dolgozat - Pécsi Tudományegyetem

származik, ez a tétel pedig az igazság letéteményeseként értelemszerűen nem szorulhat más
tételek igazságára.
Fichte szerint tudásunk objektivitását, és magát a tárgyi világot szellemi
teljesítményként kell megértenünk: a tevékeny szubjektivitás működéseként kell felfognunk.
Így a tudat által teljességgel megközelíthetetlen magában való világ feltételezése
értelmetlenné válik. Vagyis a Ding an sich az elmélet fölösleges eleme, amelyről semmiféle
tapasztalattal nem rendelkezünk; a tudás elmélete kizárólag az énből adhat magyarázatot
ismereteinkre. Persze Fichtének tudomást kellett vennie a tárgyi tapasztalat receptivitásáról is:
ha a tárgyiság csak az éntől való függésében jelenik meg, akkor lehetetlen megmagyarázni az
éntől való különbségét, vagyis értelmetlenné válik tárgyiságról beszélni. „Ha valamit
elképzelek, szembe kell állítanom a képzelővel. Persze a képzet objektumában lehet, és kell
is, hogy legyen valamilyen X, amitől az elképzelendőnek, de épphogy nem képzelőnek
bizonyul: de hogy mindaz, amiben megvan ez az X, nem képzelő, hanem elképzelendő,
egyetlen tárgytól sem tanulhatom meg.” 168 Nem szabad azt gondolnunk tehát, hogy Fichténél
a tapasztalt természet, a tapasztalt reális világ csak és kizárólag a szubjektivitás produktuma
lenne. A világ idealitásának alapja nála nem pusztán azon a tényen nyugszik, hogy a
szubjektivitás aktusai, tételezései által megalkotja a világot. Ha ez lenne a helyzet, akkor
például a tudatunkban konstituálódó idegen szubjektumok is pusztán saját produktumaink
lennének. 169
168 Fichte [1971a]. 104. o.
169 Gondoljunk csak Fichte 1794-ben megjelent Előadások a tudás emberének rendeltetéséről című írásának
azon fejtegetéseire, amelyekben az ember társadalmiságát jellemzi. Az ember természetes ösztöneként jelenik
meg az a szükséglet, hogy hozzá hasonló eszes lények által alkotott közösségben, azaz társadalomban éljen.
Ilyen lényeket az ember nem képes megteremteni, ugyanakkor képzeteinek felülvizsgálata révén felfedezheti
saját magán kívül más eszes lények létezésének nyomait, mivel a másik ember képzetével felmerülő célszerűség
már az észre utalhat. E gondolatokat Fichte interszubjektivitásról szóló érveként is felfoghatjuk. Az említett
célszerűség ugyanis az eszes lények esetében szabadságként, ezzel szemben a természet célszerűsége csak
szigorú szükségszerűségként nyilvánulhat meg. A kérdés tehát az, hogyan teszünk különbséget a tapasztalatban
adott két hatás között, amelyek közül az egyik szükségszerű, a másik viszont szabadon következett be. Fichte
szerint nyilvánvaló, hogy amikor akaratunk meghatározza empirikus énünket, vagyis amikor a „világ
patologikus vonzásának kitett”, empirikus maximákkal, vágyakkal teli szubjektum el tud tekinteni hipotetikus
imperatívuszaitól, akkor lehet tudatában szabadságának. Vannak azonban olyan „kollektív cselekvések”, amikor
ehhez hasonló, de kollektív, közös-kölcsönös akaratmeghatározás, „fogalmi kölcsönhatás” történik. Ezek az
esetek azt bizonyítják, hogy léteznek rajtam kívül is szabad, morális szubjektumok. Fichte szerint épp ez a
társadalmiság sémája: egy célszerűen, morálisan, vagyis szabadon gondolkodó közösség lehetősége. A
társadalomnak e kölcsönhatásokra, kooperációkra épülő dinamikája a morális törvényen nyugszik, ez a törvény
adja cselekvésünk legáltalánosabb mércéjét; és a másik ember szuverenitásának tapasztalatát is. Fichte [1976].
26. sk. o. Vö. Weiss [2004a]. 80. o.
46