dolgozat - Pécsi Tudományegyetem

ugyanis az abszolút ábrázolhatatlanságának kihívására úgy válaszol, hogy azon túl, amit
szavakban kifejez, azt is sejtetni engedi, amit nem képes kimondani. 465 Tieck „Szimfóniák”
című írásában a „költői” fogalmát állította az abszolút zene esztétikájának középpontjába. A
„költői” kifejezéssel valamennyi művészet közös szubsztanciáját jelöli, amely Tieck,
Wackenroder és Hoffman szerint is a hangszeres zenében testesül meg a leginkább. 466 „Ezek a
szimfóniák olyan sokszínű, sokrétű, kuszán bonyolult és szép kifejletű drámát képesek
megjeleníteni, amelyet a költő soha nem nyújthat számunkra; ezek ugyanis rejtelmes nyelven
a legrejtelmesebbet fedezik fel, nem függenek a valószínűség semmilyen törvényétől, nem
szükséges semmilyen történethez és semmilyen karakterhez kapcsolódniuk, megmaradnak a
maguk tisztán költői világában.” 467
A „tiszta poézis” és vele együtt a modern költészet
programját Novalis a következőképpen összegzi: „Elbeszélések összefüggés nélkül, de
asszociációkkal, miként az álmok; költemények, pusztán jól hangzó verssorok, teli szép
szavakkal, de mindenféle értelem és összefüggés nélkül – megérteni legfeljebb egyes
versszakokat lehet – mint a legheterogénebb dolgokból álló megannyi töredék. Az igazi
poézisnek legfeljebb nagyvonalúan értelmezett, allegorikus értelme lehet, és olyasfajta
közvetett hatása, mint a zenének.” 468
A kora romantika irodalom- és zeneesztétikája a „költőinek” új értelmet adott. Ez
kölcsönösen hatott egy új poetológia és az abszolút zene programjának felvázolására, vagyis
annak a kérdésnek az újragondolására, hogy mi teszi a költészetet költészetté vagy a zenét
művészetté. A Schlegelek tehát a „progresszív egyetemes poézisről”, „a poézis poéziséről”,
Tieck vagy Hoffmann pedig a „zeneileg költőiről” beszéltek. E poétikus alapzat
értelmezésekor azonban nem hagyatkozhatunk kizárólag a költészetre. A romantika
esztétikájában ugyanis a poézis olyan eszme, amely a művészet valamennyi konkrét
465 Uo. 69. sk. o.
466 Uo. 73. o.
467 Idézi Dahlhaus. Uo. Vö. Schlegel Frank által idézett és elemzett gondolataival: „[A zenének] »végtelen
előnye, hogy az valami mozgásban lévő; mert ezzel már a szabadság felé közeledünk a dolgok merevségétől és
mozdulatlanságától.« A hallás »a legnemesebb érzék«. »Ez mint a mozgásban levő iránti érzék sokkal
szorosabban kötődik a szabadsághoz, és ennyiben minden érzéknél alkalmasabb arra, hogy megszabadítson
bennünket a dolgok uralmától.« A zene, ez a teljes egészében időbeli művészet, leginkább a szubsztanciamentes
Én folyamatosságának felel meg. A háromdimenziós tér egyértelműsége a művészet közegeként vitatottá válik.
E térbeli művészet hamis önmagával való azonosságot varázsol az ember ábrázolásában. Ezzel szemben […] a
tranzitorikus művészeti fajták lényege a végtelen progresszivitás. Ekként a zene minden mást felülmúl, mert a
legkönnyebben allegorizálja a karakter időbeliségét/változékonyságát.” Frank [1998]. 103. o.
468 Dahlhaus [2004]. 151. o.
127