2012/314. szám - Jó Ha Figyelünk

LEVÉL AZ ELLENZÉKHEZ
Őszintébb lett volna, ha levelemet, nem az
ellenzékhez, hanem a magyar zsidósághoz
címzem. A jelenleg rossz stratégiával harcolók
erejének kilenc tizedét ugyanis a magyar
zsidóság adja.
Abból a szempontból is jobb lett volna
a magyar zsidóssághoz szólnom, mert nem
az ellenzéket féltem, hogy rossz úton jár,
mert nem féltem sem a szélsőjobbot, sem a
szélsőbalt, mert azok vélt érdekeiknek megfelelően
cselekednek. Ilyenek egyrészt erőtlenek,
másrészt mindig voltak, és mindig
lesznek, de mindig erőtlennek maradnak,
mert nincs erejük ahhoz. Hogy erősek lehessenek.
A magyar zsidóságot féltem, mert ők
pótolhatatlanok.
Ha valami, az ellenzék jelenlegi stratégiája
garantálni fogja, hogy a Fidesz még
további néhány cikluson keresztül megtartja
a kétharmados többségét. Tehát nem
a Fideszt féltem, mert nem rá veszélyesek,
hanem őket, mert a jelenlegi viselkedésüket
önpusztítónak tartom.
A liberális ellenzék nem látja be, hogy a
szoclib koalíció nem nyerhet választásokat.
A magyar választóknak ugyanis nagyon kis
hányada az, akik elfogadják a liberális politikát.
Mind a szocialisták, mind a liberálisok a
maguk útján járva, hosszú távon, erősebbek
lennének, mint közös politikai fronton.
A magyar társadalom nagy többsége
közép-jobb, vagyis nemzeti, és konzervatív.
Amelyik párt nem úgy politizál, hogy
elfogadható legyen a közép-jobb nézetűek
jelentős hányada számára, nagyon sokáig ne
álmodjon választási győzelemről.
Mire tanít az elmúlt százötven év?
A magyar zsidóság a kiegyezéstől a második
zsidótörvényig, vagyis a teljes náci befolyás
érvényesüléséig, a részarányánál sokkal
nagyobb gazdasági és kulturális szerepet
kapott. Ezt a tényleges érdemein túl, annak
köszönhette, hogy megalkudott a hatalommal,
ami hálás volt a támogatásért. A zsidóság
is jól járt. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy eltekintve
a mindig érezhető antiszemitizmustól,
az első világháborút megelőző fél évszázadban,
Európán belül a Monarchiában volt a
legjobb helye, a legnagyobb befolyása. Nem
abszolúte, de relatíve. Budapest volt a világ
legnagyobb zsidó lakossággal rendelkező
város. Tőlünk keletre ugyan még többen voltak,
de megalázottak. Nyugatra kevesebben,
de jobb módban és szabadabban élhettek, de
sokkal kisebb volt a befolyásuk.
Az sem tagadható, hogy gyakran érték
őket sérelmek, mert a kontinens keleti felén
mindig volt antiszemitizmus, de okosan,
tanultan, több munkával működtek együtt a
hatalommal. Ennek köszönhetően, az államalkotóknál
jobban boldogultak.
Az első hibát a proletárforradalomban
követték el. Nem mérték fel reálisan, hogy
a magyar társadalomban hiányoztak azok az
erők, amelyek akármilyen erőszakkal is, de
fenn tudták volna tartani a munkások hatalmát.
Mivel a proletárdiktatúrának nem volt
támogatása az úri középosztályban, és még
az úrrá válni akaró magyar értelmiségben
sem, a zsidóké lett a főszerep.
Ezért aztán a hisztérikusan kommunista
ellenes erők győzelme után nemcsak a háborúvesztésért,
de Trianonért is őket tették
felelőssé.
Ezzel a két háború közt megszakadt a politikai
hatalommal való együttműködés feltétele.
Ehhez járult, hogy a mindent a revízióra építő
politika egyetlen külső támogatását Hitlertől
remélhetett. Ez a két tény vezetett aztán a
zsidóság fizikai megsemmisítését is elfogadó
tettekig. Ennél nagyobb bűnt, nemcsak erkölcsileg,
de nemzeti érdekünket sértően sem
követtünk el. Ezt az időszakot azonban sem az
elkövetők, sem az áldozatok nem rendezték le
egymás között. Az elkövetők Hitlerre hárítják
azt is, amit ők követtek el. A magyar zsidóság
pedig nem veszi tudomásul, hogy a bűnösök
között, nem mi voltunk a legmesszebb menők.
A tengelyhatalmak oldalán nálunk
maradt életben aránylag a legtöbb zsidó.
Aztán pedig itt maradt meg a legnagyobb
befolyásuk. Erre mi, nem zsidó magyarok,
nem lehetünk büszkék, de a magyar zsidóság
is magának árt, ha ezt sem érti meg.
Azt is elfogadom, hogy joguk van nem
megbocsátani, de akik a történtek ellenére
itt maradtak, maguknak ártanak, ha ennyi
sem vesznek tudomásul.
A sztálinista években játszott szerepük
sincs tisztázva.
Ha nem tetszik a rendszer, passzív ellenzékbe
vonulok. Ez volt 1945 után a magyar
úri középosztály politikája. Nem azt keresték,
mit lehet tenni a bolsevik megszállás
viszonyai között, hanem abban reménykedtek,
hogy hamarosan összeomlik a Szovjetunió.
Eltelt közben negyvenöt év, amiben
ugyan sokaknak volt borzalom, de a nép
többsége munkát kapott, iskolába járhatott,
szakmát tanult, házat épített.
Utólag elmondhatjuk, hogy azt a rendszert
nem mi akartuk, abba azonban mindenki
másnál bölcsebben berendezkedtünk.
Bilinccsel a lábunkon, de táncolhattunk.
Erre büszke csak az lehet, aki nem maradt
passzív, nem örült a rendszer kudarcinak,
hanem tette, amit tenni lehetett.
A történelem nem azokat fogja megőrizni,
akik megtették azt, amit a rendszer
megengedett.
Ebben a rendszerben, a Rákosi-rendszerben
a legjobban a magyar zsidósság vizsgázott.
A nagy többségük vállalta az együttműködést.
Sokuk még túl is lihegte azt. Be kellene
látni, hogy az a rendszer sokkal rosszabb volt
a liberális politikára született zsidóknak, mint
az úri középosztálynak. Mégis csak az előbbiek
vállalták, az utóbbiak többsége pedig
belepusztult, meg sem érte a szabadságot.
Az antiszemiták meg sem érthetik, hogy az
a negyven év, azon belül még a Rákosi-rendszer
is rosszabb lett volna, ha a magyar zsidóság
nem vállalja benne az élcsapat szerepét.
A magyar sztálinizmus is kevésbé volt
rossz, mint ott, ahol nem maradtak zsidók,
és szinte értelmiség nélkül másolták a bolsevik
rendszert.
A magyar zsidóság már 1953-ban is,
zömmel Nagy Imre mögé állt.
Lelkesen támogatták azt a bolsevik rendszert,
ami már lazított a primitív másoláson.
Nagy Imre csapatában részarányuknál sokkal
nagyobb szerepet játszottak a későbbi
liberálisok szülei.
Az igaz, hogy a forradalom alatt, és főleg
a leverése után az indokoltnál is jobban
megijedtek. Nem ok nélkül, de a tényleges
okánál jobban. Ezért a bosszúállásban a kelleténél
aktívabbak voltak.
Ahogy azonban Kádárnak sikerült
megerősíteni a pozícióját, a magyar zsidóság
többsége, a sztálinistákkal szemben,
mögötte sorakozott fel.
Ők alkották az új gazdasági mechanizmus
élcsapatában a nagy többséget.
Nélkülük nem lehettünk volna a legvidámabb
barakk.
A rendszerváltást megérezve, a kiegyezés
utáni politikai stratégiához tértek vissza. A
konzervatívokkal keresték a kapcsolatot.
Antall Józsefet ők segítették az MDF
élére, vele kötöttek paktumot, őt támogatták
az MDF konzervatív párttá való átalakításban.
Ez annyira sikerült nekik, hogy az
MDF a következő választáson katasztrofálisan
megbukott.
Ebből, a magyar zsidóság leszűrhette
volna a tanulságot, hogy nekik mértékletesnek
kell lenni a szövetségesük támogatásában,
mert akit lelkesen támogatnak, nagyot
fog bukni.
Sajnos, nem tanultak belőle, sőt úgy érezték,
hogy ők a király-csinálók. A következő
választáson abszolút többséget szerző MSZPvel
azonnal koalíciót kötöttek. Horn Gyula
megörült a szövetségnek, és a saját liberálisaira
bízta a gazdaságpolitikát. A ciklus végére már
Bokros Lajos uralta a gazdaságpolitikát. Bevezették,
Európában először és utoljára a „kötelező
magán nyugdíjpénztárakat. El is bukták a
következő választást. De ebből sem tanultak.
Pedig ők segítették kormányra a Fideszt.
6 JÓ HA FIGYELÜNK!