kérdésekben járatlan, felületes, 

vallási fanatikus, exalkoholista fajankó. 

Nos, ha mindez áll az elnökre, hogy a 

csudába tudott visszaemlékezni egy barbár 

nevû magyarra, így évek távolából? 

A Fidesz állandóan abba a csapdába lép, 

amelyet Gyurcsány Ferenc állít. 

Hiába a magyarázkodás, érvelés, vita, 

még mindig nem értik, hogy a másik térfélen 

minden civilizált eszköz fel van 

függesztve. 

Gyurcsányt nem érdeklik a tények, 

Brüsszel rosszallása, az ÁSZ figyelmeztetése, 

a lyukas költségvetés, az államháztartás 

hiánya, vagyonának kétes eredete. 

Érdektelen ostobaságokkal fedi el a 

lényeget. 

Addig jó, amíg a felesége nagyapjával, és 

nem azzal foglalkoznak, hová lettek a százmilliárdok? 

A miniszterelnök azt fuvolázza a tömeg 

fülébe: mi jók vagyunk, és adunk pénzt, a 

Fidesz nem jó, és nem ad pénzt. 

Ezt azonnal megérti a választó. 

Mire felébredne, késõ. 

Nem hiszek a szeretet mindent elsöprõ 

erejében, de hiszek az erõben. 

És rajtam kívül sokan. 

Szeszták Ágnes – MN 

PÁLYÁZATI FELHÍVÁS 

A Nemzeti Jogvédõ Alapítvány 

(www.nemzetijogvedo.hu) pályázatot ír 

ki tudományos elemzés készítésére az 

alábbi témában : 

A választást befolyásoló törekvések büntetõjogi 

megítélése, különös tekintettel 

a választó befolyásolására törekvõ anyagi 

juttatás ígéretére. 

A pályázatot elektronikus úton kell 

megküldeni 2006. január 9-ig az Alapítvány 

drótposta címére: 

njsz@nemzetijogvedo.hu 

A pályázatot az Alapítvány kuratóriuma 

bírálja el és a legjobbnak ítélt pályamû 

szerzõjét 30.000 forint pénzjutalomban 

részesíti. A második díj 20.000 forint, a 

további arra méltó elemzések tárgydíjban 

illetve elismerésben részesülhetnek. 

Rövid tájékoztató a pályázók és az elemzésben 

pályázat nélkül részt venni kívánók 

részére: 

Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy a választást 

ki nyeri meg, az-e, aki jobban tud 

kormányozni, vagy aki jobban tud 

kampányolni, valószínû, hogy az utóbbi 

lesz a válasz. 

A választói szavazatok megnyerése eszközeinek 

ésszerû mederben tartását 

mind a közvélemény, mind egyes mérvadó 

személyek igényelnék. 

A Nemzeti Jogvédõ Alapítvány - céljaira 

tekintettel - szükségesnek tartja megvizsgálni, 

hogy a jog mennyiben szolgálhatja 

ezt a célt. A jelen pályázati kiírás e 

széles tárgykörön belül a választók nem 

kívánatos befolyásolásának egyik leghatékonyabb 

módját kívánja szakszerû jogi 

elemzõ vizsgálat tárgyává tétetni, az 

anyagi juttatást. 

A kiinduló gondolat, hogy nem vitásan 

bûncselekmény, ha egy vagy több személy 

szavazataiért készpénzt ígérnek, 

nem vitásan nem bûncselekmény, ha a 

párt azt ígéri, hogy kormányra kerülése 

esetén általános jólétet teremt és ígéretét 

be is váltja. 

Nemzeti Jogvédõ Alapítvány 

Dr. Gaudi-Nagy Tamás ügyvéd - 

kuratóriumi ügyvezetõ sk. 


Azért ahhoz tagadhatatlanul sajátos bátorság és igazságosság 

kell (most kapom rajta magam azon, hogy a harmadik szlogen - 

nem jut eszembe. Úgy látszik, annyira el vagyok telve a saját, töviskoronás 

identitásommal, hogy hidegen hagy a mások identitás-keresése...). 

De hogy a tárgytól ne térjek el, már megint: sajátosan 

nagy bátorság kell ahhoz, mondom, hogy egy Kuncze 

Gábor kiálljon a 301-es parcella elé. És azt mondja: a szabad demokraták, 

amikor liberális elveik szellemében, soraikban 56 

harcosaival, harcba szálltak a rendszerváltásért, majd az új alkotmányos 

rend kiépítéséért, a forradalom és szabadságharc 

nagy eszményeiért küzdöttek". 

És azzal folytassa: „Büszkék vagyunk arra, hogy 1989-et követõen 

tevékeny részesei lehettünk az 56-os program, a szabadság és a demokrácia 

megvalósításának. Ne feledjük, október 23-án nemcsak 

a forradalmat, hanem a forradalom eszméit megvalósító harmadik 

köztársaság születését is ünnepeljük“. 

Mondta a Kuncze. 

Hát, ha ez az ára, akkor én tényleg nem szeretnék politikus lenni... 

Tudom, hogy nekünk ez már unalmas, de ha ezredszer hazudnak, 

akkor ezeregyedszer is el kell mondanunk: nem azzal van a baj, hogy 

amikor a szabaddemokraták harcba szálltak a rendszerváltásért, akkor 

úgy titokban mire is gondoltak, s hogy ott voltak-e a soraikban 56 

harcosai, vagy sem. A cselekedeteink úgyis mindig hitelesítenek bennünket, 

visszafelé is... ha valamiért szégyenkeznünk kell, akkor azért 

szégyenkezzünk és próbáljuk meg jóvátenni. Ha valamire büszkék vagyunk, 

de azt rajtunk kívül a kutya sem vette észre, és nem tartja számon 

- akkor rejtsük mi is a véka alá. Ez ilyen egyszerû... 

Mondjuk ki, ezredszer, tízezredszer: a rendszerváltásért vívott harc 

célja, ha az vértelen és békés is volt, nem a hatalom átmentésérõl 

szólt. Nem az utódpárt legitimálásáról. Amely azért nem 1994-ben 

kezdõdött - ezt is szögezzük le, a pontosság kedvéért. Hanem egy lényegében 

kikényszerített paktummal. Egy olyan „négy igenes“ népszavazással, 

amely 

csak azt a cél szolgálta, 

hogy gyanakvást 

hintsen szét, viszályt 

szítson a rendszerváltás 

nagy céljáért 

akkor még kompromisszumokra 

kész 

erõk között. Majd az 

elsõ adandó alkalommal 

politikailag 

legitimálták a rendszerváltó 

kormány 

lejáratására szervezett 

taxisblokádot - 

mert hiszen hogyan 

másképp nevezhetnénk 

azt, ahogyan 

ott sürögtek-forogtak 

a tüntetõk között, 

egyetértõen? 

Végül, bár korántsem 

végül, háromévnyi aknamunka és médiabirodalmi építkezés 

után kormánykoalíciót kötöttek az utódpárttal. Persze, most azonnal 

elkezdõdhetne a szokásos, maszatoló ideológiai álvita, hogy ez nem az 

utódpárt, hogy ez ilyen reformerekbõl, meg olyan reformerekbõl áll - 

de ne hazudjunk. 

A forradalom és szabadságharc nagy eszményeiért küzdõ Kuncze 

Gábor (pontos idézetet lásd fentebb) azzal a Horn Gyulával kötött politikai 

szövetséget, aki akkor és a mai napig is büszke arra, hogy az ellenforradalmat 

leverõ karhatalmisták között harcolhatott. És azzal a Gál 

Zoltánnal, aki rendõreivel szétverette még 1988-ban is a Nagy Imre 

>> 

Székely Indiánusnak elvették a szülõhazáját. 

Aztán egy rezervátumba zárták, mint 

egy fogatlan, lovatlan, öregedõ rézbõrût. 

Késõbb elvárták tõle, hogy szeresse azokat, 

akik kilopták alóla az anyaföldet. 

A pofátlanul benyomulók végül egész 

egyszerûen nacionalistának kezdték nevezgetni 

a vénülõ kisemmizettet. Mert nem 

vitte rá õt a lelkiismerete, hogy jószántából 

nyakra-fõre lobogtassa a betolakodók zászlaját. 

És ha csak egy módja volt rá, büszkén 

viselte nemes törzsének nemzeti jelképeit. 

A sors iróniája, hogy azok nevezték õt nacionalistának, 

akik rezervátumba kergették. 

Akik elvették termõföldjeit, hegyeit, altalajkincseit. 

Akik az õ kõsóját, aranyát, szenét bányászták 

és lopták. Akik az õ erdeit tarolták, 

az õ ásványvizét palackozták és az õ földgázát 

árusították. Neki. A jogos haza-tulajdonosnak. 

Az õslakó székely indiánnak. A meggyötört, 

vitéz határvédõ leszármazottjának. 

Székely Indiánusnak elhazudták történelmét. 

Aztán gyalázatos agymosásnak vetették 

alá. Mint egy beszorított, kifosztott, 

fogva tartott, javaiból kisemmizett rézbõrût. 

Akit idõnként saját vérei is jól átvernek 

és félrevezetnek. 

Nacionalistának nevezték, mert nem ismerte 

el a nemrég kitalált történelmet. És nem olvasta 

- a leigázók nyelvén írt - könyveket, újságokat 

és folyóiratokat. És a hamis kontinuitás-mesét 

egy percig se hitte el. Sokszor 

rásütötték a bélyeget, hogy gyûlöli az uralkodó 

nemzetet. Õ persze nem törõdött vele. Hisz 

voltak barátai a többségi nemzet tagjai közül is. 

De õsei történelmét tartotta csak kútfõnek. 

A sors iróniája, hogy azok nevezték õt nacionalistának, 

akik beköltöztek elõdeinek a 

földjeire, a házaiba, váraiba. Akik lépten 

nyomon elnyomták az õ nemzetét. Akiknek 

nacionalizmusa addig terjedt, hogy lerombolták 

a székely szobrokat, a mûemlékeket, a 

magyar szimbólumokat. Aztán ezek helyére 

ortodox katedrálisokat emeltek. Oda is, ahol 

alig voltak híveik. Majd egy szép napon ez a 

hit államvallás lett. 

Székely Indiánust megfosztották mindenétõl. 

Mindenétõl, ami szent volt számára. 

A hazáját, a hitét és az anyanyelvét is rezervátumba 

zárták. 

Aztán arról akarták meggyõzni õt, hogy a 

szolgasors jobb, mint az autonómia. Mert az 

autonómia nem való neki, hisz az szegénységet 

eredményez. Ebbe a szégyentelenül 

terjedõ hazudozásba kollaboráns indiánusok 

is bekapcsolódtak. Akik csillogó-villogó 

ajándékokért cserébe ugyanezt a valótlanságot 

fújták a fülébe. 

Csak egyet felejtettek el. Csak egyetlen 

dologra nem gondolt soha senki. Arra, hogy 

a székely rézbõrûnek lelke is van. Amit senki 

nem vehet el tõle. De nem is zárhat be. És 

ez a lélek a magyarság legféltettebb kincsét 

õrizte. 

A magyar szabadságszeretetet. Amely 

bármikor fel tud támadni váratlanul. Hiszen 

jól példázza ezt a magyar 1848 és a magyar 

1956. 

Szinte hallom, ahogy lelkük csatabárdját 

nemsokára szótlanul elõássák a székelyek. 

Csíki Sándor 

Megjelenés az Európai Idõ 2005/23. számában. 

Forrás: Erdély.ma 


halálára emlékezni merõ néhány ember tüntetését. Akik gumibotot 

szorítottak Orbán Viktor és Tamás Gáspár Miklós torkára; az õrszobán 

bakancsokban rugdosták a földön fekvõ Hodosán Rózát; motorral hajtottak 

a Vörösmarty téri emlékezõk közé; s ökölcsapásokkal bírták 

hallgatásra Mécs Imrét. Ezekkel vállalták a szabaddemokraták a politikai 

közösséget a rendszerváltó kormány ellenzékeként, s ezekkel léptek, 

az elsõ adandó alkalommal, kormánykoalícióra. 

Mirõl beszélsz, te Kuncze Gábor? 

Sokkal nagyobb szégyent kell érezned akkor, ha 1989-ben még 

minden úgy volt, ahogyan most emlékeztetsz rá, beszédedben, mint 

ha már az is csak hazugság volt... Mert a politikai eszközökben lehet 

válogatni - ezt nem vitatom. De minden eszköz felfedi a célt is... 

Elõbb-utóbb. Ideig-óráig kereshetjük az identitásunkat. Mondhatjuk, 

hogy nemzeti liberálisok vagyunk; szabadelvûek, modern szociáldemokraták, 

vagy tudom is én... Ám mindez összeomlik abban a pillanatban, 

amikor politikai szövetséget kötök azokkal, akik - személy 

szerint - tevékeny közremûködõi voltak a nagy eszményeim elleni 

harcnak. Ettõl fogva már nem lehet hazudni, Kuncze... Pláne, hogy 

nem is volt kötelezõ... 1994-ben még semmiképp sem. A szociknak 

egyedül is összejött a parlamenti többség; no persze, ha nincs koalíció, 

akkor hogyan fizették volna ki azt a szorgos munkát, amit a rendszerváltás 

kisiklatásáért tettek a szabaddemokraták, az elsõ négy évben...? 

2002 - már más tészta. Akkor, bizony, oda kellett állni, már a 

választás éjszakáján, a húsosfazék mellé. És oda júniusban is - amikor 

tizenegy-kilenc arányban szavaztak bizalmat a szabaddemokraták a 

szocialista miniszterelnöknek. Tizenegyen akkor formálisan is kijelentették, 

hogy megtagadják a forradalom és szabadságharc nagy eszményeit, 

tisztelt Kuncze Gábor úr. De ezt tette az a kilenc is - hiszen, 

másnap, egyikük sem lépett ki a pártjából. 

Hazudni, a hatalomért, bármi áron...? 

S ekkor kerül kényszerpályára Mécs Imre is. Aki - egykori halálra 

ítéltként - ugyanúgy lecsõcselékezi a 301-es parcella felháborodott 

emlékezõit, ahogyan egykor Gerõ Ernõ a tüntetõket. Mert, ki 

fölébük hág, már nem tartozhat közéjük... Minden egyéb csupán a 

lábjegyzetekre is vadászó történészekre és szépírókra tartozik... 

Ránk csak annyi, summázatként is - hogy nincs kérdõjel. 

Hazudni. A hatalomért. Bármi áron. Ezt tettétek, teszitek. 

Ez a válasz Gyurcsány álszent kérdésére is: az ünnep miért nem az 

örömrõl szól? „Soha nem fogom megérteni, hogy tizenöt évvel a rendszerváltásutánazünnepmiértnemazörömrõlszól“-mondtamainapirend 

elõtti felszólalásában, a parlamentben. „Lehet sokféleképpen 

látni ezt a ünnepet. De hogy van-e annak oka, hogy sértsék egymást 

emberek, hogy egymás tisztességébe gázoljanak, hogy elvitassuk azt, 

hogy van egy közös és fontos örökségünk, hogy Bozóki Andrást, aki a 

Fideszben kezdte, vagy Kóka Jánost, aki a 70-es években született, 

miért kell kifütyülni, (...), soha nem fogom megérteni“. 

Lehet, hogy még igazat is mond. Valóban sohasem fogja megérteni. 

A milliárdjait nem - de ezt a boldog tudatlanságot, bizony, néha irigylem 

tõle. S az meg, gondolom, egyikünket sem vígasztal, ha mindketten 

tudjuk: soha semmikor nem fog eljönni egy olyan kor, amelyben 

valaki odalép egy jeltelen sírhoz, ájtatos tiszteletet, meghatottságot, és 

megilletõdöttséget mímelve, s azt kérdi - te mit tennél most, Fletó...? 

Tamási Orosz János 

Forrás: mkdsz1.freeweb.hu 


KISZ-vezetõként adatokat gyûjtött Gyurcsány Ferenc 

Úgy vélem, hogy a KISZ-nek politikai eszközökkel 

kell fellépnie az általa elfogadhatatlannak 

tartott törekvések ellen, politikai 

munkával kell elszigetelnie az esetlegesen 

megalakuló Fidesz-csoportokat – írta 

Gyurcsány Ferenc abban az 1988. augusztus 

17-i keltezésû levelében, melyet a pécsi 

felsõoktatási intézmények (Janus Pannonius 

Egyetem, Pécsi Orvostudományi 

Egyetem, Pollák Mihály Mûszaki Fõiskola) 

párttitkárainak küldött „elvtársi üdvözlettel”. 

A szerkesztõségünk birtokába került 

dokumentumról – mely a Baranya megyei 

levéltárból való – elsõ ízben Hankiss ÁgnestettemlítéstaSorokközöttcímûmûsorának 

múlt pénteki adásában, a Hír Televízióban. 

Gyurcsány Ferenc kormányfõ 1988 augusztusában 

a Kommunista Ifjúsági Szövetség 

(KISZ) pécsi városi bizottságának titkára 

volt, nemsokára pedig a KISZ Központi 

Bizottságának a titkára lett. Levelében azt 

is említette, „küldöm bizalmasan a Fidesz 

tervezett programját”, hogy az segítségül legyen 

KISZ-szervezeteknek a „hatékony politikai 

taktika kidolgozásában”. Arról nem 

ír Gyurcsány, honnan szerezte be az említett 

programtervezetet. Nem ez az egyetlen 

felbukkant dokumentum, amelyben a miniszterelnök 

a formálódó demokratikus ifjúsági 

szervezetek elleni fellépést sürgeti. 

1989. januárjának végén Gyurcsány már a 

KISZ KB titkáraként egy újabb levélben beszámolt 

arról, hogy gyûjtõmunkát folytattak 

az ellenzéki szervezetek tevékenységérõl. 

„A mellékelt füzetben kísérletet tettünk 

arra, hogy a közéletben legtöbbször 

elõforduló alternatív szervezetekrõl összefoglaló 

tájékoztatást adjunk” – fogalmazott. 


A milliárdos üzletember-miniszterelnök politikai 

elõéletét és hajdani mozgalmi eszközeit 

felvillantó iratok jól beleillenek abba az összképbe, 

amely az egykori nem kommunista, 

ezért ellenségnek tartott politikai ifjúsági szervezetek 

elleni harcról szól, az idõ tájt, mikor 

még elkerülhetõnek látszott a rendszerváltozás. 

Beleillik egyszersmind abba az összjátékba, 

melynek egymáshoz közeli szereplõi az állampárt 

(MSZMP), a KISZ és az állambiztonsági 

szolgálatok voltak. Erre bizonyítékok a lapunkhoz 

került egyéb dokumentumok is, amelyek 

Gyurcsány Ferencéhez hasonló igényt fogalmaznak 

meg. Egyik ilyen bizonyító erejû dokumentum 

Varga Péternek, az MSZMP KB közigazgatási 

és adminisztratív osztálya vezetõjének 

a Fidesszel kapcsolatos határozati javaslata, 

amely kimondja: „Javasoljuk, hogy a Politikai 

Bizottság értsen egyet a büntetõeljárás megkezdésével. 

(…) Feltételezésünk szerint a büntetõeljárás 

elrendelése további polarizációt vált ki 

az érintettek körében.” Közismert, hogy a rendszerváltozás 

elõtt a polarizálás, bomlasztás, a vezetõk 

lejáratása az állambiztonsági szolgálat 

III/III-as ügyosztályának közremûködését 

igénylõ taktikai feladat volt. 

Forrás: Joó István – MNO 


„A patologikus hazudozók gyakran vádolják azzal a másikat, amit õk maguk tesznek, vagy terveznek” 

Talán nincs is ember ma Magyarországon, 

aki ne vette volna észre, hogy az elmúlt hetekben 

mennyit változott a balliberális politikusok, 

politológusok és publicisták 

szóhasználata. Enyhülésrõl és mérsékeltségrõl 

természetesen szó sincs. Csupán 

annyi változott, hogy a szélsõjobboldalizás 

és a nacionalistázás helyett egy újabb fogalom, 

a populizmus kezd elõretörni, és tért 

hódítani a közbeszédben. Hogy a kifejezés 

használata honnét ered és hova vezethet, 

arról Michiel Klinkhamer holland russzológussal 

beszélgettünk. 

– Magyarországon a kormánypártok néhány 

hete feltûnõ gyakorisággal használják a 

„populizmus” és a „populista” kifejezéseket. 

Honnan került a közbeszédbe ez a kifejezés? 

– Az Egyesült Államokban az 1890-es 

években alakult People’s Party óta több 

„populista párt” is létezett, melyek tulajdonképpen 

a több millió gazda hátrányos 

szociális helyzete ellen harcoltak. A fogalom 

használata talán ebben a kontextusban 

volt a legjogosabb. 

A „populizmus” kifejezés eredetérõl és jelentésérõl 

sokat lehetne beszélni, elmélkedni, 

ennek azonban nem sok értelme volna, 

mivel ezt a szót ma már eredeti jelentésétõl 

erõsen eltérõ értelemben használják, s az 

utóbbi években már tisztán politikai, sõt propagandista 

szerepet játszik. A módszer egyszerû: 

ha a nép akaratának megnyilvánulása 

egybeesik a baloldali ideológiával, akkor „éljen 

a demokrácia”, ha viszont eltér tõle, akkor 

rögtön populizmusról van szó, s egyszerûen 

lepopulistázzák azt, aki a nép akaratát 

megfogalmazza. Ennek hátterében egyrészt 

az áll, hogy a baloldal sohasem emancipálta 

magát a marxizmustól, illetve attól, a parasztok 

és gazdák iránt táplált gyûlölettõl, ami a 

marxizmushoz kapcsolódik, s amely a 20. század 

során parasztok tömeges, sokmilliós elpusztításába 

torkollott. Másrészt a szociális 

kérdések elitista megközelítése egyre inkább 

ellentétbe kerül a fokozatosan öntudatra 

ébredõ tömegekkel. 

– Az ön megítélése szerint mivel magyarázható, 

hogy a baloldal nemcsak irányítani akarja 

a közbeszédet, de gyakorlatilag meg is írja 

annak szótárát? 

– A baloldal – mint minden elit – retteg 

attól, hogy megszûnik a befolyása, és fellázad 

a nép. A szocializmus egyik sajátossága, hogy 

így vagy úgy, de burzsoák, burzsoá emberek 

elképzelései alapján jött létre. A szocializmusnak 

szinte minden egyes „alapítója” burzsoá 

származású, s burzsoá gondolkodású 

volt, akiknek semmiféle személyes tapasztalatai 

nem voltak a munkáséletrõl. A szocializmus 

a 19. századi burzsoázia hagyatéka a 


munkások számára, de – és ez nagyon fontos 

– egyáltalán nem a munkások (szavazók) igazi, 

mélyebb szükségletei hívták életre. Ráadásul, 

a Francia Forradalom óta a testvériség – 

amely eredetileg egy evangéliumi érték és annak 

nyomán él az emberek lelkében – testesülni 

akar a társadalmi struktúrákban, folyamatokban. 

Csakhogy a szocializmus úgy viszonyul 

a testvériséghez, mint a rák az 

egészséges organizmushoz. A szociális szervezetet 

ettõl a ráktól úgy lehet gyógyítani, hogy 

egyrészt küzdelmet folytatunk a kór elpusztítása 

érdekében, másrészt elõsegítjük a szervezet 

egészséges fejlõdését. 

– Ön russzológiával foglalkozik, így talán 

nem véletlen, hogy a populizmustól máris eljutottunk 

a szocializmushoz… 

– Elnézést kérek, ha túlzott részletességgel 

térek ki a szocializmusra, de a populizmus fogalmat 

nem lehet megérteni anélkül, hogy ne 

koncentrálnánk azokra a jelenségekre, amikre 

használják. Emellett az is lényeges, hogy 

tisztázzuk és megértsük azok ideológiai hátterét, 

akik szájából ez a szó elhangzik. 

– A populizmus szó azonban Nyugat-Európában 

is nagy népszerûségnek örvend. Mi ennek 

az oka? 

– Nyugat-Európában, különösen Pim 

Fortuyn csírájában elfojtott „rendszerváltása” 

(2002) és a francia választók lázadás óta 

(2002) egyre nagyobb ütemben folyik a populistázás. 

Kiderült, hogy a „választók” elégedetlenségét 

sem mézes madzaggal, sem korbáccsal 

nem lehet elnyomni, sõt, maradandó 

és egyre mélyülõ szakadék keletkezett az egyre 

szélesebb rétegek és az egyre bizalmatlanabb 

elit között. Egy tartós politikai és szociális 

válság kibontakozásának vagyunk tanúi. 

Ennek legfrissebb tünetét október elején láthattuk, 

amikor annak ellenére, hogy az uniós 

tagállamok lakóinak túlnyomó többsége kristálytisztán 

a politikusok tudtára adta, hogy 

nem támogatja Törökország uniós felvételét, 

az állam- és kormányfõk szemrebbenés nélkül 

a csatlakozás elõkészítésének folytatása 

mellett döntöttek. 

– A baloldali politikusok mindennek ellenére 

elõszeretettel beszélnek populizmusról, s 

gyakran nem is eredménytelenül. 

– Néhány évvel azt követõen, hogy a nyugat-európai 

baloldali médiagépezet bevezette, 

és terjeszteni kezdte a „populizmus” kifejezést, 

a lakosság egy részével sikerült elfogadtatniuk 

a fogalom újfajta értelmezését, s a 

„populizmus” szó végtelen számú és rettenetesen 

erõszakos ismételgetése váltotta fel az 

igazság keresését. A jobboldal pedig nem védekezett 

ez ellen – ahogy korábban sem védekezett 

soha az agyafúrt baloldali lejáratási 

kampányok ellen. 

– Ön mivel magyarázza a jobboldaliak 

passzivitását? 

– Nyugat-Európában a második világháború 

óta létezik – sõt elvileg már azelõtt is létezett 

– egy bizonyos íratlan szerzõdés a jobboldal 

és a baloldal „kemény magjai” között: a 

befolyási övezetek egyfajta felosztásáról. A 

szellemi életben a baloldal megkaparintotta az 

egyház korábbi befolyását. A médiában, az oktatásban, 

egyetemeken, könyvkiadásban, mûvelõdési 

alapítványban stb. szintén baloldali 

hegemónia uralkodik, amit állami támogatással 

tartanak fenn, még akkor is, ha a nép többsége 

jobboldali kormányt választ. A gazdasági 

szférában pedig a nagy, befolyásosabb cégek 

törvénytelen áregyezményekkel olyannyira 

kézben tartják a fontos piacokat, hogy „szabad” 

piacról ma már aligha beszélhetünk. 

Hollandiában például az építõiparban, az 

egészségbiztosításban és számos más kulcsterületen 

gyakorlatilag kartellek léteznek. Ezek 

a cégek olyan áron kapnak megbízásokat az 

államtól, ami sokkal magasabb annál, mint 

amihez valódi verseny útján juthatnának. 

Tavaly a holland kartellellenes intézmény 

(NMA) bevallotta, hogy a holland állam – az 

adófizetõk pénzébõl –, több milliárddal fizetett 

túl bizonyos szerzõdéseket. Több milliárddal! 

És bevallották, hogy az építõipar nem 

élné túl, ha ki kellene fizetnie a törvényben 

megszabott pénzbüntetést. Egészségbiztosításért 

szintén sokkal többet fizetünk, mint kellene. 

De egyelõre mindez olyan szinten történik, 

ahol a demokrácia még nem tört elõ. S 

ahogy évtizedek óta „túlfizetünk” számos terméket 

és szolgáltatást, ugyanúgy járulunk 

hozzá ahhoz is, hogy adónkból fenntartsuk a 

mesterséges baloldali fölényt a szellemi életben. 

Így aztán évtizedek óta kénytelenek vagyunk 

együtt élni azzal a közbeszéddel, amit a 

baloldal vezetett be, s amely által olykor létrehoz 

és terjeszt egyes fogalmakat, hogy azokon 

keresztül lássuk a világot – olykor pedig 

eltöröl bizonyosakat, amiken keresztül addig 

láttuk. A különbözõ fogalmak szerepe az, 

hogy rendezze azt a sok-sok – és gyakran zavaró 

– információt, ami a modern világban 

élõ embert ostromolja. A fogalmak a szellemi 

élet termelõeszközei, melyeknek van ideológiai 

potenciálja, s melyeknek a kultúrára gyakorolt 

befolyását nem szabad alábecsülni. A 

populizmus csak az egyik példa ebbõl, a baloldal 

által szerkesztett fogalomrendszerbõl. Egy 

másik például a „neoliberalizmus”. 

– A neoliberalizmus szó használatát sem 

tartja indokoltnak? 

– Ha a politológusok többsége nem baloldali, 

hanem jobboldali lenne, nagy valószínûséggel 

„neoszocializmusról” beszélnének. A 

neoliberalizmus fogalma teljesen alkalmatlan 

a rendszer után kialakult helyzet jellemzésére. 

A piacok például egyáltalán nem „szabadok” 

az állami vagy kartellszerû beavatkozástól, 

gazdasági vonatkozásban sokkal indokoltabb 

volna „kooperatizmusról” beszélni. És 

persze a szellemi élet sem „szabad”, mivel azt 

a baloldal szögesdróttal és tûzparanccsal õrzött 

gondolatköre tartja fogva. 

Különösen Magyarországon nem célszerû 

„neoliberalizmusról” beszélni, hanem inkább 

„neototalitarizmus” vagy “poszttotalitarizmus” 

kifejezéseket volna indokoltabb használni 

helyette. Egy poszttotalitarista társadalomban 

a mérsékeltség átgondolt és õszinte 

megnyilvánulásai mindenképpen marginálisnak, 

sõt szélsõségesnek bizonyulnak. 

Észak-Koreában például, ahol a szélsõség vált 

„normálissá”, azonnal megbüntetik a mérsékeltséget. 

Ha az állami újság azt írja, hogy 

Kim Dzsong Il – miután elhatározta, hogy tökéletesíti 

emlékezõtehetségét – fejbõl megtanulta 

minden észak-koreai dolgozó telefonszámát, 

senki sem vonja kétségbe. S ha akadna 

újságíró, aki ezt megtenné, és úgy érvelne, 

hogy az emberi emlékezet nem képes több 

millió szám rögzítésére, azt minden bizonnyal 

azonnal szélsõségesnek állítanának be. Magyarországon 

persze messze nem ilyen súlyos 

ahelyzet,deaproblémagyökereugyanaz,s 

ezért mérlegelni kellene, hogy milyen eszközökkel 

lehet és kell kimászni a totalitarizmusból, 

és hogyan lehetséges helyre állítani a 

normalitást. 

– Ön szerint miért nem került eddig erre 

sor? 

– Míg Nyugat-Európában a túlreprezentáltságnak 

egyfajta negatív egyensúlya alakult 

ki, a totalitarista közelmúltból oly nehezen 

kilábaló Magyarországon alapvetõen más 

a helyzet. Mind a szellemi, mind a gazdasági 

életben érezhetõ a régi nomenklatúra hegemóniája. 

A piramist képezõ személyeknek 

természetesen meg lehet bocsátani, fennáll 

azonban a veszély, hogy miután kihalnak, 

mások fogják õket helyettesíteni, és a kapcsolatrendszer, 

ez a klánbeli érdekszövetség 

állandósulni fog e poszttotalitarista ország 

társadalmában. 

Hogy mindez megtörténhet, annak elsõsorban 

az az oka, hogy a magyar jobboldal 

rendkívüli gyávaságot mutat mind a populistázással, 

mind a többi ideológiai váddal szemben. 

Az MDF, majd késõbb a Fidesz a nyugat-európai 

jobboldali partok visszafogott 

médiastratégiáját és imázsát akarta átvenni, 

és úgy gondolta, hogy ez a nyugati modell 

Magyarországon, teljesen más történelmi körülmények 

között is érvényesíthetõ. Ez pedig 

súlyos hiba volt. Ha ugyanis nem támadjuk 

eléggé az ellenfél leninista lejáratási technikáját, 

akkor növeljük sebezhetõségünket 

olyan perverz és agresszív jelszavak által, 

mint például, hogy „állítsuk meg a Fidesz hazugsággyárát”. 

A patologikus hazudozók 

gyakran vádolják azzal a másikat, amit õk 

maguk tesznek, vagy terveznek. Sztálin például 

a harmincas években azzal vádolta a 

nyugati országokat, hogy a hitleri Németországot 

és a Szovjetuniót egymás ellen uszítják, 

míg õ maga már a húszas évek óta azon 

töprengett, hogyan tudna a fasiszta Németország 

és a „kapitalista” országok közt a lehetõ 

legpusztítóbb háborút kirobbantatni, 

amely végén a Szovjetunió gyõztesként léphetne 

be. A „hazugsággyár” esetében is pont 


az ellenkezõje igaz annak, amit el akarnak hitetni 

az emberekkel, hiszen – ezen a metaforán 

belül maradva – a baloldal és a baloldali 

médiagépezet sokkal jobban megfelel a „hazugsággyár” 

definíciójának, mint a Fidesz. 

De mondok egy másik példát is. Orbán 

Viktort gyakran vetik össze Berlusconival is, 

jóllehet, Orbánnak nincs pénze arra, hogy 

megvesztegessen pártfunkcionáriusokat. Ráadásul 

Magyarországon a baloldalnak összehasonlíthatatlanul 

nagyobb a befolyása a médiára, 

mint a Fidesznek. Márpedig ha valakit 

ilyen hazugsággal támadnak, akkor szabad felbõszülni, 

szabad kinevetni az ellenfelet, de tilos 

visszafogottnak és nyugodtnak maradni. 

Berlusconival kapcsolatban egyébként európai 

szinten is meglehetõsen megtévesztõ módon 

viselkednek. Természetesen nem kívánatos, 

hogy egy politikusnak akkora befolyása legyen 

a médiára, mint neki – ez az irányelv 

azonban minden politikusra érvényes, baloldaliakra 

is. Olaszország az egyetlen ország az 

EU-n belül, ahol a jobboldal tartja kézben a 

fõbb televízió csatornákat. Minden más tagállamban 

az ellenkezõ baj honol: a baloldal uralja 

mind a sajtót, mind a televíziót. 

– A 2002-es parlamenti választások elõtt a 

baloldali propagandagépezet gyõzelemre vitte 

az SZDSZ és az MSZP hajóját. A következõ 

választásokhoz közeledve sokak számára aggodalomra 

ad okot, hogy ugyanez ugyanígy megismétlõdhet. 

Lát valami kiutat? 

– A magyar nép nagy része sajnos még 

mindig fogékony a leninista agitpropra. 

1956-ban ez nem így volt. A forradalom leverése 

és megtorlása után azonban elkezdõdött 

egy újabb, és lényegesen tartósabb következménnyel 

járó folyamat: a megvesztegetés. A 

kádári diktatúra az életszínvonal emelésével 

próbálta megbékíteni a lakosságot, s valamilyen 

perverz hálából, – mint a stewardess, aki 

a repülõgép elterítése után beleszeret a terroristába 

–, sokan úgy kezdték érezni, hogy 

mindez Kádárnak köszönhetõ. Ami óriási tévedés 

volt, hiszen ez egyes egyedül, kizárólag 

az 56-osoknak volt köszönhetõ. Senki másnak. 

Õk adták jelét ugyanis annak, hogy a 

magyar nép tûrõképességének bizony vannak 

határai. A kádári rezsim pedig, rettegve 

egy újabb felkeléstõl, emelte az életszínvonalat. 

Nem demokratikus okokból vagy együttérzésbõl, 

hanem félelembõl. Sir John 

Harrington 17. századi angol tudós egyik 

epigrammájában egészen pontoson körülírta 

azt a mechanizmust, amivel a nép a bitorló 

iránt viselkedik. Ez Kádarra és a kádárizmusra 

is tökéletesen érvényes: „Treason doth 

never prosper, What’s the reason?, For if it 

prosper, None dare call it treason” („Az árulás 

soha sem hoz gyümölcsöt. Hogy miért? 

Mert ha hoz, senki sem meri többé árulásnak 

nevezni.”) 

Fizikai értelemben a berlini fal már mindenhol 

összedõlt a világon. Éppen ideje, 

hogy a szellemi életben is átvágják a szögesdrótot, 

lefegyverezzék a határõröket és felrobbantsák 

a hamis „antifasiszta” védõfalat. 

Ha megteszik, ugyanúgy, ahogy a berlini fal 

lerombolása után történt, nem a fasizmus 

fog bejönni, hanem a szabadság friss szele. 

A gazdasági életben el kell kerülni a kartellozódást, 

és le kell szerelni a már létezõket, 

amihez egy kemény antikartellista felügyelõ 

intézményre volna szükség. 

Totalitarizmusról lehetetlen beszélni 

anélkül, hogy ne említsük meg az 1956-os 

forradalmat. Ez a forradalom ugyanis egy nagyon 

lényeges kísérlet volt: az egyensúly 

helyreállítására. Ez volt a 20. század egyetlen 

olyan forradalma, amelyben a mérsékeltség 

„robbant ki”. Az 56-os forradalom megmentette 

a magyar nemzetet. Ma helyre kell állítani 

az ország egyensúlyát és be kell fejezni a 

forradalmat: szabadságot a szellemi életben, 

egyenlõséget a törvények elõtt, szolidaritást a 

gyengék iránt. S mindezt mérsékelten, 

méltóságosan és bátran. 

(A Magyar Nemzet 2005.11.08-i számában 

az interjú rövidített változata már olvasható 

volt – szerk.) 

Kaszás Péter – MNO 

Michiel Klinkhamer holland russzológus 

kutatóként és publicistaként dolgozik 

Amszterdamban. Cikkei holland és német 

lapokban jelennek meg. Saját fordítóirodát 

mûködtet. Anyanyelvén kívül orosz, angol, 

francia, német, magyar, spanyol és olasz 

nyelven fordít. Politológusként mindenekelõtt 

a kommunizmus történetével foglalkozik. 

Kitûnõ magyar nyelvtudása és Magyarország 

iránti érdeklõdése még a nyolcvanas 

évek végére nyúlik vissza, amikor egy 

éven keresztül az ELTE történelem szakán 

tanult Budapesten. Marcel van 

Hamersvelddel közösen írt könyve, a Könyörtelen 

messianizmus magyar nyelven is 

olvasható (Kairosz 1998.). 

Több tízezer nyugdíjas fizet pár száz forintot, 

hogy részt vegyen egy termékbemutató 

elõadáson, utána pedig fürödjön 

vagy egyen egy jót. 

Soprontól Nyíregyházáig, Egertõl Pécsig 

járják az országot azok az emberek, akik 

egy-egy cég termékbemutatóval egybekötött 

utazásán vesznek részt. Sokuknak ez az 

egyetlen lehetõsége a kimozdulásra. A Heti 

Válasz az általában szemétkosárba kerülõ 

reklámanyagok alapján egy társadalmi jelenség 

nyomába eredt. 

Több tízezer nyugdíjas, munkanélküli 

vagy éppen egyedülálló fizet pár száz forintot, 

hogy részt vegyen egy-egy terméket - 

ágynemût, egészségvédõ szereket, konyhai 

eszközöket - bemutató elõadáson, utána 

pedig fürödjön, sétáljon vagy egyen egy jót. 

A szórólapokon népszerûsített, tíz éve német 

mintára elindult marketingakció mára 

jelentõs méreteket öltött. A három legnagyobb 

cég naponta harminc autóbuszt közlekedtet 

az ország különbözõ pontjaira a hét 

minden napján. A fõvárosban majd egy tucat 

vállalkozás foglalkozik utaztató termékbemutatókkal, 

melyek résztvevõi minimális 

pénzért kikapcsolódhatnak, a társaságok 

pedig megtalálják a számításukat. 

Hajnali háromnegyed hat van, Budapesten, 

a pesterzsébeti Kossuth Lajos utca és 

Baross utca sarkán állunk. A korai idõpont 

ellenére legalább harmincan állnak a megállóban, 

szinte kivétel nélkül nyugdíjasok. 

A zacskókkal, cekkerekkel felsorakozó emberek 

azonban nem a BKV buszára várnak, 

hanem egy termékbemutatókat szervezõ 

kft. egri kirándulásán szeretnének részt 

venni. Ezért töltötték ki a postaládájukba 

bedobott jelentkezési szelvényt, és küldték 

vissza már hetekkel korábban a cégnek. 

Néhány perccel hat után mozgás támad. 

- Jönnek! - kiáltja egy bõrsapkás úr. Két 

fehér autóbusz fordul be, a felszállás másodpercek 

alatt lezajlik, az utastérben elindul a 

társadalmi élet. 

- Szervusz, Margitkám, észre sem vettelek 

odalent ebben a sötétben - puszilkodik 

össze két szvetteres hölgy. Egy házaspár pedig 

máris a beígért borkóstolóra melegít. 

Lassan keveredünk ki a városból, még három 

helyen veszünk fel utastársakat (itt így 

nevezik egymást az emberek), ráadásul a sofõr 

el is téved. A napfelkelte Soroksáron ér, 

mérgelõdik is egy szemüveges, õsz hajú 

utastárs, aki az utolsó ülésekrõl kiabálja 

elõre navigációs tanácsait a kissé eltájolt 

buszvezetõnek. 

KÁVÉ, SENECA 

A reggeli csúcsforgalom foglyul ejti a 

buszt a Hungária körúton, van idõ a részvételi 

díjak befizetésére. Zöld pulóveres, sárga 

sálas asszony gyûjti az 1590 forintos részvételi 

díjat egy tescós zacskóba. Visszaadni 


nem tud, könyvelésnek se híre, se hamva. 

Ellenben hosszan elbeszélget az egyik 

utastárssal a múltkori nyugdíjasbálról. 

- Tudod, Évikém, a nyugdíjasklub Kispesten, 

a központban, mellette most kaszinó 

van, hogy mondjam neked, régen a játékterem 

helyén volt az Ifjúgárda - magyarázza 

a bálterem fekvését. 

Aztán mégis kijutunk a városból, az 

M3-as autópályán suhanunk. Elõkerülnek 

a szalámis zsömlék, a virágmintás termoszok, 

a nejlonzacskóba csomagolt pillepalackok. 

Akad olyan utastárs is, aki reggeli 

helyett Senecát olvas. Jól haladunk, a csúszás 

miatt mégis késve érkezünk Mezõkövesdre. 

Kertes házak között, egy étterem 

elõtt fékez a busz. Kedves arcú, fehér 

pufidzsekis szõke lány pattan föl buszunkra. 

Az utat szervezõ cég nevében üdvözöl, elmondja, 

mi is vár ránk. A termékbemutatót 

követõen majd Egerbe megyünk, ahol disznótoros 

ebédet kapunk és bort kóstolunk. 

Az utóbbi két programpontot hálás moraj 

fogadja. Lekecmergünk a buszról, az 

étterem háta mögé terelnek. 

A terem, ahol a bemutatót tartják, a belvárosi 

iskolák tornaszobájának esztétikumát 

vegyíti egy üzemi menza kényelmével: két sor 

asztal, székek a közel kilencven „érdeklõdõnek“. 

A falakat zöld és piros farostlemezek 

takarják, valamilyen rejtélyes okból 

papírgirlandok lógnak kókadtan a gerendákról. 

A hely fényét egy óriási fikusz és egy üres 

italhûtõ emeli. A berendezéshez tartozik még 

néhány kartondoboz, egy mobiltöltõ és egy 

félig telt kakaószacskó. A terem végében a 

cég emblémájával díszített pódium: onnan 

vezényli majd a termékbemutatót a harminc 

év körüli, nyakkendõjére mikrofont csíptetõ, 

gyors beszédû elõadó. 

Kérdõíveket osztanak, piros színû jár a 

nõknek, kék a férfiaknak. („Emberek, töltsék 

ki, õrizzék meg, a végén ennek fejében 

kapják az ajándékot“ - int mindenkit házigazdánk.) 

Ebben személyes adataink mellett 

befektetési szándékainkról, utazási szokásainkról 

faggatnak, és azt tudakolják, mikor 

kereshetne fel a cég munkatársa 

rendkívül kedvezõ ajánlatukkal. 

VIDÁM BEMUTATÓ 

Töltögetõ buzgalmunknak az ajtó záródása 

vet véget, kezdõdik az elõadás. Házigazdánk 

bemutatja magát és segítõit, beszél cégérõl, 

amely „kiváló minõségû“ termékek árusításával 

foglalkozik. Például egy belga vállalat 

egészen különleges anyagból gyártott edénykészletével, 

amelyhez boltokban nem lehet 

hozzájutni. Egymás után mutatja fel a kuktákat, 

serpenyõket, körbeadja õket, kérdez, lelkesít 

és mulattat. Élcelõdésének tárgya általában 

az elõzõ napi csoport: „Ott nem voltak 

ilyen kedves, helyes emberek“ - állítja. Közben 

egy piros kardigános, fehér edzõcipõs úr 

az asztal alatt bulvárlapot olvas, fülhallgatóján 

a zsebrádiót hallgatva. Amikor leveszi fülérõl 

a szerkezetet, elmondja, mi következik, 

és türelemre int: az árakról majd csak jó két 

óra múlva esik szó. Kíváncsian tudakoljuk 

tájékozottságának forrását, s kiderül, hogy 

több tucat bemutatót ült már végig, jobban 

ismeri a felvonultatott marketingeszköztárat, 

mint sok profi. Több mint egy óra múlva jön 

az elsõ szünet, az emberek kitódulnak a napra, 

rágyújtanak, a vécé felé veszik az irányt. 

- Vásárolni? Ugyan, kedveském, az emberek 

döntõ többsége még soha nem vásárolt 

semmit ilyen bemutatón. Csupa nyugdíjas 

van itt - mondja egy festett hajú 

aszszony füstöt fújva. Ismerõse helyesel, szerinte 

az emberek letudandó leckének tekintik 

a termékbemutatókat, a társaság az 

utazás miatt fizeti be a részvételi díjat. 

- Üljek otthon a négy fal között a kutyámmal, 

amikor hetekig senki nem néz felém? 

Inkább eljövök, és kikapcsolódok egy 

kicsit - összegez elõbbi beszélgetõpartnerünk. 

A show pedig folytatódik. 

Lassan közeledünk a lényeg felé, elõadónk 

a megtakarítást ecseteli. Állítja, az edények 

kiváló hõtartó anyagának köszönhetõen sokkalgyorsabbankészülazétel.-Mitleheta 

felszabaduló idõ alatt csinálni? - szögezi hallgatóságának 

a kérdést. Repkednek a válaszok, 

akad, aki keresztrejtvényt fejtene, más 

takarítana. A legnagyobb tetszést mégis egy 

kontyos asszony aratja. - Szerelmeteskedni! - 

rikkantja. Egy pillanatra felbomlik a rend, az 

elõadó is kiesik a szerepébõl. A közelünkben 

ülõ, feketébe öltözött asszony, aki eddig folyamatosan 

gonoszkodó megjegyzéseket tett 

és Readers Digestet olvasott, belepirul a nevetésbe, 

még a könnye is kicsordul. 

Házigazdánk ekkor úgy dönt, beveti a csodafegyvert. 

- Hallom, jövõre is emelik a gáz 

árát, mennyivel, 19 százalékkal? - kérdezi az 

emberektõl. A közönség felmorajlik. Repkednek 

a megjegyzések, alig lehet csitítani a 

résztvevõket, akik végül csendben hallgatják, 

hogy ha a cég által forgalmazott kuktákkal 

fõzünk, a zománcos edényekhez képest 

jóval kevesebb gázt kell elhasználnunk. 

Végre elhangzik az ár: a 24 darabos készlet 

350 ezer forintba kerül. Ám nem eszik olyan 

forrón a kását. Kiderül, hogy éppen a cég születésnapja 

van (bár az elõadó kétszer is rossz 

dátumot mond), ezért ráadásként serpenyõt 

és kínai porcelánkészletet kapnánk ajándékba, 

s az összeg is 230 ezer forintra csökken. 

Felszabadult taps fogadja az információt, még 

a rádiós, kardigános urat is magával ragadja a 

hangulat, bólogat, így már megéri. Jelentkezünk 

azok közé, akiket komolyan érdekel az 

ajánlat, a többieknek addig szünet. Elõadónk 

a részletfizetési lehetõséget, a hitelfelvétel 

feltételeit taglalja, a házhoz szállítás elõnyeit 

ecseteli. Hatodmagunkkal végül sajnálkozunk: 

talán majd legközelebb. Hetedik utastársunk, 

egy fekete dzsekis úr azonban már 

tölti is ki a megrendelõlapot, fizeti a foglalót. 

Az õ tetszését elnyerte az ajánlat. 

Három és fél órája tart az elõadás, az 

utastársakat már a beígért ebéd foglalkoztatja. 

A bemutató végeztével egy fehér furgon 

hátuljából osztják az ajándékot: a házaspárok 

kenyérpirítót kapnak, az egyedül 

utazó hölgyek és urak választhatnak a szeletelõ 

és a kenyereskészlet között. Aztán 

irány Eger. 

BOR, NÓTA 

A Szépasszonyvölgybe, egy kis családi pincészethez 

érkezünk, ahol borkóstoló és disznótoros 

vár. A szabadban szürke 

szemeteszacskókból szedik elõ az összenyo- 


morodott kenyérszeleteket, fekete kutya 

hempereg a muslicák lepte cefrében. Egy 

hideg és nedves, félig pince, félig garázs helyiségbe 

lépünk. A bejáratnál féldecis mûanyag 

pohárral várnak, benne seszínû folyadék: 

óvatosan hajtjuk le, welcome 

drinkként szervírozott erõs házi pálinkára 

számítunk. Tévedünk, ízetlen fehér löttyöt 

kortyolunk. Kiderül, a beígért „háromféle 

bor“ kóstolásának egyharmadán túl is vagyunk, 

ezért már csak a disznótorosban reménykedhetünk. 

Ismét csalódnunk kell: 

papírtálcán három vékony karika hurka érkezik, 

kevéske káposzta jár mellé. No meg a 

menzás üvegkancsóból öntögetett kétszer 

féldeci, édeskés vörösbor. 

Szintetizátoros turbó-lakodalmas üvölt a 

hangfalakból. Háziasszonyunk, a tulajdonos 

felesége sajnálattal közli, hogy nemrég 

meghalt a prímás, ezért nincs élõzene. Vásárolhatunk 

viszont folyóbort és házi pogácsát. 

Hamarosan sorban állnak az emberek 

a helyes mûanyag hordócskákban kimért 

borért, egy-két utastársunk pedig már kipirult 

arccal dúdolgat. Lassan vége a napnak. 

- Úgy szerettem volna legalább a várhoz 

eljutni, rég jártam itt - sóhajt egyik utastársunk. 

Az elhúzódott termékbemutató miatt 

azonban nem jutott idõ csavargásra. Hazafelé, 

a buszon jó a hangulat, hamarosan 

nóta is csendül. Kipirult asszony vezeti a 

kart, néha több szólamban is harsog a Száz 

forintnak ötven a fele és az Akácos út. 

Nemzedéki toplistának is beillik, ahogy követik 

egymást az örökzöldek: felcsendül a 

Hallod-e Rozika te, majd a Hogyha egyszer 

sok pénzem lesz felel neki. A dalok közötti 

szünetben elõkerül a politika. 

- Jaj, ez a Gyurcsány miniszter milyen 

okos - sóhajt látványosan egyik utastársunk. 

A fõnótás asszony azonnal nekiugrik: 

- Na, Irénkém, legalább van valaki, aki szereti 

azt a hólyagot - közli ellentmondást 

nem tûrve. Gyors vita bontakozik ki, a társalgás 

a postaládában talált kormánybíráló 

újságtól („Nem kell annak hinni, azt ellenzékiek 

csinálják“) Erdély visszaszerzésének 

módozataiig ível. Végül megtalálják a közös 

nevezõt: mindegyik politikust csak a zsebe 

érdekli, egyik sem jobb a Deákné vásznánál. 

Már az esti budapesti dugóban araszolunk, 

s a következõ heti kirándulásról esik 

szó. A kalocsai paprikamúzeumba szervez 

utat egy cég, az ismertetõ szerint az ajándék 

„egy csodálatos porcelán Mikulás, elemmel 

mûködtethetõ, világító bányászlámpával“. 

Ott a helyünk. 

Forrás: Ablonczy Bálint – Heti Válasz

2005/131. - Jó Ha Figyelünk

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

Delete template?

Save as template?