ÖNKÉNTESSÉG, JÓTÉKONYSÁG, TÁRSADALMI INTEGRÁCIÓ - MEK

természetesen külön vizsgáltuk a semmilyen módon nem adományozók
csoportját is.
Az eredmények azt mutatják, hogy a világszemlélet és a jótékonysági magatartás
között meglehetôsen szoros, bár korántsem függvényszerû a kapcsolat.
A nem adományozók fele azon a véleményen van, hogy a társadalmi
problémák megoldása az állam és az önkormányzatok feladata. Kevesebb
mint egyötödük gondolja azt, hogy az állam nem mindenható, s így a
problémák kezeléséhez az adakozásra is szükség van. A nonprofit szektor
pénzadományozóinak felsô ötödénél az arányok majdnem fordítottak.
Ennek a csoportnak csak egyötöde hisz abban, hogy az állam minden
feladatot meg tudna oldani. Az adományozók tágabb körében ez az arány
éppúgy egyharmados, mint azoké, akik a jótékonyságot is nélkülözhetetlennek
tartják.
Figyelemre méltó, hogy a felsô ötöd véleménye mit sem változik attól, ha
lényegében ugyanezt a kérdést az adókövetkezmények figyelembevételével
fogalmazzuk meg. Ezzel szemben a nem adományozók állami szerepvállalás
iránti lelkesedése erôsen megcsappan, amikor a kérdésbôl világosan kiderül,
hogy a társadalmi problémák állami megoldásai valójában adókból
való finanszírozást jelentenek. A tágabb támogatói csoport véleménye szintén
nagyot változik, s ezáltal közel kerül a felsô ötödbe tartozókéhoz.
A felelôsség és a terhek elhárításának szándéka tükrözôdik abban is, hogy
a nem adományozók mintegy 40 százaléka szerint az adakozás csak a gazdagoktól
várható el. Még egynegyedük sem ért egyet az ellentétes állítással,
mely szerint akinek egy kicsit is több jutott, annak segítenie kell másokon.
E tekintetben az adományozók szûkebb és tágabb csoportjának eléggé különbözô
az attitûdje. Az elôbbieknek mindössze 6, az utóbbiaknak 17 százaléka
hárítaná mindenestül a gazdagokra az adományozás felelôsségét.
A családok kötelezettségeit és teherbíró-képességét illetôen valamivel
közelebb van egymáshoz a nem adományozók és az adományozók álláspontja.
Az elôbbieknek mintegy egyötöde, az utóbbiaknak egytizede gondolja
azt, hogy a jó családok képesek a gondok megoldására, nincs szükségük
idegenek segítségére. A jótékonykodók mindkét csoportja 70 százalék
körüli arányban érzi úgy, hogy bárki kerülhet olyan helyzetbe, amikor mások
segítségére szorul. Ugyanez az arány a nem adományozóknál is 50 százalék
fölötti.
A saját felelôsséggel és a szolidaritás diktálta kötelezettségekkel kapcsolatos
vélemények kevésbé szóródnak, mint azt a tényleges magatartás
alapján várhatnánk. Az adományozóknak mintegy fele, de a nem jótékonykodóknak
is közel egyharmada tekinti korlátlanul érvényesnek azt a
normát, mely szerint a rászorulókon segíteni erkölcsi kötelesség. Az önhibájukból
bajba kerültek megsegítését kategorikusan elutasítók aránya a
nem adományozók körében egyharmados, a másik két csoportban 20 százalék
körüli.
127