ÖNKÉNTESSÉG, JÓTÉKONYSÁG, TÁRSADALMI INTEGRÁCIÓ - MEK

dok közvetítésével hagyományozódik nemzedékrôl nemzedékre, bár –
mint a korábbiakban már láttuk – a tényleges jótékonysági magatartás alakulásában
a baráti, ismeretségi körben kialakult minták követésének is van
bizonyos szerepe.
A világi nonprofit szervezetek legnagyobb adományozóit a támogatott
szervezetekhez való szoros kötôdés, esetleg az irántuk érzett hála, nosztalgia
is motiválja. Szintén van némi ösztönzô ereje annak, hogy az adományozás
nyomán kapcsolatok épülhetnek ki, közösségek, barátságok jöhetnek
létre. Ezek az indítékok az adományozók tágabb körének döntéseiben
– saját bevallásuk szerint – lényegesen kisebb szerepet játszanak.
Mind a szûkebb, mind a tágabb támogatói kör meglehetôsen elôkelô
helyre sorolta viszont azt az állítást, mely szerint egyszerûen azért adományoz,
mert megteheti, módja van rá. Ez a tény ismét csak arra utal, hogy a
közvélekedésben a jótékonyság napjainkban is a társadalomban elfoglalt
hely fontos indikátora. Sokan érzik úgy, hogy a társadalmi státusuk
mintegy kijelöli számukra az adományozási kötelezettségeket, s ezek teljesítését
– ha megengedhetik maguknak – természetesnek tekintik.
A válaszok alapján ritkának és jelentéktelennek tûnik az ad hoc adományozás.
A civil szervezetek támogatóinak felsô ötödébe tartozókra igen kevéssé
jellemzô, hogy hirtelen elhatározásból, vagy rábeszélésnek engedve
jótékonykodnának. A szélesebb adományozói körbe tartozók valamivel nagyobb
arányban számolnak be arról, hogy ilyen improvizatív döntések is
szerepet játszanak jótékonysági magatartásuk alakulásában.
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy – elôzetes feltevéseinkkel éles ellentétben
– a magyar lakosság adományozási magatartása az elmúlt évtizedben nem a
célracionalitás, hanem a tradicionális jótékonyság irányába tolódott el.
Ugyanakkor annak is mutatkoznak jelei, hogy az adományozás egyre inkább
társadalmi normaként jelenik meg, s mint ilyennek a társadalmi státus és a
közösségi kapcsolatok kiépítésében is növekszik a jelentôsége.
Kutatási eredményeink nemcsak a saját kiinduló hipotézisünket cáfolták
meg. Ellentmondanak a magyar társadalomkutatás egy széles körökben elfogadott
feltételezésének is. E szerint „az átmenet elôrehaladtával a sikeresség
és gazdagság delegitimációja szociológiailag polarizálta a posztszocialista
társadalmakat, aminek következtében a sikeresek és a sikertelenek, a
nyertesek és a vesztesek között kognitív szakadék is keletkezett. Míg az
elôbbiek a meritokratikus, utóbbiak az egalitarius igazságosság-felfogás
irányába mozdultak el.” (Csepeli és szerzôtársai. 2005, 230. old.)
Empirikus adataink sokkal inkább azokat a megállapításokat látszanak
alátámasztani és általánosabb érvénnyel is igazolni, amelyeket – személyes
interjúk alapján – Laki Mihály és Szalai Júlia (2004) tett a vállalkozók plebejus
beállítódásáról és egyenlôségpárti gondolkodásáról.
Ebbôl a szempontból különösen érdekes azokat a válaszokat is áttekinteni,
amelyeket a nem adományozóktól a „miért nem” kérdésre kaptunk.
123