dolgozat - Pécsi Tudományegyetem

[…] Mekkora áldás ez egy olyan kornak, amelyben a morál alapjaiban rendült meg, és
amelyben a kötelesség fogalmát valamennyi szótárból kihúzták.” 105
Reinhold a Fichte által említett válságtünetekre, fél évtizeddel korábban, a
felvilágosodás problémakörének középpontba helyezésével mint egy újszerű társadalmi
kontextus kihívására reagál. 106
A középpontban természetesen a hit és ész viszonyának
tisztázása áll, de fontos hangsúlyozni, hogy Reinholdnak a felvilágosodás nem a vallás
megsemmisítő kritikáját jelenti, hanem sokkal inkább annak megfelelő alátámasztását és
igazolását. A döntő kérdés tehát azt célozza, milyen szerepet játszhat az emberi ész az Isten
létére vonatkozó meggyőződésben. Létezhet-e valójában olyan hit, amelynek nincs szüksége
észbeli megalapozásra A választ, Reinhold szerint, maga Kant adta meg A tiszta ész
kritikájában, a dogmatikus metafizika kritikájával: amikor megmutatta, hogy egyrészt az
elméleti ész nem képes igazolni Isten létezését, másrészt éppen hogy a gyakorlati ész
implikálja Isten létezésének szükségszerűségét. Reinhold szemében ebből következik a kanti
gondolatok legfőbb erénye: a gyakorlati ész és a vallás belső koherenciája. E belső
koherenciának a demonstrációja a Minden kinyilatkoztatás kritikájának feladata is.
A Fichte művében megfogalmazódó probléma gyökerét tehát a filozófiai és a vallási
diskurzus konfliktusában kell keresnünk. A konfliktus elsődleges oka, hogy a racionalitás és
hit szférái – egy kritikai vizsgálatot megelőzően – közvetíthetetlennek tűnnek. Hiszen szigorú,
elsődleges értelemben a hit fogalma merőben ellentétes a racionalizálhatósággal; éppen hogy
irracionális. Ha viszont az, akkor a hitigazságok letéteményesei által közvetített hittartalmak
felülvizsgálhatatlanokká válnak. Kant kritikájának mintájára, úgy tűnik, tisztázható e két
diskurzus rendje, felvázolható egy köztes, „racionális” megoldás.
E kérdésben döntő jelentősége van tehát annak, hol húzta meg Kant A tiszta ész
kritikájában azt a bizonyos „kritikai határt”. Kant első kritikájában két meghatározó részre
osztotta fel ugyanis a transzcendentalitásról szóló értekezését: a „transzcendentális
esztétikára” és a „transzcendentális logikára”. A fent említett kritikai határ azonban nem a két
cím alatt kifejtett gondolatok között található, hanem magán a transzcendentális logikán belül,
pontosabban a „transzcendentális analitika” és a „transzcendentális dialektika” között. 107 Kant
105 Uo. 41. o.
106 Reinhold [1923].
107 Lásd Kant [2004]. 5–11. o.
31