2012/314. szám - Jó Ha Figyelünk

A GDP TRÓNFOSZTÁSA
nem azt méri, amit mérni kellene (tanulmány)
PONTATLAN ÉS FÉLREVEZETŐ?
Bármilyen sokszínű, változatos legyen is az emberek véleménye
arról, hogy mi számít haladásnak, a kormányok hosszú idő óta egyetlen
szám alakulásán mérik, hogy jó vagy rossz irányban mennek-e a
dolgok, és ez a hazai össztermék, angol rövidítéssel a GDP. Ez a szám
magába foglalja mindazt, ami egy ország területén született gazdasági
teljesítménynek nevezhető, függetlenül a teljesítményt produkáló
nemzeti hovatartozásától. A hagyományos szemlélet szerint
minél gyorsabban nő a GDP, annál jobb az ország és lakói helyzete.
Ez a vélemény máig meghatározó, annak ellenére, hogy tudósok már
évtizedek óta bírálják a mutatót, hangsúlyozva, hogy a GDP pontatlan
és félrevezető mércéje a haladásnak.
Az utóbbi időben már a politikusok egy része is magáévá tette –
főleg Európában – ezt a véleményt, és mögé álltak olyan tekintélyes
nemzetközi szervezetek, mint például a Gazdasági Együttműködési
és Fejlesztési Szervezet (OECD). Olasz és kanadai közgazdászok
megfogalmazása szerint a bruttó nemzeti termék mint mérőszám
nemcsak alkalmatlan a XXI. századi társadalom életkörülményeinek
tükrözésére, hanem rossz irányba, a gazdasági növekedés semmi
másra tekintettel nem lévő hajszolására ösztönöz.
Hogy lássuk, mit jelent ez, elég megnézni, konkrétan milyen hatással
van a GDP az egyénre – érvelnek a mérőszám kritikusai, akik megteremtették
a „magas GDP-jű” és az „alacsony GDP-jű” ember fogalmát.
A The New York Times összeállítása szerint a magas GDP-jű ember
távol lakik a munkahelyétől (például kertvárosi környezetben), és nagy
fogyasztású gépkocsival jár munkába, ezért sokat költ üzemanyagra. A
reggeli csúcsforgalom nem tesz jót a kocsijának, amely gyorsan elhasználódik,
ezért néhány évente cserélnie kell, ám a szív- és érrendszerének
se, amelyet drága gyógyszerekkel és orvosi kezelésekkel próbál óvni. A
magas GDP-jű ember sokat dolgozik és sokat költ. Szeret drinkbárba és
étterembe járni, imádja nagy házát, amelyet a legmodernebb biztonsági
berendezéssel véd. Mivel a feleségével együtt roppant elfoglalt, a gyerekeit
bébiszitterre bízza, gyámolításra szoruló szüleit pedig idősotthonban
helyezi el. Házi munkára végképp nem jut ideje egyiküknek sem,
ezért bejárónőt tartanak, és ugyanezért a főzésről is lemondanak, inkább
vendéglőbe mennek vagy házhoz rendelik az ételt. Elfoglaltságuk miatt a
hosszú vakáció náluk szóba se jöhet.
Az alacsony GDP-jű embert és feleségét épp azok a dolgok foglalják
le – a főzés, a takarítás, a ház rendben tartása, a vakáció -,
amelyekre a magas GDP-jűeknek nem jut idejük. Az utóbbiak örülnek
mosó- és szárítógépüknek, míg az előbbiek nem bánják, hogy
kötélre kell akasztaniuk száradni a frissen mosott ruhát. A magas
GDP-jű mosott, azonnal fogyasztható salátát vásárol a boltban, míg
az alacsony GDP-jű esetleg megtermeli a zöldséget a kertjében.
A magas GDP-jű, ha olvasni akar, könyvet vesz, az alacsony
GDP-jű elmegy egy könyvtárba. A módos tornaterembe jár, hogy
karban tartsa magát, a szerényebb jövedelmű előveszi a szekrény
aljából kopott Nike cipőjét, és elmegy futni.
Gazdasági szempontból a magas GDP-jű feltétlenül magasabb rendű,
de hogy valóban jobb-e az élete, az nem biztos. És akkor arról még nem is
beszéltünk, hogy nem költekezik-e túl életmódja megtartása érdekében
– következésképpen azt sem tudjuk, hogy milyen jövő vár rá.
Alcím: Emberi fejlesztési index
A GDP-t mint mérőszámot érő konkrét bírálatok két fő csoportba
sorolhatók.
Az egyik szerint a mutatót „szélesebb merítés” alapján, több
összetevőt figyelembe véve kellene megállapítani. Ez azt jelentené,
hogy az alacsony és magas GDP-jű embert egy személlyé „gyűrnék
össze”, és a GDP-számításban figyelembe vennék az olyan otthoni
tevékenységeket is, mint a háztartásvezetés és a gyerekgondozás. Az
olyan, ma még gazdasági értékkel nem bíró tevékenységnek, mint az
otthoni ételkészítés, ugyanúgy bele kellene számítania a hazai össztermékbe,
mint az éttermi főzésnek.
A kritikák másik nagy csoportja nem a számszaki kifogásokra
helyezi a hangsúlyt, hanem inkább filozófiai jellegű. Az érvelés gerince
szerint ha át is alakítanák a GDP-számítás módszereit, a lényeg mit
sem változna: a haladás mércéje továbbra is a gazdasági növekedés
lenne egy olyan bolygón, amelyet máris túlterhel, hatalmas problémák
elé állít a növekvő fogyasztás és a környezetszennyezés. Ebből a
helyzetből csak olyan mutatók alkalmazásával lehet kitörni, amelyek
pontosan tükrözik az emberi haladás összetettségét, bonyolult voltát.
Egyelőre egy olyan mérőszám van, amely valódi kihívást jelent a
növekedéscentrikus gondolkodással szemben, és ez az emberi fejlettségi
index (HDI). A HDI összesített mutató, magában foglalja a
GDP-t és két módosító tényezőt: az ország lakosainak iskolai adatok
alapján számított képzettségét és a várható élettartamból kiindulva
számított egészségi mutatót. Megalkotója Amartya Kumar Sen
indiai származású amerikai közgazdász, aki 1998-ban közgazdasági
Nobel-díjat kapott a jóléti közgazdaságtan területén végzett munkásságáért,
és pakisztáni kollégája, Mahbub ul-Hak.
Sen szerint a HDI különösen hasznos a szegényebb országok
haladásának mérésére, de a kidolgozása óta eltelt húsz évben a világ
sokat változott, és ma már vannak olyan kutatási adatok, amelyek
új típusú gazdasági és társadalmi méréseket tesznek lehetővé. A klímaváltozással
és a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos problémák
is súlyosabbá váltak, ezek is az újfajta, a GDP alternatíváját jelentő
mérési módszerek kifejlesztése irányába hatnak.
NEM CSAK A SEBESSÉG A LÉNYEG
Ezért hozta létre Nicolas Sarkozy francia elnök azt a testületet, amely
két tucat kutatóból áll, és vezetőiről a Stiglitz-Sen-Fitoussi bizottság
nevet kapta. A csoport 2008-ban és 2009-ben többször ülésezett
Európában és az Egyesült Államokban, és tavaly szeptemberben 300
oldalas jelentésben összegezte következtetéseit.
A kutatók magukévá tették a hazai összterméket mint mutatót
érő mindkét fő bírálatot, és azt mondták, hogy egyrészt a GDP-be
foglalt tevékenységek körét ki kell bővíteni, hogy jobban tükrözze az
egyének életkörülményeit, másrészt az országoknak egyéb, a gazdasági,
társadalmi és környezeti tényezőket figyelembe vevő mutatókat
is alkalmazniuk kell.
A Columbia Egyetemen tanító Joseph Stiglitz professzor példaként
a gépkocsivezetést idézte, mondván, hogy a volán mögött ülő
tudni szeretné, megfelelően működik-e a jármű, ám ha a műszerfalra
néz, többnyire egy fő mutatót lát csak, azt, amelyik jelzi, hogy
mekkora sebességgel halad, de nem árulja el, hogy pontosan mennyi
üzemanyag van még a tartályban, és meddig lehet eljutni vele.
A fő kérdés most már az, hogy a GDP-n kívül hány mutatóra,
mérőszámra van még szükség. Stiglitz és kollégái arra a megállapításra
jutottak, hogy egy adott népesség életminőségének a megállapításához
legalább hét kategóriában kell méréseket végezni. Azok:
egészségügy, oktatás, környezet, munkával való ellátottság, anyagi
jólét, személyi kapcsolatok, politikai elkötelezettség.
Abban sem volt vita közöttük, hogy egy, a haladás kérdését komolyan
vizsgálni akaró országban mérni kell a méltányosság szintjét is,
vagyis az anyagi és szociális javak elosztását, a gazdasági fejlődés és a
környezeti állapotok fenntarthatóságát.
Forrás: MTI
JÓ HA FIGYELÜNK! 95