dolgozat - Pécsi Tudományegyetem

módon összekapcsolja, emberi közösségek fönntartására és kialakítására irányuló hajlamát
megalapozza. A végesre való irányulást a vágy érzéki ösztönének vagy princípiumának, a
végtelenre való irányulását a tiszta szeretet intellektuális ösztönének vagy princípiumának
nevezi Jacobi. 234 Ezért azok a cselekvések, amelyek az utóbbi képességből származnak, isteni
cselekedetek, forrásaik pedig isteni érzületek. Ezeket olyan öröm kíséri, amelyet nem lehet
más örömmel összehasonlítani: „ez az öröm az, amelyet Isten saját létezésében lel”. Az öröm
a létezés teljes élvezete. Forrása az életnek és minden tevékenységnek a forrása. 235
A lét megnyilvánulása
A jénai konstellációban Hölderlin Ítélet és lét (Urtheil und Seyn) című programadó írásának
meghatározó jelentősége – az elmúlt néhány évtized kutatásainak köszönhetően –
kétségtelenné vált. E kutatások sikerüket elsősorban annak köszönhetik, hogy azoknak a
konstellációknak a megértésére és feltárására irányultak, amelyekben e meghatározó
személyiségek tudásukat megszerezték, és amelyekben gondolataik és műveik megszülettek.
Hölderlin programadónak tekinthető írásával kapcsolatban is éppen arra kell figyelemmel
lennünk, hogy ne egy teljesen eredeti műnek tekintsük, hanem sokkal inkább egyfajta
„centónak”, amelyben a kortársak alaptétel-filozófiára vonatkozó kritikai megfontolásai
körvonalazódtak. 236
Abban a félévben, amikor Jénában Hölderlin filozófiai koncepciója kialakult, három
meghatározó filozófiai esemény történt: Fichte tudománytana először jelent meg teljes
formájában, Schiller megírta a Levelek az ember esztétikai neveléséről (Briefe über die
ästhetische Erziehung des Menschen) című munkájának utolsó két részét, illetve Niethammer
234 Jacobi [1789]. 46. o.
235 Uo. 47. o. „Az elme Isten iránti szeretete magának Istennek az a szeretete, amellyel önmagát szereti, ám nem
amennyiben végtelen, hanem amennyiben az örökkévalóság szemszögéből tekintett emberi elme lényege által
explikálható. Vagyis az elme Isten iránti értelmi szeretete része annak a végtelen szeretetnek, amellyel Isten
önmagát szereti. […] Ebből következik, hogy Isten, amennyiben önmagát szereti, az embereket szereti, és hogy
következésképp Istennek az emberek iránti szeretete s az elmének Isten iránti szeretete egy és ugyanaz.” Spinoza
[1979]. 391. sk. o.
236 Lásd például Frank [1998]. 47. o.
66