dolgozat - Pécsi Tudományegyetem

metafizikába. 392
A transzcendentális ideákat ugyanis Kant szerint sohasem használhatjuk
konstitutív módon, „ha pedig mégis így értelmezzük alkalmazásukat, akkor csupán az ész
tévokoskodásán nyugvó (dialektikai) fogalmakhoz juthatunk”. 393
Ellenben regulatív
használatuk abszolút mértékben indokolt, sőt „nélkülözhetetlenül szükséges”. Az ész feltétlen
fogalmai (eszméi) által egy meghatározott célra irányítja az értelmet, és ebből a
perspektívából az értelem „valamennyi szabályának nyomvonala egyetlen pontba fut
össze”. 394 Ez a pont tehát egy eszme, amely túl van a lehetséges tapasztalat határain. A
reguláció mégis behatol az értelem immanenciájába, hogy „a lehető legtágabb kiterjedés
mellett a lehető legnagyobb egységet biztosít[s]a számára”. 395 E közben az az elkerülhetetlen
és csalóka illúzió támad, hogy e forráspont mindig is immanens, mintha maga is egy képzet
lenne, mintha e „nyomvonalak egy objektumból indulnának ki”. Ahogy „a tárgyak a tükör
síkja mögött látszanak”. 396 Ez az illúzió szükségszerűen jön létre, amikor egy lehetséges
tapasztalatot kiterjesztünk e tapasztalat határain túlra, amikor „a lehető legtávolabbi és
legvégső határig kívánjuk elvinni értelmünket”. 397
Az ész regulatív tevékenységének célja tehát, hogy megteremtse a megismerés
egységességét. „Az ész az a képesség, hogy elvek segítségével egységet teremtsünk az
értelem szabályai között. Így tehát az ész soha nem irányul közvetlenül a tapasztalatra vagy
valamiféle tárgyra; az értelemre irányul, hogy fogalmak útján a priori egységet vigyen annak
sokféle ismereteibe.” 398
Az észből származó egység, ami a szisztematikusság alapja,
mindenkor valamilyen eszmét feltételez. Ez nem más, mint „a tudás mint egész formájának az
ideáj[a], mely megelőzi a részek meghatározott ismereteit, s magába foglalja a feltételeket,
melyekben a priori módon meghatározódik valamilyen rész helye és viszonya a többi részhez.
392 Walter Schulz egy másik perspektívából mutatja be ezt a folyamatot: „Az idealista metafizikában az a
nagyszerű, hogy még bevégzettségében is önnön pusztulására figyelmeztet: azáltal, hogy a valódi princípiumot
saját végtelenségében fedi fel, érdemben lehetetlenné válik a létezőnek minden észszerű, az abszolútumból eredő
konstrukciója – érdemben, mivel gyakorlatilag az idealisták folyton eltakarják a metafizika lehetetlenségéről
szerzett felismerést, és éppen egy olyan értelmes rendszerben próbálják a világ egészét megragadni, melynek
kezdete az abszolút szubjektivitás, megalapozó alapként értett formájában. […] A reflektálatlan gondolkodás,
mely a summum ensből vezeti le a világot, nem képes kikapcsolni a reflexiót. Mindig megmarad a lehetősége
annak, hogy a gondolkodás aláveti a legfőbb létezőt a saját kezdetére vonatkozó kérdésnek, és ezzel éppen
magának a legfőbbnek a gondolatát teszi kérdésessé.” Schulz [2005]. 71. sk. o.
393 Kant [2009]. 517. o. (B 672)
394 Uo. (Kiemelés tőlem.)
395 Uo.
396 Uo.
397 Uo. 517. sk. o.
398 Uo. 304. o. (B 359)
110