dolgozat - Pécsi Tudományegyetem

kinyilatkoztatott vallásból a morál „Két kérdés adódik: hogyan ismerjük fel magunkban az
ész törvényét Isten törvényeként; létezik-e olyan kötelezettség, amely Isten törvényének mint
olyannak betartására kötelez, s vajon min alapszik” 112 Valamennyi kinyilatkoztatott vallás
ugyanis externális, azaz a posteriori mond valamit a természetfelettiről, „a természetfölötti
(erkölcsi) elve rajtunk kívüli”, hiszen egy tekintélyre hivatkozik. Ezzel szemben az
„észvallást” internalitás jellemzi, abban az értelemben, hogy az a priori morális törvény
alapján jutunk el a legfőbb jó – a legfőbb erkölcsi tökéletesség és legfőbb boldogság –
fogalmához, „a természetfölötti (erkölcsi) elve bennünk van”. 113 Ha az elhangzottak alapján
azt kérdezzük, hogy miért van Fichtének szüksége a kritikára, azt válaszolhatjuk, hogy épp a
kinyilatkoztatás externalitása miatt. Ha ugyanis nem tudnánk felülvizsgálni az isteni tekintély
által megalapozott elvek helyességét, akkor bármit elfogadhatnánk; olykor még az erkölccsel
ellenkezőt is.
Vajon honnan tudhatjuk, hogy egyáltalán Isten szól hozzánk akkor, amikor
feltételezzük, hogy valóban érzékelhetően szólna az emberhez. Hiszen érzékeink nem
tudnának különbséget tenni a végtelen és véges létező hangja között. Az indirekt út azonban
járhatóbbnak tűnik. Arról bizonyosan meggyőződhetünk, hogy vannak olyan esetek,
amelyekben a hang biztosan nem származhat Istentől. Ha ugyanis a hang olyasvalamit
parancsol, ami ellenkezik a morális törvénnyel, biztosan nem származhat tőle. 114
A másik lehetőség, ha feltesszük, hogy a kinyilatkoztatás valóban a jó elveit közvetíti,
azaz összhangban van a gyakorlati ész elveivel, ekkor a szubjektum felülvizsgálata és
elkötelezettsége hiányában a kinyilatkoztatás még mindig csak külsődleges lenne, vagyis az
általa megvalósuló cselekedeteknek csak „legalitása lenne, de moralitása nem”. „Egy végtelen
lény, amelyet megismerünk, amely egész fölségével ott lebeg szemünk előtt, erőszakkal fog
minket kényszeríteni és hajtani, hogy teljesítsük parancsait; ez megszüntetné a szabadságot,
az érzéki hajlam örökké elnémulna, elveszítenénk minden érdemet, minden gyakorlást,
bátorítást és örömet, amit a küzdelem révén szereztünk, és mi magunk korlátozott
112 Fichte [2003]. 27. o.
113 Uo. 35. skk. o.
114 Uo. 92. skk. o. Vö. Kant [1995]. 401. o. Kant mindezt Ábrahám történetével illusztrálja, és Ábrahámnak a
vélt isteni parancsra adott válaszát a következőképpen szimulálja: „Hogy szerelmetes fiamat nem szabad
megölnöm, az egészen bizonyos, ám hogy Te, aki megjelentél nekem, Isten vagy-e, abban biztos nem vagyok, s
felőle meg sem bizonyosodhatnám, még ha hangod a (látható) égből dörög is le rám.”
33