dolgozat - Pécsi Tudományegyetem

erejű jelenségei nem a morális megindultságot váltják ki, hanem csak a természet pusztító
hatalmától való félelmet. A meglévő morális diszpozíció tehát előfeltétele az analógia
alkalmazhatóságának. A fenségesen keresztül ébredünk tudatára szabadságunknak, de ez nem
okozója a morális képességnek, csak mintegy felmutatja azt. 366
A reflexió vége ()
Fichte filozófiájának princípiuma az öntudat, amelyen valamennyi tudásunk, következésképp
„az emberi szellem egész rendszere” nyugszik. 367
Az öntudatnak ezt a fundamentális
pozícióját azonban nem elég tényként kijelenteni, hanem bizonyítani is kell. Az öntudat
evidenciáját azonban csak a közvetlen és egyedi önelsajátítás élménye tudja igazolni.
Tudatunk legfelsőbb tevékenysége önmagunk elgondolásának különös experimentumán
alapul, amelyet a tudománytan abszolút első alaptétele hivatott kifejezni. A tudománytan
tárgyszférája a filozófus sajátos praxisához kötődik, amelynek véghezvitele nélkül a
tudomány mindig csak formális lehet. 368 A filozófia, vagyis „a tudománytan még nem a
rendszer, hanem csak a reflexió által létrehozott rendszer ábrázolása”. A reflexió feltárja
minden tudásunk legvégső fundamentumát, a tudománytan pedig rögzíti ennek eredményeit.
Épp ezért egyáltalán nem arról van szó, hogy a tudománytan előírja tudatunknak, miként
366 Uo. 178. o. Elemzésemben Cassirer [2001]., Mezősi [1999]., Papp [2010]. és Pálfalusi [1995]. munkáira
támaszkodtam.
367 A Fichtére vonatkozó elemzés Henrich [1967]. tanulmányán alapul.
368 Ez a módszer Descartes redukcióját vagy annak egy kései transzformációját, Husserl fenomenológiai
redukcióját idézi. Ezek éppen ezt a gyakorlatot követelik tőlünk. A „kezdő filozófusnak” át kell élnie azt a
tapasztalatot vagy beállítódásváltást, amely elvezeti őt a végső evidenciához. Mindkét esetben egy olyan
tudomány eszméjéről van szó, amely egy abszolút kezdetből – vagy ahogy Husserl nevezi –, egy „archimédeszi
pontból” indul ki, majd egy abszolút módon megalapozott fejlődésben teljesedik ki. Ezt a kezdetet, bármennyire
szilárdnak látsszék is, egyúttal abszolút evidenciaként kell fellelnünk, olyan evidenciaként, ami abszolút
mértékben mentes a kételytől, világos és egyértelmű. A világra vonatkozó megismerés egyetemes kritikájából
következik, hogy az ilyen módon megszerzett ismeret principiálisan nem felel meg a fenti követelménynek: a
világ létét illetően a transzcendens világra vonatkozó összes ismeret alapjául szolgáló hit nem rendelkezik az
említett abszolút evidenciával. A kezdő filozófusnak tehát a világra vonatkozó hiteivel szemben, és egyúttal
minden világra vonatkozó ismeretével szemben is, legyenek azok akár tudományosak akár tudomány előttiek,
epochét kell gyakorolnia, vagyis azok érvényességét fel kell függesztenie. Ezek után kérdésesé válik, marad-e
hátra érvényben lévő ismeret, ha minden világra vonatkozó ismeretünket érvényen kívül helyezzük. A filozofáló
cogitóját azonban, amely a belső megismerés tárgya, és amely abszolút módon evidens, még ott találjuk. Vö.
például Descartes [1994]. 25. sk. o. és Husserl [1976]. 66. sk. o.
101