ÖNKÉNTESSÉG, JÓTÉKONYSÁG, TÁRSADALMI INTEGRÁCIÓ - MEK

szocializációs folyamatra és az emberek társadalmi beágyazottságára vezetik
vissza. Ennek az iskolának a hívei szerint a filantrópia „nem egyszerûen erkölcsi
tôke és nagylelkûség kérdése, hanem sokkal inkább a társadalmi csábítások
és kötelezettségek hálózatában megtestesülô kapcsolati tôkéé”
(Schervish–Havens, 1997. 257. old.). Ebben a megközelítésben a jótékonysági
magatartás magyarázatának az olyan tényezôk, mint a „kapcsolati kötelezettség”,
az „eseményelkötelezettség” (Sen, 1999), a „valahová tartozás szükséglete”
(Scitovsky, 1990), vagy a szülôi és környezeti minták (Hodgkinson és
szerzôtársai, 1992) legalább annyira fontos összetevôi, mint az egyéni haszonfüggvények
és az altruista megfontolások.
Adományozási motiváció a hazai empirikus kutatások tükrében
A fentiekben összefoglalt fejlôdési tendenciák és szakirodalmi megállapítások
alapján igazolhatónak látszik az a hipotézis, amelyet bevezetôben megfogalmaztunk.
A nemzetközi trendek alapján nem indokolatlan annak feltételezése,
hogy az elmúlt évtizedben a magyar adományozó is tárgyilagosabbá
és tudatosabbá vált; motivációi között – a hagyományos jótékonysági,
szolidaritási késztetések, érzelmi indítékok mellett – a korábbinál valamivel
nagyobb súllyal jelentek meg a támogatás céljára, hasznosulására és a
támogatott szervezetek megbízhatóságára vonatkozó megfontolások.
A magyar társadalom aktuális állapotáról a hazai kutatók által kialakított
kép szintén egybevág a hipotézisünkkel. E szerint „az egyéni céloknak,
vágyaknak konvenciókkal, konzisztens közösségi értékekkel nem szabályozott
és/vagy alig korlátozott követése, a mások érdekét figyelmen kívül hagyó
szolidaritáshiány növeli a sikeres egyént körülvevô közösség ellenszenvét,
elégedetlenségét, miközben redukálja a céljait elért sikeres ’jóllétét’,
boldogságát is. Az egyéni teljesítményre, sikerre és meggazdagodásra
fókuszáló modern fogyasztói társadalom szükségképpen lazítja, nemritkán
egyenesen rombolja az emberi kapcsolatokat azáltal is, hogy esetenként
még a hagyományosan erôs interperszonális szeretetkapcsolatokat is áthatja
a nyereségmaximalizálás célja. Ez pedig redukálja a kapcsolati kötelékeken
belül az emóciót, s az önzetlenségre és altruizmusra alapozott szolidaritást
a legszûkebb nukleáris családba utalja. Ezen a szûk kapcsolatkörön
kívül pedig a haszonelvû, célracionális szelekciót erôsíti.” (Utasi, 2006.
19–20. old.)
Mindazonáltal a kutatás során összegyûjtött empirikus adatok (31–32. ábra
és I. melléklet 24–35. tábla) látványosan megcáfolják a hipotézisünket, s félreérthetetlenül
azt mutatják, hogy a lakossági adományok hátterében az elmúlt
évtizedben a hagyományos jótékonysági késztetések erôsödtek fel.
117