folia4 - NYME Természettudományi Kar

Halál, haldoklás
A hagyományos társadalmakban az ember készül a halálra, hiszen a kultúrának érdeke, hogy az
egyén ne felkészületlenül találja szembe magát a mulandóság kihívásával (KUNT 2003b). Az öregek,
ha úgy gondolják, hogy nem sok van már hátra, visszahúzódóbban élnek, idejük jelentősebb részét
imádkozással töltik, felveszik az utolsó kenetet, meghagyják hozzátartozóiknak, hogy melyik ruhában
temessék el őket. Korunkban mind több helyen háttérbe szorul a sajátos, lokális, hagyományos kultúra,
s mind nagyobb teret hódít az egyre több egyetemes jegyet tartalmazó. Ennek során szükségszerűen
átalakult az élet és halál viszonya, átalakult a beteghez, a haldoklóhoz fűződő viszony is. A hozzátartozók
többnyire az orvosokra, a kórházakra bízzák a beteg és a halott közti köztes állapotot.
Táskán még gyakran előfordul, hogy nem hagyják kórházban meghalni a nagybeteget vagy idős
embert. A feleség, a lány vagy a meny ápolja ilyenkor a haldoklót, akár éveken keresztül is – egyrészt
lelkiismereti okokból, másrészt az esetleges rossz kórházi tapasztalatokból okulva. Az ágynak esett
rokont, szomszédot illik időről-időre látogatni. A haldoklót nem hagyják magára. Ha elhúzódik a folyamat,
akár több este is üldögélnek, „segítenek imádkozni” ágyánál a közeli nőrokonok, szomszédasszonyok.
1 Amikor látják, hogy „az utolsó jön”, szentelt gyertyát tesznek a kezébe és elmondanak
egy imát (általában az Úrangyalát és/vagy egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet). A halál beálltával
elmennek orvosért, papért – pár óráig még „használ” ugyanis a feloldozás. Ha kórházban hal meg a
beteg, a családtagok igyekeznek minél előbb odamenni, megnézni, elbúcsúzni tőle. Az idősebbek úgy
gondolják, hogy a halott pár óráig még tudja, hogy mi történik vele, látja hozzátartozóit.
Az 1970-es évekig ravatalozták fel otthon a halottat. A ravatalozás, búcsúztatás, halottas menet
más magyarországiakhoz hasonlóan történt. Temetkezési vállalatok a ’80-as évektől jelentek meg, a
’90-es években váltak általánossá. Még tíz-tizenöt évvel ezelőtt is valamelyik nőrokon vagy előimádkozó
asszony készítette fel a holttestet utolsó útjára, napjainkban már csak ritkán fordul ez elő.
Megmosták, a férfiakat megberetválták, utána vitték ki a temetőbe. Ma ezt a feladatot is többnyire a
temetkezési vállalkozók végzik. A gyászhuszárok a sírásás és elföldelés feladatát is átvállalták a férfirokonoktól.
A holttest távolléte a háztól, a családtól szükségszerűen megváltoztatta a halottas szokásokat.
A halálesettel járó krízishelyzetet azonban ma is fel kell dolgoznia valahogy a szűkebb és a
tágabb közösségnek egyaránt. 2 A halál beálltát követő időszakot a szokásostól eltérő viselkedésformák
követik, melyek tilalmakat, kötelességeket és számtalan külsőséges emberi megnyilvánulást tartalmaznak
(TÁRKÁNY SZÜCS 2003, K. KOVÁCS 1944).
Temetés előtti teendők
A halál híre gyorsan elterjed a kis faluban. Szomszédok adják szájról szájra, így egy-két órán
belül mindenki tudja, hogy mi történt. A családtagok személyesen felkeresik, vagy telefonon felhívják
a közeli rokonokat. Természetesen harangszó is tudatja, óránként, hogy meghalt valaki. Ha egyszerre
két halott van, mindkettőnek jár a harangszó, így egymás után kétszer szólaltatják meg.
Korábban, ha elterjedt a hír, hogy halott van a háznál, szomszédok, jóbarátok, rokonok mentek
megnézni az elhunytat. A halottnézés funkciója egyrészt a részvétnyilvánítás, másrészt a végső
búcsúzás, de szerepet játszik benne a kíváncsiság is (KUNT 1987). Manapság többnyire kórházban
van a holttest, vagy ha otthon, akkor a temetkezési vállalkozó szinte azonnal elszállítja. A rokonok,
szomszédok (főként idősebb asszonyok, özvegyasszonyok) azonban ma is összefutnak a gyászolók
hajlékához, a hátramaradottakat vigasztalják, velük együtt sírnak (a legidősebbek siratnak is), tanácsokat
adnak a temetés lebonyolításához. A halottat ma sem hagyják szívesen egyedül: a temetői ravata-
1 „A közösségi jelenlét, a nyilvánosság egyúttal bizonyos fokig kényszeríti, fegyelmezi is a vég óráira jutót,
hiszen – mint egész élete – utolsó pillanatai is mások szeme előtt zajlanak le.” (Kunt 1987: 116.)
2 „A közösségnek a fennmaradáshoz olyan hatékony viselkedési parancsokat kell kialakítania és átörökítenie,
amelyek azon vészhelyzetekben lépnek működésbe, melyek egyik tagjának elvesztésekor támadnak.” (Kunt
2003: 29.)
94