dolgozat - Pécsi Tudományegyetem

Az abszolút énnek az empirikus énnel való kapcsolatából adódnak azonban a fő
problémák. Hiszen ha az abszolút én valóban végső abszolútum, akkor ez kizárja, hogy
önmagával szemben bármit is tételezzen. 318 Ennek következtében viszont az empirikus én az
intellektuális szemléleten keresztül nem nyerhet igazolást. Schelling ellenben azt állítja, hogy
az empirikus én az intellektuális szemléletben eljut az abszolútumhoz, vagyis mindebből az
következik, hogy az abszolút én nem más, mint az empirikus én az intellektuális
szemléletben. Akkor viszont az abszolútummal azonosított abszolút ént csak az empirikus
énnel való viszonyában magyarázhatjuk, miközben folyamatosan reflektáljuk, hogy maga az
abszolút kívül van a szubjektum-objektum reláción. Végeredményben tehát az abszolút énhez
mint abszolútumhoz nem férhetünk hozzá a maga öntételező aktusában. Végül is a
magyarázat azon sajátos perspektívaváltásai teszik szükségessé az abszolút én és az
abszolútum megkülönböztetését, amelyek egy olyan filozófia perspektívájából adódnak,
amelynek épp az abszolútum a „tárgya”. 319
Schelling Az énről szóló írásának alapkérdésére, „[h]ogyan lehet képes az abszolút én arra,
hogy kilépjen önmagából, és önmagával a nem-ént állítsa szembe”, 320 csak ellentmondásos
választ adhatott, amikor az abszolútumot maga is objektiválta. A Filozófiai levelek a
dogmatizmusról és a kriticizmusról (Philosophische Briefe über Dogmatismus und
Kriticismus) című írás ennek fényében már az alapkérdést is módosítja: „Hogyan jövök én
egyáltalán ahhoz, hogy kilépjek az abszolútumból és egy vele szemben álló területre
lépjek” 321
Azaz Schelling az abszolútumból való kilépés (kiindulás) és a vele való
szembenállás helyett a bennünk lévő abszolútum megtalálását tűzi ki célul. Ez az a pont,
amelyben összefut a dogmatizmus és a kriticizmus minden törekvése is, induljanak ki
bármennyire is különböző princípiumokból.
szembeállítva”. Fukaya [2006]. 38. o. „Ha ugyanis az én eredetileg szembehelyezi magával a nem-ént (nem csak
kizárja azt, mint abszolút én), akkor önmagát megszüntetettként tételezi. De mivel önmagát is teljességgel
tételeznie kell, ezért a nem-ént mint teljességgel megszüntetettet, mint nullával egyenlőt tételezi. Ha tehát
teljességgel tételezi a nem-ént, akkor megszünteti önmagát, ha önmagát teljességgel tételezi, akkor a nem-ént
szünteti meg; és mégis mindkettőnek tételezettnek kell lennie. Ezt az ellentmondást nem lehet másként feloldani,
csak úgy, ha az én egyenlővé teszi magával a nem-ént. De ennek ellentmond a nem-én formája.” Uo. 55. sk. o.
318 Vö. Uo. 40. sk. o.
319 Fukaya [2006]. 39. sk. o.
320 Schelling [2003a]. 45. o.
321 Schelling [2003b]. 107. o.
86