folia4 - NYME Természettudományi Kar

elhelyezést, hogy eszméleténél van-e a beteg, vagy eszméletlen. Az eszméletlen beteget mindig több
veszély fenyegeti. Ezért elhelyezéséről is úgy kell gondoskodni, hogy biztosítsuk a légcseréjét és ne
tegyük ki újabb veszélyeknek.
Eszméletlen beteg elhelyezésénél még többszörös sérülés esetén is a fixált oldatfekvő helyzetet kell
választani, melyet úgy érünk el, hogy a beteget pl. a jobb oldalára fordítjuk, a jobb alsó végtagját kinyújtjuk,
bal alsó és felső végtagját kb. 90 fokban behajlítjuk, ez a hasrafordulást megakadályozza. A
jobb felső végtagja könyökízületben behajlítva a fej hajas fejbőr határán történő megtámasztására
szolgál. Arca, légutai a talaj felé néznek, ezáltal hányadéka ki tud ürülni, belehelni azt nem tudja és az
oxygenisatiója biztosított, nyelvgyöke nem csúszhat hátra.”
Dr. Gábor Aurél mentőorvos új módszert alkotott, számára elsődleges szempontként szerepelt,
hogy a fordítás könnyű legyen, és stabil véghelyzetet teremtsen. 1972-ben jelentette meg a „Korszerű
elsősegélynyújtás” c. egészségügyi szakközépiskolai könyvét, amelyben részletezte az általa megalkotott
oldalrafordítási módszert:
„...A stabil oldalfekvés a korszerű elsősegély egyik legfontosabb műfogása. Alkalmazása kötelező
minden olyan esetben, amelyben a nyelvhátraesés vagy aspiráció fenyeget, mivel ilyenkor életmentő
értékű. Így kell elhelyezni minden eszméletlen beteget, akire nem tudunk folyamatosan felügyelni (pl.
tömeges baleset). Ettől a szabálytól csak akkor térünk el, ha más módon (pl. műszerekkel) biztosított a
légutak átjárhatósága, ill. ha más módon (pl. segédeszközzel) stabilizált a fekvés...
A hanyattfekvő balesetes „felülre kerülő” oldalán helyezkedünk el (vagyis az ellenkező oldalra,
mint amerre fordítani akarjuk), kb. a dereka magasságában, általában térdelve.
Egyik alkarunkkal térdei alá nyúlva és másik kezünkkel szükség szerint segítve, alsó végtagjait
csípőben és térdben behajlítjuk, vagyis térdeit „felhúzzuk”, amennyire csak lehet.
A térdeket alulról (a térdhajlat felől) átfogva erősen magunk felé húzzuk, ill. döntjük, ezáltal a
medencét – és kisebb mértékben a törzs középső részét is – ugyancsak magunk felé fordítjuk el, tehát a
medence túloldali (alulra kerülő) széle enyhén megemelkedik.
Most másik kezünkkel a túloldali (alulra kerülő) felső végtagot, nyújtott helyzetben, becsúsztatjuk
–betoljuk a medence alá, a középvonal felé, amennyire csak lehetséges.
A felénk eső (felülre kerülő) könyököt enyhén behajlítjuk, a kart a váll alatt biztos fogással megragadjuk.
Ezután a két térdnél és a felénk eső karnál fogva, egyetlen erőteljes lendülettel, az alulra kerülő
kart (mint alátámasztási pont) körül átfordítjuk a törzset a túloldalra. Ezzel a stabilitást biztosító végtagok
nagyjából el is foglalták végleges helyzetüket.
Kiigazítjuk az alulra kerülő felső végtag és alsó végtag helyzetét.
A felülre kerülő alsó végtagot enyhén megemelve kinyújtjuk, majd így fektetjük vissza az alulra
kerülőre.
Kényelmesen pontosra állítjuk a felülre kerülő felső végtag helyzetét, ráfektetjük a beteg arcát.”
Az „Ifjú egészségőr” c. kiadványban a szerző Gábor Aurél, a következőket mondja az oldalra
fordításról:
„...Aki megpróbálja, meggyőződhet arról, hogy így valóban igen könnyű a stabil oldalfekvés létesítése.
Azonban az is világos, hogy a balesetes egyetlen porcikája sem marad mozdítatlan. Márpedig bizonyos
súlyos sérülések esetén a mozgatás veszélyei is igen súlyosak. Ezért olyankor stabil oldalfekvésbe
sem szabad fordítani a balesetest. Ilyen súlyos sérülés pl. a combtörés, a gerinctörés, a többszörös
bordatörés, vagy a hasüreg megnyílása.... Vajon mit tehetünk, amikor a balesetes eszméletlenül hanyatt
fekszik, de valamilyen súlyos sérülés miatt nem alkalmazhatunk stabil oldalfekvést? Ilyenkor
kénytelenek vagyunk a garat kitörlésével megelégedni és ezt szükség szerint ismételni. A nyelv hátraesését
pedig úgy akadályozzuk meg, hogy a fejet hátraszegjük – olyasféle módon, ahogyan azt a befúvásos
lélegeztetésnél látni fogjuk... Ha azonban ilyen akadály nincs, stabil oldalfekvés kötelező minden
esetben, ha a bajbajutott eszméletlen, de nem szorul lélegeztetésre...”
A „Korszerű elsősegélynyújtás” c. mentőtiszti főiskolai jegyzetben, 1975-ben Gábor Aurél a
következőket írja:
82