ÖNKÉNTESSÉG, JÓTÉKONYSÁG, TÁRSADALMI INTEGRÁCIÓ - MEK

tulajdonítottak a külsô mintáknak, azaz annak, hogy közeli ismerôseik, barátaik
és kollégáik is szoktak adakozni. Ez feltehetôleg azt jelzi, hogy
legalábbis beindultak olyan folyamatok, amelyek nyomán az adományozás,
az önzetlen segítségnyújtás idôvel általánosan elfogadott normává válhat.
Az eddig elmondottakkal teljes összhangban vannak azok a válaszok,
amelyeket a pénzadományok haszonélvezôire vonatkozó kérdésünkre kaptunk
(33. tábla). Az adakozással a támogatók elsöprô többsége a személyes
és családi érdekkörén kívüli személyeket és ügyeket kívánt segíteni. Önös
érdekre 1993-ban és 2004-ben egyaránt az érintetteknek csak egészen kis
része (9,6 illetve 4,8 százaléka) utalt.
Nagyon érdekes viszont az az átrendezôdés, amely a mások érdekét szolgáló
adományok haszonélvezôinek belsô összetételében bekövetkezett.
1993-ban még a pénzt adományozók több mint fele azt mondta, hogy támogatása
a közösség általános érdekeit szolgálta, s nem egészen 30 százalékuk
azt, hogy ismeretlen rászorulókat kívánt segíteni. 2004-re ezek az arányok
lényegében megfordultak. A támogatók több mint fele immár az ismeretlen
rászorulókat említette, s csak mintegy egyharmaduk a közösség
általános érdekeit. 46 Ez részben valószínûleg individualizálódási, közösségvesztési
tendenciákat jelez, részben ismét csak alátámasztja azt a már egyéb
összefüggésekben is megfogalmazott következtetésünket, hogy a hazai
adományozás az elmúlt évtizedben a tradicionális jótékonykodás irányába tolódott
el.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ehhez a szemléleti változáshoz az
adományok adópolitikai kezelése, a kedvezmények többszöri megnyirbálása
szintén hozzájárulhatott. Miközben az ideologikus megnyilvánulásokban
egyre sûrûbben találkozunk a kormányzati és a magánszféra közötti
együttmûködés, a PPP (public-private partnership) szükségességének említésével
(Jenei, 2005), a burkolt „üzenet” egészen más. Az adópolitikai gyakorlat
egyre kevésbé ismeri el, hogy a lakossági adományozás közcélokat
szolgál, s ennek megfelelôen a növekedését érdemes adókedvezményekkel
ösztönözni.
46 Ilyen nagy változások esetén természetesen mindig indokolt, hogy „gyanakodjunk”
az eredményekre, s ellenôrizzük, nem kérdôívszerkesztési vagy kérdezéstechnikai okokra
vezethetôk-e vissza a meglepô átrendezôdések. Ez a módszertani ellenôrzés ezúttal is
megtörtént, és tökéletesen megnyugtató eredménnyel járt. Magának a kérdésnek a megfogalmazása
az 1993-as és a 2004-es kérdôívben megegyezett: „Megítélése szerint összességében
kinek a javát szolgálta az, hogy Ön pénzt adományozott?” A választ (a 33. táblában
is szereplô) 5 lehetôség közül kellett kiválasztani. Változott viszont ezeknek a sorrendje.
Az 1993-as felsorolásban az ismeretlen rászorulók szerepeltek az elsô helyen, a közösség
általános érdeke pedig az utolsón, míg 2004-ben a közösség általános érdeke került
a lista élére, az ismeretlen rászorulók pedig az utolsó helyre. Ha a válaszadók nagyobbik
fele 1993-ban ennek ellenére a közösség általános érdekét, 2004-ben pedig az ismeretlen
rászorulókat említette támogatásai legfôbb haszonélvezôjeként, akkor el kell hinnünk,
hogy ez a válasz komoly megfontoláson alapul, és a valódi motivációt tükrözi.
120