ÖNKÉNTESSÉG, JÓTÉKONYSÁG, TÁRSADALMI INTEGRÁCIÓ - MEK

tékonysági kultúrájában egyszerre vannak jelen a legkülönbözôbb hatások,
köztük azok is, amelyek elmúlt korok társadalmi tapasztalatai nyomán alakultak
ki.
Érdemes tehát – ha csak dióhéjban és nagyon leegyszerûsítve is – áttekinteni
a jótékonysági motiváció történeti fejlôdését, tartalmi és alakváltozásait.
A jótékonyság az ókorban Arisztotelész szerint elsôsorban erénynek számított.
Gyakorlása fôként az egyéni tökéletesség elérését és az erkölcsi integritás
megôrzését szolgálta. A kora középkorban változott a helyzet. Az
immár vallási elôírások által szabályozott és egyházi intézmények által
megszervezett jótékonykodás – legalábbis az egyén szempontjából – az üdvözülés
feltételeként jelent meg. Utóbb a szabályok valamelyes felpuhultak, s
némiképp az interpretáció is változott. Az adományozást egyre inkább a felebaráti
szeretet megnyilvánulásaként értékelték.
A továbbra is kulcsszerepet játszó egyházi szervezésû jótékonyság mellett
az érett középkorban egyre nagyobb szerephez jutottak a filantrópia világi
formái és intézményei is. A céhekhez kötôdve kialakult a szakmai alapú
kölcsönös segítségnyújtás. Létrejöttek az elsô önsegélyezô szervezetek
(bányatársládák, temetkezési egyesületek) is. Az erôsödô városi polgárság
számára a jótékonykodás egyre inkább konkrét társadalmi problémák kezelésének,
ezen belül is elsôsorban a szegények megsegítésének eszköze lett.
Ebben a megközelítésben már – a részvéten túl – a szegénységben rejlô
társadalmi veszélyek felismerése, megelôzésének szándéka is fokozott szerephez
jutott. Az ipari forradalmat követôen mindinkább elfogadottá vált a
leplezetlenül haszonelvû megközelítés. Az elesettekrôl való gondoskodás –
ha az egyén szintjén nem is, társadalmi szinten mindenképpen – olyan áldozatnak
számított, amelyet közösségi célok (például a közbiztonság javítása,
a járványok elkerülése, a munkaerô-szükséglet mennyiségi és minôségi
kielégítése stb.) érdekében érdemes volt meghozni. A jótékonysági intézmények
létrehozásában szintén fontos motívumként szerepelt a látható
szegénység (utcai koldulás, közszemlére tett nyomorúság) keltette rossz közérzet
megszüntetéséhez fûzôdô érdek (Tóth Árpád, 2005).
Az egyén szintjén az is fontos új fejleménynek számított, hogy a rendi
kötöttségektôl megszabaduló, s így mobilabbá váló társadalomban az adományozás
a státusteremtés egyik elfogadott eszköze lett. „A jótékonyság
olyan magatartásforma volt, amelyet a XIX. században a társadalmi elit régi
és új tagjai státusuk megerôsítésére, illetve arra használtak, hogy elnyerjék a
hagyományos elit elismerését.” (Adam, 2004. 17. old.)
A szociális feszültségek kezelését célzó tevékenység közcélúságának felismerése
utóbb magától értetôdôen kitermelte az állami felelôsségvállalás
gondolatát, valamint az állami és a jótékonysági erôfeszítések összehangolására
vonatkozó elképzeléseket, megoldásokat is. Az állami szerepvállalás
iránti igényt különösen felerôsítette, hogy a XIX. század második felétôl
114