dolgozat - Pécsi Tudományegyetem

istenérv a karteziánus filozófia gondolati pillére volt, amit Jacobi számára elsősorban Spinoza
közvetített. A romantika programjának forrásai kapcsán felvetődik tehát annak a lehetősége,
hogy Jacobival összefüggésben egészen röviden a romantika karteziánus alapjaira utaljunk. 217
Descartes az Elmélkedések harmadik és ötödik részében foglalkozik Isten létének
bizonyításával. A harmadik elmélkedés szerint a gondolatainkban található képzetek realitása
(amit Descartes objektív realitásnak nevezett) mindig visszavezethető egy okra, amelynek
(formális) realitása legalább olyan nagy kell, hogy legyen, mint a képzet realitása: a
csekélyebb erővel bíró sohasem lehet oka a nagyobb erővel rendelkezőnek. Isten bennünk
lévő képzetének végtelensége folytán objektív realitása van. Ebből következik, hogy mi véges
lények sohasem lehetünk ennek a képzetnek az okai, vagyis fel kell tételeznünk egy olyan
okot (Istent), amely formális realitását tekintve végtelen, és amely tőlünk függetlenül
létezik. 218 Descartes ezzel az érvvel – illetve az ötödik elmélkedésben ennek módosított (a
priori) változatával – vetette meg a tudományos megismerés metafizikai alapjait: hidat vert a
cogito és a szubjektumon kívüli valóság közé.
E gondolatnak lényeges aspektusa, hogy miért gondolta egyáltalán Descartes Isten
képzetét „velünk született képzetnek”, idea innatának. A módszeres kétely reziduumaként
felmutatott „gondolkodó szubsztancia” kibővített meghatározása szerint „véges gondolkodó
szubsztanciák” vagyunk (ego sum substantia cogitans finita). A véges létező fogalmát
ugyanakkor csak a végtelen képzetének beszűkített fogalmán keresztül gondolhatom el: a
végtelen létező fogalma a végtelen részleges tagadása által jön létre. 219 Gondolkodásunk
horizontját tehát egy olyan végtelen képzet hozza létre, amely implicite mindig jelen van.
„Minden egyes valósággal létező testnek vagy egyedi dolognak az ideája szükségszerűen
magában foglalja Isten örök és végtelen lényegét.” 220 – olvashatjuk már Spinozánál. Nála az
217 Persze itt mélyebbre is áshatnánk, és utalhatnák a romantika újplatonikus vagy platonikus alapjaira is.
Általában a homogenitás elméletére, amelyben az ész apoteózisa a megismerés garanciája. E szerint az isteni ész
be van ágyazva a valóság lényegébe, ily módon az ember lényegébe is. Ezért a kategóriák nemcsak gondolatilogikai
formák, hanem létformák, amelyek közvetlenül megjelennek a gondolkodásban. A tiszta észből
megteremthető a valóságról szóló definitív, tovább már nem fejleszthető tudás. A tudás a szó teljes értelmében
tudás, a tudomány pedig a tovább nem fejleszthető tudás foglalata. Ami meghatározott, az valamilyen
összefüggés viszonyai által, végső soron az ésszerűen rendezett teljes valóság összefüggésén belül van
meghatározva. A lét pedig mint egész elsőbbséget élvez a meghatározott léttel bíróval. Hölderlin és Schelling
Platón-stúdiumairól lásd bővebben Henrich [2008]. 1–21. o. Vö. Schulz [2005]. 72 skk. o.
218 Descartes [1994]. 45. skk. o. Az omnis determinatio est negatio elvéről van szó.
219 Uo. 56. sk. o.
220 Spinoza [1979]. 132. o.
62