dolgozat - Pécsi Tudományegyetem

ismeretekkel rendelkező szabad lényekből korlátlan ismeretekkel rendelkező erkölcsi gépekké
válnánk.” 115
A fichtei koncepciót tehát hasonló „teszt”-ként foghatjuk fel, mint amelyet Kant A
gyakorlai ész kritikájában fogalmazott meg a szubjektív, érzékire irányuló maximáinkat
illetően: minden maximát alá kell vetnünk az univerzális törvénynek, más szóval, próbára kell
tennünk, vajon általános érvényűvé emelhetjük-e őket 116
Fichténél a kinyilatkoztatás
érzékivé tett természetfölöttiként jelenik meg, amelynek ugyancsak a kategorikus
imperatívusz által kell megmérettetnie. A kinyilatkoztatások legfontosabb tartalmi
kritériumának a priori adottnak kell lennie, hozzá képest nem lehet bármi is külsődleges,
hiszen ez nem másból, mint a morális törvényhozásból és annak posztulátumaiból fakad. E
szerint az isteni tekintélynek nem létezik más hitalapja, mint e tanítások ésszerűsége egy
„erkölcsi hívő ész” számára. „Istennek mint a bennünk lévő erkölcsi törvény szerzőjének
eszméje tehát saját törvényhozásunk kivetítésén alapszik, egy szubjektív elem átvitelén egy
rajtunk kívüli lényre, és ez a kivetítés a vallás tulajdonképpeni elve, amennyiben az az akarat
meghatározására szolgál.” 117
Felmerülhet bennünk a kérdés, egyáltalán milyen szerepe van még itt a
kinyilatkoztatásnak Mi végre egyáltalán a kinyilatkoztatás, az erkölcsiség érzékivé tétele, ha
forrása és felülvizsgálatának minden kritériuma az emberi észben található Fichte szerint a
gyakorlati ész nincs még minden emberben kellően kiművelve, és ilyen módon didaktikus
jelentőséggel bírhatnak a kinyilatkoztatás érzéki elemei: „az erkölcsre buzdítanak és
előmozdítják azt”. E ponton beszél például az imádság jelentőségéről, amely „lecsendesíti
érzékiségünket, szívünket pedig erőteljesen kötelességérzetünkhöz és kötelességtudatunkhoz
emeli”. 118 Hangsúlyozza azonban, hogy Isten érzéki bemutatása alapvetően ellentmondásban
áll az erkölcsiséggel, pusztán szubjektív szükségleteinkhez ereszkedünk le akkor, amikor így
115 Fichte [2003]. 88. o.
116 „A tiszta gyakorlati ész törvényei alatt álló ítélőerő szabálya így hangzik: kérdezd meg magad, hogy a
szándékodba álló cselekedetet, ha annak azon természet valamely törvénye szerint kellene megtörténnie,
amelynek te magad is része vagy, tudnád-e tényleg olyannak tekinteni, mint ami akaratod által lehetséges.” Kant
[1998]. 86. sk. o. (Kiemelés tőlem.)
117 Fichte [2003]. 31. o.
118 Uo. 97. és 99. o.
34