2006. évi 1. szám - Jura - Pécsi Tudományegyetem

Kun Tibor: „Aurelio Lepre: Háború és béke a XX. században. Az államok közötti konfliktusoktól a civilizációk ütközéséig”
199
dultak ki és terjedtek át Nyugat-Európába azzal a különbséggel,
hogy az Egyesült Államokban nem vettek
forradalmi fordulatot, Nyugat-Európában, azon
belül is kivételes hevességgel Francia országban, Párizsban
igen. Itt a helyzet De Gaulle-t arra az állásfoglalásra
késztette, hogy ha azok az állam biztonságát
fenyegetik, akár lövetni is fog a tömegre. Erre
szerencsére nem került sor, mert a francia köztársasági
elnököt (mármint jelen esetben De Gaulle-t) támogatók
végül összefogtak és hatalmas tüntetésen,
majd a választásokon a jobboldal mellett tették le
voksukat. Azonban alig csendesedtek el ezek a politikai
tartalmú és irányultságú mozgalmak, az 1970-es
évek Nyugaton a gazdaság újabb válságát hozták az
olajár-robbanás hatására, míg a Keleten a szocialista
gazdaság tovább fejlõdött, bár az itteni lakosság életszínvonala
még ekkor sem érte el a nyugati emberekéét.
Ugyanakkor az utolsó nyugat-európai diktatúrák
kimúltak, így Spanyolországban Franco tábornok
halálával, Portugáliában az önmagát túlélt fasizmus
felszámolásával, illetve Dél-Európában Görögországban
a jobboldali tábornokok eltûnésével.
Ha kicsit visszamegyünk a történelemben, azt láthatjuk,
az egyesített Európa létrehozására irányuló
törekvések az 1950-es években kezdtek konkrét formát
ölteni, az 1980-as években ez a folyamat felgyorsult,
hogy 1992-ben a Maastrichti Szerzõdés aláírásával,
majd pedig 2004-ben újabb országok belépésével
létrejöhessen az Európai Unió. Az idáig vezetõ út nem
volt – és ma sem – mentes az ellentmondásoktól és
ellentétektõl, hiszen az egyes országok eltérõ gazdasági
fejlettséggel léptek be a szervezetbe, és nagy viták
zajlottak akörül is, keresztény vagy felvilágosult
eszmékre épüljön az új Európa. Az afrikaiak dekolonizáció
utáni útkeresése sem volt zökkenõmentes.
Az ún. „afrikai szocializmus” útvesztõbe torkollt,
a sztálini marxizmus-leninizmus úgyszintén, a
négritude-öt a tudományos szocializmussal próbálták
helyettesíteni, Dél-Afrikában az apartheid a
rasszizmus legszélsõségesebb formáit vette fel, az
iszlám Maghreb továbbra is erõsen ragaszkodott hagyományaihoz,
vallásához, ez mindennemû modernizációt
lehetetlenné tett csakúgy, mint Afganisztánban,
ahová a SZU a hadserege segítségével próbálta
saját ideológiáját és az abból táplálkozó modernséget
exportálni – szintén sikertelenül.
7. A világpolitikában a XX. század utolsó két évtizedében
változást a két szuperhatalom vezetõjének
– Reagan és Gorbacsov – találkozói hoztak. A szerzõ
szerint azonban téves az az elképzelés, amely szerint
a szovjet külpolitikát Reagan csillagháborús
tervei változtatták meg, éppen ellenkezõleg, ez csak
felbõszítette a szovjet katonai vezetést. Az igazság
az, hogy a SZU gazdasága nem volt képes tovább
állni a versenyt az USA gazdaságával, és a többi
szocialista ország gazdasága sem tudta már támogatni
a SZU csökkenõ teljesítményû gazdaságát.
De volt más is: Gorbacsov meg akarta õrizni a SZU
egységét, a különbözõ etnikumok egybetartozását;
ez az, amit Jelcin már nem akart, õ az „orosz civilizációt”
kívánta átmenteni. A kommunizmus belsõ
szétesését megelõzõ hidegháború pedig az egyetlen
olyan háború volt, amely az atomenergia hadi célokra
történõ alkalmazása lehetõségének felfedezése
után megelõzte a nyílt konfliktust a két nagyhatalom
között. A XX. század végén – XXI. század elején
az emberiség visszatért az I. világháborút megelõzõ
idõszakhoz, amikor még szintén nem léteztek sorompók
a szabadkereskedelem elõtt.
8. S mi van ma Globalizáció, ún. „pax americana”;
ez utóbbi állítólag már a II. világháború után
elterjedt vélemény volt; Kínának mint az USA egyetlen
XXI. századi lehetséges vetélytársának fejlõdése;
Európában a „multikulturalizmus”, melynek néhány
képviselõje lehetségesnek tartja, hogy az általa vezetett
közösségek a demokráciával szembehelyezkedõ
pozíciókat vegyenek fel, ami viszont gyakran túlzásba
és rossz irányba vitt, szintén antidemokratikus
preventív intézkedéseket vált(ott) ki. S a szerzõ intése:
„Az etnikai feszültségek, a nacionalizmusok, a
vallások közötti konfliktusok az a humusz, amelybõl
a legsúlyosabb nemzetközi, újabb katasztrofális fantazmákat
idézõ válságok nõhetnek ki.”
Ismertetésünkbõl kimaradt több olyan fejezet,
téma, amelyek sok helyet igényeltek volna még, vagy
mert távoli vidékek speciális problémáit tárgyalják,
vagy mert közeli területek – nevezetesen Európa –
történelmi eseményeit idézik fel vagy éppenséggel
mert az átlagos mûveltséggel rendelkezõk, fõleg a
szakemberek, már megfelelõ ismeretekkel rendelkeznek
az érintett és kihagyott témákról. Mindazonáltal
utoljára hagytunk két témát, mert mindenki
számára érdekesnek tartjuk õket.
Az egyik téma, amellyel könyvében a szerzõ részletesen
foglalkozik, a XX. század második felének katasztrófahelyzetei,
amelyeket a „történelmi Jó és Rossz”
idéztek elõ, és amelyek csaknem atomháborúhoz vezettek.
A Nyugat szerint ez a „történelmi Jó” természetesen
a demokrácia, a „történelmi Rossz” pedig
a kommunizmus. A másik oldalról nézve a dolgo-
JURA 2006/1.