dolgozat - Pécsi Tudományegyetem

„fáradhatatlanul csak azon mesterkedtek, hogy megtisztítsák a természetet, a földet, az emberi
lelket és a tudományokat a poézistől”. 451 A szavak erejének leértékelése és a kifejtés szavak
általi közvetítettsége közötti ellentmondást nála a vallásos nyelv ellensúlyozza, amelyből
szakadatlanul kihallatszik az erőfeszítés hiábavalósága és elégtelensége. „De mit küzdök én
balga, hogy a szavakat hangokká olvasszam Ez soha nem az, ahogyan érzek. Jöjjetek, ti,
hangok, húzódjatok közelebb, és mentsetek meg engem ettől a fájdalmas földi küzdelemtől a
szavakért, burkoljatok be ezerféle ragyogásotokkal, tündöklő felhőtökbe, és emeljetek fel a
mindenkit szerető ég régi ölelésébe!” 452
Az Egy művészetkedvelő szerzetes szívének túlcsordulásai című művében a szerzetesszerep
is a mondanivaló vallásos jelentését bővíti, és az „igazi keresztény korok szép, lényegi
vonásainak” 453 megidézésén túl annak a többletnek az érvényre juttatásában játszik szerepet,
amely a művészi képességet is a vallásos hittel megegyező tartományba helyezi: a művész
Isten tolmácsává, és Istenhez hasonlatosan a teremtő mesterség bizonyos fokú birtokosává
válik. 454 Azáltal azonban, hogy Wackenroder e könyvének centrumában Dürer áll, és nem
Raffaello, aki nála az isteni teremtőerő közvetlen megtestesítője, egy olyan művészi
magatartás is hangsúlyossá válik, amely elszakadva az isteni nézőponttól, az emberi
természetben megmutatkozó transzcendencia ábrázolására vállalkozik. 455
A „művészet nyelvével” tehát a mennyeit teljes intenzitásában „megértjük”. A
művészet forrása szellemünk végtelen alapzata, amelyben szakadatlan értelemképződés zajlik.
E végtelen horizont nem fogható át a racionalitással, a művészi reflexió önnön határait nem
ismerheti meg. Sokan sohasem férhetnek hozzá az emberi szellem e mélyrétegeihez, de
léteznek olyan kiváltságosok, akiknek lehetséges a szabad átjárás, és képesek magukkal hozni
valamit „odaátról”. Wackenroder számára ez a „láthatatlan alapzat”, „amely rajtunk túl
451 Novalis [1991]. 633. o.
452 Huch [2003]. 27. o. Vö. A. W. Schlegel [1795].: „A költő, akit művészetének lelkes csodálói kezdetektől
fogva igen felmagasztaltak, valamennyi többi halandó közül a természet legkiváltságosabbika, hiszen ő az
istenek bizalmasa és hírnöke, kinyilatkoztatásaik közvetítője. A földi nyelv, amely félreérthetetlenül magán
viseli a szükség és korlátozottság önkezűleg teremtett jegyeit, nem elegendőek számára; nyelve a tiszta éterben
lélegezik, ő a halhatatlan harmónia egyik leánya. Szinte öntudatlanul, ajkain a szó dallá változik. Az önkívület,
amellyel a fentről adottat ismét kiárasztja, lesz jótéteményének jutalma. Könnyeden és szabadon, mintha
szárnyai lennének, emelkedik a mulandóság végzete fölé, és a szentséges fény, amely átlelkesült homlokát
dicsőíti, kikényszeríti csodálatba ejtett, elragadtatott hallgatóinak imádatát.”
453 Novalis [1991]. 627. o.
454 Wackenroder–Tieck [2001]. 7. sk. o.
455 Uo. 50. skk. o.
124