dolgozat - Pécsi Tudományegyetem

járunk el. Isten csak a mi, az érzéki világhoz kötődő elménknek akar kedvezni, amikor utat
enged képzelőerőnknek. 119
Komoly nehézségekbe ütközünk, ha Fichte művét a kanti filozófia ismerete nélkül
próbáljuk értelmezni. Fichte ebben a műben Kant előtt jár, bár ahogy ezt már a címválasztás is
egyértelműen jelzi, egyetlen pillanatra sem tér le a kanti kritikai filozófia ösvényéről: „e
tárgyban […] egyedül azt az utat tartsuk szem előtt, amelyet a kritika kijelöl”. 120 Fichte még
Kant formai jellegzetességeit is hűen követi, köztük azt a dedukciós eljárást, amely a
későbbiek során, elsősorban Reinhold közvetítésével, számára is a legfontosabb kritikai
célponttá válik. 121 A nehézségeket még fokozza Fichte akadozó, önismétlő, nehézkes stílusa.
Ezt egyébként már Reinhold is szóvá tette a fentebb idézett tanítványához írt levelében: „A
terjengőség, az ismétlések és más slamposság kétségeket ébreszt bennem, hogy teljesen neki
[Kantnak] tulajdonítsam, bár nem lenne szabad, hogy így legyen. E hatalmas ember, aki már
nem remélheti, hogy sokáig él, ám még sok mondanivalója van, valószínűleg nagyon
siethetett. Az evangéliumok óta a vallás nem kapott még olyan támaszt, mint ebben a műben,
és e nélkül rövidesen az evangéliumok is rosszul jártak volna.” 122
119 Uo. 104. o.
120 Fichte [1962c]. 8. o. Magyarul: Fichte [2003]. 14. o.
121 A kanti kritikákban a (transzcendentális) dedukció fogalma és szerepe kulcsfontosságú, olyan teminus
technicus, amelynek sajátos metodológiai értelme van. Nem egy szigorú logikai levezetés, hanem az érvelésnek
laza keretek között megszabott medrét jelenti. A „dedukció” fogalmának kanti használata – ahogy azt Manfred
Frank kimutatta (Frank [1997]. 158. sk. o.) – a 18. században még érvényben lévő tradícióra vezethető vissza.
Kant természetjogi előadásaihoz Gottfried Achenwalls tankönyvét használta, amely 14. századi dedukciós
írásokat vesz alapul. E dedukciók az egymástól független területek és városállamok közötti jogi viták
rendezésére szolgáltak. „A jogtudósok, midőn jogos és jogtalan igényekről beszélnek, különbséget tesznek a
jogokra vonatkozó kérdés (quid juris) és a tényekre vonatkozó kérdés (quid facti) között. Mindkettő kapcsán
bizonyítást követelnek, s az első fajta bizonyítást, azt tehát, mely a jogosultságokat vagy a jogigényeket hivatott
igazolni, dedukciónak nevezik.” Kant, [2004]. 134. o. (B 116) Nem véletlen tehát, hogy e fent említett korai
recepció jóindulatát kikezdő kritikák fő támadása éppen erre irányult. Nehéz ugyanis szabatosan rekonstruálni az
érvelés menetét, mert nem látható pontosan, mik lennének a kifejtés premisszái, mik a konklúziók, és miként
következik egyik a másikból. Persze a megformálás nehézségei döntően abból erednek – jegyzi meg Dieter
Henrich, hogy a kategóriák transzcendentális dedukciójára vonatkozó fejezet A tiszta ész kritikájának két
legfontosabb érvét egyesíti magában: egyrészt a szisztematikus tapasztalat megismerésének lehetőségéről,
másrészt a tapasztalat határain túl lévő megismerés lehetetlenségéről szóló érveket. (Henrich [1973]. 91. o.)
Amikor tehát Fichte „a kinyilatkoztatás fogalmának a tiszta ész a priori elveiből való dedukciójáról beszél”, e
kanti metódusnak kíván megfelelni. A tiszta ész kritikájának első kiadásában található, „alulról felfelé építkező”
dedukciójával összhangban Fichte is az empirikustól halad a transzszcendentális, a „lehetőségfeltételek” felé:
„nyilván az ész dolga eldönteni, vajon a szóban forgó jelenség megegyezik-e a kinyilatkoztatásnak az észben
adott fogalmával, vagy sem”. Fichte [2003]. 50. o.
122 Fuchs – Lauth – Schiecke [1978]. 35. o. Idézi még Rokay Zoltán fordítói előszavában (Fichte [2003]. 9. o.).
35