dolgozat - Pécsi Tudományegyetem

minden földi intenciót elsodor. 461 A hangszeres zene wackenroderi esztétikájában a zene tehát
a végtelenség sejtéseként jelenik meg, ahogy az érzésben a végtelenség feltárul. Ez az érzés
egyúttal már vallás is. „[… Í]gy merészelem végül is, hogy a zene művészetének valódi
értelméről a legbensőmből nyilatkozzam, és a következőket mondom. Ha szívünk rostjainak
minden belső rezdülése – az öröm remegő, az elragadtatás viharos, a felemésztő imádás sűrű
pulzusverései – egyetlen kiáltással szétrobbantja a szavak minden nyelvét mint a szív
legbensőbb bátorságának sírját: akkor szívünk rezgései idegen egek alatt, kecses hárfahúrok
rezdülésében, akár egy túlvilági életben, az átszellemült szépségben szólalnak meg, és
angyalokként ünneplik feltámadásukat. 462
A romantika zeneesztétikája mint az „abszolút zeneművészet” elmélete, a zene és abszolútum
közvetlen megfeleltetését tette lehetővé. A „fenséges” hangszeres zene Wackenroder és Tieck
intuitív metafizikájából bontakozott ki, amely a szabad szellemet, amelyben e zene önmagára
talált, és az abszolútumot, amelyet e zene sejtetni engedett, a kereszténységgel és annak
abszolútumával azonosította. E. T. A. Hoffmann dolgozta ki végül az abszolút zene
elméletének történetileg önálló és maradandó formáját. Hoffman Beethoven Ötödik
szimfóniájáról írt recenziójában két esztétikai eszme, a „zeneiség” és a „plasztikusság”
ellentéteként jellemzi az abszolút zene és a programzene különbségét. 463 Hoffmann szerint
Beethoven zenéje nem a széphez, hanem a fenségeshez kötődik, és ilyen módon nem a
klasszicizmushoz, hanem a romantikához tartozik. „Beethoven zenéje megnyitja a zsilipeket a
borzongás, a félelem, a rémület és a fájdalom áradata előtt, és felébreszti a végtelen
vágyakozást, azt, ami a romantika lényege. Beethoven tisztán romantikus, és éppen ezért
valóban zenei komponista; talán ezzel függ össze, hogy a határozatlan vágyakozásnak teret
nem adó vokális zenét, amely csak a szavakkal jelölt affektusokat ábrázolja, Beethoven
kevesebb sikerrel művelte, s hogy a hangszeres zenéje ritkán szól a tömeghez.” 464
Az abszolút zene egyfajta nyelven túli nyelv. Azt fejezi ki, amit nem lehet nyelvileg
kimondani. E toposz azonban paradox módon épp a költészetnek köszönheti létét. A költészet
461 Wackenroder–Tieck [2001]. 111. skk. o.
462 Idézi Huch [2003]. 26. o.
463 Dahlhaus [2004]. 61. sk. o.
464 Uo. 51. o.
126