ÖNKÉNTESSÉG, JÓTÉKONYSÁG, TÁRSADALMI INTEGRÁCIÓ - MEK

Ez elsô látásra meglepô ugyan, de – némi gondolkodás után – nem tûnik
hihetetlennek. A nonprofit szektor különbözô részterületei a kilencvenes
évek elején meglehetôsen eltérô ütemben fejlôdtek. 1991–92-ben több
mint kétezer iskolai alapítvány jött létre (Kuti, 1998b, 33. old.). Könnyen
ment, hiszen a háttérben ott volt maga az iskola, amely biztosítani tudta az
alapítás lebonyolításához szükséges adminisztratív szakértelmet, néha még
az alapító tôkét is. Ebben az idôszakban a lakossági adományok adóalapból
való leírásának még szinte semmi korlátja nem volt (Bíró, 2002). Nem számított
törvénytelennek, s így igen gyorsan gyakorlattá vált, hogy a különbözô
iskolai programok, táborozások költségeit a szülôk alapítványi befizetések
útján, adómentesen fedezték. Hasonló jelenségeket a kulturális területen
is meg lehetett figyelni. Számos községben ilyen konstrukcióban épült
ki például a kábeltelevíziós hálózat, és egy darabig még utána is alapítványi
formában mûködött. Ez akár magyarázhatja is az oktatás és a kultúra adományokból
való magas részesedését.
Ugyanakkor a szociális és egészségügyi nonprofit szervezetek fejlôdése
lényegesen lassabban indult. Maguk a rászorultak kevéssé voltak felkészültek
a szervezetalapításra, a segítô szakmák képviselôit pedig komolyan aggasztotta,
hogy az alanyi jogon járó ellátást egy olyan vegyes rendszer válthatja
fel, amelyben benne rejlik a partikularizmus és a paternalizmus veszélye
(Salamon, 1991). Sokan attól is tartottak, hogy a nonprofit szervezetek
megjelenése nyomán az állam esetleg felmentve fogja érezni magát a szociális
felelôsség alól.
Az 1993 óta eltelt évtized fordított a helyzeten. Az egyéni adományok
adókedvezményei folyamatosan csökkentek, mára gyakorlatilag eltûntek
(Csizmár–Bíró, 1998; György, 2005). Nem csoda tehát, ha az oktatási alapítványok
lakossági támogatottsága folyó áron számítva is alig (mindössze
23 százalékkal) emelkedett. A kulturális területre áramló adományok
értéke ugyan közel duplájára nôtt, de még így sem tartott lépést az
inflációval. Több mint ötszörösére növekedett viszont az egészségügyi és
a szociális területen mûködô nonprofit szervezeteknek átutalt adományok
összege. Ebben egyszerre tükrözôdik a lakosság rászorultak iránti
szolidaritása, illetve a jótékonysági szervezetek szektoron belüli erôsödése
és egyre professzionálisabbá váló adományszervezési tevékenysége. A szociális
és egészségügyi alapítványok, egyesületek az elmúlt évtizedben
kiemelkedôen nagy energiákkal és igen kreatívan növelték adományozói
bázisukat. A szakmailag hibátlanul kivitelezett hagyományos kampányok
(például a Gyermekétkeztetési Alapítvány postai kampánya) mellett a
sokkoló reklámoktól (például a Gyermekrák Alapítvány óriásplakátja a
kopasz kisgyerekkel) sem riadtak vissza. De említhetünk egészen szokatlan
eszközöket is, mint például a népszerû orvoskrimik szerzôje által írt, a
Peter Cerny Alapítványt népszerûsítô könyv (Tailor, 2004), Sváby András
elôszavával.
93