ÃRNYAK VONZÃSÃBAN

ÁRNYAK 

VONZÁSÁBAN

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: 

Karén Chance: Clainted by Shadow 

Penguin Books Ltd., 80 Strand, London WC2R ORL, England 

Fordította: 

BERTALAN GYÖRGY 

Szerkesztette: 

HORVÁTH ÁGNES 

Korrektúra: 

FÜZESI ISTVÁN 

A könyv több fejezetében előforduló idézetek 

Shakespeare: Macbeth című tragédiájából származnak, 

fordítója: Szász Károly. 

ISBN 978-963-9943-49-0 

© Karén Chance, 2007 

© Hungárián edition Kelly Kft. 

© Hungárián translation Bertalan György 

Kiadja a Kelly Kft. 

1161 Budapest, Baross utca 158. 

Telefon: 06-30-948-1080 

Felelős kiadó: Kelly Juli 

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. - 100425 

Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató 

www.kellykiado.hu

Köszönetnyilvánítás 

Óriási köszönet jár Marlinnek és Marynek, amiért szó szerint 

menedéket nyújtottak nekem a vihar idején. A Katrina rémálom 

volt, de ti mindent megtettetek azért, hogy végül ezt az évet is 

pozitívan értékelhessem. Külön köszönettel tartozom a szerkesztőmnek, 

Anne Sowardsnak, aki végtelen türelemmel rágta 

át magát a könyv számtalan változatán. Temérdek remek ötletedért 

megérdemelnéd, hogy társszerző legyél, de mivel a borítóra 

úgysem engednék felírni a nevedet, én most legalább ide 

leírom.

1. fejezet 

Azok a napok, amelyek egy démonokkal teli, ráadásul már eleve 

is a pokolra emlékeztető bárban kezdődnek, ritkán végződnek jól. 

Mégis, azt hittem, egy efféle bordélyház szórakoztatóbb hely, különösen 

ha kifejezetten női vendégeknek tartják fenn, és a személyzetet 

jóképű ördögfiak alkotják. De a démoni szeretők nyomorúságosan 

gubbasztottak asztalaiknál, úgy lógatva fejüket, mintha hatalmas 

gondok gyötörnék őket, és ügyet sem vetettek társaságukra. 

Még a mellettem ácsorgó Casanova sem látszott túl boldognak. 

Ennek ellenére szemtelenül igéző pózt vett fel - a szokás hatalma, 

azt hiszem -, ám az arckifejezése már korántsem volt ilyen lelkes. 

- Na jól van, Cassie - vágott bele, mire az egyik embere váratlanul 

magas hangon felzokogott. - Mondd el, hogy mit akarsz, aztán 

vidd őket innen a pokolba! Nekem itt üzletem van. 

Arról a három vénséges vén nőről beszélt, akik a 'bárpultnál 

üldögéltek. Habár az italokat felszolgáló szatír nem akármilyen 

látványt nyújtott, a satrafákat szemmel láthatóan nem lepte meg 

különösebben. Ebben nem volt semmi furcsállnivaló: egyikük sem 

látszott százévesnél fiatalabbnak. Legjellegzetesebb ismertetőjelük 

a zsíros, születésüktől fogva ősz varkocsuk volt, amely kuszán 

összetapadva a földet súrolta. Az előző este megpróbáltam megmosni 

Enyo haját, akinek a neve stílusosan csak „rémség"-et jelent, 

de a hotel samponja nem sokat ért. Akkor adtam fel, amikor egy 

félig elbomlott patkányra emlékeztető valamit találtam a bal füle 

mögött. 

A hajuknak megvolt az az előnye, hogy elterelte a figyelmet az 

arcukról, így nem tűnt fel azonnal, hogy ők hárman kénytelenek 

egy szemen és egyetlen fogon megosztozni. Most épp Enyo igye-

8 KAREN CHANCE 

kezett visszaszerezni a szemet Deinótól („rettegett"), mert szerette 

volna szemügyre venni a döbbenten bámuló pultos srácot. Eközben 

Pemphredo („a riasztó") a fogat vette használatba, hogy felszakítson 

vele egy mogyorószacskót. Végül feladta a hasztalan próbálkozást, 

és az egész csomagot celofánostul a szájába tömte, majd 

élvezettel elnyammogta. 

Sokáig azt hittem, hogy a graiák létezése csupán mítosz, amit az 

unatkozó (mellesleg igen jóképű) görögök találtak ki pár ezer évvel 

a tévé elterjedése előtt. A valóság azonban más. Nemrég sikerült 

megszereznem -oké, elloptam - néhány érdekes apróságot a vámpírok 

Szenátusától, az észak-amerikai vámpírokat felügyelő szervtől, 

és éppen most próbáltam megfejteni, mik is lehetnek azok. Az 

első, amit megvizsgáltam, egy apró, több színben pompázó gömb 

volt, melyet egy fekete fadoboz rejtett. Amint a kezembe vettem, 

azonnal ragyogni kezdett. Egy éles villanást láttam, majd megjelentek 

a vendégeim. 

Mindeddig nem jöttem rá, miért ejtették fogságba a triót, és hogy 

kerültek egyáltalán egy vámpírerődítmény belső szentélyébe. 

A hölgyek észveszejtően idegesítőek voltak, ám a minibár készletének 

folyamatos lecsapolásától eltekintve nem tűntek különösebben 

veszélyesnek. Kénytelen voltam azonban mindenhová magammal 

hurcolni őket, tekintve, hogy a hotelszobában mégsem maradhattak 

felügyelet nélkül. Hajlott koruk ellenére rengeteg energia szorult 

beléjük, és pokoli erőfeszítésembe került elszórakoztatni őket. 

Amikor megérkeztem a kaszinóba, mindegyiküket leültettem 

egy-egy játékgép elé, amíg a dolgomat intéztem, de persze ez nem 

kötötte le őket túl sokáig. Olyanok voltak, mint három ős-öreg csecsemő: 

csak egész rövid ideig tudtak egy dologra figyelni. Nem 

sokkal utánam besomfordáltak a bárba, a kezükben jó néhány, 

minden kétséget kizáróan ebül szerzett szuvenírt szorongatva. 

Deino egy kisebbfajta plüssördögöt csapott a hóna alá, és mellettem 

elhúzva a kezembe nyomott egy hógömböt, mielőtt odacsoszogott 

volna a bárpulthoz. A gömbbe a kaszinó kicsinyített mását 

helyezték el, és ha megráztam, hópelyhek helyett színes lángnyelvek 

kezdtek kavarogni körülötte. Átvillant az agyamon, hogy ami-

ÁRNYAK VONZÁSÁBAN 9 

lyen az én szerencsém, még a végén pont egy ilyen gagyi cucc miatt 

fognak bolti lopást rám húzni. 

Bármilyen idegtépő volt is a különös nővérek pátyolgatása, 

a Casanova arcára kiülő kifejezés azt sugallta, hogy akár még az előnyömre 

is válhatnak. Elmosolyodtam, és figyeltem, amint a pokol 

lángjai ismét elemésztik a kis kaszinót. 

- Ha nem segítesz nekem, lehet, hogy itt hagyom őket. Rájuk 

férne egy kis tatarozás. 

Szükségtelennek tartottam kitérni arra, milyen hatással lenne 

a jelenlétük az üzletmenetre. Casanova arca megrándult, és visszatette 

maradék italát az asztalra. Ahogy előrehajolt, inggallérja alól 

egy pillanatra kivillant erős, napbarnított nyaka. Technikai értelemben 

persze ő nem a történelemből ismert Casanova volt. A démon 

által birtokba vett testek élettartama meghosszabbodik ugyan, de 

nem ennyivel. Az olasz kalandor, aki a gyengébbik nem képviselőinek 

meghódítása terén elért osztatlan sikeréről vált híressé, évszázadokkal 

ezelőtt meghalt, de az egykor benne lakó démon azóta 

testről testre vándorolt. Legújabb reinkarnációjára pedig igazán 

nem lehetett panasz. Többször emlékeztetnem kellett magamat 

arra, hogy üzletelni jöttem, és nem is próbálkozott velem. 

- Nem érdekelnek a problémáid - vetette oda ingerlékenyen. - 

Mennyit kérsz, hogy eltakarítsd ezeket innen 

- Ez nem pénz kérdése. Tudod jól, hogy mit akarok - feleltem, 

s közben igyekeztem diszkréten kissé kényelmesebb pozícióba 

húzkodni a rajtam feszülő szűk szatén miniruhát, de minden bizonnyal 

észrevette a próbálkozást. Mi tagadás, elég nehéz félelmetesnek 

látszani egy fiitteres ördögjelmezben, amelyhez még egy 

csinos kis farkinca is járt. A haragos Scarlett szerepe amúgy sem 

illett vörösesszőke hajamhoz és a fehérnél is hófehérebb bőrömhöz. 

Úgy nézhettem ki, mint egy pufók játék baba, aki keménykedni 

próbál. Nem csoda, hogy tárgyalópartnerem nem kezelte kellő 

komolysággal az ügyet. De ki kellett találnom valamit, hogy a közelébe 

férkőzhessek anélkül, hogy felismernének. Az egyik felszolgáló 

ruhájának elcsenése a személyzeti öltözőből akkor még 

jó ötletnek tűnt.

10 KARÉN CHANCE 

Casanova egy vastagon aranyozott öngyújtóval meggyújtott egy 

apró cigarettát. 

- Ha meg akarsz halni, az a te dolgod, de én biztos nem dugnám 

a fejemet önként a hurokba azzal, hogy összefutok Antonióval. 

Majd' szétveti a bosszúvágy, és ezt te is jól tudod. 

Figyelembe véve, hogy Tony, a vámpír mester és egykori gyámom 

az elsó helyen szerepelt azok listáján, akik a legszívesebben 

saját kandallójuk párkányán, egy urnában szerettek volna viszontlátni 

engem, nem vitattam Casanova álláspontját. De akkor is meg 

kellett találnom Tonyt, és azt a személyt, aki reményeim szerint vele 

volt. Ha nem járok sikerrel, akkor biztos, hogy már nem is lesz 

szükség arra a bizonyos urnára, mert semmi nem marad belőlem, 

amit össze lehetne kaparni. Mivel Casanova egykor Tony jobbkeze 

volt, jó eséllyel megtudhattam tőle, merre rejtőzik a vén gazfickó. 

- Azt hiszem, Myra is nála van - közöltem kurtán. 

Casanova nem érdeklődött további részletek iránt. Nem volt titok, 

hogy Myra nemrég csatlakozott azok táborához, akik mielőbb 

megszabadítanának földi porhüvelyemtől. A köztünk feszülő ellentét 

kezdetben nem személyes természetű volt - inkább szakmai jellegűnek 

mondhatnánk -, amíg ki nem lyuggattam a testét néhány 

helyen. Mostanra viszont nem fért hozzá kétség, hogy ellenséges 

viszonyunk meglehetősen személyessé vált. 

- Együttérzésem - mormolta Casanova. - De attól tartok, ennél 

többet nem ajánlhatok. Meg kell értened, hogy a helyzetem, hogy is 

mondjam... elég bizonytalan. 

így is lehetett fogalmazni. Finoman szólva is szokatlan volt, hogy 

Casanova egyáltalán ilyen fontos szerepet tölthetett be Tony bűnszervezetében. 

A vámpírok általában csak kéretlen versenytársakat 

láttak a démonokban, de az ördögfiak nem tartoztak a démoni hierarchia 

csúcsához. Annyira nem, hogy a legtöbb démon is csupán 

valamiféle lenéző szégyenkezéssel tekintett rájuk. Casanova azonban 

különleges ördögfi volt. 

Néhány évszázaddal ezelőtt egy vadító spanyol don testében keresett 

lakhelyet magának, egyszerűen arra számítva, hogy egy öregedő 

gazdatestet fiatalabbra cserélhet. Csak amikor már folyamat-

ÁRNYAK VONZÁSÁBAN 

11 

ban volt a test birtokba vétele, akkor tudatosult benne, hogy egy újdonsült 

vámpírt választott magának, aki azonban még túlságosan 

kezdő volt ahhoz, hogy kiűzze őt. Mire elért erre a szintre, sikerült 

megegyezésre jutniuk. Casanova évszázadok óta gyakorolt csábítási 

trükkjei révén a vámpír mindig könnyen táplálékhoz jutott, 

a démonnak pedig kapóra jött, hogy végre egy olyan testbe költözhetett, 

amely nem öregszik az idők során. így aztán amikor Tony 

úgy döntött, hogy az Egyesült Államokban élő ördögfiakat is bevonja 

saját üzleti birodalmába, Casanova ideális választásnak tűnt 

az ágazat vezetésére. 

Az Ábrándos Álmok névre keresztelt élményfürdő a Tony vegasi 

kaszinójával, a Dantéval szomszédos, rémségesen csúnya épületben 

működött. Amíg a vakációra érkezett férjek a rulettkerék mellett 

verték el a családi vagyont, elhanyagolt feleségeik a közeli fürdőben 

kerestek vigaszt, ahol a szó minden értelmében különleges 

kezelésekben részesülhettek. Tony vagyona tovább gyarapodott, 

az ördögfiak bőségesen hozzájutottak a számukra létfontosságú 

élvezetekhez, az idelátogató hölgyek arcára pedig hosszú napokig 

elégedett mosoly költözött. Attól eltekintve, hogy természetesen 

illegálisan működött, talán még ez volt Tony egyik legkevésbé elítélendő 

vállalkozása. Oké, voltak, akik szerint a prostitúció nem épp 

a vegasi rendőrség szíve csücske. Ugyanakkor a vámpírok sosem 

törődtek különösebben az emberi törvényekkel. 

- Manapság milyen büntetés jár a rabszolgatartásért - kérdeztem 

mintegy mellékesen. - Szerintem akkor már inkább jöjjön az 

a hurok, nem' 

Casanova most először kizökkenni látszott fölényes modorából. 

Kiejtette kezéből a cigarettát, a parázs a ruhájára hullt, és több helyen 

is apró lyukakat égetett a kényes selyembe, mielőtt idegesen 

lesöpörte volna magáról. 

- Soha nem volt közöm ilyesmihez! 

Nem lepett meg a tiltakozása. Tony az emberek és vámpírok által 

szabott törvényeket egyaránt áthágta, amikor belevágott a mágiahasználó 

lényekkel való kereskedés igencsak jövedelmező, ám legalább 

ennyire veszélyes üzletébe. Az Ezüst Kör, vagyis a Mágusok


Tanácsa, amely ugyanolyan felügyeletet gyakorolt a mágiahasználók 

közössége felett, mint a Szenátus a vámpírok tekintetében, legmélyebb 

felháborodását fejezte ki a történtek kapcsán. A vámpírok 

és az Ezüst Kör között fennálló szerződés kifejezetten tiltotta az efféle 

tevékenységet. A megállapodás semmibevétele akár háborúhoz 

is vezethetett, és a Szenátus már önmagában ezért karót döfött 

volna Tony szívébe, ha nem lett volna ezer más okuk is arra, hogy 

holtan lássák. 

- Erről nehezen fogod meggyőzni a Szenátust, ha a főnököd úgy 

dönt, hogy mindent rád ken - magyaráztam. Az arckifejezéséből 

ítélve Casanova is elgondolkodott már ezen a lehetőségen. Végül is 

ugyanolyan jól ismerte a megbízóját, mint én. - De ha én találok rá 

előbb, Tony kikerül a képből, és tisztázhatod magad. A te érdekeid 

is azt diktálják, hogy segíts nekem. 

Arra számítottam, hogy ezzel az érveléssel célt érhetek. A vámpírok 

együttműködését a legkönnyebben a saját hasznukra való 

hivatkozással lehet elnyerni. Casanova azonban hamar összeszedte 

magát. Biztos kézzel egy újabb cigarettát sodort. 

- Miért vagy olyan biztos abban, hogy tudom, merre van Nekem 

sem árul el mindent. Ott van az az Alphonse, vagy ki, aki segít 

neki. 

Alphonse volt Tony jelenlegi első számú helyettese és egyben 

személyi testőre. Messze a legocsmányabb vámpír volt, akit valaha 

láttam, és az arca híven tükrözte a személyiségét. Mégis sokkal 

szimpatikusabb volt nekem, mint a főnöke. Alphonse nem kedvelt 

engem különösebben, de valószínűleg nem fordulna ellenem, ha 

nincs a közelben Tony, aki parancsot adna erre. 

- Tonynak hátra kellett itt hagynia valakit, amíg távol van, és lefogadnám, 

hogy téged bízott meg. Akkor pedig tudnod kell, hogy 

hol találod. 

Casanova egy hosszú percen át csak bámult rám az egyre sűrűsödő 

füstfelhőn át. 

- Igen, ideiglenesen én vagyok a főnök - ismerte be végül. - De 

csak Vegasban. Phillyben kellene kutakodnod. 

Vadul megráztam a fejem. Erre semmiképp nem kerülhetett sor.

ÁRNYAK VONZÁSÁBAN II 13 

Túl sokan éltek Philadelphiában, Tony legfőbb fellegvárában, akik 

nem épp kellemes emlékeket őriztek rólam. Nagyon nem. 

- Na nem. Lehet, hogy kapnék ott valamit, de az biztosan nem 

információ lenne. 

Casanova ajkai megrándultak, és whiskyre emlékeztető színű 

szemei még a megszokottnál is nagyobb vonzerővel fürkésztek engem. 

Nyeltem egy nagyot, és igyekeztem közömbösséget erőltetni 

magamra, amit egy grimasszal jutalmazott. A beszélgetés kezdett 

zsákutcába futni. 

-Te is tisztában vagy azzal, hogy a család nem veszi jó néven, ha 

valaki kifecsegi a titkokat - mormolta. - Ez még inkább igaz egy 

démon-vámpír fajzatra, akire a legtöbben csak korcsként tekintenek. 

Ráadásul azzal sem szereztem újabb rajongókat, hogy nemrég, 

ha csak egy időre is, de a kezembe került a hatalom ezen a környéken. 

Sokan várnak arra, hogy elkövessek valami ballépést, és a főnök 

elárulása bőven beillene egynek. 

Nem számítottam ilyen őszinteségre, és nem is tudtam mit kezdeni 

vele. Csak bámultam rá, és éreztem, ahogy a félelem a gyomromból 

kiindulva lassan, de biztosan kúszik felfelé a gerincemen. 

Erővel visszaszorítottam, hisz most nem mutathattam ki a gyengeségem. 

Ha nem találok valami módot arra, hogy Casanova megnyíljon 

előttem, rövidesen Myra fogja elérni ezt velem szemben, csakhogy 

ő egy késsel próbálkozik majd. Előrehajoltam az asztal felett, 

és kijátszottam az utolsó kártyámat. 

- Megértek én mindent, amit a család bosszúálló természetéről 

mondtál. De gondolj csak bele: ha Tony akár a Szenátus által, akár 

általam karót kap, hirtelen az öledbe pottyanna némi ingatlanvagyon. 

Mit szólnál hozzá, ha ez a kóceráj végre teljesen a tiéd lehetne 

Casanova beletúrt vállig érő gesztenyebarna hajába, mely látszólag 

természetes módon rendeződött tökéletes hullámokba. Öltönye 

telt barna színe szinte teljesen megegyezett a szeme árnyalatával. 

Nem vagyok a férfidivat nagy szakértője, de a sáfrányszínű nyakkendő 

drágának tűnt, ahogy az aranyórája és a hozzá illő mandzsettagombok 

is. Casanova épp kaviárt kóstolgatott, holott nem igazán


tudtam elképzelni, hogy Tony túlfizette volna. A nagylelkűség nem 

tartozott a legfőbb jellemvonásai közé. 

- Mit nem adnék érte, ha kihajíthatnám ezt a dekorációt - nézett 

körül Casanova vágyakozva. - El tudod képzelni, milyen nehéz 

elérni, hogy a kuncsaftok elengedjék magukat ilyen környezetben 

Nem kellett tovább magyaráznia, pontosan értettem, miről beszél. 

A homályos, ópiumbarlangra emlékeztető belső tér és a bárpult 

fölött lógó sárkányfej, melynek orrlyukából időről időre vízgőz 

gomolygott elő, nem kifejezetten keltette romantikus találkahely 

benyomását. 

- A fiúknak dupla erőbedobással kell dolgozniuk. Múlt hónapban 

direkt csőtörést okoztam, csak hogy legyen indokom kipakolni 

az előcsarnokot, de még annyi minden van itt, ami... Ne is említsd 

a bejáratot! A vendégek felét elriasztja, el sem jutnak idáig. 

- Akkor itt az alkalom, csak segíts nekem. 

Sajnálkozva ingatta a fejét, és sóhajtott, miáltal egy kis füstcsík 

hagyta el az ajkait. 

- Az lehetetlen, chica. Ha Tony megtudja, a földbe döngöl engem. 

Ha karót döf ebbe a testbe, újat kellene keresnem magamnak, 

és már annyira hozzászoktam ehhez. 

Megértettem, hogy Casanova nem akar kockára tenni semmit. 

Sokkal egyszerűbb neki a partvonalról kivárni, mi lesz a meccs 

vége, melyikünk győz. A gyakorlatias gondolkodás mindig is a vámpírok 

sajátja volt. Sajnos számomra ez nem volt járható út. 

Egy különc látnok rám ruházott örökségének köszönhetően 

nemrég Pythia lettem. Ez a cím a világ első számú jövőbelátóját illeti 

meg. Agnes ajándéka révén olyan hatalom lett az enyém, amelyre 

mindenki rástartolt. Vagy azért, hogy maguk mellé állítsák - vagy 

azért, mert inkább végleg eltörölnék. Nagyon úgy látszott, hogy 

nekem kell dűlőre jutnom ezzel az adománnyal, mert Agnes eléggé 

el nem ítélhető módon meghalt, mielőtt kitalálhattam volna, miként 

rakjam vissza a nyakába a terhet. Reméltem, hogy átpasszolhatom 

valaki másnak, feltéve, hogy életben maradok addig. Tudtam, hogy 

Tony a fejemre vadászik, a Szenátus a saját bábjává szeretne tenni.


Ja igen, és a mágusokat is sikerült magamra haragítanom. Mit is 

mondhatnék, mindig ilyen telhetetlen voltam. 

- Tony nem győzhet mind a hat Szenátus ellen - vetettem fel. - 

Kölcsönös megállapodás van érvényben köztük: ha az egyik testület 

vadászik valakire, az összes többi is besegít. Előbb-utóbb biztosan 

kézre kerítik, és akkor megpróbálja majd másokra kenni 

a felelősséget a történtek miatt. Oké, így is megölik, de tíz az egyhez, 

hogy előtte még befeketít téged és másokat is. Ha most megsúgod, 

amit kérek, talán előbb érek oda, mint a Szenátus. 

Casanova az arcomat fürkészte, miközben elnyomta a cigarettáját 

egy fekete, lakkozott hamutálban. Sötét szemével végigmérte 

a ruházatomat, és egy halvány mosoly futott át az arcán. 

- Az a pletyka járja, hogy te lettél a Pythia - kezdte végül, lazán 

végigsimítva egyik kezével az enyém felett. - Nem akarnád inkább 

a képességeidet használva megoldani ezt az ügyet Nekem biztos, 

hogy sokkal jobb lenne. 

A bőröm alatt furcsa melegséget éreztem ott, ahol megérintett, és 

ez a hőhullám gyorsan terjedt végig a karomon. A hangja egy oktávval 

mélyebbre váltott, egészen behízelgő lett. 

- Nagyon jó barátod is lehetnék, Cassandra. 

Megemeltem a kezem, majd megfordítottam, így egyik ujját most 

a tenyeremen húzta végig lazán. Épp azon voltam, hogy valami szarkasztikus 

megjegyzést tegyek az úgynevezett képességeimről, amikor 

Casanova váratlanul előrehajolt. Az ajkai ugyanazt az útvonalat 

járták be a kezemen, amit az imént az ujja. Habár alig érintette a bőrömet, 

mégis úgy éreztem, örökre nyomot hagy rajta. Azonnal kiszállt 

a fejemből minden más gondolat. Casanova sötét szempilláin át 

igéző pillantást vetett rám. Mintha egy idegen arca lett volna előttem, 

egy bűvöletesen szép idegené, hipnotikus tekintettel. Eszembe jutott 

a régi mondás, miszerint Don Juan és Casanova, a történelem két legnagyobb 

nőcsábásza között az egyetlen különbség az volt, hogy 

amikor Don Juan vetett véget egy kapcsolatának, a nők gyűlölték őt. 

Ha Casanova tette ugyanezt, szeretői továbbra is rajongtak érte. Most 

már. kezdtem érteni, miért volt így. Visszarántottam a kezem, mielőtt 

arra használtam volna, hogy magamra húzzam asztaltársamat.


- Fejezd be! - utasítottam erélyesen. 

Meglepetten pislantott fel rám, majd ismét a kezemért nyúlt. 

A meleg ezúttal még gyorsabban és lendületesebben áradt szét 

bensőmben, amikor egymáshoz értünk. Az egész testem beleborzongott. 

Hirtelen vágytól fűtött spanyol éjszakák képe ötlött fel 

bennem. Jázmin illata lopta be magát az orromba, és meleg, aranybarna 

bőr simult az enyémhez. Lehunytam a szemem, nagyokat 

nyeltem, és megpróbáltam elhessegetni a látomást, de csak azt értem 

el, hogy egyre valóságosabbnak tűnt. Valaki belökött engem 

egy vastag tollpaplan közepébe, amibe egészen belesüppedtem. 

A kezeim alatt szinte éreztem az ágynemű puha anyagát. Selyemfényű 

hajtincsek vették körül az arcomat, és erős kezek markolták 

meg a csípőmet. Az érintését követően a vér lüktetni kezdett az 

ereimben. 

Minden figyelmeztetés nélkül egy új érzés kerített hatalmába. 

A kellemes meleg égető forrósággá változott. Egy pillanatig azt hittem, 

Casanova keze nyomán lángok mardossák a bőrömet, de elengedte 

a kezemet, mielőtt még igazán fájdalmassá vált volna. Kinyitottam 

a szemem, és hirtelen újra ott voltunk a bárban. Csak kivörösödött 

arcom és zakatoló szívem emlékeztetett arra, ami az imént 

történt. Casanova sóhajtott, és hátradőlt a székében. 

- Bárki bocsátotta is rád a varázslatot, tudta, hogy mit csinál 

- közölte velem, és intett a pincérnek, hogy hozzon egy újabb kört. 

- Csak úgy kíváncsiságból, ki volt az Azt hittem, nincs olyan, amit 

ne lennék képes áttörni. 

- Fogalmam sincs, miről beszélsz - dörzsölgettem a kezemet ott, 

ahol úgy éreztem, az ujjai belevésődtek a bőrömbe, miközben értetlenül 

bámultam rá. Dühített, hogy bepróbálkozott nálam - nehogy 

már azt higgye, hogy én leszek az uzsonnája. De az sem tetszett, 

hogy ilyen fájdalmat okozott. 

-A geis. Nem tudtam, hogy valaki már lefoglalt, különben 

eszembe sem jut... 

- Mi az a gejsz - kérdeztem. Elbetűzte nekem, de ez sem segített. 

Egy pincér mindkettőnknek kihozta az új italt. Gyorsan belekortyoltam 

az enyémbe, miközben a hangulatom egyre komorabb lett.


- Ne játssz velem, Cassie. Tudod jól, hogy ki vagyok én. Hogy 

gondolhattad, hogy nem veszem észre - kérdezte, türelmetlenül. 

Az arcomról leolvashatta az értetlenséget, mert hirtelen elkerekedtek 

a szemei. - Te tényleg nem tudsz róla, igaz 

Ingerülten néztem vissza rá. Újabb komplikáció - pont erre volt 

még szükségem. 

- Megpróbálhatnád értelmesen elmagyarázni, vagy... 

-Valaki, egy magas szintű mágiahasználó, vagy egy vámpír 

mester a magáénak jelölt ki téged - magyarázta türelmesen, majd 

pontosította a szavait. - Nem is akármilyen kijelölés ez. Mintha egy 

óriási „El innen!" feliratú tábla lenne a nyakadban. 

Ahogy a székemen ültem, a forróság egészen másféle hulláma 

indult meg bennem felfelé, hogy végül összecsapjon a fejem fölött. 

Eszembe jutott az a kellemes, meleg hang, amely azt közölte velem, 

hogy hozzá tartozom, ez mindig így volt, és így is lesz. Ki tudtam 

volna tekerni a nyakát. 

- És mégis, pontosan mit jelent ez 

- A geis egy mágikus kapocs, általában valami tabut vagy valamilyen 

viselkedési megkötést tartalmazó varázslat - részletezte, majd 

a zavarodottságomat látva hozzátette: - Emlékszel még Melusina 

történetére 

A név ismerős volt még gyerekkoromból, de csak halvány képek 

villantak fel. 

- Valami mese, talán francia eredetű. Egy olyan, félig természetfeletti 

lény volt, aki sárkánnyá változott, nem igaz, 

Casanova sóhajtott, és fejét rázva bosszankodott tudatlanságomon. 

- Melusina a hét hat napján gyönyörűséges nő volt, de egy átok 

révén minden hetedik napon rémséges, hüllőszerű lénnyé változott. 

Csak úgy volt hajlandó nőül menni Lusignan grófjához, miután 

a férfi beleegyezett, hogy egy geis kerüljön rá, ami megakadályozta, 

hogy szombatonként megpillantsa aráját. Melusina nem árulta el, 

miért kéri ezt. Sok évig éltek így boldogan, ám egyszer a gróf egyik 

kuzinja meggyőzte a férjet arról, hogy az asszony minden bizonnyal 

ezen a napon találkozik a szeretőjével. A gróf ezen felbuzdulva


kémkedni kezdett a neje után, hogy megtudja az igazságot. Ezáltal 

viszont megtört a geis, Melusina örökre sárkány alakot öltött, a gróf 

pedig elveszítette élete szerelmét. 

- Azt akarod mondani, hogy ez a történet igaz volt 

- Fogalmam sincs. Csak azt akartam bemutatni, hogyan működik 

a geis- felelte, miközben keze ismét az enyém fölé tévedt, de 

ezúttal nem ért hozzá. - Ez a legerősebb, amit valaha éreztem, és 

már hosszabb ideje rajtad lehet. Jól beléd ivódott. 

- Mit értesz azon, hogy hosszabb ideje 

- Évek óta - mondta elgondolkodva. - Legalább egy évtizede, 

vagy még régebben. Elég bonyolult, mert a varázslat természeténél 

fogva a jelenléte csak az élettartamod arányában mérhető. Mennyi 

idős vagy, huszon-egynéhány éves 

- Holnap leszek huszonnégy. 

- Na tessék - vonta meg a vállát. - Ez azt jelenti, hogy nagyjából 

életed felét úgy élted le, hogy valaki lefoglalt magának. 

Ezúttal a pír újabb hulláma öntötte el az arcomat. 

- Engem senki nem foglalt le - jelentettem ki kurtán, de láttam, 

ezzel nem győztem meg Casanovát. - És mondd csak, mit tesz ez 

a geis, azt leszámítva, hogy elriasztja a pasikat 

Amint kimondtam, máris megbántam, hogy megkérdeztem. 

- A dúthracht geis erős mágikus kapcsolatot teremt. Kevés olyan 

van, ami hatásosabb nála. A középkorban a féltékeny mágusok előszeretettel 

alkalmazták az erényöv helyett a varázsláshoz nem értő 

feleségeiken. Arról is hallottam, hogy a szülők által összeboronált 

pároknál is bevetették, legyőzendő a kezdeti ellenszenvet. 

Egy pillanatig kivárt, úgy tűnt, koncentrál valamire, majd folytatta. 

- Amennyire én tudom, lehetővé teszi, hogy az, aki rád bocsátotta 

az igét, tisztában legyen az érzelmeiddel. Mármint a valódiakkal, 

nem azokkal, amiket mutatni próbálsz. Emellett nagyjából azt is 

tudja, hogy mikor merre jársz. A pontos tartózkodási helyedet talán 

nem ismeri, de meg tudja határozni, melyik városban vagy, sőt, talán 

tovább is szűkítheti a kört. 

Most eszembe jutott, hogy az arrogáns alak, aki gyanúm szerint 

az egészet kitervelte, egyszer azt mondta nekem: ha kell, bárhol


mesterének szólított. Már csak emiatt is jóval korábban kétségbe 

kellett volna vonnom a jóképű vámpír őszinteségét. 

- A dúthracbt nem teremt érzelmeket - ellenkezett Casanova. - 

Ez nem szerelmi igézet. Csak azt erősítheti fel, ami egyébként is létezik. 

Épp ezért fura, hogy valaki tizenegy, tizenkét éves korodban 

rakta rád. 

Bólintottam, de igazából egyáltalán nem tartottam különösnek, 

hogy így történt. Az anyám a Pythia örökségének várományosa 

volt, mielőtt az apám elszöktette volna. Az ő kitagadása egyáltalán 

nem befolyásolta az én esélyeimet a poszt betöltését illetően, 

tekintve, hogy nem az aktuális Pythia választja ki az utódját, habár 

formálisan a végső szó az övé. Az elmúlt évezredek során néhány 

rám talál. Akkor a Szenátus hírszerző szolgalatára hivatkozott. Most 

úgy tűnt, ennél közvetlenebb forrásai is akadnak. Kíváncsi lettem 

volna, vajon még hány alkalommal sikerült féligazságokkal megetetnie 

engem. 

- És végül, de nem utolsósorban a geis erősíti a kettőtök közti 

vonzalmat, amitől a kötelék minden találkozás alkalmával szorosabbra 

fűződik. Végül eszed ágában sem lesz elfutni előle - fejezte 

be, és azon kaptam magam, hogy jéghideg érzés férkőzik a szívembe. 

- Akkor semmi sem volt igaz abból, amit éreztem. 

Nem akartam elhinni, hogy ilyen mélyre süllyedt. Nagyon is jól 

tudta, hogyan fogadtam, ha valaki manipulálni próbálta a gondolataimat 

vagy az érzéseimet. 

A szóban forgó gazfickó Mircea volt, az ötszáz éves vámpír, aki 

főként annak köszönhette hírnevét, hogy a testvérét Drakulának 

hívták. Ja, és történetesen ő lett az első szerelmem. Akkor persze 

nem érdekelt a családneve, mint ahogy az sem, hogy első szintű 

nagymester volt, és a Szenátus tagja. Sokkal inkább foglalkoztatott 

a meleg, barna szeme, no meg az apró ráncok, amelyek akkor jelentek 

meg az arcán, ha mosolygott. Mahagóni színű haja művészi 

hullámokban omlott széles vállára. A szája pedig botrányosan tökéletes 

volt, mind a mai napig a legizgatóbb, amit valaha láttam. Számos 

egyéb címe és rang


alkalmat kivéve mindig a kijelölt személy mellett döntött, akit gyerekkorától 

fogva erre a hivatásra készítettek fel. Mircea amellett kardoskodott, 

hogy belőlem lehessen a kevés kivétel egyike, és valóban 

minden tőle telhetőt megtett, hogy amikor eljön a pillanat, alkalmasnak 

bizonyuljak a feladatra. 

Bizonyos, általam sem teljesen értett okokból az örökösnek érintetlenül 

kellett eljutnia a beavatási szertartásig, és Mircea nem akarta 

kockáztatni, hogy valami tinédzserkori fellángolás megfosszon 

ettől a lehetőségtől. így aztán egy varázslattal elintézte, hogy senki 

ne merjen közelíteni hozzám. Mekkora idióta! 

- Azt mondtad, hogy felerősíti az érzelmeket - morfondíroztam, 

az első alkalomra gondolva, amikor felnőttként láttam viszont 

Mirceát. - Úgy értetted, hogy csak az enyémeket - Mircea nem tűnt 

épp közönyösnek a legutóbbi találkozásunk során, de biztosat nem 

állíthattam. A legtöbb vámpír kiválóan hazudik, de el kell ismerni, 

hogy ő vitathatatlanul a legjobb mind közül. Gondolom, ezt a munkájának 

köszönheti. Mircea a Szenátus első számú diplomatája. Őt 

küldik tárgyalni, ha valamilyen kényes helyzetben kell egyezségre 

jutni. Meggyőzés, csábítás, félrevezetés: meg kell hagyni, nagyon 

jól tette a dolgát. 

- Nem, ez oda-vissza működik. Épp ez jelenti sokak szemében 

az igézet hátrányát - hajolt előre Casanova, szemlátomást élvezve, 

hogy okíthat. - Gondolj úgy erre az egészre, mint egy zenelejátszó 

erősítőjére. Minden találkozás egy fokozattal feljebb tekeri a hangerőt. 

Valaminek szólnia kell a legelején is, de ha az megvan, onnantól 

egyenes út vezet az egymás iránti szenvedélyes kötődéshez, 

akár akarjátok, akár nem. 

Elfordultam, hogy ne lássa az arckifejezésemet. Igyekeztem tudomást 

sem venni a mellkasomra nehezedő súlyról és a torkomat 

szorongató érzésről. Nem is értettem, miért érzem ennyire elárulva 

magamat. Végül is soha nem bíztam meg teljesen Mirceában. Pontosan 

tudtam, hogy egy vámpír mester, főként ha a Szenátus tagja, nem 

sorolható a jófiúk táborába. Egyszerűen nem juthatott volna el eddig 

a pozícióig, ha nem szenvtelenül és kíméletlenül végzi a munkáját. 

De arra azért megadtam volna az esélyt, hogy velem kapcsolat-

ÁRNYAK VONZÁSÁBAN II 20 18 

21 

ban nem folyamodik ilyen eszközhöz. Tony gondolkodás nélkül 

megtette volna, de bolond módon azt hittem, a főnöke más. Én ostoba! 

Mégis, vajon ki tanította meg Tonynak a sok mocskos trükköt 

Amikor visszanéztem, Casanova arcáról semmit sem tudtam leolvasni. 

- Szerinted ez veszélyes is lehet 

—Minden varázslat veszélyes, chica - mondta lágy hangon. - Bizonyos 

körülmények között. 

- Ne kertelj! - ripakodtam rá. Nem arra volt szükségem, hogy kíméljék 

az érzéseimet. Válaszokat akartam, méghozzá olyanokat, 

amikből kiderül, miként keveredhetek ki ebből az egészből. 

- Én nem kertelek - kezdte, de ekkor egy női sikítás hallatszott, 

és Casanova szeme valahová a hátam mögé meredt. - A francba! 

A vállam fölött hátralestem, és felfedeztem, hogy három szobatársamnak 

dartsozni támadt kedve, és nem zavarta őket a tény, 

hogy a bárban nem volt céltábla. Amíg nem figyeltem rájuk, Deino 

a bár egyik végébe húzódott, Pemphredo a másikba, miközben 

Enyo középen állt, és fogpiszkálókat köpködött a tehetetlen pultosfiúra. 

Mielőtt megmozdulhattunk volna, Enyo újabb lövedékeket 

indított útnak, aminek eredményeképpen a szerencsétlen szatír 

kezdett úgy kinézni, mint egy tűpárna. Az iménti nő ismét felsikoltott, 

amikor apró vörös cseppek fröccsentek a mellkasára. Casanova 

azonnal intett a nő asztaltársaságának, hogy a hölgyet vigyék 

ki onnan. Ő elindult, hogy megmentse az alkalmazottját, én pedig 

követtem, hogy megmentsem őt. Az öreglányok néha - amikor úgy 

hozta kedvük - hallgattak rám, bár most úgy éreztem, én leszek az 

ünneprontó. 

Casanova pihenőre küldte a reszkető bárpultost, miközben én 

a táskámból előhúzott kártyacsomaggal igyekeztem elterelni a vénasszonyok 

figyelmét. Egy tarot-kártyát hordoztam mindig magammal, 

melyet sok évvel korábban, születésnapi ajándékként kaptam. 

Természetesen meg volt bűvölve, afféle metafizikai hangulati barométerként 

működött. Részletes előrejelzést nem tudott adni, de egy 

adott helyzetre vonatkozóan meglepően pontosan jelezte a várható 

kimenetelt. Mit ne mondjak, nem öntött el a boldogság, amikor


megláttam, milyen lap ugrott elő a pakliból abban a pillanatban, 

hogy hozzáértem. 

Az általánosan elterjedt tévhittel ellentétben a Szeretők kártya 

felbukkanása ritkán jelenti a lelki társ megtalálását, vagy akár a kellemes 

szórakozást. A Kelyhek Kettes lap a legtöbbször valamilyen 

közelgő románcot jelez, de a Szeretők ennél sokkal összetettebb. 

Egy választási lehetőségről ad hírt, méghozzá olyanról, amely megkísértést 

és fájdalmat hoz magával. A kártyalapon nem véletlenül 

ábrázolták Ádám és Éva kiűzetését a paradicsomból a döntés, amit 

meg kell hozni, meghatározó következményekkel jár a jövőre nézve. 

Mondanom sem kell, ez a kártya sosem tartozott a kedvenceim 

közé. 

Amíg lefoglaltam a maradék fogpiszkálókat, és odaadtam a lányoknak 

az új játékszert, Casanova szerzett valahonnan egy másik 

pultost. Miután minden elrendeződött, visszatelepedtünk az asztalunk 

mellé. 

- Minden a nézőpontodtól függ - mondta, úgy folytatva a beszélgetést, 

mintha ez a kis közjáték meg sem történt volna. Feltételezem, 

az elmúlt évszázadok során komolyabb dolgokkal is szembe 

kellett már néznie, mint néhány unatkozó vénség. - A geis önmagában 

ártalmatlan. De vegyük például Melusina esetét: minden rendben 

ment, amíg meg nem tört az igézet. A te esetedben csak arról 

van szó, hogy vonzalmat ébreszt egy bizonyos személy iránt. Ha 

semmi nem zavarja meg ezt a kapcsolatot, boldogan élhettek, amíg 

meg nem haltok. 

Nyilvánvalóan fel sem merült benne, hogy esetleg nem szívesen 

élnék - sem boldogan, sem akárhogy - mágikus úton befolyásolt 

tudatállapotban. 

- És mi lesz, ha valami megzavarja - vetettem fel, mire Casanova 

mintha kissé feszengeni kezdett volna. 

- A szerelem csodálatos dolog, ezt hidd el, tapasztalatból mondom 

neked. Ugyanakkor megvan az árnyoldala is. Ha bárki vagy 

bármi fenyegetést jelent arra a bizonyos kötelékre, az igézet dolga, 

hogy elhárítsa ezt a veszélyt - magyarázta, majd értetlenkedésemet 

látva kifejtette. - Tegyük fel, hogy egy férfi, persze nem mágiahasz-


náló, érdeklődni kezd irántad. Egy hétköznapi ember képtelen észlelni 

a geis jelenlétét, úgyhogy figyelmen kívül hagyná a figyelmeztetést. 

- És akkor mi történne 

- Az attól függ. Ha a kötelék még új, és nem sok időt töltöttetek 

együtt, más szóval még nem tekertétek fel a hangerőt, talán semmi. 

De minél szorosabb a kapocs, annál nagyobb lenne az eltántorító 

erő. Végül eljutnátok odáig, hogy egyikőtök, vagy esetleg mindketten 

nekilátnátok eltörölni a fenyegetést. 

- Eltörölni' Úgy érted, akár gyilkosság árán is - kérdeztem elképedve. 

Mirceának egyszerűen elment az esze. 

- Odáig talán nem fajulna a dolog - nyugtatott meg Casanova, és 

éreztem, ahogy a gyomromban egy egész kicsikét oldódni kezd 

a görcs. - A legtöbb udvarlód szimplán odébb állna, amikor elkezdenél 

kígyók-békát kiabálni rá, vagy épp a szeretőd fenyegetné meg. 

Remek, gondoltam magamban, és a gyomrom azonnal visszaállt 

korábbi, görcsbe rándult állapotába. Mircea frappáns ötletének hála, 

bármelyik pillanatban őrült satrafa válhat belőlem. 

-És mi van akkor, ha mondjuk a geist rám rakó illető azt szeretné, 

hogy valaki elcsábítson engem 

Nem véletlenül tettem fel pont ezt a kérdést. Amikor az előző 

Pythia egészségi állapota romlani kezdett, Mircea egy Tomas nevű 

vámpírt küldött hozzám azzal a céllal, hogy férkőzzön a bizalmamba. 

Lady Phemonoe, akit én leginkább Agnes néven ismertem, maga is 

rájött, hogy közel a vég, és belefogott mindazokba a rituálékba, melyek 

szabaddá teszik az erejét, hogy átadhassa utódjának. Ekkor egy 

egészen másfajta végjáték vette kezdetét. Agnes beindíthatta a folyamatot, 

azt azonban csak én tehettem teljessé, méghozzá úgy, hogy 

elveszítem a szüzességemet, amit Mircea olyan lelkiismeretesen őrizgetett. 

Tomast jelölte ki erre a jelentéktelen feladatra, elkerülendő, 

hogy a saját csapdájába essen bele. Mircea még abban a korban született, 

amikor a nők nemigen választhatták meg, kivel bújjanak ágyba, 

Tomas pedig egy másik vámpír nagymester szolgája volt, és mint 

ilyen, köteles követni az utasításokat. így aztán egyikünk véleményét 

sem kérték ki a készülődő eseményekkel kapcsolatban.


Tomas azon ritka vámpírok közé tartozott, aki olyan tökéletesen 

utánozta az emberi létformát, hogy bár hat hónapig volt a lakótársam, 

nem fedeztem fel, kicsoda is valójában. Közel kerültünk egymáshoz, 

bár nem annyira, amennyire azt Mircea szerette volna. 

Nem szívesen vontam volna bele bárkit is a zűrzavaros életembe, és 

azt hittem, Tomast védem azzal, hogy megtartom vele a három lépés 

távolságot. Mindezzel azonban csak azt értem el, hogy Mircea rájött, 

saját magát kell bevetnie a rituálé teljessé tételéhez. 

Ám megzavartak minket, mielőtt még megtörtént volna a nagy 

esemény, és ezért nem győzök hálát adni; mióta egy kicsit tisztábban 

látom a dolgokat. Ha befejezzük, aminek nekikezdtünk, életem 

végéig nem szabadulhattam volna a Pythia szerepétől, igaz, ez 

az idő jelentősen lerövidülni látszott, tekintettel arra, hogy hányan 

vadásztak a fejemre. Na nem mintha jelen állapotomban sokkal 

hosszabb élettartamra számíthattam volna. 

-A geis kivetője egy meghatározott személy vonatkozásában 

megszüntetheti a távol tartó hatást - erősítette meg Casanova. - 

Hallottam olyan esetekről, amikor gazdag örökösnőkre gyámjaik 

tették az igézetet, hogy érintetlenek maradjanak mindaddig, míg 

megtalálják a számukra legmegfelelőbb kérőt. A felfüggesztő hatást 

arra kellett volna felhasználni, hogy a hölgyek épp azt az udvarlót 

válasszák, akit kiszemeltek számukra. 

- És mi történt - kérdeztem gyorsan, mert nagyon nem tetszett 

Casanova arckifejezése. Ügyetlen mozdulattal kihalászott egy újabb 

cigarettát a keskeny aranyszelencéből. Tekintve, hogy általában milyen 

kecses volt minden mozdulata, arra következtettem, hogy 

a válasza nem lesz épp ínyemre való. 

- A geis azért ment ki a divatból, mert gyakran visszafelé sült el - 

magyarázta, miközben rágyújtott. - Volt, hogy bevált, de sok lány 

öngyilkos lett, mert a gyámján kívül senki másnak nem volt hajlandó 

odaadni magát. 

A csodálkozástól megnyúlt arcomat látva sietősen folytatta. 

- Ezt a varázslatot nagyon nehéz megfelelően alkalmazni, Cassie. 

A vonzalom olyan sokféle dolgot jelenthet. A geis célja az, hogy garantálja 

a hűséget, de hány olyan emberi érzelem létezik, aminek

i ' 1 


csupán egy dimenziója lenne A hűség gyakran csaphat át feltétlen 

csodálatba, hisz végül is miért lennék hűséges olyasvalakihez, akit 

nincs okom csodálni valamiért A csodálatból vonzódás lesz, a vonzódásból 

pedig szerelem. A szerelem ugyanakkor együtt jár a szerelmünk 

tárgyának birtoklási vágyával. Eddig tudsz követni 

- Igen - nyugtattam meg, bár úgy tűnt, a testem néhány lépéssel 

megelőzte az agyamat, mivel a karomat libabőr lepte el. 

- A birtoklás az esetek nagy többségében kizárólagosságot is jelent: 

ez az ember hozzám, és csakis hozzám tartozik, mi egymásnak 

vagyunk teremtve, meg ilyesmi - sorolta, miközben kezével gesztikulált 

A cigarettájából felszálló füst ettől részeg kacskaringókat leírva 

tekergett a plafon felé. Én is hasonlóképpen éreztem magam. 

Az agyam vadul zakatolt, értelmet keresve ebben a zűrzavarban. Az 

érzelmeim kuszaságában már meg sem próbáltam eligazodni. 

- Innen egyenes út vezet a sóvárgáshoz - folytatta Casanova -, 

ami kétségbeeséssé vagy gyűlölködéssé fajulhat, amennyiben elutasításra 

talál. Ez a varázslat még akkor is komoly gondokat okozhat, 

ha értő módon alkalmazzák, mivel túlságosan sok múlik a kapcsolat 

két résztvevőjének személyiségén. Pont a probléma összetettsége 

miatt könnyű elszúrni. A legtöbb mágus ma már nem is 

próbálkozna vele. A te hódolód vagy nagy hatalommal bíró mágiahasználó, 

vagy az egyik jó ismerőse az. 

- Megengedheti magának, hogy a legjobbat bérelje fel - jelentettem 

ki szórakozottan. Nyilván ezt tartotta a tökéletes megoldásnak. 

Ott hagyott az egyik hű szolgálója, Tony mellett, és egyúttal megátkozott 

a geisszel, hogy érintetlen maradjak, amíg kiderül, megszerezhetem-e 

a Pythia hatalmát. Tényleg óriási terv volt, leszámítva, 

hogy semmibe vette az érzelmeimet. A vámpír nagymesterek rendszerint 

sakkbábuként tekintenek alattvalóikra. Kényükre-kedvükre 

mozgatják őket a táblán, mit sem törődve olyan apróságokkal, hogy 

mi az illető saját szándéka. 

- Kizárt, hogy Antonio lenne az - mondta Casanova tűnődve, és 

engem méregetve. - Évekig éltél az udvarában, mielőtt elszöktél 

volna tőle. A varázslat sosem hagyta volna, hogy ezt megtedd, bár 

igáz, hogy eszed ágában sem lett volna megszökni.


Egy pillanatra megrázkódtam. Már a gondolatra is a hányinger 

kerülgetett, hogy esetleg intim kapcsolatba kerültem volna Tonyval. 

- És nem lehet eltávolítani 

- Aki rád bocsátotta, könnyűszerrel le is veheti. 

- Úgy értettem, nélküle. 

- Nekem nem sikerült, pedig hidd el, chica, jó vagyok az ilyesmiben 

- rázta meg a fejét Casanova, majd pajkosan rám vigyorgott. 

- Na persze, ha tudnám, kiről is beszélünk, akkor könnyebb dolgom 

lenne. Talán valamelyik kapcsolatom révén... 

Nem akartam elárulni neki az igazat. Tony a közvetlen főnöke 

volt, Mircea viszont Tony mestere. E címénél fogva Tony minden 

vagyona, az alattvalókat is beleértve, egyben Mircea tulajdonát 

is képezte. Igaz ugyan, hogy szükség volt némi ügyeskedésre, ha 

egy magasabb pozícióban lévő mester rá akarta tenni a kezét egyik 

szolgálójának birtokára, különösképp, ha az a szolgáló elérte a harmadik 

szintet, és Tony már megtette. Figyelembe véve azonban, 

hogy Tony nyíltan szembefordult nem csupán Mirceával, de az 

egész Szenátussal, mindene, amije volt, átszállt mestere tulajdonába. 

Ez röviden tehát annyit jelentett, hogy Mircea volt Casanova 

mestere. Valószínűtlennek tűnt, hogy a démon parancsolója ellen 

fordulna, de azt is láttam, hogy nem kapok tőle több segítséget, 

amíg nem elégítem ki a kíváncsiságát. Sóhajtottam, mert utálom, 

amikor sarokba szorítva érzem magam. De ki máshoz fordulhattam 

volna 

- Mircea - mondtam halkan, miután meggyőződtem róla, hogy 

senki más nem hall minket. Casanova egy pillanatig mozdulatlanná 

dermedt, majd úgy pattant fel, mintha tüzes serpenyőn ült volna. 

- Ezt említhetted volna korábban is, Cassie! - sziszegte felém 

vészjóslóan. - Nem szerepel a közeli terveimben, hogy ezt a testet 

élve megnyúzva lássam viszont. 

- Ülj már le! - szóltam rá ingerülten. - Csak áruld el, hogy szabadulhatok 

meg ettől a dologtól. 

- Sehogy. Fogadd meg a tanácsom, chica - kezdte komoly arccal. 

- Menj haza a vámpír nagymesteredhez, könyörögj megbocsátásért, 

ha bármilyen kellemetlenséget okoztál neki, és aztán tedd


azt, amit parancsol. A legfontosabb, hogy még véletlenül se haragítsd 

magadra. 

- Láttam már Mirceát dühöngeni - jelentettem ki. Ez igaz is volt, 

bár eddig egyszer sem én voltam a szenvedő alany. A lábammal 

megböktem Casanova székét - Ülj le, az emberek már téged bámulnak. 

- Ez így igaz - értett egyet Casanova. - Pontosan ezért megyek 

most be az irodámba, ahol felveszem a kagylót, és feltárcsázom 

a nagyfőnököt. Ha nem akarod, hogy itt találjon, azt javaslom, hogy 

most azonnal eredj futásnak, ahogy csak bírsz. Nem mintha ez olyan 

sokat segítene rajtad. 

-Te félsz tőle. 

- Lássuk csak - morfondírozott szarkasztikusan. - Igen. Épp úgy, 

ahogy neked is kellene. 

Zavarodottan bámultam rá. A vámpírral, akit én ismertem, valóban 

nem volt kívánatos ujjat húzni, de sosem láttam, hogy olyasmit 

tett volna, amitől egy ilyen ősi démonnak ennyire rettegnie kellene. 

- Most mindketten Mirceáról beszélünk, igaz 

Casanova idegesen körülnézett, majd odacsusszant a mellettem 

levő székre. Az arca szinte komikusan gyászos volt. 

- Na figyelj ide, kislány, méghozzá jól, mert csak egyetlenegyszer 

mondom el. Mircea a legnagyobb manipulátor, akit valaha ismertem. 

Nem véletlenül ő a Szenátus legfőbb diplomatája, hisz mindig 

eiéri, amit akar. Csak azt tanácsolhatom, ne tegyél neki keresztbe, 

és akkor talán ő sem fog neked. 

Megragadtam a nyakkendőjét, hogy ne rohanhasson azonnal a 

telefonhoz, és az arcát egészen közel rántottam az enyémhez. Általában 

nem alkalmazok erőszakot - miközben felnőttem, túl gyakran 

találkoztam vele ahhoz, hogy besokalljak -, de abban a pillanatban 

ez egy cseppet sem érdekelt. 

- Elmondtad a beszédedet, és most meghallgatod az enyémet. 

Épp eleget tudok a manipulációról. Életemnek alig volt olyan napja, 

amikor valaki ne környékezett volna meg így vagy úgy. Ez az egész 

Pythia dolog sem az én ötletem volt. De tudod mit Rájöttem, hogy 

elég sok mindent megváltoztat, nem igaz Nem vagyok Mircea tulaj-


dona, bármit is tartson rólam. Senki nem birtokolhat. És bárki, aki 

ezután szórakozni próbál velem, rá fog jönni, hogy piszok kellemetlen 

ellenség tudok lenni. Felfogtad 

Casanova fuldoklást színlelt, így elengedtem. Felegyenesedett 

a székében, és inkább derűsnek, mint rémültnek látszott. 

- Ha olyan nagy a hatalmad, miért van szükséged a segítségemre 

- szegezte nekem a kérdést. - Miért nem távolítod el magadról 

a geist, és átkozod meg Antoniót, ha egyszer módodban áll 

- Ez nem így működik - feleltem szárazon. - De megmondanád, 

mi olyan szörnyen vicces 

A mosoly, melyet eddig sikertelenül próbált elnyomni, most szélesen 

szétterült Casanova egész arcán. 

- Afféle réteghumor - kuncogott. - Csak az ördögfiak érthetik. 

- Azért csak próbáld elmagyarázni. 

Most szinte tartózkodónak látszott. Fura volt ezt látni a megszokott 

magabiztos ábrázata helyett, de gyorsan lerázta magáról. 

-Hirtelen megteltem várakozással. Mintha egy nehézsúlyú 

bokszmérkőzést élvezhetnék végig. Ebben a sarokban - zengte egy 

sokat látott, veterán ringkommentátor hangján - Lord Mircea, aki ötszáz 

éve veretlen politikai és társadalmi ügyeskedéseiben. A szemközti 

sarokban a gyönyörű és félrevezetően édes Cassandra, aki frissen 

került a Pythia trónjára. 

A vigyor még nagyobbra nőtt az arcán. 

- Meg kell értened, Cassie. Egy ördögfi számára ennél szebben 

nem is alakulhatna a helyzet. Ha nem félteném annyira ezt a testet, 

biztos, hogy az első sorban foglalnék magamnak helyet. 

- Ne hantázz! - vetettem neki oda undorodva. - Olyasmit 

mondj, amit használni is tudok. 

- Miért nem mondasz most te valamit a változatosság kedvéért 

- lendült ellentámadásba. - Mégis, mihez fogsz kezdeni, ha esetleg 

megtalálod Tonyt Elég hosszú ideje él ezen a földön, nem olyan 

könnyű megölni. Miért nem lazítasz, és hagyod, hogy Mircea vegye 

kezébe a dolgot Előbb-utóbb a nyomára akad, és mi mindketten 

kimaradhatunk... 

- Mircea nem tud elbánni Myrával! - kiáltottam, elképedve azon,


hogy Casanova még mindig nem fogta fel. - És lehet, hogy itt és 

most képes megvédeni engem, de nem feltétlenül a jelen az, ami 

aggaszt. 

Myra volt Agnes örököse egészen addig, míg rossz társaságba 

nem keveredett, és megfosztották a lehetőségtől. A kudarca azonban 

nem jelentette azt, hogy képességeit is elvesztette. így aztán 

könnyedén átcsusszanhatott a múltba, és rám támadhatott, jóval azelőtt, 

hogy egyáltalán tudomást szereztem volna a létezéséről. Akár 

a szüleimmel is végezhetett, így intézve el, hogy meg se szülessek. 

Mircea ez ellen sajnos vajmi keveset tehetett. 

- De ha Antonio védi azt a lányt, hogy akarod... 

-Van egypár meglepetésem Tony számára. Tőled csak azt kérem. 

.. 

- Ez nagyon sokba fog kerülni nekem. El sem hiszed... - kezdte, 

majd az arckifejezésemet látva megakadt. - Mi történt 

Talpra ugrottam, egy pillanatra meginogtam magas sarkú cipőmben, 

majd egyenesen Casanova háta mögé bámultam, a bár bejárata 

felé. 

Az általam legkevésbé szívlelt hadmágus éppen az előcsarnok 

felől tartott felénk igen sietősen. Rövid, szőke haját mintha bozótvágó 

késsel metszették volna egyenesre, és zöld szemének jeges pillantása 

haragról árulkodott. Nem mintha ez szokatlan lett volna tőle. 

Soha nem láttam még mosolyogni, sőt, az már remek napnak 

számított, ha épp nem próbált megölni engem. Mivel azt a térdig 

érő bőrkabátját viselte, amely alá általában egy egész gyilkoló arzenált 

szokott elrejteni, valami azt súgta nekem, hogy a mai nem tartozik 

a jobb napok közé.

2. fejezet 

szesen közeledő mágus felé, akinek szétnyíló köpenye olyan tüzerőt 

fedett fel, amivel egy kisebb hadsereget is ártalmatlanná lehetne 

tenni. Még a vámpírok is tartanak a hadmágusoktól, vagyis azoktól 

a varázslóktól és boszorkányoktól, akiket a Kör hagyományos és 

mágikus fegyverekkel való harcmodorra egyaránt tökéletesen kiképzett. 

Ők ma is az Először lőj, utána kérdezz filozófiáját tekintik 

sajátjuknak, melyet az emberek valamikor a vadnyugati időkben 

hagytak maguk mögött. Na persze a mi rendőreink ritkábban kerülnek 

olyan helyzetekbe, mint a hadmágusok. 

Jómagam épp eleget láttam a hadmágusból, és úgy tűnt, Casanova 

is ugyanígy érez. Választ sem várva a kérdésére, minden méltóságát 

feledve egyszerűen az asztal alá bújt. Épp azon tanakodtam, 

van-e értelme futásnak erednem, amikor Enyo leugrott a bárszékéről, 

és felém csoszogott. Mutogatni kezdett a mágusra, és felhúzta 

dús szemöldökét, amely alatt szemet nem, csupán üres bőrredőket 

láthattunk. Nem is tudom biztosan, miként értettem meg, amit közölni 

akart, hisz egyetlen szó sem hagyta el a száját, mégis felfogtam 

az üzenetét. Határozottan megráztam a fejemet. Nem igazán tudtam, 

minek nevezhetem a mágust, de az biztos, hogy a „barát" szót 

nem használtam volna. 

Enyo megfordult, hogy szembenézzen a mágussal, már amenynyire 

lehetett szembenézésről beszélni az ő esetében. A közeledő 

férfi hirtelen mozdulatlanná dermedt, és egy pillanat múlva arra is 

rájöttem, miért. A három nővér bár szépnek nem volt épp mondható, 

alapvetően ártalmatlannak látszott. Enyo arca annyira ráncos 

volt, hogy a szem hiánya a felületes szemlélő számára fel sem tűnt.


A fogatlan száj és az összetapadt tincsek alapján leginkább egy átlagos 

hajléktalan öregasszonyra hasonlított. Most azonban egészen 

másként nézett ki. 

A mitológiai tudásom közel sem mondható teljesnek, főként gyerekkori 

dadám, Eugenie meséiből emlékszem még erre-arra. Ebben 

a pillanatban azt kívántam, bárcsak jobban odafigyeltem volna. A töpörödött 

vénség helyén ugyanis egy vad amazon tornyosult, csupasz 

testét mindössze a bokájáig érő haja és egy csomó vér borította. Enyo 

átalakulása olyan gyorsan ment végbe, hogy nem is láttam, de Pritkin 

hirtelen halottsápadtra változott arca, és rémületről árulkodó szemei 

azt sugallták, hogy még sok mindent nem tudok a graiákról. Úgy 

döntöttem, nem is vagyok kíváncsi a történet részleteire. 

Soha nem tartottam nagy hősnek magam. Casanova közben már 

négykézláb mászni kezdett, az asztalok lapját használva fedezékként, 

és ha elinal, sosem tudom meg, hol van Tony. Lebuktam, és követni 

kezdtem Casanovát. A következő másodpercben mintha a pokol 

szabadult volna el mögöttünk, de nem bolondultam meg annyira, 

hogy hátranézzek. A menekülésben már egész nagy gyakorlatom 

volt, és tudtam, ilyenkor az a legjobb, ha végig a célra koncentrálok. 

Egy fél lakkozott szék repült el a fejem fölött, de még mélyebbre 

lapultam, és csak kúsztam tovább. Casanova látszólag egyenesen 

a fal felé tartott, de sejtettem, hogy mi a terve. Ez az épület Tony 

egyik birtoka volt, és ő mindig legalább tucatnyi vészkijáratot tartott 

fenn az ehhez hasonló esetekre. Biztos voltam abban, hogy valahol 

egy rejtekajtó bújik meg a falban, így amikor Casanova teste eltűnt 

a kínai mintázatú vörös tapéta mögött, nem voltam meglepve. Megragadtam 

a kabátja szegélyét, lehunytam a szemem, és követtem. 

Amikor újra felpillantottam, egy kis közlekedőfolyosón voltunk, 

ahol halvány fény pislákolt. 

Casanova megpróbált eliszkolni előlem, de erősen kapaszkodtam 

belé. Nem volt könnyű dolgom, mivel a hirtelen jött szökéshez 

nem passzolt a magas sarkú cipőcske, ráadásul a vámpír sokkal 

erősebb is volt nálam. De egyedül ő jelentette a kapcsot köztem és 

Tony között, ezt pedig nem veszíthettem el. 

-Jól van, jól van - morogta végül, felsegítve engem. - Erre!


Egy ajtóhoz terelt, ami mögött egy sokkal elegánsabb, vastag 

bíborszínű plüssel borított folyosó húzódott. Az aranyszegélyes tapéta 

mintázata pikáns jeleneteket ábrázolt, és a levegőben nehéz 

parfümillat terjengett. Levegő után kapkodtam, de Casanovát túlságosan 

lefoglalta az, hogy megállás nélkül püfölje a lift hívógombját. 

A felvonó épp akkor érkezett meg, amikor már majdnem feladtam, 

mert úgy éreztem, hogy jobb lenne egyáltalán nem lélegezni. 

Gyorsan beugrottunk, Casanova pedig megnyomta az ötödik szint 

gombját. Sikerült kipréselnem magamból egy szerény tiltakozást. 

- Nem lefelé kellene mennünk, a parkolóba Ha az épületben 

maradunk, egészen biztosan ránk talál. 

- Tényleg azt hiszed, hogy egyedül jött - pillantott rám. Megvontam 

a vállam. Azelőtt sosem láttam Pritkint más mágusokkal 

együttműködni, így elképzelhető volt, hogy magányos akcióra indult. 

Épp elég nagy felfordulást tudott okozni egymagában is. 

- Biztos, hogy hozott magával erősítést - tájékoztatott Casanova, 

miközben enyhén remegő kezekkel végigsimított meggyűrődött 

ruháján. - Hagyjuk, hogy a biztonságiak elbánjanak velük. 

A lift egy tágas irodába repített minket, ami leginkább egy budoárra 

hasonlított. Mindenütt tükröket és szobrokat láttam, az egyik 

fal mentén húzódó bár pedig csaknem akkora volt, mint a lenti. Egy 

jóképű titkár, akit feltehetőleg egy ördögfi gazdatestének szántak, 

vagy már meg is szállták, frissítőt kínált nekünk, de Casanova egy 

legyintéssel elhessegette. 

Néhány ajtón áthaladva egy gazdagon kárpitozott belső irodába 

kerültünk. Casanova ügyet sem vetett az egyik sarokban terpeszkedő 

óriási ágyra, és a rajta heverésző két lenge öltözetű hölgyre. 

Határozott léptekkel átlépett egy rikító színű modern festményen, 

amely az egyik fal nagy részét elfedte. A lányok morcos tekintetének 

kereszttüzében követtem őt. A túloldalon egy szűk szobába jutottunk, 

melynek bútorzata csupán egy asztalból egy székből és egy 

falon lógó nagy tükörből állt. Casanova a kezével intett egyet a tükör 

előtt, mire a felülete megremegett, mintha egy délibábot láttam 

volna a sivatagban. Feltételeztem, hogy Casanova így ellenőrizte 

a bárban dolgozó alkalmazottait.


Korábban is volt szerencsém ehhez hasonló szerkezethez. Tony 

nem működtethetett biztonsági kamerákat, mivel az elektromos berendezések 

összeférhetetlenek voltak az erőteljes védelmező varázslatokkal, 

amiket bőségesen alkalmaztak a philadelphiai főhadiszálláson. 

Meg kellett ismerkednem az efféle megfigyelőrendszerek 

működésével, hogy ki tudjam játszani őket, amikor olyasmit műveltem, 

amiről jobbnak láttam nem tájékoztatni Tonyt is. Ilyen volt például, 

amikor elloptam a személyes iratait, és átadtam őket a szövetségi 

nyomozóknak. Habár végül nem sült el számomra kedvezően 

a dolog, legalább az előkészületek során nem buktattam le magamat. 

Akkoriban jöttem rá, hogy megfelelő varázslat útján bármilyen 

tükröződő felület monitorként szolgálhat, és összeköttetésbe hozható 

bizonyos sugarú körben található, hasonló anyagú tárgyakkal. 

Az épületben található tükrök és fényesre csiszolt márványlapok 

mennyiségét tekintve Casanova mindenről értesülhetett, ami a bárban 

történt. 

Egy szót mormolt el halkan, mire a tükörben megjelent a bár képe. 

Egy pillanatig furcsán torznak tűnt a nézet, majd felismertem, 

hogy a bárpult mögötti nagy kínai gongot használta a kémlelésre. 

Mivel a felülete domború volt, az általa mutatott kép is meghajlott, 

és enyhén bronzszínben látszott minden. Három ember állt a gongnak 

háttal, őket a náluk lévő fegyverek mennyisége alapján hadmágusoknak 

néztem. Pritkint nem láttam, és egy picit azért aggódtam, 

hogy Enyo egyszerűen megette. 

A külseje alapján képes is lett volna erre. A töpörödött öreg 

hölgy helyét egy vérszomjas bestia foglalta el, akinek a feje a mennyezetről lelógó csillár köveit verdeste. A 

volt, a teste azonban határozottan erőre kapott, ráadásul teljes fogsorral 

és két szemmel rendelkezett. A fogai hosszabbak és élesebbek 

voltak, mint egy vámpírnak, a szeme pedig sárga színben játszott, 

és macskaszemen összeszűkült. Dühösnek tűnt, amiben talán 

nagy szerepe volt annak, hogy mágikus hálót borítottak rá, abban 

vergődött. Tízcentis karmaival újra meg újra felszakította a fonatát, 

azonban a háló egy pillanat múlva már újraképződött, mielőtt még 

kitörhetett volna a szorításából.


Meglehetősen patthelyzetnek tűnt, amit láttam. Csak azt nem értettem, 

hogy Enyo testvérei, akik még mindig a bárban tartózkodtak, 

miért nem avatkoztak közbe. Épp akkor, amikor ez eszembe 

jutott, Pemphredo felnézett a gongra. Mivel most épp ő birtokolta 

a közös szemet, rám tudott kacsintani, mielőtt visszafordult volna. 

Amikor a nővérek mellém szegődtek, egy kicsit utánaolvastam 

a történetüknek, és megtudtam, hogy Pemphredót a „meglepetések 

nagymestere" titulussal szokták illetni. Nem voltam biztos abban, 

hogy ez mit jelent, de mivel rájuk bízták a Gorgók védelmét, 

feltételeztem, hogy mind értenek a harchoz. Na persze ha figyelembe 

vesszük, ami Medúzával történt, nem végezték valami eredményesen 

a dolgukat. 

Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, Pemphredo hirtelen 

a hozzá legközelebb álló mágusra, egy csinos ázsiai nőre szegezte 

a tekintetét. A mágusnak még sikoltani sem volt ideje, mielőtt 

az egyik súlyos csillár egyenesen a fején landolt. Fadarabok repültek 

szét mindenfelé, és a nő eltűnt a lámpatestekből álló rakás alatt. 

Megállapítottam, hogy a lányok sokat fejlődtek mostanában. 

A mágus néhány másodperccel később kikecmeregett a romok 

alól. Megtépázva és véresen, de még lélegzett. Képtelen volt csatlakozni 

társaihoz, akik nélküle egyre nehezebben tudták visszatartani 

Enyót. Szinte gyorsabban szaggatta szét a mágikus hálót, mint ahogy 

a mágusok megerősíthették volna azt, és egyre inkább kérdésessé 

vált, ki fárad el hamarabb. Azt nem tudtam megállapítani, mennyi 

ereje maradt Enyónak, de a mágusokon még nekünk háttal állva is 

látszott a kimerültség, felemelt karjuk jól kivehetően reszketett. 

- Van egy kis gondunk - összegezte Casanova. 

- Ugyan - feleltem, miközben Pemphredo a következő mágust 

vette célba a tekintetével, aki ennek hatására minden további nélkül 

lábon lőtte saját magát. Deino eközben sört szürcsölt, és flörtölni 

próbált az új csapossal, aki a pirit mögött bújt meg, kezével takargatva 

a fejét. Nagyon úgy tűnt, hogy Casanova a mai nap után 

veszélyességi pótlékot lesz kénytelen fizetni az alkalmazottainak. 

Mindenesetre semmi kedvem nem volt megtudni, milyen különleges 

képességgel rendelkezik a harmadik lány.


- Nem, úgy értem, komolyan gondunk van - erősködött Casanova. 

Amikor hátranéztem, egy meglehetősen ingerült mágussal találtam 

szembe magam, aki egy lefűrészelt csövű vadászpuskát fogott 

ránk. 

- Helló, Pritkin - sóhajtottam. 

- Hívja vissza a hárpiáit, különben ez nagyon rövid beszélgetés 

lesz. 

Ismét felsóhajtottam. Pritkin mindig ezt váltotta ki belőlem. 

- Nem hárpiák. Ők a graiák, ősi görög félistennők. Vagy valami 

ilyesmi. 

Pritkin gúnyosan elmosolyodott. A gyilkolászás mellett ez volt 

az egyetlen dolog, amit még egész jól csinált. 

- Mindegy, miféle szörnyetegeket gyűjtött össze. Állítsa le őket! 

- utasított, és a hangjában olyan harag bujkált, amelyről jól tudtam, 

hogy rövidesen teljes erővel tör elő. 

- Nem tudom - közöltem vele. Ez volt az igazság, de nem csodálkoztam 

azon, hogy nem hitt nekem. Emlékeim szerint Pritkin soha, 

egyetlen szavamat sem hitte el. Nem is értettem, miért fárasztja 

magát azzal, hogy beszéljen velem. No persze nem is a beszélgetés 

szerepelt a listája első helyén. Sokkal fontosabb volt számára az, 

hogy elhurcoljon engem az Ezüst Kör elé, majd egy tömlöc mélyére 

vessenek, és lehetőleg még a kulcsot is megsemmisítsék. 

Egy pillanattal később azt is megtudtam, milyen őrjítően hangos 

az, ha egy kis szobában csőre töltenek egy lefűrészelt dupla csövű 

puskát. 

- Tedd, amit mond, Cassie - kérlelt Casanova. - Én olyannak 

szeretem ezt a testet, amilyen most. Nagyon nem venném jó néven, 

ha egy lyuk tátongana rajta. 

- Persze, mi is emiatt aggódunk leginkább - érkezett a megjegyzés 

a szellemtől, aki épp most siklott át a falon. Casanova feléje csapott, 

mintha egy pimasz legyet akarna elhessegetni, de elhibázta. 

- És én még azt hittem, hogy az ördögfiak elbűvölő teremtmények 

- zsörtölődött Billy, miközben kitért előle. Casanova nem láthatta 

őt, ám a benne lakó démon minden bizonnyal hallotta a hangját. 

Csinos homlokát összeráncolta, de nem válaszolt. Ennek már


csak azért is örültem, mert így Pritkin sem értesülhetett Billy megjelenéséről. 

Billy Joe valamikor egy ír-amerikai szerencsejátékos volt, aki 

imádta a könnyűvérű nőket, a pajzán nótákat és a hamiskártyát. Ez 

utóbbi miatt azonban mindössze 29 évig élvezhette a vadnyugat 

világát. Néhány cowboyt ugyanis felingerelt az erőltetett ír akcentusa, 

zsabós inge, vagy csupán az, hogy a szalonbéli lányok őt tüntették 

ki a figyelmükkel. Mindezt azonban még megúszhatta volna, 

ha egy este nem nyer túlontúl sok leosztást, és a zakója ujja alól nem 

kerül elő egy ász. Billyt ezek után rövid úton egy szeneszsákba dugták, 

ami pedig közelebbi ismeretségbe került a Mississippi medrével. 

így ért volna véget e sokszínű, ám rövidre szabott élet. Néhány 

héttel korábban azonban Billy több értékes ajándékot is kapott egy 

átutazóban lévő grófnőtől - legalábbis a hölgy ragaszkodott a cím 

viseléséhez. Az egyik ilyen tárgy egy ronda rubin nyaklánc volt, 

mely talizmánként is funkcionált. Elszívta a környezet mágikus energiáját, 

és átadta azt a nyaklánc viselőjének, vagy ebben az esetben 

a viselője szellemének. Billy beköltözött a nyakláncba, mely egy 

régiségboltban porosodott egészen addig, amíg bele nem botlottam, 

ajándék után kutatva különlegesen finnyás nevelőnőm számára. 

Egész életemben láttam a szellemeket, de még magam is meglepődtem, 

amikor kiderült, ki lakik az ékszerben. 

Rövidesen kiderült az is, hogy nemcsak az első vagyok hosszú 

évek óta, aki látja Billyt, de a nyaklánc eddigi viselői közül legelsőként 

nekem sikerült energiát átadnom a benne fészkelő szellemnek. 

Rendszeres megcsapolásaim révén Billy egyre aktívabbá vált, 

cserébe a legkülönfélébb problémáim megoldásához hívhattam 

segítségül. Legalábbis elméletben. Most például a tekintetemet elkapva 

csak megvonta a vállát. 

- Ennek a helynek túl sok bejárata van. Nem figyelhettem mindet 

egyszerre - szabadkozott, majd a mágus mögé pillantott. - A famulusa 

is itt van vele. 

Billy egy ember nagyságú agyagszoborról beszélt. Amikor életemben 

először találkoztam vele, annak is néztem, holott valójában 

egy gólem volt. Állítólag rabbik keltették életre az agyagfigurákat


a kabbala varázslatát használva, de manapság már a hadmágusok is 

előszeretettel alkalmazták őket segédjeikként. Nagy előnyük volt, 

hogy nehéz sérülést okozni egy belső szervekkel nem rendelkező 

lénynek. 

Átfuttattam magamban a lehetséges stratégiákat, de az általában 

használt védekezéseim közül egyik sem tűnt túlzottan hatékonynak. 

A hátamra rajzolt torz pentagramma egy védelmező volt, képes 

arra, hogy a legtöbb mágikus támadást elhárítsa. Az Ezüst Kör 

maga alkotta meg, és életemben már többször is neki köszönhettem 

csodával határos megmenekülésemet. Abban azonban egyáltalán 

nem voltam biztos, hogy egy nem mágikus támadást, mondjuk 

ezt a nagy kaliberű golyót is képes lenne-e megállítani. Nem igazán 

volt kedvem most a teszteléshez. 

Egy karkötő is volt rajtam, melyet apró, egymásba fonódó tőrök 

alkottak. Ez a mágikus ékszer még nálam is kevésbé kedvelte Pritkint. 

Egykoron egy sötét mágus tulajdonában állt, aki elsősorban 

pusztításra használta. Az illető gonosz volt, és feltételeztem, hogy 

a csecsebecséje is, de még nem jöttem rá, hogyan szabadulhatnék 

meg tőle. Megpróbáltam elásni, lehúztam a vécén, sőt, egyszer egy 

konyhamalaccal is megetettem, de hiába. A következő pillanatban 

ha a csuklómra néztem, már újra ott díszelgett, szemlátomást épen 

és sértetlenül. Mintha még pimaszul rám is vigyorgott volna. Néha 

ugyan hasznosnak bizonyult, és a legtöbbször engedelmeskedett 

a parancsaimnak, de amint megtehette, önálló életre kelt. Amikor 

legutóbb összeakadtam Pritkinnel, két szellemtőrt küldött a mágus 

testébe. Ezúttal eszem ágában sem volt kihúzni a kezemet a zsebemből, 

nem akartam tovább rontani a helyzeten. Szerencsére volt 

más választásom is. 

- Hé, Billy, szerinted képes vagy megszállni egy gólemet - kérdeztem. 

Pritkinnek a szeme sem rebbent, de a vállai egy egész kicsit 

megremegtek. 

- Sosem próbáltam - lebegett el Billy előttem, majd különösebb 

lelkesedés nélkül szembefordult a gólemmel. Nem szeretett mások 

testébe költözni. A próbálkozás leapasztotta az energiáját, és gyakran 

nem is járt sikerrel. Ehelyett általában azt a trükköt alkalmazta,


hogy átsuhant valakin, és közben megpróbálta elkapni az alany 

kósza gondolatait, esetleg beleplántálta az agyába a sajátjait. Ez 

a módszer azonban most nem vezetett volna eredményre. — Azt hiszem, 

csak egyetlen módja van annak, hogy megtudjuk. 

Abban a pillanatban, amikor Billy eltűnt az agyagmonstrumban, 

megértettem, miért szokták a kísérteteket ellenőrzött körülmények 

között elvégezni. A gólem dülöngélni kezdett, először a külső 

szoba irányába indult el. Elsodort néhány virágládát, a lányok pedig 

sikoltozva menekültek előle. Ekkor azonban irányt változtatott, és 

egyenesen nekigyalogolt Pritkinnek, ledöntve őt a lábáról. 

Fogalmam sem volt, hogy szándékos mozdulat volt-e, de ezt 

a lehetőséget kénytelen voltam elvetni, miután a gólem úgy kezdett 

el pattogni az aprócska szobában, mint egy teniszlabda. Egy szempillantás 

múlva már én is a levegőben úsztam. Mögöttem az agyagszörny 

pozdorjává zúzta az asztalt, én pedig egyenesén a mágusra 

estem. Ordítani kezdtem Billynek, hogy húzzon kifelé a gólemből, 

de Pritkin térde belém fojtotta a szót, miután rázuhanva belemélyedt 

a gyomromba. Oké, lehet, hogy az én tűsarkú cipőm még fájdalmasabb 

ponton találta el őt, de az csupán véletlen volt. A térdével kapcsolatban 

már nem lettem volna biztos ebben. 

Amint épp igyekeztem elég levegőt gyűjteni ahhoz, hogy jól beolvassak 

neki, hirtelen egy ismerős, tle egyáltalán nem várt érzés 

kerített hatalmába. A Pythiának kellene irányítania az időutazásait, 

és nem fordítva, csakhogy erről a különleges képességeim még 

nem értesültek. Csak annyi időm maradt, hogy azt gondoljam magamban, 

ó, ne, ne most, és máris éreztem, hogy megnyílik alattam 

a föld, és átsiklom az idő szövetén. 

A rövid zuhanás után gyorsan közeledett a talaj, és sikeresen 

a képemen landoltam.. Amikor kissé kitisztult a látásom, rájöttem, 

hogy egy vörös-fekete, keleti mintával díszített szőnyegre érkeztem, 

mely alatt nagyon kemény fapadló rejtőzött. Egy kábult pillanatig 

azt hittem, visszajutottam a bárba, de aztán észrevettem az 

előttem álló két személy lábait. Nem úgy tűnt, mintha turisták lennének. 

A nő apró, fekete selyem magassarkút viselt, az orrán fekete


gyöngyök sorakoztak. Tökéletesen illettek a finom fekete estélyi 

ruháján lévő ékkövekhez. A ruha szegélye alig 30 centire volt az arcomtól. 

A gyöngysor egészen a hihetetlenül vékony derékig vezetett, 

majd ott vége szakadt. Nyilván azért, hogy teljes pompájukban 

hagyja érvényesülni a gyémántokat, melyeket a nő karcsú nyaka 

körül és aranyló fürtjeiben viselt. Belepillantottam az elbűvölő kék 

szemekbe, melyek ellenszenvesen összeszűkülve méregettek, így 

gyorsan elkaptam a tekintetem. Nem túl jó ötlet hosszasan szemezni 

egy vámpírral, és ez a nő kétségtelenül az volt. 

Lassan talpra álltam, és ekkor ért a következő sokk. Majdnem ismét 

felbuktam - csak Tony lehetett olyan szadista, hogy a pincérnőit 

is nyolccentis tűsarkúba kényszerítette -, de egy kéz elkapott. Egy 

nagyon is ismerős kéz. 

A nőhöz hasonlóan kísérője is nyilvánvalóan előkelő fogadásra 

készült. Fekete fecskefarkú frakkot húzott mély vágású mellénye, 

hófehér inge és ugyanolyan csokornyakkendője fölé. Alaposan kisuvikszolt 

cipője jobban fénylett, mint szinte szegényesnek mondható 

ékszerkollekciója. Egyszerű arany karláncot viselt, melyet 

a haját lófarokba összefogó hajcsat egészített ki. A visszafogottság 

nem lepett meg. Mircea sosem kedvelte a hivalkodó öltözeteket. 

Ami mellbe vágott, az a belőlem feltörő, túláradó öröm volt, abban 

a pillanatban, ahogy a tekintetünk találkozott. 

Rögtön megragadott a nyílt, férfias szépsége. Annyira kecses alkata 

volt, hogy a lélegzetem is elállt tőle. Hosszú végtagok, elegáns vonalak. 

Akár egy táncosé, vagy hosszútávfutóé. Nem is csoda, hisz generációk 

óta tiszta nemesi vér folyt az ereiben. Csak egyetlen vonása 

nem illett a képbe: a száját nem a jellegzetes, keskeny vonalú arisztokrata 

ajkak keretezték. Telt, gyönyörűen ívelt, érzéki ajkai voltak. 

Elképzelhető, hogy több paraszti gént örökölt, mint amennyit 

a család hajlandó lett volna bevallani. Lehet, hogy azok az ősei nem 

rendelkeztek a lordok minden kecsességével és kellemével, de képesek 

voltak olyan szenvedéllyel, felszabadultan nevetni, táncolni 

és inni, amiről az- arisztokraták már rég megfeledkeztek. Dracula 

állítólag egy tüzes cigánylány gyerekeként látta meg a napvilágot, 

de néha arra gondoltam, ezek a réges-régi történetek már össze-


keveredtek kissé, és voltaképpen Mircea volt az, akiben roma vér 

csörgedezett. Ha így volt, igazán jól állt neki.. 

A kezét könnyed, érzelem nélküli mozdulattal a könyököm alá 

helyezte, mégis az egész karom libabőrös lett tőle. Megpróbáltam 

észlelni a geis jelenlétét, amiről Casanova beszélt nekem, de semmit 

sem éreztem. Ha nem tudtam volna róla, megesküszöm, hogy semmilyen 

varázslat nem befolyásolja az érzelmeimet. 

Azon kaptam magam, hogy a kezeim Mircea mellényének vastag 

selyemszövetén simítanak végig. Karmazsinvörös volt, sárkányokat 

hímeztek bele. Magához képest egy kicsit túlságosan is feltűnő volt, 

habár a mintázat csupán akkor villant elő, ha a fény megfelelő szögben 

esett rá. A hímzés puha volt, érezhetően finom cérnával és aprólékos 

munkával készült. Közelről még a sárkányok parányi pikkelyei 

is látszottak. A kezeim ezután valami egészen mást, és sokkal 

érdekesebbet is felfedeztek: a mellbimbókat, melyek alig voltak kitapinthatók 

a több réteg szövet alatt. 

Épp csak az ujjhegyeimmel simítottam végig felettük, de az egész 

testem vibrálni kezdett az élvezettől, amit az érintés nyújtott. Mircea 

közelsége egyáltalán nem azt az agytompító hatást váltotta ki belőlem, 

amit Casanova említett. Simán elhúzódhattam volna Mirceától, 

ha épp nem ez lett volna az, amire a legkevésbé vágytam az 

egész világon. 

Mircea sem úgy tűnt, mint aki szabadulni próbálna tőlem. Csak 

állt ott, kissé meglepetten, de azt éreztem, hogy a karomat tartó 

kezével gyengéden maga felé von engem. Nem álltam ellen, inkább 

elmerültem a csodálatában, amint a gázláng fénye izgalmas táncot 

járt a haján. Hirtelen egy erős energialöket futott fel a karomon, elérte 

a vállamat, majd visszafordult, és az ujjhegyeimen át távozott, 

mintha elektromos áram lett volna. Mircea halkan felnyögött, amikor 

az érzés őt is elérte, de nem engedett el. Az energia ide-oda pattogott 

köztünk néhányszor, a végén már minden szőr égnek állt 

a karomon, és az egész testem megfeszült. 

A sötét szemek ugyanolyan lassan és alaposan vettek szemügyre 

engem, ahogy én vizslattam őt. Az előbbi érzés nyomán még mindig 

borzongtam, Mircea pedig egy hajszálnyit feljebb húzta a szem-


öldökét a reakcióm láttán. A keze a hátamra csúszott át, de csupán 

a fűző kemény gerincéig jutott el. Ezután a csípőmön éreztem meg 

az érintését, az ujjait a ruhám szaténján futtatta végig, majd magához 

vont. 

Mély levegőt vettem, és igyekeztem kordában tartani az érzelmek 

hullámait, melyek megrohantak, de nem jártam túl nagy sikerrel. 

Mircea rátett még egy lapáttal, amikor ujjaival finoman végigsimított 

az ajkaimon. A szeme mélyén aranyfény csillant meg. Tapasztalatból 

tudtam, hogy ez érzelmileg felfokozott állapotról tanúskodik 

nála. Amikor igazán mérges vagy felajzott volt, fahéj-borostyán árnyalat 

jelent meg a szemében. Ez olyan földöntúli külsőt kölcsönzött 

neki, amelyet mások talán félelmetesnek találtak, nekem azonban 

mindig is tetszett. 

Valaki élesen megköszörülte a torkát mögöttem, majd Pritkin 

hangja szólalt meg a vállam fölött. 

- Bocsánatukat kérem, uram és hölgyem. Attól tartok, az egyik 

színésznőnk rosszul lett. Remélem, nem okozott gondot. 

- Egyáltalán nem - felelte Mircea zavartan, és esze ágában sem 

volt elengedni engem. 

- Elkísérem a színpad mögé, ahol pihenhet. 

Pritkin megragadta a karomat, hogy elvonszoljon, de Mircea 

keze még szorosabban fonódott a derekam köré. A szemei fényleni 

kezdtek, a zöld és világosbarna árnyalatokat teljesen elnyomta az 

aranyló tűz. 

- Szegény gyerek eléggé rosszul néz ki, Basarab gróf - szólt közbe 

a vámpírnő, miközben belekapaszkodott Mircea másik karjába, 

tükörképét mutatva ezzel annak, ahogy Pritkinnel mi ketten álltunk. 

- Ne tartsuk fel feleslegesen. 

Mircea ügyet sem vetett rá. 

- Ki vagy te - kérdezte. Az akcentusa erősebb volt, mint amit 

eddig megszoktam tőle, a hangja ugyanolyan kellemes érzelmekről 

árulkodott, mint amiket én átéltem. 

Nyeltem egyet, és megráztam a fejem. Nem tudtam mit mondani 

neki. Fogalmam sem volt, hol és mikor vagyunk, de mivel a vámpírnő 

csinos kis turnűrt viselt a szoknyája hátán, úgy véltem, nem le--


43 

hetek túl ismerős ebben a korban. Jó esély volt arra, hogy messze 

a születésem előtt járunk. 

- Senki - suttogtam. Mircea kísérője olyan hangot hallatott, melyet 

egy kevésbé elegáns környezetben horkantásnak neveztem volna. 

- Le fogjuk késni a megnyitót - jelentette ki, belekapaszkodva 

Mircea karjába. 

Egy érezhető szünet után Mircea elengedett, de a kettőnket 

összekötő láthatatlan energia még azután is hídként feszült köztünk, 

hogy a testünk már nem ért egymáshoz. Hagyta, hogy a nő magával 

húzza a folyosón, de többször is döbbent arccal visszanézett rám. 

Az energia ív még mindig nem tört meg, inkább mintha valamilyen 

végtelen fonallá alakult volna át, mely örökre összeköt bennünket. 

A pár végül egy függönnyel eltakart boltív alatt tűnt el, amelyről szórakozottan 

megállapítottam, hogy egy színházi páholy bejárata. 

Abban a szempillantásban, amikor a vörös bársonyfüggöny öszszezárult 

mögöttük, és szem elől vesztettem a párt, a kettőnk közti 

kapcsolat is megszűnt. Hirtelen leírhatatlanul erős vágyakozás fogott 

el, mely valósággal fizikai fájdalmat okozott. A gyomrom úgy 

rándult össze, mintha valaki belerúgott volna, és doboló fejfájás tört 

rám. Alig tudatosult bennem, hogy Pritkin a folyosó vége felé vonszol, 

ahol egy lépcsősor indult, minden bizonnyal további páholyok 

irányába. A közelünkben valahol egy zenekar kezdett hangolni, 

ami megmagyarázta, miért nincs már a folyosón senki. Az 

előadás azonnal kezdődik. 

A lépcsőt a falra szerelt gázlámpások világították meg, de egy részét 

így is sötét árnyak borították. Arra ugyan nem voltak alkalmasak, 

hogy elrejtsenek minket, de túlságosan is elfoglalt a saját gondom 

ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak. A kezeim remegtek, és verejték 

gyöngyözött a homlokomon. Úgy nézhettem ki, akár egy kábszeres, 

akinek megmutatják a tűt, de nem döfheti magába. 

- Mit művelt - bámult rám Pritkin. Rövid, szőke hajának tincsei 

előremeredeztek, mintha ők is dühösek lennének rám. Elég félelmetesen 

nézett ki, de láttam már így korábban. Azzal összevetve, 

amit az előbb éreztem, ez semmiség volt. 

- Én is pont ugyanezt akartam kérdezni - vágtam vissza, miköz-

44 

KAREN CHANCE 

ben a nyakamat masszíroztam, hogy egy kicsit kitisztuljon a fejem. 

A másik kezemet a gyomromra szorítottam, mert Mircea hiánya 

olyan érzést keltett bennem, mintha egy lyukat vájtak volna belém. 

Na ne, ez nem történhet meg! Nem fogom a hátralevő életemet úgy 

eltölteni, hogy csorgatom utána a nyálam, mint valami tinilány egy 

rocksztár után. Nem vagyok megszállott rajongó, a fenébe is! 

Pritkin gyengén megragadott, én meg a szemébe néztem, bár 

nem volt hozzá kedvem. Minden eddigi időutazásomat az váltotta 

ki, hogy fizikai kontaktusba kerültem valakivel, akire a múltban valamilyen 

súlyos veszély leselkedett. 

- Meg kell mondjam - közöltem vele őszintén -, ha valaki épp 

a fogantatását akarja megakadályozni, hát nem fogok különösebb 

késztetést érezni arra, hogy közbeavatkozzam. 

Pritkin egyébként is pirospozsgás arca most még néhány árnyalattal 

vörösebbre váltott. 

-Vigyen vissza minket oda, ahová tartozunk, mielőtt bármit 

megváltoztatunk! - sziszegte felém. 

Nem szeretem, ha utasítgatnak, de ebben az esetben igazat kellett 

adnom neki. Emellett a sürgető érzés, hogy berohanjak a páholyba, 

és Mircea karjai közé vessem magam, szintén arra ösztökélt, 

hogy mielőbb tűnjünk el innen. Lehunytam a szemem, és Casanova 

irodájára koncentráltam. Habár egészen tisztán kirajzolódott előttem 

a helyiség, nem futott át rajtam az ismerős energiahullám. Újra 

megpróbáltam, de úgy tűnt, a telepeimnek fel kell töltődniük, mielőtt 

megismételhetném a mutatványt. 

- Attól tartok, ez a járat egy kicsit késni fog - tudattam a hírt, miközben 

émelygő érzés fogott el. Hirtelen rémisztő kérdések egész 

sora fészkelte be magát az agyamba. Mi van, ha létezik bizonyos 

időkorlát két utazás között, amiről a korábbi Pythia elfelejtett tájékoztatni 

engem No és ha többé nem leszek képes az időutazásra, 

mondjuk mert a hatalmamnak elege lett abból, hogy nem pecsételtem 

meg a Pythiává válás folyamatát az előírt módon, és átpártolt valaki 

máshoz Akkor bizony itt ragadhatunk, bárhol is legyünk most. 

- Mi az ördögről beszél - pattogott Pritkin. - Vigyen vissza most 

azonnal!


- Nem megy. 

- Hogy érti azt, hogy nem megy Minden itt töltött perccel nagyobb 

veszélybe sodor minket. 

Pritkin megrázott engem, és a hangjából az érződött ki, hogy komolyan 

kezd aggódni. Valahogy nem tudtam együtt érezni vele. 

Bármit is érzett, az semmi sem volt az én pillanatnyi hangulatomhoz 

képest. Hát nem volt épp elég a zűrzavar az életemben a Pythia 

munkaköre nélkül is És aki ezt az egészet kitalálta, nem hagyná legalább 

egy kicsit, hogy rendezzem a saját, személyes ügyeimet, mielőtt 

mások gondjait kellene megoldanom Ez egyáltalán nem volt 

jól így, és kezdett végképp elegem lenni belőle. De ha itt megint 

tennem kell valamit, akkor gyerünk, legyünk túl rajta. 

- Hadd magyarázzam el úgy, hogy megértse - rivalltam rá Pritkinre, 

miközben kitéptem magamat a szorításából. - Nem én akartam, 

hogy idejöjjünk. Azt sem tudom, hogy az „ide" mit jelent. Csak 

az a biztos, hogy jelenleg képtelen vagyok visszajuttatni magunkat. 

Vagy azért, mert a képességem úgy döntött, nem áll többet a szolgálatomra, 

vagy azt akarja, hogy előbb még elvégezzük itt a dolgunkat. 

Személy szerint az utóbbira tippeltem, mivel valószínűtlen volt, 

hogy véletlenül landoltunk épp Mircea orra előtt. Pritkin nem úgy 

nézett ki, mint aki hisz nekem, de nem érdekelt. Hátat fordítottam 

neki, és elindultam, hátha Mirceának lesz valami jó ötlete. Pritkin 

keze azonban acélbilincsként fonódott rá a csuklómra. 

- Nem megy innen sehová! - jelentette ki határozottan. 

- Rá kell jönnöm, mi a probléma, és tennem kell valamit a megoldása 

érdekében, különben egyikünk sem jut haza - vázoltam 

előtte a lehetőségeket. - Ha nem tudja megmondani, hol vagyunk, 

és miért kerültünk ide, akkor nincs más választásom, körül kell szimatolnom 

egy kicsit. Nos 

- Londonban vagyunk, 1888 végén vagy 1889 elején. 

Erre már felhúztam a szemöldökömet. Jómagam semmi jelet 

nem láttam, aminek révén így leszűkíthettem volna az időintervallumot, 

hacsak a vámpírnő ruháját nem néztem. Mircea olyan ünneplőruhát 

viselt, mely elég tág kormeghatározást tett csupán lehetővé. 

Megdöbbentő volt, hogy Pritkin ilyen pontos ismerője a női


divatnak. Ezt a mágussal is tudattam, mire rám vigyorgott, és egy 

papírlapot nyomott a kezembe. 

- Tessék. Valaki elejthette. 

Morcos tekintete helyett a sárga és fekete színekben pompázó 

szórólapot kezdtem tanulmányozni. Egy férfi látszott rajta, aki egy 

dombra tekintett, melyen három öregasszony állt. A kis csoportosulás 

némiképp hasonlított az én graiáimra, bár nekik egy fokkal jobb 

állapotban volt a hajuk. A papíron található felirat szerint a Lyceum 

Teátrum ajándékát tartottam a kezemben, melyet a Macbeth 1888. 

december 29-i bemutatójának emlékére adtak ki. 

- Oké, szuper. Megvan a dátum. Kezdetnek nem rossz, de ezzel 

még nem jutunk messzire - próbáltam útnak indulni, de ismét megállított, 

ezúttal a szavaival. 

- Minél jobban táplálja a geist, annál erősebb lesz. Arról nem is 

beszélve, hogy ebben a korban a prostituáltak is több ruhát viseltek, 

mint maga. Egy lépést sem tehet anélkül, hogy csődületet okozna. 

- Honnan tud róla - kérdeztem. Egyre kényelmetlenebbnek éreztem, 

hogy úgy járok-kelek, mintha egy nagy villogó jelet hordanék 

magamon. Vajon rajtam kívül tényleg mindenki tisztában volt ezzel 

- Azóta nyilvánvaló, hogy először láttam magukat együtt - vonta 

meg hanyagul a vállát. Gyorsan átgondoltam a lehetőségeket, és 

úgy döntöttem, egy próbálkozást megér. 

- Nem tudna esetleg tenni valamit Végül is együtt kerültünk ebbe 

a slamasztikába, és józanabb fejjel gondolkozhatnék, ha... 

- Csak Mircea távolíthatja el - szakított félbe Pritkin, szertefoszlatva 

minden reményemet. - Még az igézetet kivető mágus sem 

vonhatja vissza az ő közreműködése nélkül. A legtöbb, amit most 

tehet, hogy távol marad tőle. 

Fintorogtam egyet. Lényegében Casanovától is ugyanezt hallottam, 

de már akkor sem vettem be. 

- Nem konyítok sokat a mágiához, de azt tudom, hogy nincs 

olyan varázslat, amit ne lehetne megtörni. Muszáj, hogy legyen rá 

valami mód! 

Pritkinnek az arcizma sem rezdült, de a szeme villanása elárulta, 

hogy jófelé tapogatózom.


- Maga is tud valamit - jelentettem ki vádló hangon. Egy kicsit 

habozott, de végül válaszolt nekem. Feltehetően úgy döntött, gyorsabban 

lezárhatja a témát, ha kielégíti a kíváncsiságomat. 

- Minden geis különböző, mégis van egy közös vonásuk. Mindegyikbe 

beleépítettek egy, hogy is mondjam... Olyasmi ez, mint egy 

védőháló. Mircea sem akart a saját csapdájába esni, ezért úgy alkotta 

meg az igézetet, hogy legyen egy mód, ami lehetőséget ad neki 

a kihátrálásra, ha valami rosszul sülne el. 

- És mi lenne ez a mód 

- Azt csak Mircea és a varázslatot készítő mágus tudja. 

Fürkészni kezdtem az arcát, hogy rájöjjek, az igazat mondja-e. 

A szavai hihetően hangzottak, valamiért mégis az volt az érzésem, 

hogy fontos dolgot hallgat el. Talán azért, mert mindig mindenki titkolózott 

előttem. 

-Ha most 1888-ban vagyunk, Mircea még nem tett semmit. 

A geis nem is létezik. Vagy legalábbis nem volna szabad léteznie - tettem 

hozzá elbizonytalanodva, mert valami biztosan történt köztünk. 

- Már nem is csodálkozom, ha valami példa nélküli dolog történik 

magával - mondta Pritkin savanyúan. - Ilyen szituációról sem 

hallottam még soha. Nem tudom, mi lenne a következménye annak, 

ha sok időt töltenének együtt ebben a korban, de kötve hiszem, 

hogy tetszene - igazgatta meg magán hosszú kabátját, hogy 

eltakarja a gyanús kitüremkedéseket. - Maradjon itt. Körülnézek 

egy kicsit, hátha feltűnik valami szokatlan. Én már éltem ebben az 

időben, valószínűbb, hogy kiszúrom azt, ami nem ide való. Aztán 

visszajövök, és megvitatjuk a lehetőségeinket. 

Lelépett, mielőtt bármit is mondhattam volna neki, csak ostobán 

bámultam utána. A mágiahasználók tovább élnek, mint a hétköznapi 

emberek, de annyira azért nem, hogy 35 év körülinek tűnjenek, 

holott egy évszázaddal is idősebbek annál. Röviddel azután, 

hogy megismerkedtem Pritkinnel, már sejtettem, hogy több rejlik 

benne, mint amit gondolnánk, de ez aztán minden eddiginél megdöbbentőbb 

volt. 

Leültem az egyik lépcsőre, magam alá húztam a térdemet, és egy 

kopottas szőnyeget kezdtem bámulni. Fáztam a testemet épphogy


csak takaró ruhában, és a szarvacskák csak szorongatták amúgy is 

sajgó fejemet. Megszabadultam tőlük, és nézegetni kezdtem őket. 

Az arany csillámpor már itt-ott lepattogzott róluk, és felbukkant az 

alattuk rejlő fehér habszivacs. Rossz érzésem volt emiatt. Ha sikerülne 

valahogy visszajutnunk a mi korunkba, a szegény pincérlánynak, 

akinek kifosztottam az öltözőszekrényét, új szarvat kell vételeznie. 

No persze ha nem kerülünk vissza, akkor az egész öltözetet 

kifizettetik vele. 

Érzékeltem, hogy kissé hűvösebb lett a folyosón, de egészen addig 

nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki, amíg váratlanul 

meg nem jelent előttem egy női alak. Hosszú kék ruhát viselt, 

és teljesen átlagos külseje ellenére azonnal tudtam, hogy egy szellemmel 

van dolgom. Ez a felismerés nem annyira a paranormális 

világról birtokolt kiváló ismereteimnek volt köszönhető, mint inkább 

annak a ténynek, hogy a hölgy egy levágott emberi fejet hurcolt 

magával a hóna alá csapva. A fej egy férfié volt, aki a hajával 

megegyező árnyalatú barna kecskeszakállat viselt, és lágy tónusú 

kék szemével egyenesen rám nézett. 

- Faust, istenverte modern kiadásban - óbégatott a fej, majd 

felpillantott hordozójára. A nő kifejezéstelen arccal nézett rám, de 

a hangja egyáltalán nem tűnt elégedettnek. 

- Miért zargat minket 

Olyan mélyet sóhajtottam, amekkorát csak a derekamat elszorító 

fűzőtől tudtam. Pont ez kellett még nekem, egy felhergelt szellem. 

Hálás voltam, hogy ezúttal nemcsak a lelkem utazott vissza az 

időben, különben még nagyobb bajban lettem volna. Előfordult 

már, hogy a testem nélkül keltem útra, és szellemalakban vagy valaki 

más testében jelentem meg. Ám mindkét változat sokkal súlyosabb 

gondokat okozott nekem, mint jelenlegi, nem épp korhű és 

kényelmetlen ruházatom. 

Akár bele is halhattam volna abba, hogy hátrahagyom a testemet, 

ha nem találok valakit, aki beleköltözzön, amíg távol vagyok. 

Általában Billy Joe-t kértem fel erre a feladatra, ezúttal azonban 

nem lett volna túl szerencsés ez a megoldás. Főként nem Vegasban, 

ahol az összes, számára óriási csábítást jelentő szerencsejáték csu-


pán karnyújtásnyira volt. A lélek formájában tett utazás másik komoly 

hátulütője az volt, hogy ilyenkor rohamosan fogyott az energiám, 

és igen kevés cselekedetre voltam képes, hacsak nem sikerült 

beköltöznöm valaki testébe, hogy megcsapoljam. Az igazság viszont 

az, hogy még inni sem szeretek valaki más poharából, nemhogy 

a testét használjam lakóhelynek. 

Miután a Pythia örököse lettem, birtokába kerültem annak a képességnek, 

hogy saját testemet is magammal vigyem az utazásaimra. 

Sajnos ennek is megvoltak a hátulütői. Az egyik korábbi alkalom 

során az asszony, akit megszálltam, megsérült - kis híján leszakadtak 

a lábujjai. Amikor azonban visszatértem a saját testembe, a sebesülést 

nem vittem magammal a jelenbe. Ha azonban most történik 

velem valami, azzal együtt kell élnem. Jelenlegi állapotom előnye 

az volt, hogy a szellemeknek nincs túl nagy hatalmuk az élők felett. 

Bizonyos körülmények között egymást felfalhatják, de egy élő test 

megtámadása általában több energiájukat emészti fel, mint amenynyit 

ki tudnának nyerni belőle. Ennek ellenére úgy gondoltam, 

semmi értelme felbőszíteni a hölgyet. 

- Mindjárt elmegyek innen - mondtam, remélve, hogy tényleg 

így lesz. - Csak van itt egy kis dolgom, aztán már lépek is. 

- Akkor maga nem az előadás szereplője - tudakolta a fej, és 

kissé csalódottnak látszott. 

- Csak látogatóba jöttem - feleltem gyorsan, mert a nő szeme 

ragyogni kezdett. A szellemeknél ez nem túl jó jel. Arra utal, hogy 

összegyűjtik az erejüket, és általában céljuk is van ezzel. - Higgye 

el, én is szeretnék valahol egész másutt lenni, de nem tehetem. Bízom 

benne, hogy nem tart sokáig. 

- A másik nő is ugyanezt mondta - méltatlankodott a nő. Sötét 

haja is foszforeszkálni kezdett, ahogy az ereje egyre csak nőtt. - De 

a bor megmérgezése után sem tűnt el. Most meg maga is megjelent. 

Elég ebből! 

- Másik nő - kérdeztem vissza, mert nagyon nem tetszett, amit 

hallottam. - Én egy férfival érkeztem ide. Nem látták valahol Egyhetven 

magas, szőke, úgy öltözik, mint a Terminátor. Mármint... - 

kaptam észbe, amikor kérdőn összevonta a szemöldökét. - Úgy ér-


tem, hosszú kabátot visel, alatta egy rakás fegyvert tart. Rövidesen 

visszatér, és megoldjuk ezt a kis gubancot. 

- A mágus nem érdekel minket - közölte velem zordan a szellem. 

- Maga és az a másik nő hozza a fejünkre a veszélyt. El kell 

tűnniük innen. 

- Nagyon vigyáz a területére - tájékoztatott a fej, és a szemében 

némi együttérzést láttam megcsillanni. - Elég régóta vagyunk már 

együtt, ha szabad így fogalmaznom. Ez a föld a családunké volt, de 

aztán jöttek ezek, és egy színházat építettek rá, mi meg itt ragadtunk 

- magyarázta egy pajkos kacsintás keretében. - Ma sokkal jobb 

itt, mint régen volt. Az átkozott kerekfejűek az összes színházat, de 

még a kocsmákat és a bordélyházakat is bezáratták. Mindent, ami 

nem volt templom. A sportot is betiltották vasárnaponként. Legalább 

megtették azt a szívességet, hogy lefejeztek, mielőtt mindezt 

át kellett volna élnem. De a végén mi győztünk, nem igaz 

- Aha - hümmögtem, de egyáltalán nem figyeltem. Az összes 

szellem, akivel valaha találkoztam, létfontosságúnak tartotta elmesélni 

nekem az egész életét és halálát. Ha nem tanultam volna meg 

a megfelelő pillanatokban bólogatni és mosolyogni, miközben az 

eszem egészen másutt járt, már rég megbolondultam volna. Most is 

bőven volt min rágódnom. 

Amit eddig sikerült megtudnom újdonsült pozíciómról - főleg 

a Billy által elkapott pletykák révén - annak alapján a helyzet a következőképpen 

nézett ki: ha valaki az én időmből avatkozott be az 

idő folyásába, a labda az én térfelemen volt. Nekem kellett megoldanom 

a problémát. Ha azonban más korból érkezett az időutazó, 

akkor az ő kiindulási idejében hatalmon lévő Pythia feladata volt, 

hogy rendezze az ügyet. Amennyiben mindezt igaznak fogadtam 

el, akkor a bennünket most iderepítő gond az én időmből származott. 

De az egyetlen személy, aki tudomásom szerint képes volt 

az évszázadok közti ugrándozásra, jelenleg nem volt erre alkalmas 

állapotban. Billy utánaérdeklődött egy kicsit szellemtársainál, akik 

megerősítették, hogy a sebek, melyeket Myra szellemtestén ejtettem, 

fizikai sérülésekként manifesztálódtak, amint visszatért a testébe. 

Teljességgel lehetetlen volt, hogy egy hét alatt felépüljön.


51 

De ha a nő, akiről a szellem beszélt, nem Myra volt, akkor csak 

egy másik Pythia lehetett. Lehet, hogy az én érzékeim kavarodtak 

meg egy kicsit, vagy talán segítségül hívtak egy különösen nehéz 

probléma megoldásához. Mivel még fogalmam sem volt arról, hogy 

működik a hatalmam, bármi megtörténhetett. Ha megtalálom azt 

a másik nőt, talán felvilágosíthat erről-arról. Sőt, akár visszajuttathat 

Pritkint és engem abba a korba, ahová tartozunk. 

- Megmutatnák nekem, hol az a másik nő Talán meggyőzhetném 

arról, hogy hazatérjen, és minket is magával vigyen. 

A nő bizalmatlanul méregetett, de úgy tűnt, a fej örömmel a segítségemre 

siet. 

- Persze, megmutatjuk. Nincs is messze - lelkendezett. - Nemrég 

még ott volt, a másik páholyban. 

A férfi határozottsága végül a másik szellemet is jobb belátásra 

térítette. 

- Menjen gyorsan - adta be a derekát. 

A szellemek követtek engem a lépcsőn lefelé. Előzékenyen nem 

siklottak át rajtam, majd elvezettek a Mirceáéval szomszédos páholy 

bejáratához. Elhúztam a függönyt, és bekukkantottam, de a szeparé 

üres volt. A színpadon egy középkori zöld ruhába öltözött színésznő 

drámaian gesztikulált, de szinte tudomást sem vettem róla, a szemem 

azonnal Mirceára szegeződött, aki a szereplő helyett a színpad 

faragott szegélyét bámulta üveges tekintettel. Én is hasonlóképp 

éreztem. Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, és hirtelen minden 

más olyan lényegtelenné vált. Korábban is hatott már rám igézet, de 

nem emlékszem, hogy bármelyik is ilyen erős lett volna. Tudtam, 

hogy az érzelmeim hamisak, de ez sem érdekelt. Az elmém tisztában 

volt azzal, hogy mindez a geis hatása, mégis annyira megejtően 

valóságosnak tűnt. Gyűlöltem, hogy ezt tette velem, de őt magát 

képtelen voltam gyűlölni. Maga a gondolat is abszurd volt. 

- Ott van - nyújtotta előre a kezét a szellem az orrom előtt. - Már 

fel is szolgálták a bort. 

Egy tálca felé mutatott, melyen egy palack és néhány pohár állt, és 

melyet a Mircea és a szőke nő széke közti kis asztalkán helyeztek el. 

-Miről beszélnek - kérdeztem, és kényszerítettem magam,


hogy Mircea helyett a szellemre tekintsek. Hirtelen eszembe jutott 

egy félmondat, amely fölött az imént elsiklott a figyelmem. - Azt állítják, 

hogy a bort megmérgezték 

- Az a nő azt mondta, itt marad, és megvárja, amíg megisszák. 

Talán idejekorán elfogyott az ereje - morfondírozott a szellem, és 

most először elégedettnek tűnt. Szinte hallottam, ahogy magában 

azt mondja: egy már letudva, még egy van hátra. 

Ügyet sem vetettem rá, olyan hirtelen elborított a Mircea iránt 

érzett aggódás. Alig bírtam uralkodni magamon. Kirohantam a páholyból, 

kis híján fellökve Pritkint, aki a függönynél állt, és mérgesnek 

látszott. Sikerült megtámaszkodnia, különben mindketten 

a padlón kötöttünk volna ki. 

- Engedjen el! - ráncigáltam a kezemet, de ő úgy szorította a karom, 

hogy az már fájt. - Be kell mennem oda! 

- Mondtam, hogy maradjon távol tőle. Azt akarja, hogy teljesen 

elvegye az eszét 

- Akkor csinálja maga - vetettem fel, belátva, hogy igaza lehet. 

Túlságosan is vágytam abba a páholyba ahhoz, hogy biztonságos 

legyen belépnem. - Van odabenn egy palack bor, lehet, hogy mérgezett. 

Meg kell szereznie. 

Fogalmam sem volt arról, hogy méreggel meg lehet-e ölni egy 

vámpírt, de nem akartam kockáztatni. Pritkin egy pillanatig szokásos 

morcos tekintetével nézett rám, de aztán az arckifejezése megváltozott. 

Akkor már tudtam, hogy bajban vagyok. 

- Ha megteszem, meg kell esküdnie, hogy leül velem beszélgetni, 

és válaszol az összes kérdésemre, anélkül hogy időutazásra 

vinne, megpróbálna megölni, átkot vagy egyéb varázslatot vetne ki 

rám. Rendben 

- Beszélgetni akar velem - pislogtam. Sosem beszéltünk egymással. 

Próbáltuk már megkéselni, lelőni és felrobbantani egymást, 

de a beszélgetésig még nem jutottunk el. - Miről - kérdeztem idegesen, 

de Pritkin csak egy ördögi mosollyal válaszolt. Most csőbe 

húzott engem, és ezzel ő is tisztában volt. 

- Rendben, legyen. Beszélhetünk, ha maga is megígéri, hogy 

nem akar közben megölni, tömlöcbe vetni, esetleg a Kör vagy bár-


53 

ki más elé cipelni. És nem kérdezgethet a végtelenségig. Egy órát 

kap, áll az alku 

-Megegyeztünk - jelentette ki. Becsületére legyen mondva, 

nem vesztegette az időt. Azonnal elengedett engem, és besurrant 

a függöny mögé. Néhány percig feszülten várakoztam, de semmi 

sem történt. Végül nem bírtam tovább, visszamentem az üres páholyba, 

hogy legalább lássam, mi történik odaát. Nem volt szívderítő 

látvány. 

A színpadon egy vézna, kókadt bajszú Macbeth épp a képzeletbeli 

tőrről monologizált, miközben a szomszéd páholyban Pritkin 

torkát egy nagyon is valódi tőr súrolta a szőke nő jóvoltából. A közönség 

elől Mircea álló alakja takarta el őket, de mivel az én páholyom 

a színpadhoz közelebb volt, tisztán láthattam a jelenetet. 

Mielőtt kifundálhattam volna, miként segítsek Pritkinnek, a helyzet 

még rosszabbra fordult. Mircea ugyanis elkezdte kibontani 

az üveget. Szemével közben a mágust fürkészte, és az ajkai szélén 

hamiskás mosoly játszott. Nagyon nem tetszett ez nekem. Mirceát 

mindig is a szemet szemért, fogat fogért elv vezérelte. Ha most arra 

a következtetésre jutott, hogy Pritkin próbálta megmérgezni, minden 

további nélkül megteszi, hogy az üveg teljes tartalmát lenyomja 

a mágus torkán, és várja a hatást. 

Pritkin normál körülmények közt képes lett volna arra, hogy egymaga 

kiszabaduljon szorult helyzetéből, ám igyekezett minél kevésbé 

felhívni a figyelmet arra, ami a páholyban zajlott. Díjaztam a nekavarjuk-fel-az-idő-menetét 

hozzáállását, de az, hogy emiatt hajlandó 

legyen feláldozni magát, már fanatizmusnak tűnt. Én voltam 

a Pythia, ha csak ideiglenesen is, de biztos nem mentem volna el 

ilyen messzire. Egyéb esetekben nem sok álmatlan éjszakát okozott 

volna nekem Pritkin halála, de azért ment be abba a páholyba, mert 

én küldtem. Ha most meghal, az részben az én lelkemen szárad. 

Sóhajtottam, és felemeltem a csuklómat. Egy halvány fénnyel ragyogó 

tőr pattant ki azonnal a karkötőmből, és a kezem mellett lebegve 

állapodott meg. Halkan és izgatottan zümmögött, már előre 

örült a harcnak. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy jól döntöttem. 

Többek között azzal is számolnom kellett, hogy a tőr önál-


lósítja magát, és Pritkin ellen fordul. Nem jöttek ki túl jól, hisz eddig 

szemben álltak egymással. 

- Csak az üveget célozd! - utasítottam keményen. - Ne támadd 

meg a mágust. Világosan beszéltem 

Egy kis meghajlást kaptam válaszként, amit beleegyezésnek vettem, 

majd a tőr útjára indult. Átrepült a másik páholyba, egyenesen 

a palack felé tartott, melyet Mircea éppen akkor emelt Pritkin szájához. 

Könnyedén törte szét a vékony üveget, a vörösbor egyenlő 

arányban terült szét a mágus kabátján és Mircea mindaddig makulátlanul 

ragyogó fehér ingén. A vámpír megfordult, a kezében még 

mindig az üveg nyakát szorongatta, és ekkor meglátott engem. 

A szája kinyílt, mintha mondani akart volna valamit, de aztán csak 

állt ott, és döbbenten bámult. 

Sajnos a tőröm nem követte a példáját, nagyon is aktív maradt. 

A színpadon Macbeth épp azt kérdezte, vajon egy tőr-e az, amit 

maga előtt lát. Az én repülő, fluoreszkáló késem erre átsuhant a meglepett 

közönség feje fölött. Sokan levegő után kaptak, néhány sikkantás 

is felhangzott. A tőr alig néhány centiméterre állt meg a falfehérre 

sápadt színész orra előtt. Egy pillanatra fel-le hullámzott, 

mintha hajlongott volna a közönség felé, majd visszaszállt hozzám. 

Egetverő tapsvihar tört ki a teremben, belefojtva a monológ hátralévő 

sorait a szerencsétlen színészbe. 

Amint a feltűnési viszketegségben szenvedő tőr visszasimult 

a karkötőmbe, azonnal hatalmába kerített az a szédüléshez hasonlító 

érzés, ami azt jelezte, hogy időutazásra készülök. 

- Fogja meg a kezemet, gyorsan! - kiáltottam át Pritkinnek. - 

Azonnal felszállunk. 

A pillanatnyi döbbenetet kihasználva a mágus kiszabadult a szőkeség 

szorításából. A nő ugyan elzárta a kijárat felé vezető utat, de 

Pritkin megoldotta a problémát. Egy üres székre felugorva átvetette 

magát a két páholy közti távolságon. Majdnem lezuhant, de elkaptam 

a kezét. A következő pillanatban már suhantunk is át az időn.

3. fejezet 

Egy fehér csempével kirakott padlón landoltunk, és valami tompa 

puffanással érkezett ugyanoda az orrom előtt. A szemem még káprázott, 

miközben megpróbáltam felismerni a halvány rózsaszín rudat. 

Amint sikerült, felsikítottam és hátrahőköltem, sikeresen feldöntve 

ezzel a mögöttem épp feltápászkodó Pritkint. Egy ráncos, 

színében és finomságában leginkább egy kősziklához hasonlítható 

kéz nyúlt le, megragadta a földre esett dolgokat, és visszahelyezte 

őket egy ezüsttálcára. 

- Vendégeknek tilos a belépés - közölte velünk egy fagyos bariton 

hang. 

Nem válaszoltam, mivel megkövülten bámultam a levágott emberi 

ujjakkal teli tálcát, melyet a hang tulajdonosa tartott hosszú, 

görbe ujjai közt. Lehet, hogy inkább a zöldes-szürkés arc miatt kellett 

volna aggódnom, mely a tálca fölött fordult felém. Egy mély seb 

húzódott végig ezen az arcon a halántékától a nyakáig. Csak egy 

szeme volt, mely összeszűkülve, sárga fényben villódzott. A homlokáról 

két fekete, ívelt szarv nőtt ki. Nem mindennap fut össze az 

ember ilyen jelenséggel, mégsem tudta elvonni a figyelmemet a tálcán 

hordozott lemetszett ujjakról. 

Legalább húsz darab feküdt a tálcán. Amennyire fel tudtam mérni, 

az összes mutatóujj volt, közéjük pedig kenyérszeleteket pakoltak. 

A kenyér héját levágták, és egy-egy szép salátalevél tette teljessé az 

ujjas szendvicseket. Mindezeket szinte öntudatlanul állapítottam 

meg, majd fura elcsukló hang szakadt ki belőlem, valahol félúton az 

öklendezés és a hisztérikus nevetés között. 

A tekintetem ezután körbevándorolt a termen, és rájöttem, hogy 

egy forgalmas konyhába érkeztünk. Egy másik kőszikla jellegű lény


- ennek zöld szeme és denevérszámya volt - a szomszédos munkalap 

mellett állt, és bőszen nyomkodott valamit az előtte heverő, ujj 

alakú öntőformába. A rémülettől megdermedt agyam csak most engedett 

fel annyira, hogy megéreztem az illatot is. 

- Ó, hála istennek - dőltem neki Pritkinnek megkönnyebbülten. 

- Ez csak pástétom. 

- De hol vagyunk - kérdezte, talpra segítve engem. Nehezemre 

esett megállnom a lábamon, egyrészt azért, mert útközben valahol 

elhagytam az egyik cipőmet, másrészt mert a nagyobbik szürke 

lény mellettünk elhaladva kibillentett az egyensúlyomból nagy, 

himbálózó farkával. Fehér séfruhát viselt, amit egy kis piros kendő 

és magas szakácssipka tett teljessé. A tunika mellrészére egy nagyon 

is ismerős címerpajzsot festettek élénkvörössel, sárgával és feketével, 

vagyis Tony színeivel. 

- A Dantéban - válaszoltam; Amikor Pritkin rám zuhant a színházban, 

megzavarhatott egy kicsit a koncentrációban, és némiképp 

elvétettem a célt. 

- Biztos, hogy ez a kaszinó - kétkedett a mágus, miközben egy 

közeli tálat bámult, melyen retkek sorakoztak úgy kidekorálva, 

mintha szemgolyók lennének. A pupillákat olívabogyók jelképezték, 

és isten bizony, némelyik mintha még hunyorgott is volna. Közelebbről 

is szemügyre vettem a pajzsot, mely minden konyhai 

alkalmazott ruháján és a terem túlsó végében található nagy lengőajtó 

felett is megtalálható volt. Továbbra is ismerősnek tűnt. 

Antonio Gallina tyúktenyésztő családba született Firenze mellé, 

abban a korban, amikor Michelangelo még a Mediciek síremlékén 

dolgozott. Csaknem két évszázaddal később, amikor az elszegényedett 

I. Károly angol király nemesi címeket kezdett pénzért adományozni, 

hogy kielégíthesse művészet iránti szenvedélyét, az olvasni 

sem tudó farmer fia, akiből addigra már vámpír mester vált, 

elég nagy vagyont harácsolt össze ahhoz, hogy bárói címet vételezzen 

magának. Mindig is úgy gondoltam, hogy a Tony címerét megtervező 

brigád előző este kicsit felönthetett a garatra. Rendben, járhatott 

volna rosszabbul is - mint például az a szegény francia patikus, 

akinek három ezüst éjjeliedény került a címerpajzsára -, de


57 

a Tony címerének közepén díszelgő, komikus külsejű tyúk is elég 

borzasztó volt. Ez egyfajta szójáték lett volna, hisz Tony családneve 

olaszul csirkét jelent. A pajzson trónoló kövér madár meglepő hasonlóságot 

mutatott a pajzs tulajdonosával. 

- Tuti biztos - válaszoltam a mágusnak. Folytattam volna, de az 

egyik szakács, egy apró lény, aki hajhálóval fogta le hosszú, lifegő 

szamárfüleit, végigrongyolt a helyiségen. Kérges talpával átgázolt 

meztelen lábfejemen, amitől összerándultam és hátrébb ugrottam. 

Egyúttal sikerült Pritkinen is taszítanom egyet, nekilöktem egy talicskaszerű 

kocsinak, ami meg volt rakva apró fekete kúpokkal. 

- Mik ezek az izék - érdeklődtem. Lerúgtam magamról a másik 

cipőmet is, hogy ne törjem ki a nyakam, ha esetleg futásra kerülne 

a sor. Az egyik szememet végig az előttünk tornyosuló teremtményen 

tartottam, de külseje ellenére nem tűnt túl ellenségesnek. Csupán 

azzal próbált nyomatékot adni az imént elhangzott kiutasításunknak, 

hogy határozott mozdulattal a lengőajtó felé mutatott 

a kezében lévő merőkanállal. 

- Rumtorták - válaszolta meg a kérdésemet egy mellettünk elsuhanó 

parányi séf. Ő csupán a felső részét viselte a konyhában dolgozók 

egyenruhájának, ám az így is a földet súrolta. Hosszú, gyíkra 

emlékeztető farok kandikált ki alóla. Hasonlított a konyhán szorgoskodó 

többi lényhez. Legtöbbjüknek denevérszárnya volt, hoszszú 

körmöket viseltek az ujjaikon, és farkuk is nőtt. A rokon vonások 

azonban ezzel ki is merültek. A fejük elképesztő változatosságot 

mutatott, volt köztük madár és hüllő, itt-ott szőrrel borított 

példányok is felbukkantak. Egyesek szarvakat viseltek, másoknak 

hosszú lógó fülük volt. A legkisebbek alig hatvancentisek lehettek, 

a legnagyobbak a mellkasomig értek. Szemük színe és mérete is 

változatos volt, de mindegyik ragyogott, mintha belülről egy nagy 

teljesítményű izzó világította volna meg. A látvány elég rémisztően 

hatott, kiváltképp mivel emlékeztettek valamire, de még nem tudtam 

rájönni, mi az. 

- Vízköpők - jelentette ki Pritkin, miközben az ajtón kilépve egy 

kisméretű előtérbe jutottunk. A túlsó végén egy másik ajtó volt, 

mely ránézésre faragott tömör fának látszott, ám annál jóval köny-


nyebbnek bizonyult. Mögötte egy sokkal hosszabb és szélesebb folyosó 

húzódott. A falak mentén középkori fegyverek és pókhálóval 

borított páncélruhák sorakoztak. A halvány fényt pislákoló fáklyák 

biztosították - persze hamisak. A Dante felsőbb szintjeit csak minimális 

mennyiségű igézet védte, és ezek még megfértek az elektromossággal, 

csupán néha lehetett egy kis sercegést hallani. A valódi 

fáklyákat minden bizonnyal aggályosnak tartották volna a tűzvédelmi 

felügyelők. 

Megálltam, és a mágusra néztem, aki úgy kémlelt körbe, mintha 

arra számítana, hogy bármelyik pillanatban ráronthat valami. Személy 

szerint felettébb örültem volna, ha az univerzum nem vet az 

utamba újabb mesebeli, mitikus lényeket vagy rémálmokat. 

- A vízköpők nem léteznek - jelentettem ki épp akkor, amikor 

két apró lény bukkant fel egy kocsit tolva az ajtó mögül, és tovahaladtak 

az előtér irányába. A kopottas követ utánzó padlón középen 

keskeny, alig hatvancentis barnás futószőnyeg volt lefektetve. 

Dekorációs értékét vajmi kevésre tartottam, ráadásul mindannyiszor 

felborulással fenyegette a kocsit, amikor annak valamelyik kereke 

felfutott rá. 

- Csak az esővíz elvezetésére épített szobrokat nevezték így - 

erősködtem, habár a szemem egészen mást mutatott nekem. - Ezt 

mindenki tudja. 

- Hogy lehet az, hogy egész életét itt töltötte a mi világunkban, 

mégis ilyen kevéssé ismeri - kérdezte Pritkin csodálkozva. - Biztosan 

látott már ennél különb dolgokat is, ha egyszer egy vámpír udvarában 

nőtt fel. 

A két szolgáló sikeresen elnavigálta a kocsit a folyosó végére, és 

most a liftre vártak. Az egyikük pettyes farka hegyével célozta be a 

hívógombot. Neki kutyafeje és denevérteste volt, míg társát szürkés 

pikkelyek borították, és legalább félméteres nyelvvel rendelkezett. 

- Odaát Phillyben a mi szakácsunk legfurább dolga az volt - világosítottam 

fel Pritkint még mindig döbbenten -, hogy a heavy 

metál sokévi nyomatása után szinte teljesen megsüketült. De teljes 

egészében ember volt. Vagyis - toldottam meg egy kis gondolkodás 

után - egészen addig, amíg Tony egy fontos vendégének beígérte


59 

a marinált lazacot, csakhogy a nagyothalló szakács ezt becsinált 

malacnak értette. Na de akkor is, nem kellene ezeknek valamelyik 

katedrálist díszíteniük 

-A középkori katedrálisokon látható kőfigurák nem vízköpő 

sárkányok. Őket groteszkeknek nevezik - válaszolt kioktatóan, miközben 

megindultunk a lift irányába. 

- Ugyan már, tudja, hogy értettem. Mit keresnek ezek itt 

- Illegális bevándorlók - intézte el röviden. - Olcsó munkaerő. 

Gyanakodva bámultam rá, de eddigi ismeretségünk során a mágus 

semmi jelét nem adta, hogy akár egy cseppnyi humorérzéke is 

lenne. 

- Bevándorlók Honnan 

- A tündérvilágból - válaszolta azon a kimért hangon, melyet 

akkor használt, amikor mérges volt. Ez pedig azt jelentette, hogy 

a jelenlétemben szinte kizárólag ezt használta. - Évszázadok óta 

szivárognak át a mi világunkba, de a számuk az utóbbi időben megsokszorozódott. 

Köszönhető ez annak, hogy a fénylények jelentősen 

megnehezítették a sötét oldal életét, és a vízköpők ez utóbbi 

tábort erősítették. Az erdők népének ügyeivel foglalkozó mágusok 

már zúgolódnak is a rengeteg engedély nélküli bevándorló miatt. 

- Azért jönnek ide, hogy felszolgálók legyenek 

Megérkezett a felvonó, és a vízköpők betolták a kis kocsit, ügyet 

sem vetve az odabenn álldogáló emberekre. 

- Az ősi világban templomok őrzőiként alkalmazták őket, a későbbi 

évszázadokban pedig mágikus építményekre vigyáztak. De 

a védelmező igézetek fejlődése nyomán egyre kevesebb munka jutott 

számukra. A fénylényekkel ellentétben ők nem is hasonlítanak 

az emberekre, így erősen korlátozzák az átjárásukat - mondta sötét 

arccal, majd kiegészítette. - Mármint a legális átjárást. 

- Na, itt aztán akad rá lehetőség, hogy beolvadjanak a környezetbe 

- morfondíroztam, de Pritkin nem figyelt rám. Fedezékbe vonult, 

és úgy lesett ki a sarok mögül, mintha egy hadsereg felbukkanására 

számított volna a folyosón. 

- Maradjon itt - utasított. - Körülnézek egy kicsit. Amikor viszszajövök, 

megejtjük azt a beszélgetést, amire ígéretet tett. Ha nem


így történik, a legközelebbi találkozásunkkor nem leszek ilyen 

kedves. 

- Kedves Elég furán határozza meg a kedvesség fogalmát - 

kezdtem, de mire befejeztem volna a mondatot, már eltűnt. Úgy olvadt 

bele a sötétségbe, mint egy videojáték szereplője. A fickó nyilvánvalóan 

őrült volt, de valóban kötött az ígéretem. És nem utolsósorban 

azt reméltem, ha választ kap a kérdéseire, legalább esélyem 

nyílik rá, hogy őt és az egész Kört levakarjam magamról. 

Úgy véltem, nem lenne túl okos ötlet visszamenni a konyhába, 

így kint maradtam a folyosón. A páncélöltözetek között rusnya képek 

díszítették a falat. A hozzám legközelebbin egy küklopsz tört 

utat magának valamiféle hadseregben. Mindkét kezében egy-egy 

katonát tartott, és véres szájából is egy emberi kar lógott ki. Ezek 

után inkább a páncélokat kezdtem mustrálgatni. 

Ez az időtöltés sokkal szórakoztatóbb volt, mint elsőre látszott. 

Mindegyik öltözet fatalapzaton állt, melyre kis réztáblát szögeztek. 

A táblákon latin feliratok látszottak. Valamikori nevelőnőm sajátos 

álláspontot képviselt az alapműveltséget illetően, így többek között 

latinul is meg kellett tanulnom. A tantermen kívül eddig egyetlenegyszer 

használtam ezt a tudásomat, amikor Laurával, egy szellem 

barátommal azzal szórakoztattuk magunkat, hogy jelmondatokat 

találtunk ki Tony számára. Laura kedvence a Nunquam reliquiae 

redire: carpe omniem impremis (Soha ne legyen második alkalom: 

vegyél el mindent elsőre) volt. Nekem a Mundus vult decipi (Minden 

percben születik egy szemétláda) tetszett, de végül kiegyeztünk 

a Revelare pecunia! (Elő a pénzzel!) mellett, mivel ez fért rá legjobban 

a pajzsra. A tudásom azóta berozsdásodott, de nem telt bele 

sok idő, hogy rájöjjek: a Dante feliratai sem voltak olyan komolyak, 

mint első ránézésre tűntek. 

Prehende uxorem mean, sis! (Vigye a feleségem, kérem!) könyörgött 

a felirat a hozzám legközelebb álló lovaghoz. Elvigyorodtam, 

és megindultam a folyosón, elolvasva az utamba akadó feliratokat. 

A legjobbak között volt a Certe, toto, sentio nos in kansate non 

iam adesse (Toto, az az érzésem, már nem Kansasben vagyunk), az 

Elvem vivere (Elvis él), és az Estne volumen in amiculum, an solum


61 

tíbi libet me videre(Az ott egy tekercs a köpenyed alatt, vagy ennyire 

örülsz, hogy láthatsz engem). 

Épp félúton járhattam a teremben, és lehajolva vizsgálgattam az 

egyik páncél lábánál található feliratot, de mielőtt összerakhattam 

volna magamban a poént, Pritkin szinte kirobbant a sarok mögül, 

és teljes erőből rohant felém. Tudtam, hogy valami baj van, még mielőtt 

kinyitotta volna a száját. Épp elég meggyőző volt látnom, hogy 

egy sor lebegő fegyver van a nyomában. 

- Felállni! - üvöltötte felém, épp akkor, amikor az őt üldöző arzenál 

egyik darabja - egy kés, amely hossza alapján akár kis kard is 

lehetett - váratlanul lecsapott rá. Ha nem hajol el az utolsó pillanatban, 

szabályosan lefejezte volna. így is élénkvörös vér fröccsent ki 

megsebzett füléből. 

Bevallom, egy pillanatig valóban megrökönyödve bámultam 

a jelenetet. Mentségemre legyen mondva, hogy amikor Pritkint legutóbb 

a feje körül keringő fegyverekkel láttam, azok mind a sajátjai 

voltak. Mielőtt rájöhettem volna, most miért fordultak ellene, két 

újabb alak bukkant fel a sarkon. Felismertem bennük azokat a mágusokat, 

akik korábban Casanova bárjában Enyóval küzdöttek. 

- Ezek nem magával vannak - kérdeztem ostobán. Arra nem futotta 

az erejéből, hogy válaszoljon. 

-Vigyen ki innen! - kiáltott rám, úgy nyújtva felém a kezét, 

mintha valami béna diszkómozdulatot szeretne -bemutatni. A két 

mágus hirtelen megtorpant. Nem tudtam, mi történt, amíg ki nem 

nyújtottam a kezem. Ekkor megéreztem, hogy egy energiafal húzódik 

körülöttünk. Pritkin védőpajzsa halványkék színnel ragyogott, 

és a fáklyák fényében mintha hullámzott volna. - Csinálja már! 

- Add át a csalót, Pritkin - követelte az egyik mágus. Magas volt, 

kiugró ádámcsutkával. Fakó bőréhez és szikár termetéhez egyáltalán 

nem illett mennydörgő hangja. - Hidd el, nem ér meg ennyit. 

-Tisztességes tárgyalás lesz - tette hozzá a nagyobb darab, 

afroamerikai mágus, ám a felém küldött pillantása épp az ellenkezőjéről 

tanúskodott. - Gyertek békével, amíg még lehet. 

- Mi folyik itt' - tudakoltam. Válaszként valami suhogva zúgott 

el előttem, alig néhány milliméterre az orromtól. Felkiáltottam és


hátrahőköltem, pont akkor, amikor a súlyos buzogány nekiütközött 

az egyik közeli páncélzatnak. Mint kiderült, épp idejében, hisz a sisakos 

lovag kardját magasra emelve már lecsapni készült a fejemet. 

A buzogány a mellkasán találta el, jókora lyukat ütve rajta, és nekicsapva 

a páncélt a túlsó falnak. 

Vadul pislogtam körbe, és egyáltalán nem értettem, mi történik. 

A buzogány úgy szelte át Pritkin védőburkát, mintha ott sem lett 

volna. De ami még ennél is jobban aggasztott, hogy nem a velünk 

szemben álló mágusok egyike hajította el a fegyvert. Az valahonnan 

mögülünk érkezett, ám ott senki sem állt. Az egyik lovag kezéből 

hiányzott a buzogány, de közel-távol egy teremtett lelket sem láttam, 

aki használhatta volna. 

Egy csengő hangot hallottam, mire gyorsan visszafordítottam a 

fejem. Egy pillanatig azt hittem, a két mágus támadt ránk. Az ugyan 

igaz volt, hogy most még harciasabban néztek ki, de már egyáltalán 

nem velünk foglalkoztak. Szemüket és fegyvereiket egyaránt a letaglózott 

lovagi páncél felé fordították. Ahelyett hogy darabokra 

esett volna, az öltözet igyekezett lerázni magáról a köréje tekeredett 

falikárpitot. Amint megszabadult tőle, tapogatózni kezdett a kardja 

után, amit a buzogánnyal való találkozáskor kiejtett a kezéből. 

A fegyvert azonban Pritkin kaparintotta meg, és bár közel akkora 

volt, mint ő maga, szilárd kézzel emelte a lényre. 

A lovag nem tűnt különösebben zaklatottnak. Megfordult, majd 

leakasztott egy pajzsot a falról, és hozzánk vágta. Mintha egy ötvenkilós 

frízbit indított volna útjára. Pritkin rám vetette magát, és a falhoz 

préselt, miközben a súlyos fémtárgy épp ott hasította a levegőt, 

ahol az imént álltunk. A terem végén egy festett üvegablaknak csapódott, 

és egy pillanattal később százezer színes szilánk záporozott 

le a hátsó lépcsősorra. 

Lélegzetvételnyi időm sem volt, Pritkin máris a földre vetette 

magát, és engem is lerántott. A fejemet olyan mélyre nyomta, hogy 

az orrommal kénytelen voltam megtapasztalni, milyen kemény tud 

lenni egy ilyen hamis kőpadló. Mégsem méltatlankodtam, főként 

azért, mert a következő pillanatban a hajam meglibbent, és egy 

újabb tekintélyes pajzs surrogott el közvetlenül a fejünk fölött.


63 

A mögöttünk húzódó falba csapódott, félig be is ágyazódott a vakolatba 

és a mögötte rejlő terméskőbe. 

A két másik hadmágus alighanem tehetett valamit, amivel magára 

vonta a páncél figyelmét, mert hirtelen feléjük indult meg, a hátáról 

csak úgy pergett le a rozsda minden lépésnél. Döbbenten és hitetlenkedve 

ragadtam meg Pritkin karját. 

- Hogy jöhetett át ez az akármi a védelmezőmön - kérdeztem. 

Az első pajzs fél méteren belül zúgott el mellettünk, a második viszont 

egy-két centire volt tőlem. Hogy kerülhettem ilyen veszélybe 

anélkül, hogy a pentagrammám észlelte volna 

Pritkin azonban nem figyelt oda rám. Talpra ugrott, megragadta 

a kardot, amit akkor ejtett el, amikor közelebbi ismeretségbe kerültünk 

a fallal. Mint kiderült, ez rossz döntés volt. A lovag sisakrostélya 

azonnal visszafordult felénk. Gondolom, nem nézte jó szemmel, 

ha idegenek matattak a fegyvereivel. Nyilvánvaló volt, hogy 

a három mágussal nem veheti fel egyszerre a versenyt, de ettől valahogy 

még nem éreztem jobban magam. 

Egy másodperccel később pedig már kifejezetten rossz érzés kerített 

hatalmába, amikor a folyosó fémes csikorgás hangjával telt 

meg. Többtucatnyi páncél lépett le egyszerre talapzatáról. Úgy tűnt, 

a biztonsági szolgálat, amelyről Casanova beszélt, munkához is látott. 

A közeledő hadsereg úgy nézett ki, mint egy tánckar középkori 

változata: tökéletes összhangban lépkedtek, de a kecses mozdulatok 

helyett inkább fegyvereik előreszegezésével voltak elfoglalva. 

- A Kör megtalálta a módját, hogyan semlegesítse a védelmezőt. 

Nem fog működni - világosított fel Pritkin kurtán. Feltápászkodtam, 

figyelmen kívül hagyva a sajgó orrom és lehorzsolt térdem által küldött 

jelzéseket. A mágus a közeledő hordát figyelte, nyilván a gyenge 

pontjukat próbálta felkutatni. Őszintén reméltem, hogy talál 

egyet, mert a legelső sorban haladó lovag a feje fölé emelte buzogányát, 

és olyan gyorsan kezdte pörgetni, hogy alig láttam. A mögötte 

érkezők meghökkentően élesnek tűnő kardjaikat vonták ki. Csak 

ekkor ért el a tudatomig az, amit az imént hallottam. Hátranyúltam 

a vállamhoz, hogy kitapintsam az elcsúsztatott csillag alakú jelet. 

Valóban ott volt, de a vonalak hidegek maradtak az ujjaim alatt.

64 

KAREN CHANCE 

- A Kör nem tudja eltávolítani, csak ha a hatalmukba kerítették 

magát - tette hozzá Pritkin. - De nem avatkozhat közbe, ne is számítson 

rá. 

- És mégis, mikor tervezte ezt elárulni nekem 

Pritkin nem válaszolt, túlságosan lefoglalta, hogy kihúzzon egy 

régimódi 45-öst az övéből, és telepumpálja golyóval a legközelebbi 

lovagot. A lövedékek jól látható lyukakat ütöttek a páncélon, de 

sem vér, sem emberi szövet nem bukkant fel a nyomukban. A fáklyák 

fénye átszivárgott a lyukakon, és így már tisztán látszott, hogy 

a páncélok üresek. A réseken még a túlsó fal tapétáját is megpillanthattam. 

Nem volt odabenn senki, aki megsebezhető lett volna. 

Minden bizonnyal Pritkin is hasonló következtetésre jutott, mivel 

visszadugta övébe a pisztolyt, és inkább egy fénylő tűzlabdát küldött 

a közeledő páncélosok közé. Az ereje elég nagy volt ahhoz, 

hogy röptében is lángra lobbantson egy, a mennyezetről lelógó 

zászlót, mely pillanatok alatt hamuvá foszlott. De amikor a lángok 

elillantak, be kellett látnom, hogy a fémvázakra gyakorolt hatása 

jóval kisebb mértékű volt. Az első sorban haladó két lovag most 

valamiféle háromlábú szörnyként lépegetett, mivel a forróság a csípőjük 

táján összeolvasztotta őket. Ennek ellenére folytatták előrenyomulásukat, 

a mögöttük lévő páncélok pedig csupán megpörkölődtek, 

a tűzgolyó ledöntötte ugyan őket a lábukról, de már újra 

talpra álltak. 

- A fegyvereiket mágia erősíti - közölte Pritkin szárazon. - Én 

pedig szinte egész nap, megállás nélkül használtam a pajzsomat. 

Nem sokáig fog kitartani, és alig van olyan varázslat, ami működik 

a kaszinóra tett védelmezők miatt. Vigyen ki minket innen! 

Mi sem szolgált volna nagyobb örömömre, ám akadt egy egészen 

apró probléma. Lehet, hogy óriási erő állt a rendelkezésemre 

- még ha csak időlegesen is -, de nem igazán akartam használni. 

A hatalom nem volt ingyen, főként nem ilyen nagy adagokban. Épp 

elég sok időt töltöttem mágiahasználók körében ahhoz, hogy tudjam, 

aki sok energiát vesz kölcsön, annak előbb-utóbb benyújtják 

a számlát. Nem állt szándékomban megtudni, mi van egy ilyen számlán, 

és kitől érkezne.


65 

- Miért támadnak ránk a lovagok - kérdeztem, miközben bíztam 

abban, hogy kell lennie más megoldásnak is. - Nem csináltunk 

semmit. 

Lehet, hogy félreértettem a helyzetet, és a kaszinó védői csupán 

a két mágust akarták eltakarítani. Ebben az esetben nem volt más 

dolgunk, mint elállni az útjukból. Pritkin azonban hamar lelombozta 

a reménykedésemet. 

Andrew és Stephan léptette életbe az automata védelmi rendszert 

azzal, hogy fegyvert rántottak az épület belsejében. Szándékosan 

nem követtem a példájukat, így megúszhattuk volna a dolgot, 

de sajnos túl közel kerültünk egymáshoz. Képtelenek megkülönböztetni 

minket a betolakodóktól, mi is célpontok lettünk. Húzzunk 

el innen, most! 

Nem volt időm kifejteni álláspontomat a képességeim használatáról, 

mivel épp egy felém hajított dárdát kellett kikerülnöm. Oldalra 

ugrottam, egy szempillantással később pedig a fegyver pontosan 

ott fúródott a talajba, ahol az imént álltam. A színes betonpadló szilánkjai 

így is eltaláltak. Éreztem, hogy valami lefolyik az arcomon, 

és egyik remegő kezemmel felnyúltam, hogy megtudjam, mi az. Az 

ujjaim vörösek voltak, amikor a szemem elé emeltem őket, de a védelmezőm 

még csak meg sem rezdült. Hitetlenkedve meredtem 

vérben ázó kezemre. Hát, ennyit a természetfeletti védelemről. 

- Gyerünk már! - ordította Pritkin. 

- Nem lehet! - feleltem neki. Persze eljöhetett az a pillanat, amikor 

használom a hatalmamat, de erre csak akkor voltam hajlandó, 

ha másként már biztosan nem tudom elkerülni a halált. Ha bárki be 

akarná nyújtani a számlát mondjuk Londonért, meg tudnám indokolni, 

miért kellett kimenekülnöm abból a slamasztikából, amibe 

nem saját akaratomból keveredtem. Most nem tudtam volna ugyanerre 

az érvre hivatkozni, és egyáltalán, nem lett volna ínyemre, ha 

lekötelezettjévé válok valakinek emiatt. Az efféle tartozások a mágia 

világában elég csúnya dolgokhoz vezethetnek. 

Pritkin tovább erősködött volna, de a megpörkölődött lovagok 

egy-kettőre talpra álltak. A mágus rájuk küldte teljes arzenálját, a lebegő 

kések új célpontot jelentettek a páncélok számára. Én is csatá-


ba küldtem a tőreimet, épp időben ahhoz, hogy eltérítsenek egy 

buzogányt, mely egyenesen Pritkin feje felé zúgott. Ő ugyan észre 

sem vette, mivel a kezében tartott karddal csapott le egy dárdára, 

ami az ellenkező irányból érkezett. A legutóbbi alkalommal, amikor 

Pritkint harcolni láttam, úgy tűnt, kifejezetten élvezi a küzdelmet. 

Az arcáról most semmi ilyesmit nem tudtam leolvasni. Persze 

lehet, hogy a félig leszakadt füle némiképp elrontotta a kedvét. 

Körülnéztem, hogy kiutat találjak, de semmilyen okos ötletem 

nem támadt. A hátsó lépcsőket elborította az üvegtörmelék, habár 

nem ez volt a legfőbb akadály. Meztelen lábammal ugyan nem szívesen 

futottam volna arra, de amilyen könnyedén forgatta Pritkin 

az óriási kardot, minden bizonnyal engem is az ölébe kapott volna. 

A gond csak az volt, hogy közben át kellett volna verekednie magát 

a lovagok egész során, és erre kevés esélye volt, ha engem tart az 

ölében. Ugyanez volt igaz a konyhába vezető bejáratra is. Az ajtót 

egy éppen eldőlő lovag torlaszolta el, akit az egyik tőröm kaszabolt 

szét. De három társa továbbra is elzárta a menekülés útját. 

- Nincs valahol egy rejtett lépcső - kérdezte Pritkin olyan nyugodt 

hangon, mely egyáltalán nem illett a helyzethez. - Oda nem 

tudnának követni minket. 

- Honnan tudnám - néztem körül idegesen, de a figyelmemet 

egy lovagra kellett összpontosítanom, aki vészesen közeledett felénk 

a kezében lóbált kétélű bárddal. Alphonse-nak, aki mindenféle 

fegyvereket gyűjtött, egy ugyanilyen bárd lógott a szobája falán. 

Már akkor is épp elég fenyegetően nézett ki, de most még sokkal 

inkább az volt, tekintve hogy bármelyik pillanatban lenyeshette 

Pritkin fejét, vagy éppen az enyémet. 

- A függönyök mögött! - utasított a mágus, majd bemutatott egy 

szép kitörést a hozzá legközelebbi páncél felé. - Talán van egy rejtekajtó 

valahol. 

A pengéje lemetszette a lovag egyik lábát, aki egyensúlyát vesztve 

felbukott. De így is folytatta az előrenyomulást, a karjaival vonszolta 

magát, megmaradt lábával rásegítve. Ami még különösebb 

volt, hogy a levágott végtag is ott kígyózott a földön, szemlátomást 

igyekezett utolérni a test többi részét. Ahhoz, hogy végezzünk egy


67 

ilyen szerzettel, teljesen fel kellett darabolni, de túl sokan voltak 

hozzánk képest, így ez kivitelezhetetlennek tűnt. Biztosnak látszott, 

hogy ők előbb darabolnak fel minket, mint fordítva. 

Félrerántottam a legközelebbi függönyt, de mögüle csak a műkővel 

borított fal bukkant elő. Végigtapogattam, hátha felfedezek 

rajta egy ajtót, de nem jártam szerencsével. A felvonó felé sandítottam, 

de a kijelző szerint épp ötemeletnyire járt. Arról már nem is beszélve, 

hogy a két másik mágus épp az ajtaja előtt vívott ádáz harcot 

támadóival. 

Miközben egy másik függöny mögötti falrészt is átkutattam nem 

létező kijárat után, a levágott láb újra egyesült egykori tulajdonosával. 

A páncél csonkolt combjánál mintha megolvadt volna a fém, 

és a két testrész úgy forrt össze, mintha soha nem is váltak volna el 

egymástól. Egy másodperccel később már nem is látszott a seb. Ekkor 

láttam be, hogy a helyzetünk valóban kilátástalan. Ezeknek 

a lényeknek még az amputáció sem jelentett többet egy kis múló 

kényelmetlenségnél. Tony a végtelenségig fukar volt, de a biztonságára 

sosem sajnálta a pénzt. A rohadék. 

- Nincs lépcső! - kiáltottam kétségbeesetten. 

Pritkin megfordult, elsöpörte egy rám támadó lovag lábait, majd 

a könyökével engem is megtaszított. Az egyik, immár üres talapzat 

mellé estem, a fülem csöngött. Az agyam automatikusan lefordította 

a magam előtt látott feliratot: Medio tutissimus ibis (A középúton 

biztonságosan járhatsz). Ez egy Ovidiustól származó idézet volt, aki 

a szélsőségektől óvott. Elég furának tűnt egy ilyen mondat pont 

a Dantéban, a különcségek tárházában. 

Miközben megpróbáltam felülni, a folyosó túlsó végéről ormótlan 

léptekkel közeledő hat páncél már lecsapni készült ránk. A lehetőségeink 

a következők voltak: vagy ők kaszabolnak le minket, 

vagy a túloldalról érkező társaik. Világos volt, hogy képtelenek leszünk 

sokáig feltartóztatni őket. Épp arra gondoltam, hogy a következményekkel 

nem törődve, a képességeimet használva kimentem 

magunkat innen, amikor felfigyeltem valamire. 

Pritkin egyik kése épp szorgalmasan szeletelt egy lovagot. 

A páncélzat már elvesztette fegyverét, a markolatot még mindig szo-


rongató kézfejével együtt. A sebesült azonban meg sem próbálta 

visszaszerezni igencsak fontos testrészét, holott az ott hevert alig 

egy méterre tőle a folyosó közepén végighúzódó szőnyegen. A lenyesett 

kéz szintén mozdulatlan maradt, nem próbált meg visszatalálni 

gazdájához, ahogy az imént a láb tette. Hirtelen arra is rájöttem, 

azért látom mindezt ilyen tisztán, mert egyetlen lovag sem tartózkodott 

a terem közepén. 

Az összes támadó a folyosó két oldalán helyezkedett el, és most 

már azt is megfigyeltem, hogy még csak véletlenül sem érnek hozzá 

a szőnyeghez. Az egyik oldalon álló páncélok a két mágust rohamozták, 

a túloldaliak minket, de egyikük sem szelte át a kopottas, 

ócska szőnyegcsíkot. Egy rövidke pillanatig úgy éreztem, meg tudnám 

ölelni Tonyt azért, hogy ilyen paranoiás. Mindig megtervezte 

a menekülési útvonalat, még akár a saját csapdájából is. 

Pritkin kései egy újabb lándzsát térítettek el az útjából, ám közben 

két másik lovag tartott egyenesen felé kivont karddal. Nem vártam 

meg, vajon elég gyorsan reagál-e a fenyegetésre, inkább rávetettem 

magamat, olyan lendülettel, aminek eredményeként mindketten 

a szőnyegen landoltunk. Rézsútosan feküdtünk rajta, Pritkin 

bal lába és az én teljes jobb oldalam lelógott a keskeny csíkról. Mielőtt 

bármit tehettem volna, az egyik lovag előredöfött a kardjával, 

és a penge a mágus combjába fúródott, pont az én lábaim között. 

- Ne mozduljon! - kiáltottam rá, amikor Pritkin lelökött magáról, 

és egy gyors mozdulattal a lovag hasába mártotta a kardját. A súlyos 

test hátravetődött, kitépve a kard markolatát Pritkin kezéből. A mágus 

felkiáltott fájdalmában, de azonnal utánavetette magát, mintha 

nem is keringett volna még vagy tucatnyi hasonló lény a folyosón 

az ő fejére vadászva. Visszarántottam, és ráültem a testére, majd 

a haját megragadva magam felé fordítottam a fejét. 

- Itt biztonságos! - üvöltöttem, hogy megértse a csata zajában. - 

Középen biztonságban vagyunk. 

Berángattam sebesült lábát a rozsdabarna plüssre, és teljes súlyommal 

ránehezedtem ép testrészeire. Sérülései ellenére nem tudtam 

volna sokáig visszatartani, de abban a pillanatban, hogy a testünk 

többé nem érintette a padlót, a lovagok mintha szem elől té-


vesztettek volna minket. A folyosó túlsó vége felé indultak, ahol társaik 

már sarokba szorították a másik két hadmágust. Pritkin zavarodottan 

bámult rám, de tekintetével követte kinyújtott ujjamat, mellyel 

a talapzat feliratára mutattam. Végül neki is leesett, hogy mi történt. 

- Vissza kell mennünk a konyhába - mondta, és feltérdelt. Nagyon 

vigyázott arra, nehogy bármi mást is megérintsen a szőnyegen 

kívül, de eléggé imbolygott, amivel a frászt hozta rám. Lenéztem, 

és azonnal rájöttem, mi okozza a gondot. A nadrágja szára vörössé 

vált, színben passzolva kabátja gallérjához, amit a füléből folyó vér 

színezett át. A lába nagyon erősen vérzett, biztos voltam benne, 

hogy valami fő artéria sérülhetett meg. A férfi rám támaszkodott, 

miközben a keskeny csíkon araszoltunk. Nem tűnt túl fényesnek 

a helyzet. 

A sarok mögül elkeseredett csata zaja hallatszott. Nyilván a mágusok 

küzdöttek, de nem foglalkoztunk velük. Személy szerint a kaszinó 

őreinek szurkoltam. Azt már tudtam, hogy mi az ellenszer velük 

kapcsolatban, a mágusok elől azonban nem lehetett volna ilyen 

könnyen egérutat nyerni. 

- Hívjanak azonnal mentőt! - kiáltottam, amikor berobbantunk 

a konyhába. Egy pillanatra hunyorognom kellett, mert a folyosó félhomálya 

után a nagy terem fényárban úszott. Csak homályosan láttam, 

ahogy egy csomó fura szerzet mered ránk hatalmas, fénylő 

szemekkel. 

- Nem kell, megoldom - hörögte Pritkin, majd a padlóra rogyott. 

Lehúzta a csizmáját, aminek nyomán vérpatak árasztotta el a csillogóan 

tiszta padlót. Az arca még a szokottnál is sápadtabbá vált. Felkaptam 

egy konyharuhát, és a sebre szorítottam. Elkötelezettség 

ide vagy oda, nem hagyhattam, hogy a szemem láttára vérezzen el. 

- Gyorsan elugrunk egy kórházba - közöltem vele, de elhúzta 

a kezét az érintésem elől. 

- Ne! Meg tudom gyógyítani magam. 

Halkan mormolni kezdett valamit, és a vérzése valóban csillapodott, 

de nagyon nem tetszett nekem a szaggatott légzése és a halotthalovány 

arca sem. Őszinte döbbenettel figyeltem, ahogy lifegő füle 

lassan elkezdett visszamászni a helyére, és a seb gyógyulni kezdett.


- Miért nem akar kórházba menni - kérdeztem, miközben megpróbáltam 

ügyet sem vetni a mocorgó fülre, amely épp akkor került 

vissza eredeti helyére. Hirtelen úgy éreztem, kezd összeállni a kép 

a fejemben. - Egy pillanat. Azok a mágusok nemcsak engem akartak 

elkapni, igaz A Kör magára is ugyanúgy vadászik. 

Pritkin nem válaszolt, túlságosan lefoglalta a kántálás. Megéreztem, 

hogy valaki közeledik. Amikor felnéztem, egy vörös szemű 

vízköpőt láttam magam előtt. A szerzet finom metszésű rubin fülbevalót 

viselt, mely egyáltalán nem illett a lényéhez. Gyengéden, de 

határozott mozdulattal eltolt engem a mágus mellől. 

Esetlenül tébláboltam, nem tudván, hogy tiltakozzak-e vagy 

sem. Végül nem mondtam semmit, főként azért, mert nem éreztem 

gonosz szándékot a vízköpőben. Talán az ékszerei okozták, talán 

az, hogy pelyhes állát csokoládéöntet borította. Úgy éreztem, ez 

a helyes döntés. A vízköpő kezét, mely inkább mancsnak volt nevezhető, 

egy percig a mágus sebe fölé tartotta. A kard okozta nyílás 

lassan összezárult. 

Az alkalmazott módszer szemlátomást siettette a gyógyítást, de 

abból, ahogy a mágus szeme kidülledt, arra következtettem, hogy 

nem volt túl kellemes érzés. Pritkin mintha mondani szeretett volna 

valamit, így aztán kicsit lejjebb hajoltam, ügyelve arra, hogy ne kerüljek 

ökölbe szorított keze közelébe. 

- Me oportet propterpraeceptum te nocere (Most már meggyőződésből 

fogom bántani) - nyögte. 

- Nagyon vicces. 

- Bármikor kimenekíthetett volna onnan minket. 

- De annak meglett volna az ára - magyaráztam, ám Pritkin új 

csúcsot állított fel a dühödt tekintet terén. 

- Miféle ára Meg is halhatott volna! Ahogyan én is. 

- Stercus accidit (Szar ügy). 

Miközben igyekezett megfejteni hevenyészetten összerakott latin 

szavaimat, megpróbáltam valamilyen kivezető utat találni. Nem 

lett volna kedvem újra a folyosóra lépni, és a mágikus utazást sem 

választottam volna, ha már saját erőnkből sikerült eljutnunk idáig. 

Végre úgy tűnt, siker koronázza a kutatásomat. Ha nem lepőd-


tem volna meg annyira a vízköpők jelenlétén, minden bizonnyal 

már korábban is körülnézek, és akkor megspórolhattuk volna magunknak 

az egész küzdelmet. Az óriási, beépített fagyasztók sora 

mellett elhaladva egy hűtőkamra, majd egy raktár következett, ahol 

a nem romlandó árukat tárolták. E mögött leltem rá arra az üzemi 

kijáratra, mely a kaszinó hátsó udvarára nyílt. 

Kilestem a napsütötte parkolóra, és egy pillanatig komolyan fontolóra 

vettem, hogy lelépek, amíg a mágus lábadozik. Egyáltalán 

nem volt időm arra, ami ezek után rám várt, bármi legyen is az. Meg 

kellett győznöm Casanovát, árulja el a főnöke tartózkodási helyét. 

Nem mintha teljesen biztos lettem volna abban, hogy Myra vele 

van, de jó esély volt rá. Mindketten ugyanannak a személynek dolgoztak, 

aki nem volt más, mint az orosz vámpírmaffia feje. A történelemkönyvek 

Raszputyin néven emlegetik. Arról azonban nem 

lehet olvasni vele kapcsolatban, hogy híres meggyőzőképességét 

egészen más célokra is felhasználta, miután egy orosz herceg megölte 

őt. Egy kis ideig lapított, majd fokozatosan átvette az irányítást 

a drogüzlet, a pénzhamisítás és az illegális mágikus fegyverek 

kereskedelme felett. Kelet-Európában csak az ő felügyelete alatt 

folyhatott bármilyen bűnös tevékenység. Nemrég úgy döntött, az 

észak-amerikai vámpírokat is bevonná egyre növekvő üzleti birodalmába. 

Ennek feltétele volt, hogy átvegye a hatalmat a Szenátus 

felett, és sikerült is eltennie láb alól a testület négy tagját. Ezzel 

azonban még közel sem érte el célját, hisz a Szenátus vezetőjét kellett 

elkapnia. A konzul azonban keményebb diónak bizonyult. 

A tusakodás leginkább a hidegháborúra emlékeztetett, és nem is 

foglalkoztatott különösebben. Egészen addig, míg bele nem csöppentem 

a közepébe. 

A kudarcba fulladt puccs után Raszputyin egyszerűen felszívódott. 

Vámpírok és mágusok ezrei kutatták a nyomát, mindeddig 

eredménytelenül. Mivel előlük igen kevés helyen lehet elbújni, és 

mert Tonynak és Myrának is ugyanakkor veszett nyoma, le mertem 

volna fogadni, hogy együtt vannak. De bárhol is tartózkodott Myra, 

meg kellett találnom, még mielőtt teljesen felgyógyul a legutolsó 

találkozásunk következményeiből, különben ő fog lecsapni rám.


Abban pedig biztos lehettem, hogy azt az alkalmat nem fogom élvezni. 

Talán túlélni sem. 

De ígéretet tettem, és a változatosság kedvéért érdekes lett volna 

kipróbálni, milyen lehet Pritkinnel egy oldalon harcolni. Az ellenségem 

ellensége még nem válik feltétlenül a barátommá, de az eddigi 

viszonyunknál minden csak jobb lehetett. Bármilyen segítségre 

szüksége volt, és Casanova feltűnően idegessé vált, amikor Pritkin 

felbukkant. Ez akár még a hasznomra is válhat. Kikerültem néhány 

vízköpőt, akik egy nagy láda káposztát vonszoltak fel a rámpán, 

majd visszamentem a konyhába. De az igazi móka még csak ekkor 

kezdődött.

4. fejezet 

- Cassie! - repült be Casanova a rámpa felett, igyekezve minél 

kevesebb időt tölteni a napon. Egy pillanattal később a három gráciám 

is feltűnt a nyomában, kényelmes tempóban baktattak utána. 

Szuper. Egy kis időre már sikerült megfeledkeznem róluk. 

A vízköpőknek elég volt egy pillantást vetniük a trióra, és azonnal 

olyan magas hangú kántálásba kezdtek, hogy muszáj volt a fülemre 

tapasztanom a kezemet. 

- Láttad, mit műveltek az idióta igézeteid - vontam kérdőre dühödten 

Casanovát, amikor földet ért velem szemben. - Meg is halhattam 

volna. 

- Ennél nagyobb gondjaink is vannak. 

Ellöktem Enyót a legkisebb vízköpő mellől, akit épp egy bottal 

kezdett böködni. A rémülten földre kushadó, madárszerű lény és 

társa hangos károgás kíséretében a konyha belseje felé iramodott. 

- És ti hol voltatok - folytattam a számonkérést, mit sem törődve 

azzal az alapelvvel, hogy lehetőség szerint ne bőszítsünk fel egy 

ősi istennőt. - Ti hárman alig várjátok, hogy harcolhassatok, de az 

első alkalommal, amikor tényleg szükségem lenne rátok, elszaladtok 

manikűrözni. 

Nem költői túlzás volt, amit mondtam, hisz Deino kezeit valóban 

új, vörös körmök díszítették. Abban persze nem volt igazam, hogy 

nem tettek semmit, hisz a bárban a segítségemre siettek. Most azonban 

ez sem érdekelt. A védelmezőmet hatástalanító Kör komolyan 

felzaklatott, főként most, hogy egy kis időm is jutott arra, hogy 

mindezt átgondoljam. Ez volt az egyetlen védekező fegyverem, és 

nélküle elképesztően sebezhetőnek éreztem magam. 

Enyo sértődöttnek tűnt, de hagyta, hogy elvegyem tőle a botot.


Pemphredo és Deino is körénk gyűlt, én pedig újra Casanovára zúdítottam 

a haragomat. 

- Pritkin ott fekszik félig holtan - tájékoztattam -, a mágusok pedig 

mostanra már... 

- Hol van Pritkin' - ragadta meg a karomat Casanova úgy, hogy 

a fájdalomtól felkiáltottam. Vadul keresgélni kezdett a kabátja zsebeiben. 

- Miért pont akkor nem találom a mobilomat, amikor enynyire 

kell Orvoshoz kell vinnünk, hogy ellássák a sebeit! 

Egy pillanatig azt hittem, csak ironizál, de elég volt egy pillantást 

vetnem az arcára, hogy meggyőződjek az ellenkezőjéről. A fickó 

őszintén halálra rémültnek tűnt. 

- Nem értem, mi történt veled Mióta érdekel, hogy ki... 

Casanova már odébb is állt, így azon kaptam magam, hogy a levegőnek 

beszélek. Követtem őt a terembe, a graiák a nyomomban 

lépkedtek. Enyo útközben valahogy szert tett egy seprűre, amiből 

fegyvert fabrikált. A fejet letörte a nyélről, a rudat pedig hegyes végével 

előreszegezte. Meg sem próbáltam elvenni tőle. Habár mostanra 

visszatért a vén banya üzemmódba, valami azt súgta, így is ő 

nyert volna. 

A konyhába belépve megpillantottam a még mindig halottsápadt 

arcú Pritkint, aki körül ott tüsténkedett a szörnyen izgatott Casanova. 

A mágus egy jól irányzott csapással elrepítette a vámpírt, és 

a vízköpőre nézett, aki az imént segített neki. Tekintve, hogy a mágus 

már a saját lábán állt, a gyógymód igencsak hatásos lehetett. 

- Szedd le rólam! - vakkantott Pritkin. - Most! 

Casanova feltápászkodott a földről. Nem pusztán szelíden válaszolt, 

de mintha rettegést éreztem volna ki a hangjából. 

- Öt percen belül ide tudok hozatni egy gyógyítót. 

Úgy bámultam a vámpírra, mintha elment volna a józan esze, és 

feltehetően valóban ez történt. A vámpírok és mágusok viszonya 

sosem volt felhőtlennek mondható, főleg annak köszönhetően, 

hogy mindkét csoportosulás a természetfeletti világ vezető erejének 

kiáltotta ki magát. Szinte szürreálisnak hatott, hogy egy olyan öreg 

vámpír, mint Casanova, így gazsuláljon a mágusnak, aki épp az 

imént ütötte le.


- Nem keli gyógyító. Azt akarom, hogy szedje le azt az átkozott 

getst-követelte Pritkin magánkívül. 

- Képes leszedni- kapaszkodtam bele a hallottakba. Odafutottam 

hozzá, de még mindig nem hittem el, hogy ez ilyen egyszerű is 

lehet. A graiák ott loholtak a sarkamban. Választ azonban már nem 

kaptam a kérdésemre, mert a vízköpők hirtelen úgy elkezdtek sikoltozni, 

mintha a világvége jött volna el. Egyesített kórusuk hangja 

nyomán a közeli üvegek is megremegtek. 

Fülemre tapasztottam a kezem, és térdre rogytam, Deino pedig 

pár pillanattal később rám zuhant. Nem tudom, hogy csak megbotlott, 

vagy megpróbált megóvni a rengeteg ételtől - tavaszi tekercsektől, 

tésztáktól és különféle formába öntött pástétomoktól -, 

melyek minden irányból záporoztak ránk. Akárhogy is történt, 

zuhanása során a szem, melyet éppen ő birtokolt, kiesett a helyéről, 

és végiggurult a padlón. Deino felhorkant, és utánavetette magát, 

jobbra-balra söpörve útjából a vízköpőket. A testvérei erősítésként 

dobták be magukat a felfordulásba, én pedig fedezéket kerestem 

a legnagyobb konyhaasztal alatt, ahol ráakadtam Casanovára és 

Pritkinre is. 

- Meg is sérülhetsz. Nem engedhetem, hogy kimenj közéjük - 

kiabált Casanova, hogy az óriási hangzavarban eljusson az üzenet 

Pritkinig, akinek jobb karjába egyébként két kézzel kapaszkodott. - 

A vízköpők szent menedékhelyként tisztelik a konyhát, ahogy egykor 

a templomokat, ahol befogadták őket. A graiákban a fenyegetést 

látják, de én elmagyarázom nekik... 

- A legkevésbé sem érdekelnek a személyes gondjaid - fortyant 

fel Pritkin, megragadva a vámpír márkás ingét. - Vedd rá, hogy levegye 

rólam a geist, különben nagyobb bajban leszel, mint valaha 

gondoltad volna. 

- Hahó, itt én vagyok a geis áldozata, rémlik - szakítottam félbe 

őket. - Ha bárkiről el kell távolítani valamit, az én leszek. 

- Most nem magáról van szó! - kezdte Pritkin, amikor valami 

nehéz puffanással landolt az asztal tetején, majd legurult róla a földre. 

A kicsi, hajhálót és szamárfület viselő vízköpő volt az, és nem 

mozdult.


Gyorsan berántottam a testét az asztal alá, de fogalmam sem 

volt, hogyan ellenőrizzem a pulzusát. Sőt, abban sem voltam biztos, 

hogy van neki. Az viszont egyértelműnek látszott, hogy a zöldes 

színű vér, ami elborította körülötte a padlót, nem jó jel. Ekkor lett 

elegem az egészből. 

Kimásztam a fedezék alól, és felegyenesedtem. A zaj szinte elviselhetetlenné 

fokozódott. A néhány másodperc alatt, amíg mással 

voltam elfoglalva, a konyha valóságos csatatérré változott. Deino 

visszaszerezte a szemét, de a helyzete nem sokat javult ettől. A terem 

túlsó végében állt, mindkét karjába négy-négy vízköpő csimpaszkodott, 

miközben a kilencedik a hátára telepedett, és egy sodrófával 

megállás nélkül csépelte a fejét. Enyo, aki ismét átváltozott 

vérszomjas amazonná, épp a fülbevalós vízköpőt emelte magasra, 

és arra készült, hogy áthajítsa az egész konyhán. A repülés utáni becsapódás 

önmagában is megölhette volna, de ha nem, a vigyorgó 

Pemphredo kezében várakozóan tartott kések minden bizonnyal 

megteszik. 

Mély levegőt vettem, és sikoltottam egyet. Hangosabb volt, mint 

amit elképzelhetőnek tartottam magamtól. A vízköpők nem törődtek 

vele, a három graia azonban megállt, és kérdőn bámultak rám. 

Érzelmeket nem tudtam leolvasni az arcukról, csupán Pemphredo 

arcán bujkált egy félszeg mosoly. 

- Fejezzétek be - szóltam rájuk immár a normális hangomon. - 

Amikor azt mondtam, harcolnotok kellene, nem úgy gondoltam, 

hogy ellenük. 

Pemphredo felvihogott, és az öklével a levegőbe csapott. Enyo 

bánatosan nézett rám, de azért eleresztette a kis lényt, aki mérgesen 

sziszegett rá egyet, majd kissé szédülten eltámolygott a közeléből. 

Deino odacsoszogott Enyóhoz, hogy átadja neki a szemet, de a nővére 

elég nyers modorban elhessegette onnan. Ekkor érkezett 

Pemphredo, aki kikapta a szemet Deino kezéből, és nagyon diadalittasnak 

tűnt. Ekkor hirtelen leesett, hogy mi történt. 

- Te fogadtál rám - kérdeztem. 

Enyo lehuppant az asztalra, miután lesöpörte róla a retekből 

készült szemgolyókat. Meglehetősen levertnek tűnt. Nem is értet-


tem, miért, hisz nyilvánvaló volt, hogy valamilyen módon lát a szem 

nélkül is. De nagyon lehangolta, hogy pont én szakítottam félbe 

a játékot. 

A vízköpők azonnal leálltak a támadással, amint vezérük biztonságba 

került, de érthető gyanakvással figyelték a graiákat. Többen 

a sebesült társaikat kezdték vizsgálgatni, egyikük a szamárfülűt is 

gondjaiba vette. A hajháló lecsúszott a fejéről, de legalább már kezdett 

magához térni. Reméltem, hogy felgyógyul, de az egyeden dolog, 

amit tehettem érte, az volt, hogy biztosítom, ne történjen több 

galiba. Lenyúltam az asztal alá, és puccos nyakkendőjénél fogva 

előhúztam Casanovát. 

- Magyarázd meg nekik, hogy most elmegyünk. 

- A pokolba, dehogy megyünk! - mászott elő Pritkin is, aki véráztatta 

ruhájában és kócos hajával úgy nézett ki, mint valami eszelős. 

Addig keresgélt a szemével, amíg megtalálta a női alakot viselő 

vízköpőt, akit Enyo kezéből menekítettem meg. - Sehová sem megyünk 

addig, amíg le nem szedi rólam a geist. 

- Miranda - szólította a kis lényt Casanova fojtott hangon, amiből 

rájöttem, hogy talán túl erősen szorítom azt a nyakkendőt. 

A vízköpő előrelépett, és bár szőrrel borított arcáról nehéz lett 

volna bármit is leolvasnom, a testtartása nem a készséges együttműködésről 

árulkodott. Ha létezik olyan, hogy dacos járás, hát ő tökéletesen 

bemutatta. Kinyújtott ujjával hasba bökte Pritkint, feltehetően 

azért, mert a mellkasáig nem ért fel. 

- Te jól vagy, mi bissztonságban. Jó üssszlet. 

A mágus megpróbálta elkapni, de a kis lény elhajolt előle egy 

olyan mozdulattal, ami képtelenségnek látszott, hacsak nem akasztotta 

ki az ízületeit. Lehet, hogy valóban ez történt, mert a füleit hátracsapva, 

fájdalmasan sziszegett Pritkin felé, és kiöltötte egyáltalán 

nem nőies, villás nyelvét. Karba font kezekkel állt meg Casanova 

mögött, hosszú farkát lassan ingatta. 

- Engem nem érdekelnek a tündék ügyei - mondta Pritkin dölyfösen, 

mintha az ilyesmi rangján aluli lenne. - Törődöm is én azzal, 

hogy legálisan vagytok itt, vagy sem. Ettől nem kell tartanotok. 

Most pedig szedd le rólam!


- Mi folyik itt - kérdeztem a nyakkendőjét igazgató Casanovát. 

Nem éppen barátságos pillantást vetett rám, amit az adott körülmények 

között érthetőnek is találtam. 

- Cserébe azért, hogy meggyógyította, Miranda egy geist vetett ki 

rá, nehogy bárki előtt felfedje az ittlétüket. Ha a Kör tudomást szerez 

róluk, deportálják őket. 

- Ez minden - néztem gyanakodva Pritkinre, aki észre sem vette 

ezt, mert túlságosan el volt foglalva Mirandával. Figyelembe véve 

a rám nehezedő geis súlyát, nem tudtam különösebb együttérzést 

tanúsítani egy ilyen aprócska miatt. - Ha úgysem tervezi, hogy feladja 

őket, akkor meg nem teljesen mindegy Gyerünk már, a mágusok 

bármelyik pillanatban ideérhetnek. 

- Egy tapodtat sem mozdulok, amíg le nem szedi rólam - ismételte 

makacsul. A hangneme annyira felbőszített, hogy legszívesebben 

belerúgtam volna. Ehelyett Casanovát böktem erősen oldalba, 

aki erre a szemeit kezdte forgatni. 

- Miranda - kezdte engedékeny hangon, de a vízköpő összeszorította 

a fogait. Nem mondott semmit, de nem is volt rá szükség. 

- A fenébe, Pritkin! - ripakodtam rá dühösen. - Nem fogok itt állni, 

és várni, amíg a Kör megint ránk küld valakit. Maga akart beszélni 

velem, nem Oké, akkor beszéljünk, különben már le is léptem. 

- Nem is rossz ötlet - kapott az alkalmon Casanova. - Hívok neked 

egy kocsit. 

Billy Joe szivárgott át az ajtón, és legalább féltucatnyi vízköpő 

csapott le rá, amíg odaért hozzám. Más körülmények között talán 

meglepődtem volna azon, hogy látják őt, de a mai nap eseményei 

után már semmin sem csodálkoztam. 

- Ő velem van - szóltam Mirandának, aki ennek ellenére perelni 

kezdett Casanovával azon a furcsa, sziszegő nyelven, amit a vízköpők 

használtak. Úgy tűnt, nagyon elege van mára a váratlan látogatókból. 

- A kocsi felejtős - jelentette be Billy aggódó arccal. - Van olyan 

kijárat, ami nem az első, hátsó és oldalsó ajtón át vezet Mert ezeket 

mind őrzik. 

- Kicsodák - kérdeztem értetlenül. Mi ez már megint


- ó, nem is tudom - replikázott Billy gúnyosan. - Mégis, kinek a 

mágusaiból vertétek ki a szuszt az imént A Kör pontosan tudja, 

hogy itt vagytok, és biztosra akarnak menni. Két-három, tucatnyian 

is lehetnek, feladtam a számolást. A trió a bárban csak a felderítő 

csapat volt, így próbálták csendben elintézni az ügyet. De tekintettel 

arra, ahogy fogadtátok őket, nem hiszem, hogy kitartanának 

a tárgyalásos módszer mellett. 

- ők támadtak ránk - mondtam védekezőn, majd egy pillanatra 

elhallgattam, azt mérlegelve, hogy ez valóban igaz volt-e. Nem tudtam, 

mi történt a bárban attól fogva, hogy kikúsztam onnan, egészen 

addig, amíg Casanova bekapcsolta a kamerát. Ha Pritkin nem 

velük volt, akkor már belépésükkor állt a bál odabenn. Nem csoda, 

hogy kicsit paprikás hangulatban voltak, amikor ismét összefutottunk. 

-Az nem számít - jelentette ki Pritkin, mintha olvasott volna 

a gondolataimban. - Holtan akarják látni magát, és nem hatja meg 

őket, ha megkönnyíti a dolgukat. 

Nyeltem egy nagyot. Sejtettem, hogy a Kör nem bánná különösebben, 

ha tragikus baleset érne engem, de mégis nehéz volt ilyen 

direkt módon szembesülni a ténnyel. Az ember azt hinné, idővel 

hozzászokik ahhoz, hogy az életére törnek, de valamiért nálam ez 

nem így működött. 

- Ennyire biztos benne 

- Igen. Részben emiatt is kellene beszélgetnünk. 

Casanovára sandítottam, aki nagyot sóhajtott. 

- Több vészkijáratunk is van, de egyik sem igazán jó megoldás - 

hadarta, majd megütögette a karomat. - Nem tudnád megint megcsinálni 

azt, hogy elteleportálsz innen Miután a belső védelmünk 

rátok ugyanúgy támadt, mint rájuk, beadhatnám nekik, hogy erőszakkal 

akartatok információt kicsikarni tőlem Antonióról, aztán elhúztatok, 

miután feldúltátok a helyet - magyarázta, majd körülnézett. 

- Várj csak, végül is ez az igazság. 

- Ha már szóba került, még nem árultad el, hol van Tony. 

- Valóban, ha jól emlékszem, egész ügyesen kerültem el, hogy 

elmondjam - nyújtott felém egy zsebkendőt, minden bizonnyal


azért, hogy letöröljem a minitorta maradványait, mely valamikor 

a hajamba akadt. Nem törődtem vele. - Segítek nektek kijutni 

innen, cbica, és kész vagyok hazudni a Körnek, hogy elveszítsék 

a nyomotokat. De ami Antoniót illeti... 

- Asssz a vámpír - köpött Miranda a földre - asssz erdők népével 

él. Ő hossszott ide minket, asssztán elárult. Úgy dolgossszunk 

itt, mint a rabssszolgák. 

Casanova olyan képet vágott, mint aki nagyon rosszul van. Rámosolyogtam 

a vízköpőre, és rögtön egész csinosnak láttam, ragyogó 

vörös szemével együtt. 

- Köszönöm, Miranda. Folytasd csak. 

- Nem sokat tudok. Ott van asssz erdők népénél - vonta meg 

a vállát, majd Casanovára nézett. - A Kör most ide akar jönni 

A vámpír beletúrt kissé összekócolt hajába. Neki valahogy sikerült 

kikerülnie az összes repkedő ételt. Az egyetlen látható nyom az 

a néhány ránc volt a nyakkendőjén, melyet én hagytam rajta. 

-Elképzelhető. A mai a váratlan vendégek felbukkanásának 

napja. 

- Ne! - kiáltott fel a kis lény, hosszú karjaival átfogva Casanova 

lábát. - Dolgossszunk, nem lesz több baj. 

Ekkor vettem észre, hogy néhány apró vízköpő egy megrakott 

kocsit igyekezett áttuszkolni a romokban heverő konyhán, egy társuk 

pedig telefonon beszélt, szemlátomást egy rendelést vett fel. 

Már azon voltam, hogy Mirandával egyetértve mielőbbi távozásunkat 

sürgessem, amikor megérkezett a legújabb hívatlan vendég. 

Pritkin góleme döcögött be az ajtón, és azonnal újra felhangzott 

a fülsiketítő ricsaj. 

Felnyögtem, és már rutinszerűen tapasztottam le megkínzott 

hallójárataimat. Pritkin néhány másodpercig feszülten az agyaglényre 

meredt, mintha valamiféle titkos kommunikáció zajlott volna 

köztük, majd felém fordult. Egy kézmozdulatot tett, mire hirtelen 

minden elcsendesedett. Tudtam, hogy valamilyen varázslatot alkalmazott, 

mert a felfordulás nem szűnt meg körülöttünk, csupán 

a hangerő szintje halkult valamiféle háttérmorajlássá. 

- Mindjárt itt vannak. Indulnunk kell.


- Rendben - bólintottam. - Akkor már csak az maradt hátra, 

hogy megkérdezzük a szívtiprót, hol van Tony tündevilágba vezető 

portálja. És ne hazudj - figyelmeztettem Casanovát -, tudom, hogy 

kell lennie egynek. 

- Igen, van, de nem tudom, hogy hol - felelte a vámpír az idegbaj 

határán. - Miranda! Lenyugtatnád a tieidet A gólem nem fog 

hozzányúlni semmihez - jelentette ki, majd Pritkinre nézett. - Ugye 

nem 

- De igen, ha nem árulod el az igazat - közöltem vele szárazon. 

A szeme sarkából a gólemre sandított, aki visszanézett rá, már 

amennyire a szemét jelképező kis dudorokkal nézni lehetett. Nem 

voltak hegyes szemfogai, szarvai, semmilyen fura testrésze. Egyszerűen 

egy hanyagul elkészített szobor volt, olyasmi, aminek a mester 

nekiállt, aztán félbehagyta. De meg kell mondjam, nekem is ugyanúgy 

felállt a szőr a hátamon, amikor üres tekintetét rám emelte. 

- Nem tudom, hol az az istenverte portál! - ragaszkodott hozzá 

Casanova. - Tony boszorkányokat adott el az erdők népének, de 

ezt a munkát pár belső emberével végeztette, és én nem voltam 

köztük. A legtöbben vele szívódtak fel, az utolsók pedig alig egy 

hete követték. Ma már senki nincs itt közülük. 

- Te biztosan a portálon át érkeztél ide - néztem Mirandára. - 

Akkor pedig tudnod kell, hogy hol van. 

A vízköpő megrázta a fejét. 

- A másik oldalon láttuk, de itt nem - közölte, majd egy konyharuhát 

terített a mellette álló társa fejére. - így hosssztak. 

A letakart fejű vízköpő nekiment Pritkinnek, vagyis a lábának, 

hiszen csupán addig ért neki. A mágus leemelte a kendőt az apróság 

fejéről, és egy gyengéd taszítással visszaküldte Miranda mellé. 

- Nyilván bekötötték a szemüket, mielőtt átléptek a kapun - fordította 

le a látottakat Casanova. - Tony nyilván nem akarta, hogy 

tudják, miként működik a dolog, arra az esetre, ha a mágusok kezei 

közé kerülnének. 

- Na és maguk - szegeztem a kérdést Pritkinnek. - A Körnek 

biztosan van egy saját portálja. 

- Igen, használunk egyet a MÁGUS-nál.


Felsóhajtottam. Na persze. Logikusnak tűnt, hogy a MÁGUS - 

mely a Metafizikai Lények Állandó Gyűlésének Újkori Szövetsége 

nevének rövidítése volt - rendelkezik egy átlépést biztosító kapuval. 

Ez az intézmény afféle természetfeletti ENSZ volt, tagjai közé 

nem csupán mágusok tartoztak, hanem vámpírok, vérfarkasok és 

az erdők népei is. Ez utóbbiak képviselőinek pedig valahogy el kellett 

jutniuk a tanácskozásokra. A pozitívum mindebben az volt, 

hogy a MÁGUS itt volt a közelben, a Las Vegast körülölelő sivatagban. 

A negatívum csupán annyi, hogy az épület dugig volt azokkal, 

akik a legjobban akartak találkozni velem, és nem azért, hogy boldog 

születésnapot kívánjanak. Persze még mindig nem volt biztos, 

hogy élve betölthetem a 24-et, és az, hogy önként dugom a fejemet 

a hurokba, nem javította túlságosan a kilátásaimat. Sajnos a tündevilágba 

vezető portálok nem bukkannak fel minden sarkon, és természetesen 

mindegyiket keményen őrizték. Mivel elméletben jobb 

az ismert veszélyt választani az ismeretlennel szemben, úgy döntöttem, 

a MÁGUS-nál próbálkozom. Ott legalább már jártam, és némiképp 

ismerem a terepet. 

- Tudja, hogy pontosan merre van - kérdeztem. A MÁGUS óriási 

épület, hasznos lenne némiképp leszűkíteni a célt. Pritkin hitetlenkedve 

nézett rám de bármit is akart mondani, beléfojtotta a hirtelen 

felhangzó sziréna. A Pritkin által varázsolt csendben ugyan csak 

távoli csilingelésnek hallatszott, de Casanova elkáromkodta magát. 

- A mágusok erővel behatoltak. Ez az általános riadó. 

- Vigyétek ki az embereket - utasította Pritkin. Casanova bólintott, 

és nem is tiltakozott az ellen, hogy a mágus megragadta a karját. 

- Már folyamatban van. Ha megszólal a riasztó, gázszivárgásra 

hivatkozva kiürítik az épületet. A mágusok sem fognak hókuszpókuszolni 

az emberek előtt, nem igaz 

- Általában nem. De őt mindenáron meg akarják szerezni - bökött 

felém a fejével. 

Casanova megvonta a vállát. 

- Ha tűzijáték lesz, úgyis azt hiszik, hogy a show része, amíg közülük 

senkinek nem esik baja. Ezt a helyet nem véletlenül találták ki 

pont ilyennek. Korábban is akadtak már kényes helyzetek. - Pritkin


arckifejezése alapján úgy sejtettem, hogy ezekről nem sokan szereztek 

tudomást. - Először jussunk ki mind egy darabban innen, aztán 

majd foglalkozom a kárfelméréssel is. 

- Hol a legközelebbi vészkijárat' - kérdeztem. 

-Nektek köszönhetően a legtöbb már használhatatlan. A legjobb 

esélyetek annál van, ami egy italbolt alagsorába vezet a Spring 

Mountainnél, a sztriptíz bár mellett. 

Casanova a szobaszerviz telefonja felé indult, és kikapta a kagylót 

a vízköpő kezéből, aki a rendelést jegyzetelte. Hátrapillantott 

a válla mögött. 

- Egy autó fog várni rátok a bolt előtt, de ennél többet nem tudok 

tenni értetek. 

- Egy pillanat. Van az épületben páncélterem, igaz 

- Miért - kérdezte Pritkin gyanakvóan. 

- Idióta - fejezte ki véleményét Billy. 

- Kockáztatná, hogy magukkal vigyük őket az erdők népéhez - 

érdeklődtem. Billy felmordult, és a graiákra nézett, akik épp az ujjszendvicseket 

habzsolták. 

- Azok után, ami legutóbb előbújt belőlük, isten ments! 

Casanovára néztem, aki feszülten figyelt a vonal túlsó végén beszélőre. 

- Úgy hatolnak át a biztonsági vonalainkon, mintha ott sem lennének 

- tájékoztatott minket a hallottakról. - A mágusok egy csoportját 

feltartóztatták a hírességek csarnokában, de még két másik 

egységük is van, és... Mierda! Lelőtték Elvist. Mondd, hogy nem 

igaz! - kérlelte informátorát. 

- Lelőttek egy hasonmást' - kérdeztem őszinte döbbenettel. 

A mágusok dolga az volt, hogy védelmezzék az embereket, nem 

pedig az, hogy céltáblának használják őket. Igaz, ha engem akartak 

elkapni, minden szabályt a sutba dobtak. Casanova azonban megrázta 

a fejét. 

- Nem hasonmást, az igazit - közölte kurtán, majd újra a telefonba 

kezdett beszélni. - Nem, nem! Hagyd a nekromantákra a dolgot, 

végül is miért fizetjük őket' És a biztonság kedvéért élesszék fel 

Hendrixet is.


Sajnos nem tudtam tovább követni az érdekfeszítő beszélgetést, 

mivel a lengőajtó kiszakadt a helyéről, és egyenesen felém repült. 

Nem is érzékeltem, hogy Pemphredo mikor mozdult meg, de elkapta 

az ajtót, és lendületből visszahajította a szobán, egyenesen 

a hadmágusok közé, akik beözönlöttek az ajtó nyílásán. Enyo megpróbált 

az asztal alá nyomni engem, de megragadtam a csuklóját. 

- Mit szólnál hozzá, ha szórakoznánk egy kicsit - kérdeztem. 

Lesújtó pillantást vetett rám. Minden bizonnyal úgy gondolta, elég 

eltérő fogalmaink lehetnek a szórakozásról. - Komolyan gondolom 

- mutattam a mágusok felé, akikre az ajtó tönkretételét nehezményező 

vízköpők egész hada támadt. Szinte teljesen beborították 

őket a szárnyak és karmok, de tudtam, hogy ez nem marad sokáig 

így. - Tégy, amit akarsz, csak ne ölj meg senkit. 

Széles mosoly terült szét Enyo arcán. Úgy nézett ki, mint egy kisgyerek, 

amikor megpillantja az ajándékokat a karácsonyfa alatt. 

A következő percben már fel is kapta a masszív konyhaasztalt, és belevágta 

az imént odarepített ajtó keltette résbe. Testvéreivel együtt 

átszáguldottak a szobán, felugrottak az asztal tetejére, és démoni 

kacajjal támadtak a mágusok betörni készülő második hullámára. 

- Ezzel nyertünk egy kis időt - jeleztem Pritkinnek, aki kicsit 

bizonytalanul nézett vissza rám. Lehet, hogy problémái akadtak 

a Körrel, de nyilván nem akarta, hogy mágustársai a graiák játékszerévé 

váljanak. Mivel a mágusok legfőbb vágya az volt, hogy magukkal 

cipeljenek, kirakatperben halálra ítéljenek, és kivégezzenek, 

nekem nem voltak efféle aggályaim. - Gyerünk! 

Pritkin ügyet sem vetett rám, és kirángatott egy mágust három 

vízköpő alól, akik épp egy sajt reszelővel vették volna kezelésbe az 

arcát. Úgy látszott, a védelmező pajzsok nem működtek valami hatékonyan. 

A férfi fájdalomtól eltorzult arcát látva ezt a leckét egy 

életre megtanulta. 

Pritkin akkorát csapott a mágusra, hogy az elájult, majd megragadta 

Mirandát. A vízköpő megpróbálta megharapni, de Pritkin a nyakát 

kapta el, és sikerült távol tartania a saját arcától. Egyéb testrészei 

bőven kaptak a karmok pusztításából, de kitartott. A koncentrációja 

viszont lankadhatott, mert a zaj hirtelen a korábbi szintjére emelke-


dett vissza. Odaszólt nekem valamit, de már semmit sem hallottam 

a sziréna üvöltésétől, ami még a vízköpők rikácsolását is elnyomta. 

Hihetetlennek tartottam, hogy Pritkint még mindig az a szerencsétlen 

geis foglalkoztatja. Totálisan ártalmatlannak tűnt, főként 

most, hogy a Kör már amúgy is tudomást szerzett a vízköpők jelenlétéről. 

De már ismertem a hadmágust annyira, hogy tudjam, kár 

lenne érvekkel próbálkoznom. 

- Miranda! - kiáltottam oda, ahogy a torkomon kifért. - Vedd le 

a geist! Casanova el fog rejteni titeket a mágusok elől. 

Ez felkeltette a figyelmét, és hasított macskaszemével rám nézett. 

A karmai továbbra is Pritkin húsába vájtak, de momentán ez 

nem izgatott különösebben. 

- Megígéred Nem kell visszamennünk - kérdezte, és fura módon 

tisztán hallottam a hangját a zűrzavarban. 

-Megígérem - kiabáltam, könyökömmel oldalba bökve Casanovát, 

aki a küzdő feleken átgázolva jutott el hozzánk. Kérdőn nézett 

rám, de nem adtam időt neki a tiltakozásra. - Tudom, hogy 

menni fog. Tony minden háza tele van rejtekhelyekkel. 

Casanova újra csak a szemét forgatta. 

- Claro que si! Csak menjetek! 

Miranda elmosolyodott, ami egészen furán hatott szőrrel borított 

arcán, hisz előbukkant rémisztő fogsora. 

- Essszt nem felejtem el - szólt oda nekem, és a következő pillanatban 

Pritkin egy köpködő, sziszegő és kapálózó szőrgolyót tartott 

a kezében. Négy véres csík jelent meg az arcán, én pedig megtaszítottam 

a mágus vállát, hogy rám figyeljen. 

- Engedje el, és segíteni fog. 

Pritkin végre ellökte magától a lényt, Miranda pedig felállt, és néhány 

másodperc alatt rendbe szedte a bundáját. Ezután egyik mancsával 

egy meglepően kecses mozdulatát tett a mágus irányába. Én 

ugyan semmiféle változást nem vettem észre, de Pritkin nyilván 

megkapta, amit akart, mert megragadta a kezemet, és taszigálni kezdett 

Casanova után. Olyan dühösen nézett, mintha én lettem volna 

az, aki miatt ilyen sokáig itt ragadtunk. 

- Megmutatom az alagút bejáratát, de sietnünk kell. Nem láthat-


nak együtt minket - sürgetett a vámpír. Körülnéztem Billy Joe-t keresve, 

de sehol sem láttam. Csak remélni tudtam, hogy azzal foglalkozik, 

amivel megbíztam, és nem valamelyik kaszinóban szórakozik. 

Ha összeszedte minden erejét, képes volt kisebb tárgyakat 

megmozdítani, és nagyon mulatságosnak tartotta saját kedve szerint 

alakítani a szerencsejátékokat. 

A gólem tűnt fel előttünk. Mellkasából egy húsvágó bárd állt ki, 

de nem úgy tűnt, mintha tudomása lenne róla. Berohantunk a hűtőkamrába, 

ahol Casanova sietősen eltolt egy salátával teli nagy műanyag 

ládát. A mögötte látható betonfalra mutatott. 

- Arra. A kocsi már vár rátok, a sofőr odaadja nektek a kulcsokat. 

Add ide, amit be akarsz tenni a széfbe, aztán induljatok. 

- Majd ott hagyom a sofőrnél. Nézd, nagyra értékelem, hogy... - 

kezdtem, de Casanova egy kézmozdulattal félbeszakított. 

- Csak intézd el, hogy sose kelljen visszaadnom ezt az épületet 

annak a svindlernek - kérte. 

- Megegyeztünk - válaszoltam, habár csak reméltem, hogy be 

tudom tartani, amit ígértem. 

A hosszú, nyomasztó alagút végén ránk váró férfi egy új luxus- 

BMW oldalának támaszkodott, kezét karba téve, és szemlátomást 

majd' megölte az unalom. Amint megpillantottam, leesett az állam, 

az elmém pedig megtelt vad éjszakák, összegyűrt lepedők és első 

osztályú szex érzetével. Mindezt nem csupán a kocsi színéhez paszszoló, 

éjfekete göndör fürtök okozták, melyek láttán minden 80 

alatti nő sírva rimánkodna, hogy csak egyszer beléjük túrhasson. 

Nemcsak a szoros farmerba és pólóba bújtatott karcsú, izmos test és 

a gyönyörűre barnított bőr váltotta ki bennem ezt a vágyat. Azonnal 

vonzani kezdett a sötét szempár, méghozzá úgy, hogy tudtam, ez 

nem lehet valódi érzés. Oké, csodálni tudtam egy fickó külsejét, de 

ilyen jellegű érdeklődést még senki iránt nem éreztem úgy, hogy 

egy szót sem váltottunk egymással. 

Egy ördögfi, jutott eszembe, és a szám kiszáradt. A testem jelzései 

alapján nem is valami kezdő. Nyeltem egy nagyot, és elővillantottam 

a mosolyomat. Ő is azonnal mosollyal válaszolt, és érdeklődve 

vette szemügyre kurta uniformisomat.


-Hallottál a dolgozói kedvezményről, querideS Húsz százalék 

lejön minden szolgáltatás árából. 

- Casanova küldött minket - adtam a tudtára. 

- Á, értem. Chavez vagyok. Az álomgyáros, és... 

Leintettem, mielőtt meg kellett volna hallgatnom, miként fogja 

valóra váltani az álmaimat. 

- Nekünk most indulnunk kell. 

Észrevettem, hogy egy barátját is magával hozta, nyilván azért, 

hogy legyen, aki hazafuvarozza, miután nekünk átadta a kulcsot. 

A jóképű szőke srác a Dante baseballsapkáját hordta, és egy olyan 

póló feszült rajta, ami kiemelte tökéletesen kidolgozott izmait. Vidám, 

gondtalan mosolyt küldött felém a csicsás nyitott sportkocsija 

volánja mögül. A tekintete nyomán homokos pokrócok, sós szél és 

szenvedélyes ölelkezések képei villantak fel bennem. 

- Randolph vagyok - mutatkozott be vaskos közép-nyugati akcentussal, 

és határozott mozdulattal kezet rázott velem -, de szólíts 

csak Randynek. Mindenki így hív. 

-Naná. 

Végül el kellett vennem Chavez névjegyét, három katalógust és 

egy szórólapot, mely a közelgő „két éjszakát egy áráért" ajánlatot 

hirdette, és csak ezután voltak hajlandók meghallgatni engem is. 

Meggyőztem Randyt, vigye el Pritkint egy tetoválószalonba, ahol az 

egyik barátja összefoltozza a sebeit. Kicsit nehéz volt beadni a sztorit, 

tekintve hogy a mágus szinte összes sebe összezárult már, de 

gondoltam, csak akad ott számára egy váltás ruha, esetleg le is zuhanyozhat. 

A rengeteg vér miatt elég feltűnő látványt nyújtott, mi pedig 

most pont ezt akartuk elkerülni. 

- És maga hová megy - kérdezte Pritkin gyanakvó tekintettel. 

- Azt mondtam, hogy beszélgethetünk, és úgy is lesz - nyugtatgattam, 

becsusszanva a BMW-be Chavez mellé. - Később találkozunk. 

De én sem rohangálhatok fel-alá ilyen szerelésben. 

Miközben beszélgettünk, Billy is megjelent, és félig már be is lebegett 

a hátsó ablakon, amikor egy pillantással megállítottam. Nem 

bíztam a mágusban. Most úgy tűnt, Pritkin és a Kör egymással 

szemben állnak, de az is lehet, hogy ez csupán csapda. Muszáj volt


rajta tartanom a szemem, még akkor is, ha nem voltam a közelében, 

és a szellemszemek kiválóan alkalmasak voltak erre a feladatra. 

Billy vágott egy grimaszt, de visszalebegett Pritkinhez, miután egy 

apró fémtárgyat ejtett a kezembe. 

- Nem mehet vissza a szállodába - közölte Pritkin, és hangja inkább 

parancsoló volt, mint aggódó. 

- Úgy gondolja - toltam hátrébb egy kicsit, hogy becsukhassam 

az ajtót. - Chavez elvisz engem a plázába. Vennem kell valamit, 

mert ez a cucc még Vegasban is feltűnést kelt. 

Azt már nem is említettem, hogy felettébb kényelmetlen. 

- Viszek ebédet is, ha szépen megkér - cukkoltam. Pritkin fintorgott 

egyet, de semmi módon nem kényszeríthetett arra, hogy 

vele tartsak, és erre már ő is rájött. Egy pillanatig kivárt, aztán hátralépett, 

hogy Chavez ne hajtson át a lábfején. Úgy ítéltem meg, hogy 

magához képest nagyon is kulturált módon kezelte a dolgot, így 

megérdemli, hogy útközben beszerezzek valami harapnivalót. 

- Korcsolyázni megyek - közöltem Chavezzel, amikor kilőttünk 

az italbolt mögötti parkolóból. A kocsi elsőrangú hangrendszeréből 

salsa zene harsogott. A férfi kíváncsian pillantott rám, de nem kérdezett 

semmit. Azt hiszem, aki Casanovának dolgozott, megtanulta, 

hogy semmin ne csodálkozzon. 

Vegasban egész jó a buszhálózat, de a belvárosi megállókban 

nincsenek csomagmegőrző szekrények, így kreatívnak kellett lennem, 

ha el akartam rejteni bizonyos dolgokat. A hotelben hagyni 

nem tűnt jó ötletnek, mivel a mágusok és a vámpírok egy pillanat 

alatt rátalálhattak a szobámra. Naponta váltogattam a szálláshelyemet, 

álneveket használtam, de a MÁGUS erőforrásait tekintve mindez 

vajmi keveset ért. Minden neszre felriadtam, és folyton a vállam 

mögött lestem hátra. Igaz, a bűntudatomat részben az is okozta, 

hogy az utóbbi időben egész ügyes kaszinói csaló lettem. 

Billy segített nekem megkeresni a mindennapi betevőt azáltal, 

hogy besegített a kockáknak és a rulettgolyóknak. Nem éreztem túl 

jól magam emiatt, de nem mertem hozzányúlni a megtakarított pénzemhez, 

és hitelkártyáról sem vehettem le pénzt, mert féltem, hogy 

azonnal a nyomomra akadnának. Most ugyan már bármelyik auto-


matánál felvehettem volna pénzt, hisz boldog-boldogtalan megtudta, 

hogy Vegasban vagyok, de arról hazudtam, hogy új ruhát akarok 

venni magamnak. Egy vászonzsákba begyömöszöltem egy váltás 

ruhát, a pénztárcámat és a Szenátustól zsákmányolt holmikat, még 

mielőtt elindultam volna a Dante felé. A zsák a jégpálya egyik csomagmegőrző 

szekrényébe került, a kulcsot pedig az épület előcsarnokának 

egy sötét sarkában rejtettem el. A tény, hogy Billy egy kicsit 

sem nyafogott, amiért neki kellett visszaszereznie, azt mutatta, 

ő is felfogta a helyzet komolyságát. 

A jégpálya közkedvelt szórakozóhely, felüdülést nyújt a sivatag 

forrósága után. Az ingyenes pályahasználati időszak pont akkor 

vette kezdetét, amikor odaértünk. Turisták tömege keresett itt családbarát 

szórakozást, de a helyiek is özönlöttek a pályára. Velem 

együtt lélegeztek fel, amikor a hűs levegő megcsapta az arcomat. 

Az épületben büfé is volt, Chavez felajánlotta, hogy beszerzi az 

ételt, amíg én elhozom a zsákomat. Felajánlottam, hogy én fizetek, 

de nevetve visszautasította. 

- Habár nagyon boldogan venném, ha természetben fizetnél, 

querída. 

Gyorsan elsiettem, mielőtt még a szaván fogtam volna. Besliszszoltam 

a női öltözőbe, tornacipőt húztam, khakiszínű rövidnadrágot 

és élénkpiros felsőt vettem fel. Nem lettem az elegancia mintaképe, 

de a mezítlábas-ördögrucis összeállításnál nagyságrendekkel 

jobb volt. Azzal még Vegasban is kiprovokáltam néhány kíváncsi 

pillantást, pedig Pritkin vére szinte egyáltalán nem látszott a karmazsinvörös 

szaténon. 

Amikor visszatértem, Chavez épp az elolvadó büféslánnyal flörtölt, 

aki zavarában még azt is elfelejtette, hogy egy mosolyon kívül 

mást is kellene kapnia a két nagy zacskóért cserébe, amit átadott. 

Ezt látva elgondolkodtam azon, hogy a fickó nem sokat költhet 

megélhetésre. 

- Ez így elmegy - mutattam a szerelésemre, miközben csak reménykedtem, 

hogy sikerült a kajacsata minden nyomát eltüntetni 

magamról. 

- Egyáltalán nem - válaszolta egy kis mosollyal, miközben a sze-


mét végigfuttatta rajtam. - Estás bonita! Nem tudsz olyan ruhát felvenni, 

hogy ne emelkedj ki a tömegből. 

Mivel a hajam még ragadt a torta maradványaitól, a ruhám pedig 

olyan gyűrött volt, hogy talán egy hajléktalan is undorral hajította 

volna el, nem értékeltem többre ezt a megjegyzést, mint ami valójában 

volt: egy rutinszerű bók. Chavez feltehetően képtelen lett volna 

negatívumot mondani egy nőről, bárhogy nézett is ki. így nem lesz 

könnyű dolgom vele. 

- Kösz, de esetleg... - kezdtem, de a szavam elakadt, és a szívem 

hirtelen a torkomban kezdett dobogni. Egy férfin akadt meg a szemem, 

aki épp akkor siklott ki a jégre. Egy pillanatig azt hittem, hogy 

Tomast látom. Ugyanaz a karcsú, kisportolt alkat, derékig érő fekete 

haj, és a mézzel kevert tejszínre hasonlító bőr. Amikor egy kislány 

botladozott utána, és a férfi megfordult, hogy elkapja, akkor 

láttam meg az arcát. Természetesen nem ő volt. Amikor legutoljára 

találkoztunk, éppen a nyaktöréséből próbált felépülni. 

- Mi történt, querida Úgy nézel, mintha szellemet látnál. 

Felvilágosíthattam volna, hogy Tomas látványa sokkal nagyobb 

sokkot okozna, mint bármilyen szellemé, de végül nem mondtam 

semmit. Egykori szobatársam nem volt a kedvenc társalgási témám. 

Ő adta át Raszputyinnak a MÁGUS-t védelmező varázslatokat semlegesítő 

kulcsot, két dologért cserébe. Az egyik mestere halála volt, 

a másik, hogy megszerezze felettem a hatalmat. A kettő össze is 

függött egymással, mivel jelenlegi mesterétől csak azért akart megszabadulni, 

hogy leszámolhasson a korábbival. Mivel a kérdéses 

vámpír, Alejandro, a latin-amerikai Szenátus feje volt, Tomas úgy 

döntött, segítségre van szüksége. Talán egy nap majd találkozom 

valakivel, aki nem csupán fegyverként akar használni engem. Bár, 

amilyen az én szerencsém, sosem fog eljönni ez a pillanat. 

A dolgok azért nem pont úgy alakultak, ahogy Tomas elképzelte. 

Feltételeztem, hogy túlélte a csatát, mivel egy első szintű vámpírt 

nem olyan könnyű megölni. De hogy a MÁGUS bosszúját megúsztae, 

abban már egyáltalán nem voltam olyan biztos. Ha sikerült is 

egérutat nyernie, most az életéért kellett futnia, és biztos nem jutott


volna eszébe, hogy fényes nappal, mindenki szeme láttára korcsolyázgasson. 

- Á, semmi - mondtam. Chavez áthajolt a korláton mellettem. 

- Egy jóképű pasas. Muy perdido, egy dögös fickó, ahogy ti mondjátok. 

Rásandítottam Chavezre. Az arckifejezésében ott bujkált az elismerés, 

de a ragadozó hajlam is, miközben szemével követte a kecsesen 

sikló figurát. 

- Te nem ördögfi vagy - kérdeztem tőle. Mindeddig azt hittem, 

hogy ezek a lények az ellentétes nemhez vonzódnak. Az biztos, 

hogy Casanova mellett sosem láttam férfi hódolókat. Chavez azonban 

csak megvonta a vállát. 

- Férfi vagy női démon, nem mindegy 

- Hogy mondtad - kérdeztem csodálkozva. 

- A mi fajtánknak nincs veleszületett neme, querida. Most épp 

férfitestben élek, de többször szálltam már meg nőket is. Számomra 

tényleg nincs semmi különbség. 

A szemei felvillantak, ahogy közelebb hajolt hozzám, és egy meleg 

ujját végighúzta az ajkamon. Lágy érintés volt, mégis beleborzongtam. 

- Az élvezet az élvezet, bármilyen irányban. 

A szavai nyomán testemben kezdett felülkerekedni a vágy. Nem 

volt annyira elsöprő, mint Casanova érintésekor, és nem is keltette 

fel a geis érdeklődését. Csupán egy kis invitálás volt, se több, se kevesebb. 

Mindössze azt tudatta velem, hogy minden közeledő lépésemet 

örömmel és nagy vágyakozással fogadná. Ettől rémesen dühös 

tettem, de nem rá haragudtam. Abból lett elegem, hogy kevesebb ráhatásom 

volt a szerelmi életemre, mint egy apácának. Még ha el is 

veszteném a fejem annyira, hogy egy múló élvezet, egy kis hancúr 

kedvéért egy életre nyakamba venném a Pythia tisztségével járó igát, 

akkor sem válhatna valóra. Szó szerint így volt, hacsak nem kockáztatom 

azt, hogy teljesen megőrüljek. Mircea gondoskodott erről. 

- Most megdöbbentél - kérdezte, és szemmel láthatóan nagyon 

jól szórakozott rajtam. Elmondhattam volna neki, hogy mivel Tony


udvarában nevelkedtem, kevés dolog maradt, ami megdöbbentett 

volna, de inkább beértem egy vállrándítással. 

- Nem ez lenne az első eset - biztosított Chavez. - A szeretőm 

férfi és vámpír is egyszerre, úgyhogy sikerült, hogy is mondják... 

Vastag bőrt növesztenem. 

- Azt hittem, a vámpírok és az ördögfiak nem kezdenek egymással. 

- Nem is. Elég perverznek is számítok köztük - jelentette ki vidáman. 

Akaratom ellenére is elmosolyodtam. 

- Mehetünk 

Chavez megpróbálta átvenni tőlem a zsákot, de nem adtam ki 

a kezemből. Legalább hivatkozhattam arra, hogy ő viszi a kaját. Ha 

meg is sértettem ezzel a macsóságát, nem mutatta. Amikor biztonságban 

elértük a kocsit, előszedtem az elcsent egyenruhát a zsákból, 

és belecsomagoltam a fekete dobozokat. A graiák üres dobozát 

a helyén hagytam, mert azzal még terveim voltak. 

- Casanova azt mondta, ezt biztonságban megőrzi számomra 

a házban, és nem bünteti meg a lányt, aki, öö, kölcsönadta nekem 

a ruháját - nyomtam az egyenruhából készített pakkot Chavez kezébe, 

amikor beindította a motort. 

- Meglátom, mit tehetek, de lehet, hogy Casanova egy ideig elég 

elfoglalt lesz - értékelte a helyzetet egy széles vigyor kíséretében. - 

Elég nagy felfordulást okoztál, querida. Azt hiszem, a Dante már soha 

nem lesz a régi. 

Egy laza mozdulattal a hátsó ülésre hajította a csomagot, és sikerült 

rezzenéstelen arccal kibírnom, amikor megpattant a bőrkárpiton. 

Nem először vetődött fel bennem a gondolat, hogy jobb lenne 

visszatenni a dobozokat a csomagmegőrzőbe, és értesíteni a MÁ- 

GUS-t a hollétükről. De mivel a Szenátus épp háború elé nézett, joggal 

tartottam tőle, hogy úgy döntenek, szükségük lenne egy kis segítségre, 

és szabadon engedik az odabenn lakókat, bárkik vagy bármik 

legyenek is. Casanova biztosan nem fogadna szívesen a graiákhoz 

hasonló vendégeket, így ha hozzá kerülnek a dobozok, nem fenyeget 

ez a veszély. Jól ellesznek a széfjében, amíg ki nem találom, mihez 

kezdjek velük.


Chavez egy szedett-vedett tetoválószalonhoz vitt, ahol minden 

bizonnyal Pritkint rakták rendbe. Amikor ki akartam szállni a kocsiból, 

elkapta a kezemet. 

- Nem tudom, mik a terveid, querida, de légy óvatos. A mágusokban 

soha nem bízhatsz meg teljesen, ezt ne feledd. Benne pedig 

végképp nem. Amikor vele beszélsz, „látszatod / Legyen: minő az 

ártatlan virág, / S valód: kígyó alatta!" 

Meglepve bámultam rá az idézet hallatán, ő pedig felnevetett. 

- Mit gondoltál, a szép külső minden 

Valahogy kipréseltem magamból egy tiltakozást, de mindketten 

tudtuk, hogy jól látta a helyzetet. 

- Eltetted a névjegyemet, igaz Hívj, ha szükséged lenne segítségre 

- vigyorgott rám, kivillantva valószerűtlenül hófehér fogait 

bronzbarna bőre alól. - Vagy bármi másra. Ha te hívsz, Cassie, még 

az árból is alkudhatsz. 

Felnevettem, ő pedig csikorgó gumikkal elhajtott. Csak miután 

elment, akkor gondolkodtam el azon, vajon honnan tudta a nevemet, 

hisz be sem mutatkoztam. Végül elintéztem azzal, hogy biztosan 

Casanova árulta el neki.

5. fejezet 

Beléptem a szalonba, egyik kezemben a zsákkal, másikban 

a gyorsétkezde zacskóival. Odabenn csaknem olyan forróság volt, 

átint kint. Csupán egy ócska légkondicionáló csörgött-zörgött, látszott 

rajta, hogy bármelyik pillanatban beadhatja a kulcsot. A nyekergő 

hang jól illett a helyiség egészéhez. Festett csempék a menynyezeten, 

trágyaszínű szőnyeg és egy szebb napokat látott fapult. 

Csupán a tetoválásminták minden tenyérnyi helyet elfoglaló papírlapjai 

vittek némi életet az üzletbe. 

A pult választotta el az előteret a szalon hátsó traktusától, ahová 

nem láthattam be, mert egy barna szőnyeg eltakarta előlem. Minthogy 

senkit sem láttam az üzletben, megnyomtam a csengőt. Amíg 

várakoztam, a szemem megakadt a Kristálygömb egyik számán, 

amely bárki által látható módon a pulton hevert. A saját magát a természetfeletti 

közösségek szólásszabadságának védelmezőjévé kikiáltó 

magazin szenzációhajhász címlappal jelentkezett, mint mindig. 

DRAKULÁT VEGASBAN LÁTTÁK - Az EURÓPAI FENEVAD ÉL! NO igen, 

nyilván ott ült Caesar palotájának medencéjénél, és linzert falatozott 

Elvisszel. Gyorsan belöktem az újságot a pult mögé, hogy legalább 

mások ne láthassák. Mázlim volt, hogy eddig senki nem kapta 

fel a nevemet. Más sem hiányzott nekem, mint a paparazzók. 

Néhány másodperc múlva egy vékony, kopasz és hosszú ősz 

bajszot viselő férfi bújt elő a függöny mögül. A rövidre vágott szárú 

farmernadrágja által eltakart részeket leszámítva az egész testét tetoválások 

borították, vékony nyakától szandálba bújtatott lábfejéig. 

Az igazán fura azonban az volt, hogy a tintával felvésett képek mozogtak 

is. Az összetekeredve pihenő kobra felemelte a fejét, és rám 

öltötte a nyelvét. Ezzel egy időben egy gyík sétált át a férfi homlo-


kán, majd miután észrevett engem, ijedten a bal füle mögé bújt. 

A mellkasára tetovált sas lustán csapkodott a szárnyával, és egyetlen 

sötét szemével engem figyelt. 

Minden arra utalt, hogy jó helyre jöttem. A tetovált pasas elcsípte 

csodálkozó tekintetemet, és felnevetett. 

- A pillangókat és virágokat festő csávó a város túlfelén van, szivi 

- közölte. Habár úgy nézett ki, mint a Pokol Angyalainak nyugdíjas 

tagja, enyhe akcentus volt érezhető a hangján. Úgy gondoltam, 

ausztrál lehet - Egyébként is lemondtam minden mai vendéget, 

mert beesett egy sürgős meló. 

- Nem tetkóért jöttem - közöltem vele, miközben tekintetemmel 

igyekeztem kerülni a gyomra fölé rajzolt kétélű tőrt, melynek hegyén 

pár másodpercenként vér csordult le, és végigfolyt a férfi hasán, 

egészen a farmerja felső szegélyéig. - Pritkin mondta, hogy itt 

találkozunk. Kaját is hoztam neki. 

Felemeltem a zacskókat, és a férfi arckifejezése egyszerre megenyhült. 

- Ó, akkor maga Cassandra Palmer lesz - jelentette ki némiképp 

meglepetten. Bólintottam, közben az járt az eszemben, vajon mire 

számított. Úgy döntöttem, inkább nem kérdezem meg, milyennek 

írt le engem Pritkin. - Miért nem mondta előbb Archie McAdam vagyok, 

a barátaimnak csak Mac. 

- Cassie - mutatkoztam be, elfogadva a felkínált kezet. Nagyobb 

tetoválásai körül mindenütt levelek és indák tekeregtek, melyek úgy 

lengedezik, mintha enyhe szél fújta volna őket. Kiszúrtam, hogy 

a zöld lombtakaró alól egy elkeskenyedő, narancsszínű szempár figyel 

engem, és ez a pillantás semmi jót nem ígért. 

Mac félrehúzta előttem a függönyt, én pedig átpréseltem magam 

a pult mellett, hogy bebújjak a hátsó traktusba. Az első, amit észrevettem, 

Pritkin volt, aki hason feküdt egy kis padon. Félmeztelen 

volt, fejét a másik irányba fordította. Tekintettel arra, hogy rövid 

ismeretségünk alatt milyen gyakran került különböző csetepatékba, 

joggal hihettem volna, hogy a teste tele van régebbi és újabb 

sebhelyekkel, de nem így volt. Csupán az egyik vállán húzódott végig 

néhány fehér, párhuzamos vonal, melyek mintha karmolástól


származtak volna. Ezt leszámítva makulátlan bőr borította a testét, 

mely izmosabb volt, mint amire számítottam. Az ápolt bőr simaságát 

csupán egy helyen, a bal oldalán szakította meg egy felskiccelt 

tetoválás képe. A körvonalak már félig elkészültek, de színeket 

még nem használt a mester. A tetkó egy stilizált kardot ábrázolt, 

nagyon aprólékosan, élethűen megrajzolva. Felmerült bennem, 

hogy nem ez a legalkalmasabb pillanat a teste kidíszítésére, de hát 

ez az ő órája volt. Ahhoz kezdett vele, amit csak akart. Mac egy tükröt 

tartott a mágus arca elé, hogy lássa a rajzot. Pritkin mogorván 

fiézettrá. 

- Most is azt mondom, hogy túl kifinomult. Nekem csak egy 

Szimpla kard kell. 

- Neked meg mi a bajod - kérdezte Mac hitetlenkedve. - Nézd 

a vonalakat, a művészi hatást. Túlszárnyaltam még magamat is. 

Pritkin horkantott egyet, és kivételesen együtt éreztem vele. Úgy 

látszott, elég hosszú nap vár rá. A kard pengéje végighúzódott az oldalán, 

egészen a csípőjéig. A mágus farmerje épp annyira volt letolva, 

hogy a bal oldalán szabaddá tegye a feneke felső harmadát. 

A háta a karjaihoz és az arcához hasonlóan olyan aranyszínű volt, 

mint azoké, akik sok időt töltenek a napon, de nem barnulnak le 

gyorsan. A dereka környékén azonban a szín átment barackba, majd 

tejszínbe, de nem volt jól kivehető határvonal a színek között. Azon 

kaptam magam, hogy megpróbálom elképzelni, vajon a bőr tapintása 

változik-e a különböző színek szerint, és milyen lehetne végigfuttatni 

ujjaimat a testén. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem 

magamtól ezeket a gondolatokat. Komolyan megrémültem azon, 

hogy pont Pritkinnel kapcsolatban támadtak ilyen vágyaim. Hiába, 

az ördögfiak közelségének fura mellékhatásai lehetnek. 

- Pihenj egyet, John - kegyelmezett meg Mac a mágusnak. - Ez 

a csinibaba ebédet hozott neked. 

Pritkin nyögések közepette felült, és nekünk hátat fordítva begombolta 

a nadrágját. Vagy vásárolt egy újat, vagy Mactől kapott 

kölcsön, mert ezen már egy csepp vér sem volt. Rávigyorogtam, 

hogy oldjam a helyzet esetlenségét. 

-John


- Tisztességes, becsületes keresztnév, nem - közölte kurtán. 

Ideges volt, bár nem láttam semmi okát. 

- Bocsánat - tartottam magam elé a zacskókat békülékenyen. - 

Csak annyira nem illik magához. 

- Mi nem illik hozzá - kérdezte Billy Joe. A szoba hátsó részéből, 

a félhomályból lebegett elő. Ahogy odanéztem, a gólemet is 

megpillantottam, aki mozdulatlanul álldogált, mint egy szobor, holott 

nem az volt. - A tisztességes vagy a becsületes 

Nem válaszoltam neki, az egyik zacskóból kiemeltem egy húsgolyós 

szendvicset, mielőtt a többit továbbpasszoltam Macnek. Már 

az autóban terjengő illatok ráébresztettek arra, hogy az egyetlen 

szilárd táplálék, amit ma magamhoz vettem, néhány mogyoró volt 

Casanova bárjában. A szendvics sokat segített a pozitív életszemléletem 

helyrebillentésében, az első néhány falat után már egy mosolyt 

is képes voltam küldeni Pritkin felé, aki éppen egy zöld pólót 

rángatott magára. 

- Elfelejtette, hogy beugrom 

- Nem voltam biztos benne, hogy eljön - morogta vissza. 

Döntési helyzet elé kerültem: vagy morális vitába bonyolódom 

vele az adott szó értékét illetően, vagy befalom a szendvics másik 

felét. Az utóbbit választottam. Egy gyors pillantás meggyőzött arról, 

hogy a hátsó helyiség sem volt sokkal izgalmasabb a kintinél, szépnek 

meg végképp nem volt nevezhető. A csupasz falak előtt egy 

fémszerkezet állt, amely leginkább mosógépre hasonlított, de talán 

mégsem az volt. Mellette egy minihűtő, egy régi könyvekkel teli 

polc, egy dugig megtelt szemeteskosár, valamint egy tetoválóasztal 

és a munka egyéb kellékei kaptak helyet. 

Lenyeltem az utolsó falatot, és letöröltem az államról a paradicsomszószt. 

- Tik-tak. Még ötven perce van. Ha végig enni szeretne vagy tetováltatni, 

csak rajta. De ha lejár az idő, már húzok is innen. 

- És hová megy - érdeklődött Pritkin, úgy méregetve a szendvicsét, 

mintha attól félne, mérget raktam bele. - Ha az a nevetséges 

feltételezése támadt volna, hogy képes lenne élve megúszni egy 

utazást az erdők népéhez, hadd világítsak rá egy apróságra. A hatal-


ma ott nem működik, vagy ha igen, akkor egészen kiszámíthatatlanul. 

Épp ezért alakult ki az a szokás, hogy a Pythiák nem zargatják 

a tündevilágot. Persze szembemehet a tradíciókkal, de a megbízhatatlanul 

működő erejével és a blokkolt védelmezőjével egy napig 

sem húzná. 

Felült a padon, és elkezdte szétkapni a szendvicsét, miközben 

én a hallottakon rágódtam. Mac az asztal mellett álló kis sámlira 

huppant le, és egy szót sem szólt. Túlságosan lefoglalta az étel, amit 

a zacskóból halászott elő magának. Billy átrepült a szobán, és egyik 

áttetsző ujjával hátrabökte a kalapját. 

- Van abban valami, amit mond - kommentálta az elhangzottakat. 

- Ó, ne mondd, tényleg 

Billy felhelyezte szellemtestét az asztalra, és egész komoly arccal 

nézett rám. Olyan ritkán tett ilyet, hogy azonnal felkeltette az érdeklődésemet. 

- Én sem kedvelem jobban ezt a pasit, mint te, de ha elszántad 

magadat arra, hogy véghezviszed a dolgot, akkor egy hadmágus segítsége 

praktikus lehet. Gondold csak meg. El kell jutnunk az erdők 

népéhez, ami soha nem egyszerű feladat, de most, a háború miatt 

minden bizonnyal megkettőzték az őrséget. Aztán el kell kerülnünk 

az ott élőket, mert nem nézik jó szemmel a betolakodókat. Fel kell 

kutatnunk a kövér fickót, és azt a jövőbe látó pipit. No persze itt még 

nincs vége a mókának, mert ha sikerül eljutnunk idáig, le is akarsz 

Számolni velük. Ha az erdők népe rejtegeti őket, ez nem lesz sétagalopp. 

Minden segítségre szükségünk van. 

- Még nem is ajánlkozott fel kísérőnek - emlékeztettem Billyt. 

Úgy tűnt, Mac felfigyelt látszólag teljesen értelmetlen megjegyzéseimre, 

Pritkin azonban oda sem bagózott rájuk. Azt hiszem, már 

hozzászokott, hogy bármerre járok is, Billy sem lehet messze onnan. 

- Ha nem lenne szándékában, hogy segítsen, akár félre is állhatott 

volna, és hagyja, hogy a mágusok elkapjanak téged a kaszinóban. 

- Egyedül is megoldottam volna - közöltem röviden. Igaz, hogy 

ez még az én fülemnek is puszta sértődöttségként hangzott, de ez 

még nem jelenti azt, hogy nem volt igaz. Nem volt szükségem sem 

Pritkinre, sem másra, hogy a megmentésemre siessen.


- Igaz, de azt hittem, szeretnéd elkerülni, hogy használni kelljen 

az erődet. 

A beszélgetés kezdett nagyon felbosszantani. 

- Most tényleg végig ülni fog, és tömi a fejét, vagy mi - kérdeztem 

Pritkintől barátságtalanul. Felnézett, az arcán némi undorral. 

Nem tudtam, hogy az undor a szendvicsre vagy rám vonatkozik, 

ezért inkább nem is tettem szóvá. 

- Korábban is dolgoztunk együtt, amikor közös cél vezérelt minket. 

Most is ugyanez a helyzet. Felajánlom, hogy egyesítsük az erőinket, 

amíg megoldjuk a mindkettőnket aggasztó gondokat. 

- Tony magát is felbőszítette Na ne, mikor - Ez túlontúl kézenfekvő 

volt. 

- A Kör elfogatóparancsot adott ki ellene, de engem egyáltalán 

nem ő érdekel. 

Gombócba gyűrtem a szendvics papírját, és megcéloztam a szemetest. 

Mellément. 

- Hát akkor 

Pritkin belekortyolt a kólába, amit Mac nyomott a kezébe, majd 

vágott egy fintort. 

- Azt akarom, hogy segítsen felkutatni a Myra nevű szibillát. 

- Micsoda - meredtem rá. Ez már valóban felkeltette a gyanakvásomat. 

A listám élén szereplő személy valamilyen okból Pritkinnek 

is fontos. 

-A kereső igézeteink nem bukkantak a nyomára, így logikus 

a következtetés, hogy a tündevilágban rejtőzött el, ahol a varázslataink 

nem működnek. Ha elvezet hozzá, cserébe megígérem, hogy 

nem viszem magát a Kör elé, és segítek elbánni egykori mesterével 

is. 

- Nem is tudom, hol kezdjem - néztem egyenesen a szemébe. - 

Először is, maga amúgy sem visz engem sehová. Másodszor, miért 

segédkezzek abban, hogy visszahozzuk ide a riválisomat Hogy 

a maga Köre megöljön engem, és ő foglalhassa el a helyemet. Nem 

is tudom, ez nem tűnik olyan jó ötletnek. 

- A Körnek esze ágában sincs őt ültetni a maga helyére - magyarázta 

zord arccal. - Ami pedig a másik dolgot illeti, ne becsülje túl


a saját képességeit, vagy le az enyéimet. Ha el akartam volna kapni, 

már megtettem volna. És ha én el is bukom, jön más, aki befejezi 

a munkát. A Kör soha nem fogja futni hagyni, és elég, ha csak egyszer 

szerencsével járnak. Magának viszont az összes csapdájukat el 

kell kerülnie, azzal a csekély tudással, amivel a mágia világáról rendelkezik. 

Csak az én segítségemmel remélheti, hogy elkerüli azt 

a sorsot, amit a Kör szán magának és annak a másik nőnek. 

- ó, persze. Megölnék az egyetlen megfelelően kitanított jelentkezőt. 

Vajon miért kételkedem ebben - tűnődtem. Oké, a Kör holtan 

akar látni engem, ugyanakkor minden okuk megvolt arra, hogy 

Myrát életben tartsák. Folyt a háború, és óriási szükségük volt mindarra 

a segítségre, amit egy irányítható Pythia nyújtani tud. 

Pritkin Macre nézett, aki vérbeli skót szigorral figyelt minket. 

- Néhányan közülünk az utóbbi időben zavaró jeleket vettünk 

észre a Kör vezetői körében. Úgy tűnik, évről évre kevesebbet tőrődnek 

a tradíciókkal és a küldetésünkkel, csupán a hatalom érdekli 

őket. Az Ezüst Kör mindig is különvált a Feketétől, nemcsak abban 

a tekintetben, ahogy az erőinket megszerezzük, hanem abban is, 

ahogy használjuk. Attól tartok, hogy a Tanács megfeledkezett erről. 

Mac bólintott, és átvette a szót. 

- Most pedig előkerítettek egy új jelöltet a Pythia posztjára, akiből 

igazán engedelmes báb lenne. Ha Myrával mindketten meghalnak, 

ő kerülhetne a helyükre - rázta meg a fejét fáradtan, mire 

a jobb szárnyára rajzolt szitakötő ijedten szárnyra kapott. - Tudom, 

hogy mi is elszúrtuk az elején, de ez már rosszabb, mint amire valaha 

számítottunk. A Pythiát az erő maga választja ki. Ez az irányelv 

évezredek óta, mivel ha nem megfelelő személy kerül ebbe a pozícióba, 

az egyet jelent a katasztrófával. A sötét mágusok mindig is 

próbálkoztak az időutazás titkának megszerzésével, hogy a maguk 

kedvére alakíthassák a világot. Néha-néha egyiküknek sikerül is eljutnia 

a múltba. Ha nem a leghatékonyabb Pythia kerül a trónra, 

a puszta létezésünk kerül veszélybe. A Tanácsot meg kell állítani! 

- Aha - mormogtam, miközben Mac egyszerű, őszinte arcába 

néztem, és megpróbáltam kétkedés nélkül elhinni, amit mond. Nehezen 

ment. A világ, amelyben én felnőttem, egyszerű alapelvek


szerint működött. Az ember mindent azért csinál, hogy jutalmat 

kapjon érte, vagy elkerülje a büntetést. És minél kockázatosabb a 

feladat, annál nagyobb a díj, vagy súlyosabb a büntetés. Figyelembe 

véve azt, amiről Mac eddig beszélt, a jutalom valami egészen elképesztő 

lehet. 

Pritkin csöndben hallgatta végig a barátját. Elmerülten nézett a 

távolba, az arckifejezése nem sok örömről árulkodott. Csettintettem 

egyet az orra előtt. 

- És mi a maga sztorija Szintén a szívbéli jóság vezeti - kérdeztem, 

mire a szokásos mogorvasága, ha lehet, még tovább fokozódott. 

- Én azért kerültem bele, mert zokon vettem, hogy gyilkost akartak 

faragni belőlem. Nekem jutott a feladat, hogy felkutassam Myrát 

és a bírák elé állítsam, miközben tudom, hogy az ítélet már rég megszületett 

az ügyében. Magára mások vadásznak, és semmi kétségem 

afelől, hogy az ügy kimenetele igencsak hasonló lenne. Magam is 

felhatalmazást kaptam arra, hogy ha nem tudom élve magammal 

hozni, bármilyen eszközt alkalmazhatok, hogy megakadályozzam 

a Kör érdekeinek további sérelmét. 

Az egész szövegből egyetlen szó ütötte meg igazán a fülemet. 

- Tárgyalás - kérdeztem vissza. Nem tűnt valószínűnek, hogy 

bárki elítélné Myrát azért, mert megpróbált megölni engem. A Körtől 

inkább kitüntetésre számíthatott volna, ha sikerül neki. - Mit követett 

el 

- Kapcsolatba hozták a Pythia halálával. 

Egy pillanatig azt hittem, rólam beszél, de aztán leesett. 

- Most Agnesről beszél. 

- Adja meg neki a tiszteletet! - kelt ki magából Pritkin. - Használja 

a neki kijáró címet. 

- De már halott - mutattam rá. - Nem hiszem, hogy zavarná. 

- Myra nem tehette! - fakadt ki Mac. - A Tanács érvelésének 

nincs semmi értelme. Milyen előnye származott volna belőle 

Számomra elég kézenfekvőnek tűnt a válasz. 

- Nyilván azt hitte, ő lesz a Pythia, ha Agnes meghal, mielőtt átadhatná 

nekem a hatalmát. 

- Pont erről van szó, Cassie - erősködött Mac. - John már rá is


mutatott a Tanács előtt, hogy a hatalom sosem száll olyanra, aki merényletet 

követ el egy Pythia vagy örököse ellen. Ez egy ősrégi szabály- 

épp azért született, hogy a jelöltek ne irtsák halomra egymást 

a cím megszerzése érdekében. 

-Ennek fussunk neki még egyszer - kértem, miközben az 

agyam őrült sebességgel járt. 

- A hatalmat soha nem kaphatja meg olyan személy, aki megölt 

egy Pythiát vagy annak örökösét - ismételte el Mac lassan. 

- Nem is tudott erről - csodálkozott Pritkin. 

- Nem - feleltem, és nem is tudtam, hogy elhihetem-e. Nagyon 

szerettem volna, hisz ez azt jelentené, hogy Myra talán nem akar 

mindenáron eltenni engem láb alól. De azt sem gondoltam, hogy 

szándékában áll fátylat borítani a múltra. Nem vallott volna rá, főként 

azok után nem, hogy a testét az én két tőröm által okozott seb 

csúfította el. Arról már nem is beszélve, hogy ha ő fel is adná a küzdelmet, 

Raszputyin egész biztosan nem törődne bele a vereségbe. 

Ő mindenképpen Myrából akart Pythiát csinálni, hisz csak így lehetett 

esélye megnyerni vagy egyáltalán túlélni a háborút. Valami nagyon 

nem stimmelt itt. 

- Agnes nem a kora miatt halt meg - fordultam Mac felé, mert 

kettejük közül ő tűnt a nyíltabbnak. 

- Először mi is ezt hittük. De amikor előkészítették a temetésre, 

fura sebhelyeket találtak a testén. Emiatt orvost hívtak, aki gyanakodni 

kezdett, ezért elrendelte a teljes boncolást. Nem a kora okozta 

a halálát, Cassie. Megmérgezték. A Pythia biztonságát őrző rendszer 

ismeretében ezt nem lehetett könnyű végrehajtani. 

- Arzént használtak, nem varázsitalt vagy átkot, amit a védelmezők 

észleltek volna - tette hozzá Pritkin, szemlátomást megütközve 

azon, hogy Agnesszel ilyen e világi módon végeztek. - Tessék. Mit 

érez ezzel kapcsolatban 

Villámgyorsan hátraugrottam, még mielőtt szemügyre vehettem 

volna azt, amit a kezében tartott. 

- Azt ígértem, hogy beszélgetünk, semmi mást - emlékeztettem. 

- Mivel nem voltak szemtanúk, nem maradt más esélyünk, hogy 

megtaláljuk a gyilkost.


Rápillantottam a mágus tenyerére, amelyen egy kis amulett hevert. 

Semmi különleges, egy kerek ezüstlapocska, rajta egy kis dombornyomású 

figurával. A medál egy megfakult láncon lógott. Nem 

öntött el a melegség, ami olyankor szokott, amikor egy tárgy látomást 

vált ki belőlem, de nem akartam felesleges kockázatot vállalni. 

- Nos - dugta Pritkin az orrom alá a láncot, mire sebesen hátraléptem 

egyet. 

- Mármint magának nem maradt más esélye - javítottam ki, vigyázva, 

nehogy a kis ékszer hozzám érjen. - Ez nem az én gondom. 

Mac mögött kerestem menedéket, eszem ágában sem volt bekapni 

a csalit. Rápillantottam nem létező karórámra. 

- Hopsz, nagyon múlik az idő. Sajnos most mennem kell. Néha 

majd azért összejöhetünk dumálni, oké 

Mielőtt megmozdulhattam volna, Pritkin odaugrott mellém, és 

a karomhoz szorította a medált. Fájdalmasan feljajdultam, ő pedig 

várakozással teli arccal nézett rám. 

- Ez fájt! - panaszkodtam. 

- Mit lát 

- Egy nagy kék foltot - feleltem dühösen, sajgó karomat dörzsölgetve. 

- Meg ne próbálja ezt még egyszer. 

- Ha megpróbál hazudni nekem... 

- Ha látomásom lett volna, arról maga is tudna - közöltem vele 

paprikásan. - Ugyanis nemcsak látom a történéseket, de testközelből 

élem át őket. Mostanában pedig azt is magammal viszem, aki 

a legközelebb áll hozzám. Vagy máris elfelejtette 

Pritkin nem válaszolt. Továbbra is felém nyújtogatta az amulettet, 

de legalább már nem próbálta belepréselni a bőrömbe. Sóhajtottam, 

és elvettem a kezéből azt az átkozott ékszert. 

- Hogy működött ez a vacak 

- Hát ez az - mondta Mac olyan hangon, mintha csak egy élvezetes 

fejtörőről lenne szó. - Nem tudjuk. Tegnap este kinyitottuk, és 

arzént találtunk benne. De a fém belsejében volt, semmiképp nem 

érintkezhetett a bőrrel. 

- Biztos, hogy ebben rejlik a válasz! - sürgetett Pritkin. - A kezében 

tartotta, amikor meghalt, és ugyanaz az anyag volt benne, ami


kioltotta az életét. És máshonnan nem is kerülhetett oda a méreg. 

Senki nem kerülhetett volna olyan közel hozzá, hogy beadja neki, 

főleg nem többször egymás után. 

Óvatosan megvizsgáltam az apró tárgyat. Az oldalán lévő kis kapoccsal 

kellett kinyitni. Bármi lehetett benne egykor, de most már 

üres volt. Talán épp ez a magyarázata annak, hogy semmit nem 

éreztem. Amikor kiürítették, megbontották a fizikai integritását, és 

eközben a pszichés burkot is felszakították, ami körülvette. Mivel 

Pritkin halántékán még mindig kidagadt az ér az idegességtől, úgy 

döntöttem, erről egyelőre nem teszek említést. 

- Többször 

- Azért nem gyanakodott senki, mert a mérget nem egy nagy 

adagban juttatták a szervezetébe - magyarázta Mac. - Hat hónapig, 

vagy még tovább adagolták, apró dózisokban, ami felhalmozódott 

a testében, míg végül elpusztította. Az egyre romló egészségi állapotát 

mindenki betudta annak, hogy már öreg, és nagy feszültség 

terheli az örököse elvesztése miatt. 

- Hat hónap - érdeklődtem kíváncsian. A Szenátus pont ennyi 

idővel ezelőtt küldte Tomast, hogy bébicsőszködjön felettem. Nem 

nagyon hiszek a véletlen egybeesésekben, de egyelőre magamban 

tartottam a meglátásaimat. Sajnos az arckifejezésem elárulhatott, de 

az is lehet, hogy Pritkin már magától is rájött az összefüggésekre. 

- Biztos, hogy nem Myra volt az, aki beadagolta a mérget - nyilatkoztatta 

ki. - Hónapokkal korábban felszívódott, még jóval az 

előtt, hogy Agnes komolyan beteggé vált volna! Ráadásul indítéka 

sem volt. A Tanács el akarta takarítani az útból, azért kentek rá mindent, 

mert ez felelt meg a céljaiknak. Másoknak sokkal több okuk 

lett volna a gyilkosságra, de a Tanács nem teheti meg, hogy felelősségre 

vonja őket. 

Na igen, ezt el tudtam képzelni. A Szenátus a Kör szövetségeseként 

harcolt a háborúban, nem vádolhatták meg őket gyilkossággal. 

Nem szívesen láttam be, de elég jó esély volt arra, hogy a Szenátus 

nyakig sáros az ügyben. A módszer nagyon is hasonlított arra, 

ahogy a vámpírok általában megszabadulnak az útjukba kerülő 

akadályoktól. Még akkor is megérte nekik így cselekedni, ha csak


egy kis esély is látszott arra, hogy a hatalom végül hozzám kerül. 

Úgy kombinálhattak, hogy ezáltal végre nekik is lesz egy saját, idomítható 

Pythiájuk, évszázadok óta az első, aki nem a Kör, hanem 

a Szenátus befolyása alatt áll. Egy ilyen lehetőségért sokkal meszszebbre 

is elmentek volna, mint egy idős hölgy megölése. Na persze, 

a gyilkos szerepére volt még egy igen esélyes jelentkező. 

- És mi a helyzet a Körrel 

- Hogyhogy mi a helyzet - nézett rám Pritkin összehúzott szemöldökkel. 

- Az előbb azt sugallta, hogy a Szenátus a bűnös, de nem ők 

azok, akik arra a két személyre vadásznak, akik a Kör örökösének 

útjába állhatnak. 

Mac szemlátomást kényelmetlenül érezte magát, de Pritkin kisegítette. 

- A Körnek semmi oka nem volt arra, hogy változást akarjon. Lady 

Phemonoe kiváló Pythia volt. 

- Igen, pontosan erről van szó. Amennyiben igaz az, hogy a Kör 

vezetése rossz irányt vett, talán épp az okozta a gondot, hogy Agnes 

olyan jól végezte a dolgát. Esetleg túl sokszor mondott ellent nekik, 

és úgy gondolták, egy fiatalabb, esendőbb Pythiával nekik... 

- Nem tudja, hogy mit beszél! - vágott a szavamba Pritkin ingerülten. 

- A Tanács soha nem süllyedne ilyen mélyre. 

Meglepve bámultam rá, hisz mintha máris elfelejtette volna, ami 

ma délelőtt történt. Az ő drágalátos Köre nem csinált különösebb 

problémát abból, hogy likvidáljanak engem, neki pedig Myrával 

kellett volna megtennie ugyanezt. De a mi életünk nyilván fikarcnyit 

sem számított. 

- Oké, és miért akarja megtalálni a lányt Úgy véli, hogy tudhat 

valamit 

- Visszautasítottam, hogy tárgyalás nélkül végezzek vele - közölte 

Pritkin. - De a Kör mostanra nyilván megbízott valaki mást ezzel 

a feladattal. Ha ő találja meg először, esélye sem marad rá, hogy 

előadja a saját történetét. 

- Elég hevesen utasíthatta vissza őket, mert ma úgy láttam, nem 

voltak oda magáért.


- Megtudtam, hogy egy informátorunk jelezte a megérkezését 

a Dantéba. Át kellett verekednem magamat a Kör csapatain, hogy 

elsőként érjek oda, és az egyikük felismert. 

No meg a folyosón is együtt láttak minket, és ez feltehetően nem 

vetett túl jó fényt Pritkin hírnevére. 

- Mondjuk, hogy megvan a lány. Akkor mi lesz 

- Vádak merültek fel ellene, amelyekre felelnie kell. A további 

sorsa a válaszaitól függ. 

A padlót kezdtem el bámulni, nehogy kiolvassa a hitetlenkedést 

a szememből. 

- Úgy látom, a terve készen áll. De most, hogy már tudja, hol van 

Myra, miért kellek én Az előbb mondta, hogy nem sok hasznomat 

venné odaát, már ha egyáltalán sikerül átjutnunk. 

- Megvan az esélye annak, hogy a lány időutazással próbál kisiklani 

a kezem közül, ha nincs valami, ami a jelenhez köti - magyarázta 

Pritkin kelletlenül. - A maga képességei között szerepel az is, 

hogy korlátozni tudja egy szibilla hatalmát. A Pythiák ezt általában 

a kiképzés során használják, hogy visszahozzák a jelöltet a jelenbe, 

ha valamilyen nehézsége adódna az időutazás közben. Ugyanezt 

alkalmazhatná, hogy megakadályozza Myra elszökését. 

Belekortyoltam az üdítőbe, hogy elrejtsem az arckifejezésemet. 

Egy másodperccel később Billy belém szállt, hogy kettesben beszélgethessünk. 

- Ezek ketten vagy a világtörténelem legsilányabb összeesküvését 

szövik - szólalt meg mély megvetéssel teli hangja a fejemben -, 

vagy csak téged gondolnak ennyire ostobának. 

- Esetleg mindkettő - üzentem vissza neki gondolatban. - Bele 

tudnál ugrani valamelyikbe, hogy kiderüljön, mi a valódi szándékuk 

-Ki van zárva. Tetőtől talpig védelmezőkbe burkolóztak. De 

e nélkül is tudjuk, hogy hazudnak. Ha a hatalmad nem működik 

a tündevilágban... 

- . .akkor nem is tarthatnám ott Myrát, még ha egyébként tudnám 

is, hogyan kell. Oké, ezt én is felfogtam. De akkor mit akarnak tőlem 

- Ez is eléggé egyértelmű, vagy nem 

- Azt mondod


Billy felnevetett, a kacagása visszhangzott a koponyámban. 

-Megyek, kicsit körülnézek a Dantéban. Szeretném látni, milyen 

felfordulást okozott a Kör. Gondolod, hogy elboldogulsz addig 

ezzel a két lángelmével 

Egy szalonképtelen gondolatot küldtem neki, amire újabb nevetés 

volt a válasz, majd Billy elszáguldott. Pritkinre pillantottam, aki 

teljesen kifejezéstelen arccal nézett vissza rám. Remek pókerarca 

volt, de ez sem segített rajta. Egy pillanatig sem vettem be a szövegét. 

A mágus pontosan tudta, hogy Myra egyszer már megpróbált 

megölni engem. Abban is biztos lehetett, hogy előbb vagy utóbb újra 

megjelenik, hogy véghezvigye a tettét. Vagyis csalinak akart 

használni engem. Hogy Mac és ő miért akarták élőkeríteni Myrát 

Nos, erre is akadt egy kézenfekvő magyarázat. Ha a kezükben tartják, 

fontos fegyverré válhat a Kör vezetősége ellen tervezett puccsban. 

Lehet, hogy igazi forradalmárként tekintettek magukra, akik 

elsöprik a korrupt rendszert, de talán csak opportunisták voltak, 

akik így akarták magukhoz ragadni a hatalmat. Nekem teljesen 

mindegy volt, az viszont már nagyon is számított, hogy Myra sosem 

segítene nekik, ha cserébe nem kapná meg a Pythia teljes címét és 

hatáskörét. Az egyetlen fennmaradó kérdés csak az volt: vajon 

Pritkin maga ölne-e meg, ha elvégeztem a feladatom, vagy átengedné 

ezt a kéjes örömet Myrának 

Persze azt is tudtam, csak áltatják magukat, amikor azt hiszik, 

Myra készségesen aláveti magát az akaratuknak. Amikor, vonakodva 

bár, de Agnes átadta nekem a hatalmát, elmondta nekem, hogy 

a lány, akit egykor az örökösének tartott, vagy azért társult Raszputyinnal, 

mert a szíve mélyén gonosz volt, vagy azért, mert gyenge. 

Akármelyik volt is igaz, nem vált volna jó Pythia belőle. A tény, 

hogy Myra nem sokkal ezután az életemre tört, inkább a gonoszságát 

igazolta. Én nem akartam elvállalni ezt a posztot, de mindent elkövettem, 

hogy a háborodott csaj se kaphassa meg. 

Átgondoltam a dolgot. Billynek igaza van: több segítségre volt 

szükségünk, mint amit ő nyújtani tudott, és néhány hadmágus épp 

kapóra jött volna. Pritkin először felhasznált, aztán meg kijátszott 

Oké, de ebben a játszmában ketten vagyunk érdekeltek. Mi lenne,


ha igénybe venném a segítségét, amíg eljutunk a célhoz, majd amikor 

megtaláltuk Myrát, dobnám a pasast, a csajt pedig csapdába ejteném 

a graiák dobozával 

- Ez érdekesen hangzik - mosolyogtam a mágusra. - Azt hiszem, 

meg tudnánk egyezni valahogy. 

A délután az okításommal telt el. Habár egy vámpír udvarában nőttem 

fel, a mágiára vonatkozó tudásom igencsak hiányos volt. A jövőbelátókat 

a mágia világának legaljaként tartják számon, olyan 

korlátozott tehetségű emberekként, akik abból élnek, hogy megjósolják 

másoknak, amit azok haliam akarnak. Valahogy úgy, hogy: 

„A lelki társa neve M betűvel kezdődik." Vagy S-sel, R-rel, az ábécé 

akármelyik gyakoribb nevével. De a jövőbelátónak mindig több 

találkozóra van szüksége, hogy pontosabban körülírja az illetőt. 

Több drága találkozóra. Én soha nem folyamodtam ehhez, még akkor 

sem, amikor nagyon pénzszűkében voltam. Kétségbeesésemben 

néha csaltam a kaszinóban, de sosem éltem vissza az adományaimmal. 

A Tonynál megforduló mágusok általában a véletlennek 

tulajdonították, hogy a látomásaim valóra váltak, és nemigen törődtek 

velem. 

A vámpírok velük született mágikus képességekkel rendelkeznek, 

és nem csupán a hosszú életre gondolok. A legtöbben igen 

hasznos tudásra tesznek szert az idők során, és ez alkalmanként kifejezetten 

látványos is lehet. Láttam már vámpírokat, akik a levegőbe 

emelték magukat vagy másokat, képesek voltak a szoba túlsó 

végéből lefejteni a bőrt egy emberi testről, vagy szinte a gondolatukkal 

kitépni egy még dobogó szívet. A mágusok tudása messze 

meghaladta az övékét, de az összeset elvesztették, ha átváltoztatták 

őket. Ezért nem léteztek vámpír mágusok. 

Azt hiszem, ebben a pár órában többet tudtam meg a mágiáról, 

mint amennyit Tony tanított tíz év alatt. Az egész azzal kezdődött, 

hogy Pritkin újra levetkőzött, Mac pedig nekiállt, hogy befejezze a 

tetoválást. Megkérdeztem, miért bajlódnak pont most ezzel. Csupán 

azért érdeklődtem, hogy eltereljem a gondolataimat Pritkin testéről, 

ami hirtelen sokkal izgatóbbnak tűnt, mint amilyennek lennie


kellett volna. Most már nagyon reméltem, hogy az ördögfiakkal 

való találkozás hatása gyorsan elillan belőlem. 

- A magáéhoz hasonlóan az én varázserőm sem fog megbízhatóan 

működni odaát - magyarázta Pritkin. A hangszíne alapján leginkább 

a pokolba kívánta a kérdezősködésemet, de mivel állítólag 

épp az imént lettünk szövetségesek, jó képet kellett vágnia hozzá. 

Úgy döntöttem, kihasználom ezt az áldásos állapotot, mivel sejtettem, 

hogy nem tart soká. 

- És akkor A tetkójával akar ráijeszteni az erdők népére 

Mac felnevetett. Pritkin arca épp az ellenkező irányba nézett, de 

így is biztos voltam benne, hogy dühödten vicsorgott. A válla megfeszült, 

és a testén másutt is kidomborodott ez-az. Gyorsan előkaptam 

egy újabb kólát. 

- Ez nem akármilyen tetoválás - közölte Mac vidáman, kezébe 

véve valamit, ami leginkább egy elektromos fogkefére hasonlított 

a sörték nélkül. - Ha nem szúrom el, ugyanúgy bevésődik az 

asztrálbőrébe is, mint a valóságosba. Amikor életre hívja a pajzsát, 

ez valódi fegyverként fog megjelenni. Mivel ezt az eljárást az erdők 

népétől lestük el, a tündevilágban még megbízhatóbban kell működnie, 

mint itt. 

A fogkefe fejét a felfestett kard éléhez illesztette, és megkezdte 

a kép kiszínezését. Pritkin nem rándult össze, de a karján az izmok 

még nagyobbra nőttek. Belekortyoltam a kólába, aztán feladtam 

a kísérletezést, hogy ne bámuljam nyíltan. 

- Ezt akkor sem értem - jelentettem ki egy percnyi csönd után. - 

Vannak fegyverei, nem is akármilyenek. Miért nem bízik meg azokban 

Mac válaszolt Pritkin helyet, miközben figyelmét a mágus hátára 

irányította, és néha letörölte a bőrről a vért. 

- A hagyományos fegyverek nem sokat ártanak az erdők népeinek. 

Ahhoz, hogy állni tudjuk a rohamaikat, mágikus fegyverekre 

van szükségünk. Ahogy John mondta, odaát nemigen működik az 

itteni varázslat - részletezte, majd visszatért a tűihez. Pritkin ezúttal 

egy egész kicsit összerándult. - Legalábbis a legtöbb nem, ami pedig 

igen, az nem elérhető a számunkra.


- Miről beszél 

- Ó, többféle dologról - folytatta Mac, miközben a gépezet halk 

zümmögéssel folytatta munkáját Pritkin bőrén. Néha megállt, és 

a maga mellé támasztott varázskönyvbe mélyedt, majd mormogott 

valamit a félig kész tetoválás felett. A kép ilyenkor egy pillanata 

felfénylett, majd újra elhalványult. Mac morgott egyet, azután folytatta 

a munkát.— Ami igazán hasznunkra lenne, az pár bomlasztóbomba. 

A gond csak az, hogy rémesen nehéz hozzájutni, és halálos 

ítélet vár arra, aki felhatalmazás nélkül használja őket. De még ha 

meg is kockáztatnánk, valami oknál fogva a feketepiac nem áll szóba 

velünk. Biztos azért, mert hosszú éveken át nem üzleteltünk 

feketén senkivel. 

- Mi az a bomlasztóbomba 

- Ördögi találmány, az már biztos. Jól jön mindenütt, ahol ismeretlen 

varázserővel támadhatnak ránk. Senki nem ismeri az eredetét, 

de már évszázadok óta létezik. A sötét mágusok fognak egy 

bomlasztót, vagyis egy olyan mágust, aki születésétől fogva képes 

a mágia megtörésére, és az életerejét egy gömbbe sűrítik össze. Ezzel 

ugyan megölik a mágust, de a képességei egyetlen szuperhatékony 

adagban tárolódnak el. Ha egy ilyen bombát felrobbantunk, 

akár a tündevilágban is, az összes varázslat érvényét veszti, 

vagy megmakrancosodik egy időre. Ez az idő a bomlasztó erejétől 

függ, és attól, hogy a mágus hány éves tapasztalattal rendelkezett, 

amikor lecsapolták az erejét. 

- Érdekes - nyögtem felkavarodott gyomorral. - És hogy néznek 

ki 

Szándékosan kerültem, hogy a zsákom felé nézzek, mely jelentéktelenül 

hevert a padlón a hűtőszekrény közelében. Reméltem, 

hogy a hangom közömbösen csengett, de Pritkin mégis kiérzett belőle 

valamit, mert azonnal felém fordította a fejét. 

- Miért - kérdezte, miközben a szelne a fájdalomtól vagy a gyanakvástól 

úgy összeszűkült, hogy csupán egy vékony zöld csík látszott 

a szemhéjak között. 

- Csak kíváncsi voltam - vontam meg a vállam. - Tony állandóan 

fegyverekkel vette körül magát. Talán láthattam nála ilyeneket.

112 

KAREN CHANCE 

Mac megrázta a fejét, de a szemét továbbra is Pritkin hátán tartotta. 

- Kötve hinném, szivi. Egy vagyonba kerülnek, mivel a bomlasztómágusok, 

akikből jó bomba válhat, kevesen vannak, és nagyon 

jól őrzik őket. A ma piacon lévő darabok legtöbbje évszázadokkal 

ezelőtt készült. A vámpírok vadásztak a bomlasztókra a fegyverszünet 

előtt, ez is magyarázza, miért maradtak mára ilyen 

kevesen. A legtöbbjüket elkapták. Egész családokat irtottak ki, hogy 

létrehozzák a vámpírok arzenálját. 

- Akkor még soha nem is láttak ilyen bombákat 

- Ó, én találkoztam már egypárral az évek során. A Kör mindegyiket 

felvásárolja, amiről tudomást szerez, mielőtt még a vámpírok 

kezére kerülnének. A londoni Donovan aukciós ház például 

'63-ban tett szert egyre. A Kör nem repesett az örömtől, amikor az 

első ajánlatunkat nem fogadták el, és árverésre bocsátották a bombát. 

A vén kókler Donovan ragaszkodott hozzá, hogy ez így legális. 

A fegyver nagyon régi volt. Én magam vizsgáltam meg, és biztos, 

hogy legkésőbb a XII. században készíthették. Akkoriban persze 

még nem volt törvény, ami ezt tiltotta volna - mesélte Mac, majd 

ismét megállt egy pillanatra, hogy letörölje a tetkó körül a bőrt. Elfintorodott, 

amikor meglátta, milyen véres lett a kendő. 

- Akarsz pihenni egyet - kérdezte Pritkintől. 

- Nem, fejezd be - vetette oda a mágus összeszorított fogakkal, 

de közben engem nézett. Nem tetszett a gyanakvás, amit kiolvastam 

a szeméből. 

- És mi történt az árverésen - kérdeztem, azt remélve, hogy Mac 

előbb vagy utóbb elárulja, hogy is fest egy ilyen szuperfegyver. 

- Ó, a miénk lett a cucc - folytatta a történetet és a tetoválást is. 

- Nem volt más választásunk. De egy vagyonba került, elhiheti. Folyamatosan 

telefonáltam, engedélyt kérve, hogy emeljem a licitet. 

Végül a Tanács megelégelte, és azt mondta, szerezzem meg azt az 

átkozott bombát, kerül, amibe kerül. De arra azért ők sem számítottak, 

hogy negyedmilliót fizetnek ki egy kis ezüstgolyóért, így aztán 

hallgathattam a nyavalygásukat, amikor leszállítottam nekik. De 

semmit sem tehettek velem, hisz én csak parancsot teljesítettem.


A „kis ezüstgolyó" kifejezés ott zakatolt a fejemben, miközben 

igyekeztem közönyös arcot vágni. Azt hiszem, nem ment túl jól. 

- Maga már látott ilyet - jelentette ki Pritkin. 

Legszívesebben azt mondtam volna: „Persze, kettő is van ott, 

a zsákomban", de fogalmam sem volt, mennyire bízhatok meg két 

új „szövetségesemben". Pritkinnek valóban szüksége volt a segítségemre, 

így feltételeztem, nem kapná fel a csomagot, hogy elrohanjon 

vele. De mi a helyzet Mackel Negyedmillió font az 1960-as 

években, az mai árfolyamon mennyi is lehet Halvány gőzöm sem 

volt, de annyit egész biztosan ért, hogy legalábbis megingassa a jó 

öreg Mac sziklaszilárd hűségét. Az üzlet nem tűnt nagy bevételi forrásnak, 

és néha még a mágusokat is csábítja a korai nyugdíjba vonulás 

lehetősége. 

- Talán. Elég rég volt már. 

Mac felé sandítottam, Pritkin pedig bosszúsan folytatta. 

- Ő az életét teszi kockára ebben az ügyben. Ugyanannyira 

megbízhat benne, mint énbennem - vágta oda türelmetlenül. Kérdőn 

húztam fel a szemöldököm, mire a mágus kitört. Az arca az 

utóbbi percekben, ahogy a tetoválótű a testén dolgozott, egyre vörösebb 

és vörösebb lett. Gondolom, az ordítozással akarta kiadni 

magából a fájdalmát. - Ha nem bízik meg bennem, ez sosem fog 

működni! Eljön az a pillanat, és nem is sokára, amikor az életünk 

múlik azon, hogy képesek vagyunk-e együttműködni. Ha nincs bizalma 

irántam, azt most közölje. Inkább nekivágok egyedül, mint 

hogy azért nyírjanak ki, mert maga azt hiszi, hogy rosszat akarok. 

Meghúztam a kólát, és sikerült nyugodtnak maradnom. 

- Ha úgy gondolnám, hogy nem bízhatom meg magában, legalábbis 

bizonyos mértékig, akkor mostanra már leléptem volna. Az 

egy órája pár perce lejárt - jelentettem ki kettejük közé nézve. - Tegyük 

fel, csak elméletben, hogy tudom, hol lehet efféle fegyverekhez 

jutni. Én elmondom, hogy néztek ki, maguk meg azt, hogy 

mire jók. Ha együtt úgy döntünk, hasznosak lehetnek a számunkra, 

akkor talán elmondom, hol lehetnek. 

Pritkin nagyon kiakadt, de Mac bólintott. 

- Tisztességes ajánlat - közölte, mialatt befejezte a kard aranyré-


szeinek kiszínezését, és festéket cserélt a tetoválógépben. - Hadd 

halljuk. 

- Oké - vágtam bele. Nem kellett sokat töprengenem, mivel 

a csapdákon és a bomlasztóbombákon kívül csupán egy kisméretű 

bársonyszütyőt zsákmányoltam a Szenátustól. Ebben néhány megsárgult 

csontlapocska volt, melyekbe rúnákat véstek. Mindegyik korong 

felső részébe lyukat fúrtak, és vékony bőrzsineget fűztek át rajtuk. 

Úgy tűnt, mintha valakik valamikor a nyakukban hordták volna 

őket. Miután mindezt elmondtam Macnek, abbahagyta a munkát, és 

tátott szájjal bámult rám. 

- Ez lehetetlen - suttogta. Pritkin egy szót sem szólt, de úgy éreztem, 

a tekintetével bármelyik pillanatban lyukat égethet belém. 

- Nem akarom hazugnak nevezni, Cassie, de ha egy ilyen csökött 

agyú gengszter, mint Antonio, megszerezte a Laggarn-rúnákat, akkor 

én... 

- Nem szerezte meg - vágott közbe Pritkin. - Hol látta őket 

- Mondom, ez csak elmélet. 

- Miss Palmer! 

-Nyugodtan hívjon csak Cassie-nek - vetettem fel. Tekintve, 

hogy végül úgyis ki akar nyírni engem, az udvariaskodás kicsit értelmetlennek 

tűnt. 

- Válaszoljon a kérdésre! - sziszegte a mágus összeszorított fogai 

közül. Mivel Mac még nem folytatta a munkát a hátán, feltételeztem, 

hogy miattam néz ilyen keservesen. 

- Elmondom, amit tudok róluk - oldotta a feszültséget Mac -, de 

az nem túl sok. A legenda szerint Egil Skallagrimsson bűvölte meg 

őket a X. század vége felé - magyarázta, majd értetlenkedő képemet 

látva kifejtette. - A fickó viking költő és átokfajzat volt. Hatévesen 

gyilkolt először. Egy másik fiú volt az áldozat, akivel egy labdajátékon 

vesztek össze. Mindemellett ő volt a legjobb rúnavető mester, 

akit a Föld valaha a hátán hordott. Na persze olyan történetek is 

keringenek, amelyek szerint a rúnákat Gunnhildtól, Véreskardú 

Erik király boszorkány asszonyától lopta. Mivel Gunnhildban állítólag 

tündevér is csörgedezett, elképzelhető, hogy a rúnákat már jóval 

korábban megbűvölte valaki más, akit...


- Mac - figyelmeztette Pritkin a barátját arra, hogy kissé eltért 

a tárgytól. 

-Ja, persze. Szóval elég sok történet kering Egilről, a legtöbbet 

saját verseiben örökítette meg. Olyan történelmi alaknak festette le 

magát, aki elképesztő dolgokra képes, óriási túlerővel is megbirkózott, 

a puszta nézésével épületeket borított lángba, szavai hatalmával 

uralkodókat kényszerített engedelmességre, és az élete kioltását 

célzó több merényletet is túlélt. Gunnhild személyében azonban 

szívós ellenségre tett szert, a feltevések megoszlanak arról, hogy elsősorban 

a rúnák ellopása vagy a boszorkány fiának megölése mialt, 

mégis megérte a nyolcvanéves kort abban az időben, amikor 

a férfiak átlagos életkora alig negyven volt. Mindig is érdekes fickónak 

tartottam. 

- És mire képesek ezek a rúnák - érdeklődtem, azon igyekezve, 

hogy ne tűnjek túl türelmetlennek. Az igazság azonban az volt, hogy 

hasznos információkra volt szükségem történelemlecke helyett. 

- Az a hír járja, hogy elég sok készült belőlük, de az évszázadok 

során eltünedeztek erre-arra. Végül is mindegy, mert egyesével is 

felhasználhatók. Mindegyiknek másféle hatalma van, és csupán 

annyi a megkötés, hogy használat után egy hónap, mire újra feltöltődnek. 

A máig fennmaradt példányok nagyon értékes fegyverek. 

Állítólag nincs védelmező, amely ellenállna nekik, és még a bomlasztóbombák 

sem zavarják meg a működésüket. 

Némiképp szkeptikusan hallgattam Mac kiselőadását. Sosem hallottam 

még olyan varázslatról, aminek nincs ellenszere. Casanova 

ugyan megpróbálta beadni ezt nekem a geis kapcsán, de még Pritkin 

is elismerte, hogy szinte bizonyosan létezik valamilyen kiút belőle. 

Sajnos egyelőre még nem tudtam, mi lehet az. 

- Túlzottan fantasztikusnak hangzik, igaz - ingatta a fejét Mac. - 

De a Kör birtokában van két ilyen amulett, és vagy húsz évvel ezelőtt 

magam is jelen voltam, amikor az egyiket egy új védelmező 

tesztelése során vetették be. A kifejlesztett varázslat egy gát volt, 

aminek lényege, hogy semmi, valóban semmi nem hatolhat át rajta. 

A húsz legjobb mágusunk próbálkozott csaknem egy egész délelőttön 

át, mindent bevetettek, de a védelmező meg sem remegett. És


aztán a vén Marsden, aki egykor a Tanács elnöke is volt, előhozta 

a rúnákat. A kettő közül a Thurisaz nevűt választotta. Az biztos, hogy 

életem végéig nem fogom elfelejteni. 

- És mi történt - sürgettem. 

- Aki nem ismeri Marsdent, annak nehezebb átérezni a helyzetet. 

Képzelje maga elé a legöregebb, legráncosabb, legártalmatlanabbnak 

tűnő embert, akit valaha látott. A varázsereje akkor még 

komoly volt, alig néhány éve vonult vissza, de már bőven eljártak 

felette az évek. A keze reszketett, és szinte állandóan ételpecsétes 

volt a ruhája, mivel gyakorlatilag az orráig sem látott, és leette magát. 

Mindennek nekiment, de nem volt hajlandó sem szemüveget 

hordani, sem látásjavító igézetet alkalmazni magán. Közölte, hogy 

nincs a szemének semmi baja, majd kezet fogott az állófogassal. 

Mindenki azt mondta volna, rég a nyugdíjasotthonban a helye, 

amíg nem került összetűzésbe vele. Akkor viszont kiderült, hogy az 

öreg nem véletlenül vezette a Tanácsot hét évtizeden át. 

- Mac! 

-Jól van, jól van. Szóval Marsden a Thurisaz rúnát vetette ki magára. 

A következő pillanatban a vénember helyén egy óriási, komolyan 

gigászi ogre állt. Olyan magas volt, hogy csak meggörnyedve 

fért be a helyiségbe, pedig a Tanács terme csaknem hat méter magas. 

Felkapta a nehéz tölgyfa asztalt, ami isten tudja, hány kilót nyomott, 

és áthajította az egész szobán. Amikor a bútordarab visszapattant 

a védelmezőről, az ogre olyan üvöltést hallatott, amitől vagy tíz 

percre szó szerint megsüketültem, majd támadásba lendült. A varázslat 

egy szép vázát védett, amiben vágott virágok álltak. Egészen 

addig egyetlen szirom sem hullott le róluk. Egy perccel később 

a védelmező szétesett, a váza pedig porrá tört. 

- Milyen... csodás - lelkendeztem, miközben arra gondoltam, milyen 

régóta próbáltam fegyvereket elcsaklizni a Szenátustól. Úgy tűnt, 

most végre szerencsével jártam. Tonyt ismerve tudtam, hogy sok kellemetlen 

meglepetésre számíthatok, így szükségem is lesz rájuk. 

- Igen, eddig nem is volt semmi baj, de hirtelen ott találtuk magunkat 

szemben egy megvadult ogréval. Nem ölhettük meg anélkül, 

hogy egyúttal végeznénk a Tanács elnökével. Arról nem is beszélve,


hogy nem sok kedvünk lett volna szembeszállni vele. Egymást taposva 

rohantunk az ajtó felé, és úgy bújtunk el, mint a reszkető nyulak. 

Később újra összegyűltünk odakint, és vagy egy órán át tanakodtunk, 

mihez kezdjünk az ogréval, miután áttöri a tanácsterem védelmezőit, 

és elszabadul. Aztán kibotorkált az öreg Marsden, és közölte, 

azt elfelejtette említeni, hogy a varázslat hatása csak egy óráig tart. 

- És mire képes a többi rúna - kérdeztem. - Van erről egy 

könyv, vagy ilyesmi 

Mac Pritkinre sandított. 

- Talán Nicknél lehet valami Én semmit nem tudok róluk, csak 

ezt a történetet - magyarázta, de a mágus ügyet sem vetett rá. 

- Mennyi van magánál - kérdezte tőlem teketóriázás nélkül. 

A hangja halk volt, de egy ér majdnem felrobbant a halántékán. Egy 

pillanatig haboztam, de ha meg akartam tudni, mire képesek ezek 

a nyakbavalók, muszáj volt átadnom némi információt. 

- Három. 

- Szentséges ég - nyögött fel Mac, és elejtette a tetoválótűt. A jobb 

bicepszén kavargó tornádó még intenzívebben kezdett körözni. 

- Mondja el, milyenek - követelte Pritkin ingerülten, de ő nem 

tűnt annyira megdöbbentnek, mint a barátja. 

- Már elmondtam. 

- A jeleket! - sürgetett türelmetlenül. - Milyen rúnák vannak rajtuk 

- Ha lerajzolja, akkor én megmondom... - vágott közbe Mac, de 

egy grimasszal beléfojtottam a szót. Lehet, hogy buta szőke libának 

tartottak, de azért álljon meg a menet. Végül is jövőbelátó voltam, 

feltételezték, hogy nem ismerem a rúnákat 

- Hagalaz, Jera és Dagaz. 

- Rajta vagyok - ugrott fel Mac, és átfutott a szomszéd szobába. 

Hallottam, hogy telefonálni kezd. Átfutott az agyamon, hogy erősítést 

hív, de aztán elvetettem az ötletet. Még nem tudták, hol vannak 

a fegyverek, és persze ki gondolná, hogy ilyen fontos dolgokat csak 

úgy magammal hurcolászom a zsákomban Meg kell vallanom, miután 

megtudtam, mi van nálam, ez már nekem sem tűnt annyira 

nyerő ötletnek.


- Honnan szerezte őket - tudakolta Pritkin. Nem láttam okát, 

hogy eltitkoljam előle az igazat. 

- Ugyanonnan, ahonnan a graiákat. A Szenátustól. 

- Nem hinném, hogy csak úgy átadták őket. 

- Nem egészen - vallottam be, majd úgy véltem, ideje témát váltani. 

- Egész véletlenül nem tudja, miként juttathatnám vissza a kedves 

hölgyeket a dobozukba 

Az egész arra kellett, hogy kiderüljön, milyen varázslattal ejthetném 

csapdába Myrát. Pritkin jelentősen megkönnyítené a dolgomat, 

ha egyszerűen elárulná a módszert. 

- Meséljen még a rúnákról. 

A francba, hogy ennyire csökönyös legyen valaki. 

- Meséljen a graiákról, és akkor meglátjuk. 

- Egy évig és egy napig kell magának dolgozniuk, vagy addig, 

amíg meg nem mentik az életét. Utána szabadok lesznek, és újra rászabadulhatnak 

az emberiségre. 

- Nem ezt kérdeztem - mondtam szemrehányón. - És nagyon 

jól tudja, hogy nem szándékosan engedtem ki őket. 

- Sehogy sem lett volna szabad megtennie! Ez egy nagyon bonyolult 

varázslat. Hogyan tudta megtanulni 

Úgy döntöttem, inkább nem kötöm az orrára, hogy semmi mást 

nem tettem, csupán kezembe vettem a gömböt. Pritkin már így is 

épp elég veszélyesnek tartott, nem volt szükségem arra, hogy ez 

csak fokozódjon. Amúgy meg lehet, hogy ez nem jelentett semmit. 

Talán a doboz is hibás volt, ki tudja, mióta állt már ott. Na persze, ha 

nem működött rendesen, akkor Myra esetében is csődöt mondhatott. 

Kíváncsi lettem volna, van-e mód arra, hogy leteszteljem. 

- Nos - szakította félbe a gondolatmenetemet. Nem volt az a türelmes 

fajta. 

- Ismeri a varázslatot, amivel vissza lehet küldeni őket, vagy nem 

- Igen. 

Ez kellett nekem, pont ezt akartam hallani. 

- Akkor talán megegyezhetünk. Megtanítja nekem, és esetleg elárulom, 

hol vannak a fegyverek. 

- Anélkül is el fogja mondani - replikázott. - Nélkülem biztos,


hogy nem jut el a vámpírja közelébe, úgyhogy esélye sem lesz használni 

a rúnákat. Sót, talán még az én támogatásom sem lenne elég. 

Minden lehetőséget meg kell ragadni. 

Mac visszatért, mielőtt még kitalálhattam volna valami frappáns 

választ. 

- Nick nagyon kíváncsi volt, hogy miért érdekel ennyire, de azt 

hiszem, bevette a mesém - közölte, majd rápillantott a kezében tartott 

papírlapra. - Azt mondja, kettőt közülük a Donovan egyik árverésén 

adtak el 1872-ben. A Kört egy ismeretlen licitáló győzte le, aki 

elképesztő összeget fizetett ki értük. Azóta senki sem hallott felőlük. 

Igazán szeretném tudni, hol találta őket. 

- Nem találta, hanem ellopta. A Szenátustól - mondta Pritkin. 

Mac füttyentett egyet. 

- Na, ez a történet felettébb érdekelne. 

- Talán később - intettem le, remélve, hogy megfeledkezik róla. 

-Jól van, de a szaván fogom - jelentette ki, majd újra a papírba 

mélyedt. - Amit megtudtam, az főleg mendemondákon alapszik, de 

Nick jól ismeri a rúnatant, szóval azért meg lehet bízni benne. A Hagalaz 

azonnali heves jégvihart okoz, mely pusztító erővel csap le 

mindenre, kivéve a varázslatot előidéző személyt, és azt, akit a védelmébe 

vesz. Gondolom, ez azt jelenti, hogy akit a védőpajzsa alá 

von, bár ebben Nick sem volt egészen biztos. Az inverz igézet során 

a legádázabb viharokat is lecsendesíti. 

Ez tetszett, és úgy éreztem, még hasznos lehet. Mac néhány sort 

némán olvasott, majd krákogott néhányat, és rám pislantott. 

- Nos, a Jera... Hát... Ez állítólag, azt mondják... 

- Termékenységi kő - segítettem ki, remélve, hogy átlendítem 

a zavarán. - Garantálja a jó és bőséges termést. 

- Igen, olyasmi. Úgy hírlik, a hatása... Vagyis, egyesek szerint ez... 

Pritkin kikapta a kezéből a papírt, és elolvasta a bekezdést, ami 

láthatólag nagy nehézségeket okozott Mac számára. 

- A hatása valóban termékenységfokozó, kicsit úgy működik, 

mint egy mágikus Viagra - foglalta össze a leírtakat, majd lesújtó 

pillantást vetett a barátja felé. - Ez minden Semmi más hatás 

- Nick nem tud róla - válaszolta Mac kicsit meghunyászkodva. -


Csak az aukciós ismertetőre hagyatkozhatott, de ott minden fontos 

tulajdonságot ki szoktak emelni, hogy felsrófolják az árakat. Persze 

ettől még tudhat olyat, amit senki nem sejt. Mindenesetre akkor játszott 

fontos szerepet, amikor az országok trónjait egy-egy dinasztia 

foglalta el. Az utódlás ilyen esetekben legalább olyan fontos volt, 

mint a hatékony fegyverek. Ugyanígy jelentős lépés lehetett, ha terméketlenné 

tudtad tenni a riválisodat, ezáltal az utolsó sarj halála 

után könnyű volt polgárháborúba, káoszba dönteni az országát, 

ami lehetőséget adott arra, hogy elfoglald a területet. 

- Talán - grimaszolt Pritkin -, de a mi esetünkben nem sok hasznát 

vesszük. No és az utolsó A Dagaz 

- Áttörés, új kezdet - mormoltam halkan a szó jelentését. Őszintén 

szólva mindkettőnek jó hasznát tudtam volna venni. Mac rábólintott. 

- Eredetileg valóban ezt jelenti. De hogy a harci rúnák esetében 

hogyan kell ezt értelmezni... - Megvonta a vállát. - Nick sem tudja. 

- Mégis, mire tippelt - tette fel az engem is foglalkoztató kérdést 

Pritkin. 

- Semmire - tárta szét a karját Mac az arckifejezésünket látva. - 

Ne a hírvivőt öljétek meg. Ezt nem a másik kettővel együtt vették 

meg, soha senki nem hallott róla, semmilyen feljegyzésben nem 

szerepel. 

Csalódottságot éreztem. Épp elég volt, hogy háromból egy használhatatlan, 

nem akartam, hogy kettő legyen belőle. 

- Más forrásuk nincs - vetettem fel, de Mac tagadólag rázta meg 

a fejét. 

- Nick azt mondta, még utánanéz, de ennek az embernek olyan 

a memóriája, mint egy számítógép. Nem hiszem, hogy valami elkerülte 

volna a figyelmét, végül is ez a kedvenc hobbija. A rúna neve 

felbukkan ugyan néhány ősrégi dokumentumban, de sehol nem írják 

le, hogy mire képes. 

- Akkor csak egy módon találhatjuk ki - mondta Pritkin. Felvont 

szemöldökkel néztem rá. - Ki kell vetni. 

-Te aludtál, amikor az ámokfutó ogre történetét meséltem, 

vagy mi


- Majd én kivetem, ha te gyáva vagy hozzá - hősködött a mágus, 

gúnyos mosollyal a szája szélén. - Hol van 

Sóhajtottam, és átgondoltam a helyzetet. Meg kellett tudnom, 

mire képes a rúna, és ha Pritkin kockára akarta tenni az életét, hogy 

kipróbálja, hogy jöttem volna én ahhoz, hogy megállítsam Ugyanakkor 

abban is volt igazság, amit mondott. A segítsége nélkül talán 

soha nem jutnék Tony közelébe, és ha még ez sikerülne is, mi van 

akkor, ha a rúna hatása inkább a Jerára hasonlít Ezt tisztázni kellett, 

mielőtt bevetem a dagadt vámpír ellen, de csupán annyit érek el, 

hogy kanos lesz tőle. A hideg is kirázott, mire elhessegettem az 

agyamból ezt a képet, és Mac kérdő tekintettel bámult rám. 

- Azt mondta, hogy a rúnákat minden használat után fel kell tölteni 

- emlékeztettem őket. - Ha most kipróbáljuk, csak egy hónap 

múlva lehet újra bevetni. 

Pritkin gyorsan válaszolt, mielőtt Mac szóra nyithatta volna 

a száját. 

- Talán. De ha évszázadok óta nem használták, esetleg felgyülemlett 

benne annyi energia, ami több alkalomra is elegendő. 

- De fogalmam sincs, mikor volt utoljára használatban. 

- Vagy az is lehet, hogy az összegyűlt energia úgy hasznosul, 

hogy az első bevetés alkalmával nagyobb lesz a varázslat ereje - vetette 

fel Mac. Pritkin ingerülten nézett a társára, pedig volt abban valami, 

amit mondott. 

- Egy dolog biztos - jelentette ki a mágus mogorván. - Nem tervezhetünk 

vele, ha nem tudjuk, hogyan működik. Vagyis ilyen formájában 

teljesen haszontalan számunkra, abszolúte mindegy, hogy 

feltöltött vagy üres állapotban van. Akkor mit veszíthetünk 

Szerettem volna vitába szállni vele, de igaza volt. 

- Hol van - tette fel a kérdést. Sóhajtottam. 

- ígérje meg, hogy megtanítja a graiákat visszajuttató varázslatot, 

és elárulom. 

- Rendben - mondta, meg sem várva a mondatom végét. 

- Ott van, abban a zsákban - mutattam előre.

6. fejezet 

Azt hittem, a két mágus kárt tesz a berendezésben, olyan hevesen 

trappoltak végig a szobán a zsákhoz. Mac leelőzte a társát, de csak 

azért, mert közelebbről indult, valamint Pritkin nadrágja félúton 

a bokájáig csúszott le. Sajnálkozva figyeltem, ahogy felhúzza és begombolja, 

aztán lélekben jól fejbe kólintottam magam. Ha ez így 

megy tovább, nemsokára kezeltetnem kell magamat. 

Mac a hűtő tetejére pakolta ki a zsák tartalmát, minden darabot 

egyesével. A mozdulatai óvatosak voltak, mintha nitroglicerinnel 

bánna. A két ezüst bomlasztóbomba lágyan csillogott a plafonról lelógó 

lámpák fényében, alattuk ott lapult a jelentéktelen külsejű doboz, 

mely ki tudja, hány száz éven át volt a graiák otthona. Mac végül 

rálelt a bársonyzacskóra, és elővigyázatosan, egyenként kiemelte 

belőle a rúnaköveket. Több percig is eltartott, míg magához tért. 

- Csinos kis gyűjtemény - mondta még mindig elfúló hangon. 

A hátára tetovált farkas is abbahagyta a vonyítást, és Mac válla fölött 

kilesve kémlelte, hogy mire ez a nagy felhajtás. 

- Ez volt az összes - kérdezte Pritkin. - Mindent elhozott a Szenátustól 

- Dehogyis! Tudom, hogy épp háború folyik. Ott voltam, amikor 

kitört, nem emlékszik 

- Mijük van még - faggatott Pritkin, miközben Mac még mindig 

áhítattal nézte a hűtőszekrényen sorakozó tárgyakat. 

- Semmi köze hozzá - feleltem, és közben úgy döntöttem, hagyom, 

hogy azt higgye, az életem kockáztatása árán lopóztam be 

a Szenátushoz, hogy megszerezzem ezeket a holmikat. Ez a verzió 

sokkal jobban hangzott, mint az igazság. Az történt ugyanis, hogy 

Mirceával épp visszaérkeztünk egy múltbéli utazásról, amikor meg-


tudtuk, hogy a konzul már vár rám. Felém nyúlt, én ösztönösen hátraugrottam, 

és a kiszámíthatatlan új erőmnek köszönhetően már ez 

is elég volt ahhoz, hogy három nappal visszakerüljek az időben. Mivel 

térben nem utaztam, ugyanott találtam magam, a MÁGUS vámpírok 

által birtokolt szárnyában, a Szenátus belső szentélyében, ami 

akkor épp üres volt. Mivel a legkülönfélébb mágikus tárgyak sorakoztak 

előttem, úgy döntöttem, egypárat magamévá teszek, mielőtt 

elhúznám a csíkot. 

Sietnem kellett, mert tudtam, hogy a védelmezők már egész biztosan 

észlelték a jelenlétemet. Épp csak addig maradtam, amíg az 

egyik polcról leemeltem a kezem ügyébe akadó tárgyakat. A többire 

ügyet sem vetettem, de tekintve, hogy a vámpírok kincseit tároló 

polcrendszer magasabb volt még nálam is, nem tévedhettem nagyot, 

ha azt állítottam, hogy nem váltak teljesen védtelenekké. 

- Tündeországban szükségünk lesz a segítségre - jelentette be 

Pritkin, miközben szemmel láthatóan palástolni igyekezett izgatottságát. 

- Ha ezeket el tudta lopni, még többet is megszerezhet. 

- Nem fogom elhozni a többi fegyvert! Épp háborút vívnak! 

Lehet, hogy dühös voltam Mirceára, de a terveim között nem 

szerepelt, hogy ott hagyjam őt, kiszolgáltatva Raszputyinnak és szövetségeseinek. 

Arról nem is beszélve, hogy egy barátom, Rafe is ott 

volt köztük. Nagyon sok gonosz vámpír élt a földön, de nem volt 

mind egyforma, bármit is gondoljon róluk Pritkin. 

- Egyébként is, csak a képességeim használatával juthatnék viszsza 

hozzájuk, és azt szeretném elkerülni. 

- Miért - nézett rám a mágus őszinte elképedéssel. - Ez a legjobb 

fegyvere. 

- És egyben a legijesztőbb is. Ahogy oly éles elméjűen rátapintott 

a lényegre, nem tudom, mit csinálok. És ha elszúrom, az egy 

csomó ember halálát okozhatja. 

- Hát ezért nem vitt ki minket a Dantéból - kérdezte. Amikor 

bólintottam, furcsa kifejezés suhant át az arcán, mely egyszerre volt 

meglepett és dühös is. - Ennek nincs semmi értelme. Korábban 

mindkettőnket elvitt a XIX. századba, amikor le akart rázni engem. 

- Nem tettem ilyet.


- Én is ott voltam, nem rémlik - dorongolt le mérgesen. - A szeretője 

kis híján kinyírt engem. 

Egy saját testemen kívüli élményt leszámítva Mirceával nem voltunk 

szeretők, és a geis jóvoltából nem is kockáztathattam meg, 

hogy azok legyünk. Ezt azonban nem akartam most Pritkin orrára 

kötni. Nem az ő dolga volt, és már elegem lett abból, hogy azt érezzem, 

egy tárgyaláson vagyok, ahol ő a bíró, az esküdtszék, sőt, talán 

a hóhér is. 

- Nem érdekel, hogy hisz nekem vagy sem - mondtam olyan 

nyugodtan, ahogy tőlem telt. - De egyáltalán nem rajtam múlt, 

hogy abban a színházban kötöttünk ki. Az utazás csak úgy jött, nem 

tudom, hogy miért. Én csak annyit tettem, hogy a lehető legrövidebb 

időn belül mindkettőnket visszahoztam a jelenbe. 

- A Pythia irányítja a hatalmát, és nem fordítva - jelentette ki Pritkin, 

lényegében hazugnak nevezve engem. 

- Mondom, higgyen, amit csak akar - feleltem, és hirtelen annyira 

belefáradtam az egészbe. Semmi értelme nem volt vitába szállni 

vele, úgysem oldott volna meg semmit. - Viszont ha igaz az, hogy 

mindenfajta segítség jól jöhet, akkor volna itt egy kis meló Mac számára. 

A férfi még mindig kissé bódult tekintettel fordult felém. 

- Micsoda 

-A védelmezőm - mondtam, lehúzva a felsőmet a vállamról, 

hogy megmutassam neki a pentagrammát. - Pritkin azt állítja, hogy 

a Kör deaktiválta. Helyre tudja állítani 

- Nem állítottam, hogy „deaktiválták". Az lehetetlen lenne - javított 

ki Pritkin, miközben Mac közelebb lépett, hogy megszemlélje 

a jelet. - Távolból a Kör csupán blokkolni képes, és szinte biztos, 

hogy ezt tették, megrémülve attól, hogy ellenük vetné be. Ha nem 

így volna, biztosan nem mondtak volna le a lehetőségről. Bármikor 

használta ugyanis a védelmezőjét, az megmutatta számukra a hozzávetőleges 

tartózkodási helyét, és ez jól jött akkor, amikor mindenáron 

el akarták kapni. 

Hirtelen előrelépett, egészen addig, amíg már intim közelségbe 

kerültünk.


- A hatalmának működéséről adott magyarázatának nincs semmi 

értelme - állította nyers hangon. - Legalábbis akkor, ha valóban 

maga lett a Pythia. 

Azt hiszem, meg akart félemlíteni, de egyáltalán nem ezt a hatást 

érte el. Alig pár centire állt tőlem, a tekintetem el sem kerülhette 

meztelen felsőtestét. A feszes, kidolgozott izmokat puha szőr borította 

a mellkasán, és az épphogy csak működő légkondinak köszönhetően 

apró verejtékcseppek indultak útjukra, utat keresve 

maguknak a szőrszálak erdejében. Mindaddig kizárólag sima bőrű 

férfiakkal volt dolgom, talán épp ezért tört rám az őrült vágy, hogy 

beletúrjak a göndör bozontba, ujjaimmal végigsimítsak a szőrzeten. 

Fogalmam sincs, miért pont ez a mágus, akit egyáltalán nem kedveltem, 

váltotta ki belőlem ezt az érzést. Olyan volt, mint egy több 

hónapja szigorúan diétázó ember számára, amikor megpillant egy 

ínycsiklandó fagylaltkelyhet. A tenyerem izzadt, a lélegzetem egyre 

jobban felgyorsult, míg végül szinte már ziháltam. Kényszerítenem 

kellett magamat, hogy elfordítsam a fejem, mielőtt teljesen elvesztem 

az önuralmamat, de ez sem segített sokat, mert a tekintetem ezután 

lejjebb csúszott, testének azon tájaira, melyeket már elrejtett a 

dühítőén feszes farmernadrág. Nagyokat nyeltem, és próbáltam öszszeszedni 

magam, még mielőtt rárontok, és letépem róla a nadrágot. 

Csaknem sikerült hátrébb lépnem, és ezúttal már az sem érdekelt, 

hogy talán a félelmem jelének venné. Még mindig jobb lenne, 

mintha kiderülne az igazság. Ám ekkor elkövettem azt a hibát, hogy 

a szemébe néztem. Végre rájöttem, miért tűnt mindig olyan furának: 

szempillái és szemöldöke színe annyira hasonlított a bőre tónusához, 

hogy egy kis távolságból szemlélve egyáltalán nem is látszottak. 

Ilyen közelről azonban megfigyelhettem, hogy hosszú szempillái 

sűrűn keretezik zöld szemét - azt a ritka fajtát, amibe semmilyen 

más szín árnyalata nem vegyül. 

A szigorú utasításokra fittyet hányva, mindkét kezemmel előrenyúltam, 

megérintettem a mellkasán dagadó izmokat. A pupillája 

ettől olyannyira kitágult, hogy a szeme szinte teljesen feketévé változott. 

Arcára döbbenet ült ki, a reakcióm talán váratlanabbul érte, 

mint ha arcon csaptam volna. De nem húzódott el. Enyhe bizser-


gést éreztem az ujjaimban ott, ahol a bőréhez értem. A teste melegebb 

volt, mint amire számítottam, még a kis helyiség fülledt levegője 

mellett is. De most ez érdekelt a legkevésbé. Semmi más nem 

járt a fejemben, csak az, miként tudnám minél gyorsabban lehúzni 

azt az átkozott cipzárt. 

Mielőtt azonban valóra válthattam volna a tervemet, Pritkin elkapta 

mindkét csuklómat. Nem tudom, hogy eltolni akart, vagy épp 

magához húzni. Az arckifejezéséből ítélve ő maga sem volt biztos 

ebben. De egyikünknek sem maradt elég ideje arra, hogy megtaláljuk 

a helyes választ. 

Egyik pillanatról a másikra azt éreztem, mintha valaki leöntött 

volna benzinnel, és egy gyufával lángra lobbant. Nem fájdalom hatolt 

végig a testemen; annál valami sokkal borzalmasabb dolog. 

Mintha a lényem valamennyi sejtjét egyszerre érte volna el ez az 

égető érzés. Felsikoltottam, és hátraugrottam, a mozdulattal feldöntöttem 

Macet, és mindketten a földre zuhantunk. Pritkin is követett, 

mivel még mindig fogta a csuklómat. Távolról hallottam, hogy Mac 

odakiabál neki valamit, de képtelen voltam annyira koncentrálni, 

hogy megértsem. A testem ívben megfeszült, és tátogni kezdtem, 

mint a partra vetett hal. A különbség csupán annyi volt, hogy nekem 

nem levegő kellett, hanem szabadulás ettől az észveszejtő 

gyötrelemtől. 

Megértettem, milyen az, ha valakit élve elégetnek. Mintha hallottam 

is volna a tűz ropogását, amint a gerincemen kúsztak fel a lángok. 

Minden egyes idegvégződésem izzó haláltusát járt. Nem tudtam, 

hol vagyok, elszállt minden problémám, a világ minden baja 

nüansznyi semmiségnek tűnt a szenvedés mellett, amin átmentem. 

Ha még néhány másodpercig tart, esküszöm, a nevemet is elfelejtettem 

volna, de ekkor, ugyanolyan váratlanul, ahogy érkezett, az 

égető érzés eltávozott a testemből. 

Amikor magamhoz tértem, a tetoválószalon linóleumpadlóján 

feküdtem, és épp újra megtanultam levegőt venni. Felnéztem, és 

megláttam Macet, ahogy szorosan tartja Pritkin kezét. Nyilvánvalóan 

ő rángatta el mellőlem a mágust, és ha lett volna erőm hozzá, 

minden bizonnyal odamegyek, és megcsókolom ezért. Miután sike-


rült megszüntetnie a közvetlen veszélyt, Mac elengedte Pritkint, és 

hozzám fordult. 

-Jól van Cassie, hall engem 

Bólintottam, mert többre egyelőre nem voltam képes. 

- Rendben - nézett rám még mindig rémült tekintettel. Most 

nyoma sem volt az eddig látott laza, „na mi újság, szivi" stílusnak. 

- Maradjon ott, ahol van, azonnal visszajövök. És még csak véletlenül 

se érjenek egymáshoz! 

Mac eltűnt egy ajtó mögött, és rövidesen víz csobogását hallottam. 

A fájdalom ugyan elmúlt, de az emléke örökre beégette magát 

a testembe, ahogy egy vakító fényvillanás károsítja a retinát. Az idegeim 

még mindig vadul lüktettek, és bár már nem rándultam görcsbe, 

finom remegések futottak át rajtam újra meg újra. Megmozdulni 

sem mertem, attól tartva, hogy akaratlanul is csak ártok magamnak. 

Halványan felsejlett bennem, hogy a szaggatott zihálás nem csupán 

tőlem ered. A szememmel körbekémleltem, anélkül hogy a fejemet 

elfordítottam volna. Megpillantottam Pritkint, aki a hátán feküdt, 

a plafont bámulta kikerekedő szemekkel. Az arca vérvörös 

volt, az izmai kidagadtak, és ugyanolyan szaporán szedte a levegőt, 

mint én. Rájöttem, hogy talán nemcsak én részesültem az iménti élményben. 

Mac egy nedves felmosóronggyal tért vissza, amit a homlokomra 

terített. Szólni akartam neki, hogy ennél azért egy kicsit többre 

lesz szükségem, mondjuk egy doboz kodeinre, vagy egy üveg 

whiskyre, de hirtelen úgy éreztem, már ezzel is segített. Egy molylepkét 

figyeltem, mely a fejem feletti halogénlámpa körül repkedett, 

és közben megpróbáltam visszanyerni az irányítást a testem 

felett. Az ötlet, hogy felüljek, gyerekes vakmerőségnek tűnt, így aztán 

amíg Mac Pritkinnel foglalkozott, csak feküdtem és gondolkodtam,. 

Habár életem során nem kevés érdekesnek mondható kalandban 

volt már részem, a mai nap mindenképpen a legőrültebbek 

közé tartozott. Emiatt talán érthető, hogy ilyen sokáig tartott rájönnöm 

bármire is. 

Az egész nap folyamán furcsán viselkedtem a férfiak közelében. 

Általában éppannyira akad meg a szemem a jóképű pasikon, mint


bármelyik nőnek, de az évek során megtanultam, miként csodáljam 

a szépségüket feltűnés nélkül. Mivel az egész felnőttéletemet meneküléssel 

töltöttem, ha valakit közel engedtem volna magamhoz, 

az velem együtt sodródik állandó életveszélybe. Mivel nem akartam, 

hogy bárki halála az én lelkemen száradjon, mindent megtettem, 

hogy megtartsam a kellő távolságot. És ahogy mondják: gyakorlat 

teszi a mestert. 

Ma Casanova és Chavez mellett is nehezemre esett a lényegre 

összpontosítanom, de ez még elment. Mindketten eszeveszetten csinosak, 

és persze egy-egy ördögfi lakozik bennük. Azt hiszem, minden 

egészséges, heteroszexuális nőből hasonló reakciót váltanának 

ki. Kész szerencse, hogy nem rángattam be egyiküket, vagy akár 

mindkettejüket a legközelebbi sötét helyiségbe. De Pritkin azért más 

tészta volt. 

Egyrészt első találkozásunk pillanatától kezdve kiállhatatlan fickónak 

tartottam, másrészt a mai napot megelőzően soha nem tekintettem 

rá különösebben vonzó férfiként. Oké, azt el kell ismerni, 

hogy az alakja jó volt, és az arca sem csúnya, már amikor nem a szokásos 

lesajnáló ábrázatát ölti magára. A haja elég bénán állt, mintha 

fűnyíróval vágták volna egyenletesen magasra, de hát senki sem lehet 

tökéletes. Mindezek ellenére Pritkin nem volt a zsánerem. Soha 

nem vonzódtam a szőkékhez, főleg nem olyan gyilkos típusokhoz, 

akik listájának előkelő helyén szerepelek. De bármi is történt ma, 

az imént ellenállhatatlan vágyakozás fogott el iránta. 

Hirtelen felültem, hányinger kerülgetett. Alig tudtam elkapni 

a homlokomról lecsúszó rongyot, mielőtt az ölembe esett volna. Mi 

van akkor, ha Mircea babrált valamit a geis körül, mert arra akar rávenni, 

hogy fejezzem be végre a beavatási rituálét Tudtam, hogy 

képes lenne rá, egyszer már megtette, amikor arra számított, hogy 

Tomas révén eshetek át mindezen. Miért ne terjeszthetné ki másokra 

is, akár egészen sok személyre, ha csak a mai nap történéseit veszszük 

figyelembe A tenyerembe temettem az arcomat, különböző 

fájdalmak járták át testemet és lelkemet. A feltételezés, hogy Mirceának 

egyáltalán nem számít, kit tesz végül magáévá, olyan volt, mintha 

ököllel gyomron vágtak volna.


Néhány perc múltán a tetoválóasztalba kapaszkodva feltápászkodtam 

a padlóról. Meglepő módon a testem nem is tiltakozott. 

- Mircea megváltoztatta a geist - kérdeztem, és büszke voltam 

magamra, amiért sikerült elcsuklás nélkül végigmondanom ezt a pár 

szót. Ekkor már Pritkin is a lábára álít, és külön örömömre az ingét is 

felvette. Rám nézett, majd gyorsan elkapta rólam a pillantását. 

- Nem valószínű - mondta. 

- Az ég szerelmére, elmondaná valaki, hogy mi az ördög történt 

itt az előbb - érdeklődött Mac. 

- És miért akarok ma rámászni minden férfira, akivel találkozom 

Pritkin erőteljesen a hűtőszekrény körüli falat kezdte vizsgálgatni. 

Miután egy pillantást vetettem a farmernadrágja slicc körüli részére, 

én is követtem a példáját. 

- A fájdalmat a geis okozta azért, hogy távol tartson egy nem engedélyezett 

partnertől - magyarázta. - Nem az a célja, hogy összehozza 

valakivel. 

Hirtelen megkönnyebbülés öntött el, méghozzá olyan erővel, 

hogy térdre rogytam. Mindkét kezemmel megkapaszkodtam az asztalban, 

és mindent megtettem, hogy ne nézzek ki teljesen idiótának. 

Néhány másodperc alatt ezt is leküzdöttem. Rendben, ezúttal talán 

nem Mircea a ludas, de ettől még a probléma ugyanúgy fennállt. 

- És akkor mégis, mi volt ez 

- Én... nem tudom biztosan - közölte Pritkin két szaggatott légzés 

között, és lehunyta a szemét. Egy perc múlva az arca némiképp már 

veszített vörös színéből. - Nem történt valami gikszer a rituálé során 

- Milyen rituálé - próbálta felvenni a fonalat Mac, de nem sok 

sikerrel. Én egész nap ezzel próbálkoztam, mindhiába. 

-Az átadási rituálé - pontosítottam. - ami ahhoz szükséges, 

hogy Pythiává váljak. Nem tudom, mi a hivatalos neve. Agnes kezdte 

el, de azt mondta, hogy nekem még... - akadtam el a megfelelő 

kifejezést keresgélve, amivel nem sértem meg Mac régimódi szemérmességét. 

- De Mircea gondoskodott róla - mondta Pritkin. 

- Nem egészen - jelentettem ki, és érthető volt a zavarodottság, 

amivel Pritkin rám nézett. A reggeli kis időutazásunkat leszámítva a


legutolsó alkalommal, amikor Mirceával találkozott, egy ágyban 

voltunk a vámpírral, meztelenül és csapzottan. Na jó, én egy takaróba 

burkolóztam, de a lényeg ugyanaz. - Megzavartak minket. 

Raszputyin épp akkor támadott, emlékszik 

- Elég élénken - ráncolta össze Pritkin a homlokát, minta valami 

egészen bonyolult összefüggést akarna megérteni. - Tehát azt állítja, 

hogy még mindig szűz - szegezte nekem nyíltan a kérdést. 

A hangjában ugyanaz a hitetlenkedés bujkált, mint bárki máséban, 

ha valaki azt állítja neki, hogy egy idegen űrhajó nemrég szállt le 

a Fehér Ház kertjében. Szinte elképzelhetetlen, de legalábbis maximálisan 

valószínűtlen dolgot jelentett neki. Abbahagytam a fal 

szemlélését, és végre szembenéztem vele. 

- Nem mintha a legkevésbé is magára tartozna, de igen. 

Még mindig úgy rázta a fejét, mint aki képtelen felfogni. 

- Ezt soha nem vettem volna számításba. 

Már éppen azon voltam, hogy beolvasok neki, amikor azon kaptam 

magam, hogy a nyaka alatt kivillanó szőrzetét csodálom. Franc, 

franc, franc! 

- Most akkor van valamilyen elmélete, vagy nincs 

-A legvalószínűbb feltételezés, hogy maga a Pythia rituáléja 

próbálja meg rávenni a befejezésre. 

Egy pillanatig bambán bámultam rá, de ő nem figyelt, túlságosan 

lefoglalta a téglák számolgatása a falban. 

- Akkor tegyük tisztába ezt a dolgot, rendben - kezdtem végül, 

minden igyekezetem ellenére kissé fojtott hangon. - Mivel Mircea 

nincs a közelben, a befejezetlen szertartás más férfiak karjába lökne, 

hogy végigvigyem, amit elkezdtem. De a geis nem csípi ezt, amit azáltal 

tudat, hogy megkínoz engem, no meg azt, aki a közelembe merészkedik. 

Jól látom És ami még fontosabb, ez továbbra is így marad 

- Miféle geis Valaki geist rakott magára - tudakolta Mac. 

- A vámpír mestere egy dúthrachtot vettetett ki rá. Ez harcol 

most a Pythia-rítussal, amit még be kellene fejezni - közölte Pritkin 

szárazon. 

- Ó, ördög és pokol - huppant le Mac az egyik hokedlira, reménytelen 

arcot vágva.


- Feleljen már! - erősködtem, és ha meg mertem volna érinteni 

Pritkint, jól megráztam volna a grabancát. 

- Nem ismerem olyan jól ezeket a rítusokat, hogy teljes biztonsággal 

azt mondhassam, még ezen a ponton is ki lehet szállni az 

egészből - mondta nem túl segítőkészen. - A ceremóniákat mindig 

a Pythia udvarában rendezik, és elég kevés feljegyzés kerül ki a hivatallal 

kapcsolatban. 

- És mi van a jelenlévőkkel - ütöttem a vasat, remélve, hogy 

nem olyan rémült a hangom, mint ahogyan érzem magam. - Agnes 

is átesett egyszer a rituálén, vagy nem 

- Az több mint nyolcvan éve történt. És ha van is olyan szemtanú, 

aki még él, nem sok hasznát vennénk. A rituálé legnagyobb része 

négyszemközt zajlik. Csupán két ember ismeri teles egészében 

az eljárást: a Pythia és kijelölt örököse. 

- Vagyis Myra. - Nagyszerű, ott vagyunk, ahonnan elindultunk. 

- És ha a geist nézzük 

- Most pont azt csinálja, amit ebben a helyzetben tehet: távol tartja 

magát Mirceától. Ez legalábbis lassítja a folyamatot. Más gyógymód 

nincs, csak az eltávolítása. 

- És azt hogy érhetem el 

- Sehogy. 

- Ne szórakozzon velem, kell lennie valami módnak. 

- Ha van is, én nem tudok róla - válaszolt fáradt hangon. - Ha 

tudnám, elmondanám. Amíg a rituálé nem lesz teljes, továbbra is 

vonzódni fog a férfiakhoz, a geis viszont Mirceát kivéve senkit nem 

fog közel engedni magához. Attól tartok, hogy idővel ez csak még 

rosszabb lesz. A dútracht elég gonosz tud lenni, ha valaki vagy valami 

ellenszegül neki. 

- De akkor mi van Chavezzel - kapaszkodtam minden szalmaszálba. 

- Ő is megérintett, és semmi nem történt. Nem vonaglottam 

kínok közt a jégpályán. 

- A jégpályára ment Minek - tudakolta Pritkin. Jobban lehetett, 

mert a szokásos dühös formáját hozta, engem azonban most az ő 

hangulata izgatott a legkevésbé.


- Hogy elhozzam ezeket - mutattam a zsákra. - Nem akartam 

magammal vinni a Dantéba. 

- Inkább őrizetlenül hagyta egy nyilvános helyen, ahol bárki elvihette 

volna 

- A csomagmegőrzőben volt - morogtam kelletlenül. - Visszatérhetnénk 

a témához Amikor Casanova hozzám ért, biztos, hogy 

valami megmozdult bennem. Közel sem volt olyan erős, mint az 

előbb, de éreztem... valamit. Talán elszabadult volna, de Casanova 

még idejében elengedte a kezem. Chavez esetében viszont meg 

sem mozdult, pedig vele később találkoztam. Ha igaz, hogy a reakció 

egyre hevesebb lesz, nem kellett volna történnie valaminek 

- Nem tudom - mondta Pritkin kényelmetlenül fészkelődve. 

- Az egyetlen, amire gondolni tudok, hogy a geis felméri a veszélyt 

annak alapján, hogy milyen érdeklődést mutat a potenciális 

partnerek iránt. Csak ezután dönti el, hogy közbe kell-e lépnie. Casanova 

bizonyos fokú vonzalmat ébresztett magában, ez a Chavez 

meg nem. A geis érezte, hogy Casanova nem a kiválasztott személy, 

ezért figyelmeztette. Ugyan Chavez is a tiltólistán van, de mivel nem 

keltett semmiféle vágyat, ezért a geis sem találta kockázatosnak. 

Mac szemlátomást elégedett volt magával, miközben Pritkinnel 

egyre növekvő pánikban meredtünk egymásra. Szótlanul is egyetértettünk 

abban, hogy inkább nem vonnánk le a nyilvánvaló következtetést. 

Nem, én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni. Soha. 

- Na persze - folytatta Mac elgondolkodva - ha kölcsönös a vonzalom, 

a reakció is erősebb, mivel kétirányú a figyelmeztetés... - 

fejtette ki, majd elhallgatott. 

- Oké - csak ennyit tudtam kinyögni. A homlokomra szorítottam 

az egyik kezem, nehogy a lüktetéstől szétessen. Ha így megy 

tovább, én leszek a világon a legfiatalabb, akit a stressz visz a sírba. 

- Es akkor mit kezdhetek vele - kérdeztem Macet, mivel Pritkint 

túlságosan lefoglalta az, hogy ne nézzen halálra váltan. Mac megvakarta 

borostás állát. 

- Általában létezik valami módja annak, hogy megszabaduljunk 

ezektől a dolgoktól, különösen a dúthracht esetében. Mivel nagyon


nagy zűrzavart okozhat, nem tudom elképzelni, hogy aki kivetette, 

ne tervezett volna be valamilyen vészkijáratot. De csupán két ember 

tudhatja, hogy lehet működésbe hozni. 

- Mircea, és aki a varázslatot kivetette. 

Mac bólintott. 

- És a mágus természetesen olyan számkivetett lehetett, aki 

a vámpír védelmét élvezi. Ezt nyilván nem tenné kockára, még akkor 

sem, ha sikerülne kiderítenünk, hogy a több száz renegát mágus 

közül Mircea melyik szolgálatait vette igénybe. Persze nincsenek 

olyan sokan, akik ilyen bonyolult varázslatra is képesek, és nem 

a Fekete Kör tagjai. De ez sem könnyíti meg a dolgunkat. Esetleg sikerülne 

néhány tucatra szűkíteni a kört, de ezután fel kellene kutatni 

az illető mágust. Ha pedig ez olyan könnyen menne, már rég előkerítette 

volna valaki. 

- És létezik olyasvalami, ami lelassítja ezt a dolgot, vagy csökkenti 

a reakció erősségét - kérdeztem Mactől, de ezúttal Pritkin válaszolt. 

- Ha átjutunk az erdők népéhez, ott ez nem lesz gond. A többi 

mágiához hasonlóan a geis sem működik odaát - magyarázta, miközben 

a csupasz falat csodálta. - Azt hiszem, megkönnyítené 

a dolgunkat, ha másutt várakozna. Mac megnézi, mit tehet a védelmezőjével, 

ha velem végzett. 

Ezúttal egyetértettem vele. Felkaptam még egy kólát, bepakoltam 

a fegyvereket a zsákba, amit a vállamra vettem, és elindultam 

kifelé. Pritkin állapotát mi sem jellemezte jobban, mint hogy nem is 

tiltakozott. 

A külső szobában egy bárszéken foglaltam helyet, és átgondoltam 

a dolgokat. Sok választásom nem volt: kerülnöm kell a férfiakat, 

amíg át nem érünk a tündék világába. Reméltem, hogy Pritkinnek 

igaza lesz, és a hatások ott jóval visszafogottabban jelentkeznek. 

Csak annyi időre volt szükségem, hogy megtaláljam Myrát. Oké, 

nem ez volt a világ legtutibb terve, de többre egyelőre nem telt tőlem. 

Iszogattam az üdítőt, és keresgélni kezdtem valamit, bármit, amivel 

el tudom terelni a gondolataimat Pritkin csaknem meztelen testéről, 

miközben épp egy kard képét tetoválják aranyszínű bőrébe.


Több mint egy órán át ücsörögtem ott, közben több nagy fekete 

mappát is átlapozgattam, melyek a különféle tetoválásmintákat 

tartalmazták. A voodoo jelektől az indonéz törzsi szimbólumokon 

át a bennszülött amerikai totemekig mindent meg lehetett találni 

köztük. A fotók alatti rövid leírásokból rájöttem, hogy Mac minden 

rajzának volt valamilyen természetfeletti tulajdonsága is. A Pritkin 

oldalára kerülő kardot nem találtam köztük, lehet, hogy valami 

egyedi kívánság volt. 

A két kötetben kategóriákra és szintekre bontva sorakoztak 

a tetkók. A vendég először kiválaszthatta, milyen segítséget vár a tetoválástól. 

Az egyik nagy csoport védelmet biztosított, de ez is többféle 

lehetett aszerint, hogy vágások és szúrások, vérveszteség, égés, 

fejsérülés, mérgezés vagy fagyás ellen nyújtott oltalmat. A lista olyan 

hosszú volt, hogy azon gondolkodtam, vajon miért akar bárki is hadmágus 

lenni. Aztán az is eszembe jutott, miként lehetséges az, hogy 

Pritkin testére a mai napig egyetlen ilyen rajz sem került. A leírások 

szerint létezett olyan tetkó, ami gyorsította a gyógyulást. Azt már láttam, 

hogy Pritkin sebei csaknem olyan gyorsan záródnak, mintha 

vámpír lenne, mégsem volt semmi a bőrére pingálva. Hacsak nem 

olyan helyre rakatta, amit még nem láttam. Igyekeztem kiverni a fejemből 

ezt a gondolatot, és gyorsan belemélyedtem a mappába. 

Voltak támadó jellegű varázstetoválások is, a látást javító és hallást 

élesítő daraboktól egészen az ellenségünk elpusztítását célzó 

változatokig. Ezeket az oldalakat átlapoztam, mert nem volt kedvem 

megtippelni, melyiket fogják legközelebb bevetni ellenem 

a Kör mágusai. Tovább olvasgatva megtudtam, hogy nem kaphat 

meg bárki bármilyen tetkót. Az alanyok mágiahasználati szintje határozta 

meg, hogy összesen hány darab, és milyen típusú kerülhetett 

fel a bőrükre. A tetoválások részben a környezetükből szerezték 

az energiájukat, ebben a tekintetben a talizmánokra hasonlítottak. 

Ugyanakkor a gazdájuk belső mágikus erejét is használták. Olyasminek 

tűnt ez a rendszer, mint egy hibridhajtású autó, ami elektromos 

rendszerrel segít rá a robbanómotor teljesítményére. A mappák 

végén vaskos és bonyolult függelék foglalkozott azzal, hogy 

meghatározza, ki melyik kategóriák közül választhat. Az itt leírtakat


nem nagyon értettem, hisz nekem sosem mérték fel így a képességeimet. 

A mágiahasználó gyerekeket általában már egészen kicsi 

korukban letesztelik, hogy utána megfelelő képzésben részesülhessenek. 

Persze Tony nem fáradozott ezzel feleslegesen, hisz pontosan 

tudta, mire akar használni engem. 

Mint kiderült, még a nagy hatalmú mágusok is csupán korlátozott 

számú tetoválást hordhatnak magukon. Ha valaki például egy 

hóleopárdot varrat ki magán, ami néma lopakodást tesz lehetővé, 

valamint egy pókot, mely az illúziók szövését segíti elő, a varázsereje 

adott százalékát e két tetkó fenntartására kell fordítania. Hacsak 

nem tartozik a legnagyobb erejű mágiahasználók közé, feltehetően 

már nem marad elég energiája egy harmadik komoly darabra. Sajnos 

még az összefoglaló táblázaton sem nagyon ismertem ki magam, 

így végül ráuntam a böngészésre. Amit olvastam, amúgy sem 

segített rájönnöm, hogy szabadulhatnék meg attól az akármitől, 

amivel a Kör blokkolta a védelmezőmet. 

Végül felbukkant Pritkin. Kicsit sápadt volt, mintha rosszul érezné 

magát. Helyet cseréltünk, most én mentem át a belső szobába. 

Úgy éreztem, rábízhatom magamat Macre, már ami a védelmezőm 

megbuherálását illeti. Neki és Pritkinnek élve kellettem, legalább 

addig, amíg Myra nyomára bukkanunk. Közös érdekünk volt, hogy 

ha tehet ez ügyben valamit, akkor ne habozzon. Egy kicsit aggódtam 

a geis miatt, de bizonyára úgy érzékelte, hogy nem vagyok Mac 

esete. Csak egy egészen apró nyilallással figyelmeztetett, amikor 

a mágus lehúzta rólam a felsőmet. Nem viseltem melltartót alatta, 

de magam elé fogtam a blúzt, Mac kezei pedig ugyanolyan személytelenül 

matattak rajtam, mintha orvos lenne. 

- Kérdezhetek valamit' - kezdte, mialatt megbökdöste a hátamat 

valamivel, ami egy rémesen kirojtosodott pipatisztító kefére hasonlított. 

Nem volt fájdalmas, de az aurámat csiklandozta. Sikerült 

megállnom, hogy összeborzongjak. 

- Persze. 

- Miért csinálja ezt Mármint, nekem nem tűnik különösebben 

bosszúállónak.


- Mi miatt akarnék bosszút állni - sandítottam Hátra a vállam 

fölött. 

-John azt mondta, a fejébe vette, hogy megöli azt az Antonio 

nevű vámpírt. Szerintem is megérdemelné, de... 

- Nem úgy nézek ki, mint egy megszállott gyilkos 

- Valahogy úgy - nevetett fel. - Ha megkérdezhetem, mi rosszat 

tett magával 

Egy pillanatra elgondolkodtam ezen, amíg valami más eszköz 

után matatott. A legkönnyebb válasz az lett volna, hogy „mindent". 

De nem akartam belemenni egy olyan beszélgetésbe, ami még 

a legjobb napjaimon is mély depresszióba süllyesztene engem. De 

az sem lett volna okos dolog, ha egyáltalán nem válaszolok. Semmi 

szükségem nem volt arra, hogy Pritkin megsejtse, jelen pillanatban 

Myra sokkal fontosabb számomra, mint Tony. Végül az igazságnak 

csak egy részletét árultam el, no nem mintha nem lett volna épp elég 

engem ért jogos sérelem a dagadék számláján. 

- Nem a bosszú a legfőbb célom. Fogalmazzunk úgy, hogy szeretném 

visszaszerezni néhány személyes holmimat - magyaráztam, 

majd csaknem felugrottam, amikor egy szikra ívelt át a bőröm fölött. 

Mac új szerszáma teljesen megbolondította az aurámat, mintha 

statikus feszültséggel töltődött volna fel. Igyekeztem mozdulatlanul 

ülni, felkészülve a hasonló furcsaságokra. 

- Ellopott magától valamit' 

Elnyomtam egy sóhajt magamban. Úgy tűnt, Mac nem elégszik 

meg a történet zanzásított változatával. 

- Húsz évvel ezelőtt Tony elhatározta, hogy szerez egy jövőbelátót 

az udvarába, méghozzá olyat, akiben megbízhat. De kevés a jó 

képességű médium, és egyikük sem lett volna hajlandó a vámpírmaffia 

egyik tagjának szolgálatába állni. Ekkor úgy döntött, egy gyerek 

kell neki, akit maga mellett felnevelve tesz hűségessé. És amilyen 

mázlija volt, az egyik alkalmazottjának akadt is egy lánya, aki 

tökéletesnek látszott a feladatra. Habár az apám éveken át volt Tony 

beosztottja, nem engedelmeskedett a parancsnak, hogy az udvarba 

vigyen engem.


- Az apja is renegát volt - kérdezte Mac az arcán hitetlenkedő 

kifejezéssel. 

-Nem tudom, hogy mi volt. Állítólag tudott kommunikálni 

a szellemekkel, biztos volt valami természetfeletti képessége. De 

hogy mágus volt-e vagy sem... - vontam meg a vállam. Magamban 

azt reméltem, hogy egy nap, sok másikkal együtt, még ezt a kérdést 

is feltehetem neki. - Csak azt tudom biztosan, hogy Tony egyik kedvenc 

embere volt. Mármint amíg nem szegült szembe vele. 

- Nyilván tudnia kellett, hogy reagálnak a vámpírok az ilyesmire. 

- Amennyire én tudom, azt tervezte, hogy anyámmal és velem 

együtt elszökik, mert Tonynak ellentmondani valóban nem volt túl 

egészséges dolog, de már nem maradt rá lehetősége. Tony szemében 

ez súlyos árulásnak minősült, amiért egy szimpla kivégzésnél 

súlyosabb büntetés jár. Egy mágussal olyan kelepcét gyártatott, 

mellyel fogságba ejtette apám szellemét, miután felrobbantotta 

a kocsinkat. Ezt a csapdát azóta papírnehezékként használja. 

Mac keze hirtelen keményebben markolta meg a hátamat. Magam 

mögé pislantottam, és láttam, hogy szinte megkövülten mered rám. 

- Ezt nem mondhatja komolyan. Vagy... igen 

- Úgy bizony - fordultam vissza. - Úgy tudom, az egész nem nagyobb 

egy golflabdánál, úgyhogy lényegében bárhol lehet. Tonynak 

három háza van, és vagy tucatnyi üzlete. És ezek csupán azok, 

amikről tudomásom van. Képtelen lennék az összest átkutatni, úgyhogy 

arra jutottam, ki kell szednem belőle, hol tartja. 

Igazából meg voltam győződve róla, hogy magával vitte. Annyira 

Tonyra vallana, hogy még akkor is ragaszkodjon a trófeáihoz, 

amikor az életét mentve iszkol el. 

Mac mozdulatlanul állt mögöttem, a kezei a vállamon nyugodtak. 

Az arcán még mindig a döbbenet látszott. 

Soha nem fogta el a kísértés - kérdezte végül. 

- Kísértés, mire 

- Maga a Pythia. Hogy visszamenjen, és megváltoztassa a dolgokat. 

- Elém került, hogy a szemembe nézhessen. - Megmenthetné 

a családját, Cassie. 

Sóhajtottam. Hát persze, megtehettem volna.


- Maga nem ismeri Tonyt. Amúgy meg, a Pythiának az a dolga, 

hogy őrködjön az idő menete felett, nem az, hogy maga is belezavarjon. 

A végén még megváltoztatnék valamit, amitől az egész még 

rosszabbá válna - feleltem, és arra gondoltam, amilyen az én formám, 

igencsak valószínű, hogy valami ilyesmi történne. 

- De technikai értelemben képes lenne rá - erősködött tovább. 

- Igen, megakadályozhatnám, hogy a szüleim beszálljanak abba 

az autóba, amit Tony a levegőbe repített. De ha így tennék, az egész 

további életem teljesen másképp alakulna, ahogy rengeteg más 

emberé is. Amúgy meg, Tonyt ismerve, találna más módot arra, 

hogy végezzen velünk - mosolyodtam el keserűen. - Az ilyen dolgokban 

nagyon állhatatos. 

Mac fürkésző tekintettel nézett rám, olyan hosszan, hogy már 

kezdtem kényelmetlenül érezni magam. 

- A legtöbben a lehetőséget látnák ebben a hatalomban, amivel 

a saját boldogulásukat elősegíthetik - fejtette ki. - Bármit megkaphatna, 

amit csak akar. Nagy vagyon, befolyás... 

-Az egyetlen dolog, amire vágyom, egy kellemes, bonyodalmak 

nélküli élet - néztem rá ingerülten. - Olyan élet, amelyben 

senki nem akar megölni, manipulálni vagy elárulni engem. - És 

ahol, tettem hozzá magamban, ha elszúrok valamit a munkámban, 

az nem kerül sokak életébe. - Valahogy úgy érzem, ez a Pythia-dolog 

nem ebbe az irányba mozdított el. 

Lassan elegem lett a kérdezősködéséből, és fel akartam öltözni. 

- Végzett már 

- Ó, igen - mondta Mac, miközben visszarakta eszközeit egy kis 

tasakba, majd udvariasan elfordult, amíg felöltöztem. - A jó vagy 

a rossz hírt szeretné először hallani 

Miért van az, hogy soha, semmi nem mehet egyszerűen, ami velem 

kapcsolatos 

- A jót. 

- Azt hiszem, rendbe tudom rakni. 

Meglepetten bámultam rá. Fel voltam készülve, hogy azt mondja, 

semmit nem tehet értem, és minden védelem nélkül kell az erdők 

népéhez utaznom.


- Komolyan Ez remek. 

- Tud bármit is arról, hogyan működik a védelmezője 

- Nem sokat - ráztam meg a fejem. - Valahogy az anyám révén 

került rám, de azt sem tudom, hogyan. Csak négyéves voltam, amikor 

meghalt. Sok éven át azt hittem, csak egy átlagos igézet, amit 

Tony rakatott rám afféle külön biztosítékként. 

- Átlagos igézet - horkant fel Mac szinte sértetten. - Nem, garantálhatom, 

hogy ilyennel még életemben nem találkoztam. Több 

száz éves, és felbecsülhetetlen értékű. A Kör egy igazi kincse. 

- Ez egy tetoválás, Mac, nem valami műalkotás. 

- Igazság szerint mindkettő egyszerre. 

Felemelte a jobb karját, és egy kisméretű, barna-narancsszínű 

sólyomra mutatott a könyöke tájékán. 

- Figyeljen - kérte, majd mormolt valamit, bal kezével megragadta 

a könyökénél lévő bőrt, és meghúzta. Egy szempillantással 

később egy apró, fémszínű madár ült a tenyerén, a szárnyát ugyanúgy 

kiterjesztve, mint a mágus karján lévő állat. Beletelt egy kis időbe, 

míg felismertem, hogy ez a madár maga a tetoválás, jobban 

mondva az, ami addig tetoválás volt. Most csupán egy üres, madár 

alakú bőrfelületet láttam a helyén. Jobban szemügyre vettem a kis 

fémtárgyat. Nem voltak tollai, és közel sem volt olyan részletesen 

kidolgozott, mint a tetkó. Ránézésre és érintésre is olyan volt, mintha 

tömény aranyból lenne. Egy pillanatig azt hittem, Mac valami bűvészmutatványt 

vagy illúziót használt, de visszahelyezte a madarat 

a helyére, és az a szemem láttára olvadt bele a bőrébe. 

- Mi volt ez 

- Egy vörösfarkú sólyom. A megfigyelésben van a hasznomra. 

Nem lesz élesebb tőle a szemem, de ha a környezetemet akarom 

megfigyelni, hogy megkapjam a szükséges információt, nincs jobb 

nála. 

Valami nem hagyott nyugodni. 

- Azok a könyvek odakint azt írják, még a legerősebb mágus 

számára is korlátozott a felrakható tetoválások száma, mivel mindegyik 

elvesz egy adagot a használó mágikus erejéből saját maga 

fenntartására, és még többet használat közben - néztem rá, és szin-


te beleszédültem a testét borító rajzok láttán. - Magán hogy lehet 

mégis ilyen sok 

- Nem vagyok valamiféle szupermágus, ha esetleg erre gondol - 

vigyorgott rám. - Az ilyen tetoválásoknak kétféle változata van. 

Azok, amiket közvetlenül valaki aurájába égetek, valóban részben 

az illető mágikus energiájából táplálkoznak, ez persze határt szab 

annak, hogy kire hány darab kerülhet. De az olyanok, mint az én 

sólymom, vagy a maga pentagrammája, teljes egészében külső forrásból 

nyerik az erejüket, így bármennyit hordhatunk magunkon. 

Azt leszámítva persze, hogy ki mennyit engedhet meg magának. Az 

igézet kivetése még egy egyszerűbb varázslat esetében is hónapokat 

vehet igénybe. Bele sem merek gondolni, hogy a maga védelmezője 

milyen hosszan készült. 

- Akkor maga tulajdonképpen csak hirdeti, hogy mit tud nyújtani 

- kérdeztem. Személy szerint inkább ajánlottam volna a vendégeimnek, 

hogy lapozgassák át odakint a könyveket, ahelyett, hogy 

mozgó hirdetőoszlopot csináltam volna magamból. 

- Nekem igazából nem volt más választásom. Mások számára 

ezek olyan varázslatok, melyekkel gyengébb, vagy sűrűbben használt 

mágikus képességeiket kívánják erősíteni. Az én esetemben elengedhetetlenül 

szükségesek ahhoz, hogy ne kelljen véglegesen 

itthagynom ezt a világot - mesélte, majd értetlenkedő képemet látva 

kissé elmosolyodott. - Pár éve sikerült összefutnom egy olyan 

varázslattal, ami átrágta magát a pajzsaimon, és az aurámra támadt. 

A harc során szerzett fizikai sérüléseim azóta begyógyultak, de 

a metafizikai bőrömön ejtett sebek tartósnak bizonyultak. Épp ezért 

nem is észleltem, hogy egy geis hatása alatt áll, amíg nem mondta el 

nekem. Mivel az aurám komolyan megroggyant, különösen koncentrálnom 

kell, ha másokét akarom érzékelni. 

Rémülten bámultam rá, miközben próbáltam megemészteni, 

amit ilyen nyílt természetességgel elém tárt. Nem pont az döbbentett 

meg, hogy mi történt Mackel, hanem a tény, hogy léteznek 

olyan varázslatok, melyek képesek ilyesmire. Minél többet tudtam 

meg a mágusokról, annál ijesztőbbek tűntek. 

- De ezekkel a védelmezőkkel sikerült rendbe hoznia magát -

142 

KAREN CHANCE 

tudakoltam, miközben az arcára koncentráltam, hogy ne a saját aurámmal 

foglalkozzak, újra meg újra meggyőződve arról, hogy egyben 

van, és sértetlen, Az adott körülmények között nem örültem 

volna, ha nem így van. 

Úgy tűnt, mintha Mac kitalálta volna a gondolataimat. Egyik kezével 

tett egy mozdulatot a levegőben, mire az élénkvörös és narancs 

színekben pompázó lángjaim hirtelen megjelentek kettőnk 

között, mintha egy tábortűz lobogott volna egy hideg éjszakában. 

- A védelmezőim bizonyos mértékben kompenzálják a hiányt, 

Cassie, de soha többé nem biztosítanak ilyen hibátlan, tökéletes védelmet. 

A legtöbb ember nem tudna áthatolni a védelmemen, de 

a hadmágusok nem közülük kerülnek ki. Előbb vagy utóbb az 

egyik sötét lovag felfedezte volna a páncélom gyenge pontjait, ahol 

rést üthet rajta. Amint rájöttek, hogy mi történt, azonnal visszavontak 

az aktív szolgálatból, és azt mondták, többé nem harcolhatok - 

mesélte, majd az arckifejezésem láttán grimaszolt egyet. - Ne higygye, 

hogy olyan rossz. Manapság sokkal kisebb veszélyben vagyok. 

A hangja közömbösen csengett, de a szemeiben volt valami, ami 

azt sugallta, hogy nem volt teljesen őszinte velem. Halvány gőzöm 

sem volt róla, hogy mi történik általában a kiöregedő hadmágusokkal, 

de az nyilvánvalónak tűnt, hogy Mac nem hajlandó csak úgy a 

feledés homályába merülni. Hiányzott neki a csaták izgalma, talán 

még a veszély is. 

Úgy döntöttem, ideje témát váltani. 

- Tehát az én védelmezőm a Körtől nyerte az erejét, amíg le nem 

állították. 

- így van - bólintott. - Ez adta az erejét, ugyanakkor egyfajta 

csatornát is nyitott kettejük közt. Gyanítom, hogy Johnnak igaza 

van: a Tanács attól rettegett, hogy valamilyen módon ellenük fordítaná 

a saját mágiájukat, ezért megszüntették a kapcsolatot. 

- Esetleg arra is gondolhattak, hogy így könnyebb lesz megölni 

engem. 

- Talán - mondta Mac kelletlenül. - Ez viszont azt jelenti, hogy 

a védelmezőjének semmi baja, leszámítva azt, hogy az anyjának 

nem volt elég tapasztalata az átadásban, így egy kicsit elcsúszott.


Ezen könnyen segíthetek, de úgy tűnik, nem ez itt a probléma. Pontosan 

azért állt le, amiért egy óra, amiben kimerül az elem. Új energiaforrás 

után kell nézni. 

- Miféle új forrás - kérdeztem, és lassan kezdett derengeni, mi 

lehet a rossz hír. 

- Az egyetlen, ami a Körön kívül elég erős ahhoz, hogy tápláljon 

egy ilyen varázslatot - vigyorgott rám úgy, mintha már előre élvezné 

a dilemmámat -, a maga hatalma. Az energia, ami a Pythia hivatalával 

együtt jár. 

- Na nem, ezt nem - mutattam a függöny felé. - Tegyen rám 

egyet azokból a könyvekből. 

Azok között, amikről olvastam, igen ijesztőek is akadtak. Biztos 

voltam benne, hogy találnánk megfelelőt. Mac azonban csak a fejét 

ingatta. 

- Nem tudom, hogy mekkora a veleszületett varázsereje. A saját 

aurája összemosódik a Pythia energiájával, és képtelen vagyok különválasztani 

őket. így azt sem mondhatom meg, képes lenne-e 

táplálni egy komolyabb védelmezőt. Ha nem így van, bármi, amit 

magára rakok, a Pythia erejét szívná le, és maga pontosan ezt szeretné 

elkerülni. 

- Akkor adjon egy kisebbet, valami egyszerűt - kérleltem, de 

Mac sötét pillantást vetett rám. 

- Nemsokára a tündék világába látogat, ahová a legtöbb mágus 

sem hatolna be megfelelő védelem nélkül. Az egyszerűbb varázslatok 

ott mit sem érnek, az újabb védelmezők ráadásul messze nem 

olyan hatékonyak, mint ami a vállán van. Az ilyen finom kézimunka 

ma már ritkaságszámba megy. 

- Lehet, hogy nagyobb az erőm, mint gondolná - próbálkoztam. 

Végül is jövőbelátó vagyok, csak megbirkózom egy vacak védelmező 

varázslattal. 

Mac csupán vállat vont, a mozdulattól a gyík újra rejtekhelyet keresett 

magának, amit ezúttal a kígyó mögött talált meg. Ez utóbbinak 

nem tetszett, hogy fedezékként használják, és farkával a nála 

jóval kisebb tetoválás felé csapott. A gyík elugrott előle, majd átfutott 

Mac állán, végül a feje tetején kötött ki. Ott megpihent, és a má-


gus dús szemöldöke mögül kémlelt ki, barátságtalan pillantásokkal 

méregetve a kígyót. A kis közjáték után igyekeztem újra arra koncentrálni, 

amiről Mac mesélt nekem. 

- A varázserő olyan, mint egy izom). Metafizikus ugyan, de akkor 

is olyasmi. Minél többet edzi, annál erősebb lesz. A maga képessége 

egészen biztosan nyers, faragatlan. Ezzel pedig nem fog messzire 

jutni. 

- Tony nem hagyta, hogy képezzenek engem. 

- Ennél nagyobb kárt nem is okozhatott volna magának. Egy 

erős, de képzetlen mágiahasználó csupán célpont, semmi más. Az 

erejét is elszívhatják, ha nem tudja, miként védje meg magát. A Sötét 

Kör lelkiismeret-furdalás nélkül megcsapol bárkit, akit csak tud. Ha 

ebben az állapotában szállna szembe egy sötét mágussal, az olyan 

lenne, mintha egy csecsemő állna ki egy testépítővel. Már persze ha 

nem vetné be a Pythia hatalmát. Képzésre lenne szüksége, legalább 

a védekezés terén - mondta komolyan a szemembe nézve -, és minél 

előbb elkezdi, annál jobb. 

- Oké, ezt is felveszem a tennivalók listájára - feleltem szarkasztikusan. 

Mindenki állandóan csak feladatokat ad nekem, holott épp 

elég nekem a meglévő gondom is. - Jelenleg viszont akad pár égetőbb 

probléma - fordultam vissza, megérezve, még mielőtt megláttam 

volna, hogy Pritkin az ajtóban áll. - Például az, hogy miként jutunk 

át a tündevilágba. 

- Az még csak hagyján - válaszolt a mágus, én pedig észrevettem, 

hogy már magára öltötte teljes arzenálját. Az álcázásként hordott 

hosszú bőrkabátját a karjára vetve hozta magával. - Az igazi 

nehézség a visszajutás lesz. 

- Máris indulunk 

- Nem - felelte, én pedig igyekeztem leplezni megkönnyebbülésemet. 

- Ma éjszaka. 

- Éjszaka - követtem őt a külső szobába. - De hisz a vámpírok 

akkor vannak ébren. 

Azt nem tudtam, hogy Mircea az elsötétített szobájában tartózkodik-e. 

Az első szintű vámpíroknak nem kell a napfényhez igazodniuk, 

a nap bármelyik szakaszában aktívak lehetnek. A legtöbben


azonban nappal alszanak, mivel az éjszaka kedvezőbb az energiaszintjük 

fenntartásához. Ha Mircea most ébren volt is, valószínűleg 

lomhán mozog. De éjjel már egészen más lesz a helyzet. 

- Nem fogunk behatolni a vámpírok szárnyába - emlékeztetett 

Pritkin. - A portált mágusok őrzik. 

- Akkor sem értem, mi haszna lenne - tiltakoztam, hisz a hadmágusokkal 

való találkozás egy cseppel sem lelkesített jobban, mint 

a vámpírok közelsége. Sőt, részemről még nagyobb őrültségnek 

tűnt. A Szenátus nem akart holtan látni engem. Legjobb tudomásom 

szerint. 

- Ma este régi barátaim vannak szolgálatban - tárta fel az okokat 

Mac. - Azt hiszem, át tudom juttatni magukat. 

- Még be kell szereznem ezt-azt - vette át a szó Pritkin, magára 

öltve a kabátját. Nem irigyeltem érte, tekintve hogy odakint legalább 

30 fokot mértek, de nem nagyon volt más választása. A rendőrség 

nem különösebben díjazná, hogy úgy járkál fel-alá a város utcáin, 

mintha egy akciófilmből lépett volna ki, de fegyvertelenül az 

utcára merészkednie nagyobb kockázatot jelentett, mint a hőguta. 

- Maga maradjon itt, ne legyen szem előtt - mondta, kerülve 

a szemkontaktust. - Pihenjen egy kicsit, ha tud. Lehet, hogy jó ideig 

nem lesz rá lehetősége. Ja, és Mackel rakják rendbe a védelmezőjét 

- szólt vissza az ajtó felé vonulva. - Szüksége lesz rá. 

Úgy viharzott ki a szalonból, mintha a pokol kutyái üldözték volna. 

Mac rám nézett, és megvonta a vállát. 

- Maga dönt, szivi, én csak azt kérem, hogy gondolja át. A tündék 

világa elég félelmetes hely, még akkor is, amikor épp nem a háború 

szele legyezgeti. Nem ismerek olyat, aki mostanában szívesen 

merészkedne át oda. 

-Jó, majd megfontolom - ígértem neki. Kérdeztem volna még 

néhány dolgot, de a figyelmemet lekötötte Billy, aki a falon szivárgott 

át. Olyan arcokat vágott, amiből úgy véltem, fontos információi 

vannak számomra. - Elfáradtam - szóltam oda Macnek. Ez nem 

is volt hazugság, tekintve, hogy a graiákkal egy szobában lakni nem 

volt kifejezetten pihentető. Elsősorban azonban egy kis magányra 

vágytam.


- Van egy kis priccs ott hátul - javasolta Mac. - Mára az összes 

vendégemet lemondtam, miután John megjelent, úgyhogy nem kell 

oda többet bemennem. Aludjon egyet, Cassie. 

Jót akart, így aztán nem forgattam a szememet az ajánlatát hallván. 

Na persze. Alig száz okot tudnék felsorolni, ami miatt kicsit nehezemre 

esne elaludni. 

Billy követett engem a hátsó szobába. Lerogytam az ágyra, miután 

lesöpörtem róla a vázlatrajzokkal teli füzeteket, varázskönyveket, 

és az üres chipses zacskókat. 

- Na, mi van 

Billy lekapta alig látható kalapját, és legyezni kezdte magát vele. 

- Ki kell fújnom magam - lihegte minden körülményeskedés 

nélkül. 

- Amúgy neked is jó napot. 

- Hát jónak éppen nem mondhatnám, tudod 

- Mert nekem persze olyan szuper. Mi történt a Dantéban Minden 

rendben 

-Persze, ha a „minden rendben" kategóriába neked belefér, 

hogy a Kör bezáratta a helyet, amíg az egészet átkutatják egy bizonyos 

szökevény szibilla és az illegálisan itt tartózkodó lények után, 

akik segítettek neki megszökni. 

- Átkutatják De hiszen az a vámpírok birodalma! - hitetlenkedtem. 

A zsák tartalmának maradékát pont a mágusok és a vámpírok 

között ősidők óta fennálló megállapodás miatt küldtem el Casanovához. 

A szerződés egymás birtokainak szigorú tiszteletben tartását 

kötötte ki, még csak be sem léphettek oda a tulajdonosok engedélye 

nélkül. - Megbolondultak 

- Nem tudom. Páran közülük eléggé úgy viselkednek. Casanova 

óriási cirkuszt rendezett, azonnal elküldte a képviselőit a MÁGUShoz, 

hogy hivatalosan is tiltakozást nyújtsanak be. Elég fura időket 

élünk, Cass. A hely, ugye, Tony tulajdonában van, az ő szövetségese 

pedig Raszputyin, aki ellen a Kör és a Szenátus is háborút hirdetett 

egy héttel ezelőtt. Nem tudom, milyen szabályok érvényesek 

a háborús időkben, és szerintem Casanova sincs tisztában ezzel. 

Egyelőre igyekszik biztonságos keretek között maradni. Titokban


akarja tartani azt, hogy segített neked. Azt állította, hogy egyszer 

csak megjelentél, és törni-zúzni kezdtél a barátnőiddel, mert dühös 

vagy Tonyra. A mágusok megragadták a lehetőséget, és arra hivatkozva, 

hogy hátha még ott rejtőzködsz valahol, nekiálltak átkutatni 

az egész kaszinót. 

- Remek. Most már olyan holdkórosnak is tartanak, aki minden 

további nélkül ámokfutást rendez. 

- Olyan holdkórosnak, aki ámokfutást rendez, sőt gyilkol is. 

- Mi van 

- Bizony. Megjelent pár mágus, és gyilkosként beszéltek rólad. 

Részleteket nem tudtam meg, de feltehetően arról a két társukról 

van szó, akik meghaltak a kaszinóban. 

Kezdtem nagyon rosszul érezni magam. 

- Mondd, hogy nem a graiák... 

- Nem, nem ők voltak. Jól felforgatták a helyet, de a mágusokkal 

Mirandáék végeztek. A nagyobb erejű vízköpők hátramaradtak, 

hogy a többieknek biztosítsák a menekülést. A mágusok elkezdték 

lemészárolni őket, erre a többiek teljesen bevadultak, és voilá: két 

halott mágus. 

- De a vízköpők csak önvédelemből támadtak! 

- Oké, ezt akár fel is hozhatnák védelmükre a tárgyaláson, de kicsi 

az esély rá, hogy egyáltalán részt vesznek rajta. Casanova kimenekítette 

Miranda népét, és elrejtette őket. Azután Tonyra kent mindent, 

őt tette felelőssé azért, hogy illegális bevándorlókat alkalmazott. 

Egész ügyesen fedezte le magát, de ezzel téged nem mentett ki 

a slamasztikából. 

Hátradőltem az ágyon, az agyam tompán zakatolt. Ez nem lehet 

igaz. Biztos csak valami rémálom, amibe jól belekavarodtam, de 

most már mindjárt felébredek. 

- Ha a Kör tudja, hogy a vízköpők felelősek az embereik haláláért, 

akkor miért okolnak engem 

- Nem tudom - nézett rám Billy tanácstalanul. - Láttam a holttesteket, 

teli voltak karmolásokkal és harapásokkal. Azt hiszem, a Kör 

ezt is rád fogta azzal, hogy teljesen elvesztetted az eszedet. 

- A francba!


- Nagyjából ennyit tudtam meg. Ahogy már mondtam, teljesen 

lemerültem. Nem szeretek kellemetlenséget okozni... 

- Na ne, mióta 

- Nagyon vicces, Cass. A fél napot azzal töltöttem, hogy fontos 

infókat gyűjtsek neked, és... 

Közbevágtam, mert túl fáradt voltam ahhoz, hogy végighallgassam 

a szokásos blablát. 

- Oké, gyere, és töltsd fel magad, de aztán vissza kell menned 

a Dantéba. Át kell adnod egy üzenetet Casanovának. 

- Lehet, hogy nem is hallana engem - tiltakozott Billy. - Nem 

minden démon látja a szellemeket, főként nem emberi testben. 

- Akkor kreatívnak kell majd lenned - cukkoltam, de Casanova 

aznap reggeli reakcióját felidézve biztos voltam benne, hogy nagyon 

is jól meg fogják érteni egymást. De ha nem így lenne, Billynek 

akkor is végre kellett hajtania a feladatát. Létfontosságú volt, hogy 

Casanova biztonságba helyezze a neki küldött csapdákat. Mivel mágusok 

dúlták fel keresztül-kasul az épületet, félő volt, hogy rájuk 

akadnának, és abból már sokkal nehezebben tudná kimagyarázni 

magát. Vagy ha mégis megtenné, azzal csak engem hozna még kínosabb 

helyzetbe, már ha beszélhetünk még egyáltalán ilyenről. 

Mindenesetre egy újabb szög lenne a koporsómban. Arról nem is 

beszélve, milyen komoly fegyverek kerülnének a kezükbe, ha csak 

azokat vesszük figyelembe, amiket ide elhoztam. Felsóhajtottam, 

mert úgy éreztem, nem lett volna szabad megválnom tőlük. 

Billy egy számomra szokatlanul hosszúnak tűnő energiatöltekezés 

után visszaindult, én pedig úgy gondoltam, itt az ideje egy kis 

pihenésnek. Az álom helyett azonban a jól ismert bizonytalanság 

érzése következett, az ágy eltűnt alólam, és zuhanni kezdtem. Megpróbáltam 

kiáltani, figyelmeztetve Macet, hogy egy kis utazásra indulok, 

de a sötétség körülölelt és magába szippantott.

7. fejezet 

A térdem ezúttal is valami kemény padlónak ütközött, talán márvány 

lehetett. A fejem jól hallható reccsenéssel ütődött neki valaminek. 

Egy elmosódott zöld folt imbolygott a szemem előtt, jó párat 

kellett pislognom, míg kitisztult a kép. Egy porfír váza állt előttem, 

magasabb volt, mint én. A fogói gúnyosan vigyorgó gorgófejeket 

ábrázoltak. Egy percig csak kuporogtam a lábánál, miközben a fejem 

és a térdeim versengtek a leginkább meggyötört testrész címééit. De 

a márvány túl hideg volt meztelen lábaimnak, és nem is tűnt jó ötletnek 

a nyílt színen heverésznem. A váza talapzatára támaszkodva ülő 

helyzetbe húztam magam, és lassan körülnéztem. 

Egy kis falmélyedésben voltam, mely egy nagy, kör alakú szobához 

tartozott. A sötétzöld márványpadlót aranyló vonalak hálózták 

be, melyek pontosan egy gigantikus méretű csillár alatt futottak 

össze. Még három ilyen fényforrás világította be a felfelé vezető lépcsősort. 

A kristályok csillogása mintha szikrákat szórt volna az alattuk 

elvonuló tömegre. 

Férfiak és nők jöttek-mentek a teremben, szaténruhák susogását 

hallottam, habár a gyertyák gyenge fénye mellett csak homályosan 

láttam. Frakkban érkező urak kísérték ékszerekkel teleaggatott dámáikat. 

Nemes kelmék, brokátok és selymek vonultak el előttem. 

A színek, minták és hangok olyan kavalkádjába csöppentem, mely 

nem sokat segített abban, hogy lecsillapítsam a fejem zúgását. 

A ruhák zöme stílusában azokra hasonlított, amelyeket a színházban 

láttam, de akadt köztük néhány egzotikusabb darab is. Egy 

férfi afrikai törzsfőnöki öltözetben pompázott, annyi aranyat hordva 

magán, amivel egy kisebb országot is megvehetett volna. Aztán 

felbukkant egy tógába öltözött alak. Úgy tűnt, mintha jelmezbálba


csöppentem volna, de már rájöttem, hol vagyok valójában. Magam 

alá húztam a lábamat, és igyekeztem minél jobban beleolvadni 

a sötétségbe. Sajnos a kis mélyedés nem nyújtott elég jó búvóhelyet, 

főként a jelenlévők adottságait ismerve. Egy ideig csak döbbenten 

meredtem magam elé, hisz soha életemben nem láttam még 

együtt ennyi vámpírt. 

Ezután egy még különösebb látvány keltette fel a figyelmemet. 

Egy áttetsző, szinte láthatatlan alak húzódott meg az egyik fal mellett. 

Oly tökéletesen olvadt bele a csillárokra helyezett gyertyák lobogó 

árnyékába, hogy egy pillanatig azt hittem, csupán a képzeletem 

játéka. A fura lény azonban ekkor elhaladt egy festmény előtt, 

mely az idők során úgy besötétedett, hogy a témája már megfejthetetlen 

volt. A szinte fekete háttér előtt jobban kivehettem a lopakodó 

formát: egy pasztellszínű, amorf, sok színben játszó alak volt. 

Elsőre szellemnek néztem, de az egyetlen felismerhető testrésze 

a feje volt, amin két óriási ezüstszem foglalt helyet. Bármi is volt ez 

az izé, az biztos, hogy sosem élt emberként. 

Annyira érdekelt ez a jelenség, hogy szinte elfelejtettem, milyen 

szorult helyzetben vagyok. A Pythia hatalmának jó részét még nem 

értettem, de a szellemek világát jól ismertem. Találkoztam már olyanokkal, 

akik évszázadok óta kóboroltak köztünk, meg olyanokkal 

is, akik teljesen újnak számítottak a szellemek világában, egyelőre 

még azt sem fogták fel, hogy meghaltak. Akadtak köztük barátságosak, 

ijesztőek, és olyanok is, melyek egyáltalán nem tűntek szellemeknek. 

De ez, amit most láttam, egyik kategóriába sem illett. Be 

kellett ismernem, hogy fogalmam sincs, mit látok magam előtt. 

A tömeggel együtt haladt a lépcsővel szemben elhelyezkedő 

bálterem felé. A helyiség belsejéből nem sokat láttam, mivel inkább 

a vámpírok szemének megfelelően volt megvilágítva, vagyis szinte 

teljesen sötét volt. Csak a nevetéseket hallottam, és néha felbukkant 

egy-egy arc, vagy egy ruha. De a parfümillat és a vér szagának keveredésétől 

nehéz levegő meggyőzött arról, hogy nem is vagyok kíváncsi 

a benti történésekre. 

Egy fiatal, talán húsz év alatti férfi néhány méterre előttem ácsorgott. 

Külsejével eléggé kirítt az elegáns társaságból, hiszen csak egy


szilvaszínű selyemnadrágot viselt, mely mélyen a csípője alján kezdődött. 

Felsőteste és lábfeje csupasz volt, hosszú haja a vállára omlott. 

Itt-ott egy kis hullám is megfigyelhető volt benne, a tincsek fekete 

selyemként takarták be a fiú sápadt bőrét. 

Szerettem volna megmozdulni, kijutni erről a helyről, ahol a szívdobogásomat 

mindenki hallotta, aki a teremben tartózkodott. De 

a srác pont az utamban állt. Szerettem volna elkerülni, hogy az ittlétem 

okát firtató kérdésekre kelljen válaszolnom, mivel még azt sem 

tudtam, hol van az az itt. Ekkor azonban felbukkant az egyik vendég, 

egy szőke vámpír, aki valamiféle katonai egyenruhát viselt: vörös 

zubbonyt arany berakásokkal, és kifényesített fekete csizmát 

húzott. Határozott léptekkel közelített a fiúhoz, szeme nyilvánvaló 

vágyakozással méregette a testét. 

A srác megremegett, a háta megfeszült, a farpofái összerándultak. 

A fejét szégyenlősen lehajtotta, az állán a fény és árnyék játszott 

egy pillanatra. Az arcát egészséges pír öntötte el. Most úgy nézett ki, 

mint a kerubok, amelyek a terem mennyezetéhez közel húzódó 

falfestményekről pislogtak le ránk a sötét háttérből kivilágló rózsaszín 

arcukkal. A vámpír levette az egyik kesztyűjét, mely az egyenruhájához 

tartozott. Birtokló mozdulattal végigsimított a fiú oldalán. 

Az ujjai eljátszottak a bordák közt, majd elértek a csupasz bőr és 

a vékony selyem találkozásához. A fiatalember mellkasa gyorsabban 

kezdett emelkedni és süllyedni, de a kis ziháláson túl semmi 

más hangot nem adott ki. A tekintetemet a srác meztelen lábfejére 

szegeztem, mely pont a szemem előtt volt, ahogy megpróbáltam 

beleolvadni a padlóba. A bőre szinte világított a sötétzöld padlón 

állva, és nevetségesen védtelennek tűnt a vámpír nehéz csizmája 

mellett. 

A fiú felszisszent, ahogy a szőke közelebb hajolt hozzá, talán 

akkor pillantotta meg először a tűhegyes fogakat. De a vámpír keze 

ekkorra már átfonta a derekát, és erősen tartotta remegő hátát. Az 

áldozat egy apró kiáltást hallatott, amikor kilyukasztották a nyakát, 

és jól láthatóan megvonaglott a teste. De pár másodperc múltán 

már ő karolta át a vámpír nyakát, és közelebb húzta magához, miközben 

mély, nyíltan vágyakozó hangok szakadtak fel a torkából.


A vámpír egy perc múlva felemelte a fejét, a szája már ugyanolyan 

vörös volt, mint az egyenruhája. A fiú rámosolygott, a vérszívó 

pedig szenvedélyesen beletúrt a hajába. Rövid pelerinjét a fiatalember 

vállára terítette, majd együtt sétáltak be a bálterembe. 

Enyhe émelygés fogott el, amikor rájöttem, miért is nem láttam 

eddig egyetlen pincért sem a teremben, és poharak csilingelését 

sem hallottam. Amikor az emberek szíve megáll, a vérnyomás 

a testben nullára csökken, a vénák összeesnek, és a vér rövidesen 

kicsapódik. Nemcsak hogy így kevésbé ízletes, de nehezebb is kinyerni. 

Még a vámpírbébik is hamar megtanulják, hogy mindig élő 

alanyt válasszanak. Ezen partin a frissítők saját lábaikon jártak 

körbe. Rövidnadrágomban és felsőmben én is inkább tápláléknak 

tűntem, mint vendégnek. 

Mintha csak erre a gondolatra rímelne, az egyik vámpír hirtelen 

rám emelte a tekintetét. Őszülő kecskeszakálla volt, mely jól illett 

ruhája ezüstbrokátjához. Az öltözetet farkasszőrnek tűnő berakások 

díszítették, és egy hosszú prémes palást volt a vállára vetve. Abban 

is volt valami farkasszerű, ahogy állt, egyik lába még az utolsó lépcsőfokon 

nyugodott. Az orrát a magasba emelte, mintha zsákmány 

után szimatolna. Fekete szeme megtalált engem, és hirtelen érdeklődés 

jelent meg addig kifejezéstelen arcán. 

Talpra álltam, és botladozva megindultam a tömeg felé, miközben 

egyre nagyobb pánik fogott el. Az egyetlen ajtó a bálterem felé 

vezetett, így abba az irányba indultam el olyan hévvel, mintha az 

életem függne tőle. Persze valószínűleg ez is volt az igazság. Valahogy 

sikerült a vámpír előtt elérnem a bejáratot, talán azért, mert ő 

volt annyira udvarias, hogy ne két könyökkel törjön utat magának 

a tömegben. Amikor azonban a sötét, barlangszerű terembe lépve 

hátrapillantottam, azt láttam, hogy igencsak közel jár. Az eddig közömbösen 

mérlegelő szemekben most olyan várakozást véltem felfedezni, 

amitől összerándult a gyomrom. Egyes vámpírok szeretik 

megfélemlíteni áldozatukat. Amilyen szerencsém volt, rögtön elsőre 

egy ilyennel akadtam össze. 

Gyorsan körülnéztem a teremben, de más kijáratot nem láttam. 

A kinti lépcsőkből következtethettem volna erre, hisz minden bi-


zonnyal a föld alatt voltunk. Igyekeztem összpontosítani, de meglehetősen 

nehezemre esett, mert közben azt éreztem, hogy az energia 

úgy mászott fel a bőrömön, mint egy zsongó rovarraj. Egyáltalán 

nem tudtam irányítani, csupán konstatáltam, hogy a körülöttem tolongó 

tömeg hatására szinte már túlcsordult bennem. A rémületem 

csak fokozódott, amikor felfedeztem, hogy nem egyszerűen egy 

vámpíroktól hemzsegő terembe kerültem. Itt kizárólag mester szintű 

vámpírok mulatoztak, ráadásul százával. 

Ez a zsinat, jutott eszembe egy kifejezés a múltamból. Csakis az lehetett. 

Minden Szenátus kétévente nagy gyűlést tartott, melyen a mester 

vámpírok megvitatták a fontos kérdéseket. Én persze sosem jártam 

ilyeneken, de Tony mindig napokig készülődött rájuk. Annyiszor 

gondolta meg magát a ruháit és a kísérőit illetően, mint egy szalagavatóra 

készülő gimis. A megjelenésével mindenkit le akart nyűgözni, 

és erre meg is volt az oka. Az egyhetes rendezvény volt az egyetlen 

lehetőség arra, hogy hasonszőrű, alacsonyabb szintű vámpírtársaival 

együtt beférkőzhessenek a legnagyobbak, vagyis a Szenátus-tagok 

kegyeibe. Ilyenkor aztán ment a talpnyalás, üzletek köttettek és szövetségek 

jöttek létre a következő két évre vonatkozóan. Tony mindig 

állig felfegyverkezve, testőrök kíséretében jelent meg a zsinatokon, 

mivel közismert volt, hogy a szórakozás néha kicsit elfajul. 

Ösztönösen a zenekar felé vettem az irányt, mivel az ő aranyszínben 

fénylő hangszereik adták a legtöbb fényt az egész bálteremben. 

Csak remélni tudtam, hogy nem én leszek a zsinat legfrissebb 

áldozata. Kezdtem belátni, milyen rossz ötlet volt belépni ide. 

Sehol egy kijárat, menekülőút vagy oldalfolyosó. Csak egyetlen nagyobb 

bemélyedést láttam a falban, melyet vörös függönyök takartak 

el. Mikor legközelebb hátranéztem, üldözőm már alig karnyújtásnyira 

volt. Hirtelen a lélegzetem is elakadt attól, amit láttam. 

Elborzadva tudatosult bennem, hogy a korábban farkasbundának 

tűnt prém egyáltalán nem az volt. A férfi mellkasán összekulcsolt 

mancsok átlagos kinézetűek voltak. A fejet azonban, amely a vámpír 

hátáról lógott le, rózsaszín bőr és szőkés haj keretezte. Alaposabban 

ugyan nem sikerült szemügyre vennem, csupán egy pillanatra villant 

elő az egyik karja mögül, amikor utánam nyúlt, de nekem ennyi is


épp elég volt. A szemem azt sugallta nekem, amit az agyam nem volt 

hajlandó elfogadni. A vámpír épp egy átalakulás közben lévő vérfarkassal 

végzett, majd megnyúzta, így a szürke bunda emberi bőrré 

változott a prémnek a váll köré kanyarított részén. 

Megpróbáltam visszaugrani a saját koromba, de a fejem zúgott, 

és képtelen voltam koncentrálni. Keményen az alsó ajkamba haraptam, 

nehogy elájuljak, és igyekeztem eljutni a zenekarig. Abban 

bíztam, valahol csak rábukkanok egy rejtekajtóra, de a klarinétos 

olyan erővel taszított vissza, hogy a földre zuhantam. Fekete csizmák 

jelentek meg a szemem előtt, amelyek még a gyenge fényben 

is csillogtak. Egy kéz ragadta meg a hajamat, majd belekapaszkodva 

talpra rángattak. 

A vámpír fekete szemében sötét tűz lobogott. Belenézve azonnal 

megfeledkeztem sajgó fejbőrömről. 

- Messziről érezni rajtad a mágiát - közölte velem erős, de számomra 

ismeretlen akcentussal. - Nem hittem volna, hogy az angoloknak 

van elég vér a pucájukban ahhoz, hogy ilyen ritka csemegével 

várjanak. 

A tekintetem a koponyájától megfosztott fejre esett, mely most alig 

néhány centire himbálózott tőlem. A torkom elszorult az iszonyattól. 

Tökéletesen láttam a beesett arcot, a fényét vesztett hajat, az üres 

szemgödröket. Meg kell mondjam, az élettelen bunda jobban megrémisztett, 

mint a vámpír, aki viselte. Ha érintkezésbe kerülök vele, 

jó eséllyel látomásom támadt volna a teremtmény életéből, és amilyen 

az én formám, egész biztosan az utolsó perceit éltem volna át. 

Megpróbáltam minél jobban elhúzódni a prémtől, mert semmi 

kedvem sem volt megtudni, milyen érzés, ha valakit élve megnyúznak. 

A vámpír fogást váltott rajtam, a hajam helyett a könyökömnél 

ragadott meg. Hüvelykujjával végigsimított a karomon. Az érintése 

puha és gyengéd volt, mégis úgy éreztem, mintha a kezéből folyékony 

fém csörgedezett volna át az ereimbe. A fájdalom túl egyszerű 

kifejezés arra, ami az egész testemet átjárta. Könnyek szöktek a szemembe, 

és hirtelen a saját testemet kivéve semmit sem érzékeltem 

a világból. A vámpír ujjával eljutott a csuklómig, és vér buggyant ki 

a bőrömre, mintha csak késsel metszette volna fel a karomat.


- Általában reszketnek az ötlettől, hogy mágiahasználókkal táplálkozzanak, 

túlságosan is félnek a mágusok bosszújától - mondta 

megvetően. - Nem fogom elfeledni, hogy megköszönjem a házigazdánknak 

ezt a figyelmességet. 

A pánik és az adrenalin együtt dübörgött a véremben, de nem 

volt hova menekülnöm. Elhúzódtam tőle, bár tudtam, hogy teljesen 

felesleges. A vámpír elmosolyodott. 

- Most pedig lássuk, az ízed is olyan finom-e, mint az illatod. 

Ekkor egy meleg kéz nehezedett a vállamra, és a férfi arcáról 

azonnal lefagyott a mosoly. 

- Ez már foglalt, Dmitri. 

Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam, ki szólt. A bársonyos 

hang összetéveszthetetlen volt, ahogy a kellemes érzés is, mely végigtáncolt 

a karomon, tompa lüktetéssé csillapítva az addig kínzó 

erősségű fájdalmat. Dmitri arcán a harag felhője suhant át. 

- Akkor magad mellett kellett volna tartanod, Basarab. Te is ismered 

a szabályokat. 

Egy bordó köpönyeg terült rám, a sötétben a mélyvörös szín 

szinte feketének látszott. 

- Talán nem hallottál jól az előbb - mondta Mircea udvarias hangon. 

- Nem is csoda, ilyen közel ehhez a rémes zenebonához. 

- Nem érzem rajta a szagodat - kötekedett Dmitri gyanakodva. 

- A vendéglátónk röviddel érkezésem után különbeszélgetésre 

hívott. Úgy gondoltam, ezen a tárgyaláson nincs szükségünk avatatlan 

fülekre - magyarázta Mircea, de a joviális tónus már teljesen 

eltűnt a hangjából. 

Úgy látszott, Dmitri nem fogta fel a figyelmeztetést. A tekintetét 

a nyakamon hevesen lüktető érre szegezte, és felhúzta az ajkát, kivillantva 

hegyes szemfogait. 

- Úgysem fog addig élni, hogy bárkinek is elmondhassa, amit 

odabenn hallott volna - jelentette ki, miközben egyre erősebben 

szorított. Az ujjai úgy belemélyedtek a karomba, hogy tudtam, meg 

fog látszani a nyoma. A csuklómnál keletkezett vágás még szélesebbre 

nyílt, és a vér is buzgóbban kezdett csordogálni belőle. 

- Ezt majd én döntöm el - vetette ellen Mircea lágy, de ellent-


mondást nem tűrő hangon. Karját a derekam köré fonta, és magához 

húzott. A másik kezével Dmitri csuklóját kapta el. A vámpír 

nyelt egy nagyot, a keze görcsbe rándult Mircea szorításában. Az 

energia szinte szikrázott kettejük között, úgy telítette meg a levegőt, 

mint valamiféle égető pára. Azt hittem, beeszi magát a bőröm alá is, 

ha sokáig ott maradok a közelükben. 

Mircea a karjával megtartott engem, de minden erőmre szükség 

volt, hogy a térdeim ne rogyjanak össze. Mircea energiája csak 

tovább emelkedett, egy meleg hullám az én testemet is elérte. Úgy 

láttam, Dmitri nem találta ugyanilyen kellemesnek. Nyilvánvalóan 

megrettent, de makacsul kitartott. Olyan vasmarokkal szorította 

a karom, hogy a kézfejem teljesen elzsibbadt. A két vámpír egy 

hosszú percen át feszülten meredt egymásra, majd Dmitri hirtelen 

hátralépett, a karját dörzsölgette és lihegett. A szemében halálos 

gyűlölet izzott. 

Mircea kezébe vette a sérült karomat, kinyújtotta, és szemügyre 

vette a felnyílt, vérben ázó bőrt. Lehajtotta a fejét, szemét azonban 

egy pillanatra sem vette le a másik vámpírról. A nyelvét egyenletes, 

határozott mozdulatokkal végighúzta a seben. Megkövülten bámultam, 

ahogy lenyalta rólam a vért. Képtelen voltam nem odanézni, 

amikor a büszke fej a csuklómhoz hajolt, és valósággal megbabonázott 

a meleg, nedves nyelv érintése. Mircea egy perc múlva felegyenesedett, 

én pedig hitetlenkedve felkiáltottam. Ahol az imént még 

egy hosszú seb húzódott, most csupán a fakó, teljesen ép bőrt láttam. 

- Ha szeretnéd folytatni a vitát, bármikor szívesen állok elébe - 

közölte Mircea, még mindig a másik vámpírra nézve. Dmitri szája 

széle megremegett, de aztán lesütötte a szemét. 

- A világért sem bántanám meg a házigazdát azzal, hogy botrányt 

okozok - jelentette ki mogorván. Hátralépett, de minden 

mozdulatából végtelen düh sugárzott. - Az azonban nem fog feledésbe 

merülni, hogy megsértetted a szabályokat! 

Ahogy Dmitri eltávozott, a körülöttünk sűrűsödő energiamező 

úgy elpárolgott, mint a köd, amikor kisüt a nap. Az adrenalin, ami 

eddig dolgozott bennem, most visszavonulót fújt, és rám tört a remegés. 

Ha Mircea nem tart a karjában, újra a földön kötöttem volna


ki. Néhány közelben ácsorgó vendég, akik érdeklődéssel várták 

a szócsata végkifejletét, most csalódottan fordult el. 

Mircea lassan hátrálni kezdett velem, egészen a sötét falmélyedésig. 

Néhány lépésre tőlünk egy szobortestű barna női és egy 

szőke férfi vámpír egy fiatal nő véréből falatozott. A vámpírnő egy 

székben ült a fal mellett, a lány teste az ölében nyugodott, miközben 

a nyaki vénáját szívta. Az áldozat feje hátracsuklott, szőke hajtincsei 

kuszán omlottak a válla köré, éles kontrasztot képezve a barna 

hajú vámpír mélyvörös színű ruhájával. A férfi vámpír kettejük 

előtt térdelt, hosszú, zafírokkal díszített köpenye úgy takarta be testét, 

mintha egy vízesés hullámai jelentek volna meg rajta. Gyanítottam, 

hogy éppen másik behatolási pontot keres. 

Meglazította a lány szilvakék színű selyemtunikáját, majd lassan 

lecsúsztatta a válláról, áthúzva rajta a kezeit is. A szolidan csillogó 

ruhadarab a lány csípőjénél állapodott meg, feltárva a felsőtestét. 

Az áldozat halkan felnyögött, de lehetetlen volt megállapítani, hogy 

tiltakozni próbált, vagy épp a folytatásért könyörgött. A férfi néhány 

másodpercig simogatta a lány oldalát és hasát, majd az egyik ujjával 

megkereste a mellében lüktető eret. A fiatal nő felemelte a kezét, 

a férfi vállára helyezte, mintha át akarná ölelni. 

A vámpír gyengéden megfogta a lány egyik mellét, hüvelykujjával 

lágyan cirógatta a bimbó környékét. Áldozata jól láthatóan megremegett, 

és ekkor a férfi szája is bejárta ugyanazt az utat, amit az 

előbb a kezei. Néhány másodperccel később a lány élesen felsikoltott, 

amikor a tűhegyes szemfogak fehér húsába vájtak. 

A vámpírnő hátrahúzta a lány fejét, tökéletes ívben feszítve meg 

a testét. Társa eközben kezével, nyelvével és fogaival is igyekezett 

minél közelebb vonni magához a táplálékforrást. Minden mozdulat 

tökéletesen olvadt bele a következőbe, valamiféle hipnotikus ritmus 

alapján. A fiatal nő teste rövidesen megállíthatatlanul reszketni 

kezdett a kettős vérszívás hatására. Egyre szaporábban szedte a levegőt, 

a bensőjét elárasztották az érzéki örömök. Végül már összefüggéstelen 

szavakkal könyörgött a folytatásért. 

Nyeltem egy nagyot. Az európai vámpírok szemmel láthatóan 

nem követték a Szenátus által elfogadott táplálkozási módszert,


vagyis a vérmolekulák begyűjtését bőrön át vagy a levegőből. Lehet, 

hogy az időbeli eltérés okozta, vagy itt egyszerűen másféle szabályok 

szerint játszottak. Tony vámpírjai épp elégszer laktak jól 

a szemem előtt ahhoz, hogy azt higgyem, az efféle módszerek hidegen 

hagynak. De ők jóval egyszerűbben tették a dolgukat, szó sem 

volt az érzékek ilyen felkorbácsolásáról. Ha választanom kellett 

volna, valószínűleg az ő nyers brutalitásuk mellett teszem le a voksom. 

Ha már úgyis meg kell halnom, legalább érezzem, hogy egy 

ellenség végez velem, és ne vágyjak rá úgy, mint egy szeretőre. 

A férfi becsúsztatta egyik kezét a tunika szövete alá, és a lányból 

másodpercek múltán a vágy sikolya tört elő. A vámpír azonban rá 

sem pillantott, egész végig a barna hajú nő tekintetét kereste, és 

amikor a pillantásuk találkozott, a forró szenvedélyt lehetett kiolvasni 

belőle. A táplálkozás intim cselekedetnek számít a vámpírok 

körében, nagyon ritka eset, hogy megosztoznának egy áldozaton. 

A lány eközben már túl volt azon, hogy a külvilággal vagy a helyzetével 

törődjön. A csípője megemelkedett, és egy olyan mélyről jövő, 

kielégült nyögést hallatott, amelyre több közelben álló vendég érdeklődve 

kapta fel a fejét. 

Miután ez a hang némiképp kizökkentett a kábulatomból, a tekintetemet 

sikerült levennem a furcsa hármasról. Az jutott eszembe, 

vajon az a szerencsétlen lány tudja-e, hogy csupán mások szenvedélyének 

kiszolgálója lett belőle. Nem tudtam, vajon így, mosolyogva 

megy-e a halálba, vagy a frissítők utolsó cseppig való kiszárítása 

udvariatlan gesztusnak számít ilyen körökben. De leginkább 

az érdekelt, vajon Mircea is ugyanezt látja bennem Egy lehetőséget, 

miáltal tovább növelheti a hatalmát Hirtelen meleg ajkak találtak 

utat a nyakamhoz. 

- Az itteni emberek kizárólag szórakoztatási és fogyasztási céllal 

vannak ma jelen - mormolta fátyolos hangon a sötétben. - Te melyikhez 

tartozol 

A tarkómon és a vállamon érzett puszta lehelete elegendő volt 

ahhoz, hogy a szívem gyorsabban verjen, a testem megfeszüljön. 

Mélyen beszívta az illatomat, és megremegtem, félig a rettegéstől, 

félig a vágytól. A geis nem törődött azzal, hogy ez a Mircea nem az


volt, akit én ismertem. Most egy vámpír mesterrel álltam szemben, 

akinek semmi oka nem volt arra, hogy megvédjen engem. Az igézet 

nem tudhatta, hogy minden valószínűség szerint csupán azért érdeklődött 

utánam, hogy megtudja, mi volt az a közjáték a színházban. 

A geis azzal sem foglalkozott, hogy Mircea beszélgetés közben 

meg is éhezhet. 

- Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Veszélyben vagy - jelentettem 

ki. Még saját magam számára is esetlenül hangzott, de annyi 

mindent nem mondhattam el neki, hogy nem maradt más lehetőségem. 

- Igen, tudom, Dmitri most is figyel, és ő nem az, aki könnyedén 

átengedi a prédát. Meggyőzően kell alakítanunk, nem igaz 

Egy pillanatra láttam a felvillanó lángokat a szemében, mielőtt 

egy kéz csúszott a fejem mögé, és egy forró száj tapadt az enyémre. 

Arra számítottam, hogy engem is elfog a szenvedély, nem arra, 

hogy teljes és mindent elsöprő megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam 

a csók pillanatában. Ahhoz hasonló érzés volt, mint amikor sokáig 

kell visszatartani a lélegzetünket, és aztán végre újra beszívhatjuk 

a levegőt. A mellkasára tapasztott kezeimmel önkéntelenül is simogatni 

kezdtem, ezt leszámítva hosszú időn át mozdulatlanul álltam, 

és hagytam, hogy csókoljon. Aztán a kezem lecsúszott a válláról, 

végigsimítottam az oldalát, egészen a karcsú, meleg tapintású csípőjéig. 

Nem érzéki simogatásnak szántam, de valahogy mégis az 

lett belőle. Egy széles tenyér fogta át a derekamat, egy forró nyelv 

csúszott be ajkaim közé, és a geis ekkor kelt csak igazán életre. 

A különbség akkora volt, mint egy gyufa és egy tábortűz között. 

Egy kis nyögés hagyta el a számat, és magamra húztam Mircea testét. 

A csókban valóban lángok lobbantak fel, körülvettek minket, 

beférkőztek a bőrünk alá. Úgy éreztem, mintha a testemben szikrák 

hullanának szerteszét. Sokkal jobb volt, mint ahogy gondoltam volna: 

erős, kemény, forró és vad. A kezem egyetlen feladata az volt, 

hogy beletúrjon a sűrű, sötét hajba. A szám nem volt másra való, 

mint hogy ízlelgesse a nyelvét. 

Erős karok emeltek fel, és Mircea háttal nekidöntött a falnak, 

majd a korábbinál is nagyobb hévvel estünk egymásnak. A keze


még szorosabban ölelte a derekamat, a lábát úgy támasztotta meg, 

hogy utat engedjen az enyémnek. Combjaimmal körülöleltem meleg, 

izmos testét. Fizikai fájdalmat éreztem, annyira akartam, hogy 

bennem legyen. Ahogy az imént látott lány, most már engem sem 

érdekelt a körülöttünk lévő világ, sem az, hogy milyen hangokat 

adok ki. Akartam őt, olyan kínnal, hogy már attól féltem, teljesen elemészt. 

A csóknak végül akkor szakadt vége, amikor elfogyott a levegőm. 

Az arcomat Mircea mellkasába fúrtam, aprókat zihálva. A fenyőre 

emlékeztető jellegzetes illat most is körülölelt. Szinte láttam 

magam előtt a zöldellő, mély erdőt a kora esti égbolt alatt. Beszívtam 

testének melegét, és hirtelen nagyon gyengének éreztem magam. 

Csak azért maradtam állva, mert Mircea testével nekem nyomódott, 

a falhoz préselt engem, a bőrünk összeért. Egy kis idő múlva 

szétváltunk. Mircea maga is kissé bizonytalannak tűnt, és én is 

nehezen találtam meg a lábaimat. 

- Úgy látom, szerteágazó a tehetséged, kis boszorkány. 

Bármit is válaszoltam volna erre, a torkomon akadt a szó, amikor 

tudatosult bennem, milyen ruhát is visel. A színházban látott öltözéke 

átlagosnak volt mondható, ez a mostani azonban egy cseppet 

sem. A kezem egy olyan bordó kabáthoz simult, mely terjedelme 

alapján akár köpenynek is beillett. Tömör, nehéz gyapjúból készült, 

selyembolyhokkal és vastag, aranyszínű szegéllyel. Valamivel 

térd alatt végződött, ameddig sötétbarna csizmája szára ért. A kabát 

szétnyílt, alóla egy vékony, aranybarna ruha bukkant elő. A puhaságából 

ítélve nem lehetett más, csak kasmír. Nem feszült rajta, 

mégis láttatni engedte mellkasának gondosan kidolgozott izmait, 

hosszú derekát, széles csípőjét és tetemes méretű férfiasságát. 

Feltételeztem, hogy valamiféle tradicionális román nemesi öltözék 

volt, és meglepően jól állt rajta. Az azonban nem tűnt valószínűnek, 

hogy csupán divatozás céljából vette magára. Mircea az olyan, 

egyszerűbb ruhákat kedvelte, melyek tökéletes szabásukkal tűntek 

ki a többi közül. Ma a ruházatával is egy üzenetet hordozott, sokkal 

jobban hangsúlyozta származását, mint a színházban viselt öltözék. 

Ott a mellényére hímzett sárkányok szinte észrevehetetlenek voltak


- noha egy vámpír szeme egész biztosan messziről felfedezte őket 

-, csupán szolidan utaltak a családi címerre. Az a ruha suttogva beszélt 

viselője rangjáról, míg ez harsogott róla. Fogalmam sem volt, 

mi mindennek az üzenete, és miért érezte szükségét annak, hogy 

úgy járjon-keljen, mint egy barbár törzsfőnök. 

A hatást csak fokozta a kard, mely ékszerekkel díszített övébe 

fűzve lógott lefelé. Az arany- és rubindíszek halványan csillantak 

meg a gyenge fényben. Az ékkövek nehéznek és nagyon réginek 

tűntek, mintha csak egy keresztes lovag kincsei közül származnának. 

Könnyen lehet, hogy valóban így volt. Korábban soha nem láttam 

fegyvert Mirceánál - persze egy vámpír nagymester esetén kissé 

feleslegesnek is tűnnének -, és ez meglepett. 

- Fegyvered van. 

- Még szép, ebben a társaságban. 

Mögém lépett, szabaddá téve a kilátást a terem felé. Az egyik 

karját a derekam köré fonta, majd szorosan magához húzta a testem. 

Ahogy megcsókolta a vállam, selymes, a sajátomnál is hoszszabb 

hajtincsek simogatták a torkomat, de nem érte be ennyivel. 

Felemelte az egyik karomat, a nyaka mögé, a vállára helyezte, majd 

a bőrömön megéreztem a szemfogait. 

Pontosan a felkaromban húzódó verőér fölé hajolt, de nem táplálkozott. 

Még akkor is megéreztem volna az energiacsapolást, ha 

nem szakítja fel a bőrt. De a külső szemlélő számára minden bizonynyal 

meggyőzően hatott ez a póz. Ráadásul azt is lehetővé tette, 

hogy a fülembe suttogjon halk, de vészjósló hangon. 

- Bizonyára tudod, hogy ismerem a titkod. Bár egyszerű emberi 

lénynek tűnsz, mégsem vagy az. Vagy teljesen megőrültél, vagy jóval 

több van benned annál, aminek látszol. Milyen halaszthatatlan 

ügy hozott ide téged 

A geís élvezte Mircea leheletét a bőrömön. Olyan kellemes nyugalom 

és öröm szállta meg az egész testemet, hogy lélegezni is alig 

tudtam, nemhogy válaszolni. De mit is mondhattam volna neki 

Igen, akadt valami gond, emiatt jutottam ide, de egyelőre nem tudtam 

kideríteni, mi is lenne az. Ráadásul hatalmas őrültség lett volna 

még csak gondolnom is arra, hogy ebben a körben, ahová most


csöppentem, bármit elérhetek. Komolyan kezdtem kételkedni abban, 

hogy a természetfeletti erőm tudja, mit csinál. 

- Tönkretetted az előadás élvezetét - súgta Mircea. - Végig csak 

rád tudtam gondolni. Nem láttam mást, csak az izgató testedet. 

A páholyban, a kocsiban... Az ágyamban. 

Megfordított, hogy szembenézzek vele, a szája ismét az enyémet 

kereste, és hamar meg is találta. A csók ezúttal egyszerre volt vadabb 

és édesebb, nem sok kellett hozzá, hogy semmivel sem törődve 

teljesen átadjam magam az élvezetnek. Nagyjából annyi esélye 

volt, hogy saját akaratomból vessek véget ennek a mámornak, mint 

annak, hogy megküzdjek a terem összes vendégével, és én kerüljek 

ki győztesként. Végül Mircea volt az, aki hátralépett, a szeme fényesen 

csillogott, az arca kivörösödött. 

- Miért érzek ilyen elviselhetetlen késztetést, hogy megérintselek 

- keményedett meg hirtelen a hangja. - Mit műveltél velem 

Arra gondoltam, milyen fura, hogy ez az ő szájából hangzott el 

az enyém helyett. 

- Azért jöttem, hogy segítsek - magyaráztam elhaló hangon. - 

Veszélyben vagy. 

Az ujjaival végigsimított az arcomon. Lassú, lágy mozdulat volt, 

mintha valami sokkal intimebb testrészemet érintette volna. Megnyaltam 

az ajkaimat, amit Mircea is követett a tekintetével. 

- Hát, azt látom. 

- Mircea, komolyan beszélek! 

- Á, szóval már a keresztnevünkön szólítjuk egymást. Ám legyen; 

sosem szerettem a formaságokat - közölte, miközben a geis a. kínzó 

kielégületlenség érzésével bombázott engem. Éreztem Mircea vállát 

a kezem alatt, és a férfiasságát a csípőm tájékán. Minden erőmre 

szükség volt ahhoz, hogy ne tapadjak rá a testére azért könyörögve, 

hogy tegyen magáévá. - Mivel te tudod az én nevemet, esetleg én is 

megismerhetném a tiéd 

Csaknem megmondtam neki - ennyire képtelen voltam uralni 

a gondolataimat. De az utolsó pillanatban valahol mélyen legbelül 

fellobbant bennem a józan ész egy apró szikrája, és erősen a nyelvembe 

haraptam, hogy magamhoz térjek. A fájdalom hatott, hirte-


len tudomást szereztem a külvilágról is. Eljutott az agyamig a keringő 

dallama és a tömeg fojtott moraja. 

Körbenéztem, de a zenekaron túl minden a homályba veszett, 

csupán néhol fedeztem fel egy-egy pislákoló gyertyalángot. A terem 

mennyezete is sötétségbe borult, a csillárok fénye mindöszsze 

egy-két helyen vetült a falfestményekre. Mellettünk a két vámpír 

befejezte a lakomát, és meglepő módon a fiatal lány még mindig 

életben volt. A pár férfi tagja egy palackból valamilyen italt 

kínált neki, amit ő habozás nélkül elfogadott. Igaz, jelenlegi állapotában 

egy torony tetejéről is levetette volna magát, ha a vámpír arra 

kéri. 

Valahol ebben a közegben ütötte fel a fejét az a probléma, amit 

az én dolgom lett volna orvosolni. Koncentrálni kezdtem, hogy rájöjjek, 

mi lehet az. 

- Akár az a nő, akivel a színházban együtt voltál, ő is lehet a célpont 

- osztottam meg frissen támadt gondolatomat Mirceával. - Itt 

van valahol 

Hasznos ötletnek tartottam, ha ők ketten együtt vannak, bár halvány 

gőzöm sem volt arról, mihez kezdenék, ha mondjuk egy másik 

vámpír mester rájuk támadna. 

- Miért árulnám el neked - húzta fel egyik szemöldökét kérdőn. 

Ezt a gesztusát nagyon is jól ismertem. - Tudom, hogy miféle vagy. 

Igyekszem nyitottan közeledni az ilyen dolgokhoz, különösen, ha 

a varázslónők ennyire fiatalok, csinosak, és egészen kevés ruhát 

viselnek - húzta végig az egyik ujját a gerincemen, eljátszadozva 

a csigolyáim felett. - Valahányszor találkozunk, egyre lengébb öltözetben 

vagy. Alig várom a folytatást - lelkendezett. A szavai könynyednek 

hangzottak, de a szemeivel komolyan fürkészte az arcomat. 

- De bármilyen bosszantó is tud lenni néha Augusta, a halála 

még inkább az lenne. 

- Akkor segíts, hogy megakadályozzam! 

-Azért jöttél, hogy megakadályozd Megmentettél valakit, aki 

mérget csempészett... 

- Nem ő tette a mérget a palackba. Csak megpróbálta eltüntetni 

onnan.


- Még a nevedet sem árulod el, de azt akarod, hogy megbízzak 

benned. 

- Ha azt hiszed, az ellenséged vagyok, miért mentettél meg Miért 

nem hagytad, hogy Dmitri véghezvigye a tervét 

Mircea szája mosolyra görbült, de ez egy ragadozó vigyora volt. 

- Ilyen alkalmakkor jól jöhet, ha megmutatjuk, ki az úr a háznál, 

és nem számít, kivel kerülünk szembe. Mindenki ismeri Dmitri módszereit, 

és meg kell mondjam, én visszatetszőnek tartom őket. Kifejezett 

örömömre szolgált, hogy megfoszthattam őt a zsákmányától - 

közölte, miközben a kezét végigcsúsztatta a hátamon, és úgy éreztem, 

mintha a gerincem hirtelen folyékonnyá vált volna. - És most, 

kis boszorkány, el fogod mondani, mit keresel itt, és megmagyarázod 

a furcsa eseményeket is, amik két napja a színházban történtek. 

Ostobán bámultam Mirceára, és semmi nem jutott az eszembe. 

Az igazságot nem árulhattam el, csak így maradhatott némi reményem 

arra, hogy nem kuszálom össze végérvényesen az idő menetét. 

Ha viszont hazudnék neki, azt hamarabb kiszagolná, mint 

ahogy a szavak elhagyják a számat. Csak egyeden lehetőséget láttam, 

ami esetleg beválhat. 

- Vigyél Augustához, és majd meglátjuk - jelentettem ki, majd 

amikor habozni látszott, kissé erőltetetten felnevettem. - A nagy 

Mircea berezelt egy fegyvertelen nőtől 

Az ajkai megrándultak, de egy pillanattal később már mosolyra 

húzta a száját, amitől éveket fiatalodott az arca. Megfogta a kezemet, 

és egy csókot lehelt a tenyeremre. 

- Ó, hát persze, igazad van. Mit is érne az élet a veszély íze nélkül 

- kérdezte, majd belém karolt. - Menjünk, és meglátjuk, mit 

tud Augusta kihúzni belőled. 

A bálterem zsúfoltsága ellenére nem volt nehéz rábukkanni 

Augustára. Egy másik vámpírnővel, egy kis termetű barna lánnyal 

együtt a túlsó fal közelében foglalt le magának egy kis helyet. Egész 

csinos tömeg gyűlt köréjük, nevetve biztatták őket, de hogy pontosan 

milyen produkciót adtak elő, arra nem jöttem rá. Csupán azt láttam, 

hogy a két vámpír mozdulatlanul áll a kör közepén. A tógába 

öltözött vámpír mellett álltunk meg.


- A te Augustád nagy népszerűségnek örvend - kommentálta 

a történteket. Mircea sértődött grimaszt vágott felé. 

- Nem az én Augustám - mormolta, mire a másik vámpír felkacagott. 

Korábban elég jellegtelennek tűnt, rendezetlenül lobogó 

barna hajjal, és széltől cserzett arccal. De a nevetés megváltoztatta 

a vonásait, élettel telivé tette a whisky színére emlékeztető szemeket, 

és valamiféle sármot kölcsönzött neki. Amikor elmosolyodott, 

egészen jóképű lett. 

- Hát, ő nem ezt mondja. 

- Te bárki másnál jobban tudhatod, konzul, hogy sok nő szeret 

túlzásokba esni, imádják az érzelmi kirohanásokat. 

- Már a szenvedélyesebbek, ugye - értett egyet a másik. - Igaz, 

hogy általában ők azok, akik megérik a vesződést. Ha már a szenvedélyes 

hárpiákról esett szó, hogy van a ti konzulotok 

-Jól. Csodáltam is, hogy eddig nem kérdeztél róla. 

- Az általad hozott hírek mindent elfeledtettek velem egy pillanatra. 

- Ezt neki is átadhatom 

- Csak ha háborút akarsz kirobbantani, barátom - nevetett fel ismét 

a férfi. Mindeddig egyetlen pillantást sem vetett rám, ami nem is 

csoda, tekintve, hogy csupán két lábon járó tápláléknak tekintett. 

De most hirtelen rám vetette a tekintetét. - Hát ő meg kicsoda Egész 

gyűjteményt akarsz a csinos szőkékből, Mircea 

A konzul rám mosolygott, de a szemei egészen mást tükröztek. 

Mircea karja egy fokkal szorosabban ölelt át engem. 

- Talán nem szabad vendégeket hozni magunkkal, konzul 

- Vendégeket Dehogynem. Amíg közülünk valók, vagy emberek. 

Egy ujjával megemelte az államat. Valami megváltozott a tekintetében, 

egy gyilkos kandikált ki a joviális maszk mögül. 

-Nagyon csinoska. És nagyon erős. Természetesen te felelsz 

mindenért, amit tesz. 

Mircea enyhén meghajolt, a konzul pedig továbblépett, és egy 

pillanattal később már korábbi mézesmázos modorában cseverészett 

valakivel. Elnyomtam magamban egy borzongást.


- Úgy tűnik, errefelé nem kedvelik nagyon a mágiahasználókat 

- mondtam halkan. 

- Általában csak bonyolítják a dolgokat. Mindenféle elővigyázatossági 

intézkedés kell, hogy megóvjuk a mi fajtánkat. 

- Akkor kész csoda, hogy itt maradhatok. 

- Csak azért, mert jókedvében találtuk. Augustával nemrég megoldottuk 

egy kis problémáját. 

- Nem akarok semmi bajt okozni - biztosítottam buzgón Mirceát, 

mégis gúnyos mosollyal pillantott le rám. - Tényleg nem! 

- Vajon miért kételkedem ebben Talán csak azért, mert az első 

találkozásunk alkalmával majdnem megmérgeztek, a második esetben 

meg hajszál híján párbajba keveredtem - szélesedett ki a vigyora. 

- Szerencsére nem riadok vissza a kihívásoktól. Már persze 

ha - ahogy a konzul is mondta - megérik a vesződést. 

Nem tudtam, mit feleljek erre neki, ezért egy kis ideig némán 

figyeltük a két nőt. Még mindig nem jöttem rá, mit művelnek, talán 

azért, mert nekünk háttal álltak. A barna hajú vámpír halványkék ruhát 

viselt, melyet talán kissé túl sok csipke díszített. Augustán egy 

káprázatos, vállpánt nélküli, pezsgőszínű szaténruha volt, melyet 

arany- és krémszínű szegély keretezett. Lehet, hogy nem volt túl 

szimpatikus nekem, de azt el kellett ismernem, hogy tudott öltözködni. 

Hosszú szoknyája eltakarta a kilátást, de egyszer csak valami 

átszakította a szövetet, és egyenesen felém tartott. 

- Ó, ne! Elszabadult! - hallottam Augusta hangját, ahogy félig nevetve 

felkiáltott. Egy vadul villogó szemű, meztelen lény igyekezett 

négykézláb a kör pereme felé, vércseppekből álló csíkot húzva a sötétzöld 

padlón maga után. Mielőtt elérhetett volna engem, valami 

a nyakánál fogva visszarántotta, és a hátán landolt. 

Augusta tartotta a kezében a pórázt, ami a fura teremtmény nyakára 

volt kötve. A nő odalépett hozzá, és megállt a háton fekvő, rémületében 

reszkető alak felett. 

- Fel! - mondta türelmetlenül, rántva egyet a szíjon. 

A szerencsétlen áldozat felemelte a fejét, és egy pillanatra én is 

szemügyre vehettem. Fekete haja csapzott tincsekben keretezte az 

arcát. A szája eltorzult a fájdalomtól, majd a tehetetlen düh jelent


meg a képén, szinte a felismerhetetlenségig eltorzítva a vonásait. Én 

azonban jól ismertem azokat a fekete bogárszemeket. Épp elég 

rémálmomban kísértettek már. 

-Jack - suttogtam, és a lény kifejezéstelen szemekkel bámult 

rám. 

- Mi a baj - kiáltott oda a barna nő. - Azt hittem, szeretsz nőkkel 

játszadozni. 

- Szerintem a védtelen fajtát kedveli - válaszolt neki Augusta, 

végighúzva hosszú körmét a férfi mellkasán. Nyomában vörös csík 

jelent meg a szőrrel ritkásan borított bőrfelületen. - Szóval téged 

neveznek Hasfelmetszőnek - duruzsolta. - Mire végzek veled, nagyon 

is találó lesz számodra ez a név. 

A férfi magzatpózba húzta össze magát, hiábavaló kísérletet téve 

arra, hogy megvédje magát a borotvaéles körmöktől. Levegő után 

kaptam, amikor megláttam a hátát. Már alig volt rajta bőr, és ami 

megmaradt, az is cafatokban lógott róla. Mircea is felfigyelt a borzalmas 

sérülésre. 

- Ha nem hagyod, hogy kipihenje magát, Augusta, meg fog halni, 

és oda a szórakozásod - figyelmeztette könnyedén, mire a nő elnevette 

magát. 

- Ó, azt nem hinném - felelte vadóc arckifejezéssel. Mircea egy 

grimaszt vágott, majd letérdelt az összekuporodó test mellé. Alig pár 

másodperc múltán felnézett. - Te ezt az őrültet változtattad át vámpírrá 

- kérdezte hitetlenkedve. 

- Majd megoldom, ha eljátszadoztam vele. Vagy csinálhatod te 

is, mivel annyi bosszúságot okozott neked. De egy kicsit még várnod 

kell - jelentette ki, miközben szinte gyengéden cirógatta Jack 

arcát, aki kétségbeesett jajgatást hallatott. Elborzadva jöttem rá, 

hogy a nő egyik hosszú körmével kiszúrta a férfi jobb szemét. - Nekem 

tetszik ez a fickó. Olyan szépen ordít. 

Mircea lerázta magáról Jack kezét, mellyel görcsösen kapaszkodott 

a nadrágjába, Augusta pedig visszavonszolta foglyát a kör közepére. 

Minden bizonnyal azért, mert így többen láthatták. Mircea 

végigmért engem, én pedig minden igyekezetemmel azon voltam, 

hogy ne áruljam el az érzelmeimet.


- Honnan tudtad, hogy ez kicsoda Augusta ma hozta el ide először. 

- Hallottam pletykákat - nyögtem ki, miután nyeltem egy nagyot. 

- Hogy találtatok rá 

- Ő talált ránk, igazából valaki egészen mást kerestünk - mondta 

Mircea, miközben Jack felüvöltött. A barna nő épp akkor mélyesztette 

cipője sarkát a férfi ágyékába. Önkéntelenül összerándultam, 

mielőtt uralkodhattam volna az érzelmeimen. - Elég hamar rá 

fognak unni, miután megtörik - jósolta Mircea. Nem fűztem hozzá 

megjegyzést. Rövidesen úgyis rájönnek, hogy nem könnyű megtörni 

egy már úgyis megbomlott elmét. 

A figyelmemet hirtelen két szellemalak vonta magára. A tömegből 

kiválva beléptek a kör belsejébe, de senki nem látta őket. Az 

egyikük a korábban már látott különös alak volt, még mindig ugyanolyan 

elmosott vonásokkal. A másikuk Myra. 

Mozdulatlanná dermedtem. A közvetlen közelemben ott volt az, 

aki jelenleg a legnagyobb gondot okozta nekem, ráadásul spirituális 

erejének teljében. Könnyű volt felismernem, hisz a legutóbbi találkozásunk 

alkalmával szintén szellemalakban jelent meg. Nem 

akartam hinni a szememnek, már csak azért sem, mert egészségesebbnek 

tűnt, mint mielőtt megkéseltem. Szalmaszőke haja, mely 

az előző alkalommal összetapadt, mosatlan fürtökben lógott, most 

gondosan fésülve ragyogott. Az arca ugyan sápadt volt, de úgy tűnt, 

felszedett néhány kilót, és ez határozottan jót tett neki. De hogy az 

ördögbe gyógyulhatott fel ilyen hamar 

- Mit csinálsz te itt - szegeztem neki a kérdést. 

- Te akartad látni Augustát - felelte Mircea, aki azt hitte, hogy 

hozzá beszélek. - Tessék, itt van, teljes életnagyságban. 

- Épp jóváteszek egy nagy hibát - közölte Myra olyan magas, 

csengő hangon, akár egy kisgyerek. Ez az orgánum nem illett túlságosan 

az arckifejezéséhez. Ha a tekintetével ölni tud, már rég eltett 

volna láb alól. - Hát nem pont erre képeztek ki minket 

A barna nő mellett állt meg, és nem is jött közelebb hozzám. 

Nem tudtam, hogy azért, mert Augusta is a körben állt, vagy azért, 

mert a barna hajú vámpír teste fedezéket kínált a tőreimmel szem-


ben. A biztonság kedvéért azért kihúztam a kezem Mircea köpenye 

alól, de ő elkapta a csuklómat. 

- Nagyon csinos ékszert viselsz, de nem tanácsolom, hogy bármi 

veszélyes dologgal próbálkozz Augusta ellen. Már láthattad, mit 

tesz azokkal, akik bolond módon rátámadnak. 

Rá se hederítettem arra, amit mond. 

- És mi lenne a hiba 

- Ó, majdnem elfelejtettem - válaszolta Myra még mindig kedvesen. 

- Téged nem képeztek ki, igaz Milyen sajnálatos. 

A csilingelő hang kezdett végképp az idegeimre menni. 

- Ez nem játék, Myra. 

- Nem - értett egyet velem. - Ez egy vetélkedés, nagyon komoly 

téttel. Mondhatni a legmagasabbal. 

- Mit akarsz mondani ezzel 

Mircea követte a tekintetemet, de persze semmit sem látott. 

- Hát te meg kihez beszélsz 

- Csak azt, hogy te nem vagy való Pythiának - vetette rám a pillantását, 

mely olyan halovány kék volt, hogy szinte fehérnek látszott. 

Feltételeztem, hogy saját testébe visszatérve más árnyalatot 

vett fel, de ebben a formában félelmetes volt. - Agnes öreg és zavarodott 

volt, amikor rád bízta a hatalmát. Ha a döntése átmehetett 

volna a szokásos felülvizsgálati procedúrán, az első lépcsőnél hatalmasat 

bukik. De figyelmen kívül hagyott mindent, ha jól emlékszem. 

Az illetékesek háta mögött döntött, felrúgva egy évezredek 

óta működő, jól bejáratott rendszert. Most azért jöttem, hogy mindezt 

rendbe tegyem. 

- Azzal, hogy megölsz 

- Nem lennék ilyen drasztikus. Hadd adjak neked egy kis leckét, 

úgyis ez lesz az első és az utolsó is egyben - mondta negédes hangon. 

- Mindenkit, aki az idő egységében létezik, a múltja határoz 

meg. Ha elveszed a múltját, vagy megváltoztatod, azzal az egész lényét 

átalakítod - mosolygott, de ez nem örömteli mosoly volt. - 

Esetleg végképp eltörlöd. 

- Ezt én is tudom - vetettem közbe. Amit azonban nem értettem, 

hogy mit keresett itt, ebben a korban. Ha Augusta most változtatta


át Jacket, akkor az 1880-as években jártunk. Amennyiben Myra az 

én múltamat akarta megváltoztatni, kicsit túlságosan is visszaszaladt 

az időben - Mire akarsz » kilyukadni 

-Mi folyik itt - nyugtalankodott Mircea, ide-oda pillantgatva 

köztem és a vámpírok között. Úgy tűnt, kezdett rájönni, hogy lemaradt 

valamiről. 

- Hogy mire akarok kilyukadni - fintorgott Myra. - Te jó ég, enynyire 

sötét vagy Komolyan, az elsőéves jelöltek gyorsabban fogják 

fel. 

Mirceára pillantott, a testem pedig görcsbe rándult. Nagyon nem 

tetszett az arckifejezése. 

- Ha engem akarsz megölni, miért támadnál rá 

- Még mindig nem érted az ok-okozati összefüggéseket, igaz - 

kérdezte, a hangjából most már őszinte csodálkozás csendült ki. - 

Hadd világosítsalak fel, kicsikém. Az életed legnagyobb részében 

Mircea védelmét élvezted. Mit gondolsz, hogy lehet az, hogy Antonio 

mérgében soha nem végzett veled, amikor felbőszítetted Miért 

fogadott vissza tárt karokkal, miután elszöktél tőle Ha nincs Mircea, 

nincs védőháló sem. Ez pedig azt jelenti, hogy meghalsz, még mielőtt 

bármi gondot okoznál nekem. 

A Myra mögött álló szellemlény egy kicsit megrezzent, mintha 

neki sem tetszett volna, amit éppen hallott. Hatalmas szemeit hol 

rám, hol Myrára meresztette, a színe az ezüstöstől a mély liláig váltakozott. 

Fura szárnyszerű képződmények jelentek meg az oldalán, 

és a szellemalak egyik pillanatról a másikra átalakult. A fakó, szinte 

vonások nélküli arc hirtelen gyilkos fogsort növesztett, szemei pedig 

sötétvörösre változtak, mintha alvadt vér töltötte volna ki őket. 

Döbbenten bámultam rá, de Myra nem is vette észre. Talán csak azt 

hitte, hogy neki grimaszolok. 

-És Agnes is problémát okozott neked - vetettem fel. Feltételeztem, 

hogy Myra volt az, aki megpróbálta megmérgezni Mircea 

italát a színházban. Még most sem tudtam, hogy jött rendbe ilyen 

rövid idő alatt, de ha most itt volt, két nappal korábban is eljuthatott 

ide. És persze nem sok olyan személyről tudtam, aki képes lett volna 

ilyesmire. Fogalmam sem volt, hogy a méreg ugyanaz volt-e, ami


Agnesszel is végzett, de a módszer hasonlóságát figyelemre méltónak 

találtam. - Ezért ölted meg őt 

Myra úgy nevetett fel, mintha valami igazán vicces dolgot hallott 

volna. 

- Ez ellentétes lenne a szabályokkal, vagy ezt sem tudtad - kérdezte, 

majd belépett a barna vámpírnő testébe, és eltűnt. 

- Megőrültél - ragadta meg Mircea a karomat. 

- A barna - kiáltottam. Tovább nem jutottam, mert a Myra által 

megszállt vámpír egy szempillantás alatt rávetette magát Mirceára. 

Ő azonban megragadta a nyakánál fogva, és nem engedte közelebb 

a testéhez. A nő vonaglott, megpróbált kiszabadulni a szorításból, 

de a karja nem volt elég hosszú ahhoz, hogy elérje Mirceát. Nem 

mintha sokat tehetett volna, ha sikerül. Úgy tűnt, Myra számára az 

egyik vámpír olyan volt, mint a másik. Nem érzékelte, hogy a barna 

kisgyereknek számított Mirceához képest, aki könnyedén végezhetett 

volna vele. Azt azonban el kell ismerni, hogy gyorsan rájött 

a tévedésére. Néhány másodperc után kiszállt a nő testéből, és eltűnt 

a tömegben. 

A barna összecsuklott, Mircea lábát ölelgette, és szinte összefüggéstelenül 

motyogva bocsánatért esedezett. 

- Megszállták a testét, nem tudta irányítani a cselekedeteit - 

mondtam Mirceának, aki talpra állította a hisztériás rohamot kapott 

nőt. Az arca óriási dühről árulkodott. 

- A vámpírokat nem lehet megszállni! 

Casanovára gondoltam, de úgy döntöttem, ezt nem most kellene 

megvitatni. 

- A legtöbb esetben tényleg nem - helyeseltem, miközben a kis 

közjáték miatt körénk gyűlt tömeget kémleltem. 

Egyszer már én is bekerültem egy első szintű vámpír nagymester 

testébe. A különbség csupán annyi volt, hogy én véletlenül szálltam 

meg. Akkor még nem is tudtam erről a képességemről, az igazat 

megvallva halálra is rémisztett. No persze a megszállt test gazdája 

sem örült tiszta szívvel a történteknek. Myra azonban szemlátomást 

saját akaratából volt képes ugyanerre a mutatványra, és itt egy egész 

bálteremnyi válogatott vámpír között csemegézhetett.


- Mi csinálta ezt - lökte Mircea a szipogó vámpírt Augusta felé, 

aki bizonyára a mestere lehetett. Ő maga is a társaságot kezdte fürkészni, 

igyekezett minden arcot felmérni. Kár, hogy ez most semmit 

nem segített rajta. 

Nem volt időm válaszolni, mert egy nő kivált a tömegből. Külseje 

alapján mintha most lépett volna ki a versailles-i palota kapuján. 

Krémszínű turnűrös szoknyát viselt, haját jó fél méter magas fejdísz 

ékesítette. Meglepő módón nem egyenes vonalban tartott Mircea 

felé, hanem részeg módjára botladozott a körben. Jacknek is nekiment, 

aki a kör szélére húzódva igyekezett beleolvadni az árnyékokba. 

Mindketten a földre zuhantak, mezítelen, véres testrészek 

keveredtek a hímzett szaténnal. Végül Augusta megrántotta a pórázt, 

és magához vonszolta rabját. 

A vámpírnő nem állt talpra. Ott maradt a kör közepén, a végtagjai 

reszkettek, a feje vonaglott, a szemei fennakadtak. Feltehetően 

küzdött a megszállással, igyekezett kihajítani magából Myrát. Ha 

sikerült volna neki, azzal remek alkalmat teremt nekem. A tőreim 

ugyanúgy szakították fel a húst, mint a szellemek auráját, de nem 

akartam addig támadni, amíg valaki más testében volt. A bábként 

használt lények nem érdemelték meg a halált, nem is beszélve arról, 

hogy milyen változtatásokat idéznék elő ezzel az idővonalban. 

Több vámpír indult meg a nő felé, tekintetükben aggodalom tükröződött. 

Megragadtam Mircea karját. 

- Hívd vissza őket! Véget tudok vetni neki, ha tiszta célpontom 

lesz. 

- Ne! Megölnéd a megszállt testet is... 

- Semmi baja nem lesz a gazdatestnek - mondtam, miközben 

a nő felsikoltott, és a levegőt kaparta. - Ha a szellem rájön, hogy 

nem tudja átvenni a hatalmat a test felett, kiugrik belőle. És ha megteszi, 

akkor... 

Elharaptam a mondatot, de már későn. Myra normális esetben nem 

hallotta volna meg suttogó hangomat ebből a távolságból, de egy 

vámpír testébe bújva az ő hallásával rendelkezett. Az áldozat felemelte 

a fejét, és rám mosolygott. Mosolya félig gúnyos vigyor, félig fájdal-


mas grimasz volt, majd elájult. Ebben a pillanatban az egyik nő, aki 

épp segíteni próbált neki, minden előjel nélkül hátrarepült a tömegbe. 

Kétség sem fért hozzá, hogy nem önszántából tette. A francba! 

Lázasan kutattam a legújabb gazdatest után, de amikor felfedeztem, 

épp egy fiatal vámpír karjaiba csuklott élettelenül. Myra bújócskát 

játszott velem. 

- A nőket figyeld - szóltam oda Mirceának, remélve, hogy ezt 

Myra is meghallotta. Mindeddig csak női vámpírok testét vette kölcsön. 

Feltételeztem, hogy hozzám hasonlóan ő sem örült, ha férfiakat 

kellett megszállnia. Mircea közelében szinte csak nők álltak. Ha 

Myra meghallotta a figyelmeztetésem, és átvált a férfiakra, talán lesz 

egy másodpercnyi idő reagálni, mielőtt a támadó eléri Mirceát. 

Visszafordultam, és szememmel végigpásztáztam a vámpírok tömegét. 

Halk morajlás hallatszott az irányukból, de semmi jelét nem 

mutatták annak, hogy a távozást fontolgatnák. Sőt, percről percre 

többen lettek a bálteremben, mintha csak megérezték volna, hol lehet 

a legjobban szórakozni. De minél zsúfoltabbá vált a terem, annál 

nehezebb volt kitalálnom, honnan érkezik a következő csapás. 

A félelem makacsul kúszott felfelé a gerincemen. Már csak a mohó 

arcokat láttam, akik alig várták, hogy végre folyjon a vér, és valaki 

holtan terüljön el. Egy élénkzöld burnuszba burkolózó vámpír 

elbotlott, és a földre került. De egy szempillantás alatt újra talpon 

volt, morogva tekintett szét, hófehér szemfogai szinte világítottak. 

Ekkor valami mozgásra lettem figyelmes a kör közepén, és ugyanekkor 

gyűlöletet láttam átsuhanni Augusta arcán. Kék szemei jéghidegen 

villantak. A fiatal fickó csak elterelő hadművelet volt. 

Megragadtam Mircea karját, és rámutattam. 

- Ne őt! Augusta testében van! 

Moraj futott végig a tömegen - mindenki érezte, hogy valami 

nagyon nincs rendben, de senki sem akart közbeavatkozni. Ez itt 

Európa, Mircea és Augusta pedig az észak-amerikai Szenátus tagjai 

voltak. Ha ki akarják csinálni egymást, az az ő bajuk. Senki nem fogja 

a kisujját sem mozdítani értük. 

- Nem ölheted meg - magyaráztam sietve. - Csak... bénítsd meg, 

vagy valami.


Csupán azt akartam, hogy Myra előbújjon belőle, és szembenézzen 

velem. Augusta megragadta az egyik jókora, állófogas méretű 

öntöttvas fáklyatartót azok közül, melyek fényt adtak a teremben. 

Megpörgette a kezében, mintha csak papírból lett volna, és ekkor 

jöttem rá, hogy a tervembe egy apró hiba csúszott. Ha ő is a Szenátusba 

tartozott, minden bizonnyal első szintű mester volt. 

Akárcsak Mircea. 

Augusta ránk támadt, megsuhogtatva a fáklyatartót. Mircea eltaszított 

engem az útjából. Az első rohamot sikerült elkerülnie, de 

Augusta már meg is fordult, és újra rárontott. Úgy vagdosott a kezében 

lévő tárggyal, mintha egy túlméretezett kard lett volna. Mindenfelé 

szikrák pattogtak, és ekkor elszabadult a pokol a teremben. 

A vámpírok rettegnek a tűztől, és ő úgy hadonászott a még mindig 

lobogó fáklyával, hogy bárkit eltalálhatott vele. A vendégek egymást 

taposva rohantak a kijárat felé. 

Augusta újra támadt. Mircea elhajolt, ám ekkor egy sötét alak vált 

ki a tömegből, és egyik kinyújtott kezével feléje döfött. Mircea nem 

láthatta őt, de azt nagyon is érezte, amikor egy rúd az oldalába fúródott. 

Felsikoltottam, és Dmitri azonnal rám pillantott, az arcán ördögi 

vigyor ült. Ez az arckifejezés azonban az arcára fagyott, amikor 

egy penge bukkant ki a mellkasán, egész biztosan átszúrva a szívét. 

A markolatot Mircea tartotta a kezében. Dmitri hitetlenkedve nézett 

le a kardra, majd összeesett, a teste vadul rángatózott. 

Mircea fél térdre ereszkedett, a kezét az oldalára szorította. Tudtam, 

hogy nagy a baj. Az ő pengéje fém volt, ami azt jelentette, hogy 

Dmitri feltehetően meggyógyul. De a cövek, amit Mircea kirántott 

az oldalából, fából készült. Amikor megláttam, elsötétült előttem a 

világ. Az jutott eszembe, hogy még ha el is érte a szívét, önmagában 

ez még nem okozná egy első szintű vámpír halálát. De sajnos ott 

volt Augusta, aki alig várta, hogy befejezze a munkát. 

A vámpírnő egy pillanatra megszakította a támadását, az arcán 

meglepetés tükröződött, amikor Mircea a földre rogyott. De szinte 

azonnal felmérte a helyzetet, és előrelépett, hogy kihúzza a véres 

kardot Dmitri mellkasából. Rám nézett, és felkacagott. 

- Látod, még csak megnehezíteni sem tudtad a dolgomat.


Visszafordult Mircea felé, és egy pillanatig sem habozhattam. Ha 

megölöm Augustát, azzal komolyan befolyásolom az idő menetét, 

de ugyanígy teszek akkor is, ha hagyom meghalni Mirceát. Soha 

életemben nem féltem még annyira, mint amikor láttam a sebzett 

vámpír oldalából folyó vért, és semmit nem tehettem, hogy segítsek 

rajta. Azt nem nézhettem végig tétlenül, hogy le is fejezzék. 

A késeim kiröppentek a karkötőmből, és Augusta felé száguldottak. 

Vámpírképességekkel felruházva sikerült védekezésképp maga 

elé emelnie a fáklyatartót, de a mozdulat hevében az egyik fáklya kilazult. 

A nő vállára esett, mielőtt a padlóra zuhant volna, és a kipattanó 

szikrák meggyújtották a ruhája derekát. Egy ember minden bizonnyal 

a kezével csapkodva kioltotta volna az apró lángokat. 

Augusta viszont sikoltozni kezdett, és úgy kalimpált a kezeivel, mint 

a fuldokló, amikor utoljára emelkedik a felszínre. 

A tűztől való rettegés elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megtörje 

Myra hatalmát, mivel Augusta teljesen megfeledkezett a támadásról. 

Mircea megpróbálta lecsillapítani, hogy a kendőjével elfojtsa 

a lángokat, de a nő rá sem hederített. Belelépett a Jack által otthagyott 

egyik vértócsába, és a fenekére huppant. Nekem is el kellett 

ugranom, nehogy magával sodorjon estében. 

- Augusta, ne mozdulj! - kiáltotta Mircea, de a nő nem hallotta. 

Ahelyett hogy eloltotta volna a ruháját, a csapkodásával még több 

oxigént juttatott oda, és az egyik lángnyelv az arcát keretező hosszú 

loknikba is belekapott. A sikoltásai még hangosabbak lettek, felnyúlt 

a fejéhez, és messze repítette a hajkoronát. Ez megmagyarázta, miért 

nem érte el még az arcát a tűz: az aranyfrizura legalább felét egy paróka 

tette ki, amely minden bizonnyal emberi hajból készült. 

Myra kiszállt a testéből, magára hagyva a süllyedő hajót, melyet 

többé képtelen volt irányítani. A karomat lengetve rémülten ordítottam 

rá a késeimre, melyek a halálra vált Augusta felé tartottak. 

- Ne, ne őt! Kapjátok el Myrát! 

Vagy nem hallottak meg engem, vagy túlságosan jól szórakoztak 

ahhoz, hogy engedelmeskedjenek. 

A mindeddig meghúzódó másik szellemlény egyszerűbben gondolkodott. 

Könnyű szellőként átsuhant Myrán, aki ettől megtánto-


rodott, a mellkasához kapott és felsikoltott. Egy másodpercig döbbenten 

figyeltem, majd rájöttem, hogy egy szellemvilágban végrehajtott 

rablótámadás szemtanúja voltam. A szellem Myra hátán bukkant 

ki, úgy eltelve a lopott energiával, hogy egész teste ezüstfényben 

ragyogott. Le kellett sütnöm a szemem, mert mintha egy éles 

reflektorba bámultam volna. 

Pislogtam egyet, és mire újra felnéztem, már eltűnt. Myra térdre 

rogyott, teste szinte teljesen átlátszó lett. Az energia, mely még több 

órás tartózkodásra lett volna elegendő, semmivé lett. Dühösen villogó 

szemmel fordult felém. 

- Nem számít. Úgysem őrizheted őt folyton. 

Az ő alakja is semmivé foszlott, épp akkor, amikor Augusta talpra 

állt, és nekiesett Mirceának. Úgy ordított és perlekedett vele, 

mintha ő hozta volna a fejükre a bajt. Odahajítottam a köpenyt, és 

Mircea a nő teste köré tekerte, hogy a legutolsó kis parazsat is elfojtsa. 

Ekkor éreztem meg, hogy eljött a búcsú ideje. 

- Áruld el, kis boszorkány - mondta Mircea még mindig zihálva, 

bizonytalan kézzel támasztva meg a másik vámpírt -, mi történik 

akkor, ha szándékodban is áll bajt okozni 

Szédülés és émelygés kerített hatalmába, és éreztem, hogy jön a 

zuhanás. Fejjel előre érkeztem Mac priccsére, ahol Billy Joe épp pasziánszozott. 

A lendülettől szanaszét szóródtak a kártyalapok. 

- Passzolok - motyogtam halkan, majd elvesztettem az eszméletemet.

8. fejezet 

Miután magamhoz tértem, vagy fél órán át a kagylót öleltem 

a fürdőszobában. Amikor az energiatartalékaim kimerültek, mindig 

úgy éreztem magam, mint egy felmosórongy, és irtózatos fejfájás 

gyötört. Szokásos formámat jellemzi, hogy Mac közvetlenül a viszszatérésem 

után kukkantott be a szobába, és ott talált elzöldült arccal, 

reszketve. Azonnal elindult, hogy szerezzen valami ennivalót, 

mert azt hitte, minden gondomat az alacsony vércukorszint okozza. 

Bárcsak úgy lett volna. 

Billy arrébb lebegett, így kinyújtózhattam az ágyon, anélkül 

hogy valamelyik végtagomat belemártottam volna a testébe. 

- Sikerült beszélned Casanovával - krákogtam. Nagy nehezen 

magamba erőltettem Mac egyik sörét, hogy megszabaduljak a torkomat 

kaparó száraz érzéstől. Cserébe a gyomrom kavarodott fel újból, 

amikor az ital leérkezett. Gyorsan le is tettem az üveget a maradékkal. 

- Igen, de Chavez még nem jelentkezett nála. Lehet, hogy meglapul 

valahol, és kivárja, amíg a mágusok elpucolnak a Dantéból. 

Vagy mit tudom én. De Casanova azt mondta, biztos helyre zárja 

a cuccot, amint megkapja. 

Bólintottam. Ennél többet nem is remélhettem. Ha Chaveznek 

van annyi esze, hogy ne bukjon le a mágusok előtt, akkor a nála lévő 

holmik is biztonságban lesznek. 

- Belevágsz - kérdezte Billy, megkeverve a kártyapaklit. Amúgy 

csak akkor emelgetett tárgyakat, ha rá volt kényszerítve, vagy kérkedni 

akart, de most túlságosan kivoltam ahhoz, hogy lenyűgözzön. 

- Mibe - értetlenkedtem a hátamra fordulva. Igyekeztem meggyőzni 

a gyomromat, hogy már semmi nincs benne, ami kikíván-


kozna. Elképzelni sem tudtam, mi történik velem. Máskor is utaztam 

már az időben, és soha nem éreztem ilyet visszatértemkor. 

- A védelmező kijavításába. 

Zavarodott tekintettel bámultam rá. Erről csaknem megfeledkeztem. 

A pentagrammám jól jött volna, amikor Dmitri ragadott magához. 

Korábban már meggyőződhettem róla, hogy a múltban is teszi a 

dolgát. Sajnos nem kockáztathattam meg azt, hogy hozzányúljanak. 

- Nem lehet. Nem akarok szívességgel jönni az erőmnek. 

- Inkább ő jön neked egypárral, ha engem kérdezel. Állandóan 

az ő ügyei után koslatsz. Ha jól tudom, nem te akarsz utazgatni. 

- Dunsztom sincs róla, hogyan tekint erre az egészre. 

Billy kifújta nem létező cigarettája füstjét. A karika szinte a menynyezetig 

emelkedett, mielőtt szertefoszlott volna. Egyszer megkérdeztem 

tőle, miként lehet az, hogy szellemcigarettát szívhat, de szellempiát 

nem dönthet magába. Ezzel egy sor kellemetlen incidenstől 

megmenthetett volna engem, no meg a nyavalygását sem kellett 

volna folyton hallgatnom. A válasza az volt, hogy amikor az ember 

meghal, magával vihet a szellemvilágba olyan tárgyakat, amelyekkel 

közvetlen érintkezésben van, vagy esetleg néhány centis távolságra 

találhatók. Persze utána már mindez a saját energiájának 

részévé vált, úgyhogy Billy ilyenkor gyakorlatilag saját magát szívta 

el, de ez szemmel láthatóan bizonyos fokú élvezetet szerzett neki. 

Milyen kár, hogy nem lapult egy flaska whisky a zsebében, amikor 

úszóleckét vett egy vászonzsákban. 

- Miért beszélünk úgy a hatalmadról, mintha egy élő személy 

lenne - kérdezte elgondolkodva. - Azt hinné az ember, hogy ott ül 

valahol egy nagy lajstrommal a kezében, és minden szívességet feljegyez, 

hogy aztán benyújthassa a számlát. De mi van, ha ez nem 

igaz Lehet, hogy olyan természeti erő, mint a gravitáció. Csak épp 

nem- a földhözragadtságot garantálja, hanem azt, hogy ha az idő 

vonalában gubanc keletkezik, akkor odaküld valakit, hogy rendet 

rakjon. 

Megráztam a fejem. Az elmélete csábítóan logikus volt, de magamban 

mélyen meg voltam győződve arról, hogy bármi is irányítja 

az egészet, az tudatos döntéseket hoz, és nem csupán egy fizikai


törvényszerűség. Azt is pontosan tudta, hogy nem szívesen veszek 

részt az időőri munkában, de egyáltalán nem érdekelte. 

- Nem hinném - jelentettem ki röviden. 

- Oké, akkor fussunk át rajta, hogy jól értem-e - kérte Billy, miközben 

a kezében tartotta a két fekete ászt, a fekete nyolcas párt és 

a pikk királyt. A pókerben ezt nevezik „halott ember leosztásának. 

A legenda szerint a Vad Bili Hickok pontosan ezeket a kártyákat tartotta 

a kezében, amikor hátba lőtték. Hickok 1876-ban halt meg, 

csaknem két évtizeddel az én külön bejáratú szellemem után, Billy 

mégis ismerte ezt a szimbólumot, és azt is, hogyan használja néma 

fenyegetésként. - Vissza akarod utasítani azt, hogy megjavítsák 

a védelmeződet, annak ellenére, hogy minden eddiginél többen 

akarnak elkapni Ráadásul az erdők népéhez tartasz, ahol a betolakodókkal 

általában kérdés nélkül végeznek. És mindezt csak azért 

teszed, nehogy esetleg egy szívességgel tartozz egy olyan hatalomnak, 

amely talán nem is kérné ezt számon 

- Nem tudom - válaszoltam, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy ránézzek. 

- Remek. Örülök, hogy legalább szóra méltatsz. 

- Mondd csak, minek nyúzol ezzel 

- Hát, csupán azért, galambocskám, mert ha elfelejtetted volna, 

kötöttünk egy egyezséget. Én betartom a rám eső részét, és valami 

hasonlót várnék el tőled is. Oké, értem, nem szereted, ha ide-oda 

rángatnak. Ezzel én is így vagyok. De jobb, ha tőlem tudod: halottnak 

lenni még nagyobb szívás. Hagyd, hogy Mac helyrepofozza azt 

az átkozott jelet. Ha nem lesz rá szükséged, akkor sima ügy, nem 

tartozol senkinek. Ha viszont használnod kell, akkor jól fog jönni, 

mert amikor felszáll a füst, ott állsz majd sértetlenül. 

-Aha - dünnyögtem szórakozottan, és szép lassan feladtam 

minden reményét annak, hogy akár egy percet is aludjak. - No és 

ha működésbe jön egy olyan szituban is, ami nem élet-halál kérdése 

Nem tudom irányítani, hogy mi legyen az, amit a hatalmam veszélyhelyzetnek 

értékel. Ha a védelmezőm feltöltődik, önállósítja 

magát. Korábban is szórakozott már velem... - magyarázkodtam, de 

elharaptam a mondat végét. Rájöttem, hogy Billy nem volt ott, ami-


kor rámásztam Pritkinre, és nem akartam, hogy folyton ezzel froclizzon. 

Szerencsémre vagy nem vette észre a hirtelen szótlanságomat, 

vagy nem tulajdonított jelentőséget neki. 

—Jó, vállalsz némi kockázatot, amikor arra teszel, hogy ez az izé 

nem lesz képes átverni téged. De ez még mindig sokkal jobb, mint 

az életeddel játszani, ha azt hiszed, nincs szükséged a védelmeződre, 

de kiderül, hogy tévedtél. Fogadj el egy jó tanácsot, Cass: soha 

ne fogadj akkor, ha nem engedheted meg, hogy veszíts. 

Mac szakította meg a társalgásunkat, aki a négy legfontosabb 

tápanyaggal, vagyis sóval, zsírral, cukorral és koffeinnel megrakodva 

tért vissza. Mindezt sült krumpli, hamburgerek és egy óriási adag 

édes kávé formájában rakta elém. Erőt kellett vennem magamon, 

hogy egyek, hisz ez volt a leggyorsabb módja az energia visszanyerésének, 

így hát próbáltam tudomást sem venni háborgó gyomromról. 

Miközben a fejemet tömtem, jeleztem Macnek, hogy szeretném 

újraaktiválni a védelmezőmet. Billy felemelt hüvelykujjal nyugtázta 

a döntésemet, én pedig egy grimaszt küldtem felé. Annál, amikor 

Billy tévedett, csak az volt idegesítőbb, ha néha igaza volt. Ezt is 

meddig fogom még hallgatni tőle... 

Mire Pritkin visszatért, már túl is voltunk a beavatkozáson, épp 

a ruháimat öltöttem magamra. A pentagramma torz maradt, mert 

most nem az esztétika volt a legfontosabb szempont. Mac állította, 

hogy jól sikerült az erő átvitele, de én szkeptikus maradtam. Semmit 

nem éreztem, sehol egy kis szikra vagy borzongás. No persze a hétköznapok 

során eddig sem érzékeltem a jelenlétét, amíg nem kerültem 

veszélyes helyzetbe. Szerettem volna valami jelét látni annak, 

hogy újra működőképes, de nem így történt. Attól tartottam, nem is 

kapok választ egészen addig, amíg valaki legközelebb az életemre 

tör. Akkor majd kiderül, hogy Mac valóban olyan ügyes mester-e, 

mint amilyennek vallja magát. Valami azt súgta, hogy erre nem kell 

majd sokáig várnom. 

- Indulnunk kell - közölte Pritkin minden körülményeskedés 

nélkül. Valamit felém dobott, ami végül a fülemen kötött ki. Amikor 

lehúztam, láttam, hogy valamiféle talizmánt, egész pontosan talizmánokat 

vágott hozzám egy vastag vörös zsinegre fűzve. A kis vá-


szonszütyő vagy vasfüvet, vagy egy többször használt sportzoknit 

rejtett magában, a kettőnek teljesen ugyanolyan volt a szaga. A többiről 

még ennyit sem tudtam megállapítani. 

- Vörös berkenye, borostyánkő és korall - sorolta Billy. - Mind 

arra való, hogy visszaverje az erdők népének támadásait. A pentagramma 

vasból készülhetett - tette hozzá hunyorítva, bár nem hinném, 

hogy ez bármit is javított volna a látásán. - Úgy tűnik, komolyan 

gondolja ezt az őrült kirándulást. Kezdem azt hinni, hogy 

ugyanolyan agyalágyult, mint te. 

Pritkin egy második, ugyanolyan nyakláncot is előhúzott degeszre 

tömött táskájából. A zsákkal a kezében úgy nézett ki, mint 

valami Mikulás, kivéve, hogy az öreg szakállas tekintete talán sosem 

volt ennyire ádáz. Odahajította Macnek, és mogorván méregette. 

- A Kör egyre közeledik. 

- Ahogy sejtettük - felelte Mac lazán. Felállt, és lesöpörte magáról 

az ételmorzsákat. Pritkin felbukkanása előtt a védelmezőkről beszélgettünk, 

főleg azért, mert Mac szerette volna elvonni a figyelmemet 

arról, hogy a hátamon matat. Most rám vigyorgott, és felemelte 

a jobb lábát. - Itt van egy, amit még nem volt időm megmutatni - 

mondta, majd egy kicsi, négyszögletes csupasz területre mutatott 

a bőrén, a térde alatt. 

- Ezt nem értem. 

Macnek most már fülig ért a szája. Előkapott egy összehajtogatott 

papírlapot a zsebéből. Széthajtogatta a priccsen, és kiderült, Las 

Vegas és környéke térképét tartalmazza. Régi volt és megsárgult, 

néhány helyen élénkvörös tintával ejtett pacák látszottak rajta. Leginkább 

egy metróhálózat térképére emlékeztetett, noha Vegasban 

nem közlekedik földalatti. 

- Oda - mondta Pritkin, egy pontra bökve a MÁGUS főhadiszállásának 

közelében. 

- Nem gond - bólintott Mac, majd kérdőn nézett rám. - Látta az 

Óz, a csodák csodáját 

-Ja, igen. Miért 

-Jobb lenne, ha megkapaszkodna valamiben - kaptam válaszként, 

majd egy óriási erejű földrengés rázta meg az üzletet. Megra-


gadtam a priccset, ami a padlóhoz volt csavarozva. Pritkin az egyik 

lábával átkulcsolta az asztal lábát, és mindkét kezével szorosan tartotta 

a lapját. Csak Mac nézett ki úgy, mint aki mit sem törődik az 

egésszel. Nem érdekelte, mennyire forog, rázkódik vagy dülöngél 

a szoba. Egy ujját a térkép felett tartotta, és egy vonalat húzott vele 

a városból a sivatag felé. Néhány másodperccel azután, hogy eljutott 

a célig, az épület még egy utolsót rezgett, majd megállapodott. 

Néhány papírlap ereszkedett alá a mennyezetről, melyek a nagy 

himbálózásban csaknem a plafonig repültek. De ezt leszámítva 

minden olyan volt, mintha mi sem történt volna. 

- Ez meg mi volt 

- Nézze csak meg - intett Mac a kijárat felé. Miután sikerült úrrá 

lennem a lábam remegésén, kisétáltam az elülső szobába. Az aszfaltozott 

utca és a szemközti gyorsétkezde látványa helyett a kopár 

sivatag fogadott az ajtón túl. Még egy árva kaktusz sem törte meg 

a csupasz föld egyhangúságát. 

- Azt hiszem, valakinek fedeznie kell - mondta Mac, amikor átlépett 

a függöny alatt. 

- Ott vannak az istenverte tőrei. 

-Azok megbízhatatlanok. Egy sötét mágustól származnak, ki 

tudja, meddig maradnak hűségesek. Most őt szolgálják, mert ez egybeesik 

az érdekeikkel, de később - rázta meg a fejét Mac. - Nem 

tetszik ez nekem. És mi van akkor, ha nem is működnek ott 

- Megreparáltad a védelmezőjét, az már csak elég lesz - erősködött 

Pritkin, kivonszolva a zsákját a hátsó szobából, majd a tartalmát 

elkezdte kipakolni a pultra. - így bőven elég erős lesz. 

Mac nem válaszolt neki, csak felnyúlt a bal vállához, és megragadott 

valamit, amit elrejtettek a lágyan ringatózó levelek. Másik kezének 

ujját a szája elé emelte, majd Pritkin felé sandított, aki épp egy 

csinos kis arzenált sorakoztatott fel előttünk. Ha azt hitte, hogy ezt 

mind magunkkal visszük, reméltem, egy talicskát is hozott magával. 

Mac a karomért nyúlt, és lenézve egy aranyfényben ragyogó, 

macska formájú kabalát tartott a könyökömhöz. Amint a bőrömhöz 

ért, az állat kecses fekete párduccá alakult át, elkeskenyedő narancssárga 

szemekkel. Felismertem a tekintetet: ez méregetett en-


gem korábban bizalmatlanul, és most sem volt sokkal barátságosabb. 

A cicus nem örült annak, hogy ki kellett bújnia Mac pompás 

fedezéket nyújtó tetováláserdejéből. Miután gyorsan körülnézett, 

felszaladt a karomon, és elbújt a felsőm alatt. Úgy éreztem, mintha 

egy valódi macska költözött volna be a bőröm alá. Éreztem, ahogy 

a szőre és apró karmai belülről csiklandoznak. Furcsa volt, és egyáltalán 

nem élvezetes. 

-Mi a... 

- Gyerünk, Cassie, fejezze be a vacsoráját - szólt közbe Mac, és 

maga előtt terelgetve szinte belökött a hátsó szobába. 

- Mi az ördög folyik itt - sziszegtem, amikor szembefordultam 

vele. Mac csendre intett, majd egy fura kézmozdulatot tett a levegőben. 

- Hangpajzs - magyarázta. - John hallása mindenféle segédeszköz 

nélkül jobb, mint a legtöbbünké rásegítéssel együtt. 

- Mac, ha nem magyarázza el azonnal, hogy mi... 

-Az imént adtam át magának a másik védelmezőt, amit kért. 

Sheba majd gondját viseli. Büszkén állíthatom, hogy nincs nála jobb. 

A tökéletes bajtárs épp a gyomrom környékén sétafikált, időnként 

megállt, hogy megnyalogasson, és mindezzel a frászt hozta rám. 

- Mac! Szedje le rólam! - követeltem, mire felnevetett. 

- Nem tudom. Ezeket a dolgokat naponta csak egyszer lehet átadni. 

Nem tűnt túlságosan sajnálkozónak, és persze fogalmam sem 

volt arról, hogy igazat mond vagy sem. Valamiért azonban kételkedtem 

a szavaiban. 

- Mac! 

- Szüksége lehet rá, Cassie - mondta egy fokkal komolyabban. - 

Igaz, hogy aktiváltam a védelmezőjét, de John is figyelmeztette, 

hogy a hatalma talán nem fog működni odaát, de az is lehet, hogy 

csak időnként lesz így. Ha valami gátolja az energia áramlását, akkor 

a védelmezője használhatatlan lesz. Sheba biztosítani tudja, 

hogy ne maradjon minden védelem nélkül, ha a pentagramma kudarcot 

vall. Tekintse úgy, mintha egy kissé temperamentumos társa 

lenne, aki vigyáz a hátsójára. A tündevilágban nem sok védelmező


működik, de benne nem fog csalódni. Nem nevezhetném magamat 

úriembernek, ha védtelenül engedném oda magát, nem igaz 

- De nem egyedül megyek- ellenkeztem, miközben Sheba a hátamon 

mászott felfele, és a karmaival valami olyasmit csinált, ami 

egyáltalán nem volt kellemes. Odanyúltam, hogy megállítsam, de 

csak azt értem el, hogy az egyik mancsával jól odacsapott a kezemre. 

Szerencsére a következő percben összegömbölyödött a gerincem 

tövében, és minden bizonnyal elaludt. Ha erősen koncentráltam, 

hallottam az ütemes dorombolását. 

- Most arra számít, hogy mind átjutunk az őrségen. De a mai este 

nem lesz sétagalopp. 

- Azt mondta, hogy ismeri az őröket. 

- Ez így igaz, de ők is ismernek engem. Mielőtt visszavonultam, 

John társa voltam. A ma reggeli kis előadásuk óta már vadásznak rá, 

és minimum gyanús lesz, hogy pont most sétálok be hozzájuk egy 

kis traccspartira. A tervünk az, hogy csinálok egy kis felfordulást, és 

maguk ketten berohannak a portálhoz, amíg az őrök velem lesznek 

elfoglalva. De semmi garancia nincs arra, hogy ez működni is fog, 

vagy ha mégis, Johnnal csak magukra számíthatnak, miután engem 

elkaptak. 

Kényelmetlenül fészkelődtem. Egyrészt azért, mert Sheba álmában 

lanyhán csóvált farka halálra csiklandozott, másrészt amiatt, 

hogy Mac ilyen rezignált közönnyel beszélt arról, hogy szembeszáll 

a Körrel. 

- Mi történik magával, ha tényleg elfogják 

- Leginkább semmi. Egy kicsit megdorgálnak, aztán mindenki 

megy a dolgára, én meg szabadon távozhatok. Ismerek egy-két trükköt. 

Ha szerencsém lesz, meg tudom győzni őket arról, hogy John 

akaratgyengítő varázslattal vett rá, hogy segítsek neki. 

No és ha nem lesz szerencséje 

Mac elvigyorodott, és megveregette a vállamat. 

- Épp ezért jöttünk ma este. A régi haverok nem fognak örülni, 

hogy felbukkanok, de nem is fognak kinyírni. Pár alkalommal kikapartam 

helyettük a gesztenyét, úgyhogy jönnek nekem egy kis szívességgel.


- Na de a Kör... 

- Majd én aggódom emiatt, ha kell - mondta, de ekkor Pritkin 

gyanakvó arccal húzta szét a függönyt. 

- Mi folyik itt - olvastam le a szájáról, mielőtt Mac egy szinte 

észrevehetetlen csuklómozdulattal megszüntette a minket körülvevő 

pajzsot. 

- Most telítettük szénhidráttal az ereinket - közölte Mac vidáman. 

- Szóltam volna neked is, de tudom, hogy ma egyszer már kirúgtál 

a hámból - kacsintott rám. - Soha ne bízza Johnra a kajabeszerzést, 

különben megmérgezi magát tarackbúzával és szilvalével. 

- Még mindig jobb, mint azok a rémségek, amiket te ételnek nevezel 

- vágott vissza Pritkin, de úgy tűnt, bevette a mesét, mert vissza 

is lépett a másik szobába. 

Haraptam még néhányat a hamburgeremből, de úgy éreztem, 

lassan csomóba áll össze a zsír a gyomromban, és egyébként is elveszítettem 

az étvágyamat. Elegem volt abból, hogy másoknak eshet 

bajuk miattam, és ellenségként a Kör fogságába kerülni pontosan 

ezt sugallta. Lehet, hogy páran valóban lekötelezettjei voltak Macnek, 

de vajon ez elég lesz És ha megkínozzák, hogy elárulja, amit 

rólam tud Ez sem volt kizárva, régi bajtársak ide vagy oda. Újra 

hányingerem támadt, amiben közrejátszott a magamba döntött rengeteg 

szemét kaja, az idegesség és az aggodalom is. Mac szemmel 

láthatóan nem volt ilyen gyenge gyomrú, így végül az általam meghagyott 

maradékokat is befalta. 

Visszaslattyogtunk az elülső szobába, ahol Pritkin épp befejezte 

a felfegyverkezést. A fegyverkollekció eltűnt, de a mágus nem gömbölyödött 

ki jobban, mint máskor. Ennek okára akkor jöttem rá, 

amikor megláttam, milyen fura kis kabalákat aggat a kis láncokból 

álló karkötőjére. 

- Vasból van - magyarázta, miközben a csuklója köré illesztette. 

- Elszívja az erdők népének energiáját, és úgy hatol át a védelmükön, 

mint az ezüst a vérfarkasokén. 

- Engem inkább a kis medálok érdekelnek - mondtam, bár nagyjából 

magam is rájöttem, mi történt. Bármilyen gyilkos kedvű volt is 

a mágus, nem gondoltam róla, hogy puszta hivalkodásból viselne


olyan karkötőt, melyre apró gépfegyvereket, puskákat és egy gránátvetőt 

aggatott. Az utóbbi különösen sokatmondó volt, hisz emlékeztem 

rá, amikor Pritkin életnagyságú változatát a pultra helyezte. 

- Lekicsinyítettem őket - vetette oda türelmetlenül. - Csak így 

lehet ekkora mennyiséget nagyobb távolságra magunkkal vinni. 

- Nem azt mondta, hogy a mágia nem működik odaát 

- Azt mondtam, hogy a mi mágiánk nem megfelelően, vagy egyáltalán 

nem használható. De ez - fűzött be Pritkin egy pisztolyt az 

övébe - nem mágikus. És meg van töltve vaslövedékekkel. Ha már 

itt tartunk: tessék - adott át nekem egy, az övével szinte egyforma 

hosszú kabátot. - Ezt vegye fel. 

Elvettem a ruhadarabot kinyújtott kezéből, és kis híján a földre 

rogytam. Úgy éreztem, mintha ólommal lenne kibélelve. Kis idő 

után rájöttem, hogy többé-kevésbé valóban így van. A kabát számos 

zsebének mindegyike zsúfolásig meg volt tömve a legkülönfélébb 

kaliberű lövedékek dobozaival. 

- Most szórakozik velem - kérdeztem a földre ejtve az egész 

hóbelevancot, ami hangos koppanással érkezett a padlóra. - Ebben 

képtelen lennék futni. Még az sem biztos, hogy járni tudnék. 

- Nem kell majd futnia - hajolt le a kabátért Pritkin, hogy újra a 

kezembe nyomja. - Az erdők népe elől lehetetlen lenne elmenekülnünk 

a saját terepükön, jobb, ha meg sem próbáljuk. Ha átjutunk, 

és ellenségesek lesznek velünk szemben... 

- Márpedig azok lesznek - szakította félbe Mac, aki ekkor bukkant 

elő a függöny mögül. Egy kis hátizsák volt nála, amibe begyömöszölte 

az én csomagom tartalmát, majd egy kacsintással néhány 

sört is belecsúsztatott. 

- Akkor megvetjük a lábunkat, és megharcolunk velük - fejezte 

be Pritkin az imént megkezdett mondatát. - A futás felesleges erőfeszítés 

lenne, és csak az ő helyzetükön javítana, ha sikerülne szétválasztaniuk 

minket. A lényeg, hogy bármilyen kemény lesz is a küzdelem, 

ne essen pánikba. 

- A világéit sem. Csak állok ott, egészen addig, amíg lekaszabolnak 

- morogtam vissza neki, miközben magamra erőltettem a meleg 

bőrkabátot. Rémesen idétlenül éreztem magam benne. Pritkin


az egyik puskát ellenőrizte, és a kis afférunk óta most először nézett 

egyenesen a szemembe. 

- Ha mindvégig mellettem marad, nem fog meghalni - jelentette 

ki olyan magabiztossággal, hogy egy pillanatig még hittem is neki. 

Nyeltem egyet, és megtörtem a szemkontaktust. 

- Mondja csak, az én cuccaimat miért nem lehet lekicsinyíteni 

- Mert nem vagyok teljesen biztos benne, hogy a visszafordító 

varázslat működni fog odaát, ezért viszek magammal zsugorított 

tartalékokat és eredeti fegyvereket is. A muníció az utóbbiakhoz 

kell. 

Annyira el voltam foglalva az érzelmeimmel, amelyek a dühtől 

a rettegésig elég széles skálán mozogtak, hogy egészen addig, amíg 

kiléptünk a bolt ajtaján, nem is foglalkoztam szokványosnak épp 

nem mondható utazásunkkal a sivatagba. Igaz, ami igaz, bármilyen 

félelmetes volt is, az utóbbi idők meghökkentő eseményeinek versenyén 

még dobogós helyet sem szerzett volna. 

- Hogyan kerültünk ide - érdeklődtem Macnél. 

- Ismertem egy rövidebb utat - válaszolta, miközben egy széles 

karimájú kalapot csapott a fejébe. Megfordult, és megérintette a csupasz 

négyszöget, mely a térdét díszítette. Már addig is hitetlenkedve 

bámultam a sivatag közepén árválkodó tetoválószalont, de ekkor 

végignézhettem, amint az épület gyakorlatilag összehajtogatja 

saját magát, és eltűnik a szemünk elől. Mac mordult egyet, és a térdét 

vizslatta, ahol megjelent az üzlet bejáratának képe, fölötte élénk 

színű neonfelirat hirdette: TINTAMÁGUS. A rajz tökéletesen illeszkedett 

a korábban ott éktelenkedő üres területre. 

A parányi neonreklám épp úgy villódzott, mint valódi párja. Pár 

pillanatnyi zavarodott gondolkodás után rájöttem, hogy azért, mert 

ez volt a valódi. 

- Az egész délutánt az egyik védelmezőjében töltöttük - kérdeztem 

leesett állal. 

- Pontosan - erősítette meg Mac. - A boltom mindig ott van, 

ahol én. 

- Hogy megy ez Keres egy üres telket, és csiribá-csiribú, máris 

beindul az üzlet


- Valahogy úgy - vigyorgott rám. 

- És mi a helyzet az engedélyekkel Mi van a járókelőkkel, akik 

azt látják, hogy egyszer csak ott egy ház, ahol tegnap még semmi 

sem volt No és a zsaruk 

- Hogy mi van velük Az átlagember számára a bolt láthatatlan, 

akárcsak a tetoválásaink - ecsetelte, majd nyájasan megfogta a karom. 

- Majd rájön, hogy az ügynevezett mágia, amit eddigi életében 

megismert, csupán a jéghegy csúcsa volt. Azok a szerencsétlen idióták, 

akiket a vámpírok alkalmaznak mindenféle igézetek kivetésére, 

igazából a mágustársadalom legaljához tartoznak. Akik igazán 

tehetségesek, azok bármit is kövessenek el, nem kerülnek ki a pikszisből. 

Kapnak egy kis büntetést, aztán mehetnek vissza dolgozni. 

Vagy ha valami tényleg főbenjáró gaztettet hajtanak végre, akkor kitagadásuk 

után átpártolnak a sötétekhez, igaz, ők már kevésbé elnézőek 

azokkal szemben, akik hibáznak. De a vámpírokat szolgáló 

mágusoknak csupán annyi tudásuk van, amiből fenyegetőzésekre 

telik. Az ilyenek azonban pont kontárságuk miatt jelentenek veszélyt 

magukra és másokra is. Akkor sem lennének képesek egy 

bonyolultabb varázslás bemutatására, ha az életük függne ettől. De 

ha mellettünk marad, láthat pár igazán komoly trükköt. 

Pritkin megállt, és előhalászott valamit a zsebéből. 

-Jó ötlet - dünnyögte. Egy másodperccel azelőtt, hogy megtette 

volna, már tudtam, hogy mire készül. Nem látomásom volt, egyszerűen 

ráhibáztam. Az idióta kipróbálta a harmadik, rejtélyes rúnát. 

A földre vetettem magam, és megpróbáltam Macet is magammal 

rántani, de a lábam beleakadt a kabátom szélébe, és el kellett engednem 

a karját, hogy a saját esésemet tompítsam. A tenyeremet így 

is felhorzsolta a kőkemény, száraz sivatagi talaj. A fájdalom és a vergődés, 

hogy megszabaduljak a kabátomtól, néhány másodpercre 

elvonta a figyelmemet. így is láttam egy villanást, és hallottam egy 

pukkanást. Mintha egy óriási pezsgőspalackot bontottak volna fel. 

Mire ismét felnéztem, Pritkin és Mac köddé vált. 

Habár minden irányba elég messze elláttam, sem egy ruhadarab, 

sem egy lábnyom nem jelezte, hogy a közelben lennének. Igyekeztem 

minden érzékemet maximális fordulatszámon pörgetni, de


eredménytelenül. Ez legalább olyan különös volt, mint maga az eltűnés. 

Épp az imént hoztak működésbe egy nagy erejű mágikus tárgyat, 

mégsem éreztem a metafizikai energia jelenlétét. Az egyetlen 

jel, amit fogtam, a MÁGUS védelmezőinek halk zümmögése volt 

északnyugati irányban. 

Értetlenül álltam a történtek előtt. Ha a rúna végzett Pritkinnel és 

Mackel - még akkor is, ha a testük teljesen megsemmisült -, látnom 

kellett volna a szellemüket. De eddig semmi. Tettem egy jókora kört 

azon a területen, ahol a két mágust utoljára láttam, de semmivel 

nem lettem okosabb. Ezután a saját helyzetemen kezdtem gondolkodni, 

és beláttam, hogy nem túl biztató. 

Több mérföldnyire voltam Vegastól, élelem, víz és bármilyen közlekedési 

eszköz nélkül. Tovább tetézte a bajt, hogy az egyetlen közeli 

hely, ahol mindezekkel rendelkeztek, a MÁGUS volt, csakhogy a rám 

vadászok legalább fele ott dekkolt. Lehetetlen feladat lett volna arra 

vállalkoznom, hogy egyedül hatoljak be oda, még akkor is, ha igénybe 

vehetem Billy segítségét. Neki azonban, akárcsak a mágusoknak, 

se híre, se hamva nem volt. Ettől a ténytől beférkőzött az agyamba az 

ötlet, hogy a rúna esetleg a szellemeket is megsemmisíti, ezért nem 

érzékeltem Pritkint és Macet. Igyekeztem gyorsan elterelni a gondolataimat, 

mert ettől a hideg rázott ki. Billy néha kibírhatatlan volt, de 

sok kalandot átvészeltünk már együtt. Nehéz lett volna elfogadnom, 

hogy teljesen egyedül maradtam, minden szövetséges nélkül - még 

akkor is, ha ez az illető történetesen egy halott volt. 

Az egyetlen jó hír az volt, hogy elég lőszerrel rendelkeztem egy 

kisebb hadsereg elpusztításához. Sajnos ha sor kerül a harcra, puszta 

kézzel hajigálhattam volna az ellenség felé a golyókat, mert fegyverem 

nem volt hozzájuk. Pritkintől egyet sem kaptam, a saját 

Smith&Wessonom pedig a retikülömbe került, amit Mac a hátizsákba 

tett, és előzékenyen ő maga cipelte. 

Egyre növekvő rémülettel néztem körbe az amúgy elragadó sivatagi 

naplemente fényében. Ekkor pillantottam meg egy apró, sötét 

foltot az égen. Tényleg csak egy parányi paca volt a nap utolsó 

sugaraiban, de hamarosan feltűnt, hogy nagy sebességgel közeledik 

felém. Épp csak arra tudtam gondolni, hogy Macnek igaza volt,


ez az egész tényleg kísértetiesen hasonlít Óz történetére. Ekkorra 

a repülő tárgy már elég nagy lett ahhoz, hogy eltakarja előlem a lenyugvó 

napot. A földre feküdtem, magamra húztam a vastag kabátot. 

Az agyamban felvillant a kép, amint Dorothy háza alatt fekszem 

holtan, és csak a lábaim lógnak ki. Milyen kár, hogy elhagytam 

a Dantéban viselt cipőmet. Most pont passzolnának a meséhez. 

Azonnal abbahagytam a képzelgést, amikor valami fülsüketítő 

robajjal ért földet valahol a közvetlen közelemben. Kövek és földdarabok 

záporoztak felém, és ekkor az idegeim felmondták a szolgálatot. 

Hisztérikusan ismételgettem magamban, milyen tisztességtelen 

lenne így meghalnom - hisz én csak egy szerencsétlen jövőbelátó 

vagyok, nem gonosz boszorkány. De a viharnak ekkor hirtelen 

vége szakadt. 

Kikukucskáltam a kabát gallérja alól, de sehol sem láttam nyugorokat 

vagy a sárga utat. Ami megérkezett, az viszont valóban egy 

ház volt. Beletelt néhány másodpercbe, míg felmértem, hogy a sivatagi 

tájképbe nem teljesen illeszkedő építmény nem egy kansasi 

farm volt, hanem egy nagyvárosi tetoválószalon. A bejárat feletti 

neonfelirat felfelé kunkorodó betűi Mac vigyorára emlékeztettek. 

Még mindig ott feküdtem remegve a földön, amikor az ajtó kitárult, 

majd kirontott rajta Pritkin és Mac. Egy pillanatig elég ijedtnek 

tűntek, de aztán Mac megpillantott, odaugrott hozzám, felsegített, 

és körbeforgatott, hogy lássa, egyben vagyok-e még. 

- Cassie, jól van Annyira... 

- Hova a pokolba tűntek mind a ketten - szipogtam félig még 

mindig hisztérikusan. A megkönnyebbüléstől teljesen elgyengültem, 

ugyanakkor rémesen mérges is voltam. Ököllel rácsaptam Mac 

mellkasára, és bár kétlem, hogy különösebb fájdalmat okoztam volna 

neki, a testén szárnyaló sas felrebbent, és felém csípett. Felkiáltottam 

és hátraugrottam, így aztán fenékkel a földön landoltam. 

Épp most támadt rám egy tetovált madár, ami sem most, sem soha 

máskor nem volt valódi. A magas szintű védelmezőkről meghallgatott 

délutáni gyorstalpaló tanfolyam ellenére is lehetetlennek tűnt 

a dolog, de a kezemet mardosó fájdalommal nem tudtam vitatkozni. 

Ekkor Sheba is életre kelt, és a dolgok kezdtek igazán elfajulni.


Éreztem, ahogy a szőrgolyó kinyújtózik a hátamon, és amikor 

Mac a kezét nyújtotta, hogy felálljak, végignyargalt a testemen, le 

egészen a kézfejemig. Meglepve néztem az élénk vörös csíkot, mely 

egyik pillanatról a másikra megjelent a mágus alkarján. Sheba apró 

mancsaihoz képest ez a seb legalább hét centi hosszú volt, és elég 

mély ahhoz, hogy össze kelljen varrni. A legrosszabb az volt, hogy 

elképzelni sem tudtam, miként rendelhetném vissza Shebát. 

Pritkin elrántott engem a barátja mellől, de utána azonnal elengedett, 

mielőtt Sheba még őt is megtámadhatta volna. Az ajka teljesen 

elkeskenyedett a dühtől. 

- Ti ketten, elég legyen! Fejezzétek be, mielőtt igazából aktiváljátok 

a védelmezőket, és széttépitek egymást. 

Lenéztem a kezemre, ahol egy csinos, ötcentis vágás éktelenkedett, 

és összeszedtem annyi levegőt a tüdőmben, hogy beszélni 

tudjak. 

- Hogyhogy igazából - kérdeztem. Elképzelni sem tudtam, mire 

lehetnek még képesek. Talán mondtam volna mást is, de ekkor 

megpillantottam Billyt Pritkin háta mögött, és egy időre mindent elfelejtettem. 

Remegő kézzel mutattam rá. - Hol voltál Mindjárt besötétedik, 

és a MÁGUS itt van előttünk. 

- Nyugi, Cass, nincs semmi baj. Minden oké, csak szedd össze 

magad, különben a kis háziállatod komoly bajt fog okozni. 

- A védelmezőm nem indult be - néztem kérdőn Mac felé, aki 

azzal volt elfoglalva, hogy a sebét gyógyítsa. Micsoda mázlista. Az 

enyém jó ideig itt lesz rajtam. Habár Mac vérzett, Pritkin volt az, aki 

összehúzott szemöldökkel, rosszallóan méregetett. Ez egyáltalán 

nem volt fair, tekintve, hogy miatta kezdődött ez az egész. 

- Ez önmagában még nem jelent semmit - magyarázta Mac. - 

A pentagramma kifinomultabb, mint ezek. A szándékot is érzékeli, 

és én nem akartam bántani magát. 

Sikerült elállítania a vérzést, de egy élénkvörös csík maradt a bőrén. 

Ezáltal rés keletkezett a levelek összefüggő takarásában. A seb 

két oldaláról behajoltak ugyan, de nem tudtak teljesen összezáródni. 

- Sajnálom, Cassie, nem lett volna szabad így megragadnom. De 

amikor eltűnt, egyszerűen nem tudtuk, hogy mi történt.


Aha, tehát ők is azt hitték, hogy meghaltam. Mac beismerése, miszerint 

legalább ő aggódott értem egy kicsit, segített megnyugodni. 

Máris jobban hangzott, hogy nem egyedül kell végrehajtanom a rajtaütést. 

- Én végig itt voltam - közöltem velük még mindig kissé reszketve. 

- Maguk tűntek el innen. Hová lettek 

- Észrevette, hogy eltűntünk - tudakolta Pritkin egy grimasszal, 

majd Macre nézett. - Akkor tévedtünk. 

- Nem biztos - fürkészett engem Mac elgondolkodva. - Lehet, 

hogy az időugrások rá nem hatnak úgy, mint a többiekre. Talán 

ezért nem jött velünk, pedig ugyanolyan közel volt hozzád, mint én. 

- Az időben tettek utazást - kérdeztem. Lehet, hogy más is képes 

erre 

- Ez a dolog itt - mutatott Mac a rúnakőre, amit Pritkin még mindig 

a kezében szorongatott - egy ismétlő. 

- Micsoda 

- Aki kiveti, az nagyjából húsz perccel visszakerül az időben. Ha 

szorult helyzetbe kerülnek, csak aktiválják, és lehetőségük lesz kijavítani 

a hibát. 

- És ez minden bizonnyal jól jött volna ott, ahová most készülünk 

- közöltem Pritkinnel egy barátságosnak épp nem nevezhető 

pillantás keretében. 

- Abban biztos lehet - felelte, majd a kabátja belső zsebébe dugta 

a talizmánt. Szívesen emlékeztetettem volna, hogy a rúna az 

enyém, de válaszul alighanem azt kaptam volna, hogy én is loptam. 

Billyre sandítottam, és egy apró fejmozdulattal a mágus felé intettem. 

A szellem készségesen nekilódult, én pedig igyekeztem elterelni 

Pritkin figyelmét. 

- De most használhatadan lett legalább egy hónapig. 

- Akkor sem kockáztathattuk meg, hogy kipróbálás nélkül vessük 

be - makacskodott Pritkin, a szemöldökét a szokásos pozícióba 

tornászva. - Ha olyan rég nem használták őket, mint feltételezzük, 

akkor elképzelhető, hogy rövidesen újra működőképes lesz. 

- Csakhogy ezt senki sem tudja biztosan - mutattam rá ingerülten. 

- A tölthető elemeket bármilyen hosszan hagyjuk benn az


193 

adapterben, akkor is csak egyszeri töltést kapnak. Lehet, hogy a rúnák 

is ugyanígy működnek. 

- Engedtessék meg, hogy egy kicsit többet tudjak a mágikus tárgyakról, 

mint maga - torkolt le Pritkin, miközben Billy egyik láthatatlan 

kezét becsúsztatta a kabátja alá. Néhány másodperccel később 

megjelent a rúnám, mintha lebegett volna a levegőben. Sikerült 

eljutnia hozzám, én pedig észrevétlenül zsebre tettem. 

-Jó okom van azt gondolni, hogy működni fog - folytatta a mágus. 

- És most, ha befejezte a hisztit, talán indulhatnánk. 

Nem mondtam semmit, csak elvettem a hátizsákomat Mactől, és 

kiszedtem belőle a pisztolyom. Mindig teljesen meg volt töltve, de 

a biztonság kedvéért ellenőriztem. Pritkin ajka még jobban elkeskenyedett. 

Ha így megy tovább, nemsokára teljesen eltűnik. Nyilván 

nem tetszett neki a tény, hogy fegyver van nálam - talán attól félt, 

hogy egy óvatlan pillanatban hátba lövöm -, de ezúttal megállta 

megjegyzés nélkül. 

Nekivágott a sivatagnak, én pedig követtem. Mac és Billy Joe 

mögöttünk haladtak, miután a mágus újra magára öltötte mobil üzletét. 

Jó fél órán át egyetlen szó sem hangzott el köztünk, majd feltűntek 

előttünk a MÁGUS halvány körvonalai. 

Az épületegyüttes leginkább egy nagy farmépületre emlékeztetett, 

arra az esetre, ha egy kis természetfeletti érzékkel megáldott 

ember valahogy idetévedne, és átlátna a peremvédelmezőkön. De 

mivel egy magas falakkal körülvett kanyonban voltunk, távol az 

összes turistalátványosságtól, ez egyáltalán nem volt gyakori. Arról 

nem is beszélve, hogy minden irányból ott álltak a metafizikai BE- 

LÉPNI TILOS! táblák, vagyis olyan varázslatok, amiktől az átlagember 

rendkívül kényelmetlenül kezdi érezni magát. 

A csillagok fényében a vidék inkább egy holdbéli tájra hasonlított: 

titokzatos, sötét kráterek és végtelen ezüst homokmező. A MÁ- 

GUS maga is sötét és komor volt. A külső világítást teljesen lekapcsolták, 

és semmiféle mozgást nem tapasztaltunk az épületben. 

Bármi is történik ma odabenn, az a föld mélyén zajlik. 

Egy szikláktól mentes helyet kerestem magamnak, amíg Mac és 

Pritkin taktikai megbeszélést tartott. Rémesen kifárasztott a túrázás.


Esetlenül botladoztam végig a köves talajon, nagyjából minden negyedik 

lépésnél ütöttem be a lábujjamat, és kétszer el is estem. 

A kabát rendszeresen körém tekeredett, és akkora súllyal húzott le, 

mintha a hátamon cipeltem volna valakit. Az utóbbi időben túl 

mozgalmasak voltak a napjaim, nem maradt időm a konditeremre, 

és ez meg is látszott. A rendszeres kocogást nem helyettesítette az, 

hogy néha az életemért kellett futnom. 

- Ő is itt van benn - kérdezte Billy, fél méterrel a talaj felett lebegve. 

- Nem tudom vontam össze magamon a kabátot, és most, a lassan 

lehűlő sivatagi levegőben hálás voltam a vastagságáért. 

- Akarod, hogy megnézzem 

- Nem. 

Ha Mircea itt is volt, nem akartam tudni róla. Ha szerencsénk van, 

sikerül átjutnunk az erdők népéhez, mielőtt egyáltalán értesülne arról, 

hogy őrült módon magam jöttem el az oroszlán barlangjába. 

- Itt van a szellem barátja - szakította félbe Pritkin a gondolataimat. 

Meglepett, hogy egyszerre milyen élénk lett a figyelme. Talán 

a MÁGUS közelsége őt is megrémisztette egy kicsit. Mac leírta a barátai 

külsejét, akiknek ma őrséget kell állniuk, Billy pedig elindult, 

hogy ellenőrizze, nem történt-e valami változás az utolsó pillanatban. 

Gyorsan távolodott az épület irányába, végül elnyelte a sötétség. 

Nem tehettünk mást, a visszatértéig várakoznunk kellett. 

Valamikor réges-régen, amikor még kislányként olvasgattam 

a meséket, annyira kívántam, hogy egyszer valami igazi kalandban 

lehessen részem. Nem holmi pityergő királykisasszony szerepére 

vágytam, aki a toronyba zárva várja, hogy megmentsék. Nem, én 

a lovag akartam lenni, aki elsöprő túlerővel szemben is harcba indul, 

vagy az a szegénylegény, aki egy nagy varázsló inasául szegődik 

el.. Ahogy felnőttem, a saját bőrömön tapasztalhattam, hogy 

a nagy kalandok egyáltalán nem olyanok, mint a mesekönyvekben. 

Az idő nagy részét halálos rémületben töltheted, a többi pedig unalmasan 

és sajgó végtagokkal telik. Lassan kezdtem ráébredni, hogy 

nem is vagyok az a kalandvágyó típus. 

Billy fél óra múlva tért vissza a friss hírekkel. Az őrök megfelel-


tek a Mac által adott személyleírásnak. Az is a mi malmunkra hajtotta 

a vizet, hogy a vámpírok szárnyában valami nagy banzáj volt készülőben. 

- Mint amikor cirkusz érkezik a városba, Cass: mindenki ott van. 

Az épület többi része gyakorlatilag kiürült. 

- Nos - türelmetlenkedett Pritkin. - Mit mondott 

- Minden oké, a jófiúk vannak szolgálatban. 

Nem lehetett nem észrevenni, hogy Billy milyen örömteli arccal 

tért vissza. Talán csak azért, mert kiderült, könnyebb dolgunk lesz, 

mint amire számítottunk, de úgy éreztem, több is lehet az elégedettsége 

mögött. Szinte ugyanolyan jól ismertem az ő arckifejezéseit, 

mint a sajátomat, és most már-már eufórikus állapotban volt. 

- Na jó, bökd ki. 

Billy elvigyorodott, és a kalapját pörgetni kezdte a mutatóujján. 

Valamilyen oknál fogva a keze most kevésbé volt látható, mint a kalap, 

emiatt úgy látszott, mintha a fejfedő saját magától forogna a levegőben. 

- Ez szinte túlságosan szép - mondta, és most már fülig ért a szája. 

- Tekinthetjük jó ómennek is. 

- Miről beszélsz 

- Valami baj van - kérdezte Pritkin, de egyikünk sem foglalkozott 

vele. 

- Tudom, hogy a születésnapodig még van hátra néhány óra, de 

azt hiszem, szolgálhatok neked egy előajándékkal. 

- Billy, ne feszítsd tovább! 

A szellem olyan jókedvűen nevetett fel, hogy az szinte már vihorászásnak 

hangzott. 

- Az az idióta Tomas. Tegnap korán reggel kapták el. Ha jól értettem, 

most épp azt próbálják eldönteni, mi lenne a legfájdalmasabb 

kivégzési mód a számára. A nép azért gyűlt össze a vámpírok szárnyában, 

mert mindenki szeretné végignézni a műsort - lelkendezett 

Billy, majd diadalittasan a levegőbe hajította a kalapját. - Én magam 

is részt vennék, ha nem lenne olyan sietős a dolgunk. 

Csak azért nem rogytam a földre, mert már amúgy is ültem. Tomas 

kivégzés előtt áll, és lehet, hogy előtte meg is kínozzák Bam-


bán pislogtam Billyre, miközben igyekeztem felfogni a hallottakat. 

Bármi is jelent meg az arcomon, az biztos, hogy Billynek nem tetszett. 

A mosoly leolvadt az arcáról, és vadul rázni kezdte a fejét. 

- Nem, szó sem lehet róla. Nagyon is megérdemli, Cass. Ezt te is 

jól tudod. Elárult téged, majdnem meghaltál miatta. Gondolj csak 

bele, a sors legalább ez egyszer elvégzi helyettünk a munkát. Legyünk 

hálásak, mondjunk köszönetet, és legfőképp maradjunk ki 

az egészből. 

Az arcom teljesen elzsibbadt. Nem voltam biztos abban, hogy 

a hűvös szél vagy a rémület miatt, de inkább az utóbbira szavaztam 

volna. 

- Nem tehetem. 

- Ó, dehogynem - ugrándozott idegesen Billy az orrom előtt, 

akár egy gyertya lángja a szélben. - Tudod, milyen könnyű Besétálunk 

a MÁGUS-ba, mindenütt csend, üresen kongó termek. Megkeressük 

azt a portált, és uzsgyi! Ennyi, se több, se kevesebb. Nem 

nagy ügy. 

- De, nagy ügy - álltam fel kissé szédelegve, Pritkinnek kellett 

elkapnia a karomat. Szokásához híven most sem volt gyengéd, de 

ezúttal külön örültem ennek. Még rátámaszkodva is alig találtam 

meg az egyensúlyomat. - Sőt, hatalmas ügy. 

- Miről beszél Mi van már - kérdezősködött Pritkin, de alig hallottam. 

Az agyamban csak Tomas fájdalmas üvöltése visszhangzott, 

a szemem előtt ő jelent meg kikötözve, amint arra vár, hogy Jack elvégezze 

a dolgát. 

Amikor lehunytam a szemem, egy egészen más kép ötlött fel 

bennem. Tomas ott áll az atlantai lakásunk konyhájában, és értetlenkedve 

méregeti a sütőt. Reggelire sütit akart készíteni nekem, 

csak épp nem sikerült beindítania a szerkezetet. Az én egyik kötényemet 

viselte, amelyiknek a felirata: FŐZNI SEM TUDOK JÓL, NA ÉS 

Alatta az a smiley-s pizsamanadrág volt rajta, amit én vettem neki, 

hogy ne meztelenül aludjon. Külön hálószobánk volt, de pusztán 

a gondolat, hogy Tomas egy szál semmiben flangál az előszobában, 

sok álmatlan éjszakát okozott nekem. Elmagyaráztam neki, hogy 

működik a sütő, és az egész tepsi süteményt megettük, mielőtt


munkába indultam volna. Ennek következtében aznap sem maradt 

alacsony a vércukorszintem. 

Emlékszem, akkor először gondolkodtam el azon, hogy akár 

hosszabb távra is az életem részévé válhatna. Egész életem hat legboldogabb 

hónapján át tudhattam őt a legjobb barátomnak. Minden 

körülmény ellenére úgy tűnt, lassan képes leszek normális életet élni. 

Szerettem a napfényes kis lakásomat, a csodálatosan kiszámítható 

munkámat egy utazási irodában, és szerettem ideális lakótársamat 

is. Tomas egy valóra vált álom volt: jóképű, visszafogott, erős, mégis 

elég törékenynek látszott ahhoz, hogy a szárnyaim alá vegyem. 

Már ekkor eszembe kellett volna jutnia a mondásnak, miszerint 

ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, de akkoriban csak azzal törődtem, 

hogy élvezzem az ajándékokat, amiket a sors az ölembe potytyantott. 

Ami viszont ezek után történt, ékesen bizonyította, hogy 

az áldás inkább átok, és a békés élet nem több, mint illúzió. Az álmaim 

úgy törtek apró darabokra, hogy a szilánkjai mély és talán 

soha nem gyógyuló sebeket ejtettek a lelkemen. Most őszinte döbbenettel 

tudatosult bennem, hogy a süteményes esetre alig néhány 

hete került sor. Szinte lehetetlennek tűnt; úgy éreztem, legalább 

egy évtized telt el azóta. 

Pritkin megrázott engem, de alig észleltem. Kinyitottam a szemem, 

de így is csak Jack sápadt arca és őrült tekintete villant fel 

előttem. A konzul kedvenc kínvallatója imádta a munkáját, és meg 

kell hagyni, nagyon hatékonyan végezte. Minden bizonnyal sok 

fortélyt lesett el Augustától. Egy igen emlékezetes alkalommal már 

láttam ténykedése közben, és kizártnak tartottam, hogy hagyjam 

Tomast a kezei között meghalni. Nem számít, mit tett velem, és 

mennyire gyűlöltem emiatt. Egyszerűen képtelen voltam rá. 

Úgy tűnt, magamra kell öltenem a fehér lovon érkező lovag szerepét. 

Igaz, még csak elképzelni sem tudtam ennél rosszabb esélyeket. 

Más dolog a hősiesség, és megint más az esztelen öngyilkosság. 

Egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy ez melyik kategóriába tartozik. 

Ha Tomas kivégzését nyilvánosra tervezik, akkor a MÁGUS legtöbb 

tagja jelen lesz: vámpírok, mágusok, vérfarkasok, talán még az 

erdők népének képviselői is. Ráadásul nem csupán az ő szemük


előtt, és a konzult kijátszva kell megszöktetnünk a foglyot, még el is 

kell jutnunk vele a portálig. Ez rosszabbul hangzott, mint egy rémálom. 

Kész őrültség volt. 

- Van egy gond - közöltem Pritkinnel, és el kellett fojtanom egy 

nevetést, amikor éreztem, milyen banálisan hangzik ez a mondat 

a körülmények ismeretében. A mágus szeme azonnal résnyire szűkült 

össze. 

- Miféle gond - kérdezett vissza azonnal. Mivel összeszorított fogai 

között sziszegett, már bizonyára sejtette, hogy nem fog tetszeni 

neki, amit hall. Ennek örültem, legalább gyorsabban túl leszek rajta. 

- Billy azt mondja, az épület azért ilyen kihalt, mert mindenki 

a vámpírok szárnyában van. Ma este kivégzés lesz, amire rengetegen 

kíváncsiak. 

- Kit fognak kivégezni - tudakolta Pritkin, és jeges zöld tekintetét 

az enyémbe fúrta. Halványan elmosolyodtam. Eszembe jutott 

a legutóbbi alkalom, amikor a mágus és Tomas találkozott. A legfinomabban 

fogalmazva azt mondhattam, hogy nem voltak barátok. 

Kicsit konkrétabban: legszívesebben letépték volna egymás fejét. 

- Hát, tulajdonképpen... - sóhajtottam. - Szóval Tomast. 

Képtelen voltam rezzenéstelen arccal kimondani a nevét, de Pritkin 

szemében csupán némi megkönnyebbülést véltem felfedezni. 

- Remek. Akkor könnyebb dolgunk lesz, mint sejtettük - örvendezett, 

majd az arckifejezésemet látva egy fokkal komorabb lett. - 

És miért jelentene ez nekünk gondot 

Nyeltem egy nagyot. Jobb lett volna, ha egy kicsit hosszabban 

vezethetem elő a témát, de most nem húzhattam az időt. Minden 

másodperccel Tomas életét veszélyeztettem. Jack ugyan szeretett 

eljátszadozni az áldozataival, és senki nem örült volna egy rövid 

műsornak. De már jó órája besötétedett, és Jack ennyi idő alatt komoly 

pusztítást tudott véghezvinni. Pritkinre néztem, és kipréseltem 

magamból egy mosolyt. Mivel semmi hatást nem értem el vele, 

feladtam. 

- Nos, csak azért, mert meg kell mentenünk őt.

9. fejezet 

Pritkin úgy meredt rám, mintha nem tudná eldönteni, hogy valóban 

ennyire bolond vagyok, vagy csak a közelmúlt eseményei ingatták 

meg az ítélőképességemet. 

- Már elfelejtette, hogy mi van odabenn - kérdezte vészjóslóan 

visszafogott hangon, miközben a MÁGUS sötét körvonalai felé mutatott. 

- Ha az összes hadmágus a mi oldalunkon állna, akkor sem 

lennénk elegen. 

Billy vadul bólogatott Pritkin feje mögött. 

- Hallgass a mágusra, Cass. Nem mond ostobaságot. 

Azzal nem is próbálkoztam, hogy rávegyem Billyt, tegyen valamit 

Tomas érdekében. Ő ugyanis már az árulása előtt sem kedvelte 

a lakótársamat, amit pedig utóbb ellenem tett, azt egyenesen a személyét 

érintő támadásként könyvelte el. Oldalra sandítottam némi 

támogatásért, de Mac arcáról sem a bátorítás sugárzott. Amúgy elég 

rokonszenves fickónak tűnt, de hát Pritkin barátja is volt egyben, 

arról nem is beszélve, hogy a mágusok és a vámpírok között sosem 

volt éppen felhőtlen a viszony. Eltűrték egymás közelségét, de 

a bőrüket azért nem vitték volna a vásárra a másikért. 

- Ha egyikük sem akar segíteni, akkor várjanak meg itt. Majd valahogy 

megoldom egyedül - sóhajtottam. Tomas nem halhat meg 

ma este. 

- De hiszen megpróbálta megölni magát! - kiáltotta Pritkin, aki 

most észérvekkel igyekezett meggyőzni. 

- Igazából a maga életére tört. Azt hitte, hogy ezzel segít nekem. 

Azt elismerem, hogy nem ez volt a legjobb húzása. 

Pritkin előrelendült, de Mac hirtelen előtte termett, kinyújtott 

karját barátja mellkasára helyezte.


- Ha most lecsapod, az nem segít, John - mondta halkan. - Nem 

tudom, mit jelent neki ez a vámpír, de ha hagyjuk, hogy kivégezzék, 

akkor azt hiszem, búcsút mondhatunk a Pythia segítségének. 

- Ő még nem is Pythia - morogta Pritkin. El nem tudtam képzelni, 

hogy ennyire összeszorított fogakkal miként képes megformálni 

a szavakat. - Csak egy bolond kölyök, aki... 

Nekivágtam a lejtőnek, közben azon gondolkodtam, hogy talán 

valóban elment az eszem. Alig tettem meg pár lépést, amikor egy 

Pritkin formájú sötét alak tornyosult elém, elzárva az épület felé vezető 

utat. 

- Miért csinálja ezt' - rikácsolta, és ezúttal valóban összezavarodottnak 

látszott. - Mondja, hogy nem szerelmes belé! Hogy nem 

a vámpír valami ócska csábítási trükkje miatt akarja kockára tenni 

mindannyiunk életét. 

Egy pillanatra eltűnődtem. Nem tudtam meghatározni azt az öszszetett 

érzelmet, amit Tomas váltott ki belőlem, de szerelemnek 

semmiképpen sem neveztem volna. 

- A barátom volt - mondtam bizonytalanul, majd megpróbáltam 

megmagyarázni Pritkinnek, ami nem volt túl egyszerű, tekintve, 

hogy én sem értettem tisztán. - Elárult engem, ez igaz, de az ő nyakatekert 

gondolkodásmódján mindezt azért csinálta, hogy megóvjon. 

Veszélybe sodorta az életemet, de meg is mentette. Azt hiszem, 

nagyjából egálban vagyunk. 

- Akkor nem tartozik neki semmivel. 

- Itt nem arról van szó, hogy mivel tartozom - vitáztam vele, és 

valóban így éreztem. Meg akartam menteni Tomast, de most kristályosodott 

csak ki bennem, hogy más okom is van rá. - Fel akarom 

hívni valamire a bentiek figyelmét. Ezek itt arra készülnek, hogy valakit, 

aki fontos számomra, nyilvánosan megszégyenítsenek, megkínozzanak 

és megöljenek. És mégis, senki, sem egy mágus, sem 

a Szenátus, a természetfeletti világ egyetlen képviselője sem vette 

a fáradságot, hogy az engedélyemet kérje ehhez. 

- Az engedélyét - kérdezte Pritkin egyre bambább arccal. - És 

egész pontosan miért is kellene bárkinek kikérnie 

Ránéztem, és megráztam a fejem. A francba is, ha eddig csak


a pozícióm árnyoldalait kellett megtapasztalnom, itt az ideje, hogy 

az előnyeit is kihasználjam. 

- Mert én vagyok a Pythia - közöltem vele halkan, majd köddé 

váltam. 

Feltételeztem, hogy a Szenátus saját tanácstermében akarja bemutatni 

a műsort, és nem is tévedtem. A máskor ürességtől kongó, 

hatalmas helyiség most egészen más képet mutatott. Az irdatlan 

méretű mahagóni tömb, amely a Szenátus kerekasztala volt, most is 

ott állt a helyén, csak épp a funkciója alakult át némileg. A székeket, 

amelyek máskor az asztal egyik oldalán sorakoztak, most félkör 

alakban állították fel a túlsó felén. Mögöttük padokat helyeztek el, 

amelyeken vámpírok, mágusok és vérfarkasok ültek tömött sorokban. 

Egyedül az erdők népe nem képviseltette magát, hacsak nem 

valami olyan lényt küldtek, aki annyira hasonlított a mágusokra, 

hogy nem tudtam megkülönböztetni tőlük. A Dantéban tapasztaltak 

alapján ebben azért erősen kételkedtem. 

Pontosan oda érkeztem, ahová terveztem: egyenesen Tomas 

mellé. Ennél egyszerűbb módot nem tudtam kitalálni, de jól kellett 

időzítenem a felbukkanásomat. Hozzá kellett érnem Tomashoz, 

hogy magammal ragadhassam. Jack egy fél lépést hátrált, amikor 

materializálódtam előtte, de legnagyobb meglepetésemre meg sem 

próbált megragadni. 

Szememmel villámgyorsan végigpásztáztam a sorokat, egy bizonyos 

arcot keresve. Könnyen rátaláltam, mivel az első sorban ült, 

ráadásul hozzám legközelebb. Mircea elegáns fekete öltönye tökéletes 

szabású volt, a zakó alatt halványszürke selyeminget viselt. 

A gyenge fényben halványan hunyorgó platina mandzsettagombok 

jelentették az egyetlen ékszert, amit viselt. Ugyanolyan kimért és tekintélyt 

parancsoló volt, mint mindig, de az aurája vadul villódzott. 

Akkor is felfénylett, amikor engem meglátott, de Mircea sem mozdult 

felém. 

A mögötte elhelyezkedő sorokban több néző azonnal talpra ugrott, 

hogy elkapjanak. A konzul egyik kezét a magasba emelte, minden 

bizonnyal így tartotta vissza őket. A MÁGUS komplexumában 

minden kasztnak egyeduralma volt a saját területe felett. Némiképp


hasonlított a nagykövetségek esetén alkalmazott elvhez, mely szerint 

a diplomáciai terület mindig az anyaországhoz tartozik. A vérfarkasoknak 

és a mágusoknak viselkedniük kellett a vámpírok felségterületén, 

különben megsértették volna az egyezséget, és szabad 

prédává válnak. 

Éreztem, ahogy Sheba felébred, és nyalogatni kezdi magát a bal 

lapockámon. Készen állt a harcra. Kár, hogy belőle csak egy volt, 

amazokból meg ezer. 

- Cassandra, hát visszatért hozzánk - szólított meg a konzul, aki 

szokásához híven most is higgadt maradt. Csupán az öltözéke volt 

állandó mozgásban, csupasz bőrét ugyanis rengeteg tekergő és sziszegő 

kígyó borította. Ezúttal kisebb példányok alkották a ruhát, 

egyik sem volt hosszabb az ujjamnál. Úgy takarták be, mintha egy 

második bőrt hordott volna magán. - Már aggódtunk kegyedért. 

Valami hirtelen belém nyilallt. Furcsa, libabőröztető érzés volt. 

Nem fájt, de nem tudtam, mi történik velem, és a körülmények ismeretében 

sok jót nem ígért. Úgy döntöttem, nem várom meg, 

hogy kiderüljön, mi várna rám. 

- Abban egészen biztos vagyok. Bárcsak maradhatnék, és elcseveghetnénk 

egy kicsit, de talán majd legközelebb. 

Megragadtam Tomas vállát, és el akartam repíteni magunkat, de 

semmi nem történt. Az erőm legkisebb morzsáját sem érzékeltem, 

holott néhány perccel korábban még teljes kapacitással működött. 

- Nem tud teleportálni, Cassandra - tájékoztatott a konzul szokásos 

közömbös, kifejezéstelen hangján. Kellemes hangja volt, jól 

képzett, bár egy kicsit fátyolos. Egy férfi talán szexinek találta volna, 

belőlem viszont pont ellenkező reakciót váltott ki. 

Tomas megmozdult, és én lenéztem rá. 

- Ez csapda - krákogta gyenge hangon. - Mondták, hogy el fogsz 

jönni értem. Én nem hittem nekik, semmi okod nem lett volna rá. 

Miért jöttél 

A kétségbeesett kiáltás szemlátomást minden tartalékát lemerítette, 

eszméletét vesztve csuklott össze az asztalon. A konzulra bámultam, 

aki kimérten viszonozta a pillantásomat. Gyönyörű arcán a 

sajnálkozás legkisebb jelét sem tudtam felfedezni.


Tomas életben volt, de súlyos sérüléseket szenvedett. Az asztal 

sötét színű lapján erőtlenül heverő teste olyan volt, mintha Picasso 

vetette volna vászonra az egyik hagymázos rémálmát. Lehet, hogy 

az egész csapda volt, de úgy tűnt, ez nem befolyásolta túlzottan az 

eredeti tervet, és a Szenátus a végén hagyta volna, hogy Jack végezzen 

Thomasszal. Igaz, ami igaz, ezt még most is megtehették, mivel 

már megkapták, amit akartak - engem. 

Haragos pillantást vetettem a konzul felé, de semmi reakciót 

nem sikerült kiváltanom belőle. Egyszer szerencsém volt látni, 

ahogy két ősöreg vámpírt gyakorlatilag a tekintetével ölt meg, pedig 

ők távolabb álltak tőle, mint most én. Mégsem éreztem a forró 

sivatagi szelet, ami egy energialöket előjele lehet. Hirtelen arra is rádöbbentem, 

hogy bár a terem dugig van mágiahasználókkal, egyáltalán 

nem érzékelem a varázserejüket. 

- Egy bomlasztóbombát dobott rám, igaz 

A konzul elmosolyodott, de egyáltalán nem szívélyesen. 

- Párat még hagyott nekünk. 

Az adott helyzetet tekintve nem gondoltam, hogy bocsánatot 

kellene kérnem az enyves kezem miatt. 

- Az ördögbe, legközelebb alaposabban körülnézek. 

- Nincs időnk a szócsatákra - szólt közbe egy öreg mágus, miközben 

rám mutatott. - A hatás már nem tart sokáig, és nem vethetünk 

be még egy... 

A Szenátus egyik tagja, egy abroncsos szoknyát viselő barna hajú 

vámpír felugrott, és a torkánál megragadva a levegőbe emelte az 

öreg mágust. Miután belefojtotta a szót, kérdőn nézett a konzulra, 

de az megrázta a fejét. A baj már így is megtörtént. Megtudtam, hogy 

ha sikerül még egy kicsit húznom az időt, megtörik a varázslat. Az 

erőm visszatér, kimenekíthetem Tomast és magamat innen. A baj 

csak az volt, hogy nem tudtam, mennyit kellene még kibírnom. 

- Nézze, nem akarok mást, csak Tomast - mondtam a konzulnak. 

- Mivel úgyis meg akarták ölni, gondolom, nem fog nagyon hiányozni 

maguknak. 

Próbálkozásom, hogy párbeszédet kezdeményezzek, süket fülekre 

talált.


- Bárcsak ne kellene ezt tennem, Cassandra - szánakozott halkan 

a konzul. A körülötte álló vámpírokra nézett, akik között a világ 

leghatalmasabb mesterei sorakoztak fel, majd kiadta az egyszerű 

parancsot: 

- Kapjátok el. 

Meg sem kíséreltem elfutni, semmi értelmét nem láttam. Ha nem 

életem utolsó pillanatairól lett volna szó, akár még viccesnek is találhattam 

volna a szituációt. Mit képzelt rólam a konzul, hogy féltucatnyi 

első szintű vámpír mestert küldött rám A hatalmam és 

a védelmezőim nélkül a teremben lévő legifjabb, zöldfülű vámpír is 

minden gond nélkül péppé apríthatna engem. 

Rövidesen azonban rájöttem, hogy a konzul nem rólam beszélt. 

- Szedd le! - állt Mircea az asztal elé, és bár arca rezzenéstelen 

maradt, leeresztett keze ökölbe szorult. Ez nem volt túl jó jel, figyelembe 

véve, hogy általában milyen tökéletesen tud uralkodni magán. 

Úgy tűnt, a többi vámpír is hasonló következtetésre jutott. Már 

nem is engem figyeltek, minden szem a velük szemben álló nagymesterre 

szegeződött. 

- Mircea - lépett oda a konzul, és az egyik puha, bronzbarna kezét 

a férfi vállára helyezte. Úgy látszott, mintha megnyugtatásnak 

szánta volna, de Mircea egy vállrándítással lesöpörte. A vámpírok 

között halk morajlás futott végig, a barna szépség még fel is sikkantott. 

A konzul karja ezután Mircea torkára fonódott, de ő mintha 

észre sem vette volna. 

- Azt ajánlom, szedje le róla - szólt oda hozzám a konzul. Észrevettem, 

hogy a szorítása ellenére Mircea lassan előrenyomult felém, 

még ha csak centiről centire is. - Mit remél attól, ha hagyja, hogy így 

menjen tovább 

- Hogyhogy hagyom - pislogtam egyszer a konzulra, egyszer 

meg Mirceára növekvő zavaromban. Csak azt láttam, hogy jól ismert 

higgadtsága helyét a zaklatottság foglalta el. Senkinek nem kellett 

egy szót sem szólnia, hogy lássam, nagy a baj. Mircea arca hófehérré 

vált, de a szemei lángoltak. 

- Elég volt már ebből - győzködött a konzul. - Engedje el, és be* 

késen megbeszéljük a dolgokat. Különben...


- Különben mi lesz - kérdeztem. Lehet, hogy nem értettem, mi 

folyik körülöttem, de a fenyegető hangsúlyt azért felismertem. 

- Akkor én engedem el - közölte szelíden. - És akkor majd kiderül, 

mihez tud kezdeni a bosszújával. Mondom, elég legyen ebből. 

Sötét szemei rám villantak, és egyből megértettem, miként tudott 

már tizenévesen egy birodalom felett uralkodni. 

- Szükségem van rá, Cassandra! Háborúban állunk, most nem 

engedhetek meg ilyesmit. 

- Cassie... - nyögte Mircea, akinek valahogy sikerült felemelnie 

a jobb karját, annak ellenére, hogy a Szenátus egyik, csaknem a konzullal 

egyidős tagja csimpaszkodott bele. Az ujjain keresztül valami 

eltávozott belőle, olyasmi volt, mintha a testében tűz lobogna, és 

annak a füstjét látnánk. Először azt hittem, a varázsereje szökik el, 

de aztán egy kis füstgomoly felém kanyarodott, és hirtelen mindent 

megértettem. A megvilágosodás formája hasonlított a régi látomásaimhoz, 

amikor a jövő egy-egy pillanatába kaptam betekintést. Ezek 

a felvillanások elmaradtak, mióta a nyakamba szakadt a Pythia hivatala. 

Kíváncsi is voltam, hogy vajon végleg le kell-e mondanom 

róluk. Az igazat megvallva kicsit reménykedtem benne. Amióta az 

eszemet tudom, jelentkeztek ezek a látomások, de soha nem mutattak 

semmi jót. A mostani sem lett kivétel. 

Éreztem, ahogy a jelenés a karomon mászik felfelé. Bárhogy szerettem 

volna, képtelen voltam lerázni. Annyira forró volt, hogy attól 

tartottam, vörös hurka jelenik majd meg a bőrömön. Ehelyett képek 

villantak fel a szemem előtt gyors egymásutánban, mindegyik szörnyűségesebb 

volt, mint az előző. Mircea vérben ázva küzd az életéért 

egy kardpárbajban, olyan gyorsan mozogva, hogy szinte követni 

sem tudom. Myra diadalittas arccal bukkan elő az árnyékból, és 

a küzdő felekre hajít valamit. Egy robbanás, amit inkább csak éreztem, 

mint hallottam, megrengetve a földet és szétszaggatva a levegőt. 

Majd, ahol az imént a két elegáns ruhába öltözött harcos kardozott, 

immár csak csontok és húscafatok hevernek annyira összekeveredve, 

hogy nem tudni, melyik darab tartozik egyikükhöz, és 

melyik a másikhoz. 

Felsikoltottam és hátrahőköltem, amitől a látomás szertefoszlott.


Hátrálva botladoztam, annyira meg akartam szabadulni a szörnyű 

képektől, hogy mit sem törődtem a méltóságommal. Halálra váltan 

néztem körül, de a legjobb vámpír továbbra is Mirceát figyelte. Néhányan 

felém is vetettek egy-egy tanácstalan pillantást, de egyikük 

sem nézett úgy, mintha valami szokatlan dolgot látna - főleg nem a 

Szenátus egyik legmegbecsültebb tagjának haláltusáját. Én azonban 

teljesen tisztában voltam azzal, hogy miről értesültem az előbb. 

Valahol, valamikor Myra elérte a célját. 

Úgy éreztem, mintha egy vödör jégkockát zúdítottak volna le 

a gyomromba. A látomásaim mindig valóra váltak - mindig. Néha, 

főként fiatalabb koromban megpróbáltam befolyásolni az események 

kimenetelét. Tonynak számos alkalommal jeleztem előre a közelgő 

katasztrófákat, és hittem neki, amikor azt mondta, minden tőle 

telhetőt megtesz, hogy mindezek a dolgok ne következzenek be. 

A valóságban persze csupán azt latolgatta, mit tudna profitálni 

abból, ami a tudomására jutott. Végül aztán minden pontosan úgy 

történt, ahogy előre láttam. Ugyanez történt akkor is, amikor felnőttkoromban 

egy barátomat igyekeztem figyelmeztetni, mert a látomásomban 

merénylet áldozata lett. Soha nem derült ki, hogy megkapta-e 

az üzenetemet, vagy sem, de a végeredmény szempontjából 

ez mit sem számított. Halott volt. 

Ez azonban mind azt megelőzően történt, hogy Pythia lettem, 

vagy legalábbis az örököse. Azóta sikerült megváltoztatnom a dolgot, 

vagy nem És ha Myra győzött, miként lehet az, hogy Mircea 

még mindig itt van 

Figyelmemet a konzul felé fordítottam. Válaszokra volt szükségem, 

és Mircea nem volt abban az állapotban, hogy válaszoljon. 

- Mi folyik itt Ez valami trükk - kérdeztem, de ahogy kimondtam, 

már tudtam, hogy nem így van. Épp elég víziót láttam már ahhoz, 

hogy meg tudjam különböztetni a valóságtól. A konzul résnyire 

szűkült szemekkel nézett rám. 

- Most szórakozni akar velem - sziszegte olyan halkan, hogy 

szinte alig hallottam. 

Lenéztem Tomasra, és vettem egy mély levegőt. Ha valaki szórakozott 

itt, az nem én voltam.


- Tomast akarom - jelentettem ki, de a hangom bizonytalanabb 

volt, mint amilyennek szántam. - Nyilvánvaló, hogy maga is akar 

valamit. Bökje ki, és talán megegyezhetünk. 

- Tehát nem tudja - bámult rám, és talán most először láttam bármilyen 

érzelmet az arcán. A meglepetés volt az. 

Tomas elhaló hangot hallatott, mire én teljesen pánikba estem. 

-Nyögje már ki! - kiáltottam a konzulra. A látomás teljesen 

tönkretette az idegeimet, és nem akartam még azt is végignézni, 

ahogy Tomas elvérzik. A konzul mély lélegzetet vett, amire amúgy 

semmi szüksége nem volt, és bólintott. 

- Hát legyen. Távolítsa el a geist, amit Lord Mirceára vetett ki, és 

átadom magának az árulót. 

- Micsoda - vihogtam rá. Úgy éreztem, mintha lemaradtam volna 

valamiről. - Az egyetlen geis itt az, amit ő rakott rám. A poklok 

kínját állom ki miatta. 

- A poklok kínja - nevetett fel Mircea, de a hangjában nem sok 

jókedv bujkált. - Mit tudsz te a pokolról 

Sikerült leráznia magáról élő béklyóját, aki a földre zuhant. 

Azonnal két vámpír ugrott utána, azt azonban nem láttam, mennyire 

sikerült a közelébe férkőzniük. Hogy nem eléggé, azt az jelezte, 

hogy hirtelen egy kemény mellkas nyomódott az enyémnek. 

- Mit szólsz ehhez - suttogta, mielőtt egy csókkal tapasztotta be 

a számat. 

Az érzelmi kitörés nyilvánvalóan a geis következménye volt, és 

engem is úgy söpört el, mintha gyomorszájon rúgtak volna. Ugyanaz 

az energia járta át a testemet, mint minden alkalommal, amikor 

találkoztunk, csak most sokkal erősebb volt. Nem a szenvedély múló 

hőhullámai voltak ezek. Mintha az egész testem egy szunnyadó 

motor lett volna, mely csupán a megfelelő üzemanyagra várt, és 

most teljes fordulatszámmal felpörgött. Úgy éreztem, megolvadt lávafolyam 

vesz körül. Sőt, már az ereimben is ugyanezt a forróságot 

éreztem, az élvezet ugyanolyan erős volt, mint a fájdalom, a két érzés 

végül epekedő testi vágyban egyesült. A forróság immár teljesen 

elborított, az érzés minden más gondolatnak a csíráját is elfojtotta 

bennem. Tűz, édes tűz.


A csók kemény volt és brutális, mintha fel akart volna falni engem. 

Semmi gyengédség nem volt benne, semmi romantika. És 

pontosan ez kellett nekem. A karjaimat a vállára tettem, a körmeim 

mély barázdákat szántottak a zakóján. A szája makacsul tapadt az 

enyémre, kitartó volt és követelőző, majd egy kéz csusszant a tarkómra, 

hogy még jobban magához vonja a fejemet. Az egyik szemfoga 

felsértette a bőröm, így megízlelhettem a saját véremet. Egy elgyötört 

kiáltással húzta vissza a fejét. A szemében vadság tükröződött, 

az arcában volt valami gyönyörűen vadállatias. 

Kinyújtotta a nyelvét, hogy megkóstolja az ajkaimról csöpögő 

vért, majd lehunyta a szemét, és megborzongott. Feltéptem a gallérját, 

ő pedig szinte öntudatlanul szegte fel a fejét a mennyezet felé, 

hogy jobban hozzáférjek. A kezem végigszaladt az ingén, gombok 

pattantak szanaszét. A nyelvem eközben a nyakát kereste, és meg is 

találta. Tenyeremmel a mellkasát simítottam végig, az ujjaimmal 

a bordái közt játszottam. Érzékeltem, ahogy a kezem érintése nyomán 

szaporábban szedi a levegőt. Csókjaimmal árasztottam el a kőkemény 

izmokat fedő csupasz bőrt, míg eljutottam az egyik mellbimbóig. 

Amikor gyengéden megharapdáltam, olyan hangot hallatott, 

ami szinte sikkantásnak is beillett. Jól tudtam, hogy mit érez. 

A kettőnk közt vibráló energia együtt pulzált az én szívverésemmel, 

és úgy éreztem, bármelyik pillanatban meggyulladhatok. 

Mircea a terem homokkő falának lökött, de nem is annyira a hozzám 

tapadó test, mint inkább a lángoló szemek szegeztek oda engem. 

Az egyik lábamat felemelve átkulcsoltam az övét, kezemet pedig 

a nyaka köré fontam. Azt akartam, hogy eggyé válhassak vele. 

A derekam alá nyúlt, és megemelt. Levegő után kaptam, amikor 

megéreztem az ágaskodó férfiasságát. Nagy volt, kemény és csodálatos, 

de ennél többet akartam. Úgy tűnt, ő is, mivel a nevemet motyogta 

az újabb izgatott csókok között. Egyik kezével beletúrt a hajamba, 

majd az arcomon simított végig. Románul káromkodott, mit 

sem törődve a méltóságával. Persze én sem voltam jobb: valahányszor 

egy kis levegőhöz jutottam, artikulálatlan hangon követeltem, 

hogy hatoljon belém. 

Azon kaptam magam, hogy szélesebbre tárom a lábait, majd a


combomat becsúsztatom közéjük. Az érzés még ruhán keresztül is 

káprázatos volt. Elhatalmasodott bennem a nyers vágy és a pusztító 

éhség. Mircea ekkor kitépte magát az ölelésemből, és néhány centire 

eltávolodott tőlem. Arckifejezése kétségbeesettnek látszott, szinte 

úgy nézett ki, mint aki beteg. Mintha ugyanaz az érzés űzte-hajtotta 

volna, ami engem. Mégis, amikor kinyújtottam felé a kezem, 

hátralépett, mintha az érintésem fájdalmat okozna neki. 

A geis ekkor mind a kettőnknek bemutatta, mi az, amit még nem 

tudunk a fájdalomról. Fehéren izzó tűz lobbant fel a szemem előtt. 

Leírhatatlan gyötrelem szakította szét a testemet. Sikítani akartam, 

de a hangszálaim cafatokban lógtak. Az ereimben folyó vér úgy égetett, 

mintha belülről akarná megolvasztani a testemet. Forró könynyek 

hullottak a szememből Mircea kezére, amit az arcomhoz 

emelt, hogy megpróbáljon megnyugtatni. De semmi nem segített, 

a fájdalom szó szerint elviselhetetlenné vált. A térdeim cseppfolyóssá 

váltak, Mircea kapott el, amikor a lábai elé csuklottam. 

- Mircea, kérlek... 

Fogalmam sem volt, mit akarok kérni tőle azon túl, hogy valahogy 

vessen véget ennek az iszonyatnak. Odahúzódtam hozzá, és 

kétségbeesetten megcsókoltam. Néhány másodpercig elmerülhettem 

a jól ismert melegségben és a bőre illatában, mielőtt eltaszított 

magától. 

- Cassie, ne! 

A hangja fojtott volt, mint akinek úgy kell kierőltetnie magából 

a szavakat. Kinyújtott kezeivel a karomat fogta, így tartott távol magától, 

de éreztem, hogy azok a kezek reszketnek. Az ádámcsutkája 

vadul fel-le mozgott. Rájöttem, hogy harcol a geis ellen, de nem segíthettem 

neki. Az ujjaival most a hajamat simogatta. A fájdalom és 

a vágyakozás egyszerre túl sok volt nekem. A testemet felváltva 

bombázták az agónia és az eksztázis hullámai, a pulzusom olyan 

erősen dübörgött a fülemben, hogy szinte semmit sem hallottam. 

Épp amikor úgy éreztem, csak akkor szabadulhatok meg a gyötrelmeimtől, 

ha végképp elvesztem az eszem, egy erős eneigialöket 

borított be, és valami egészen új érzés töltött el. Olyan csillogást láttam 

a szemem előtt, mint amikor a sivatagi nap sugarai vízfelületre


vetődnek. Egyetlen óriási hullám csapott fel köztünk, és a fájdalomnak 

nyoma sem maradt. A helyét betöltötte a mérhetetlen megkönnyebbülés, 

amit a,kirobbanó öröm követett. Mircea arcán láttam, 

hogy ő is ugyanezt éli át. 

Hirtelen észrevettem, hogy még mindig potyognak a könnyeim. 

Nem a fájdalom emléke csalogatta elő Őket, csupán azt éreztem, milyen 

jó, milyen biztonságos, hogy Mircea itt van a közelemben. 

Minden eddigi álmom ebben az érzésben sűrűsödött össze - otthon, 

család,, szerelem, megértés. Olyannyira elmerültem benne, 

hogy a külvilág megszűnt létezni számomra. Egy pillanat alatt megfeledkeztem 

Tomasról, Myráról, Tonyról és a szekérderéknyi egyéb 

problémámról. Már egyáltalán nem zavart semmi. 

Lassan megrázkódtam, ahogy a tudatom ébredezni kezdett. Amit 

Mircea iránt éreztem, az nem csupán vonzalom volt. A vonzódás 

nem foszt meg a lélegzetvétel képességétől, nem kelti a reményvesztettség 

és a kétségbeesés érzetét bennem pusztán a gondolatára 

annak, hogy elválunk egymástól. Tudtam, hogy az égvilágon 

semmi esélyem nem lenne arra, hogy ugyanezt érezze irántam, ha 

nem állna varázslat hatása alatt, de ez sem érdekelt. Mit számít, hogy 

viszontszeret-e vagy sem Úgy kellett nekem, mint valami drog, teljes 

egészében és azonnal. Bármit, valóban bármit megtettem volna 

azért, hogy többé soha ne kelljen ennél jobban eltávolodnom tőle. 

Az érzelmeim a keze szorításának erősödésében találtak válaszra, 

és végre megértettem. A testi vágy mindössze egyike volt a geis 

repertoárban rendelkezésre álló kellékeknek, és még csak nem is 

az volt a legkönyörtelenebb. Messze nem. 

- Mikor rakta rá az igézetet - hallottam a konzul hangját. 

Üres tekintettel bámultam rá, hisz már azt is rég elfeledtem, hogy 

a teremben van. Az agyam csigalassúsággal forgott, a levegő nehéz 

volt. Az is eltartott egy ideig, hogy felfogjam a kérdést. Kicsit kijózanított, 

amikor a lehetőségeimen kezdtem töprengeni. A „fogalmam 

sincs" feltételezhetően nem elégítette volna ki válaszként, de az 

sem tűnt sokkal okosabb dolognak, hogy felhívjam a figyelmét nyilvánvaló 

tévedésére. Nem tudtam, milyen válasz tetszene neki a leginkább, 

és azt sem, meddig kellene még húznom az időt. A gondol-


kodásomat az sem könnyítette meg, hogy Mircea a mellkasomhoz 

nyomott valamit. 

Lenéztem, és kiderült, hogy egy rózsaszín magas sarkú cipőt 

nyújtogat felém, ami eddig minden bizonnyal valamelyik belső zsebében 

rejtőzött. Furcsán megkopottnak tűnt, a finom szatén betoldások 

itt-ott lepattogzottak róla, és a pántja is kiszáradt. Antik darabnak 

véltem, a fazonját leszámítva. Nem látszott valószínűnek, 

hogy a régmúlt időkben nyolccentis sarkakon tipegtek volna a nők. 

Talán egy perc is eltelt, mire az agyam felvette a tempót. Aznap 

reggel, a Dante konyhájában azért botladoztam, mert elhagytam az 

egyik cipőmet. Az ugyan piros volt, és nem rózsaszín, valamint vadonatúj, 

de egyébként pontos mása a most látottnak. Kész szerencse, 

hogy Mircea teste eltakart a többi jelenlévő elől, mert képtelen 

voltam uralkodni a vonásaimon. A színház. Ezt a cipőt több mint 

száz éve vesztettem el egy londoni színházban. 

- Cassandra! - hasított belém a konzul hangja, aki nem nézte jó 

szemmel a késlekedésemet. Ez kellőképp ironikus volt, tekintve, 

hogy pont róla járta az a hír, hogy a legdrámaibb pillanatokban hajlamos 

volt elájulni. Nem válaszoltam, egyelőre még magamban is fel 

kellett dolgoznom azt, amire rájöttem. Abban a korban, ahová viszszautaztam, 

Mircea még nem volt a geis hatása alatt, én azonban 

igen. A varázslat minden bizonnyal felismerte, hogy találkoztam azzal, 

akire a beteljesedéséhez szükség van, és automatikusan létrehozta 

a kapcsolatot. A felismerés valósággal fejbe kólintott. Akaratomon 

kívül átadtam neki egy igézetet, ami egy évszázadnál is régebben 

növekszik benne. 

- Mikor - ismételte meg a kérdést a konzul olyan hangon, ami 

egyértelművé tette: nincs hozzászokva ahhoz, hogy kétszer kelljen 

elmondania valamit. 

- Nem tudom biztosan - mondtam végül. A hangom rekedt volt, 

de nem foglalkoztam azzal, hogy a tokomat köszörüljem. - Talán - 

folytattam, amikor végül sikerült nyelnem egyet - valamikor az 

1880-as években. 

A tömegből valaki elkáromkodta magát, de nem láttam, hogy 

melyikük. Nem nézhettem körül alaposan, mert a konzul reakcióját


fürkésztem. Mircea meleg teste, és a rémület, hogy mit tettem vele, 

teljes káoszt okozott a lelkemben. A szenvedély és a bűntudat marakodott 

egymással bennem, de a félelem is érzékeltette jelenlétét. 

A gyomrom erőteljesén összerándult. A konzul nem úgy nézett ki, 

mint akinek tetszik, amit hallott. 

- A geis nyugvó állapotba került, miután maga visszatért, mivel 

sehol nem találta azt, akivel teljessé tehetné a varázslatot - foglalta 

össze. - Amikor ezt követően találkoztak, maga még gyerek volt, 

nem működött az igézet. De amikor felnőttként látták viszont egymást, 

aktiválódott, és az ereje növekedni kezdett. 

Sikerült bólintanom. Mircea a kézfejemet simogatta, hogy érintkezésben 

maradjon velem. A csuklómat birizgálta, majd a tenyeremet 

masszírozta a hüvelykujjával. Egy idő után már a karomon futtatta fel 

és le az ujjait, mintha közelebbi érintésre vágyna. Ahol csak elhaladt 

a keze, olvadó gyönyört éreztem. Beszívódott a bőrömbe, akárcsak 

valami folyékony méreg, és talán az is volt. Nem tudtam, hogy működik 

a varázslat, csak azt éreztem, ez túl jó ahhoz, hogy abbahagyja. 

Nem akartam mást, csak ott állni az idők végezetéig, és hagyni, 

hogy a geis beborítson minket, mint egy körkörös vízesés. Tudtam, 

hogy ez az egész nem igaz, csak egy varázslat okozza, ami túl nagy 

energiát szívott magába, de igazából nem számított. Mikor fogom 

még valaha ugyanezt érezni Eddigi 24 évem során még csak hasonlóban 

sem volt részem. Lehet, hogy egy ilyen jó hazugság megér 

ennyit A testem minden porcikája hangos igennel felelt erre a kérdésre. 

Csak egy egészen vékonyka hang jegyezte meg valahol legbelül, 

hogy igazából nem is ez a kérdés, ugye Nem ennyit kell megérnie, 

hanem bármennyit, hisz az igézet azt követelné, hogy mindent 

feladjak érte. 

És ezt nem tehettem meg. 

- Az a személy, aki kiveti a varázslatot, irányítani is képes - 

mondta a konzul. - És mégis hagyta, hogy száz éven át ne történjen 

vele semmi. 

- Nem szándékosan! 

Felhúzta tökéletes szemöldökét, és felidézte a vámpírok egyik 

fontos alapelvét:


- Csak az eredmény számít, nem a szándék. 

A vámpírok különösen gyakorlatiasak az ilyen kérdésekben. 

Egy cselekedet következménye mindig sokkal fontosabb annál, 

hogy tetten érhető-e a károkozás szándéka vagy sem. A kimenetel 

ebben az esetben egyenesen katasztrofális volt. 

- Mi van az eredeti varázslattal, amit Mircea rakott rám - kapaszkodtam 

a szalmaszálakba. - Ha leveszi rólam, talán csillapodik 

a hatás. 

Ezzel időt nyerhetnénk, amíg keresünk egy mágust, aki megszabadít 

a másodpéldánytól is. 

- Már megpróbálkoztunk vele, Cassandra - tájékoztatott a konzul 

türelmesen. - A varázslat rendkívül szívósnak bizonyult. 

- Nem fog megtörni - kérdeztem. Igyekeztem megemészteni 

a hallottakat, de Mircea közelsége nem segített a tiszta gondolkodásban. 

Megpróbáltam hátrébb lépni az öleléséből, hogy rendbe 

szedjem az agyam, de tiltakozásképp érthetetlen hangon felüvöltött, 

és még közelebb húzott magához. 

- Bizony nem - közölte a konzul lágy hangon. 

Megpróbáltam lesújtó pillantást vetni rá, bármilyen idiótán is hatott 

ez a körülmények ismeretében. Ha az volt a célja, hogy megmentse 

Mirceát, hát nagyon rossz úton haladt. Casanova szerint a varázslat 

minden alkalommal erősebb lesz, ha Mirceával közel kerülünk 

egymáshoz. A mostani helyzetünknél sokkal közelebb pedig 

már nem is lehettünk volna. Rövidesen egyikünket sem fog érdekelni 

a külvilág, ez pedig azt jelenti, hogy nem lesz, aki megállítsa Myrát. 

Kezdtem megérteni, milyen könnyen valóra válhat a látomásom. 

Egy pillanatig megfordult az agyamban, hogy az egész helyzetet 

a konzul elé tárom, de kétséges volt, hogy hinne-e nekem. Semmilyen 

bizonyíték nem állt rendelkezésemre, és a vámpírok nem arról 

híresek, hogy készpénznek vegyenek bármilyen elméletet. Egy kissé 

elfordultam, hogy a szám rejtve legyen a konzul fürkésző szemei 

elől, és Mircea tekintetét kerestem. Mivel mindeddig megtartotta azt 

a cipőt, feltételeztem, hogy bizonyos fokig maga is rájött, mi történt 

vele. Csak reménykedhettem abban, hogy sikerült megőriznie a józan 

eszét, és meg fogja érteni, amit közölni akarok vele.

214 

KAREN CHANCE 

- Myra - formáztam némán a számmal. A mágusok hallótávolságon 

kívül voltak, és mágia nélkül nem használhattak hallásélesítő 

varázslatot. A vámpírok azonban minden beszélgetést könnyedén 

kihallgathattak volna. 

Mircea egy végtelennek tűnő pillanatig rám meredt, és szinte hallottam, 

ahogy az agyában kattognak a kerekek, próbálja összerakosgatni 

a darabokat. Hogy mennyit értett meg az egészből, azt nem 

tudom, de ott volt velem, amikor életemben először találkoztam 

Myrával. Tudta, hogy a lány az életemre tört, és utána sikerült elszöknie. 

Azt is hallhatta, hogy kimondtam ezt a nevet Londonban, 

már persze ha képes volt visszaemlékezni egy ilyen apró részletre 

ennyi idő távlatából. Őszintén szólva nem mertem volna erre fogadni. 

Ha Mircea meg is érti, hogy Myra újra próbálkozik, nem fog 

leesni neki, hogy ezúttal nem én vagyok a célpont, hanem ő. És ezt 

sehogy sem tudtam elmondani neki. 

Nem mintha sok mindent tehetett volna, ha most megtudja. Ha 

tisztában van a veszéllyel, ez a Mircea talán képes lett volna megvédeni 

magát a támadás ellen, de Myra a múltban is bármikor rátámadhat. 

A tény, hogy Mircea még jelen volt, azt igazolta, hogy egyelőre 

nem járt eredménnyel, de ha nem sikerül megőriznem a józan 

eszemet, hogy megállítsam, ez nem sokáig marad így. A történelem 

újraírja magát, de Mircea már nem lesz részese. Myra pedig Pythia 

lesz. 

Mintha egy év telt volna el, mire Mircea lassan bólintott. 

- Két perc - suttogta. Zavarodottan néztem rá, de aztán kitaláltam, 

mit akar ezzel mondani. Azt közölte, mikor múlik el a bomlasztóbomba 

hatása. 

Rákényszerítette magát, hogy elengedjen engem. Hitetlenkedve 

bámultam rá. 

- Mi lesz veled - kérdeztem hangtalanul. Megrázta a fejét. Nem 

tudtam, hogy ez azt jelenti, ilyen korlátozott kommunikációs lehetőségek 

mellett nem tudja kifejteni, vagy inkább nem akarta, hogy tudjak 

róla. Azon kaptam magam, hogy olyan erősen szorítom a kezét, 

aminek nyomán kék-zöld foltok keletkeztek volna a bőrén, ha ember 

lett volna. De csak akkor suhant át egy kis fájdalom az arcán, ami-


kor végül elengedtem. Én magam is valami hasonlót éreztem: ahogy 

megszűnt köztünk a közveden kapcsolat, azonnal megjelent a kín. 

Erőt kellett vennem magamon, hogy ne rohanjak vissza a karjaiba. 

- Menned kell - formálta a szavakat némán. 

Nyeltem egy nagyot. A második geis számomra újdonság volt, de 

Mirceát már egy évszázada tartotta a markában. Ha ilyen hatással 

volt rám, holott csak egy napja volt rajtam, mit élhetett át ő Még ha 

a konzulnak igaza volt is, és az igézet lecsillapodott, miután visszatértem 

a saját időmbe, ott szunnyadt, és az évtizedek során lassan 

fejlődött. Az iménti reakció meggyőzött arról, hogy amikor életre 

kel, minden erejét latba veti. 

Szörnyű volt a gondolat, hogy szántszándékkal visszataszítsam 

kínjai közé, de mi más választásom maradt Le kellett számolnom 

Myrával, vagy mindketten meghalunk. Mirceát nem vihettem magammal, 

mert ezzel csak növeltem volna az együtt töltött időt, ami 

a geist táplálja. A szemeibe néztem, és arcomon ő is láthatta a megbánást 

és a sajnálkozást. 

- Tudom. 

Behunyta a szemét, a karjai egy hosszú pillanatra körém fonódtak. 

Magamhoz vontam, megcsókoltam, és a fájdalom abban a pillanatban 

alábbhagyott. A geis elégedett volt, amíg fizikai kontaktusban 

álltunk, és nyilvánvaló volt, hogy miért. Szinte éreztem, ahogy 

a kapocs még erősebbé vált köztünk, az energia boldogan zümmögött, 

bárhol is értünk egymáshoz. Most békésen háttérbe húzódott, 

de vajon mi lesz, ha elmegyek Éreztem az agóniáját, amikor megérkeztem, 

és nem sok esélyt adtam arra, hogy a mostani rövid találkozásunk 

hosszú időre kielégítené. Sőt, valószínűleg csak fokozza 

a szenvedéseit. Olyasmi ez, mint amikor egy jó ideje éhező embernek 

egy falat kenyeret adunk. 

Mircea lassan kitárta a karját, és hátralépett. Most már számítottam 

a fájdalomra, mégis szinte térdre rogytam az első hullámától. 

Valahogy talpon maradtam, de az erőmből nem futotta másra holmi 

nyöszörgésnél. A testem belsejéből indult útnak az a dübörgés, 

mely a lelket is kirázta belőlem. A kezem egyik pillanatról a másikra 

jéghideggé vált. Összehúztam a vállamat, hogy gátat szabjak a resz-


ketésemnek, és összekulcsoltam magam előtt a karomat, nehogy 

magamhoz rántsam Mirceát. 

Casanova tájékoztatása alapján úgy tudtam, hogy ez a kötelék 

lassan fejlődik ki, lépésről lépésre, hosszabb idő alatt. A mienk 

azonban nem így viselkedett. Talán azért, mert nem volt épp frissnek 

nevezhető, vagy amiatt, hogy véletlenül bár, de megkettőződött. 

Bárhogy is volt, csak azt tudtam róla, hogy ördögien erős. 

Mircea elég közel állt hozzám ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mintha 

még mindig egymás karjaiban lennénk. A fájdalom úgy térített 

magamhoz, mint a repülősó, és hirtelen megértettem, miért tetteti 

ezt. Habár ő készen állt arra, hogy elengedjen, a konzul egyáltalán 

nem vette volna jó néven. Megtagadtam, hogy a bábuja legyek, 

elloptam tőle néhány igen becses tárgyat, és legfőbb diplomatájára 

veszélyes igézetet bocsátottam. Az, hogy ez utóbbi csupán 

a véletlen műve volt, az ő szemszögéből nem sokat számított. Kíváncsi 

voltam, mik lennének a tervei velem, ha a mágusok nem 

tudnák megtörni a varázslatot. Mircea reakciója alapján lett volna 

egy tippem. Kevés olyan varázslat van, amely kivetője pusztulása 

után is aktív marad. Ha pedig nem leszek az idomított Pythiája, 

nem sok okot láttam, amiért érdekében állt volna életben tartania 

engem. 

Egyenesen Mircea szemébe néztem. 

- Megtalálom a módját, hogy megtörjük a varázslatot - mondtam 

neki, és ezúttal nem törődtem azzal, hogy ki hall minket. - 

Megígérem. 

Kissé elmosolyodott, de a szemében szomorúság tükröződött. 

- Sajnálom, dulceata. 

A konzul mondott valamit, de nem hallottam a hangját. Az egyik 

pillanatban a terem még olyan csendes volt, hogy egy gombostű leejtését 

is hallani lehetett volna, a következő szempillantásban sarkköri 

szél süvöltése töltötte meg a szobát, a hajam kócos fürtökben 

csapódott az arcomba. Majd néhány másodpercnyi szünet következett, 

míg a szél a mennyezet közelébe húzódva erőt gyűjtött, hogy 

utána az életemben valaha látott legszörnyűbb jégvihar képében 

csapjon le ránk.


A brutális, borotvaéles szél azonban nem ért el hozzám. Mintha 

egy kupola borult volna rám, ahová nem hatolhatott be ez a természeti 

csapás. Először azt hittem, a védelmezőm végre munkába állt, 

de nem láttam az ismerős aranyló ragyogást, sem a pentagramma 

alakját. Valami más gondoskodott a sérthetetlenségemről, és egyelőre 

a legkevésbé sem érdekelt, hogy mi vagy ki lehet az. A körülöttem 

húzódó kis sziget kivételével ugyanis mindenütt dühöngő 

káosz pusztított. 

Mircea időközben eltávolodott tőlem, én pedig fájdalmamban 

felkiáltottam, amikor a geis tudatosította bennem, hogy valami nagyon 

rossz dolog történik. Minden vágyam az volt, hogy újra magamhoz 

szorítsam, nem törődve a következményekkel, de a tejfehér 

kavargásban szem elől vesztettem az alakját. 

- Mircea! - kiáltottam, de a hangom elveszett a fülsiketítő orkánban. 

Mivel hasznosabb ötlet nem jutott eszembe, előreléptem, és rávetettem 

magam Tomas testére. Szerencsére a védőkupola velem 

együtt mozgott, de nem volt elég nagy, hogy az egész fekvő testet betakarja. 

A sebei túl mélynek tűntek ahhoz, hogy teljesen ráfekve próbáljam 

meg bevonni őt is az aura alá, de az igazat megvallva a lábszárán 

megjelenő elfagyások okozták jelenleg a legkisebb gondot. 

Matatni kezdtem a kötelékei után, de nem láttam őket. Sőt, semmit 

sem láttam a jégszilánkok vakító táncában. Ekkor valami közvetlenül 

mellettem, az asztal tetején landolt, és hirtelen megértettem, 

mik azok a fura, puffanó zajok, melyeket néhány másodperce 

hallok. A vihar immár tekegolyó méretű jégszemeket kergetett, és 

mivel beszorultak a Szenátus tanácstermének négy fala közé, jobb 

híján ide-oda pattogtak a levegőben. Mintha hirtelen egy pokolbéli 

flipper táblájára csöppentünk volna. Ha nem sikerül nagyon gyorsan 

kiszabadítanom Tomast, ezek a golyók összezúzzák a lábát, én 

pedig képtelen lennék bárhová is elcipelni. 

Ki kellett menekítenem onnan magunkat, és meg kellett találnom 

Myrát, bár egyáltalán nem tudtam, hogy jelenlegi állapotomban 

mit tudnék kezdeni vele. Semmi mást nem akartam, mint lekuporodni 

valahol, és várni, hogy Mircea rám találjon. Ha itt marad-


nék, biztos úgy is lenne. Bármilyen erővel is rendelkezett ahhoz, 

hogy elengedjen, a geis erősebb. Már nem tart sokáig, és itt lesz. 

Valami eltalálta Tomas lábát, amitől az egész teste összerándult. 

Kinyújtóztam, de a védokupola így sem lett elég nagy ahhoz, hogy 

a fejét és a lábszárát is eltakarja. A lábait viszont nem tudtam behúzni, 

mert ki voltak kötözve. Megpróbálkoztam a térugrással, és bár 

ezúttal már éreztem valamit, mintha enyhén megrántottak volna, de 

nem indultunk el sehová. Gyerünk már! - gondoltam magamban 

kétségbeesve. 

Végre sikerült rájönnöm, hogyan működnek a Tomas kezét rögzítő 

bilincsek, és pont amikor kipattintottam őket, a terem hirtelen 

sokkal zsúfoltabb lett. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy 

egy tetoválószalon jelent meg a közepén, olyan közel a nagy asztalhoz, 

hogy szinte már belül voltunk. Mac arca bukkant fel a villogó 

neonfelirat alatti ablakban. Csupán egy-két méterre volt tőlem, 

mégis csak elmosódva láttam a hópelyhek kavargása miatt. Egy pillanattal 

később egy izgő-mozgó tetoválásokkal teli kar nyúlt ki az 

ajtón. Tomas jobb bokájához nyúlt, és meglepő gyakorlottsággal 

pillanatok alatt kinyitotta a zárszerkezetet. 

Amint Mac bevonszolta Tomast az ajtón, átmásztam az asztalon, 

hogy utánuk menjek. A szalon az impozáns lépcsősoron nyugodott, 

mely az asztalnak helyet adó pódiumhoz vezetett. Ennek következtében 

némiképp felém dőlt a bejárata. Már alig néhány centit 

kellett megtennem, hogy a lendületem elég legyen a beérkezéshez. 

Épp akkor sikerült megragadnom Pritkin felém nyújtott kezét, 

amikor hátulról valaki a bokámba csimpaszkodott. Az átkozott védelmezőm 

most sem reagált, de Sheba munkához látott. Mircea 

érintésére meg sem moccant, talán a bomlasztó hatása miatt, vagy 

azért, mert nem érzékelt fenyegetést. De bárki is kapta el a lábamat, 

ő már más megítélés alá esett. Éreztem, ahogy legaloppozik a testemen, 

majd egy másodperc múlva egy nagymacska morgása és 

a Szenátus fejének meglepett kiáltása hallatszott. Sheba leugrott 

a lábamról, és egy pillanattal később megszűnt a konzul szorítása. 

- Gyerünk! - rántott rajtam egy jókorát Pritkin, aminek a hatására 

jóformán berepültem az ajtón. Ahogy odabent voltam, végre újra


tovább láttam az orromnál. Sem Mac, sem Tomas nem volt az elülső 

helyiségben, de nem volt időm arra, hogy emiatt aggodalmasodjak. 

- Mehet! - ordította el magát Pritkin, mire az egész épület hevesen 

rázkódni kezdett. 

A következő percben utat vájtunk magunknak a MÁGUS alapját 

képező kőzetben. Elég jó időt futhattunk, bár ebben nem lehettem 

biztos. Túlságosan is lefoglalt az, hogy Pritkinbe kapaszkodjak, aki 

viszont a pultot ölelte elfehéredő kezekkel. Az egyik pillanatban 

egy elmosódott foltot láttam az újonnan létrehozott alagútban felénk 

közeledni. A következő másodpercben Kit Marlowe tépte fel 

a vadul dülöngélő szoba ajtaját. 

Marlowe elszántnak és harciasnak tűnt. A veszély érzete lengte 

körül, amit nem tudtam felidézni, ha rövid találkozásunkra gondoltam 

gyerekkoromból. No persze akkor este Tony vendégszeretetét 

élvezte, és nem vérzett vagy fél tucat sebből. 

- A jó életbe! - hallottam Pritkin mormogását. Lefejtette magáról 

a kezemet, nekinyomott a pultnak, hogy fogást találjak rajta. - Kapaszkodjon 

- ordította nekem olyan hangosan, hogy a dobhártyám 

csaknem berepedt. Ezek után elengedte a pultot, és átrepült a szobán, 

egyenesen Marlowe irányába. 

Összekapaszkodtak, de mágia hiányában maradt a régimódi kézitusa. 

Első ránézésre nagyjából egyenlő esélyekkel indultak. Marlowe 

valamit kiáltott felém, de nem hallottam az alagút kivájásának 

zajában. De egyébként is, épp eléggé lekötött a geis által rám küldött 

fájdalom ahhoz, hogy még ilyesmikkel is törődjek. 

Minél messzebb kerültem Mirceától, annál nagyobb volt a kín. 

Elérkezett az a pont, amikor már alig tudtam magamról. A könnyeim 

elvakítottak, a gyomrom görcsbe rándult, és egyre nehezebben 

kaptam levegőt. Casanova mesélte, hogy a geis hatása alatt álló személyek 

a szétválás okozta szenvedés helyett sokszor inkább az öngyilkosságba 

menekültek. Egy cseppet sem tudtam hibáztatni őket. 

Marlowe eközben elkapta Pritkin nyakát, és mindketten az asztalra 

zuhantak. A rázkódás hatására csaknem lecsúszott a kezem a pultról. 

Pritkin ekkor egy kést döfött a vámpír mellkasába, és a küzdő felek 

szétváltak. A mágus, aki az előbbi fojtogatás nyomán erősen leve-


gő után kapkodott, nem használta ki az előnyét, és valami oknál fogva 

Marlowe sem támadott. Épp akkor húzta ki magából a kést, amikor 

a szalon minden előzetes figyelmeztetés nélkül megállapodott. 

A térdem fájdalmasan koppant a pult oldalának, és nem sokon 

múlt, hogy nem szánkáztam végig rajta. De mindez most egy csöppet 

sem érdekelt. A geis hatása hirtelen semmivé foszlott, mint amikor 

egy gombnyomással elzárjuk a bömbölő zenét. Levegő után 

kapkodtam, és rájöttem, hogy képes vagyok újra mély lélegzetet 

venni. Az agyam hálásan és nagy megkönnyebbüléssel nyugtázta, 

hogy elmerülhet az oxigénben. De szinte azonnal rám tört egy másik 

gyötrő érzés: az éhség. 

Csak amikor megszűnt létezni, akkor tudtam teljes valójában átérezni 

a geis okozta kötődés erejét. Egyszerre akartam sírni és nevetni. 

A fájdalommal egy időben a kínzó, mindent felemésztő vágyakozás 

is elillant, mintha ott sem lett volna. A helyét a farkaséhség 

töltötte be. 

Botorkáló lábakkal megkerültem a pultot, miközben szinte üresnek 

éreztem a porhüvelyemet. Kinéztem a bejárat melletti ablakon, 

és a döbbenettől megtántorodtam. A látvány azonnal elfeledtette 

velem a geis hatását. Előttünk nem a kőzet vagy a sötét sivatag terült 

el. Egy óriási mezőt láttam, melyen enyhe szellő hajlítgatta a magasra 

növő hangát. A nap állásából következtetve dél lehetett, habár 

a szórt fény miatt nem tudtam pontosan megállapítani. A távolban 

hósipkás kék hegylánc meredezett, de az ajtón beáramló levegő 

melegen simogatott, és vadvirágok illatát hozta. Minden olyan gyönyörű 

volt. 

Mac érdeklődve dugta ki a fejét a függöny mögül, majd őszinte 

örömmel felkacagott. 

- Hohó, hát persze! És még azt mondják, hogy nem lehetséges. 

Hogy a pokolba ne 

Azonnal észrevettem rajta, hogy a védelmezői nem mozognak. 

Mereven borították be a testét, mintha hétköznapi tetoválások lennének. 

Ekkor esett le, hogy mi történt. Mac, ez a mániákus idióta 

egyszerűen keresztülhajtott a szalonnal a portálon. Megérkeztünk a 

tündevilágba.

10. fejezet 

Hagytam, hogy Pritkin és Mac elintézze vitás ügyüket Marloweval, 

és egyenesen hátrafutottam. Tomas azon az asztalon feküdt leszíjazva, 

amelyen Mac a vendégeit szokta tetoválni. A kötelek nem 

tűntek túl kényelmesnek, de így legalább nem hánykolódott ideoda 

a szobában. Mindeddig nem tudtam alaposabban szemügyre 

venni a sérüléseit, most azonban össze kellett szorítanom a számat, 

hogy ki ne csússzon rajta valami egészen durva káromkodás Jack 

személyét illetően. Egy pillanatnyi habozás után aztán mégis kimondtam 

hangosan. 

Tomas felnyögött, és megpróbált felülni, de a kötelékek nem engedték. 

Már csak azért is hasznosnak bizonyultak, mert így utazás 

közben egyik belső szervét sem hagyta el. Jack a mellbimbójától a 

köldökéig metszette fel a bőrét, mint valami törvényszéki orvos, aki 

boncolásra készül. Elborzadva néztem az egykor oly tökéletes testet, 

és a lelkembe jéghideg érzés kúszott be. Most azt kívántam, bárcsak 

Augusta végzett volna Jackkel. 

Nyeltem egy nagyot, majd igyekeztem másfelé nézni. Részben 

azért, mert csak így sikerült elfojtanom gyorsan növekvő hányingeremet, 

részben viszont azért, mert valahol kötözőanyagot kellett találnom. 

A vámpírok elképesztő regenerálódóképességgel rendelkeztek. 

Bármilyen rémségesek voltak is Tomas sérülései, idővel teljesen 

felépülhet belőlük. Persze sokat segítene, ha a seb széleit 

valahogy össze tudnánk fogni, és ehhez gyolcsra volt szükségem, 

méghozzá rengetegre. Épp arra gondoltam, hogy a priccsre húzott 

ágynemű kezdetnek megteszi, amikor az első lépések után átestem 

valamin. A térdemre zuhantam, közvetlenül egy sötét hajú, rikító 

vörös inget viselő férfi mellett értem földet. Meglepetten bámultam


rá. Hogy szedhettünk fel még egy potyautast úgy, hogy észre sem 

vettem Aztán felém fordította a fejét, és rájöttem, hogy az illető 

mindvégig velünk volt, noha nem egészen ilyen formájában. 

- Meg kell, hogy mondjam - ült fel Billy, mindkét kezét a fejére 

szorítva nem éreztem magam ilyen pocsékul azóta, hogy bevállaltam 

azt az ivópárbajt a két orosz gazfickóval - mormogta, majd 

azonnal visszahanyatlott. 

Óvatosan előrenyúltam, és megböktem az egyik ujjammal. Ugyanolyan 

hús-vér embernek tűnt, mint jómagam. Megfogtam a csuklóját, 

és kitapintottam a pulzusát. Erősen és ritmusosan lüktetett az ujjam 

alatt. Elejtettem a kezét, és hitedenkedve hátrálni kezdtem, valamiféle 

ügyetlen rákjárással, egészen addig, míg bele nem ütköztem 

egy újabb, legalább ennyire megdöbbentő dologba. Valami nekinyomódott 

a hátamnak, és amikor megfordultam, hogy megnézzem, 

mi az, egy narancs-barna színű kezet láttam a földön kinyújtva 

heverni. A kar vonalát követve eljutottam a testhez, amelyben egy 

pillanatnyi hezitálás után Pritkin gólemére ismertem. Habár a színe 

a régi volt, a testét már egyáltalán nem agyag alkotta. 

Nála nem is kellett pulzus után kutatnom. Nyilvánvalóan lélegzett, 

kissé szokatlan színösszeállítású, de egyébként kifogástalan 

mellkasa ütemesen mozgott fel-alá. Pont úgy, ahogy egy ember lélegzett 

volna nyugalmi állapotban. Mivel ő csupán egy nagy agyagtömbből 

kifaragott szobor volt, nem jelenthettem ki, hogy számára 

ez az ideális állapot. Mindenre megesküdnék, hogy pillantásom 

nem szándékosan siklott végig a testén, de egyúttal azt is megállapítottam, 

hogy anatómiailag mindene a helyén volt, amit az eddig 

ismert változatáról nem lehetett elmondani. Azt is felmértem, hogy 

bárki irányította is ezt a kis átalakítást, meglehetősen bőkezű volt. 

A következő másodpercben a gólem szemei - melyek szintén valódinak 

tűntek - kinyíltak, és őszinte értetlenséggel meredtek rám. 

Tudatalattimba elraktároztam, hogy barna szemei voltak, szempillákkal 

és szemöldökkel viszont egyáltalán nem rendelkezett. Sőt, az 

egész testén egyeden szőrszál sem akadt. 

Visszafordultam Billy felé. Sápadt volt, és másfél évszázados borosta 

borította az arcát, de ettől eltekintve jól nézett ki. Egész egy-


szerűen visszakapta a testét, ami elég valószerűtlenül hangzott, tekintve, 

hogy időtlen időkkel ezelőtt haleledellé vált. 

- Mi az ördög - kérdeztem, amikor a padló enyhén megremegett. 

Semmi kedvem nem volt egy újabb kis utazáshoz Mac különös 

járművén. De néhány másodperc után rádöbbentem, hogy nem 

indultunk el sehová. A szoba továbbra is érezhetően rázkódott, így 

azon kezdtem gondolkodni, vajon a tündevilágban is léteznek-e 

földrengések. Billy váratlanul felült, a szeme vadul villogott, látszólag 

pánikroham kerülgette. Megtapogatta a mellkasát, majd felüvöltött, 

és csapkodni kezdte a fejét, a hasát és a lábát, mintha a teste 

valami rusnya és félelmetes bogár lenne, ami épp megpróbál felmászni 

rá. 

Felugrott, és szabályosan körbetáncolt a szobán, tépve-szaggatva 

magáról a ruhát. Hisztérikus rohama és a szoba dülöngélése 

a gólemet is felbőszítette, akinek arckifejezése meglepettség helyett 

most inkább rémületet tükrözött. A szemei kikerekedtek, az ajkait 

pedig egy olyan, fülsiketítőén magas visítás hagyta el, ami Billy rikácsolásánál 

is jobban hasogatta a dobhártyámat. Átbotladoztam 

a szobán, figyelmen kívül hagyva a két tébolyodottat, majd lerántottam 

a lepedőt a priccsről. Miután csíkokra téptem, legjobb tudásom 

szerint átkötöztem Tomas sebeit, miközben a gólem és Billy továbbra 

is fel-alá rohangáltak, időről időre nekiütközve valami bútordarabnak 

vagy egymásnak, amitől csak még izgatottabbak lettek. 

Nekiláttam, hogy kiszabadítsam Tomast, mielőtt valamelyikük 

beletenyerel a gyomrába. Amikor ezzel megvoltam, lehúztam a testét 

az asztal alá. Én is odakuporodtam mellé, és a fülemre szorítottam 

a kezemet, mert úgy éreztem, bármelyik pillanatban vér fakadhat 

belőlük. Úgy döntöttem, a változatosság kedvéért ezúttal oldja 

meg valaki más a helyzetet, én kiszálltam. 

Akkor jöttem rá, hogy nem menekülhetek a cselekvés elől, amikor 

a fél tető váratlanul beszakadt. Néhány másodpercig csupán 

a kéklő ég és néhány táncoló sárga pillangó látszott a fejünk felett 

tátongó lyukon. Abszurd módon úgy tűnt, mintha az aprócska lepkék 

okozták volna a kárt az épületben. Ezután azonban egy kisebb 

autó méretű fej kukucskált be a frissen keletkezett szellőzőnyílá-


son. Zöld volt, és fénylő pikkelyek borították. Hosszú, csőszerű 

szája akkora volt, hogy egyetlen harapásával magába tuszkolhatott 

egy embert. Habár füst nem gomolygott ki az orrlyukán, enélkül is 

sikerült ráismernem Narancssárga szeme közepén keskeny vörös 

pupilla húzódott, amely kikerekedett, amint megpillantott engem. 

Mint a macska, amikor új egérfajt fedez fel a ház körül. 

A lény benyomakodott a tetőn ütött lyukon, a fejét egy elképesztően 

hosszú nyak követte. Hatalmas állkapcsát többször is kitárta, 

felvillantva recés, okkersárga fogait. Megdermedve álltam, amikor 

meleg, savanyú leheletét az arcomba fújta. Olyan közel volt, hogy 

a légmozgástól könnybe lábadt a szemem. Ekkor a magából minden 

értelemben teljesen kivetkőzött gólem jelent meg a közelben, 

elrohant a sárkány előtt, magára vonva a narancsszínű tekintetet. 

A gólem átrohant a két helyiséget elválasztó függönyön, a sárkány 

pedig követte. A nyaka hosszan kígyózott a külső helyiség felé, miközben 

óriási karmaival igyekezett úgy kitágítani a tetőn keletkezett 

lyukat, hogy egész testét átnyomhassa rajta. 

Bemenekültem az asztal alá, és megragadtam a mellettem épp 

elrobogó Billy Joe-t is, aki az ingétől már megszabadult, és most 

puszta mellkasába hasított vérző csíkokat a körmeivel. 

- Billy! - rántottam egyet a csuklóján, hogy magam mellé húzzam, 

de gyorsabb volt nálam. A szoba hátsó végébe szaladt, a tábori 

ágy mögötti kis ajtócskához, melyet addig még sohasem láttam 

nyitva. Most is zárva volt, bár korábban azt feltételeztem, hogy 

pusztán díszítő funkciója van, és sehová sem nyílik. Billy azonban 

nem vette ezt észre, dörömbölni kezdett rajta, és olyan erősen rángatta 

a kilincset, hogy az kis idő múltán a kezében maradt. 

Döbbenten bámultam rá. Soha nem láttam ilyennek, és elképzelésem 

sem volt, mit mondhatnék neki, ami talán lecsillapítaná. Arról 

nem is beszélve, hogy emberi formájában Billy magassága jóval 

meghaladta a 180 centit. Fegyvertelenül biztosan nem tudnám legyűrni, 

a pisztolyom és a karkötőm tőrei viszont feltehetően végeznének 

vele jelenlegi alakjában. 

A szalon első fertályáról ordítozás, káromkodás és kisebb robbanások 

egyvelege hallatszott, majd hirtelen szél kerekedett, és mint-


ha száz helikopter jelent volna meg egyszerre felettünk. Amint felnéztem, 

még épp láttam, hogy a sárkány fekete bőrhártyás szárnyain 

a magasba emelkedik, visítva és a pofáját markolászva. A szája 

fele eltűnt, csak egy füstölgő lyuk tátongott a helyén. A szárnyai 

is kissé szakadozottnak látszottak, igaz, még így is szinte hurrikánt 

kavart a csapkodásával. Egy másodperccel később a lény eltűnt 

a szemem elől a távoli, erdőkkel borított domboldalak irányába. 

Billy újra nekirontott az ajtónak, kezével a falemezt kaparta, az 

ujjait már elöntötte a vér. Szaggatottan zihált és nyögött, de legalább 

már nem volt hisztérikus állapotban. Úgy döntöttem, itt az ideje, 

hogy megpróbáljak értelmesen beszélni a fejével, ám ekkor Pritkin 

száguldott át a függönyön, őt Mac és Marlowe követte. Dühödten 

láttam, hogy a vámpír egyáltalán nem került a mágusok fogságába. 

Az első dolga volt, hogy Tomas felé vesse magát. 

- Pritkin, állítsa meg! - száguldottam át a szobán, de a mágus 

földbe gyökerezett lábbal állt, hitedenkedő tekintettel nézve az emberi 

formát öltött Billyt. A túloldalról buktam az asztal alá, és megragadtam 

Marlowe csuklóját, még mielőtt kirángathatta volna Tomast 

a világosságra. - Szálljon le róla! 

Meglepetten nézett rám, és erre minden oka megvolt. Miből 

gondolná bármelyik ember, hogy megállíthat egy vámpír mestert 

egyszerűen azzal, hogy lefogja a kezét A puszta feltevés is nevetséges 

volt. Elengedtem őt, egy kissé hátrahúzódtam, és felemeltem 

a kezemet, melynek csuklóját a karkötő ékesítette. Reméltem, hogy 

ennyi is elég lesz, de az égvilágon semmi sem történt. Megráztam 

a karom, és idegesen bámultam a tétlen ezüstre. Ennek meg mi 

baja lehet 

- A mi mágiánk nem működik ideát - közölte velem Marlowe 

csendesen. - Nem fogom bántani Tomast, Cassie. Akár hiszi, akár 

nem, segíteni akarok neki. 

Na persze, azért ült nyugodtan, és nézte végig, ahogy félig kibelezik. 

Marlowe már az Erzsébet-kori Angliában hírnevet szerzett magának 

mint a királynő egyik kedvenc kémje, és ez a reputáció azóta 

csak tovább nőtt. Ha a róla keringő történeteknek csupán a töredéke 

igaz, akkor egy pillanatig sem maradhatott Tomas közelében.


- Tűnjön el onnan! - ismételtem meg, azon jártatva az agyam, 

mihez kezdjek, ha nemet mond. De vita helyett inkább kecses mozdulattal 

hátrébb húzódott az asztaltól. Gyorsan megvizsgáltam 

Tomas sebeit, de úgy láttam, nem rosszabbodott az állapota. A szemei 

résnyire nyitva voltak, és még a fejét is sikerült kissé felemelnie. 

- Nem hallom őt - motyogta bizonytalanul, miközben a menynyei 

béke kifejezése suhant át az arcán. Ezután a szemei becsukódtak, 

és a feje is visszazuhant, keményen koppanva a kőpadlón. 

A szívem mintha megbénult volna. Azonnal a pulzusát kerestem, 

de persze semmit sem éreztem. Már ez a próbálkozás sokat elárult 

arról, milyen zaklatott elmeállapotban voltam. Feltételeztem, hogy 

elájult, esetleg transzba esett, de nem tudhattam biztosan. Tony egy 

ízben titkos és felettébb illegális viszálykodásba bonyolódott egy 

másik mesterrel. Az egyik vámpírunk a törpeháború során elvesztette 

az egyik karját, és félig kibelezték. Amikor visszaszállították az 

udvarba, meg voltam győződve róla, hogy meghalt, de Eugenie azt 

mondta, csupán gyógyító transzba süllyedt. Több hétre mozdulatlanná 

és mozdíthatatlanná dermedt, míg egy nap váratlanul felült, 

és megkérdezte, hogy ki nyert. Nagyon reméltem, hogy Tomas is 

csupán ilyen transzba esett, de akárhogy is volt, sok mindent nem 

tehettem érte. A vámpíroknak vagy sikerült meggyógyítaniuk magukat, 

vagy nem. Nagyon szűk volt azon orvosi vagy mágikus szerek 

köre, amelyek jótékony hatással voltak az ő szervezetükre is. 

A gondot itt legfőképpen az jelentette, miként tartsuk biztonságos 

helyen a testét mindaddig, amíg regenerálja magát. 

- Miért nincs Marlowe megkötözve, vagy ilyesmi - pislantottam 

egy laposat Pritkin felé. 

- Mert még szükségünk lehet rá - jött a nem túl vidám válasz. 

- Tudja egyáltalán, hogy kicsoda ő - erősködtem. 

- Magánál biztos jobban. 

Pritkinnek sikerült elszakítania a tekintetét Billyről, aki most 

előre-hátra ringatta a felsőtestét, és üres tekintettel a falat bámulta. 

A mágus legsötétebb nézését vette elő, mintha legszívesebben felnyársalt 

volna vele. Nem volt mérges, holott azt már megszoktam 

tőle, és most nem is vehettem volna különösebben zokon. De ez


a nézés más volt. Olyan szúrós, akár két lézersugár. Az arca a saját 

életét féltő ragadozó állatét idézte - halálosan komoly és a végsőkig 

eltökélt volt. 

- Hadd vázoljam fel a helyzetet - kezdte, és még a szavai is pattogósabbak 

voltak, mint máskor, mintha minden másodperc számítana. 

- Megérkeztünk az erdők népéhez, de nem épp azon a feltűnésmentes 

módon, ahogy terveztem. A legtöbb varázslatunk itt 

nem működik, és véges készlettel rendelkezünk a nem mágikus 

fegyverekből. A csapatunk egyik tagja nagyon súlyos sérült, két másik 

pedig megveszekedett őrült. A helyzetet tovább rontja, hogy 

a sárkány a portál őrzője volt, aki, miután egymaga nem tudott legyőzni 

minket, most erősítésért ment. Ha a tündék még nem tudnák, 

hogy itt vagyunk, ez az állapot már nem tart sokáig. Amúgy, 

elég nyilvánvaló okok miatt, a portálon nem mehetünk vissza. 

- És a Szenátus nem küld utánunk valakit - kérdeztem, bár nem 

voltam biztos benne, hogy hallani akarom a választ. Pritkin ugató 

hangon felnevetett, de egy kicsit sem tűnt vidámnak. 

- Ó, nem, legalábbis addig, amíg nem kérnek rá engedélyt. A két 

világ közti önkényes átlépés tilos, és halálbüntetés jár érte. Amint 

azt rövidesen mi is megtapasztaljuk. 

- Ami azt jelenti, hogy együtt vagyunk nyakig benne - vette át 

a szót Marlowe. - Én is engedély nélkül jutottam ide, és a tündék 

nem szokták meghallgatni a kifogásokat. Ha elkapnak, engem is kivégeznek 

- jelentette be, majd rám mosolygott. - így aztán nem 

fognak elkapni, és mindent megteszek azért, hogy ez magával se 

történjen meg. 

- Tény, hogy együtt nagyobb biztonságban vagyunk - szólt közbe 

Mac is. - Egyedül egyikünk sem élné meg a holnapot ebben a világban. 

- Valahogy úgy - helyeselt Marlowe. - Az első bajtársi javaslatom 

pedig az lenne, hogy a lehető leggyorsabban húzzunk el erről 

a helyről. Nincs sok vesztegetni való időnk. 

Pritkin a csuklójánál fogva felemelte Billyt, és lekent neki egy jókora 

pofont. 

- Igaza van a vámpírnak - mondta. - Ha a tündék ránk találnak,


vagy helyben megölnek, vagy jó árért visszaszolgáltatnak a Körnek 

és a Szenátusnak. 

A második pofon után Billy megpróbált visszaütni, de Pritkin elkapta 

a karját, majd durván a háta mögé tekerte, mielőtt felém taszította 

volna. 

- Vigyázzon a szolgájára - vetette oda. - Én meg foglalkozom az 

enyémmel. Akkor készülődjünk. 

A következő néhány percben Mac a védelmezőmet vizsgálgatta, 

amíg én megpróbáltam megnyugtatni a még mindig rendkívül zaklatott 

Billy joe-t. 

- Miért vagy ilyen ideges - kérdeztem, amikor már úgy ítéltem 

meg, hogy a szavaim eljutnak az agyához. - Kaptál egy testet - böktem 

meg egész gyöngén, de a nagyfiú ettől is összerezzent. - Hát 

nem erre vágytál mindig 

Emlékeim szerint Billy mindig nagyon élvezte, amikor az én testembe 

bújhatott. Most azonban rémülten ült, habár mintha egy kis 

szín már visszatért volna az arcába. Minden előjel nélkül felém hajolt, 

és se szó, se beszéd, megcsókolt. Hátrarántottam a fejem, és ezúttal 

tőlem kapott egy pofont, talán kicsit nagyobbat a kelleténél, ő azonban 

elnevette magát. Mandulaszín szemei megteltek könnyel, miközben 

a bőrét tapogatta, de az arckifejezése szinte eufórikus volt. 

- Akkor igaz, biztos, hogy igaz! - kiáltotta elragadtatva. A szemei 

elkerekedtek, és azonmód lecsapott Mac hátizsákjára. Kihalászott 

belőle egy sört, és úgy bámult rá, mintha a világ legnagyobb gyémántját 

tartaná a kezében. Az üveg persze zárva volt, de ő puszta 

kézzel nekiesett, hogy lefejtse róla a kupakot. 

- Te nem értheted, Cass - mondta közben vadul lángoló szemekkel. 

- Persze, néha dadásŰÁ_kodtam kicsit a tested felett, de olyankor 

semmi sem az igazi. Olyan, mintha egy filmet néznél. Mit nem 

adtam volna, hogy ezt még egyszer megérintsem, és megkóstoljam! 

Idegességében felkiáltott, majd megpróbálta letörni a palack 

nyakát. A tetoválóasztal azonban párnázott volt, és a sörösüveg lepattant 

róla. Láttam, képtelen leszek értelmesen beszélni vele, amíg 

nem ihat egyet. 

- Add csak ide - szóltam rá türelmetlenül, ő pedig átadta nekem a


sötétbarna üveget, de egy pillanatra sem vette volna le róla a szemét. 

A priccs egyik fémsarkán lepattintottam a kupakot. Azonnal kikapta 

a kezemből az üveget, és egy korttyal a sör felét magába döntötte. 

- Ó, Istenem! - nyögte térdre zuhanva. - Jézusom, de jó! 

Épp szólni akartam, hogy beszüntethetné a melodrámát, amikor 

Mac jelentette a vizsgálat eredményét. 

-A védelmezőjével semmi baj, úgyhogy minden bizonnyal 

a geis volt a hunyó. Általában összezavarnak mindent. Minél erősebb 

egy varázslat, annál több interferenciát okoz, és a dúthracht 

a legerősebbek közül való. 

- De a védelmezőm korábban működött, pedig a varázslat tizenegy 

éves korom óta rajtam van - tiltakoztam. 

- Akkoriban biztos azért nem kavart be, mert még túl fiatal volt 

ahhoz, hogy a geis aktivizálódjon. Ezt a védelmezőt úgy tervezték, 

hogy bevonja az auráját, ahogy egy kesztyű simul a kéz köré. De 

megfelelő kapaszkodópont kell neki ahhoz, hogy kiterjessze saját 

magát. Egy aktív geis súlyos fenyegetést jelent, ezért a természetes 

védelme teljesen felkavarodott, igyekszik kitúrni a betolakodót. 

Emiatt azonban a mesterségesen magára került védelmező képtelen 

elvégezni a munkáját. 

Lassan világosság gyúlt az agyamban. 

- Akkor Pritkin ezért akadt ki annyira Mirandára. Tudta, hogy ha 

ő nem szedi le róla a geist, akkor hiába kerülne rá a tetoválás. 

Azonnal megbántam, hogy hangosan gondolkodtam, mert Mac 

követelte, hogy meséljem el az egész sztorit. Kis híján halálra röhögte 

magát azon, hogy egy apró, női vízköpő így sarokba szorította 

a nagy Pritkint. Végül nagy nehezen sikerült visszaterelnem arra 

a vágányra, ahonnan kiindultunk, habár semmi olyat nem tudtam 

meg tőle, amire kíváncsi lettem volna. 

- Olyasmi ez, mintha megpróbálnánk feladni egy kesztyűt egy 

kicsi, kapálózó csecsemőre. Nem véletlenül terjedt el az egyujjas 

változat, különben túl macerás lenne felöltöztetni őket. 

Mac úgy beszélt, mint aki mindezt tapasztalatból mondja, és átvillant 

az agyamon, hogy vajon van-e családja. Elképzelhető, hogy 

többen gyászolták volna, ha Pritkin miatt esetleg megölik.

230 KAR EN CHANCE 

- Tud valamit kezdeni vele 

- Sajnálom, Cassie. Szabaduljon meg a geistől, és egy pillanat 

alatt üzembe helyezem. De addig... 

- Addig fújhatom. 

- Nagyon úgy néz ki. 

Mintha csak a mai nap eddigi történéseit foglalná össze, Billy ezt 

a pillanatot használta ki arra, hogy a magába döntött sört teljes egészében 

a földre okádja, egyenesen a lábam elé. Az utolsó pillanatban 

ugrottam félre. 

- Billy, most meg mi bajod van 

- Gyomorgörcsök - nyögött fel, majd leült, és csak sóhajtozott. 

Elindultam, hogy hozzak neki egy pohár vizet. 

- Lassan kortyolgasd - tanácsoltam. - Vadonatúj gyomrot kaptál. 

Az újszülötteknek nem való a sör, úgyhogy mostantól fogva te sem 

kapsz. 

Elvettem tőle az üveget, amire egy még nagyobb nyögés volt 

a válasz. 

- Legyen szíved, Cass! 

Feltartottam az üveget, és kicsi meglóbáltam, hogy a maradék 

folyadék a palack belső oldalának csapódjon. 

- Kapard össze magad, segíts nekem Tomas mellett, és akkor 

talán megkapod. 

- A városban, ahová megyünk, egy kocsma is van - közölte halkan 

Marlowe. 

- Honnan tudja, hogy hová megyünk - kaptam fel a fejem gyanakodva. 

- Mert nem dúskálunk túlságosan a lehetőségekben. 

Billy úgy bámult a vámpírra, mintha épp most jelentette volna 

be, hogy megnyerte a lottófőnyereményt. 

- Sör, szép lányok, vagy valami olyasmi, és remek zene, amenynyiré 

én emlékszem - sorolta Marlowe. Billy úgy ugrott fel erre, 

mintha puskából lőtték volna ki. 

- Hol fekszik az a szegény szerencsétlen Gyorsan vigyük valami 

olyan helyre, ahol békében és csendben lábadozhat - intézkedett 

sebbel-lobbal.

ÁRNYAK VONZÁSÁBAN 23 1 

- Mi ez a város - kérdeztem Marlowe-tól. 

- Egy közeli falu és kastély, amelyet sötét tündék laknak. Néhányan 

közülük tettek pár szívességet a kémeimnek. Lényegében 

adatgyűjtésről volt szó: ők a fénytündék ellen kémkedtek, az ottani 

kapcsolataim meg a sötétek ellen. De alkalmanként ők segítették 

ki a bajba jutott ügynökeinket is, természetesen megfelelő díjazásért. 

- Maga kémkedett a tündéknek - kérdeztem meglepve, mire 

Marlowe elmosolyodott. 

- Mindenkinek kémkedek, ez a munkám. 

- Ezt beszéljük meg később - javasolta Pritkin, miközben bekukucskált 

a függöny mögé. A gólem ott állt a közelében. Nyugodtnak 

látszott, de összerezzent, amikor a kelme hozzáért a testéhez. - Ha 

a sötét tündék ránk találnak, mielőtt megállapodásra jutnánk... 

- Ott a pont - mormogta Marlowe. Billyvel ketten kiszedték 

Tomast az asztal alól, és egy hevenyészetten összerakott hevederbe 

helyezték, melyet a priccsre dobott plédből csomóztak. Nem akartam 

hinni a fülemnek, amikor Marlowe közölte, hogy a tündevilág 

napja nem árt a vámpíroknak, de Mac is ugyanezt állította. Mivel 

Tomast nem borították el a lángok, amikor a némiképp hiányos tetőszerkezeten 

át betűző sugarak a testére vándoroltak, kénytelen 

voltam hinni nekik. 

A heveder egyik végét Billy kapta fel, a másikat Marlowe. Hirtelen 

támadt együttműködési készsége aggodalmakat támasztott 

bennem, így végig ott lépdeltem a közelében, nehogy egy óvatlan 

pillanatban, amikor senki nem figyel, kárt tegyen Tomasban. Jobb 

szerettem volna, ha más cipeli, de nem volt túl sok választási lehetőségünk. 

Én magam Tomas fele súlyát sem bírtam volna el, főleg nem 

úgy, hogy harminc kiló lőszer húzta le a kabátomat. Mac volt a hátvéd, 

és szüksége volt a kezeire, ha esetleg fegyvert kell rántania. 

A menet élén haladó Pritkinnek pedig épp elég baja volt azzal, hogy 

nyugtatgassa halálra vált társát. 

A szerencsétlen gólem reszketett, és vad szemeket meresztett 

mindenfelé. A legkisebb szellő vagy madárcsiripelés is megugrasztotta, 

hát még amikor Billy rákezdett az ,Addig nincs hiba, míg ke-


zemben a pia" kezdetű dalra, és egész addig fújta, amíg Pritkin hátrafordulva 

azzal nem fenyegette meg, hogy pillanatok alatt újra 

szellemet csinál belőle, ha nem hagyja abba. Úgy tűnt, a gólem egyáltalán 

nem ismeri a mi világunkat. Igaz, eddig nem is sokat láthatott 

belőle, legalábbis nem emberi szem által. Fogalma sem volt, mi 

az, ami ártalmatlan, és mi jelenthet fenyegetést. Nem tudtam, hogy 

a gólemek milyen érzékszerveket használnak, de annak alapján, 

ahogy felsikoltott, amikor egy csapat pitypangmagot fújt a mellkasának 

a szél, úgy véltem, biztos nem azt az ötöt, amit mi. 

Végre elértük a fák vonalát, de visszatekintve még én is egyértelműen 

követni tudtam az általunk letaposott fűben a nagyjából 

egyenes ösvényt. Aki a legalapvetőbb nyomkövető képességekkel 

rendelkezik, a legkisebb fáradság nélkül ránk bukkanhat Az előttünk 

tornyosuló sötét erdőre pillantottam, és nagyon reméltem, 

hogy valakinek van valami terve. 

A következő óra maga volt a rémálom. Kínlódva haladtunk előre 

egy olyan erdőben, amely egyszerre volt bámulatos és nyomasztó. 

Az itt magasodó fák mellett a Tony vidéki kúriáját körülvevő, 

több évszázados példányok csupán csemetéknek tűntek volna. Elhaladtunk 

két olyan gigantikus tölgy mellett, amelyek törzsében 

- ha üregesek lettek volna - minden gond nélkül autók közlekedhetnének. 

No persze előbb rámpákat kellett volna építeni hozzájuk, 

mert a törzsük messze a fejünk fölött kezdődött, hisz kiterjedt 

gyökérzetük talaj fölé nyúló ágai magasabbak voltak, mint egy átlagos 

lakóház. Úgy álltak ott, mint strázsák egy kastély kapujában. 

Mohás karjaik akként meredeztek előre, mintha tisztelegnének - 

vagy figyelmeztetnének valamire. 

A fák tekergőző gyökerei mindenütt ugyanaddig nyúltak ki, így 

egy kis ösvény alakult ki köztük, mely az ismeretlenbe vezetett. Valami 

végigsimított a vállamon, ahogy állhatatosan baktattunk az indák 

és az aljnövényzet tengerében. Egy pillanatra úgy láttam, egy 

bibircsókos kéz nyúl utánam, természetellenesen hosszú ujjakkal. 

Ijedtemben ugrottam egyet, majd rájöttem, hogy csupán az egyik 

alacsonyabban növő gally akadt belém, s a rajta növő moha nedvességét 

éreztem a bőrömön.


233 

A legrosszabb azonban az erdőben terjengő szag volt. A mezőn 

meleg volt, a levegő friss és virágillatú. Itt azonban valami egészen 

más fogadott. Az erdő levegője párás volt és penészes, de mindez 

alatt valami még kellemetlenebb szag lappangott. Savanykás, és 

leginkább a rothadás bűzére emlékeztetett. Ezen gondolkodtam, 

miközben folytattuk utunkat, és végül rájöttem. A szag pontosan 

olyan volt, amilyen egy végóráit élő súlyos beteg ember közelében 

csap meg minket. Nem számít, mennyire ügyelnek a higiéniára, 

mindig ott van az a jellegzetes, semmi mással össze nem téveszthető 

érzet. Ez az erdő haldoklott. Nem a préda gyors, szinte megkönnyebbülést 

hozó halála várt rá, hanem az elhúzódó, agonizáló 

vég, azoké, akiket már időtlen idők óta kerülget a kaszás. Minden 

porcikámmal visszavágytam a mezőre. 

Közelebb keveredtem Tomashoz, aki szerencsére még mindig 

öntudatlan volt. Igyekeztem kevésbé riadtnak látszani, mint amilyen 

valójában voltam. De volt valami megmagyarázhatatlanul természetellenes 

ebben a rengetegben. A halvány, szórt fény is földöntúli 

tájjá tette, a kora pedig úgy nehezedett ránk, mintha a gravitáció 

idebent megsokszorozódott volna. Nem is próbáltam megsaccolni, 

hány évesek lehetnek a fák, de valahányszor azt hittem, nagyobbra 

már nem nőhetnek, elénk került néhány csúcstartó példány. Egyre 

jobban fáradó agyam pedig arcokat vélt felfedezni a kéreg mintázataiban. 

Öreg, ráncos vonásokat, gombafonálból szőtt hajat, zuzmószakállat 

és mélyen ülő szemeket. 

Marlowe többször is megpróbált beszélgetést kezdeményezni, 

de nem foglalkoztam vele, így végül feladta. Épp elég dologról kellett 

gondolkodnom, például hogy miként fogom itt megtalálni 

Myrát, és ha sikerül, mit tegyek vele. Itt járva már nagyon is érthető 

volt, miért ezt a vidéket választotta búvóhelyéül. Teljesen másfajta 

küzdőtér volt, ráadásul olyan, amiről én semmit sem tudtam. Ha az 

erőm tényleg kiszámíthatatlanul viselkedett ebben a világban, akkor 

nehéz lesz annyira közel kerülnöm Myrához, hogy a magammal 

hozott kis szerkezettel csapdába ejthessem. Halvány gőzöm 

sem volt róla, hány szövetségest sikerült itt maga mellé állítania. Miután 

láttam, mi történt Mac védelmezőivel, már a Szenátus fegyve-


reiben sem bíztam meg olyan vakon. Mi van, ha azok sem működnek 

ezen az őrült világon 

A töprengéseim cseppet sem emelték a hangulatomat. A kabát 

irtózatosan nehéz volt szükségem lett volna egy jó alapos fürdőre, 

és mindennél jobban vágytam arra, hogy láthassam Mirceát. A vágyódás 

nem tűnt el teljesen. Bár visszahúzódott, de így sem volt leányálom. 

Úgy éreztem magam, mint egy napi két csomaggal szívó 

dohányos a tizenkét órás repülőút végén. Azzal a különbséggel, 

hogy én még csak nem is sejthettem, mikor landol a gépem. 

Végül megálltunk egy rövid pihenőre. A szél megborzolta a lombkoronákat, 

de a talaj közelében leült az áporodott, nehéz levegő. 

Billy, aki egész úton megállás nélkül panaszkodott Tomas súlya 

miatt, megesküdött, hogy legalább egy napja menetelünk, holott 

a valóságban nem lehetett sokkal több egy óránál. Ledobtam magamról 

az ólommal bélelt kínzóeszközt, melyet Pritkin aggatott rám. 

Egy fokkal jobb lett, de verejtékben ázó ruháimat nem mozgatta 

meg semmiféle szellő. 

Éppen összegörnyedve, fújtatva igyekeztem levegőhöz jutni, 

a homlokomról izzadságcseppek potyogtak az avarba. És ekkor láttam 

meg. Az első bizonyíték volt arra, hogy elvarázsolt erdőben járunk. 

Az egyik fa gyökere, melyet rőtszínű zuzmó borított, egyszer 

csak megmozdult, és pont az orrom elé kúszott át a földön. Egy 

ijedt kiáltás kíséretében hátrahőköltem, majd figyeltem, amint nagy 

gondossággal végigszippantja az összes levelet, amire jutott a verejtékemből. 

- E-ez meg micsoda - húztam el a lábam, ahogy a gyökér egyre 

közelebb ért hozzám, úgy csörtetve át a lehullott levelek között, 

mint a makk után kutató vaddisznók. Habár nem látott engem, tudta, 

hogy merre vagyok. 

- Egy kém - érkezett Marlove rezignált hangja valahonnan a fejem 

fölül. - Tudtam, hogy nem kerülhetjük el őket, de reméltem, 

hogy egy kicsit még kihúzzuk. 

- Kinek a kémje 

- A sötét tündéké - válaszolt Pritkin közelebb húzódva. - Ez az 

ő erdejük.


235 

- Valószínűleg - erősítette meg Marlowe. - De még elérhetem 

a szövetségeseinket, mielőtt... 

- Nem megy sehová - szakította félbe Pritkin. - Adja ide a jelet, 

és lerendezem. 

- Hová nem megy - kérdeztem, de senki nem figyelt rám. 

- Magát nem ismerik - ellenkezett Marlowe. - Még ha az én jelemet 

viszi, akkor is veszélybe kerülhet. 

- Vállalom a kockázatot - mosolyodott el keserűen a mágus. 

Mac megköszörülte a torkát. 

- A legjobb az lesz, ha én megyek - ajánlotta. - Neked épp elég 

bajod van a nebáncsvirággal - bökött a gólem felé, aki épp a hozzánk 

legközelebb eső fa kérgén futtatta végig az ujjait, az arcán 

a megismerés áhítatával. - És nekem nem engedelmeskedne. Ha 

valami megint bekattan benne, nem biztos, hogy le tudnám állítani. 

- Ő is jön velem. 

- Ilyen állapotában nem sok hasznát vennéd harc esetén - ingatta 

a fejét Mac kétkedőn. 

- De nem is lesz harc - pillantott rám Pritkin. - Gondolom, maga 

itt maradna, hogy gondját viselje. 

Nem mondta ki Tomas nevét, de mindketten tudtuk, hogy rá 

gondol. Mielőtt válaszoltam volna, Marlowe felé pislantottam. Úgy 

igazgatta a hajfürtjei köré tekert kötéseit, mintha azok fájdalmat 

okoztak volna neki. Rám vigyorgott, amikor elkapta a pillantásomat. 

- A vihar nem tett jót a fejemnek - magyarázta, miközben egy 

fájdalmas fintort is vágott. - Először Raszputyin verte be a koponyámat, 

most meg ez. Az ember azt hinné, előbb-utóbb csak átszoknak 

valami más testrészére, de nem. 

Nem viszonoztam a mosolyát. Lehet, hogy Marlowe-nak tényleg 

fájdalmai vannak, vagy csak megpróbálja elhitetni velem, hogy milyen 

gyenge. Ha az utóbbit tervezte, azzal csak az idejét vesztegeti. 

Épp elég sebesült vámpírt láttam életemben ahhoz, hogy tudjam: ha 

eszméleténél van, és járni tud, akkor nem halálos. Tomasért jelen állapotában 

nem sok mindent tudtam tenni, de Marlowe a jelenlétemben 

talán nem fogja lefejezni. Visszanéztem Pritkinre, és bólintottam.


- Ebben az esetben kölcsönkérném a szolgáját. 

Billy azonnal összecsuklott, amikor megálltunk pihenni. Most az 

egyik csizmából kibújtatott lábfejét kenegette, és káromkodott, 

mint egy kocsis. Feltétéleztem, hogy a bébigyomor mellé hasonló 

végtagok is jártak. 

- Biztos benne Nem egy nagy harcos alkat. 

- Csak azért lesz ott, hogy ha rosszra fordulnak a dolgok, visszafusson, 

és figyelmeztesse magukat. 

- Azt hiszem, ez még menne neki - lestem Billy felé. - A magáé. 

Billy persze akadékoskodott, de egy sörrel sikerült betömnöm 

a száját. 

Marlowe egy gyors üzenetet firkantott egy papírra, amit Mac talált 

a csomagja mélyén. Valahogy nem látszott odaillőnek vonalas 

füzetbe golyóstollal levelet írni a sötét tündéknek, de másnak mintha 

ez fel sem tűnt volna. 

- Nem tudom, hogy a régi kapcsolataim ott vannak-e még - 

mondta Marlowe, miután átadta a papírt. - Az idő itt más sebességgel 

múlik. A kémeim néha hónapokig dolgoztak itt, majd még az elindulásuk 

napján visszatértek. Máskor viszont évtizedekig voltak távol. 

Képtelenek voltunk valami törvényszerű összefüggést felállítani. 

- Majd megoldom - közölte Pritkin, beletúrva a kabátom zsebébe 

egy kis munícióért. Három nagy dobozt halászott elő. Meg sem 

kérdeztem, mire számít, hogy ilyen rengeteg lövedéket visz. Nem 

akartam tudni. 

Bőrkabátját egy sötét, csuklyás köpenyre cserélte, melyet Mac 

hátizsákjából húzott elő, majd egy kis huzavona után sikerült rávennie 

a gólemet, hogy bújjon bele a mágus imént levetett kabátjába. 

Nem volt tökéletes álca, tekintve, hogy a gólem még mindig narancssárga 

bőrű, kopasz, két méter magas és mezítlábas maradt, de 

a semminél jobb volt. 

-Nem kéne itt maradnia - kérdeztem bizonytalanul. Pritkin 

nem felelt, de Marlowe szája kis mosolyra görbült. - Ha a mágus 

nem visz ajándékot, sosem kaphat audienciát. Tünde-etikett. 

- Ajándékot - kiáltottam pár másodperc után, amikor leesett. - 

Mármint... De hát ez rabszolgaság!


237 

- Ő igazából nem élőlény, Cassie - vetette közbe Mac. 

A gyerekként viselkedő teremtményre néztem. Lassan pislogott 

Pritkinre, aki épp bebújtatta őt a hosszú kabátba. Úgy látszott, a gombok 

különösen elnyerték a tetszését. Mindegyiket megbökdöste 

egyik narancsszínű, de egyébként teljesen emberinek tűnő ujjával. 

- Én innen egészen élőnek látom - mondtam. 

- Később majd visszaszerzem. Csak arra kell, hogy egyáltalán 

bejussak - közölte Pritkin morcosan. - Vagy jobban örülne, ha 

a maga szolgáját ajánlanám fel helyette 

Billy azonnal halálra váltan pillantott rám. Felsóhajtottam: 

- Nem, persze, hogy nem. 

- Akkor legközelebb tartózkodjon tanácsot adni olyan ügyekben, 

amikhez nem ért - vetette oda nekem búcsúzóul, mielőtt a három 

alakot elnyelte a sötétség és az aljnövényzet. 

Az elkövetkező néhány órában több dolog összejátszásának köszönhetően 

a maradék idegeim is rojtosra cincálódtak. A főkolomposok 

ebben azok a gyökerek voltak, amelyek mindenhová követtek 

engem, mint a még vak kölyökkutyák az anyjukat. Hullafáradt 

voltam, de vajon leülhettem valahová akár öt percre is Naná, hogy 

nem. Menekülnöm kellett a helyi flóra elől, mindezt a fauna figyelő 

szemeinek kereszttüzében. 

Röviddel Pritkinék távozása után kezdett feltűnni, hogy az erdő 

látszólag összes madara - sasok, sólymok, baglyok, sőt még néhány 

keselyű is - pont a körülöttünk lévő fákra települ. Mellettük 

egyre több kisemlős bukkant fel. Semmilyen zajt nem csaptak az 

időnkénti szárnycsapkodást kivéve, amikor a korábban helyet foglalók 

arrébb húzódtak az ágakon az újonnan érkezők kedvéért. Alig 

telt bele néhány perc, és a vékonyabb ágak már kezdtek meghajlani 

az állatok tömege alatt. Érdekes volt viszont, hogy végül egyik 

sem tört le. Kíváncsian méregettek minket, mint a nézők, akik valami 

látványos szórakozásra készülnek. Mivel semmi izgalmasat nem 

csináltunk, úgy véltem, a műsor később kezdődik, de valahogy 

nem vágytam arra, hogy megtudjam a szereposztást. 

Az sem javított a kedvemen, hogy semmit nem tudtam tenni 

Tomasért, aki továbbra is mozdulatlanul feküdt a pokrócon. Nem-


csak hogy a gyógyulásban nem tudtam a hasznára lenni - már ha 

valóban az volt, amit éppen művelt -, de még a közelébe sem mertem 

menni, nehogy felhívjam rá a kérges őrszemek figyelmét. Azt 

láttam, hogy a verejtéket magukba szívták, nem akartam megtudni, 

mi mást fogyasztanak még. 

De mind közül a legirritálóbb az volt, hogy Marlowe mindenáron 

kedélyes csevejbe akart kezdeni velem. Csak addig várt, hogy 

Pritkin hallótávolságon kívülre kerüljön, és már fordult is felém vigyorogva. 

- Beszélgessünk egy kicsit, Cassie. Biztos, hogy el tudom oszlatni 

a félelmeit. 

- Hát, erre azért nem fogadnék - ugrottam át egy gyökeret, ami 

megpróbált a bokám köré tekeredni. 

-Mert eddig még egyszer sem volt lehetősége meghallgatni 

a történetet a mi oldalunkról - kezdte, majd egy olyan meleg, bátorító 

mosolyt küldött felém, amitől azonnal égnek állt a szőr a hátamon. 

- Sokkal korábban is megejthettük volna, de amikor visszajött 

a küldetéséről Mirceával, nem adott rá lehetőséget nekünk. 

- Ritkán szoktam bájcsevegni azokkal, akik azzal fenyegetnek, 

hogy megölnek. 

Marlowe meglepettnek látszott. 

- El nem tudom képzelni, kire gondol. Az biztos, hogy én nem 

szeretném holtan látni, ahogyan a Szenátus többi tagja sem. Sőt, 

épp ellenkezőleg. 

- Agnesnek is ugyanezt mondták 

Marlowe szemöldökei egybenőttek, amint kérdőn ráncolta öszsze 

a homlokát. 

- Azt hiszem, most tényleg nem értem. 

Előhúztam a kis talizmánt, amit Pritkintől kaptam. Ő sosem kérte 

vissza, én pedig a zsebembe mélyesztettem. Most úgy lengettem 

meg Marlowe orra előtt, mint valami bűvös ingát. 

- Felismeri ezt 

A tenyerébe vette, és egy futó pillantást vetett rá. 

- Persze. 

Most én bámultam értetlenül rá. Nem lett volna különösebben


239 

megdöbbentő, ha kiderül, hogy Marlowe volt a merénylet kiagyalója 

- a hírnevével bőven rászolgált erre -, de azt nem gondoltam, 

hogy ilyen nyíltan beismeri. Talán azt várta, örülni fogok, mert eltüntette 

az útból Agnest, és így megnyílt előttem a lehetőség, hogy 

az örökösévé váljak 

- Ez egy Szent Sebestyén-medál - emelte le a láncot bénán lógó 

ujjaimról. Időközben Mac is közelebb húzódott, de egy szót sem 

szólt. Talán ő is azt hitte, egy beismerő vallomás előtt állunk. Ha így 

volt, most csalódott lehetett. - Évek óta nem láttam ilyet. Persze 

mostanában már szükségünk sincs rájuk. 

- Miféle szükség - szólt közbe most Mac, az arcán ugyanazzal a 

gyanakvó kifejezéssel, amit Pritkintől már annyira megszokhattam. 

- A dögvész, mágus - felelte Marlowe ingerülten. - Sebestyén 

volt az a szent, akitől a betegségekkel szembeni védelmet remélték. 

Az öreg kontinensen még az én időmben is sokan hordták, de igazán 

a XIV században, a fekete halál idején volt népszerű. 

- Akkor ez voltaképp egy szerencsehozó talizmán - kérdeztem 

közelebb hajolva. 

- Olyasmi - mosolygott Marlowe. - Az emberek szerették azt 

hinni, hogy tudnak tenni valamit a maguk és családjuk biztonsága 

érdekében. 

- Milyen ironikus - mondtam. Mac bólintott, de Marlowe kérdőn 

nézett. - Ezt nemrég arra használták, hogy megöljenek vele valakit. 

Marlowe szemöldöke az egekig szaladt fel. Ez volt az első arckifejezése, 

ami őszintének látszott, amióta felbukkant. 

- A Pythiát meggyilkolták 

- Honnan tudja, hogy ő volt, ha nem maga tette - csapott le rá 

Mac azonnal Pritkin jellegzetes vádaskodó hangján. 

- Ki másról beszélnénk - vonta meg a vállát. Megforgatta a kezében 

a medált, majd felnézett. - Ezt valaki kinyitotta. 

- Mi voltunk - mondta Mac, kikapva az ékszert a vámpír kezéből. 

- Arzén volt benne! 

Ez utóbbi kijelentését úgy tálalta, mintha sarokba akarná szorítani 

vele a másikat, de Marlowe egyáltalán nem látszott meglepettnek. 

- Még szép - jelentette ki, majd rám nézve kifejtette. - Porított


varangy, arzén, meg egy sor másféle anyag kerülhetett beléjük, mielőtt 

összeforrasztották őket. Ezek is a betegségeket voltak hivatottak 

elűzni, növelték a medál hatékonyságát, és így persze az árát is. 

- Azt mondja, ebben méregnek kellett lennie - kérdeztem, majd 

Machez fordultam. - Biztos benne, hogy Agnest megmérgezték 

- Cassie - kezdte a mágus figyelmeztető hangon. Nyilvánvalóan 

nem Marlowe előtt akarta megtárgyalni ezt a kérdést, de én semmi 

veszélyét nem láttam ennek. Ha ez a vámpír volt a felelős a Pythia 

haláláért, akkor már úgyis tudott róla. Ha nem, akkor talán tőle is 

megtudhatunk valamit. 

- Egy ugyanilyen medált találtak a holtteste mellett - magyaráztam. 

- Előfordulhat, hogy ezzel végeztek vele 

Marlowe elgondolkodva válaszolt. 

- Minden anyag hordozhat magában veszélyt, ha a bőrrel érintkezik. 

Erzsébet királynőt egyszer kis híján megmérgezték a nyeregkápájába 

itatott anyaggal. Én meg egy katolikus papot tettem el láb 

alól úgy, hogy a rózsafüzérét arzénos oldatba mártottam - sorolta 

tárgyilagosan. A stílusa kiborító volt, de úgy éreztem, végre jó helyen 

kutakodom. 

- Az ilyen módszerrel hosszú idő megölni valakit 

- Hát, mondjuk egy óra. 

- Nem, én hat hónapról beszélek. 

Marlowe azonnal megrázta a fejét. 

- Még ha feltételezzük is, hogy valaki egy hígabb méregoldattal 

itatta át a láncot, és az áldozatnak szokása volt az ujjaival piszkálni, 

akkor sem sikerülhetett volna. Az arzén vörös foltokat és duzzanatokat 

okoz a bőrön egy idő után. Ezt biztos észreveszi. Épp ezért 

van az, hogy a fokozatos mérgezést általában ételek útján viszik 

véghez. íze, illata nincs, és kis adagokban az ételmérgezéshez hasonló 

tüneteket produkál. 

-Az ételeit különleges módon állították elő, és rendszeresen 

vizsgálták - mondta Mac. - Lady Pheomone különösen nagy figyelmet 

fordított a mérgekre. Azt is lehetne mondani... Nos, paranoiás 

talán nem volt, de... 

- Én nem épp ezt hallottam - vágott közbe Marlowe szinte vidá-


241 

man. Úgy tűnt, szeret a szakmájáról beszélni. - Azt mondják, ahogy 

idősödött, egyre babonásabb lett, és mindenféle megkérdőjelezhető 

eredetű kelléket beszerzett. Egy kést, amely állítólag zöldre 

színeződik, ha nem biztonságos ételbe vájják. Egy antik velencei 

poharat, mely a legenda szerint ezernyi darabra törik, amennyiben 

mérgezett ital kerül bele. Volt aztán egy talpas kehely, amelynek aljába 

egy tehén bendőtartalmának része került, és... 

- Lehet, hogy látomása volt - vetettem fel. Agnes jövőbelátó 

volt, nem is akármilyen. Hirtelen megborzongtam. Milyen szörnyűséges 

lehet előre látni a saját halálodat, miközben tudod, hogy nem 

tehetsz ellene semmit 

- Talán - mosolygott rám Marlowe újfent, de engem még most 

sem bűvölt el. - Ha így is volt, az nem sokat segített rajta. Ez pedig 

pont az én mondandómat támasztja alá. A mágusok magának sem 

tudnának nagyobb biztonságot ígérni annál, amit az elődjének nyújtottak. 

Biztosíthatom, hogy mi ennél jóval hatékonyabbak lennénk. 

Mac barátságtalan pillantást küldött a vámpír felé. 

- Ne hallgasson rá, Cassie. Ha nem akar beszélgetni vele, nem 

kényszerítheti, amíg én itt vagyok. 

- Ebben nem lennék annyira biztos, mágus. Ismerem a képességeit, 

de maga is tudja, hogy a varázslatai túlnyomó többsége itt fabatkát 

sem ér, míg az én erőm változatlan. Nem mintha arra készülnék, 

hogy erővel vegyem rá Cassandrát bármire, amit nem szeretne 

önként megtenni. Csupán arra gondoltam, esetleg ő is szeretné 

megtudni, ki is az ő új szövetségese, és mit akar tőle. 

- Maradjon ki a dolgainkból - figyelmeztette Mac vészjósló hangon. 

- De ez már nem csupán a maguk dolga, ugyebár - kérdezte 

Marlowe. - Azt azért csak joga van megtudni, hogy kivel hozta öszsze 

a sors - folytatta, majd ártatlan képpel felém fordult. - Vagy talán 

már tudta, hogy Pritkin a Kör első számú bérgyilkosa

11. fejezet 

Mac csaknem megfulladt attól, hogy félrenyelte az egyik flaskából 

éppen kortyolgatott vizet, majd azonnal bősz tagadásba kezdett. 

- Ennek se füle, se farka! - kiáltotta, amint újra levegőhöz jutott. 

Marlowe rá sem nézett, mindvégig az én reakciómat leste. 

- Szóval sikerült új hírt közölnöm - kérdezte. 

- Maga szerint 

- Cassie, ne higgye el egy szavukat sem ezeknek. Mind csak 

szemét... - kezdte Mac, de leintettem. 

- Túl fáradt vagyok most ehhez a vitához, Mac - mondtam, és 

a hangomból őszinte elgyötörtség hangzott. Nem akartam mást, 

csak egy puha mohaszőnyeget, ami nem túl nedves, és kellően 

messze található minden mozgó fagyökértől. Oda lehajtanám a fejem, 

és aludnék legalább egy fél napot. Mentálisan és fizikailag egyaránt 

a végkimerülés határára jutottam, és érzelmileg sem voltam 

a csúcson. De Marlowe-nak igaza volt, ezt valóban tudnom kellett. 

Azt majd később is ráérek eldönteni, hogy kinek hiszek. Marlowe 

azonban már belelendült. 

- Nem is értettük, a Kör miért egy démonvadászt nevez ki a velünk 

való kapcsolattartásra. Rengeteg vámpírszakértőjük van, akik 

szinte mind sokkal, hm, diplomatikusabbak, mint John Pritkin. 

Emellett az időzítés is gyanús volt. A Kör csupán órákkal az előtt 

vonta vissza a korábbi képviselő megbízását és jelölte ki Pritkint a 

helyére, hogy magát a Szenátus elé hozták. Mintha csak előre tudták 

volna, hogy maga megjelenik ott, és ezért küldték őt a helyszínre. 

- Azt remélték, hogy egy démont fog látni bennem, és végez 

velem - mondtam. Ez már nem volt új hír számomra, Mircea hamar


rájött a trükkre. Ami, mellesleg, csaknem működött is. Pritkin nem 

sokat tudott a vámpírokról, de a démonoknak nagy ismerője volt. 

Az én képességeim, legfőképp az, hogy meg tudok szállni más testeket, 

nagyon gyanakvóvá tették. 

- Hallottam már ezt a teóriát, de azért kicsit faramuci. Miért számított 

volna arra a Kör, hogy maga pont tenni fog valami olyat, amivel 

támadásra ingerli Pritkint Ha minden úgy alakul, ahogy eredetileg 

terveztük, vagyis maga nem szökik meg és Tomas nem lesz 

áruló, akkor egy csendes esténk lett volna. 

Felidéztem, magamban az estét, amikor először találkoztam 

a Szenátussal. Az első pillanattól fogva sok mindent lehetett rá mondani, 

de hogy csendes este lett volna, azt nem. Úgy döntöttem, most 

inkább nem szakítom félbe. 

- Úgy gondoltam, ennél több is lehet ebben a történetben - folytatta 

-, ezért kérdezősködni kezdtem itt-ott. 

- Fogalma sincs semmiről - közölte Mac vehemensen. Marlowe 

erre csak felhúzta a szemöldökét. Az arckifejezése olyan volt, mint 

a királyé, aki észrevette, hogy az egyik parasztja sarat hordott be 

a trónterem márványpadlójára. 

- Éppen ellenkezőleg, már egész sok mindenre rájöttem. Például 

tudom, hogy Pritkin legalább ezer skalpot gyűjtött be eddig, de az is 

lehet, hogy jóval többet. A Kör akkor fordul hozzá, ha teljesen biztosra 

akarnak menni a tekintetben, hogy a kérdéses célszemély holtan 

végezze. Azt is tudom, hogy a szokásostól nagymértékben eltérő 

zsákmányszerző taktikájáról vált híressé. Lépésről lépésre cserkészi 

be őket - vetett jelentőségteljes pillantást rám. 

Mac elmorzsolt a fogai közt egy zaftos káromkodást. 

- Ne is hallgasson rá, Cassie. 

Egy pillanatra megállt, hogy jókorát taposson az egyik gyökérbe, 

amely ismét a bokám felé tapogatózott. A támadó visszahúzódott az 

erdő sűrűjébe, de semmi kétségem nem volt afelől, hogy vissza fog 

térni. Egyre inkább viszketett a tenyerem egy jó kis fejsze után. 

- Lehet, hogy minket nem ismer, de a vámpírokat igen. Akkor is 

hazudnak, amikor kérdeznek. Higgye el, John jó fiú. 

Marlowe kurtán felnevetett.


- Ezt mondja az áldozatainak! 

Rám nézett, mintha le akarná mérni legújabb állításainak hatását, 

de elértem azt az állapotot, amikor az egységnyi idő alatt átélt megdöbbenések 

túllépték az értelmezhetőség határát. Már egyáltalán 

nem érdekelt, hogy Pritkin meg akar-e ölni, vagy sem. Ha már itt 

tartunk, ez nem is volt új hír számomra. Többé-kevésbé mindvégig 

erre számítottam a részéről. 

Elkezdtem átnézni Mac hátizsákját, hátha találok benne egy pár 

száraz zoknit. A zsákomban volt egy, de Mac nem vette a fáradságot, 

hogy azt is átpakolja. Az ember lánya ilyenkor kezdi érezni, 

hogy rossz társaságba keveredett: mindenkinél van sör, fegyver és 

rengeteg lőszer, de tiszta ruha bezzeg nincs. 

Marlowe kicsit csalódottnak tűnt, hogy a legutóbbi bejelentése 

nem váltott ki olyan megdöbbenést, mint amire számított, de azért 

folytatta rendüledenül. 

- Pritkin gondjaira bízta magát, pedig az égvilágon semmit nem 

tud róla. A Kör nyilvánvalóan azért küldte ide, hogy végezzen magával. 

- Ez a tökéletes példája annak, amit a vámpírok művelnek - 

mennydörgött Mac a fülembe. - Szedett-vedett féligazságokat raknak 

össze úgy, hogy ők patyolattisztán jöjjenek ki belőle, mindenki 

más viszont nyakig sáros legyen. 

- Azért kell neki a segítsége, hogy megtalálják a másik szökevényt 

- bombázott tovább Marlowe, ügyet sem vetve Macre. - De 

ahogy rálelnek, magának vége. Kivéve, ha megengedi, hogy segítsünk. 

A Szenátus ugyanis nem akar mást... 

- ...mint ellenőrzés alatt tartani minden mozdulatát! - fakadt ki 

Mac. - Cassie, esküszöm, John teljesen kikészült, amikor megtudta, 

mi volt a Kör terve. Elvette az eszüket a hatalomvágy. De még ha sikerül 

magával és Myrával is végezniük, akkor sem biztos, hogy az ő 

kiválasztottjuk lesz a Pythia. Százával, talán ezrével élnek ismeretlen, 

képzetlen jövőbelátók a világban. Mi van akkor, ha a hatalom közülük 

választ egyet És mi lenne akkor, ha a Sötét Kör találna rá előbb 

- Akkor már inkább az ismert rossz - kérdeztem egy kis mosollyal 

az arcomon. Mac egy kicsit meglepettnek látszott, nyilván


szidta magát azért, hogy hagyta ezt kicsúszni a száján. Én viszont 

épp azért hajlottam arra, hogy higgyek neki, mert nem olyan beszédet 

adott elő, amiben engem magasztalt volna. 

- Van valami abban, amit Mac mond - pillantottam Marlowe-ra. 

- Ma Pritkint is árulónak kiáltották ki azért, mert megvédett engem, 

és csaknem megölték a harcban. Ez azért kicsit erős húzás lenne akkor, 

ha csak nekem akart csapdát állítani. 

- Pont az ilyen módszereiről híres - erősködött Marlowe, lesöpörve 

az érveimet. Egy pillanatig mélyen a szemembe nézett, arcáról 

sugárzott az őszinteség. - Cassie, mi nem akarunk uralkodni maga 

fölött. Csupán egy alternatívát kínálunk a mágusok fennhatósága 

helyett. A Pythiák generációkon át ki voltak szolgáltatva nekik, de 

nem kell, hogy ez így is maradjon. Velünk... 

Felemeltem a kezem, egyrészt mert nem akartam végighallgatni, 

másrészt hogy féken tartsam Macet, aki egyre jobban elvörösödött. 

-Elég volt, Marlowe. Tudom az igazságot, és nem hagyom, 

hogy bárki uralkodjon felettem. 

- Tudom, mivel tömték tele a fejét - válaszolt sietve a vámpír. - 

De szüksége lesz szövetségesekre. Egyetlen nagy uralkodó sem állt 

kizárólag egymagában birodalma élén. Erzsébet csodálatos királynőként 

vonul be a történelembe, és valóban az is volt. Az egyik legnagyobb 

tehetsége abban rejlett, hogy a lehető legjobban választotta 

meg tanácsadói körét. Attól lett ilyen nagyszerű, hogy a mellette 

állók mind azok voltak. Nem élhet elszigetelten, mert úgy képtelen 

lesz elvégezni a munkáját. Hosszú távon... 

-Jelen pillanatban nem kifejezetten izgat a hosszú táv, Marlowe 

- világosítottam fel. A leghosszabb távú célom jelenleg a mai nap 

túlélése volt. 

- Idővel meg fogja érteni, hogy mindenkinek kell szövetséges, 

és a Szenátus kész az együttműködésre. A mágusokkal ellentétben 

mi közös munkát szeretnénk megvalósítani, nem irányítás alatt tartani 

minden lépését. 

- Aha. Nyilván ezért tetette rám Mircea a dúthrachtot. - emlékeztettem. 

Sok minden volt homályos előttem ebben az ügyben, egyvalamit 

azonban kristálytisztán éreztem. A geis feladata nem az volt,


247 

hogy tanácsokkal lásson el, sokkal inkább az, hogy irányítson, hogy 

uralkodjon felettem. A Marlowe képére kiülő kifejezés elárulta, 

hogy ő is tisztában van mindezzel. 

-Meg fogjuk találni a módját, hogy megtörjük - ígérte. - És 

a Szenátus addig is felajánlja önnek a védelmét. 

Forgatni kezdtem a szemeimet, és Mac megvetően felhorkantott: 

- Na persze, az egyik börtöncellában, igaz 

- Ne feledje azt sem, hogy Lord Mircea elhibázott lépésétől függetlenül 

a Szenátus mindig megvédte a múltban. Ugyanakkor a tények 

a másik oldalon csakis egyvalamire engednek következtetni: 

a mágusok a saját jelöltjüket akarják a Pythia trónjára ültetni, és 

ezért a célért semmilyen ár nem túl nagy, ideértve a maga halálát is. 

- Ez is hazugság! - pattant fel Mac. 

Elég dühösnek látszott ahhoz, hogy egyenesen Marlowe torkának 

ugorjon, de nem maradt rá ideje. Zizegő hangot hallottam, és 

a gyökerek, amelyek egész ittlétünk során utánam kosiattak, most 

egy szempillantás alatt Mac testére tekeredtek. A mágus megpróbált 

kiáltani valamit, de nem értettem. Másodpercek alatt úgy körültekerték, 

hogy csak vadul villogó szeme látszott ki az indák tekergőző 

fonalából, némelyikük olyan vastag volt, mint a karom. Értelmetlen 

lett volna szabadulást keresni a szorításból, bár úgy tűnt, mintha 

mégis ezzel próbálkozna. 

A fejemet elfordítva láttam, hogy Marlowe is hasonló bajba került, 

ő azonban csendesen ült, meg sem kísérelte az ellenállást. Megfigyeltem, 

hogy bár kettejük közül Marlowe volt az erősebb, őt kevésbé 

szorosan fonták át a gyökerek, melyek csupán a mellkasáig 

kígyóztak fel. Feltételeztem, hogy minél inkább harcolunk ellenük, 

annál komolyabban veszik a dolgukat. Épp ezért igyekeztem teljesen 

mozdulatlan maradni, hátha akkor észre sem vesznek. Csak 

ezután jöttem rá arra, hogy nem is a gyökerek jelentik a legnagyobb 

gondot. 

- Nem vagyunk kémek - jelentette ki hangosan Marlowe, mintha 

az erdőnek beszélne. 

- A mi földünkön vagytok, engedély nélkül - jött a válasz. - Ennélfogva 

azok vagytok, aminek mi mondunk titeket.


- Ki vagy te - kérdezte egy ellentmondást nem tűrő hang. Egy 

játék babához hasonlító lény bukkant fel Marlowe háta mögül, hozzám 

repült, és az arcom előtt lebegve megállt. Nagyjából hatvan 

centi magas lehetett, Vadócos vörös haja volt, és óriási zöld szárnyai. 

Beletelt egy kis időbe, míg felismertem. Ő volt az a tündér, 

akivel alig egy hete találkoztam a Dantéban. Akkor ugyan nem volt 

nagyobb húsz centinél, de kétség nem fért hozzá, hogy ő az. Akkor 

találkoztam először az erdők népének egy tagjával, és az ember 

mindig alaposan megjegyzi az ilyen első találkozásokat. 

- Ne árulja el a nevét! - figyelmeztetett Marlowe. A tündér a szemével 

felé intett, és egy nagy, bütykös gyökér azonnal betapasztotta 

a száját. Kész szerencse, hogy a vámpíroknak nem kell levegőt 

venniük, különben nem sokáig bírta volna az egymás után érkező 

karok szorítását, melyek immár a fejét is teljesen eltakarták. Olyan 

tökéletesen megbénították, hogy részéről a továbbiakban nem számíthattam 

túl sok segítségre. 

- A Pythia vagyok - közöltem vele, miután úgy döntöttem, okosabb, 

ha a nevem helyett csak a címemet árulom el. Amennyire én 

tudtam, annak alapján nem lehetett átkokat kivetni valakire. - Találkoztunk 

már, a Dantéban, ha még... 

- Ezért szép jutalom üti majd a markomat - örömködött a tündér, 

félbeszakítva a próbálkozásomat, hogy rövid találkozásunkra 

emlékeztessem. - Kapjátok el őket. 

Egy hordányi csapzott lény mászott elő a fák közül, kezükben 

husángokat és nyúzott bőr bevonatú pajzsokat tartottak. Nem tudom, 

mi szükségük volt egyáltalán fegyverekre, hisz a felőlük hullámokban 

érkező szag önmagában leterített bárkit. 

Két igencsak különös kinézetű valami közeledett felém. Nagyjából 

úgy festettek, mint két, gyökereitől megszabadult kis fa, amelyek 

egyszer csak nekivágtak a nagyvilágnak. A hozzám közelebb 

állónak még egészen emberi formája volt, ha elfogadjuk, hogy 

az emberek lehetnek 130 centi magasak, és nagyjából ugyanilyen 

szélesek. A haja olyan színű volt, mint a zuzmók a fák gyökerén: 

a rátapadt sár és föld ellenére is átütött rajta az élénkvörös árnyalat. 

A szeme ugyanolyan sötétsárga színben pompázott, mint a fogai.


249 

A bőre rücskösségében és érdességében is a fakéregre emlékeztetett, 

színével tökéletesen beleolvadt az erdő iszapos talajába. Csupán 

egy kis ágyékkötőt viselt, melyet tölgylevelek alkottak, de óriási 

hasa csaknem az egészet betakarta. 

Társa jó harminc centivel magasabb volt nála, és közel sem 

olyan kövér. Kócos tincsekben lógó ősz haja a térdét verdeste, állaga 

ránézésre a nedves mohát idézte. Elképesztően hosszú karjain 

szálkás izmok sorakoztak, melyeket zöldesszürke bőr fedett. Teste 

valóban jobban emlékeztetett egy göröngyös fatuskóra, mint egy 

emberre. Számos helyen kitüremkedések mutatkoztak a bőrén, 

mintha tövüknél lefűrészelt ágak lennének. Ruha helyett mocskos 

szürke mohatelepeket és néhány páfrányt aggatott magára, melyek 

mintha közvetlenül a húsából nőttek volna ki. 

Az orrom elé kaptam a kezemet, és azért fohászkodtam, bárcsak 

nekem se kellene levegőt vennem. 

- Mik ezek 

- Sötét tündék - nyögte ki erőlködve Marlowe. - Óriások és 

tölgypapok. 

A gyökerek ugyanolyan gyorsan, ahogy megjelentek, vissza is húzódtak, 

szabadon hagyva Marlowe fejét és vállát. Hamarosan arra is 

rájöttem, miért. Egy három méter körüli óriás lépett elő, és a kezében 

tartott, kisebb fa méretű doronggal halántékon csapta a vámpírt. 

Marlowe felsóhajtott. 

- Már megint a fejem - mormogta, aztán a szemei elsötétültek, 

és összecsuklott. 

Hátraléptem egyet, a kezemet a magasba emeltem, hogy mindenki 

lássa, teljesen ártalmatlan vagyok. Sajnos valóban így volt. 

A pisztolyomat rejtő zsák túl messze volt, más fegyverrel pedig nem 

rendelkeztem. Az alacsonyabb lény felnevetett, és gurgulázó hangon 

odaszólt valamit a másiknak, amit persze nem értettem. Az arcára 

kiülő gonoszságot tekintve talán jobb is volt így. Amint ők felém 

léptek, én hátráltam, miközben igyekeztem szemmel tartani 

őket és a talajon tekergőző gyökereket is. Nem sikerült. Megbotlottam 

valamiben, és fenékkel az avarba huppantam. Amint földet értem, 

indák fonták át a derekamat, foglyul ejtve engem. A következő


pillanatban a magasabb lény rám vetette magát. A leheletével mintha 

egy egész komposztálóüzemet zúdított volna az arcomba. 

- Cassie! - hallottam Mac üvöltését, és pont akkor néztem fel, 

amikor a mágus kiszabadította magát a gyökerek meggyengült szorításából. 

Rohanni kezdett felém, és hirtelen mintha mindent lassított 

felvételen láttam volna. Olyankor történik meg ez, amikor az 

ember pontosan tudja, mi fog bekövetkezni, de már nem tehet ellene 

semmit. A gyökerek Mac felé lendültek, és mielőtt levegőt vehettem 

volna, hogy sikítsak, az egyikük élő dárdaként a testébe fúródott. 

Tehetetlenül néztem, ahogy fájdalmasan felüvölt, és elbukik. 

A tűhegyes fakaró a felső combján hatolt át. Mac a térdére zuhant, 

és csak ekkor jutottam el odáig, hogy felsikoltsak. 

Hirtelen azt is megéreztem, hogy durva kezek matatnak a lábamon. 

Kisvártatva megtalálták a nadrágom gombját, majd a cipzárt 

valósággal széttépték abbéli igyekezetükben, hogy lerángassák 

rólam a nadrágot. Mindezt alig vettem észre, hisz halálra rémülten 

figyeltem, ahogy Mac a földön fetrengve próbálja kihúzni magából 

a lábát átdöfő fadarabot. Sikerült biztos kézzel eltávolítania a húsából, 

nem törődve a sebből patakokban folyó vérrel, ami azonnal 

átáztatta a nadrágját. Ekkor azonban egy másik gyökér nyúlt felé, 

a nyakánál ragadta meg, és fojtogatni kezdte. 

- Ne! Hagyjátok békén, megölitek! 

A gyökerek vagy nem értették, amit mondtam, vagy nem érdekelte 

őket. A rám nehezedő lény szinte letépte rólam a nadrágot, 

szabaddá téve a combomat, majd egyeden mozdulattal megkísérelte 

lerántani a még rajtam levő maradékát is. Minden erőmmel belerúgtam, 

de olyan volt, mintha élő hús helyett egy fatörzset püföltem 

volna, és szerintem el sem jutott a tudatáig. Vadul körülnéztem, 

segítség után kutatva. Tomas megbénult testét pont akkor lökték be 

gyengédnek éppen nem nevezhető mozdulatokkal egy nagy zsákba. 

Marlowe ugyan visszanyerte az eszméletét, de három óriás 

tartotta fogva, miközben egy negyedik épp zsákot készült húzni 

a fejére. 

Mac valahogy elkapta a nyakára tekeredő gyökeret, és egy kézzel 

igyekezett lefejteni magáról. Másik kezét a combján tátongó


251 

sebre tapasztotta, combja alatt a talajon annyi vér gyűlt össze, hogy 

biztos lehettem benne: a gyökér átvágott egy ütőeret. Hála az égnek, 

legalább a többi inda visszavonulót fujt. Úgy tűnt, ha valaki 

nem harcol, nem kelti fel az érdeklődésüket. Csak abban bíztam, 

hogy Macnek lesz annyi esze, hogy a földre fekszik, és eljátssza 

a halottat, mielőtt tényleg azzá válik. 

Az egekbe szökő adrenalinszintem mellett konstatáltam, hogy 

magamra maradtam, és a védelmi rendszereim egyike sem működik. 

A karkötőm nem volt több holmi csicsás ékszernél, és a védelmezőm 

sem állt a helyzet magaslatán. Shebának nyoma veszett, miután 

a konzulra támadt, és most persze a geis sem hallatott magáról. 

Lehet, hogy a tündevilágban működésképtelen volt, vagy túl idegennek 

ítélte meg ezeket a lényeket ahhoz, hogy valódi fenyegetést 

jelentsenek. Az amulettem talán segíthetett volna, de a nyakamban 

volt, és nem férhettem hozzá észrevétlenül még mindig a magasba 

tartott kezemmel. 

A soványabb teremtmény végleg megszabadított a nadrágomtól, 

és messzire hajította, miközben a köpcös a felsőmmel kezdett babrálni. 

A ruha olyan feszülős, testhezálló anyagból készült, ami nagymértékben 

ellenállt a szakításnak, és ormótlan ujjaival képtelen 

volt lehúzni rólam. Egy pillanatra meg is feledkezett a feladatáról, 

és megnyalta az arcomat, mintha megízlelne. A szájából egy nagy 

adag ragadós nyál csöppent az arcomra. Lassan folyt végig a nyakamon, 

hideg volt és nyálkás, merőben más, mint amilyen ez a testfolyadék 

általában lenni szokott, mármint emberek esetében. Sikítani 

akartam, de levegő helyett csak egy adag szennyes, undorító 

hajszál került a számba. 

Időlegesen semmit sem láthattam abból, ami a többiekkel történt, 

mivel a rám fekvő lény mindent eltakart. Nagyon is jól éreztem 

azonban a selyem szakadását és a testem rándulását, amikor letépték 

rólam a bugyimat. Megpróbáltam eltüntetni magamat onnan, és 

már egyáltalán nem érdekelt, hogy mik lesznek a következmények. 

Habár éreztem, hogy az energiám mocorog, sajnos nem volt elegendő. 

Nem tudtam összegyűjteni annyit, amennyi szükséges lett 

volna az ugráshoz.


Az arcomat amennyire csak bírtam, az ösvény felé fordítottam, 

hogy legalább valamennyi levegőhöz jussak, és ekkor láttam meg. 

Az egyik fegyver ott hevert a közelemben, ha nem is tudtam megérinteni. 

A rúna biztosan akkor esett ki a nadrágzsebemből, amikor 

a ruhadarabot a bokrok közé hajították, és olyan aprócska volt, 

hogy senki nem vette észre. A penészedő levelek között heverő kis 

csontlapocska észveszejtően közel volt hozzám. Alig pár centi választott 

el tőle, mégsem voltam képes megkaparintani. 

Miközben azon járt az agyam, hogyan tegyem meg észrevétlenül 

ezt a kis távolságot, két vékony, de erős inda tekeredett a bokáimra, 

és elkezdtek kúszni felfelé a lábamon. Amikor elérték a térdemet, 

nekiláttak, hogy széthúzzák a lábaimat. Tovább haladtak a combomon, 

és végül már olyan erővel feszítettek, hogy egy pillanatra azt 

hittem, ketté akarnak tépni. Végül a csípőm vonala állította meg 

őket. Megpróbáltam küzdeni, de bármit tettem, a legkisebb eredményt 

sem sikerült elérnem, és mivel egyre jobban elhatalmasodott 

rajtam a pánik, a gondolataimat sem sikerült összeszednem. A magasból 

egy vékonyka, néhány zöld levelet ringató gally ereszkedett 

alá az arcomra, mintha simogatni próbált volna. Eközben a két viszszataszító 

lény azon kezdett veszekedni, hogy melyikük erőszakoljon 

meg először. 

A harc elég rövid ideig tartott. A vékonyabbik felkapta kövér ellenfelét, 

és egy fához csapta, amelynek ágai azonnal kelepceként 

zárultak össze a széle-hossza egy rémség körül. A másik ezután viszszafordult, 

és rám feküdt. Durva, bütykös kezeivel fájdalmasan 

megragadta a vállaimat. Belenéztem a fakószürke szemekbe, amelyekben 

a legcsekélyebb emberi vonást sem sikerült felfedeznem. 

Végigsimított a testemen, a csupasz bőrömön éreztem kérges tenyerének 

érintését, kivéve, ahol a felsőm még eltakarta a testemet. 

Nem törődtem a fájdalommal, amit a durvaságával okozott, és 

a számmal megragadtam az imént a fejemre hullott kis ágat. Ez volt 

az egyeden eszköz, amit használhattam. A szememet a keskeny bőrszíjra 

függesztettem, amelyet a rúna lapocskájába faragott lyukon 

fűztek át. Sajnos mivel barna volt, alig láttam a sok rothadó levél között. 

Tudtam, hogy csak egyeden lehetőségem lesz, és még jobban


253 

koncentráltam. Lassan sikerült eljuttatnom az ág végét a szíjig, beakasztottam, 

majd elkezdtem nagyon lassan visszafelé húzni a fogaimmal. 

Ha sikerül megérintenem, vagy legalább az aurám határán 

belülre vonszolnom, az már elég lehet. Ekkor azonban egy toccsanást 

hallottam, s valami nyálkás és hűvös dolog került a hasamra, 

amitől megdermedtem. 

Az érintése olyan volt, mint valami egészen régi botnak, ami 

hosszú időn át bomlott és penészedett a föld mélyén, nyirkossá és 

sikamlóssá vált. Lomhán mozdult, megkezdte útját a szeméremdombom 

felé. A rajtam fekvő lénynek csupán a vállát láttam, és az 

ösvény egy kis szakaszát magam mellett, de a lelki szemeim előtt 

felrémlett egy testrész, ami leginkább egy nagy fehér pondróra 

vagy egy meztelen csigára emlékeztetett. Amikor ugyanezt a hideg 

nedvességet a két lábam között éreztem meg, azt hittem, hogy ott 

helyben meghalok. 

Annyira megbénított a rémület, hogy csak feküdtem magatehetetlenül, 

amint az egyáltalán nem emberi valami érezhetően duzzadni 

kezdett. Mint egy túlérett gyümölcs, melyet a rothadás feszít 

szét. Az egész testemet libabőr borította el, és olyan zsibbadás lett 

úrrá rajtam, mintha jégcsapot dugtak volna a legintimebb testrészembe. 

Lassan megértettem, hogy az undorító, állagában kocsonyára 

emlékeztető szerv most épp alakot vált, olyan formát keresve, 

ami kompatibilis az én testemmel. De a végeredmény egyáltalán 

nem hasonlított az általam ismert férfiassághoz. Az a valami hirtelen 

keményebbé vált, képlékeny felülete megmerevedett, olyan szilárd 

lett, mint egy fadarab. Tudtam, hogy ha ezt belém döfi, azt nem 

élem túl. Kiszívja belőlem a testem melegét, és a saját rideg nyirkosságát 

hagyja ott helyette. Az erdő papjai, jutott eszembe az a megnevezés, 

amit alig pár perce hallottam. A régmúltban a kelták a törzs 

egy tagját feláldozták a földnek, hogy a testéből gazdag és termékeny 

talaj szülessen. Úgy tűnt, ez az erdő egy papnővel is beéri. 

Amikor a nemi szervnek csúfolt valami épp előrelökődött, hogy 

belém hatoljon, a mozdulat annyira emberi volt, hogy hirtelen kizökkentett 

a bénaságomból. Felsikoltottam, és mivel más testrészemet 

nem tudtam mozgatni, a fejemet vetettem hátra, hogy minél


messzebb kerüljek a rémségtől. Nem így terveztem - igazság szerint 

az utóbbi pillanatokban meg is feledkeztem arról, hogy mivel foglalatoskodtam 

-, de a hirtelen rántás nyomán valami apró, de kemény 

tárgy pottyant az arcomra. Amint rájöttem, hogy a rúna lapocskája 

az, agyam kerekei újra mozgásba lendültek. Fogalmam sem volt, 

hogyan kell működésbe hozni, és az sem volt biztos, hogy egyáltalán 

használható. A fejemben némán elsikoltottam a rúna nevét, 

mert arra már nem volt időm, hogy kinyissam a számat. 

Nem tudtam, hogy általában mi a módja a rúnák aktiválásának, 

de úgy tűnt, ez is megteszi. Legalábbis részben. Minden figyelmeztetés 

nélkül a múltban találtam magam, ha nem is húsz, de legalább 

két perccel korábban. A tölgypapok felém indultak, Mac pedig épp 

kitörni készült, hogy a segítségemre siessen. Annyira lefoglalta 

a megmentésem, hogy figyelmen kívül hagyta a dárdává merevedő 

gyökerek fenyegetését. Ezúttal egy pillanatig sem haboztam, figyelmeztetőn 

odakiáltottam a mágusnak, és előrevetődtem a földön 

heverő hátizsák felé. 

Örültem, hogy végre szabadon lélegezhetek, de a kezeim úgy 

remegtek, hogy kétségessé vált, ki tudom-e nyitni idejében a hátizsák 

szíját. Az alacsonyabb lény már a közelemben járt, amikor még 

csak az egyik csatot sikerült kioldanom. A köpcös megragadta a felsőmet, 

és magához rántott. Ezúttal jobban belekapaszkodhatott, 

mert az anyag hangos reccsenéssel megadta magát. Az amulett láthatóvá 

vált, amint éppen Billy nyakláncával taszigálták egymást 

a melleim közti helyért. Támadóm egy fejhangon előadott kiáltás 

kíséretében hátraugrott. Úgy rázta a kezét, mely hozzáért az amuletthez, 

mintha megégette volna, és egy fekete folt jelent meg a bőrén, 

amelynek alakja a vörös berkenye talizmán keresztjét formázta. 

Benyúltam a hátizsák végre szabadon tátongó nyílásán, és előhúztam 

a pisztolyomat. 

Nem vagyok valami nagy céllövő, sőt, inkább kifejezetten bénának 

mondanám magam. De azért általában nem tévesztek célt, ha 

az ellenfél alig egy méterre van tőlem. Nem törődtem különösebben 

a célzással, az egész tárat beleengedtem a tölgypapok kéregszerű 

bőrébe, mintha valóban egy fa törzsére lőttem volna. A maga-


255 

sabbik visítva elmenekült az ösvényen, míg a dagadt a földre rogyott, 

kezét mohaszerű hajjal fedett fejére szorította. A vasgolyók 

nyilvánvalóan komoly fájdalmat okoztak nekik, és bár minden sebükből 

gyantaszerű folyadék szivárgott, mindketten életben voltak, 

és mozogtak, amikor kiürült a tár. Hitetlenkedve néztem rájuk: mi 

kell még ahhoz, hogy végre megállítsam őket 

A Pritkin által rám aggatott kabát a közelben hevert, ott, ahová ledobtam, 

amikor megálltunk pihenni. Sajnos nem volt időm a megfelelő 

golyók után kutakodni. Az alacsonyabb lény rájött, hogy nincs 

mivel lőnöm, és rám rontott. A vörös berkenye talizmánt a homlokához 

emeltem, és olyan mélyre nyomtam a bőrébe, amennyire csak 

tudtam. A húsa azonnal feketévé égett a seb környékén, és füstölni 

kezdett. A füst szaga egyértelműen a tábortüzekére emlékeztetett. 

A lény eltántorgott tőlem, a fejét fogta, és rémes hangon üvöltött. 

Nem tudtam, hogy összeszedi-e magát annyira, hogy újra próbálkozzon, 

de erre nem került sor. Hirtelen felbukkant ugyanis a tündér, 

és annak ellenére, hogy a tölgypap épp minden értelmes cselekedetre 

képtelen volt, egy jókorát sújtott rá a kezében tartott kard 

lapjával. A csapás nagyobb lehetett, mint amilyennek látszott, mert 

a férfiszerű teremtmény berepült az erdőbe, ahol egy alacsonyan 

kinyúló vastag ág állította meg. Keményen csapódott a földnek, és 

azonnal elvesztette az eszméletét, vagy még rosszabb történt vele. 

Nem vártam addig, hogy megtudjam. Az egyetlen, ami fontos volt, 

hogy megnézzem, mi történt Mackel. 

Óriási kezek csaptak le rám pontosan abban a másodpercben, 

amikor egy ordítás rázta meg az erdőt. Lenéztem az ösvényre, és azt 

láttam, hogy egy önmagában is kisebb fa méretű gyökér bukkan ki 

a talajból, pontosan Mac lába alatt. Az idő mintha megállt volna 

- még a saját szívverésemet sem hallottam -, és aztán minden újra 

felgyorsult. A nyílegyenesen felfelé törő növény a háta közepén 

fúródott bele a mágus testébe. „Ne!" - suttogtam, de senki nem hallotta, 

és senkit nem érdekelt. Mac teste ívben megfeszülve felemelkedett, 

míg végül az egész gerince a levegőben volt. Ujjaival a talajt 

kaparta, és ekkor a gyökér egy széles vérsugárral együtt robbant ki 

a mellkasából.


A tündér az őreim felé bólintott, akik elengedtek. Lerohantam az 

ösvényre, de Mac teste már ernyedten feküdt a földön, mire odaértem 

hozzá. Kifejezéstelen szemekkel meredt valahova fel, az ég felé. 

- Mac! - ráztam meg gyengéden a testet, de mindhiába. - Mac, 

kérem... 

A mágus feje élettelenül billent az oldalára, és ebben a pillanatban 

mintha megannyi aranycsöpp zuhant volna a földre körülötte. 

A vér is megfagyott az ereimben, amikor rájöttem, mi történt. Mac 

védelmezői valódi alakot öltöttek, és elhagyták a testét. A mozdulatlanná 

dermedt levelek között az egyes tetoválások helyén olyan 

rózsaszín volt a bőre, mintha soha nem lett volna ott más. Reszkető 

kézzel kinyúltam az egyik aprócska állat után. A kis gyík volt az, 

épp ugrás közben merevedett meg. A térdem mellett egy karomnyi 

hosszú kígyó hevert, mely általában Mac nyakán pihent összetekeredve. 

A mágus szétszakított mellkasa mellett pedig a kezemben is 

elférő sast pillantottam meg. 

Bénultan bámultam őket. Nagyon is jól tudtam, mit jelent az, 

hogy a védelmezői mind elhagyták, de nem akartam, hogy az agyam 

megformálja a szót. Az összegyűlt nézősereg fülsiketítő lármában 

tört ki, de még a fejem sem emeltem fel a süvöltés és rikácsolás hallatán. 

Egészen addig, míg visszatértek a gyökerek. 

Ha korábban úgy láttam, sokan vannak, csak most derült ki igazán, 

mennyi kell belőlük ahhoz, hogy akár egy kisebb fa táplálékát 

biztosítsák. Hirtelen mindenütt ott termettek, a fáktól odakígyózva, 

a földből feltörve, a bokrok közül tekeregve. Néhányan megálltak, 

hogy felszippantsák Mac vérét, mielőtt a talajba szívódna, de a legtöbben 

egyenesen a testét vették célba, éhes cápaként vetve rá magukat. 

A mellettem elhaladó, kemény kéreggel borított növényi részek 

alaposan felhorzsolták a bőrömet. Mac teste körül valósággal 

vibrált a levegő. A gyökerek olyan tökéletes burkot vontak köré, 

hogy már semmit sem lehetett látni belőle. Ekkor egy jókora, bütykös 

ragadozó taszított gyomron, hogy az összes levegő kiszaladt 

belőlem. Térdre zuhantam, és mire felnéztem, Mac egyszerűen eltűnt. 

Az egyeden jele annak, hogy bármi is történt, az avarban itt-ott 

aranyos színben fénylő, elárvultan heverő védelmezők voltak.


A tündér odaszólt valamit a mögötte tornyosuló óriásnak. Habár 

több tucatszor volt nagyobb nála, szemlátomást alázatosan engedelmeskedett. 

Az ő felém induló, irdatlan méretű teste volt az utolsó 

látvány, mielőtt a világ elsötétült volna előttem. Hamar rájöttem, 

hogy egy zsák mélyére kerültem. Arra még emlékszem, hogy valaki 

a vállára vett, majd az agyam teljesen kikapcsolt, és végképp 

a sötétségbe zuhantam. 

Jeges verejtékben úszva tértem magamhoz, levegő után kapkodtam, 

a szívem a torkomban dobogott. Kinyitottam a szemem, de 

legnagyobb rémületemre koromsötétben voltam. Valamiért olyan 

érzés fogott el, hogy azonnal megragad valami, és a horror folytatódik. 

De percek teltek el úgy, hogy semmi nem történt, és saját, szaggatott 

lélegzésemen kívül semmit sem hallottam. A mellkasom úgy 

sajgott, mintha több kilométert futottam volna. Semmi másra nem 

vágytam, csak összekuporodni, amíg elmúlik ez a fájdalom, de ezt 

a luxust nem engedhettem meg magamnak. Meg kellett tudnom, 

hogy hol vagyok, és rá kellett jönnöm, mi történt. 

Tapogatózva kiderítettem, hogy egy kőfalú cellában heverek, 

egy hanyagul összetákolt ágyon. Meztelen voltam, csupán egy rövid 

és szúrós gyapjúplédet borítottak rám. Feltételeztem, hogy a felsőmet 

már amúgy sem lehetett volna megmenteni. A fejem zúgott, 

a szemem égett, és egész testemben reszkettem a borzasztó emléktől, 

hogy kis híján mi történt velem. Átvizsgáltam a testemet, és úgy 

tűnt, a sebektől, bevérzésektől és a megrázkódtatástól eltekintve 

más bajom nem volt. A gyökerek által okozott horzsolások ugyanúgy 

lüktettek, mint a korábban szerzett sérülés, melyet a sas ejtett 

a karomon. Szapora szívverésemet az egész testem visszhangozta. 

Leginkább, mindennél jobban egy forró fürdőt szerettem volna. 

Addig botladoztam, míg ráakadtam egy vödör vízre, melyet az ajtó 

mellett hagytak egy szivacs és egy darabka házi készítésű szappan 

társaságában. A padló csupasz kő volt, csak itt-ott takarta egy kis 

szalma, ami az ágy matracából szóródhatott ki. Az enyhén befelé 

lejtő padló közepén egy vízelvezetőt építettek be. Ledobtam a testem 

köré tekert plédet, és addig dörzsöltem magam, amíg egyes he-


lyeken már szinte lejött rólam a bőr. Nem akartam mást érezni magamon, 

mint a szappan markáns szagát. 

A vödörben levő víz maradékát a fejemre öntöttem, de minden 

igyekezetem ellenére sem éreztem tisztának magamat. Megtörülköztem, 

közben igyekeztem nem gondolni Macre, de ez lehetetlen 

volt. Az erdők népe minden bizonnyal összegyűjtötte a védelmezőit, 

és magukkal hozták őket, mivel most ott hevertek egymásra 

hányva az ágy lábánál. Ha a kezembe vettem, a körvonalukról felismertem 

őket, de hideg és élettelen volt a tapintásuk. Elgondolkodtam 

azon, hogy talán nem véletlenül rakták be ide őket. Ezzel is 

emlékeztetni akartak arra, milyen haszontalan errefelé az általunk 

ismert legütősebb mágia is. Ha ez volt a céljuk, hát feleslegesen fáradoztak. 

Nagyon is tisztában voltam vele. 

Még mindig csak kóvályogtam, képtelen voltam felfogni, amit 

nem is olyan rég láttam. De a kép örökre beégett az agyamba. Újra 

hallottam Mac utolsó kiáltását, felrémlett előttem, ahogy a földet 

kaparta. Fegyver után nyúlt volna, de nem volt nála semmi, mert az 

egyetlen, ideát is működő kabaláját történetesen nekem adta. 

Ekkor borult el az agyam végérvényesen. 

Újra megpróbáltam előhívni az erőmet, és bár olyasmit éreztem, 

mintha erős hullámok csapkodnának egy gátat, az energia végül 

mégsem jutott el hozzám. Miután a szemem már kissé alkalmazkodott 

a sötéthez, észrevettem egy halovány fényt, mely a cellaajtó 

résén jutott el hozzám. Olyan aprócska volt, hogy ha pislantottam, 

eltűnt, és újra meg kellett keresnem. A menekülés szempontjából 

nem sokat segített, és a cellában másutt sem találtam ígéretes lehetőséget. 

Az ágyat leszámítva más bútor nem volt odabenn, a külvilággal 

való kapcsolatot pedig a nehéz, zárt ajtó és a magasan elhelyezett 

rácsos ablak jelentette. Ruha hiányában ismét a plédet terítettem magamra, 

és néhány centivel arrébb rángattam az ágyat, megborzongva 

a csikorgó hang hallatán, amit a kőpadlón hallatott. Amikor ráálltam, 

nyújtózkodva épphogy elértem az ablakpárkányt, de az ujjaimmal 

csupán port, és feltehetően egy pók tetemét sikerült kitapogatnom. 

Holdat vagy csillagokat nem láttam, csak arról tudtam meggyőződni, 

hogy a rudak fémből készültek, és csuklónyi vastagságúak.


Visszaültem a fekvőalkalmatosságra, és a karjaimat összefontam 

magam előtt, hogy ne reszkessenek a hűvös éjszakában. A mosakodás 

és a menekülési lehetőség keresése időszakosan lefoglalta az 

agyamat, de most nem volt mit tennem, így újra meg újra megrohantak 

az erdőben történt rémségek képei. Minél jobban törekedtem 

arra, hogy ne gondoljak Macre, annál erőteljesebben törtek elő 

a közelmúlt emlékei. Éreztem a bűzös leheletet az arcomon, láttam 

az éhséget a szemeikben, és éreztem azt az elbomló akármit a lábam 

között keresgélve, behatolásra készülve. 

Minden erőfeszítésem ellenére reszketni kezdtem, mint a nyárfalevél, 

sőt, a végén a fogaim is vacogni kezdtek. A dühöm volt az, ami 

végül elűzte a pánikot, hogy egy mély levegőt véve átgondolhassam 

a helyzetem. Egyedül voltam, és védtelenül. Gyűlöltem ezt a szituációt. 

A félelem régi társam volt már, a magam módján meg is békéltem 

vele, de amit most éreztem, az nem félelem volt. Ezt az állapotot 

nem lehetett szavakkal kifejezni. A csontjaim legmélyéig hatolt a felismerés, 

hogy ha valamilyen csoda folytán túl is élem ezt az egészet, 

életem végéig nem fogom többé biztonságban érezni magamat. 

Még szorosabban húztam a testem köré a takarót, de vajmi keveset 

használt. A hideg, ami minden porcikámat áthatotta, nem kívülről 

jött. Mindenesetre fel-alá járkáltam a cellában, hátha sikerül beindítanom 

a vérkeringésemet. Ha melegem nem is lett tőle, a fejem 

egy kicsit kitisztult. A hibáimat később is ráérek elemezni, ahogy a 

gyász is várhat. Most valahogy ki kell jutnom innen. És valahogy el 

kell érnem, hogy egész életemben soha többé ne kerülhessek ilyen 

kilátástalan helyzetbe. 

Épp azon voltam, hogy megpróbálom még egyszer munkára 

fogni az erőmet, amikor egy ismerős, hamis énekhang csendült fel 

valahol a közelemben. 

„Elviszlek, Kathleen, messze az óceánon át" - zengte. 

- Billy! - kiáltottam fel örömömben, talán kicsit túl hangosan. Az 

éneklés azonnal abbamaradt. 

- Cassie, drágaságom, neked is írtam egyet. A kocsmában ülve 

találtam ki.


Volt egyszer egy szellem, a neve Billy, 

Akinek a sorsa tiszta dili. 

Talált egy szép kislányt, 

Megkedvelték egymást, 

Szellemes a sztori, sőt, haláli. 

- Hol vagyunk - kiáltottam a sötétbe. - Mi folyik itt 

Az egyetlen válasz, amit kaptam, a „Belfast legszebb dámája" 

című közkedvelt szerzemény refrénje volt. Remek, Billy most már 

úgy is képes az idegeimre menni, hogy nem vagyunk egy szobában. 

- Te részeg vagy! 

- De az ám - helyeselt. - Viszont nem dobtam el magam, mint 

narancsbőrű barátunk. Ez a szegényke nem bírja a piát. 

- Billy! 

-Jól van, Cass, hátrább az agarakkal, és a jó öreg Billy bácsi előáll 

a farbával. A sötét tündék kaptak el minket. Egy mennyei kocsmában 

ücsörögtem, amikor bejöttek értünk, és kettőnket bevágtak ebbe 

a sötét lyukba. Azt hiszem, arra számítanak, hogy itt rothadunk meg. 

Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Legalább nem akarnak már 

holnap reggel lefejezni, vagy valami hasonló középkori módszerrel 

végezni velünk. így legalább a társainknak lesz egy kis idejük ránk 

találni, már persze ha még szabadon vannak. 

- Hol vannak a többiek - kérdeztem, remélve, hogy ő többet 

tud, mint én. Ha nem, akkor nagy bajban vagyunk. 

- Pritkin és Marlowe az őrök kapitányát, valami rusnya tündért, 

győzködte arról, hogy eresszenek szabadon minket, de nem tudom, 

mire jutottak - mondta, majd egy kis szünetet tartott, és egészen más 

hangnemben folytatta. - Te, Cass! Szerinted mi történne velem, ha itt 

kinyírnának Errefelé nincsenek szellemek, észrevetted 

Megint eszembe jutott Mac, az arca, amint megbékélt a halállal. 

Ha volt is a közelben szellem, egy láng vagy akár csak egy szikra, 

én nem vettem észre. A félelem újabb hulláma söpört végig rajtam. 

Te szent ég, mit műveltem 

- Mi van, ha nem térek vissza - kérdezett tovább Billy. - Vagy 

ha ezt csak egyszer lehet eljátszani, és annyi Vagy mi van...


- Billy! - kiáltottam rá, igyekezve, hogy legalább a saját hangom 

ne legyen hisztérikus. Nem jártam teljes sikerrel. Nyeltem egy nagyot, 

és újra próbálkoztam. - Nem fogsz itt meghalni, Billy. Kijutunk 

innen valahogy. 

Ezzel egyszerre akartam megnyugtatni magamat, és lecsendesíteni 

Billyt. Szerintem egyikünknél sem értem el a kívánt hatást. 

Kulcs csörgését hallottam a cella kijáratánál, és a hatalmas faajtó 

nyikorogva kitárult. Szinte megvakított a szobába odakintről beáramló 

fény, de a kezemet a szemem elé emelve azonnal láttam, ki 

az, akit az őr magával hozott. 

- Tomas! 

A strázsa alig volt másfél méter magas, mégis úgy cipelte a bőven 

180 centi feletti vámpírt, mintha súlytalan lenne. A csomagját az 

ágyra dobta, majd felém fordult, és ekkor láttam meg a vadkanra 

emlékeztető agyarakat, melyek széles szájából bukkantak elő. Egy 

ogre, pattant elő a név agyam valamelyik mély bugyrából, miközben 

a lény felém bökött húsos ujjával, és felmordult. A hangja olyan 

volt, mint amikor egy lánctalpas jármű zúzza szét az eléje kerülő 

köveket. Ha volt is értelmes szó azok között, amik elhagyták a száját, 

én egyet sem értettem. 

- Azt akarja, hogy gyógyítsd meg - érkezett egy újabb hang az 

ajtó felől. A foglár terebélyes teste mögül egy vékony barna nő alakja 

bontakozott ki, aki elegáns, piros hímzéssel díszített zöld ruhát 

viselt. Beletelt néhány másodpercbe, amíg felismertem. 

- Francoise - kérdeztem. Ez már szinte bizarr helyzet volt. Bármerre 

is vetett a sors, vele biztosan találkoztam. Először a XVII. századi 

Franciaországban futottunk össze, amikor is Tomasszal együtt 

megmentettük az inkvizíció elől. Aztán a Dantéban is felbukkant 

a tündér társaságában, amikor az erdők népének készültek eladni 

őt. Kiszabadítottam, de úgy tűnt, a sorsnak még vannak közös tervei 

velünk, hisz most is itt volt előttem. - Mit csinálsz te itt - kérdeztem 

tátott szájjal. 

- Te és ez a monsieur segítettél nekem egyszer - válaszolta gyorsan. 

- Azért jöttem, hogy viszonozzam a szívességet. 

- Mi van a többiekkel - nógattam. - Egy egész csapattal jöttem.


- Oui, je sais. A mágus épp Radellával egyezkedik. Ő az éjszakai 

őrség parancsnoka, une grandé baroudeuse, nagyon ügyes 'arcos. 

- Miféle egyezségről beszélsz 

- A mágusnál van egy nagy hatalmú rúna. Radella régóta kutat 

egy ilyen után. Igazából egy gyereket szeretne minél jobban, de 

inféconde, termékeden. A mágus azt mondta, termékennyé varázsolja, 

'a segít nekünk. 

- A Jera - mondtam. Na tessék, még hogy ennek semmi hasznát 

nem fogjuk venni. 

- C'est fa - pislantott az ogréra, aki gyanúsan tekingetett ideoda 

kettőnk között. Volt egy olyan érzésem, hogy nem beszélte 

jól a nyelvünket, legalábbis nem annyira, hogy követhesse a beszélgetést. 

- Ők nem tudják, hogy le vampire miért nem ébred 

fel. Elmondtam nekik, hogy te nagy gyógyító vagy, 'elyre tudod 

'ózni. 

- Most épp gyógyító transzban van. Remélhetőleg meggyógyítja 

magát, ha hagyjuk. 

- Most nem ez számít - közölte, miközben mosolygott, és az 

ogre felé bökött. - Csak azt akartam, 'ogy ti ketten együtt legyetek, 

a portál közelében. Nemsokára visszajövök, az őrségváltás után. 

-A portál De hát... 

- Megteszem, amit lehet - búcsúzott, ahogy az ogre elcammogott 

mellette, úgy döntve, hogy a beszélgetés kezd szükségtelenül 

hosszúra nyúlni. - De ígérd meg, 'ogy magatokkal visztek. Kérlek, 

már olyan régóta senyvedek itt. 

- Alig egy hete jöhettél - mondtam kissé zavarodottan. El akartam 

magyarázni, hogy nekem nem a portál kell, hanem Myrát kell 

megtalálnom. Nem mehetek vissza oda, ahonnan kiindultam, főként 

nem úgy, hogy a geis még aktív, ráadásul a Szenátus és a Kör 

közös erővel vadászik rám. A legrosszabb az egészben az, hogy ha 

most visszafordulunk, Mac halála hiábavaló volt. De az ogre, aki 

egy pillanatra megállt, hogy a padlóra helyezze a lámpást, már elkezdte 

ránk csukni az ajtót. Francoise a válla felett, kissé pánikba 

esve várta a válaszom. 

-Jó, megígérem - csak ennyit mondtam. Elhittem neki, hogy itt


egy hét is örökkévalóságnak tűnhet, és senkinek nem kívántam 

volna, hogy átmenjen mindazon, ami megtörtént velem. 

A cella közepén álltam, és hallgattam az ogre csoszogó lépteit. 

Szerettem volna megvizsgálni Tomas sebeit, de féltem is ettől a pillanattól. 

Mi lesz, ha nem javult semmit Ha ez nem is gyógyító transz, 

és egész végig egy hullát cipeltünk magunkkal 

Egy perc után túltettem magam a gyávaságomon, és odaléptem 

az ágyhoz. Tomas a hátán feküdt, a lámpás pont megvilágította 

a testét. A mellkasát és a hasát azonban így sem láthattam a rengeteg 

kötés miatt. Valaki sokkal aprólékosabb munkát végzett rajta, 

mint ami tőlem telt. Most teljesen úgy nézett ki, mint egy múmia: 

a melle vonalától a kidolgozott izmokkal tagolt combjáig szorosan 

be volt fáslizva. A gyolcsokat leszámítva teljesen meztelen volt, ám 

most ezzel törődtem a legkevésbé. A résnyire nyitva lévő szemhéjak 

alatt ugyanis valami barna csillogásra lettem figyelmes. 

- Tomas! - hajoltam fölé izgatottan, de a bőre érintése jéghideg 

volt. Ez nem jó jel. Fogalmam sincs, mikor és kitől eredt a legenda, 

hogy a vámpírok teste hideg. Hacsak nem éheztek, ugyanolyan 

melegek voltak, mint egy ember, végül is emberi vér keringett bennük. 

Levettem magamról a takarót, és ráterítettem. Minden igyekezetemmel 

azon voltam, hogy a legtöbb fedetlen bőr a takaró alá 

kerüljön. 

Elmosolyodott, és gyengén megpaskolta a kezemet, majd odahúzott 

maga mellé. Kettőnknek alig volt elég hely a kis priccsfélén, 

de nem eresztett. 

- Végre itt vagy meztelenül az ágyamban, és túl fáradt vagyok 

bármihez - viccelődött. Örömömben sírni tudtam volna. 

Csuklómmal az arcát simogattam, de elhúzódott. Pontosan tudta, 

hogy mit kínálok, és mindennél nagyobb szüksége volt rá. Újra 

odanyomtam a csuklómat, és komolyan a szemébe néztem. 

- Egyél. Enélkül nem gyógyulhatsz fel. 

- Szükséged lesz az erődre. 

~ Akkor ne vegyél sokat, de meg kell gyógyulnod. Nem tudom, 

mennyi időnk van. 

A cella ajtaja nehéznek látszott, de ha Tomas ereje teljében len-


ne, gond nélkül kifordíthatná a sarkaiból. Az adott körülmények 

között annyival is megelégedtem volna, ha futni, vagy legalább járni 

képes addigra, mire Francoise visszatér. Az ogréval ellentétben 

én nem tudtam volna magammal cipelni őt. 

Tomas makacskodott egy sort, de valószínűleg ugyanarra a következtetésre 

jutott, mint én, mert a következő percben éreztem, 

ahogy az energiáim áramlani kezdenek. Röviddel ezután állandósult 

az átadás üteme, ahogy megviselt szervezete kezdett feltöltődni. 

Halkan és elégedetten felsóhajtottam. A táplálkozási folyamat 

érzéki is lehet, de ez most nem az volt. Sokkal inkább meleg 

és megnyugtató, mint amikor egy hideg, téli estén magunkra húzzuk 

a jól ismert, öreg és vastag dunyhát. Ráadásul ismerősnek 

is tűnt, eszembe juttatva egy újabb okot, amiért dühös lehetek Tomasra. 

Többször is megcsapolt, amíg együtt laktunk, a bőrömön át 

nyerte ki a vérem molekuláit anélkül, hogy bármilyen külsérelmi 

nyomot hagyott volna rajtam. Azt állította, csupán azért volt szüksége 

erre, hogy befolyásolhatóbbá tegyen. Feladatának egyik része 

ugyanis az volt, hogy garantálja a biztonságomat, és a vérlopás mélyítette 

a kötődésemet iránta. Én azonban minden magyarázkodás 

ellenére a magánszférám megsértésének vettem. Elméletileg akár 

fel is jelenthettem volna a Szenátusnál, habár a történtek ismeretében 

így is volt vele épp elég bajuk. Minden további nélkül végeztek 

volna vele, ha a kezük közé kaparintják, és ehhez nem volt szükségük 

az én vallomásomra. 

Tomas rám nézett, a lámpa fénye megvillant sötét szempilláin, és 

egy meleg áramlat futott végig az ereimben. Egyre nehezebb volt 

haragudnom rá. Azok után, ami ma történt, egy sima kis energialopás 

piszlicsáré ügynek tűnt. A béke és megnyugvás érzését pedig 

mindennél nagyobb örömmel fogadtam magamba, és a legkevésbé 

sem érdekelt a forrása. Emellett pedig nem is nagyon volt más választásunk: 

ha az erdők népének vére bármennyire is hasonlított 

a többi testnedvükre, akkor biztos lehettem benne, hogy alkalmatlan 

vámpírtáplálékként. Egyébként ugyanis Tomas már rég jóllakott 

volna anélkül, hogy erről bárki tudomást szerez.


-Jól vagy - kérdeztem, amikor elengedett, jóval hamarabb, 

mint hogy jóllakhatott volna. - Nem tudtam, hogy gyógyító transzban 

vagy-e, esetleg... 

- Messze vagyok még attól, hogy jól érezzem magam, de neked 

hála, rendbe fogok jönni - mondta máris érezhetően erősebb hangon, 

ami nem is volt meglepő. Csupán néhány száz első szintű vámpír 

élt az egész világon, ők azonban sok csodás képességgel rendelkeznek. 

- Van valami ezen a helyen - folytatta eltűnődve. - Olyan, 

mintha minden itt eltöltött perc egy óra lenne a mi időnk szerint. Sosem 

gyógyultam még ilyen gyorsan. 

Most hirtelen választ kaptam egy kérdésemre, ami két napja nem 

hagyott nyugodni. Átkoztam magamat, hogy nem jutott korábban 

eszembe. Ha Myra itt bujkált a tündevilágban, akkor a kiszámíthatatlan 

időeltolódásnak köszönhetően lehet, hogy nem egy hete volt 

a gyógyulásra, hanem hónapjai, vagy évei. Nem csoda, hogy ilyen 

jó formában volt. 

Tomas egy csókot lehelt a halántékomra, mivel ez volt az egyetlen 

testrészem, amit a szájával elért. Aztán morcosan nézett rám. 

-Nem lett volna szabad visszajönnöd értem. Óriási kockázat 

volt. ígérd meg, hogy többé nem teszel ilyet. 

- Nem lesz rá szükség - válaszoltam, kifésülve a tincseit a szeme 

elől. Mindig gyönyörű haja volt, hosszú és fekete, olyan puha szálakkal, 

mint a gyerekeké. Kiszedtem néhány levelet a fürtjei közül, 

és észrevettem, hogy remeg a kezem. Annyira örültem, hogy életben 

látom, hogy szinte megmámorosodtam. - Találunk egy helyet, 

ahol elrejthetünk a Szenátus elől. 

Tomas ingatni kezdte a fejét, még mielőtt befejeztem volna a mondatot. 

- Gyönyörű Cassie - mormolta. - Milyen rég esett meg, hogy valaki 

utoljára az életét kockáztatta értem. Elég kevés ilyen alkalom 

volt. Nem fogom elfelejteni neked. 

- Mondom, keresünk valami jó kis rejtekhelyet. A Szenátus sosem 

bukkan rád. 

Halkan felnevetett, majd gyorsan abbahagyta, mintha fájdalmat 

okozott volna neki.


- Hát nem érted Ezúttal nem ők találtak meg. Én mentem vissza 

hozzájuk, hozzá. Azt hittem, le tudom győzni magamban az érzést, 

de nem. 

Nem kellett kérdeznem, hogy kiről beszél, úgyis tudtam. Louis- 

Césart a konzul kölcsönbe kapta az Európai Szenátusból, és ő volt 

Tomas mestere. Pontosabban ő győzte le Tomas eredeti mesterét, 

a gyűlölt Alejandrót egy évszázadokkal ezelőtti párbaj során, így 

tarthatott igényt minden jószágára. Tomas első szintű vámpír volt, 

de még köztük is akadnak különbségek, és Louis-César egyszerűen 

egy klasszissal fölötte állt. Bármit is tett Tomas, nem szabadulhatott 

a fennhatósága alól. 

Tomas enyhén megrázkódott. Nem láttam, csak éreztem a hozzám 

simuló teste remegését. 

-Minden pillanatban őt hallom a fejemben, csak mondja és 

mondja, félig már megőrjített. Soha, egyeden pillanatra sem lazíthatok. 

Amint megtörik a koncentrációm, abban a pillanatban nyüszítve 

rohannék oda a lábai elé, akár egy kivert kutya. Eddig azzal 

áltattam magam, hogy a háború úgyis elvonja a figyelmét, és egy 

idő után elenged engem. De tegnap este a Szenátus egyik börtöncellájában 

ébredtem, és az egyik őrtől megtudtam, hogy egyszerűen 

besétáltam oda, és feladtam magam. És az egészből semmire 

nem emlékszem, Cassie. Semmire! - mondta ingerülten, és most 

még erősebb rángás futott végig a testén. - Úgy rántott magához, 

mint egy kölyökkutyát, és újra meg fogja tenni. 

- Azt mondod, hogy most is érzed a hívását - néztem rá zavarodottan. 

Tomas rám mosolygott, és ez a mosoly üdvözült volt. 

-Nem. Van itt valami a tündérvilágban, amióta átértünk ide, 

egyszer sem hallottam. Az is segített a gyógyulásban, hogy nem kell 

az ő hangjával is hadakoznom, és minden energiát visszaáramoltathatok 

a testembe. Ha folyton ellen kellene állnom a hívó szónak, 

ennél kisebb sérülések meggyógyításához is egy hét kellene. így viszont 

már össze is záródtak a sebeim. 

- Itt egyáltalán nem hallod 

- Egy évszázad óta először végre megszabadultam tőle - mondta, 

és a hangjába szinte hitetlenkedő öröm vegyült. - Most nincs


mesterem. 450 évig voltam rabszolga. A mesterem hangja irányított 

mindent, a végén már elhittem, hogy sosem lehetek szabad - nézett 

körül az aprócska cellában. - De itt mintha semmilyen szabály nem 

lenne érvényes. 

Éreztem, ahogy a szemeimet égetni kezdik a könnyek. 

- Igen, azt észrevettem - mondtam. Ha a mágiánk működne, 

Mac feltörölte volna a padlót ezekkel a tündékkel. 

- Miről beszélsz 

Megráztam a fejem. Még gondolni sem akartam az egészre, nemhogy 

beszélni róla. De hirtelen minden kibukott belőlem. Alig fél 

órába telt, hogy mindazt elmondjam, ami a legutóbbi találkozásunk 

óta történt. Valahogy igazságtalannak is éreztem, hogy ennyi fájdalmat 

ilyen kevés szóval összegezhetünk. Nem mintha Tomas átérezte 

volna a lényeget. 

- MacAdam harcos volt. Jól tudta, mit kockáztat, ahogy ti mindannyian. 

- Igen, épp ezért nem tervezte úgy, hogy velünk jön - néztem 

a vámpírra zordan. - Nem volt a tervünk része. 

- Háborúban gyakran változnak a tervek - vonta meg a vállát. - 

Ezt minden harcos tudja. 

- Ha ismerted volna, nem lennél ilyen közömbös - korholtam, 

mire a szeme megvillant. 

- Nem vagyok közömbös, Cassie. Az a mágus nekem is segített, 

hogy ide kerüljek, hogy megmeneküljek a Szenátus elől. Annyival 

tartozom neki, amit soha nem tudnék visszafizetni. De legalább képes 

vagyok értékelni az áldozatát anélkül, hogy lekicsinyelném. 

- Én nem kicsinyeltem le! 

- Tényleg nem - állta a tekintetemet Tomas pislogás nélkül. - 

Régi harcos volt, nagy tapasztalattal. Bátran és okosan küzdött, és 

valami olyasmiért halt meg, amiben hitt: érted. Azzal nem tiszteled, 

ha kétségbe vonod a döntése helyességét. 

- De a döntése a halálát okozta! Kimaradhatott volna ebből - 

magyaráztam, és arra gondoltam, hagynia kellett volna, hogy egymagam 

induljak Myra nyomába. Szerettem volna azt mondani, 

hogy többé senki nem fog meghalni miattam, de jelenlegi helyze-


tünkben ez egyáltalán nem tűnt olyan biztosnak. - Nem kellett volna 

hinnie nekem, ahogy senki másnak sem. 

- És miért nem - bámult rám Tomas zavarodottan, mire egy félig 

keserű, félig hisztérikus kacaj szakadt fel belőlem. 

- Mert ha valaki a közelembe kerül, azt tutira magammal rántom 

a zűrbe. Te már csak tudhatod. 

Tomas ugyan saját magának köszönhette a gondjait, de kétséges 

volt, vajon ugyanezeket a rossz döntéseket hozza-e, ha sosem találkozunk. 

- Túl sok mindent veszel a válladra, Cassie - rázta meg a fejét. - 

Nem minden a te hibád, nem kell minden krízist neked megoldanod. 

- Tudom! - kiáltottam. De bárhogy is próbáltam megmagyarázni 

magamnak, csak én voltam a felelős azért, ami Mackel történt. 

Miattam került ide, miattam vált védtelenné, és igen, végül miattam 

halt meg. 

- Valóban - éreztem meg Tomas karját, amint körém fonódik. - 

Akkor megváltoztál. - suttogta meleg ajkakkal a hajamba, - Talán 

én azért látom tisztábban a helyzetet, mert hosszabb ideje vagyok 

harcos. 

- Én egyáltalán nem vagyok harcos. 

- Ó, egykor én is ezt gondoltam. De amikor a spanyolok a falunkba 

jöttek, a többiekkel együtt küzdöttem azért, hogy megóvjam 

a kukoricát, amit télire gyűjtöttünk be. Rengeteg barátomat vesztettem 

ott el. Egy férfit, akit apámként szerettem, elfogtak, és mivel 

nem árulta el, hová rejtettük el a termést, apránként megetették 

a kutyáikkal. Aztán pedig elvitték az asszonyokat, és porig égették 

a falut. 

Annyira tárgyilagosan beszélt minderről, hogy szinte megijedtem. 

A végén szomorúan elmosolyodott. 

—Úgy tisztelegtem az illető emléke előtt, hogy folytattam a harcát. 

Összefogtam a kis közösséget, hogy egyszer szabadok lehessünk. 

Elhallgatott, és azt is tudtam, hogy miért. Ez azon kevés dolgok 

közé tartozott, amiről már beszélt nekem. Alejandro volt az, aki végül 

befejezte a konkvisztádorok által elkezdett munkát. Ő irtotta ki 

Tomas egész falujának népét, pusztán egy beteges játék kedvéért.


A részleteket nem ismertem, de nem is állt szándékomban most 

meghallgatni őket. Úgy döntöttem, inkább témát váltok. 

- Louis-César azt mondta, az anyád nemesasszony volt. Hogy 

kerültél egy kis faluba 

- A hódítás után senki címe és rangja nem számított. Vagy európai 

voltál, vagy senki. Az anyám Inti, a napisten papnője volt, aki 

életre szóló szüzességet fogadott. Cuzco eleste után azonban egy 

konkvisztádor magával vitte hadizsákmányként. A hadifoglyokra 

vonatkozó szabályok értelmében tisztelettel kellett volna bánnia vele, 

de az a fickó semmilyen szabályt nem ismert, és amúgy sem törődött 

volna vele. Egy farmer fia volt Extremadura városából, aki 

a gyors meggazdagodás reményében állt be a seregbe, és nem válogatott 

a módszereiben. Az anyám gyűlölte őt. 

- Hogy szökött el tőle 

- Senki nem hitte volna, hogy hét hónapos terhesen át tud mászni 

egy három méter magas falon, ezért nem őrizték olyan szigorúan. 

Egérutat nyert, de nem volt pénze, és mivel beszennyezték a testét, 

korábbi posztját nem kaphatta vissza. Ez már csak azért sem volt lehetséges, 

mivel a templomot lerombolták, az egész országban betegségek 

és a háború pusztított. Anyám elhagyta a fővárost, ahol 

a spanyolok már egymás torkának is nekiestek, de rá kellett jönnie, 

hogy vidéken sem jobb a helyzet - mosolyodott el Tomas keserűen. 

- Az emberek hajlamosak elfeledni, hogy az aranyat nem lehet megenni. 

A legtöbb földműves meghalt, vagy elmenekült a birtokáról. 

Mindenütt éhínség pusztított. A gabona nagyobb értékké vált, mint 

a drágakövek, melyeket a hódítók annyira dicsőítettek. 

- Az anyád mégis talált egy falut, ahol befogadták 

- Egy családi chullpában húzta meg magát. Ez egyfajta kripta, 

amiben élelmet és ajándékokat helyeznek el a mumifikált őseik 

mellé. A palota egyik szolgálója talált ott rá. Régóta szerelmes volt 

anyámba, de a papnők mind Inti asszonyainak számítottak. Ha 

együtt háltak valakivel, szörnyű bűnt követtek el. A büntetés az volt, 

hogy a papnőt megszentségtelenítő férfit kikötözték egy falhoz, és 

hagyták éhen halni. 

- így csak messziről imádhatta


- Nagyon messziről - mosolygott Tomas. - Amikor megtudta, 

hogy megszökött, azonnal keresni kezdte. Amint rátalált, meggyőzte, 

hogy tartson vele a családja falujába. Csaknem nyolcvan kilométerre 

volt a fővárostól, és olyan apró, hogy mindvégig elkerülte 

a spanyolok figyelmét. Ott éltek együtt nyolcéves koromig, amikor 

az anyám himlőben meghalt a fél faluval együtt. 

- Sajnálom - mondtam. Úgy tűnt, bármilyen témába kezdünk, 

szomorúság a végé. Ujjaimmal szinte öntudatlanul a tetovált sas 

vonalait kezdtem simogatni. Nem jelentkezhettem, hogy a múltba 

visszatérve megmentsem Tomas anyját, mielőtt elragadná a gyilkos 

kór. Még a saját anyámnak sem segíthettem volna anélkül, hogy 

durván felsérteném az idő szövetét. Bármekkora volt is a hatalmam, 

nem sok hasznát vettem. 

Tomas előrehajolt, és gyengéden megcsókolt. Ajkai puhák voltak 

és melegek, és mielőtt tudatosult volna bennem, hogy mit csinálok, 

viszonoztam a csókját. Olyan régóta szerettem volna ezt megtenni, 

és annyira természetesnek tűnt. A puszta érintése elűzte a korábbi 

rémes élményemet a támadásról, olyan részeimet is tisztára 

mosta, amiket szappannal nem lehetett. Tomas egyre mélyebben 

csókolt, míg végül a lábujjaimban is éreztem. Mintha napfény sugárzott 

volna át rajtam. Az íze olyan volt, mint a jó bornak: sűrű, 

édes és égető. Úgy éreztem, sosem lehet elég belőle. 

Egy perc után azonban elhúzódtam tőle. Nem ment könnyen, 

mivel a geis felismerte Tomast, és a Pythia hatalma is beleegyezett, 

hogy ő legyen az, aki beteljesíti a szertartást A kettős sürgetés majdnem 

elragadott, annak ellenére, hogy ebben a helyzetben még csak 

a gondolata is abszurd lett volna egy intim együttlétnek. Olyan gondolatokkal 

akartam megtölteni az agyamat, melyeknek semmi közük 

nem volt a horrorhoz vagy a fájdalomhoz. Arra vágytam, hogy 

Tomas becézgessen hosszú, elegáns kezeivel, a szája pedig forrón 

tapadjon az enyémre. A tekintete önmagában is simogató volt, szinte 

hívogatott. A néhány perces öröm következményei azonban súlyosak 

tettek volna. Tomas elengedett, miközben az arcán egy fura, 

felismerhetetlen kifejezés futott át. 

- Sajnálom, Cassie. Tudom, nem én vagyok az, akit akarsz.


Mit tudhatott Tomas arról, hogy mit vagy kit akarok A legtöbbször 

még én magam sem voltam tisztában ezzel. 

- Nem, nem erről van szó - mondtam, és megpróbáltam tudomást 

sem venni a kezéről, mellyel az oldalamat simogatta a mellem 

és a csípőm között. Újra és újra végighúzta puha ujjait a bőrömön, 

fel és le. A szívem hevesebben vert, és hirtelen nehézzé vált a légzésem, 

mintha valaki kiszivattyúzta volna az oxigént a cellából. Na 

igen, a geis nagyon is kedvelte Tomast. 

- Akkor miről van szó - kérdezte, kezét a csípőmön nyugtatva. 

Ez sem segített, hogy lecsillapodjak. Annak ellenére, hogy kissé 

hátrébb húzódtunk egymástól, így sem volt több köztünk harminc 

centinél. Igyekeztem harcolni az ellen, hogy lefelé nézzek, de csúfosan 

elbuktam. A takaró lecsúszott Tomasról, így a halovány fény 

látni engedte hosszú lábait, és köztük ékes bizonyítékát annak, 

hogy már sokkal jobban van. 

- Egyszerűen nem lehet - feleltem, és nagyon koncentrálnom 

kellett, hogy emlékezetembe idézzem, miért is. Az ujjaim a homlokán 

meg a szemöldökén játszottak, majd végighúztam őket a nemesi 

orr vonalán, és körbejártam a telt, puha ajkakat. Tökéletes profilja 

volt, a lámpa fénye bronzszínűvé varázsolta. Úgy nézett ki, mint 

a hősök és istenek a régi pénzérméken. Mégsem a külseje volt az, 

ami igazán vonzott engem. Szerettem a kedvességét, az erejét és, 

legalábbis akkor még úgy hittem, az őszinteségét. Nem is akartam 

mást, csak hozzábújni, és érezni a meleg testét magam mellett. Jó 

volt, hogy egy ismerős arcba nézhettem. 

- Megmentetted az életem, miközben a sajátodat sodortad veszélybe. 

Most hadd tegyek én valamit érted. 

Tomas duruzsolása mámorító volt, mély és egy kicsit füstös, 

mintha a legfinomabb whisky valami varázslatos módon hanggá 

alakult volna. Mindig is tetszett nekem, talán azért, mert kifogástalan 

érzékkel válogatott ruháival együtt ezzel az adottságával is öntudatlanul 

bánt. Ilyen volt az igazi Tomas, és annyira vonzott, hogy nem 

is értettem, miért vetett be még annyi minden mást is, hogy elcsábítson. 

Persze igazából tudtam a választ: mert Louis-César ezt parancsolta 

neki, miután Mircea őt választotta ki arra, hogy beteljesítse a


rituálét. Nyilván attól tartottak, hogy Mircea egyik saját alattvalóját 

felismerném, hisz gyakran forgolódtak Tony udvarában. De ez nem 

volt fair eljárás Tornásszal szemben, és most először jutott eszembe 

az, hogy talán egyáltalán nem fűlt a foga ahhoz, amire kötelezték. 

- Nem értem, mit tudnál tenni - kérdeztem. - Már ha nem tudod 

rávenni a királyt, hogy engedjen ki minket innen. Vagy esetleg működőképessé 

tudnád tenni az erőmet 

Tomas elmosolyodott. 

- Azt nem. De a geist levehetem rólad.

12. fejezet 

- Ezt mondd még egyszer. 

- Tudom, hogy egy geis került rád azért, hogy megóvja a szüzességedet, 

ahogy a védelmeződ vigyáz az életedre. De elővigyázatosságból, 

arra az esetre, ha valami balul sülne el, beépítettek egy menekülő 

útvonalat. Ha lefekszel Mirceával, vagy az általa kiválasztott 

illetővel, a varázslat megtörik. 

Bambán néztem kifelé a fejemből. Hát ennyi Ez volt az óriási titok 

Nevetségesen egyszerűnek tűnt, arról nem is beszélve, hogy 

pont az egész lényegét tette volna semmissé. 

- Ennek mi értelme lenne Az a célja, hogy irányítson engem. 

- Kétségtelen - mosolyodott el újra Tomas. - De gondolod, hogy 

egy ilyen buta varázslaton keresztül - ingatta a fejét. - Ez sértené 

a büszkeségét, Cassie. Amúgy meg a Pythiát elég kockázatos dolog 

lenne egy ilyen otromba hadicsellel az uralma alá vonni. Mit gondolsz, 

miért tart olyan sokáig a mágusoknál az örökösök képzése, 

és miért veszi kezdetét már gyerekkorukban az agymosás Biztos, 

hogy őket is egyszerűbb lenne varázslattal engedelmességre bírni, 

már ha létezne ilyen. De a Pythia ereje minden ilyen igézetet túlhalad, 

és így a leigázókból lesznek a leigázottak. Nem hinném, 

hogy Mircea bevállalná ezt a fordulatot. 

- De akkor miért tette rám a geist, ha egyszer úgysem állt szándékában 

használni 

- Hogy megőrizhesd a Pythiává válás esélyét. Elég lett volna egy 

futó kaland, és oda minden remény, neked és neki egyaránt. A geis 

látszott a legegyszerűbb módszernek arra, hogy ezt a gondot kikü- 

A szavai élesen hasíto


szöbölje. Emellett Antonio udvarában is fokozott védelmet biztosított 

neked. Nem is tudtál erről 

- Tegnapig egyáltalán nem tudtam a geis létezéséről sem! - csattantam 

fel, az agyam vadul zakatolt a hallottak miatt. Megtörhettem 

volna a varázslatot, ha együtt aludtam volna Tomasszal. Annyira 

egyszerű volt, hogy az már fájt - már ha most az igazságot hallottam. 

Tomasnak ugyan nem kellett ilyen módszerekhez folyamodnia, 

hogy gyakorlatilag bármelyik nőt az ágyába csábítsa, és a magyarázata 

eléggé meggyőzően hangzott. Magam is különösnek találtam 

volna, ha Mircea a mágia erejét hívta volna segítségül ahhoz, 

hogy manipulálhasson egy olyan fiatal és tudatlan valakit, mint én. 

Főleg mivel tudta, hogy amúgy is magába bolondított. Sokkal finomabb 

módozatai is voltak a hatalom megszerzésének, és Mircea 

mindet tökéletesen ismerte. 

Na persze, még ha Tomas igazat beszélt is, nem tudhattam, hogy 

Mircea beépített kiskapuja működne-e a dupla geis esetén. És ha 

igen, akkor is volt az egészben egy csapda, méghozzá jókora. 

Amennyiben ugyanis megtörik a geis, akkor beteljesítem a rituálét, 

és örökre a Pythia bőrében ragadok. Minden abbéli reményem szertefoszlana, 

hogy továbbpasszolhassam a pozíciót valaki másnak, 

vagy egyezkedni próbáljak a Körrel. Az örökösök személye változhat, 

ahogy azt Myra is kénytelen volt megtapasztalni. De a Pythia 

feladata egy életre szólt. Feltéve, hogy véghezvittem a szertartást, 

a mágusoknak mindenképp meg kellene ölniük engem ahhoz, hogy 

a saját jelöltjük foglalhassa el a trónt. És ez Pritkinre is igaz volt, 

amennyiben tényleg Myrát favorizálta. 

Sajnos a dolgok akkor sem álltak sokkal jobban, ha megtartom 

a getst. Szinte biztos lehettem benne, hogy a Szenátus előbb-utóbb 

rám talál. Túl sok erőforrásuk volt ahhoz, Marlowe hírszerző hálózatát 

is ideértve, hogy bármiféle illúziókat táplálhattam volna. Tegyük 

fel, hogy Tomasnak igaza volt, és Mircea nem tudta volna az irányításomra 

használni a varázslatot - amúgy erre azért nem vettem volna 

mérget -, ugyanakkor meg sem törhette azt. A dúthracht méltó volt 

a hírnevéhez, és teljesen őrült módon viselkedett. Senki nem tudhatta 

előre, mi lesz belőle, ha a kapcsolat végül létrejön. Elméletben


a két résztvevő személy valamelyike szerezhette meg az uralmat 

a másik felett, de mi történne akkor, ha - és erre azért látszott némi 

reális esély - egyikünket sem engedné a nyeregbe Fogalmam sem 

volt, milyen egy önmaga felett is hatalmat szerző geis, de nem is akartam 

megtudni. 

Egyetlen tény látszott biztosnak: ha legközelebb találkozom Mirceával, 

nincs az az erő, ami megakadályozhatná, hogy beteljesítsük 

a vágyat. Kínos volt beismernem magam előtt, de az, hogy nem került 

rá sor már a legutóbbi alkalommal - ráadásul vagy ezernyi néző 

szeme láttára -, kizárólag Mircea önuralmán múlt, nem az enyémen. 

Akkor pedig komplett lesz a rituálé, és én meg ott vagyok, 

ahol a part szakad. 

- Ó, a francba! - szitkozódtam halkan. Mindkét változat elfogadhatadan 

volt, harmadik viszont nem létezett. Nem tudtam egyszerre 

megszabadulni a geistői, és elkerülni a Pythiává avatásomat. Illetve, 

ha esetleg volt is valami ügyes áthidaló megoldás, azt nem egy sötét 

cellában fogom megtalálni a tündék földjén. 

Bármerre fordultam, falakba ütköztem. Gyűlöltem, hogy nincsenek 

lehetőségeim, hogy a fejem fölött más személyek vagy erők 

döntenek. Azóta így ment ez, amióta az eszemet tudom. Akár Tony, 

a Szenátus, vagy az átkozott tündék akartak áldozatot csinálni belőlem, 

a lényeg mindig az volt, hogy elvették tőlem a szabad választás 

jogát. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy szembeszálljak velük, a saját 

életemet éljem, vagy csupán biztonságban tudhassam magamat 

és a szeretteimet. Még egy pisis tanítvánnyal sem voltam képes elbánni. 

Sőt, ha így mennek tovább a dolgaim, talán már soha nem is 

lesz rá esélyem. 

- Mi a baj - kérdezte Tomas, finoman cirógatva a hátamat, de 

éreztem, hogy csupán nyugtatólag. Tényleg kellemes volt, de sajnos 

annál jóval több is. Sem a rituálé, sem a geis nem törődött azzal, 

hogy sebesült vagy sem, és mennyire tűnik romantikusnak számomra 

az ötlet, hogy egy hideg, nyirkos cellában veszítsem el a szüzességem, 

miközben a szomszédban Billy hallgatózik. A késztetés, 

hogy Tomas felé forduljak, és elfogadjam az ajánlatát, melyet már 

megismerkedésünk napján megtett, olyannyira erős volt, hogy ösz-


sze kellett kulcsolnom a kezeimet magam előtt a durva pokrócon, 

nehogy elinduljanak a teste felé. 

Kényszerítettem az agyamat, hogy térjen vissza az eredeti problémához. 

Folyamatosan azzal nyugtattam magam, hogy még át tudom 

adni a Pythia hatalmát valaki másnak. No de mégis, ki lehetne 

az Nem gondoltam, hogy túl sok olyan jelentkező lenne erre a munkakörre, 

akiről feltételezhetném, hogy nem kerül a Kör vagy Pritkin 

klikkjének befolyása alá, ugyanis egyik bandában sem bíztam. Háború 

folyt, és a puszta gondolata is ijesztő volt annak, hogy a hatalom 

egy Myrához hasonló eszelős kezébe kerül. 

Tomas körém fonta a karjait, és odahúzott gyolcsokkal takart 

testéhez. A kezem önálló életre kelt, és simogatni kezdte Tomas lábának 

oldalát a térde felett. Pont ott, ahol az a hosszú, erőteljes dolog 

véget ért. Annyira könnyű lett volna megadnom magam, hogy 

kielégítsem azt a vágyat, ami oly régen mardosott már belülről. De 

komolyan, mi különbség lett volna A Kör már így is arra készült, 

hogy végezzen velem. Vajon hihettem volna nekik, ha valamilyen 

egyezséget ajánlanak Részükről sokkal egyszerűbb megoldásnak 

tűnt végleg megszabadulni minden potenciális versenytárstól. Minek 

hagytak volna életben egy hozzám hasonló veszélyforrást Ha 

pedig vadásznak rám, jobb lenne a lehető legfelkészültebben várnom 

őket. És az már bebizonyosodott, hogy a Myrával való találkozásom 

idején nem voltam épp csúcsformában. 

- Biztos, hogy jól átgondoltál mindent - kérdeztem komolyan 

Tomastól. - Lehet némi káros következménye annak, ha segítesz 

beteljesíteni a rítus. A mágusok... 

- Egész biztos vagyok az érzéseimben - ízlelgette a csuklóm belső 

oldalát a nyelve hegyével. 

- De mi lesz, ha... 

- Cassie - húzta el a száját savanyúan - te is tudod, mi űz engem. 

Komolyan azt hiszed, érdekel, hogy mit akar a Kör 

Ebben igaza volt. Ráadásul, bármennyire is tagadtam magam 

előtt, még mindig nem hűltek ki az érzéseim iránta - jobban mondva 

az ember iránt, akinek valamikor hittem. Nem tűnt valószínűnek, 

hogy valaki, aki elég öreg volt ahhoz, hogy személyesen láthassa az


inka birodalom pusztulását, túl sok hasonlóságot mutasson az édes 

utcagyerekkel, akinek előttem álcázta magát. Nem ismertem az igazi 

Tomast, nem tudtam, milyen akkor, amikor nem a Szenátus parancsára, 

hanem saját akaratából cselekszik. De most nem uralták 

az agyát. Itt végre mindketten megszabadultunk a korlátainktól, 

ami elég furán hangzott egy tömlöc mélyén. Azt azonban láttam, 

hogy így, kényszer nélkül is akar engem. 

- Te döntesz, Cassie. Azt tudod, hogy én mit érzek. 

- Tényleg tudom - néztem rá kutató tekintettel. - Louis-César 

parancsára férkőztél a bizalmamba. Annyi hónapon át csupán egy 

feladatot láttál el. 

Tomas kezei megmerevedtek. 

- És még mindig ezt a feladatot látom el, Cassie Ez az egész csupán 

egy aprólékosan kidolgozott összeesküvés, hogy rávegyünk, 

fogadd el a posztot, amit nem akarsz 

- Nem - vallottam be. Lehet, hogy a vámpírok jobban tűrik nálunk 

a fájdalmat, de egyikük sem vállalta volna, hogy így kibelezzék, 

bármilyen szent ügy érdekében is. Tomas magához vont, a szemeiben 

égő tüzet láttam. 

- Vagy azt hiszed, a konzul kegyeibe akarok visszaférkőzni azzal, 

hogy teljesítem az eredeti küldetésem Erről van szó 

Nem válaszoltam azonnal. Tomas egyszer már elárult engem. Habár 

meggyőztem magamat arról, hogy jó szándékkal cselekedett 

rosszul, mi van, ha nem így volt Azt történetesen tudtam, hogy a legtöbb 

sokat tapasztalt vámpírhoz hasonlóan ő is kiváló színész. Vagy 

már így születnek, vagy az évszázadok hosszú sora alatt tanulják ki 

ezt a mesterséget. Mégis, most nem tűnt valószínűnek, hogy csak 

játszik velem. Még ha a Szenátus hajlandó is lett volna fátylat borítani 

a múltra, és visszafogadni őt, Tomas nem erre vágyott. Leghőbb 

vágya az volt, hogy szabaddá válhasson mestere uralma alól, és 

megölje Alejandrót. A Szenátus pedig, bármennyire szerették volna, 

ha a kezük közé kerülök, nem engedhette meg, hogy egy ilyen boszszú 

miatt harcokba keveredjen, hiszen épp elég volt nekik az aktuális 

háború. Nem adhatták meg Tomasnak, amit igazán akart, és úgy 

gondoltam, kevesebbért nem adna el engem.


- Nem - ismertem el végül. - Nem hiszem. 

- Mégsem bízol bennem. 

Mivel ez nem kérdés volt, nem is válaszoltam rá. Mit is mondhattam 

volna Igaza volt. Tomas keserű arccal felnevetett. 

- Miért is hibáztathatnálak Egyszer a bizalmadba avattál, és hazudtam 

neked. Most már bármit is mondok, pusztán üres szó marad. 

- Attól még szeretném hallani - mondtam bátorítón. Tomas már 

elmondta árulása célját, de semmit nem mondott kettőnkről. Jó lett 

volna, ha kiderül, hogy az együtt töltött időnek nemcsak hazugság 

volt minden perce. 

Gyengéd csókot lehelt a bőrömre, pont a torkom tövéhez. 

-Egész életemben csak olyan emberekkel találkoztam, akik 

akartak valamit tőlem. Fiatalabb koromban védelmet és az esélyt 

a bosszúra. Miután Alejandro átváltoztatott, arra a harci képzettségre 

és terepismeretre volt szüksége, amivel ő nem rendelkezett. 

Louis-César számára egy élő trófea voltam, saját erejének bizonyítéka 

- sorolta, miközben elgondolkodva simogatta a hajamat. - Csak 

te néztél rám úgy, mint egy szabad emberre, és nem próbáltál meg 

kihasználni. Te amo, Cassie. Te querrépara siempre. 

Nem beszélek spanyolul, de a lényeget felfogtam. Egykor mindennél 

jobban vágytam volna ezekre a szavakra, bármilyen nyelven 

hangozzanak is el, de az érzelmeim most túlzottan kavarogtak. 

Nem tudtam, mit érzek, és azt még kevésbé, hogy mit mondjak. 

- Tomas, én... 

- Ne. Erre a pillanatra szeretnék emlékezni, amilyen most. Nemsokára 

vissza kell mennem, és nem akarok hazugságokat cipelni 

magammal, bármilyen szépen hangzanak. A Szenátusnál mindennaposak 

a hazugságok, de ez - pihentette meg az arcát az enyémen 

-, ez igazi. 

Nem kell visszamenned, Tomas. Mondtam, találunk neked valami 

rejtekhelyet. 

Felnevetett, és a kacaja ezúttal egy fokkal őszintébbnek hatott. 

- A kicsi Cassie, mindig mindenki sorsát a szívén viseli. Nekem 

kellene megmentenem téged, nem gondolod Nem így hangzik az


összes mese - mondta, majd hirtelen elkomorodott. - De miért is 

gondolnád ezt, hisz mindeddig nem sok hasznodra voltam. 

- Te mentettél meg Tony bérgyilkosai elől, vagy az nem számít 

Tony egy csapatnyi vámpírt küldött a bárba, ahol esténként dolgoztam, 

hogy végezzenek velem. A tervük csak azért nem járt sikerrel, 

mert a Szenátus kirendelte mellém Tomast azzal a feladattal, 

hogy védjen meg engem. A történtek ellenére nem felejtettem el, 

hogy megmentette az életem. Ő viszont szemlátomást nem tartotta 

nagy dolognak, mert egy legyintéssel elintézte. 

- Magad is megoldottad volna. Neked mindig sikerül - közölte, 

majd a vonásai némiképp megkeményedtek. - Cassie, ha kételkedsz 

az érzéseimben, hadd bizonyítsak neked. Engedd, hogy 

megtegyem ezt érted! 

A kezemmel beletúrtam selymes hajzuhatagába. A Pythia pozíciója 

jó kis kelepce, de legalább lenne beleszólásom bizonyos 

dolgokba. Igaz, hogy rám maradna a munka, de visszanyerném az 

irányítást a saját életem felett, amit a geis mindaddig nem tesz lehetővé. 

- Csak rosszabbul leszel - bizonytalankodtam, amikor meghallottam 

Tomas egyre hevesebbé váló lélegzését. Egy első szintű mester 

szinte bármilyen sérülésből képes felgyógyulni, de biztos voltam 

benne, hogy Tomas még messze nincs tökéletes állapotban. 

Egy kurta nevetéssel válaszolt a felvetésemre. 

- Sokkal rosszabb volt az, hogy mindennap láttalak, hónapokon 

át éreztem az illatod, és mégsem érhettem hozzád. Fél évig laktunk 

együtt, mégsem kerültünk soha ennyire közel egymáshoz. Erre a 

pillanatra fogok emlékezni - mondta eltűnődve, a kezével az oldalamat 

simogatta. 

- Nem hagyhatom, hogy valami bajod essen - makacskodtam, 

és igyekeztem, hogy a tiltakozásom erőteljesebbnek tűnjön, mint 

amilyen valójában volt. Tomas ismét felnevetett, és az ágyra fektetett. 

Fölém hajolt, hosszú haja sátrat vont az arcunk köré, ám inkább 

volt meghitt, mint fojtogató érzés. Csak a szemeit láttam, melyekben 

most mintha vidámság csillant volna meg.


- Azt hiszem, menni fog - suttogta. - Ha megígéred, hogy gyengéd 

leszel. 

Önkéntelenül is felnevettem, és a következő pillanatban olyan 

erővel csókolt meg, Hogy elállt a lélegzetem. A karomat a tekintélyes 

hajkorona alá csúsztattam, és megkerestem a nyakát. Kezeinek 

szorítása határozott volt, ugyanakkor óvatos. Bár éreztem a férfiasságát, 

ahogy forrón és tettre készen nyomódik a lábamnak, nem 

mozdult, arra várva, hogy én tegyem meg az első lépést. És ebben 

a pillanatban szállt el végleg minden kétségem. Nem arról volt szó, 

hogy megszabaduljak a geistől, sem arról, hogy kikeveredek ebből 

a szerencséden helyzetből. Egyszerűen akartam őt. 

- Gyerünk - szóltam neki. - Gyorsan, amíg még van időnk. 

- A gyorsaság nem épp az, amire vágyom - mondta Tomas grimaszolva. 

- Főleg nem az első alkalommal. 

- De nincs idő semmi másra - kérleltem türelmetlenül. Mikor 

végre a geis, a hatalmam és én magam is megegyezünk valamiben, 

akkor ő kezd el akadékoskodni. 

Átkaroltam a testét. Egy mély remegés volt a válasz, mely végigfutott 

rajta. Hátának tüzes bőre szinte égette a kezemet, mégis csodálatos 

érzés volt. 

Mindennél jobban akartam, hogy elmerüljön bennem. Tudtam, 

hogy szét fog feszíteni, hogy talán szűk lesz a hely, ahová be kell férnie. 

Tudtam, hogy a mozgása őrjítő lesz, és mindez tökéletesen 

hangzott. Érezni akartam, ahogy belém hatol, és vele együtt az 

örökké égő tüzet is befogadom. 

- Fájni fog neked - figyelmeztetett kiszáradt torokkal. Válaszul 

végigfuttattam nyelvemet a nyaka vonalán. 

- Hadd fájjon. 

Tomas ismét megremegett, de még mindig nem mozdult. Úgy véltem, 

elég a beszédből, a meggyőzés más formáját választom. Megcsókoltam, 

a szám éhesen követelt még többet belőle. Majd egy kissé 

lejjebb csúsztam, hogy a fogaimat finoman a nyaka és a válla találkozási 

pontjára helyezzem. Egy vámpír pontosan itt harapná meg az 

áldozatát, én azonban csak a bőrét szívtam a számmal játékosan. 

A kezeim közben vándorútra indultak, bejárták a meleg, selymes pu-


haságú bőr alatt feszülő izmokat. A következő pillanatban, minden 

figyelmeztetés nélkül a fogaim összezáródtak a nyakán. 

Tomas lélegzete elakadt, majd a torkából mély nyögés szakadt 

fel, amikor megérezte, hogy a fogaim a húsába vájnak. Annak alapján, 

hogy a lábaim között fészkelődő testrésze megrándult, majd 

még nagyobbra nőtt, úgy ítéltem meg, hogy a morgást nem tiltakozásnak 

szánta. Mikor végül elengedtem a nyakát, elkeskenyedett 

szemekkel bámult rám. 

- Ez nem tisztességes játék - panaszkodott, a hangja mély volt és 

zaklatott. Mély levegőt vett, majd kifújta, és egyik ujját váratlanul 

belém csúsztatta. A behatolás felkészületlenül ért, a testem megfeszült, 

és az övének préselődött. - Egyáltalán nem tisztességes - hörögte 

rekedten. 

Kezemmel a hajába túrtam, amikor a feje lefelé indult, és rövidesen 

egy nagyon tehetséges nyelv váltotta fel az ujjat. Szájába vette 

a húsomat, finoman szívogatta, ritmusos mozgásra ösztökélve a csípőmet. 

Az egész testem átvette ezt a ritmust, és úgy éreztem, soha 

többé nem akarok kiszakadni belőle. Szélesebbre tárta a lábamat, 

hogy jobban hozzáférjen, míg végül a lábfejeim lazán lelógtak az 

ágy szélén. Nem volt túl elegáns, de most ez sem érdekelt. Tomas 

látványa, amint a testemet élvezi, legalább annyira felkorbácsolta 

a vágyamat, mint maga az érzés, amit a nyelvével okozott. 

A világ egyetlen kis ágyra szűkült össze, a közepe pedig Tomas 

szája volt. Lassú, nedves mozdulatokkal járt körbe kívül és belül, miközben 

erős karjaival a combomat és a csípőmet ölelte. Meleg tenyerek 

simogatták a hasamat, majd a hátsóm felé fordultak, lassan haladó 

ujjak húzódtak végig finoman reszkető izmaim felett. Istenem, 

ezekbe a kezekbe bárki gondolkodás nélkül beleszeretett volna. 

Tomas szájában mintha nedves tűz lett volna. Nyelvével bebarangolta 

minden tájamat, időről időre az eksztázis hullámait rezegtetve 

végig egész testemen. Halkan felsikítottam, és igyekeztem minél mélyebbre 

merülni a lágy, intim érintésben, mellyel soha nem érzett 

örömöket szabadított fel bennem. Visszahanyatlottam a matracra, és 

hagytam, hogy magával ragadjon az érzéki vágy. A gerincemen kúszott 

fel, az agyamig hatolt, és egész testemben visszhangzott. Hirte-


len úgy éreztem, elérte a tökéletes sebességet és szöget, ennél jobb 

egyszerűen már nem lehet. A szája mindenütt ott volt, ízlelt, szívott, 

érzett, kitöltött. Kiválóan alkalmazkodott hozzám, a testem minden 

apró rezdülését érzékelte és átvette. A vágy hullámai egyre sűrűbben 

áramlottak végig a testemen, míg végül az élvezet robbanásszerűen 

árasztotta el egész lényemet. A szemem előtt szikrák lobbantak fel. 

Az ajka minden apró mozzanata őrült táncra késztette az idegeimet, 

míg végül attól féltem, hogy teljesen elvesztem az eszméletemet. 

- Tomas! Kérlek! - kiáltottam, és ezzel egy időben újból pózt váltott, 

most fölém magasodott. Egy pillanatra megingott, igyekezett 

megtalálni az egyensúlyt, én pedig türelmetlenül morogtam rá. Végül 

előrelendült, és elmerült bennem. Istenem, milyen jó érzés volt. 

Sőt, sokkal több, mint jó. A lehunyt szemhéjam mögött kezdődő tűzijáték 

is ezt támasztotta alá. A keze és a nyelve is felkorbácsolta a 

vágyamat, de az érzés, hogy ilyen mélyen belém hatol, minden eddigi 

játékot feledésbe merített. Tökéletesen kitöltött engem, úgy tapadtam 

köré, mint valami szoros kesztyű. 

A férfiassága elég nagy volt ahhoz, hogy szűken illeszkedjen a 

helyére. A húsa finom volt, lassan, de kérlelhetetlenül tette a dolgát. 

Csupán egészen enyhe fájdalmat éreztem, amikor olyan helyekre 

tévedt, ahol még senki sem járt előtte. Ajkát beharapta, így próbálta 

megőrizni józan eszét, hogy kontrollálhassa a mozgását. Lélegzete 

szaggatottá vált, érezhető volt, hogy óriási erővel koncentrál. Szinte 

centinként haladt dőre, én pedig alig vártam, hogy végérvényesen 

és teljesen magamba fogadjam. És végül ez a pillanat is elérkezett, 

éreztem, hogy férfiasságát egészen tövig belém merítette. A szemét 

lehunyta, hosszú szempillái finoman rezegtek. Egy pillanatra mozdulatlanná 

dermedt, nekem pedig a lélegzetem is elakadt. 

A behatolása nem fájt, sokkal inkább az, amikor nem mozgott, 

amikor várnom kellett arra, hogy pozíciót váltson. Ilyenkor azt hittem, 

elvesztem az eszem. Amikor újra megmozdult, ugyanazzal a kimért 

lassúsággal, végképp elfogyott a türelmem. Átkulcsoltam testét 

a lábaimmal, és amennyire csak lehetett, odaszorítottam magamat 

hozzá. Újra teljesen magamba fogadtam, és örömmel nyugtáztam 

a lándzsaszerű férfiassága döfését.


Tomas egyszerre tűnt meglepettnek és megkönnyebbültnek, a lélegzete 

hosszú sziszegéssel távozott belőle. A csípőmmel körkörös 

mozgásba fogtam, miközben Tomas tovább folytatta érzéki, vágyat 

keltő és egyre sebesebb mozgását. 

Azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok irányítani a hangokat, 

melyek elhagyták a számat. Úgy éreztem, olyan tűz ég bennem, 

mely teljes bensőmet elégeti. Egyre jobban ziháltam, a csípőm vadul 

rázkódott, a világ elsötétedett körülöttem. Éreztem, hogy valami 

óriási erő mocorog bennem, egyre magasabbra hágott, majd, mielőtt 

bármit tehettem volna, átszakadt a gát, és az orgazmus hullámai 

teljesen beborítottak. Tehetetlenül hánykolódtam Tomas karjai 

közt, aki tovább folytatta ütemes mozgását. Csodaszép arany ragyogás 

töltötte be az egész cellát. Olyan békés, olyan magába fogadó 

volt, hogy úgy éreztem, a boldogság maga változott színné, hogy 

megjelenjen előttem. Egy pillanatig azt hittem, hogy ez is az orgazmus 

okozta érzet kivetülése, de a fény egyre erősebb lett, elhomályosítva 

a kis lámpás hunyorgását. Mintha egy csillag születésének 

lettem volna tanúja az apró cellában. Fehér és aranyszínű energianyalábok 

cikáztak, mintha villámlott volna. Á fény végül teljesen 

elvakított. 

A föld minden előjel nélkül megnyílt alattam. Zuhanni kezdtem, 

miközben képek, hangok és színek összefüggéstelen kavalkádja vett 

körül. Olyan gyorsan száguldottam el mellettük, hogy képtelen voltam 

felismerni őket. Nem érzékeltem Tomas jelenlétét, nem láttam 

és nem hallottam őt. Egy örvény felé tartottam hihetetlen sebességgel, 

és nem tudtam irányítani magam. Tehetetlenül hullottam bele. 

És ekkor, amilyen váratlanul kezdődött, úgy véget is ért a zuhanás. 

Amikor a látásom kitisztult, és körülnéztem, egy domb tetején 

találtam magamat egyedül, előttem egy templom magasodott. Mögötte 

az óceán kékjét véltem felfedezni, melyen a forró nap sugarai 

csillantak meg. Hátul a nyakam bőrét ajkak érintették, és egy erőteljes, 

férfias kacaj ütötte meg a fülemet. 

- Minden elismerésem az avatáromért - hallottam egy hangot. 

Tudtam, hogy a mögöttem álló férfi beszél, de mégis mintha egyszerre 

minden irányból érkezett volna a hangja. Úgy éreztem, a templom


és az óceán is az ő szavait harsogja. - Az egyik papnőm fia. Micsoda 

ügyes húzás. 

Szédülten és értetlenül pislogtam párat, de a helyszín nem változott. 

- Hogy mije - kérdeztem végül rekedten. 

- A férfi, akit a ceremóniához választottál, az én avatárom lett. 

Egyesülése az örökössel megpecsételi a házasságunkat, és posztjára 

emeli a jelöltet. 

- Nem vagyok a maga felesége - tiltakoztam. A nevetés újra felhangzott, 

öblösen és szívből jövően. 

- Nem kell félned, Herophile. Ez csupán lelki egyesülés, fizikai 

valómban képtelen lennél magadba fogadni. 

- Nem félek - közöltem, és ez igaz is volt. Az általában átélt látomásaimhoz 

képest ez maga volt a béke szigete. - És Cassandra 

a nevem. 

- Többé már nem. 

Megpróbáltam megfordulni, de erős karok ragadták meg a vállamat. 

Annyit láttam, hogy a férfi kezeit borító bőr egészen világos 

sárga volt, mintha aranyporral vonták volna be. A napfény ugyanúgy 

tükröződött rajta, mint a víz felszínén, a csillogása szinte már 

bántotta a szememet. Akármilyen fura is volt ez a jelenség egy emberi 

kézen, itt valahogy helyénvalónak tűnt. Hirtelen a környezetre 

is ráismertem. 

- Ennyire kedveli a kliséket 

- A te agyad választotta ki, hogy milyen formában észlelj engem 

- vetette a szememre. - Ha ez klisé, akkor csakis a tied. 

- Kicsoda maga - kérdeztem. 

- Az, aki hosszú idő óta vár valakire, aki olyan, mint te. Most 

végre kezdetét veheti valami. 

- Micsoda 

- Majd meglátod. Én nagyon bízom benned. 

- Akkor megőrült - közöltem vele egyszerűen. - Fogalmam sincs, 

hogy használjam ezt az erőt, amit rám tukmált, és Myra bármelyik 

pillanatban végezhet velem. 

- Őszintén remélem, hogy nem így lesz. Ami pedig a hatalmat il-


leti, az mindig a jogos tulajdonosára száll. Ha nem így lenne, az emberek 

már rég elragadták volna tőlem. 

- De Myra... 

- Igen, először meg kell küzdened a riválisoddal. Legközelebb 

akkor beszélünk, ha túl vagy ezen. 

- Pont ezt magyarázom, nem tudom, hogyan... - kezdtem, de befejezni 

már nem tudtam a mondatot. Elviselhetetlen hőség és hatalmas 

szél csapott le rám, és valami olyan ősi, ellenállhatatlan és hatalmas 

méretű erő hatolt belém, amilyet még soha nem éreztem. Az 

energia hullámai azonnal szertefutottak testem minden egyes sejtjébe. 

A következő pillanatban újra a cellában voltam, vakon pislogtam 

a félhomályban, és még mindig nem tudtam, mi is történt valójában. 

Tomas teljes lendülettel hatolt belém, az érzés, melyet bennem 

okozott, torkomra forrasztotta a hangot, és minden kérdésemet kiűzte 

a fejemből. Közelebb húzott magához, én pedig apró sikoltással 

nyugtáztam, hogy férfiassága még mindig pumpált odabenn. Éreztem, 

ahogy az egész testem összerándul, izmaim megfeszültek, majd 

újra elernyedtek. Nagy kezek ragadták meg a csípőmet, és újra tövig 

előrenyomta magát. A torkomhoz hajolt, de nem táplálkozni akart, 

csak a nyelvével érintette a bőrömet. A csípője ezek után még gyorsabban 

kezdett mozogni, az arcán kimondhatatlan vágy jelent meg, 

és hosszú percekre képtelen voltam rajta kívül bármire gondolni. 

Amikor elélvezett, úgy éreztem, belülről olvasztja fel a testemet. 

A hideg és a forróság csapott össze bennem feloldhatatlan ellentmondásban, 

elsöpörve minden maradék gátlásomat. Nyöszörögve 

húzódtam még közelebb hozzá, és átadtam magamat az egész testemet 

átjáró csodálatos érzésnek. A saját orgazmusom ezúttal kevésbé 

erős volt, ugyanakkor mélyebb, kitartóbb és édesebb. Azt kívántam, 

bárcsak ne lenne csont a testemben, és Tomas úgy maga 

köré tudna tekerni, mint egy takarót. 

Néhány hosszú pillanat után Tomas felemelte a fejét, hogy benézzen 

félig lehunyt szempilláim mögé. Az arcomat fürkészte, de 

bármit is keresett, szemmel láthatóan nem találta. Megcsókolt, és 

a testem még ekkor is megfeszült puha szája érintésére. Csak azt 

hiányoltam, hogy a csók nem tartott tovább.


- Sajnálom - mondta lágyan, s hüvelykujjával az ajkaimmal játszott. 

Én az egyik finom ívű szemöldökét simítottam végig. 

- Mi a baj 

A kezei közé vette a fejem, és gyöngéden megcsókolta a homlokom. 

- Nincs semmi baj, Cassie. Minden rendben lesz. 

- Miről beszélsz - kérdeztem, és az orgazmus hullámai gyorsan 

csitulni kezdtek bennem. Tomas habozott egy kicsit, majd sóhajtott 

egyet. 

- Még mindig érzem körülötted a geist, mint egy felhőt - közölte 

szinte dühösen. - Úgy tűnik, Mircea nem kíván ilyen könnyen lemondani 

rólad. 

Megráztam a fejem. 

- Volt egy kis komplikáció a varázslattal. Mircea sem tudta leszedni 

rólam - magyaráztam. Tudtam, hogy minden bizonnyal ez 

a válasz, de ennek ellenére tényleg csalódást okozott. 

Tomas valami mást is mondott volna, de hirtelen feltárult az ajtó, 

és ott állt Francoise csípőre tett kézzel, sürgető kifejezéssel az arcán. 

Néhány ruhadarabot hajított felénk. 

- Épp ideje volt. Ez egy rituálé, nem maraton. 

Feltápászkodtam, reszketve a nyitott ajtón át beáramló hideg 

széltől. 

- Tessék 

- Gyerünk, öltözzetek már fel! A király audienciát ad, és nem 

szereti, ha megvárakoztatják. Ha magadra haragítod, egyikünk sem 

jut ki innen élve. 

- Francoise - kutattam a lány arcát egyre növekvő rossz érzéssel. 

Az akcentusa eltűnt, és az arckifejezése sem emlékeztetett a francia 

lány megszokott riadtságára. Egy mosolyt kaptam válaszul. 

- Francoise jelenleg nincs itthon. Hagysz neki üzenetet 

Mielőtt bármit felelhettem volna, grimaszt vágott, és ujjaival végigkarmolta 

a falat, mintha lyukat akarna vájni a kőfalba. 

- A francba, kislány! Ne most! Örökre itt akarsz ragadni 

Tomas ide-oda pislogott kettőnk között, de csak a fejemet tudtam 

megrázni felé. Egyelőre fogalmam sem volt, mi történt Francoise-zal.


- Öö, Francoise - kezdtem végül bizonytalanul, amikor a lány 

úgy kezdett remegni, mintha ujjaival egy konnektorba nyúlt volna. 

- Tehetünk érted valamit 

Hirtelen megmerevedett, és egyenesen rám bámult, a türelmetlenség 

csak úgy szikrázott a szeméből. 

- Igen, például felöltözhetnél! Hányszor kell még elmondanom 

Dideregtem Tomas érintése nélkül, ezért úgy döntöttem, nem vitázom 

tovább. A ruha nagy volt nekem, és túl sok csipke díszítette, 

de a vastag vörös kelme finom meleget adott. Úgy döntöttem, elég, 

ha egyszerre csak egy problémára összpontosítok, és Francoise hirtelen 

hangulatváltozásai egyelőre a lista legalján helyezkedtek el. 

- Francoise, vannak itt barátaid Olyanok, akik segítenek neked. 

- Miért - húzta össze a szemöldökét. 

- Tomasról van szó. Ha elhagyja a tündevilágot, megölik. Nem 

mehet vissza, de itt sem maradhat, a kivégzésére várva. Ismersz valakit, 

akinél elrejthetnénk 

- Cassie - érintette meg Tomas a könyökömet. - Mit művelsz 

- Tudnom kell, hogy biztonságban leszel. Mi lesz akkor, ha a király 

azt a döntést hozza, hogy visszatoloncolnak a MÁGUS-ba Ha 

visszavisznek, akkor neked véged. 

A konzul ugyan felajánlotta nekem Tomas életét, de csak akkor, 

ha cserébe megteszek neki valamit, amire képtelen voltam. Nem 

akartam Mirceára helyezni a geíst, és halvány gőzöm sem volt arról, 

hogyan szedhettem volna le. 

- Ha pedig te jelensz meg a király előtt nélkülem, akkor téged 

tenne felelőssé a szökésemért. Nem foglak még nagyobb veszélybe 

sodorni - jelentette ki Tomas ellentmondást nem tűrően. Láttam rajta, 

hogy hiábavaló lenne bármi vitába bonyolódni vele. Ráadásul 

Francoise már szinte hisztérikusan bámult rám. 

- Komolyan, egy vámpír miatt aggódsz Nincs ennél nagyobb 

gondod - rázta meg a fejét. - Cassie, ő csak egy eszköz volt, és enynyi. 

Megtette a dolgát, most már hadd oldja meg a helyzetét egymaga. 

Hidd el, megvannak a módszerei. 

Oké, most már egyértelművé vált, hogy itt többről van szó, mint 

Francoise egyszerű szeszélyeskedéséről.


- Nem akarnád elárulni, hogy ki is vagy te valójában Mert az 

biztos, hogy Francoise nem tudta a nevemet. Arról nem is beszélve, 

hogy azelőtt francia akcentussal beszélt. 

- Erre most nincs időnk. 

Leültem az ágyra, és makacsul a szemébe néztem. 

- Nem mozdulok innen, amíg meg nem tudom, ki vagy, és mi 

folyik itt. 

Elegem volt abból, hogy ide-oda rángassanak. Az elmúlt hetek 

ékes bizonyítékul szolgáltak arra, hogy ebből soha semmi jó nem 

sül ki. 

Fura módon ismerős mozdulattal emelte égnek a kezét. Biztos 

voltam benne, hogy láttam már valahol, de sajnos nem ugrott be. 

- Egyszer azt mondtam neked, hogy vagy az egyik legjobb leszel 

közülünk, vagy a legcsapnivalóbb. Mit gondolsz, most melyik állásponthoz 

vagyok közelebb 

Eltelt néhány másodperc, amíg megemésztettem a hallottakat, és 

amikor sikerült, akkor sem hittem a fülemnek. 

- Agnes De hogy... Mi az ördögöt csinálsz itt 

- Létezem - mondta keserűen. - Ha már élni nem hagytak. 

- De... Nem tudtam, hogy képes vagy megszállni másokat. A mágusok 

azt mondták... 

- Na persze, gondolod, hogy nekik mindent elárulunk - tette 

csípőre a kezét egy másik, furán ismerős mozdulattal. - Minél kevesebbet 

tud a Kör a képességeinkről, annál jobb. Vagy tényleg azt 

hitted, hogy te képes vagy rá, én meg nem 

- De neked nincs Billy Joe-d - ellenkeztem. Ez a kérdés régóta 

foglalkoztatott engem Myrával, és most vele kapcsolatban is. - Hogyan 

tudsz szellem formában időt ugrani, ha nincs senki, aki arra az 

időre átvegye az irányítást a hátrahagyott testedben 

Agnes értetlenül bámult rám, aztán megrázta a fejét. 

- Nos, ez elég érdekes felvetés, Cassie - morogta. - Szinte ugyanabban 

a pillanatban érkezünk vissza a testünkbe, amikor elhagyjuk. 

Azért nem halunk meg, mert a testünk lényegében nem is érzékeli, 

hogy kiugrottunk belőle.


- De a te tested... - makogtam, a megfelelő kifejezést keresve. 

Sajnos ezen nem volt mit finomítani. - Agnes, már megbocsáss, de 

te... halott vagy. 

Úgy nézett vissza rám, mintha elment volna az eszem. 

- Hát persze hogy az. Különben szerinted mit keresnék itt 

- Fogalmam sincs - vallottam be őszintén. 

- Elhiheted, hogy nekem is lett volna jobb ötletem - mondta, és 

meglehetősen ingerültnek látszott. - Ez lehetne a bonusz életem, 

amikor végre a nyugalmat is élvezhetem egy kicsit. Miután legutóbb 

beszéltünk, visszaszálltam a testembe, hogy erőt gyűjtsek. Egy fiatal 

német lányt akartam megszállni. Túrázás közben, sziklaomlás következtében 

halt volna meg, és az ő testét akartam használni... 

- Elvennéd a testét - kérdeztem. Nem tudom, milyen képet vághattam, 

de Agnes elnevette magát. 

- Amúgy is meghalt volna, Cassie! Ha őt kérdezed, biztos azt 

mondta volna, hogy akkor már inkább osztozkodik velem. 

- Akkor sem értem - közöltem kóválygó fejjel. Ekkor Tomas szólalt 

meg mellettem. 

- Egy a szolgálatnak, egy az élvezetnek - mormolta. Ágnes nem 

épp szívélyes pillantást vetett rá. 

- Nem tudom, hol hallottad ezt, de jobb lesz, ha gyorsan elfelejted. 

- Tehát mégis igaz - nyögte Tomas szemmel láthatóan döbbenten. 

- Pletykákat hallottam, de senki sem hitte el... 

- És ez ezután is így marad - közölte Agnes nyomatékosan. Most 

rajtam volt a sor, hogy bután kövessem kettejük párbeszédét. 

- Esetleg felvilágosítana valaki, hogy miről is van szó 

- Létezik egy ősi legenda - kezdte Tomas, ügyet sem vetve Agnes 

grimaszaira -, mely szerint a Pythiát szolgálata végén egy másik élettel 

jutalmazzák meg. Egyfajta kompenzáció azért, hogy annyi éven 

át nem lehet egy nyugodt perce sem. 

Igyekeztem csukva tartani a szám, de az állam folyamatosan 

a padló felé kívánkozott. Egy percig csak némán bámultam. 

- Igaz ez - sikerült végül kinyögnöm magamból a kérdést. 

- Ki akarsz kerülni innen, vagy sem - makacskodott.


- Csak áruld el! 

Sóhajtott, és ismét a magasba emelte kezeit. Nem tudtam, hogy 

valóban szokása volt, vagy csak nekem játszotta túl egy kicsit. 

- Oké, egy szóban összefoglalva: igen, igaz. Keresünk valakit, 

akit egész fiatalon ér a halál, és egyezséget kötünk vele. Megszálljuk, 

és táplálkozunk az energiáiból, cserébe segítünk neki elkerülni 

a rá váró katasztrófát. 

- Ez rémes! 

- Nem, ez praktikus. Egy megosztott élet még mindig jobb, mintha 

meghalsz. 

- De ha egyszer képesek vagytok rá - szólt bele Tomas lassan 

formálva a szavakat -, akkor miért nem folytatjátok életről életre 

szállva, hosszú századokon át 

- Ó, ezért gyűlölöm a vámpírokat - közölte Agnes úgy általánosságban 

a cellával. - Mind annyira gyanakvó. 

- De meg tudnád tenni - erősködött Tomas. 

- Persze hogy nem! - csattant fel a lány. - Gondold már végig! 

Amikor lejár a szolgálatunk, a hatalmunk átszáll valaki másra. 

Enélkül pedig nem tudhatjuk, ki fog meghalni a közeljövőben, így 

nem is választhatunk új testet. Ez egyszeri lehetőség. 

- Komolyan azt várod, hogy elhiggyük, semelyiktek sem akarta 

még így kijátszani a halált - nevetett fel Tomas. - Végül is bármelyik 

testbe beköltözhettek, függetlenül attól, hogy vár rá a végzet, vagy 

sem, nem igaz 

Ágnes egy vállrándítással válaszolt. 

- Épp ez a hatalmon lévő Pythia egyik feladata. Biztosítania kell, 

hogy ilyesmi ne történjen meg. 

Meg kellett ráznom a fejem, hogy egy kicsit kitisztuljon. Annyi 

mindent hallottam* hogy képtelen voltam rendet teremteni a gondolataim 

közt 

- De miért Francoise 

- Mondtam neked: nem volt más választásom. Visszatérőben 

voltam a saját testembe, amikor rájöttem, hogy túl sok energiát használtam 

fel a megsegítésedre. Nem terveztem előre, hogy meg kell 

fagyasztanom az időt. Ez nem könnyű trükk, főleg egyből azt köve-


tően, hogy vagy három évszázadot utaztam. Tudatosult bennem, 

hogy már nem tudok visszatérni a saját időmbe. 

- De én magammal vihettelek volna! - kiáltottam. Agnes segített 

nekem visszaszorítani Myrát. Ha akkor nem lett volna ott, minden 

bizonnyal rég halott vagyok. Nem utasítottam volna el, ha mellém 

szegődik a hazaúton. 

- Ha visszaemlékszel, Cassie, épp egy éhes kísértetekkel teli terem 

közepén álltál. Bármilyen idegen szellemre azonnal rávetették 

volna magukat. Ezt nem kockáztathattam meg. Amikor újraindult 

az idő, a lehető leggyorsabban el kellett tűnnöm onnan. Az egyetlen, 

testet céloztam meg, akiről tudtam, hogy a halál torkában van, 

és sejtettem, hogy örömmel fog üzletet kötni velem. 

- És megtette - kérdeztem. Francoise ugyanis nem közönséges 

ember volt, hanem boszorkány, ráadásul emlékezetem szerint egészen 

erős. Az imént is úgy tűnt, mintha harcolni próbált volna. Mintha 

meghallotta volna a gondolataimat, Agnes arca egy pillanatra ismét 

eltorzult, és a gyomrára szorította a kezét. 

- Úgy is mondhatjuk. 

- És hogy kerültél ide - kérdezte Tomas, mielőtt még megkérhettem 

volna, hogy ezt fejtse ki egy kicsit világosabban. 

- Azt terveztem, hogy visszatérek Cassie-hez, mielőtt még elhagyná 

azt a századot. Mivel már volt emberi testem, többé nem kellett 

tartanom a szellemektől. De akkor tűntek fel az átkozott sötét 

mágusok. 

- És elraboltak, hogy eladjanak az erdők népének - fejezte be 

a történetet Tomas. - Azóta itt vagy De hisz az több száz éve történt. 

- Inkább csak pár éve - helyesbített Agnes. 

- Az idő itt másképpen telik - emlékeztettem Tomast. Marlowe 

ugyan említett ilyet, de én is csak most értettem meg, mekkora az 

eltérés. - Tehát azt mondod, hogy végig itt voltál, mióta csak elhagytuk 

Franciaországot 

Agnes bólintott, majd feltartott kezével belém fagyasztotta a szót. 

- Ha azóta találkoztál velünk, ne szólj egy szót sem. Francoise 

hallhat minket, és nincs szüksége arra, hogy megtudja, mi vár rá a jövőjében.


A jövőjében, gondoltam beleszédülve, ami az én múltam. A lány 

a múlt héten ölt meg egy sötét mágust azért, hogy segítsen megmenekülnöm. 

Vagy az még csak ezután következik A fejem egyre jobban 

hasogatott. 

- Nos, ki akartok kerülni innen, vagy nem - ütötte a vasat Ágnes. 

- Igen, de később még beszélnünk kell - közöltem vele. Hátha 

addigra egy kicsit rendet tudok vágni az agyamban, hogy legalább 

értelmes kérdéseket tegyek fel. 

- Ha lesz később - mondta sokat sejtetően. - Ne feledd a védelmezőket, 

épp elég macera volt összeszedegetnem őket. 

Megragadta a lámpást, és nagy szoknyasuhogás mellett eltűnt a 

lépcsők irányában. Tornásszál egymásra néztünk, majd sietve a nyomába 

szegődtünk. Tomas még menet közben is a ruháit kapkodta 

magára, én pedig a ruhám minden zsebét teletömtem a védelmezőkkel. 

A folyosó végén hosszú lépcsősor emelkedett, a fokokat csak ittott 

világította meg egy-egy hunyorgó fáklya. A tetejénél egy újabb 

tölgyfa ajtó következett, ám ez Francoise könnyű érintésére is azonnal 

feltárult. Pritkin, Marlowe és Billy egy nagy, kőfalú teremben 

állt, szemben egy kerek nyílással, melyen túl a legkülönfélébb színeket 

láttam gyorsan pörgő kaleidoszkóppá összeolvadva. 

- Mindenki itt van - kérdezte egy tündér, aki szinte felénk sem 

pillantott, amikor beléptünk. - A ciklon már csaknem kész. 

- Cass, szerinted megtartom a testem, ha visszaértünk - kérdezte 

Billy izgatottan. 

- Most visszamegyünk 

- Igen, amint a ciklon kékre vált. De csupán fél percünk lesz arra, 

hogy a kívánt helyre is érkezzünk. A kék a Dantét jelzi, de a következő 

állomás a Szenátus, úgyhogy ajánlatos még azelőtt beugranunk, 

hogy vörös lesz. 

Még mindig nem fogtam fel a történéseket. 

- Most miért megyünk vissza 

- Mivel el fogsz hozni nekem valamit - csendült fel egy mély bariton 

a falak között. Lassan rádöbbentem, hogy amit eddig egy drapériával 

eltakart boltívnek hittem, valójában a legnagyobb láb volt,


amit valaha láttam. Felnéztem, aztán még feljebb, és még feljebb. 

Egy elképesztő méretű arc bámult vissza rám a csarnok homályba 

vesző mennyezete alól. A plafon lehetett vagy tíz méter magasan, 

az alak mégis kissé meggörnyedve állt alatta. Másodszor is végigfuttattam 

rajta a szemem, és elakadt a lélegzetem. 

A gigantikus fej lejjebb hajolt, hogy jobban szemügyre vehessen 

engem. Bodros barna haja az arca legnagyobb részét eltakarta. Csupán 

nagy krumpliorrát és teniszlabda méretű kék pupilláit láttam. 

- Ő lenne hát az új Pythia. 

- Meg kell egyeznünk a királlyal - magyarázta Billy fojtott hangon. 

- A rúnáink a jövő hónapig használhatatlanok. Pritkin megpróbálta 

megidézni a Hagalazt, de csak egy kicsit hidegebb lett, és 

pár percig szállingózott a hó. A bomlasztóink még megvannak, de 

azok csak a mágia ellen hatásosak, és ők nagyon nagy túlerőben 

vannak. Az erdők népének nem kell hókuszpókusz ahhoz, hogy letépjék 

a fejünket. Több fegyverre és szövetségesre van szükségünk, 

különben csak feleslegesen halunk meg. Marlowe megígérte, hogy 

elcsaklizza a fegyvereket a Szenátustól, miután visszatértünk. 

- Milyen nagylelkű tőle. És hol a csapda 

Marlowe ezúttal nem próbálkozott terjengős válasszal. Ehelyett 

csak állt ott némán, és megkövülten bámult rám. Kisvártatva fél 

térdre ereszkedett. 

- A Szenátus mindig készségesen áll a Pythia rendelkezésére - 

nyögte ki végül. 

- Ő nem Pythia - emlékeztette Pritkin, aki legalább úgy tűnt, 

észrevette a jelenlétemet. Felém fordult, de a mozdulata közben 

megmerevedett, és csak némán tátogott. Az egyik keze félig a teste 

mellett maradt felemelve, mintha egyszerűen megfeledkezett volna 

a létezéséről. 

- Úrnőm, hogy szólíthatunk téged - kérdezte Marlowe alázatosan. 

- Nem! - tört ki Pritkin a bénultságából, majd dühösen bámult 

rám és az előttem térdelő vámpírra. - Ez valami trükk, csak az lehet! 

- Mi a frász folyik itt - néztem kérdőn Tomasra, aki halvány mosolyt 

küldött felém.


- Az aurád megváltozott egy kicsit. 

Megpróbáltam ellenőrizni, de képtelen voltam eléggé koncentrálni, 

így a végén csak egy bandzsításra telt. 

- És mit látsz rajta 

- Hatalmat - válaszolt helyette Marlowe suttogva és szemmel 

láthatóan megilletődve. 

- Kérelmezned kell a beiktatásodat, Cassie - magyarázta Tomas. 

- Hivatalosan csak ekkor veszed át a feladatot. Lady Phemonoe a 

legelső Pythia után kapta a nevét. Te is választhatod ezt, vagy kérhetsz 

másikat is. 

Pritkin időközben teljesen magához tért, és a szokásos mérges 

arckifejezéssel tekintett szét a teremben. 

- Herophile - mondtam ki gyorsan az első szót, ami a nyelvemre 

kívánkozott, majd idegesen Tomasra néztem. - Ez jó lesz 

Pritkin keze, amivel épp felém nyúlt, bénán zuhant vissza a törzse 

mellé. 

- Hol a gólem - kérdeztem Billyt, egyik szememet végig a máguson 

tartva. Pritkin úgy nézett ki, mint az ateista, miután Isten leszállt 

hozzá. Hitedenkedő volt, érteden és döbbent. 

- Inkább ne akard tudni - javasolta Billy, mereven bámulva 

a portált, és időnként izgatottan a torkát köszörülve. 

- Ezt meg hogy érted 

A király válaszolt helyette. Szinte nevetségesnek hatott, hogy addig 

a pillanatig teljesen megfeledkeztem egy ekkora lény jelenlétéről. 

- A tiszttartóm megkapta ajándékba, ő pedig nagylelkűen átengedte 

nekem. 

- Néhány órája engedték szabadon - folytatta Billy. - Még egy 

órát kap, aztán üldözőbe veszik. Azt mondták, jó gyakorlás lesz 

a vadászkutyák számára. 

- Micsoda - ugrottam neki. - De hát meg is ölhetik! 

- Technikai értelemben nem élőlény - mutatott rá Billy. - Tehát 

meghalni sem tud. 

- Lehet, hogy korábban nem élt, de most igen! - néztem körül, 

hogy támogatókra leljek, de egyet sem találtam. Marlowe Pritkin mellett 

állt, és aggodalmasan pislogott. Billy továbbra is a forgó színkere-


ket bűvölte, az ajkát harapdálta. Nem úgy tűnt, mintha a gólem sorsát 

tartaná a legégetőbb problémájának. - Nem hagyhatjuk a sorsára! 

- Hát rendben - dörmögte a király olyan mély hangon, amit ember 

sosem tudna kiadni magából. - Megmentheted, ha akarod. 

Hirtelen nagyon rossz érzés fogott el. 

- És mit kellene tennem ezért 

A király elmosolyodott, kivillantva golflabda méretű fogait. 

- Alkut ajánlok. 

- Csak óvatosan, Cass - motyogta felém Billy. - Akar tőled valamit, 

de nekünk nem árulta el, hogy mi az. 

- Csönd, maradvány! - mennydörgött a király. - Tartsd letapasztva 

a nyelved, különben valaki még kitépheti. 

Majd egyik pillanatról a másikra hangulatot váltott, angyali mosoly 

terült szét az arcán. 

- Csak egy könyvről van szó, hölgyem, nem nagy dolog. 

- A következő állomás - figyelmeztetett a tündér. Pritkin hirtelen 

újra életre kelt. 

- Hol van Mac - kérdezte. 

Bambán bámultam rá, aztán leesett. Ó, Istenem, még senki nem 

mondta el neki. Mielőtt azonban bármi az eszembe jutott volna válaszként, 

a tündér nyitotta szóra a száját. 

- Az erdő áldozatot követelt, mielőtt átengedett volna minket. 

A lányt akarta, de a mágus felajánlotta magát helyette. 

Most rajtam volt a sor, hogy üres tekintettel meredjek a tündérre. 

Ő biztosan látta, hogy Mac valamivel magára terelte az erdő figyelmét. 

A mágus megértette, hogy a rengeteg nem fog elengedni minket, 

addig folytatja a támadásokat, amíg áldozatot nem szed. 

így aztán ő megadta neki. 

Tomas együtt érzően helyezte a kezét a vállamra, de alig éreztem. 

Semmi vér nem maradt utána, a föld és az erdő az utolsó cseppig, 

az utolsó sejtjéig magáévá tette. A zsebeimbe tömött védelmezők 

hirtelen ólomsúllyal kezdték lehúzni a ruhám. 

Pritkin egy kicsit zavarodottnak tűnt a tündér magyarázata nyomán, 

de amit az én arcomon látott, az végképp meggyőzte. Ekkor 

tudatosult benne, hogy mi történt.


- Ezt maga tervelte ki - vetette felém halotti hangon. - Rávett arra, 

hogy megmentsük ezt itt, csak azért, hogy befejezhesse a rituálét. 

A geis senki mást nem engedett volna a közelébe. 

- Nem terveltem ki semmit - feleltem. El akartam mondani, milyen 

rettenetesen bánom, ami történt, és hogy Mac mekkora hős 

volt, de az agyam üresen kongott. 

- A könyvre visszatérve... - szólalt meg a király. 

- Miféle könyv - néztem fel rá kábultan. Az arca kicsit megvonaglott, 

és ekkor tűnt fel, hogy megpróbál ártaüan képet vágni. Az 

eredményből ítélve nem lehetett sűrűn rászorulva az efféle trükkökre. 

- A Codex Merlini. 

- Micsoda - kérdeztem vissza. A név semmit nem mondott nekem, 

de Pritkin felszisszent mellettem. Marlowe meglepetten nézett. 

- De hisz azt bármelyik könyvesboltban megveheti. 

A király olyan hangot hallatott, mintha kősziklák ütődtek volna 

össze. Egy idő után rájöttem, hogy csupán nevet. 

- De nem ezt. Az elveszett kötetet - mondta, majd lenézett rám, 

és szemében mohó vágyat láttam. - Hozd el nekem a második kötetet, 

és szabadon engedem azt a lényt. A szavamat adom. 

- Ne! - lendült felém Pritkin vérben forgó szemekkel, de a következő 

pillanatban már a levegőben szállt az irtózatos erejű ütéstől, 

amit Tomas mért rá. A falnak csapódott, de akrobatikus ügyességgel 

a talpán landolt, és máris újra nekem támadt. A tekintete ezúttal 

jeges volt, és éreztem a dühét, amivel fájdalmat akart okozni. 

- Ha még egyszer félbeszakítasz, mágus, a májadat szolgálják fel 

nekem vacsorára - figyelmeztette a király, és a hangjából tudni lehetett, 

hogy nem tréfál. Pritkin lendülete megtört. Előbb a mágus villámokat 

lövellő tekintetét, majd Marlowe érdeklődő arcát vettem 

szemügyre. 

- Lemaradtam valamiről 

- A Codex, ha úgy tetszik, minden modern mágiahasználó alapkézikönyve 

- tájékoztatott Marlowe. - Még Merlin állította össze, 

részben saját varázslatai, részben kutatómunkája révén. Ő még 

olyan könyvekből dolgozott, amelyek közül ma már szinte mind 

megsemmisült. Attól félt, hogy az összes tudás elveszhet, ha nem te-


remt valami rendszert, nem gyűjti katalógusba a varázslatokat. A legenda 

szerint azonban csak a varázslatok egyik felét ismerjük, a második 

kötetnek pedig nyoma veszett - pislantott a király felé. - De 

még ha valóban létezne is, mi hasznát venné A földi varázslatok itt 

úgysem működnek. 

- Egyik-másik igen - vetette ellen a király. Megpróbált úgy tenni, 

mintha csak felületesen foglalkoztatná a dolog, de nagyon átlátszó 

volt. Hatalmas szemeiben lelkesedés és izgalom csillogott, az 

arcán pedig pírfoltok jelentek meg. - Merlin a biztonság kedvéért 

osztotta két kötetbe a varázslatokat. Az egyikben a kivető, a másikban 

az ellenigézetek szerepeltek. A legtöbb ellenszerre az évszázadok 

során próbálkozás útján már rájöttek, de van néhány fontos 

kivétel, mint például a geis rajtad. Azt akarom... 

- Egy pillanat - állítottam meg, miközben az agyamban a bűvös 

szó hallatán felpörögtek a kerekek. - Azt állítja, hogy ebben a Codexben 

ott a varázslat, amivel eltávolítható a geis 

-Állítólag Merlin összes varázslatának van ellenpárja. Mivel 

a dútbracht az ő fejlesztése, a válasz minden bizonnyal: igen - nézett 

rám jelentőségteljesen. - Sikerült felkeltenem az érdeklődésedet 

Reméltem, hogy hatékonyan öltöm fel pókerarcomat, és ezerszer 

jobban színészkedem, mint ő. 

- Talán. De mit segíthetnék én mindebben Ha a könyv elveszett... 

- Te vagy a Pythia, vagy nem - harsogta, hogy a falak is megrázkódtak. 

- Menj vissza az időben, és találd meg, mielőtt nyoma veszett. 

Láttam a mohó vágyakozást az arcán, és gyors döntést hoztam. 

- Megpróbálhatom - egyeztem bele. - De az ár, amit kínál, túl 

alacsony. Mi mást tudna még adni 

Pritkin ronda káromkodást eresztett el, és rám vetette magát. Az 

arca céklavörös volt, mintha az összes ér elpattant volna a fejében. 

Tomas előrelépett, de Marlowe volt az, aki egy szempillantás alatt 

a mágus mögött termett, és fojtó mozdulattal elkapta a torkát. Belenéztem 

a gyűlölettől fortyogó zöld szemekbe. Később, ha lesz alkalmam 

rá, elmagyarázhatok Pritkinnek mindent, de most nem volt 

erre időnk. A király úgy nézett Pritkinre, mint aki már a mellé rendelt 

köreten gondolkodik, de félbeszakítottam.


- Egy alkuban vagyunk, őfelsége, és gyorsan múlik az idő - mutattam 

a portál felé, ami fényes kék színben ragyogott, a felszínén 

türkiz, tengerkék és indigó árnyalatok vonultak koncentrikus körökben 

a ciklon peremé felé. 

- Mit akarsz - kérdezett vissza. Annyi év után, amit Tony miatt 

szenvedtem, szinte túl könnyűnek tűnt ez a megoldás. 

- Egy vámpírt keresek - mondtam a királynak.—A neve Antonio, 

de lehet, hogy itt álnevet használ. Állítólag a tündevilágban bujdosott 

el. A gólem mellett az ő tartózkodási helyét akarom tudni, 

és segítség kell ahhoz, hogy felkeressem őt - és mindenki mást, aki 

vele van, tettem hozzá magamban némán. - Tomasnak pedig menedék 

kell, itt, az ön udvarában, mindaddig, amíg szüksége van rá. 

- A gólem élete és a ménedék egyszerű kérés - mondta a király 

- de a másik... Tudok a vámpírról, akit így neveznek - ismerte be -, 

de eljutni hozzá nem könnyű, és igen veszélyes. 

- Ahogy megtalálni a könyvet is az - mutattam rá. 

A király habozni látszott, én meg a szemem sarkából észrevettem, 

hogy a portál színe lassan lilára vált. Fogytán volt az időnk, de 

mindketten tudtuk, én vagyok az egyeden, aki meg tudja szerezni 

ezt a számára igencsak fontos könyvet. 

- Rendben - felelte végül. - Hozd a könyvet, és megkapod 

a vámpírodat. 

Bólintottam, és előreléptem, aminek következtében beleütköztem 

a hátráló Billybe. 

- Ne-nem kéne ezt még átgondolni - dadogta. - Én inkább 

a következő busszal megyek. 

- Mi bajod van - kérdeztem. Az arca hófehérré vált, a kezeivel 

vadul hadonászott a levegőben. 

- Mi van, ha elvesztem a testem, mikor visszaérünk Még csak 

most kaptam vissza! 

- Nem is olyan rég még azon problémáztál, milyen szörnyűség 

vár rád, ha maradsz. 

- És most az aggaszt, hogy mi lesz, ha megyek - ismerte be halálra 

váltan. - Te nem tudod, mi minden történhet egy ilyen utazás alatt 

- Billy, most nincs időnk erre! Idefelé is átjöttél már egy portálon.


- Igen, és láttad, mit váltott ki belőlem. Gondold csak át, Cass. 

Fogalmam sem volt, mit hablatyol össze, de nem is akartam most 

elemezni. 

- Be a portálba, maradvány - utasította a tündér. - Nincs szükségünk 

itt a magadfajtákra. 

- Te maradj ki ebből, pirinyó - vakkantotta oda Billy, miközben 

a kalapjával megpróbálta elhessegetni. 

Hirtelen egy elmosódott folt száguldott el mellettünk a portál irányába. 

Egy századmásodpercre felismertem Fran^oise alakját, majd 

belevetette magát a pörgő kékségbe, és eltűnt. 

- Hozzátok vissza! - bődült fel a király. 

A tündér előhúzta picike kardját. Én már láttam, mire képes egy 

ilyen fegyver, de Billy nem, és így nem is foglalkozott azzal, hogy 

elhajoljon. A kard lapja a gyomránál találta el, a levegőbe emelte, és 

a portál felé hajította. Egy pillanatig egymásba fonódott a tekintetünk, 

és kiolvastam az őszinte rémületet a szeméből, aztán eltűnt 

előlünk. A tündér közvetlenül a nyomában átrepült a mágikus kapun. 

Annyira gyorsan követte, hogy az átkelésüket kísérő két fényvillanás 

szinte eggyé mosódott össze. 

Megfordultam, és láttam, hogy Pritkin térdre rogyva krákog, 

Marlowe pedig még mindig mögötte állt. Előreléptem, hogy szétválasszam 

őket, amikor a mágus halántékon csapta a vámpírt, ezzel 

egy időben a másik könyökét mélyen Marlowe bordái közé nyomta. 

A vámpír elengedte őt, és hátratántorodott, egyenesen bele az 

örvénybe. Pritkin egy másodpercig még a földön maradt, kezével 

vöröslő torkát tapogatta. Ziháló lélegzetéből ítélve nem lehetett 

messze attól, hogy megfulladjon Marlowe szorításában. 

- Cassie, menned kell - sürgetett Tomas. Egy pillanatra elhallgatott, 

az arcán a gyengédség és a fájdalom különös egyvelege játszott. 

- Próbáld nem megöletni magad. 

- Oké. Te is igyekezz. 

Jobb szerettem volna, ha hosszasabban búcsúzkodhatunk, de 

nem volt rá idő. Gyorsan megcsókoltam, majd nekifutva belevetettem 

magam a portálba. A legutolsó pillanatban Pritkin is becsuszszant 

mellém. Egy fényvillanás vakított el, majd elsötétült a világ.

13. fejezet 

Arra tértem magamhoz, hogy valami elképesztő módon dübörgött 

a fejemben. Egyszerre három dolog tudatosult bennem: visszatértem 

a Dantéba, a dübörgés a hatalmas polinéz istenszobroknak 

álcázott hangszórókból érkezett, Elvis pedig elég ramatyul festett, 

még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy halott volt. Pislogtam 

egyet, és mire kinyitottam a szemem, előttem állt Kit Marlowe, és 

egy italt nyomott a kezembe. 

- Csak természetesen - mormolta, miközben Elvis rázendített 

a Jailhouse Rock refrénjére. 

Kábultan néztem körbe, de egyelőre minden figyelmemet lekötötte 

a hófehér fiitteres ruhában éneklő férfi a színpadon, aki minden 

bizonnyal erotikusnak gondolt táncmozdulatokat is előadott. 

A golyó, ami nemrég átütötte a koponyáját, elég nagy kaliberű lehetett, 

és a paróka, amelyet ideiglenesen a fejére húztak, nem sokat 

takart a sebből. A bárban lévő nők ennek ellenére szobakulcsokat 

és fehérneműt dobáltak fel neki, minden bizonnyal észre sem vették 

a kis malőrt. Hiába, gondoltam, a szerelem tényleg vak. 

Szerettem volna megkérdezni, hogy hányadán állunk, de mintha 

az agyam és a szám nem állt volna összeköttetésben egymással. Leültem, 

és hintáztam egy kicsit a székemben. A hallgatóság fele 

ugyanezt tette, csak ők a zene iránti lelkesedésből dülöngéltek, és 

nem azért, mert fogalmuk sem volt, merre van a fenn és a lenn. De 

mi történt velem Persze azonnal eszembe jutott, honnan érkeztem. 

A portál. A MÁGUS-ból történő észrevétlen átkeléssel ellentétben ez 

alaposan próbára tette a gyomromat. Tony, az a fukar gazember! 

Biztos voltam benne, hogy a létező legolcsóbb változatot szereltette 

be, mivel nem tervezte, hogy valaha is személyesen használnia


kell. Reméltem, hogy kegyetlen migrént okozott neki, amikor mégis 

rákényszerült. 

Marlowe kiszedett egy kék tangabugyit a hajából. Ez is a rock 

and roll istennek szánt egyik felajánlás volt, ami sajnos nem ért el 

a színpadig. Egykedvűen a válla mögé hajította. 

- Bajban vagyunk - jelentette ki szükségtelenül. 

Felhúztam a szemöldökömet. Ennél újabb hírrel nem tudott 

szolgálni Marlowe eközben a szívószálával böködte az asztal közepén 

elhelyezett, ököl nagyságú zsugorított fejet. A körülmény, hogy 

a rondaság csodálatosan zöld pálmalevelekkel és narancsszínű madarakkal 

díszített poháralátéten nyugodott, nem sokat javított az 

összképen. Az aszott fej lassan, vonakodva kinyitotta mazsolára 

emlékeztető szemét, és Marlowe felé fordult. 

- Muszáj most Ez a kedvenc számom. 

- Rendelni szeretnék - vetette oda Marlowe tömören. - Még 

egyszer ugyanezt. 

A fej lehunyta a szemét, de a szája tovább mozgott. 

- Mit... - kezdtem, de gyorsan nyelnem kellett egyet, mert úgy 

éreztem, a nyelvem a duplájára dagadt. Újra próbálkoztam. - Mit 

csinál ez az izé 

- Kommunikál a bárral - válaszolta Marlowe, s közben megállás 

nélkül a társaságot kémlelte. 

- Azt hiszem, most elájulok - közöltem vele a fontos tényt, mire 

neheztelő pillantást vetett rám. 

-Jobb lenne, ha mással töltené az idejét. A Kör tagjai körülvettek 

minket. Két ügynökük látta, amikor megérkeztünk, és most 

mindenkit átvezényelnek ide a kaszinóból. Egyelőre elővigyázatosak 

az épület védelmezői és a maga képességei miatt, így erősítés 

nélkül nem támadnak. Ezzel nyertünk pár percet, de ez minden. Fel 

kell készülnie, hogy továbbálljunk. 

- Tovább Hova Nem azt mondta az előbb, hogy körül vagyunk 

véve 

- Casanova megrendez egy kis elterelő hadműveletet, úgyhogy 

addig csak üljünk itt a fenekünkön. És igyon már valamit! - szólt 

rám, amikor látta, milyen hasztalan próbálom meggátolni, hogy


a szemeim összeakadjanak. - Az alkohol általában segít ilyen esetekben. 

Bólintottam, de a szavai nem gyakoroltak nagyobb hatást kiégett 

agyamra, mint az asztal közepén trónoló kis fejre. Miután befejezte a 

rendelés leadását, a zene dallamát dúdolta, ami elég ügyes trükk volt 

egy rakás műanyagtól. A turisták minden bizonnyal azt hihették, egy 

hangszóró van elrejtve bennük valahol, és egy mikrofonba mondják 

a rendeléseiket. De én már jártam itt, ismertem, hogy miről van szó. 

A Dante zombibárjában ültünk. Ez volt az egyik legnépszerűbb 

látványosság az épületben. Hírnevét elsősorban a véres és naturalista 

díszleteknek, valamint a jó hangú - bár sajnálatos módon elhalálozott 

- előadók műsorának köszönhette. Ahogy nemrég megtudtam, 

az asztalok közepére helyezett fejek valóban csak hamisítványok, 

bár nem abban az értelemben, ahogy a legtöbb vendég 

sejtette. Megbűvölt másai voltak az egyeden valódi darabnak, 

amelynek aszott maradványai a bár mögötti helyiségben, két fából 

faragott maszk társaságában lógtak egy gerendára felakasztva. 

A pletykák szerint egykoron szerencsejátékos volt, aki le akart lépni 

a vesztesége kifizetése elől. Egyszer hallottam, amint valakit arra 

figyelmeztetett, ebben a kaszinóban nem sok jóra vezet, ha nyakló 

nélkül nem létező pénzben fogad. Azt tanácsolta neki, ne veszítse 

el a fejét, mert elveszítheti a fejét. 

Az előbbi tangahajigáló hölgy egy gömbölyded szőke volt. Alig 

pár kiló hiányzott ahhoz, hogy már egy másik jelzőt kelljen használni 

rá. Felállt, lehajolt az elkószált ruhadarabjáért, majd gyilkos pillantást 

vetett Marlowe felé. A színpad elé sietett, és úgy lobogtatta a 

bugyit, mintha egy zsebkendő lett volna. Elvis szemei azonban túlságosan 

messzire révedtek ahhoz, hogy meglássa. Az énekes arcának 

színe leginkább a penészes gipszre emlékeztetett, éjfekete 

parókája pedig jobbra csúszott, felfedve egy kis zöldes-fehéres húsdarabot 

a bal füle mögött. Szerencsére most rákezdett a Love Me 

Tenderre, amihez nem kellett annyit vonaglania. Ha kitart a lassú 

számok mellett, talán a paróka is végigbírja az estét. 

Az apró fej abbahagyta a dúdolgatást, amint a dal véget ért, és 

egyenesen rám nézett.


- Tudjátok, mi a különbség egy ügyvéd és egy vámpír között - 

kérdezte vidáman. Se Marlowe, se én nem méltattuk egyetlen pillantásra 

sem. - Az egyik egy vérszívó vadállat, a másik pedig denevérré 

tud változni. 

Egy zombi pincér érkezett. Hawaii mintás inget viselt, ami elfedte 

szürke bőrét, és bermudanadrágot, ami viszont láttatni engedte 

összeszáradt lábát. Miközben őt figyeltem, rájöttem, hogy öntudatlanul 

is magamba döntöttem a Martinit, amit Marlowe az imént a kezembe 

nyomott. Az alkohol tényleg használt valamit, a világ mintha 

kevésbé járt volna vitustáncot a fejemben, de a hangulatomon nem 

segített. Egyre borúsabban láttam mindent, és erre egészen jó okom 

volt. Már én is éreztem, hogy Tomas igazat mondott: a geis még valóban 

rajtam volt. 

Visszatért a már jól ismert, kínzó vágyakozás. Szinte láttam, amint 

egy izzó szál feszül ki a bár és a MÁGUS-üak a sivatag közepén elhelyezkedő 

épülete között. Megpróbáltam felhúzni a pajzsaimat, de ez 

az erő könyörtelenül áthatolt rajtuk. Viszont ezúttal legalább az őrjítő 

fájdalom nem jelentkezett. Lehet, hogy a Pythia hatalma tompította 

némileg a hatást, de az is elképzelhető volt, hogy a geisnek 

szüksége volt egy kis időre, amíg alkalmazkodik az új energiaszintemhez. 

Akárhogy is volt, örültem, hogy nem kell kínlódnom vele. 

- Hol vannak a többiek - kérdeztem. Billy jó hasznunkra lenne, 

hogy körbekémleljen, honnan várhatók a Kör emberei. 

- Sem a tündért nem láttam, sem a lányt. A mágus magával együtt 

jött át a portálon - mondta Marlowe, szemmel tartva azt a hat férfit, 

akik elállták a bejárat mindkét oldalát. Mindnyájan hosszú bőrkabátot 

viseltek, ami izzasztó lehetett még a légkondicionált bárban is. 

A kabátok mintha kiköpött másai lettek volna annak, amit általában 

Pritkin viselt. Nemsokára azt is felfedeztem, hogy több társuk a kisebb 

oldalsó kijárathoz helyezkedett. - Kiütöttem, és bezártam 

a hátsószobába. 

- Nem fog sokáig ott maradni. 

- Cassie, ha sokáig maradunk, akkor Pritkin lesz a legkisebb gondunk. 

A pincér egy palack Martinit és egy tálka olajbogyót tett az asz-


talra. Marlowe azonnal maga elé húzta az üveget, így nekem nem 

jutott más, mint a kókuszdióból készített pohár, melyet a zsugorított 

fejre emlékeztető alakban vájtak ki. A benne lévő Pina colada koktél 

felett egyszer talán meglengettek egy rumosüveget, de hogy az 

italba egy csepp sem került, azt lefogadtam volna. Sóhajtottam, és 

azért lehúztam. 

- Még egy kis feszültségoldó - csacsogta a fej. - Milyen úton érhetünk 

el a legkönnyebben egy vámpír szívéhez - kérdezte, majd 

néhány másodperces hatásszünetet tartott. — A bordáin keresztül. 

A nagydarab szőke, akit egyre jobban kifárasztottak hiábavaló 

próbálkozásai, hogy észrevétesse magát a Királlyal, végül megunta 

a csápolást, és felmászott a színpadra. Annak ellenére, hogy tűsarkút 

viselt, egészen közel jutott az énekeshez, mielőtt a bár diszkrét 

ruhába öltözött biztonsági őrei megragadták. Casanova, aki a színpad 

mellett állt, a küszöbön álló kínos leleplezést elkerülendő, 

azonnal felküldött a nőért egy csinos latinos fazont. A minden kétséget 

kizáróan démon által megszállt férfi visszavezette a nőt a bárba. 

Az arcán olyan mosoly ült, hogy tudtam, a bögyöske már rég 

megfeledkezett mindenféle halott rocksztárról. 

- Ha ez akart lenni Casanova elterelő hadművelete, akkor nem 

volt túl agyafúrt. 

- Nem ez volt az - közölte Marlowe biztos hangon. 

- Honnan tudja 

- Mivel, ha nem tévedek, még csak most futott be a lovasság. 

Követtem a tekintetét a bár túlsó felére, ahol három elképesztően 

öreg görög hölgy épp akkor totyogott be, ajándékokkal a kezükben. 

Nem a főbejáraton jöttek, ahol a mágusok szemmel láthatóan 

megmerevedtek az érkezésük láttán, hanem az oldalsó kis ajtón. Az 

ott dekkoló mágusoknak rejtélyes módon nyoma veszett. Az egyik 

pultos fiú, egy elképesztően szép testű srác, aki csupán egy khakiszínű 

rövidnadrágot és trópusi kalapot viselt, annyira megdöbbent 

a trió láttán, hogy egy fél üveg Chivas Regalt a bárpultra locsolt. 

- Hálátlan egy közönség - méltatlankodott a zsugorított fej. - 

Oké, de azt tudjátok, hogy milyen a kiónozott szellem Kísértetiesen 

hasonlít. Haha! Na ne mondjátok, hogy ez sem tetszik.


- Nem tetszik - közölte Marlowe, miközben széthajtotta a szalvétáját. 

- Oké, várj, még vagy ezer ilyet tudok! Mit szólnál ahhoz, hogy... 

Szerencsére a nehéz damasztszalvéta belefojtotta a szót, mielőtt 

én rúgtam volna le az asztal tetejéről. 

Deino fogadan szája teljes vigyorával csoszogott az asztalunkhoz. 

- Szülinap! - közölte sugárzó arccal. Meglepődtem, hisz ez volt 

az első értelmes szó a nyelvünkön, amit tőle hallottam, és rajta is látszott, 

hogy nyilvánvalóan büszke a teljesítményére. Talán még meg 

is dicsértem volna-, ha a jókívánságaival együtt nem állít egy véres 

belsőséggel teli vödröt az asztalomra. Elszörnyedve néztem át 

Marlowe-ra. 

- Mondja, ugye ez nem... 

- Nem emberi - közölte az orrával fintorogva. - Talán marha lehet. 

Pemphredo egy újságpapírba csomagolt zsetongyűjteményt helyezett 

el az asztalon, testvére ajándéka mellett. Nem a szokásos piros 

és kék zsetonok voltak, amiket én ismertem, hanem a legtöbb 

fekete, de itt-ott egy-egy 500 dolláros lila színű is kikandikált. Csak 

első ránézésre több mint 4000 dollárt számoltam össze. Kétségbeesetten 

hunytam le a szemem. Nem is hiányzott nekem más, mint 

hogy az itteni rendőrség is rám szálljon. Végül, de nem utolsósorban 

Enyo egy óriási, háromemeletes tortát helyezett az asztalra a két másik 

ajándék mellé. Valami ragacsos zöld anyaggal volt bekenve, nyilván 

növelendő az esztétikai értéket. Úgy döntöttem, inkább nem 

kérdezem meg, hogy a szaga miért emlékeztet a pestóra. 

Deino kilöttyintette a maradék Pina coladámat, és a kókuszhéjat 

megtöltötte egy jókora adag vérrel és húscafatokkal. Az orrom alá 

dugta, és bátorítóan mosolygott rám. 

- Szülinap! 

- Miért csinálják ezt - kérdeztem, és igyekeztem elfojtani az öklendezést. 

Marlowe-ra pillantottam, akit ugyanannyira elfogott az undor, 

mint engem. A vámpírok sosem isznak állati vért. Nem tartalmaz 

hasznosítható energiát, és sokan egyszerűen visszataszítónak tartják. 

- Csak találgatok, de gondolom, felajánlást tesznek. Az ősi világban 

elég gyakori volt a véráldozat. A maga helyében örülnék, hogy


nem egy szűzlányt szabdalnak szét itt az asztalon. Biztos csak azért, 

mert egész Vegasban nem találtak egyet sem. 

- Nagyon vicces. És mit kellene tennem ezzel a... 

Csak eddig jutottam. Ha nem lettem volna annyira kikészülve, 

nyilván korábban feltűnik, hogy Elvis se szó, se beszéd, abbahagyta 

az All Shook Up amúgy is elég vérszegényre sikeredett változatát, 

és lassan elkezdett lemászni a színpadról. Marlowe azonnal felpattant. 

- Meg kell szabadulnunk a vödörtől! 

Körülnéztem, de mindenütt csak a gyanútlan turistákkal zsúfolásig 

tömött asztalokat láttam magam körül. 

- És mégis hogyan 

Elvis átcsörtetett a maréknyi biztonsági őr között, és egyenesen 

a mi asztalunk felé tartott. A szemei már nem unottan pislogtak, 

sokkal inkább mohó vággyal szegeződtek a vödör tartalmára. Az 

egyik kidobófiú, akinek több izma volt, mint esze, megragadta 

a vállánál, és megpróbálta megfordítani. A mozdulattal csak azt érte 

el, hogy az énekes parókája végleg leszánkázott a fejéről, felfedve 

a lény csupasz agyát. Azt hiszem, Casanova vudu gyógyító csapatát 

egy kicsit túlhajszolták a legutóbbi rajtaütés sebesültjeinek ellátása 

során, és némiképp összecsapták az ilyen apróbb munkákat. így 

utólag már nem tűnt túl okos döntésnek. 

A szürke arcú, lazán lifegő állkapcsú zombi, aki véres, pulzáló 

agya alól vigyorgott ki, végleg kiverte a biztosítékot a legközelebbi 

asztaloknál ülő vendégek körében. Többen kiáltozni, sikoltozni 

kezdtek, majd székeiket felrúgva, egymás sarkában menekültek 

a bárból. Akik hátrébb ültek, lelkesen tapsolni kezdtek, mert azt hitték, 

ez a közjáték is az előadás része. Arra gondoltam, vajon akkor is 

így fognak-e örülni, ha Elvis befejezte az előételt, és főfogás után néz. 

- Cassie! - hallottam nagyon haloványan egy hangot. Mintha 

egy visszhang visszhangja lett volna. Billy volt az, de hiába néztem 

körül, sehol sem láttam a hatalmas felfordulásban. 

Marlowe hátrarántott, de az egyensúlyérzékem még nem volt tökéletes, 

és kicsúszott a lábam alól a talaj. Az asztalba kapaszkodtam, 

hogy ne essek el, miközben Elvis megragadta a vödör fülét.


Deino felrikácsolt, és huzavona kezdődött kettejük között. Némi 

vér fröccsent az asztallapra is, mely átlátszó üvegből készült, és egy 

faragott polinéz fej volt középen a lába. Néhány vércsepp Franoise 

csodaszép ruhájára is ráhullott. Önkéntelenül egy szalvétáért nyúltam, 

hogy felitassam, de az ingerült vámpír kikapta a kezemből. 

- Hagyja már! - rázott meg finoman Marlowe. - Ki kell jutnunk 

innen. 

A bejárat felé mutattam,, ahol a mágusok csak úgy özönlöttek befelé. 

Nem a miénk volt az egyeden lovasság, amelyik el akarta foglalni 

ezt a helyet. 

- És hogyan - kiáltottam felé. 

- Nem tud teleportálni 

Akkor kólintott fejbe a felismerés, hogy immár semmi okom 

nem volt arra, hogy ne használjam az erőm. Akár tetszett, akár nem, 

én voltam a Pythia. Bólintottam, de mielőtt magam elé képzeltem 

volna a kaszinó előtti utcát, újra meghallottam Billy hangját, és eléggé 

elgyötörtnek tűnt. 

- Billy, gyere már! 

- Mi van - türelmetlenkedett Marlowe. 

- Csönd legyen már! - torkolltam le. Nélküle is épp elég óriási 

volt a hangzavar a bárban, nem kellett, hogy a fülembe kiabáljon. 

Billy megint mondott valamit, de nem értettem. - Billy, nem hallom! 

- Ne menj el! Itt ragadtam. 

- Azt mondja, itt ragadt - közöltem Marlowe-val. 

A szőke nő időközben megszabadult őrzőjétől, és öles léptekkel 

megindult bálványa felé. Az egyik biztonsági fickó lefogta, és dulakodás 

közben belém ütköztek. Természetesen elvesztettem az 

egyensúlyomat, és a földre zuhantam. Pont ezzel az eséssel sikerült 

elkerülnöm azt a sistergő tűzlabdát, amit az egyik mágus küldött felém. 

így is egy hajszállal süvített el a fejem mellett, súrolta és lángra 

lobbantotta Marlowe zekéjét, majd az asztalunkba csapódott. 

A vámpír gyorsabban szabadult meg az égő ruhadarabjától, mint 

hogy egyet pisloghattam volna. Ezek után lázasan keresni kellett egy 

helyet, ahol biztonságosan megválhat a kezében tartott égő zekétől. 

A mágikus tűz úgy ég, mint a foszfor, ennek következtében elég kor-


látozottak voltak a lehetőségei. Végül úgy oldotta meg a problémát, 

hogy labdává gyűrte, és visszahajította a mágus felé. A küldemény 

sisteregve pattant meg a mágus védőpajzsán. Marlowe nem látszott 

sérültnek, de a szemfogai előremeredtek, és a szeme vérben forgott. 

- Nemsokára forró lesz itt a helyzet, Cassie. Én azt mondom, 

nincs ennél jobb idő az angolos távozásra. A szellem majd később 

csatlakozik hozzánk. 

Billy bizonyára meghallotta, mert őrült módon hablatyolni kezdett. 

A legnagyobb részét nem értettem, de az üzenet átjött. 

- Billy azt mondta, ne teleportáljak. 

Marlowe hitetlenkedve nézett rám, de az arckifejezésem meggyőzte 

róla, hogy ne vitatkozzon. 

- Várjon meg itt, kitalálok valamit - mondta röviden, mielőtt szédítő 

sebességgel eliramodott. 

Miután egyedül maradtam, bemásztam az asztal alá, hogy elkerüljem 

az egymást taposva menekülő tömeget. Az átlátszó üveglapon 

átkandikálva láttam, hogy a szőke nő végre eljutott a Királyhoz, 

és még mindig az üdvözült áhítat ült az arcán. Csak arra tudtam gondolni, 

hogy részeg, vagy teljesen vak, mivel imádata tárgya mostanra 

kifejezetten elborzasztóan festett. A világító szemek, a lüktető agy 

és a nyáladzó száj azonban egyáltalán nem rettentette el a hölgyet. 

Pont akkor lépett oda hozzá, amikor Deino egy nagy rántással végre 

magához ragadta a vödröt. A lendület erejétől az összes belsőség 

kirepült belőle, és nagy ploccsanással tetőtől talpig beterítette a szőke 

nőt. A dekoltázsában például egy jókora májdarab landolt. 

A szerencséden felsikoltott, ami az adott helyzetben érthető, 

mégis kerülendő lett volna, ezzel ugyanis magára irányította a zombi 

figyelmét. Hirtelen elfordult Deinótól, aki ismeretlen nyelven kiabált 

feléje valamit, és egymás után többször is fejbe vágta az immár 

üres vödörrel. A Király azonban már csak a húscafatokkal borított 

nőre figyelt. 

Casanova eközben a hely kiürítésével foglalatoskodott, és igyekezett, 

hogy a még odabenn lévő emberek minél távolabb kerüljenek 

a harcoktól. 

- Hozzátok már azokat az istenverte vudukat! - bődült el épp


akkor, amikor három biztonsági ember vetette magát Elvisre. Alig 

egy méterrel előttem teperték a vérben ázó földre, de a szőke nő 

alatta volt. Bármerre is voltak á vuduban jártas alkalmazottak, akik 

ilyenkor meg tudnák fékezni, attól tartottam, túl későn érnek ide 

ahhoz, hogy megakadályozzák, amint a Király késő éjszakai csemegeként 

elfogyasztja a bögyös szöszit. 

- Segítsetek neki! - kiáltottam a graiáknak. Enyónak nem kellett 

kétszer mondani. Egy szempillantás alatt átalakult vénasszony-üzemmódból 

kíméletlen bestiává, egész testét elborította a vér. A monda 

szerint magán viselte minden áldozatának egy kis maradványát. 

Vagy a sokféleség, vagy a puszta mennyiség révén sikerült magára 

vonnia a zombi figyelmét. 

Lassan talpra állt, lerázva magáról a három biztonsági őrt. A nőt 

nem engedte el, inkább a hóna alá vágta, és vele együtt indult meg 

új prédája felé. 

Rémült pillantásom láttán Pemphredo kirántotta a lányt a zombi 

szorításából, és Deino karjába lökte, mielőtt felugrott a zombi hátára. 

A Király egy nem épp zenei műveltségről tanúskodó hangot 

adott ki magából, amikor a graia elkezdett utat vájni magának a koponyájában. 

Két kézzel kaparta ki és hajította el a véres agydarabokat. 

Enyo eközben végig hátrált a zombi elől, cikcakkban vezetve 

a botladozó teremtményt, akin mindvégig nővére végzett hevenyészett 

élveboncolást. 

Marlowe tűnt fel a könyökömnél. A haja csapzott volt, a nadrágja 

megperzselődött, de egyébként épnek és egészségesnek látszott. 

Mindkét kezemmel megragadtam az ingét. 

- Mondja, hogy van valami terve! 

- A színpadról nyílik egy csapóajtó, ami a mélybe vezet. Csak 

arra kell ügyelnünk, hogy egy mágus se lássa, amikor használjuk. 

Ahogy körülnéztem, úgy tűnt, ez megoldható lesz. A zombik 

harcművészetileg nem tekinthetők különösebben képzettnek, cserébe 

elképesztően kitartóak. Miközben Marlowe beszélt, az egyik 

mágus teljes egészében keresztülhatolt a karjával egy zombi testén. 

Annak ellenére, hogy valóban a túloldalán bukkant elő a keze, még 

csak le sem lassította vele az ellenfelét. Elvis a bár túlsó felén már


végképp elfáradhatott, vagy az agysejtek súlyos hiánya vezetett el 

odáig, hogy elfelejtette, miért is nyomult eddig előre. Egyszer csak 

megállt ugyanis, három-négy asztalnyi távolságban tőlünk, és többé 

nem mozdult. Enyo és Pemphredo magára hagyta őt a nagy tanakodásban, 

a Királyt a frissen a terembe érkezett biztonsági személyzet 

gondjaira bízták. A csapat élén Casanova lépett be a bárba. 

- Mi a francra vártok ti ketten - kiáltott ránk, és a hangjában 

nyoma sem volt az érzékiségnek. - Gyerünk! 

- Ellenőrzöm a kijáratot, nehogy valami meglepetésbe fussunk - 

közölte Marlowe, és ezzel el is tűnt a nagy kavarodásban. Azonnal 

utána indultam, de pár lépés után egy kimondottan kellemetlen látvány 

állított meg. A bár füstölgő romjainak közepén a nagyon is 

ereje teljében lévő Pritkin állt, és a tömeget kémlelte. Marlowe cinóbervörös 

pantallója elég feltűnő célpont volt, és egy másodperccel 

utána engem is kiszúrt. Ajjaj. 

Casanova ennél cifrábbat is mondott, amikor a tekintetemet követve 

ő is észrevette Pritkint. Pánikban nézett rám. 

- Mircea arra utasított, hogy segítsek neked, de mindennek van 

határa. Oké, a mágust bezártam a kamrába, amíg magához tért, de 

kárt nem tehetek benne. Még akkor sem, ha ezért karót kapok. 

- Te meg miről beszélsz - bámultam rá. Nem kaptam választ, 

mert több mágus tört át az élőhalottak sorfalán, és egyenesen felénk 

tartottak. Casanova odaintett az embereinek, akiknek legalább 

a fele vámpír volt, hogy kapják el őket. Ő maga is velük tartott volna, 

de megragadtam a karját. 

- Mikor beszéltél Mirceával 

- Pár órája hívott, miután előadtátok a kis mutatványotokat 

a MÁGUS-ban. Érdeklődött, hogy találkoztam-e veled, és miről volt 

szó köztünk - hadarta, majd arckifejezésemet látva hozzátette: - Komolyan 

azt várnád tőlem, hogy hazudjak Lehet, hogy két mestert 

szolgálok, Cassie, de igyekszem jól végezni a dolgom. 

Ezzel a rejtélyes megjegyzéssel magamra hagyott, és láttam, hogy 

egyedül kell megbirkóznom Pritkinnel. Felmértem a távolságot 

a színpad és köztem: esélyem sem volt. Azok az asztalok, amelyek 

még nem lángoltak, felborogatva hevertek szanaszét. Az óriási for-


róságtól egyik-másik lapja már szinte cseppfolyóssá vált. A varázslatok 

záporában üvegszilánkok repkedtek szanaszét. Nem volt más 

választásom. Billy figyelmeztetése ellenére az erőmre kellett hagyatkoznom. 

Előhívtam, de rémesen vontatottan mozdult. Nem tudtam, 

hogy a portálon való átkelés viselt-e meg ennyire, vagy Pritkin arcának 

látványa, ahogy átverekedte magát a káoszon. Akárhogy is, ha 

nem koncentrálok jobban, fújhatom az egészet. 

Valaki megkocogtatta a vállamat, és amikor megfordultam, Deino 

elégedett arcába néztem. A testvérei lelkesen vívták csatájukat a mágusokkal, 

ő azonban árnyékként követett engem. Még mindig karjaiban 

szorongatta a szipogó, józan eszét félig elvesztő nőt, akit 

most átadott nekem. 

-Szülinap! - harsogta vidáman, szemlátomást annak örülve, 

hogy a tönkretett ajándék helyett sikerült ilyen szépet találnia nekem. 

Határozottan megráztam a fejem. Az emberáldozat jelenleg 

nem volt a kívánságlistámon. 

- Tudjátok, miért nem mennek a múmiák nyaralni - kérdezte 

egy elfojtott hang az asztalról, Marlowe szalvétájával a szájában. - 

Mert nagyon sokáig tartana kitekerni magukat napozás előtt. 

A lány, aki az imént reszketve omlott a karomba, mostanra öszszeszedte 

magát annyira, hogy lassan kúszni kezdett elfelé. Deino 

gyanakodva figyelte, ahogy az ajándéka kereket old, és ez a pillanatnyi 

kihagyása elég volt Pritkinnek. A graia hátára ugrott, és a lendülettől 

Deino fejjel előre beleszállt az egyik hangfalba. Ekkor egy 

kis időre tökéletes célpontot nyújtottam neki, de túlságosan el volt 

foglalva azzal, hogy egy tűzlabdát küldjön a zenegépbe. A szerkezet 

azonnal felrobbant, fa-, műanyag- és üvegszilánkok repkedtek 

szanaszét, a simára lakkozott színpadot pörzsölésnyomok tarkították. 

A különböző helyeken felcsapó lángok egyetlen nagy tűzzé 

olvadtak össze, amely hamar elérte a közelben álló zongorát is. 

Mielőtt sikíthattam volna, Deino ősz hajtincsei bukkantak fel 

a lángtenger közepén. Úgy tűnt, sértetlen, az viszont egész biztosan 

látszott rajta, hogy nagyon felbosszantották. Egy másodperccel később 

azt is megtudtam, mi a legdilisebb graia különleges képessége. 

Deino nem váltott alakot, és nem is vette rá Pritkint, hogy lője le sa-


ját magát, ahogy arra titkon talán számítottam. Elég volt csupán 

a mágusra szegeznie nem létező tekintetét, és Pritkin azonmód 

megállt, mintha csak valami láthatatlan falnak ütközött volna. Kiejtette 

kezéből a puskát, amivel talán pont engem akart lelőni, és csak 

állt, bamba szemekkel nézett körbe a teremben. Úgy tűnt, kutya baja, 

csak épp elfelejtette, hogy miért van itt, sőt, talán azt is, hogy mi 

a neve. A lángoló zongora fülsiketítő dörrenéssel omlott össze mögötte, 

de a füle botját sem mozdította. 

Deino elrugdalta az útjában heverő égő fadarabokat, és odajött 

hozzám. Az egyik közelben harcoló mágus egy tűzlabdát hajított 

felé, amit egyeden heves mozdulatával, szinte sértődötten dobott 

vissza neki. Megpaskolta Pritkin vállát, és amikor az megfordult, felnyalábolta. 

Amikor egész közel ért, akkor láttam, hogy a szemgödre 

valójában nem is teljesen üres, ahogy azt feltételeztem. Valami 

furcsa, sötéten kavargó füst volt odabenn, ami nem is emlékeztetett 

a szemre, mégis úgy éreztem, képes látni vele. 

- Ez nagyon jól jöhet a harcokban - mondtam lenyűgözve. Elég 

nehéz úgy varázsolni, hogy az ember arra sem emlékszik, miről is 

szól a csata. Deino letette elém a mágust. - Elmúlik a hatása 

Csak közömbösen megvonta a vállát, nyomott egy puszit az arcomra, 

majd egy hangos „Szülinap!" felkiáltással elviharzott, hogy 

segítsen a testvéreinek. A mágusok mostanra legyőzték a zombikat, 

akiknek a legkülönfélébb testrészei hevertek a padlón. Most a vámpírok 

ellen folytattak ádáz küzdelmet. Egyelőre kitartottak, de volt 

egy olyan érzésem, hogy már nem sokáig bírják. 

Azon voltam, hogy Marlowe után eredek, amikor Pritkin váradanul 

magához tért. Erre egyrészt jegesen villanó zöld szemeiből, 

másrészt a kezében tartott fegyverből következtettem. 

- Egy előnye biztosan van az én fajtámnak - sziszegte. - Nem 

hatnak ránk az elmetrükkök. 

Úgy döntöttem, nem vesztegetem az időt arra, hogy párbeszédet 

nyissak vele. Az egyik lábamat felemelve teljes erőmből térden rúgtam. 

Normális körülmények között feltehetően semmi hatása nem 

lett volna a próbálkozásomnak, talán azt leszámítva, hogy jól felbőszítem. 

De itt a meglepetés erejét és a vérben úszó padló síkosságát


kihasználva sikerült a földre küldenem. Becsúszott a szanaszét dobált 

asztalok közé, úgy robbanva be, mint egy tekegolyó. Üveglapok 

és falábak repültek mindenfelé. Volt olyan, ami oldalra esett, 

de jó néhány nehéz asztallap egyenesen visszahullott rá. 

A mindenfelé repkedő narancsszínű tűzgolyók egyre gyakoribbakká 

váltak a levegőben. Az egyik a színpad tetejébe csapódott be, 

lángra lobbantva a selyemfüggönyöket. Ez volt az utolsó csepp 

a pohárban, a színpad bambuszból készült szerkezete recsegveropogva 

összeomlott, akár egy gigantikus marokkójáték. Csak azért 

sikerült megmenekülnöm, mert a kellő pillanatban behúzódtam 

az egyik utolsó, egészben maradt asztal alá. Tartottam tőle, hogy az 

üveglap nem fog kitartani, de szerencsére egyik nagyobb oszlop 

sem dőlt rá, a kisebbek pedig leperegtek róla. 

Amikor újra felnéztem, Pritkinnek már hűlt helyét találtam. Egy 

rövidke pillanatra mintha Francoise élénkzöld ruháját láttam volna 

felvillanni a főbejárat közelében, de szinte azonnal beleveszett 

a helyiségben terjengő fekete füstbe. Hamarosan azonban egy újabb 

ismerős arc bukkant fel a romok között. 

- Billy! 

A cowboy szinte teljesen átlátszó alakja a bejárat felől érkezett. 

Szinte egyszerre láttuk meg egymást, és határtalan megkönnyebbülés 

öntötte el a vonásait. Azonnal odarepült hozzám. Meg akartam 

kérdezni tőle, hogy hol a pokolban járt, de köszönés nélkül egyenesen 

beszállt a testembe. Odabenn sem hallottam mást tőle, mint valami 

összefüggéstelen, hisztérikus makogást. Ekkor azonban szemembe 

ötlött a helyiségben folyó harc, és minden mást elfelejtettem. 

Casanova a feje fölé emelt egy mágust, majd másik kettőre hajította, 

aztán megpillantott engem, és odakiáltott valamit. A csatazajban 

nem hallottam, de nem is igazán kellett. Körültekintve rögtön 

láttam, mi okozza a problémát. A graiák elhagyták az épületet. 

Gyorsan ellenőriztem az emlékeimet, és rájöttem, hogy egészen 

néhány perccel ezelőttig Deino volt az egyeden a három nővér közül, 

aki nem mentette meg az életemet. Enyo tartotta fel a mágusokat 

Casanovánál, Pemphredo később, a konyhában segített nekem, 

Deino pedig az előbb mutatott be egy ügyes trükköt. Megfizették az


adósságukat, és így most magamra maradtam. Casanova ismét ordított 

valamit, miközben három mágust próbált egyszerre feltartóztatni. 

A hangját ugyan nem hallottam, de az ajkáról le tudtam olvasni, 

mit mond: 

- Menj! 

Bólintottam. Felelős vagyok a graiákért, de ők egyelőre várhatnak. 

Nem tudtam, hogy most már biztonságosan teleportálhatok-e, 

vagy sem, és Billyből képtelen voltam bármit is kiszedni. Megpróbáltam 

kikúszni az asztal alól, de a lábamra kulcsolódó vasmarok 

megakasztott. Az asztal mögül Pritkin kászálódott ki, fél kézzel törve 

utat magának a romok között, hisz a másikkal egy pillanatra sem 

engedte el a bokámat. Ó, a francba! 

- Cassie! - hallottam egy ismerős hangot, és megfordulva Marlowe 

göndör fürtjeit pillantottam meg a színpad romjai között. El 

sem tudtam képzelni, mit kereshet még mindig ott. Körülötte mindenütt 

lángok nyaldosták a berendezést, és a vámpírok gyúlékonysága 

nagyjából a benzinével egyezik meg. Intett nekem, hogy tűnjek 

el az útból, én pedig kérdés nélkül hasra vágtam magam. Amikor 

hátralestem, azt láttam, hogy Pritkint egy láthatatlan kéz emeli 

a magasba, és hajítja óriási erővel a felforgatott asztalok közé, pont 

oda, ahol a legnagyobb hévvel folyt a harc. Marlowe a kezével hívogató 

mozdulatot tett, de esélyem sem volt arra, hogy elérjek hozzá. 

A magasból még mindig a lángoló zöld függönydarabkák hullottak 

alá. A mágikus tűz számomra ugyanolyan veszélyes volt, 

mint a valódi egy vámpírnak, így nem mertem nekiindulni. 

Még egyszer gyorsan körülnéztem, de nem volt más választásom. 

A mögöttem zajló csata elvágott a főbejárattól, a hátsó szoba 

zsákutca, az oldalsó ajtó pedig szinte nem is látszott a tűztől, amit 

a bambuszfüggönybe csapódó tűzlabda okozott. Mivel nem tudtam 

mit tenni, az egyetlen megmaradt lehetőséghez fordultam, és megidéztem 

az erőmet. 

Ezúttal azonnal és készségesen érkezett, úgy árasztotta el a testemet, 

mintha valaki kinyitott volna egy gátat. Szinte megszédültem 

a megkönnyebbüléstől, és igyekeztem a lehető legbékésebb helyet 

kiválasztani landolásra. Ám ekkor Pritkin robbant ki a bútorroncsok


közül, és kitárt karokkal rohant felém. Megrémültem, és minden 

célpont kiesett a fejemből. Az indulás előtti utolsó pillanatban csak 

arra tudtam gondolni, hogy megtaláljam Myrát. De tudtam, bárhová 

kerüljek is, az jelenleg csak jobb lehet a Danténál, ami az utóbbi 

időben igencsak rászolgált a nevére. 

Ezúttal nem volt fájdalmas, az érkezés. A lángoló bár fokozatosan 

elhalványult, majd teljesen el is tűnt. A helyét egy koromsötét utca 

vette át. Néhány másodperc után, amikor a szemem alkalmazkodott 

a fényviszonyokhoz, egy terebélyes épületet fedeztem fel magam 

előtt, melyen nagy felirat hirdette, hogy ez a Lyceum színház. 

Nem tudtam, hány óra lehet. Az utca teljesen kihalt volt, talán éjfél 

és hajnalhasadás között járhatott az idő. 

- Gondoltam, hogy jönni fogsz - szólalt meg Myra a hátam mögül. 

Megpördültem, a karom automatikusan emelkedni kezdett az 

öntelt, gyerekes hang hallatán. Két tőr indult el felé a karkötőmből, 

de ő csak állt az utca közepén, és mit sem törődött velük. Egy másodperccel 

később már rá is jöttem, miért ilyen nyugodt. A késeim 

megfordultak, és most épp felém tartottak. Nem sebesítettek meg, 

de a becsapódásuk ereje elég volt ahhoz, hogy ledöntsön a lábamról, 

és a fenekemre huppanjak a koszos utca kövén. Myra felemelte 

a kezét, és megrezegtette a vékony csuklója köré tekert, fényesen 

csillogó karkötőt. Ugyanolyan volt, mint az enyém, azzal a különbséggel, 

hogy tőrök helyett apró pajzsok sokasága díszítette. 

- Egy kis ajándék az új barátaimtól, hogy kiegyenlítsük az erőviszonyokat. 

- Mióta érdekel téged ennyire a tisztességes játék - kérdeztem, 

miközben talpra álltam. 

- Mondasz valamit - vigyorgott, majd az arckifejezése megváltozott,miután 

végigmért. - Á, szóval sikerült teljessé tenni a szertartást. 

Gratulálok. Sajnos a te uralmad lesz a legrövidebb a történelem során. 

Most én is alaposabban szemügyre vehettem. Először jelent meg 

előttem valódi, hús-vér formájában. Logikusnak tűnt, hisz legutóbb 

szellemalakban támadtam rá. A szemei azonban ettől a változástól 

sem lettek kevésbé ijesztőek.


- Árulj el egy dolgot - kértem tőle kimerülten. - Miért mindig 

London Miért 1889 Kezd unalmassá válni. 

- Mert ebben az évben Londonban tartották a zsinatot - felelte 

Myra túlzott szolgálatkészséggel. - Ez az európai Szenátus kétévenkénti 

gyűlése. 

- Azt tudom! 

- Ó, hát persze. Mindig elfelejtem, hogy te egy vámpír udvarában 

nevelkedtél. Na, akkor biztos tudod az egész sztorit. A Szenátus 

általában Párizsban rendezte az eseményt, de ebben az évben mindenki 

átjött Londonba, hogy elrendezzenek egy régóta húzódó 

ügyet. Felmerült ugyanis, hogy a szörnyű bűntetteket, melyeket az 

itteni újságok egy bizonyos Hasfelmetsző Jack számlájára írtak, voltaképp 

Drakula követte el. Nem sokkal korábban szökött meg a diliházból, 

mint ahogy a gyilkosságok megkezdődtek. Az összefüggés 

logikusnak látszott. 

- Mi köze van ennek az egésznek hozzám vagy Mirceához 

Myra úgy vonulgatott előttem, mint aki roppant módon elégedett 

önmagával. 

- Ó, nagyon is sok. Mircea és az a másik vámpír az észak-amerikai 

Szenátusból, aki segít neki... 

- Augusta. 

- Igen. Ők bizonyították be, hogy az elkövető egy ember volt, 

sőt, kézre is kerítették Hasfelmetsző Jacket. 

- És meg is kapta a büntetését - folytattam, hisz erről személyesen 

győződhettem meg. 

- így van. Jack a feltételezések szerint azért kezdett ámokfutásba, 

hogy lenyűgözze Drakulát. így szeretett volna bekerülni az új csapatba. 

A Szenátus ezért Drakulát is felelősnek tartotta a történtekért. 

- És holtan akarták látni. 

- Na végre, kezded kapiskálni - tapsolt Myra elismerően. - Mircea 

meggyőzte az európai konzult, adjon neki néhány napot arra, 

hogy előkerítse a testvérét, mielőtt drasztikusabb megközelítést alkalmaznak. 

De a döntéssel nem mindenki értett egyet. Úgy tűnt, 

Drakulának sikerült néhány komoly ellenlábasra találnia az évszázadok 

során.


Lassan felrémlett bennem, hogy már hallottam ezt a történetet, 

és egyáltalán nem végződött jól Drakula számára. A Szenátus néhány 

nem felejtő tagja egy ködös éjjelen végzett vele Londonban. 

És ez volt az az éjjel. 

- Azt tervezik, hogy megölik. 

- Nemcsak tervezik, valóban megölik - nevetett Myra. - Ez is része 

az idő menetének, amit a te feladatod megvédeni, Cassie. A változtatás 

csupán annyi, hogy ezúttal, szerény közreműködésem révén, 

Mircea előbb találja meg a testvérét, mint a merénylők. És valami 

azt súgja, örömmel fognak végezni vele is, ha azt látják, hogy nem 

engedi beteljesíteni a bosszújukat. 

Ez pedig minden bizonnyal így lesz. Mircea éveken át keményen 

dolgozott azért, hogy Pythia lehessen belőlem. Egyeden célja volt 

ezzel: meg akarta menteni az egyik testvérét. Kizárt dolog, hogy félreállna, 

amikor a másikat fenyegeti halálos veszély. 

- Ilyen egyszerű a dolog, Cassie - csicseregte Myra vidáman. - 

Akarod ezt a posztot Semmi gond. Csak legyél jobb nálam. 

Egy villanással eltűnt a szemem elől, és ugyanebben a pillanatban 

valaki letaglózott hátulról. Ismét az útra estem, ezúttal arccal 

előre. De nem a földet érés fájdalma miatt kiáltottam fel. A geis még 

nagyon is jelen volt, és nem változott a véleménye John Pritkinről. 

Az egész testemet vadul szurkáló tüskék érzete alapján úgy véltem, 

a geis az egymás iránt táplált haragot keverte össze valami más 

szenvedéllyel. A mágus nem engedhette meg magának, hogy felsírjon, 

mint egy kislány, de láttam, hogy nagyon igyekszik minél gyorsabban 

lekászálódni rólam. 

Amikor megfordultam, a járdán feküdt, és kissé kábultan nézett. 

Nem vetette rám magát azonnal, de ebből nem vontam le messzemenő 

következtetéseket. Feltételeztem, hogy csak magához akar 

térni, egy kicsit. Elég közel lehetett hozzám, amikor teleportáltam, 

és potyautasként őt is magammal hoztam. Remek. 

- Nem engedhetem, hogy megtegye - suttogta. - Nem számít, 

mit kell tennem. 

Eljött az a pillanat is, amikor örülni tudtam a geisnek, mert a mágus 

képéről gyilkos szándékot olvastam le. No persze attól, hogy


nem érhetett hozzám, még közel sem voltam biztonságban. Bármikor 

lelőhetett, és az egy cseppet sem fájt volna neki. Úgy döntöttem, 

ideje továbblépni, mielőtt erre ő is rájön. 

Benyomtam a színház egyik ablakát, és beküzdöttem magamat 

az épületbe, miközben megtanultam nagyra értékelni a betörők 

munkáját is. Elvágtam a kezem, elszakítottam a ruhám, és kis híján 

a vállamat is kificamítottam, de végül sikerült bejutnom, mielőtt 

Pritkin követhetett volna. Sajnos a kis magánszámom nem sikeredett 

zajtalanra. 

- Nocsak, kit látnak szemeim 

Augusta hangja egy pillanattal korábban érte el a fülemet, mint 

ahogy a lábaim felemelkedtek a padlóról. Egy apró, kék erekkel 

szabdalt kéz emelt a magasba és támasztott a falnak minden különösebb 

erőlködés nélkül. Augusta néhány apró kézmozdulattal tökéletesen 

elrendezte kék gyapjúszoknyája ráncait. A ruha finom szövésű, 

aprólékosan kidolgozott volt, fekete berakással a szegélyén, 

mely tökéletesen passzolt a feltűzött éjfekete melltűhöz. 

- Csinos ruha — krákogtam. 

- Köszönöm. A tiéd is - nézett végig rajtam. - A tündevilágból 

való, de te - szorított meg egy kicsit jobban, és a világ kezdett elsötétedni 

előttem -, te nem. 

Elég kevés időm maradt, hogy a lehetőségeimen töprengjek. 

Augusta kisebb erőfeszítéssel eltörhette a nyakam, mint ahogy elpattintok 

egy vékony gallyat. Nem harcolhattam ellene, de a céljaim 

eléréséhez felhasználhattam. És Pritkin is kisebb gondot fog okozni, 

ha Augusta erejével szállhatok szembe vele. 

Nem szerettem megszállni másokat. Kellemetlen érzés volt, 

mintha bemocskolnám magamat. Ez nem meglepő, hisz akárhogy 

is vesszük, erőszakos behatolás volt valaki legbelsőbb szentélyébe. 

Szándékomban állt minden lehetséges alkalommal elkerülni, 

de nem az életem árán. Az egyeden kérdés csak az volt, képes leszek-e 

rá 

Egyszer megszálltam egy sötét mágust, igaz, a test gazdája néhány 

perc után kipenderített onnan. Akkor Billy Joe segített nekem. 

Korábban sosem vittem őt magammal az időutazásaimra, így csak


remélhettem, hogy hasznos szövetségesemmé válik. Egyelőre nem 

tűnt túl lelkesnek, még mindig csak a korábbi makogását folytatta 

bennem. Képtelen voltam rávenni, hogy figyeljen rám, arról nem is 

beszélve, hogy a segítségét kértem volna. 

De ha Myra képes rá, akkor a pokolba is, én is megcsinálom. 

Szerencsére Augusta tudása a belső védelmezőkről elég kezdetleges 

volt. Én legalábbis csak egyeden pajzzsal találkoztam. Első ránézésre 

impozáns volt: hatalmas, egymáshoz szegecselt acéllapok, 

mintha egy csatahajó oldalát látnám magam előtt. Ha azonban közelebbről 

mégszemléltem, kiderült, hogy egyes pontokon olyanynyira 

megette a rozsda, hogy már szinte áttetszővé vált. így jár az, 

aki nem tartja karban a védőpajzsát naponta egy kis meditálással. 

Ha Augusta védelmezője ereje teljében lett volna, talán kivet magából, 

mielőtt átjutok. így azonban meglepő könnyedséggel sikerült 

lyukat égetnem a fémbe. 

Hirtelen minden fényesebb, élesebb és világosabb lett, mint addig 

volt, és azon kaptam magam, hogy saját rémült képembe bámulok. 

Befogtam a számat, mielőtt Billy Joe üvöltözésben törhetett volna 

ki, de ettől a mozdulattól is megijedt, és kapálózni kezdett. Nem 

volt más választásom, lekevertem egy pofont magamnak. Igyekeztem 

gyengéd lenni, de még így is elméretezhettem, mert Billy szemei 

fennakadtak. Egy pillanatig azt hittem, ott helyben elájul. 

- Én vagyok - suttogtam neki. Lassan felfogta, bólintott. Egy perc 

elteltével már a kölcsönbe kapott nyelvemet is megtanulta forgatni. 

- Kell egy pia - közölte reszkető hangon. - Nem, inkább egy 

egész sörfőzde. 

-Jól vagy - kérdeztem, mert egyáltalán nem úgy nézett ki. Az 

arcom falfehér volt, a szám pedig reszketett. - Ha kidobod a taccsot, 

azért szólj előtte. 

Billy felnevetett, és némi hisztérikus hangot éreztem ki ebből 

a nevetésből. 

-Jól vagyok Ó, persze, miért is ne lennék remekül Szellem, 

ember, szellem, ember. Imádom ezeket a váltásokat! 

- Ezt most nem értem... - bámultam rá aggódva. 

- Mit nem értesz ezen Nemrég haltam meg, ez nem elég


- Billy - mondtam tagoltan - te már nagyon rég meghaltál. 

- Nagyon régen meghaltál - ismételte csúfondáros hangon. - 

Ma haltam meg Cass, ha nem tűnt volna fel. A nagy előadás a tündevilágnak 

hála. Ó, istenem! 

Az arca eltorzult, és reszketve a padlóra rogyott. Átöleltem, mert 

végre rájöttem, miért rázta meg Billyt ennyire az utazás. Amikor átjutott 

a portálon, az addig birtokolt teste semmivé foszlott. Sejtettem, 

hogy ez fog történni, csak a különleges körülményekre nem 

figyeltem. Billy rendszeresen szállt meg testeket, többek között engem 

is, és soha nem viselte meg különösebben, amikor el kellett 

hagynia őket. De persze más lehet, ha az ember a saját testétől válik 

meg. Odaát nem megszállt egy testet, hanem újra életre kelt. Amikor 

pedig bekerült a portálba, szó szerint újra meg kellett halnia. Még 

szorosabban öleltem, elfeledve, hogy kinek a testében vagyok. 

Csak akkor engedtem el, amikor tiltakozva felnyögött. 

- Ezúttal nem sokon múlt, hogy nem jöttem vissza, Cass - mondta 

elhaló hangon. - Ez nem automatikus, tudod 

- Micsoda nem az 

- A szellemmé válás. Senki nem vezet statisztikát erről, legalábbis 

nekem még nem mutattak ilyet, de az biztos, hogy baromi ritka. 

Most valahogy... elvesztem. Nem voltam sem itt, sem ott, és nem láttam 

semmit. Csak egy erőt éreztem, ami húzott valamerre, megpróbált 

magához vonni. Csak egyeden dolog tartott itt: a te hangod. Aztán, 

amikor arról kezdtél beszélni, hogy elmész, rájöttem, hogy nem 

fogom... - csuklott el a hangja. 

- Billy... Sajnálom. 

Nem tudtam mit mondani neki, amivel megvigasztalhattam volna. 

Mivel enyhíthettem volna a fájdalmát egy olyan embernek, aki 

épp most halt meg másodszor Úgy látszik, még Eugenie nevelése 

sem terjedhetett ki mindenre. Megragadta a karomat. Nem is tudtam, 

hogy ilyen erős a saját szorításom. 

- Soha többé ne hagyj el. 

Bólintottam, de közben eszembe jutott, hogy rövidesen egy hasonló 

krízishelyzettel kell szembesülnöm. Felkészülhettem arra, 

hogy amint elhagyom Augusta testét, egy igencsak paprikás hangú-


latban levő vámpírnővel kell majd szembenéznem, akinek nyilván 

nem tetszik, hogy kölcsönvettem a testét. Sajnos Billy lelkét sem pátyolgathattam 

egész éjjel, miközben Myra egyedül grasszál a városban. 

Tennem kellett valamit. 

Lassan felálltam, magam után húztam Billyt is. Ekkor valaki megragadott, 

és egy kést szorított a tokomhoz. Ez már végképp felidegesített. 

Augusta fülei elég élesek voltak ahhoz, hogy halljam a színház 

falában kaparászó patkányok neszét, a tető repedésein becsorgó 

vizet, és azt is, hogy néhány utcával távolabb egy konflis vezetője és 

részeg utasa vitába keveredett. Hogyhogy nem hallottam azt, amikor 

valaki a hátam mögé lopózott. 

- Ha csak megmozdulsz, véged - közölte Pritkin. Megforgattam 

a szemem. Hát persze hogy ő. 

- Mit tanítanak azokban a mágusiskolákban - kérdeztem tőle. - 

Ahhoz, hogy megöljön egy vámpír mestert, karót kell verni a szívébe. 

Fakarót, nem fémet. Le kell metszeni a fejét, hamuvá égetni 

a testét, és a maradványokat szétszórni folyóvíz felett. Ha elvágja 

egy vámpír torkát, azzal csak felbosszantja. 

Pritkin ügyet sem vetett az okfejtésemre. 

- Ma este máshol kell vacsorát keresned. A lány hozzám tartozik. 

- Milyen lány 

Billy a földön ült, hátát a jegyárusító bódénak támasztotta. A vörös 

ruha olyan nagy volt rám, hogy a testem szinte eltűnt benne. 

Felnézett rám, és halványan elvigyorodott. 

- Rólam beszél, Cass. 

Végre én is felfogtam a helyzetet. 

- Nem tudom, hogy a geis működik-e ebben a formámban - 

szóltam hátra Pritkinnek -, de a maga helyében én hátralépnék, mielőtt 

megtudjuk. 

Olyan gyorsan engedett el, hogy majdnem előrebuktam. 

- Nem engedem, hogy ezt megtegye - közölte a mágus, és rám 

emelte a fegyverét. 

- Ezzel sem tud megölni - tájékoztattam, majd kikaptam a kezéből 

a puskát, és kettétörtem. - Viszont csúnya heg keletkezne utána. 

Pritkin keseregve nézett tönkretett játékszerére, és szinte hallot-


tam, ahogy a fejében kattognak a kerekek, igyekszik átértékelni 

a szituációt. Úgy döntöttem, segítek neki egy kicsit. 

- Nézze, már én vagyok a Pythia, akár tetszik bármelyikünknek, 

akár nem. Amúgy a figyelmébe ajánlom, hogy minden hibám ellenére 

én legalább normális vagyok. És ez már sokkal több annál, 

amit Myráról el lehet mondani. 

Pritkin zavarodottnak tűnt, ezúttal ráadásul teljesen őszintén. 

- Most meg miről beszél 

Nem értettem, miért próbálkozik még mindig ezzel. 

- Maga őt akarta Pythiává tenni. Mindent tudok a kis összeesküvésükről, 

úgyhogy ne adja itt nekem az ártatlant. 

- Én egyiküket sem látnám szívesen Pythiaként. Lady Phemonoe 

nyilván szenilis volt már, csak így merülhetett fel benne egyáltalán, 

hogy bármelyikük az örököse lehetne. 

- Szóval Marlowe-nak igaza volt! Maga mégis a Körnek dolgozik. 

Tehát az egész balhé a Dantéban csupán szemfényvesztés volt, 

beetető hadművelet. Félig hitedenkedve, félig csodálattal néztem 

a mágusra. 

-Tudja, igazán őrültnek kell lenni ahhoz, hogy kockára tegye 

a saját életét csupán azért, hogy elhitessen velem valamit. 

Pritkin beletúrt a hajába. Minden bizonnyal pótcselekvés volt, 

hisz a kezével a legszívesebben a nyakamat szorongatta volna. 

- Nem dolgozom a Körnek - mondta lassan, mintha egy négyéves 

gyerekhez beszélne. - És csak egy célom van, nem összeesküvés. 

- És mi is lenne az - sandítottam rá gyanakodva. 

- Hogy bárki is kerül a Pythia posztjára, az intelligens, felkészült 

és tapasztalt legyen - felelte mérgesen. - Myra nyilvánvalóan megőrült, 

és annak alapján, amit a tündevilágban láttam, magával kapcsolatban 

is megvannak a kételyeim. 

- Miért, mit is tettem pontosan odaát 

- Egyezséget kötött a tündék királyával, hogy megszerzi neki 

a Codexet. 

- Na és Pont maga mondta, hogy a legtöbb varázslatnak már 

megvan az ellenszere. 

- De nem mindegyiknek.


- Akkor van benne valami titokzatos varázslat, amire nem szabadna 

rábukkanniuk - tudakoltam, de nem érkezett válasz. Sóhajtottam. 

- Hadd találjam ki: úgysem fogja elmondani. 

- Nem kell mindent tudnia. A lényeg, hogy nem viheti el azt 

a könyvet a királynak. Más módot kell találni arra, hogy rábukkanjon 

a vámpírjára. 

- Na persze, legutóbb is milyen nagy sikerrel jártunk - jeleztem. 

Rövid látogatásunk egy dologról biztosan meggyőzött: esélyem sem 

lesz túlélni a gyönyörű, ám halálos poklot, és megtalálni Tonyt az erdők 

népe segítsége nélkül. Erre pedig csak egy módon nyílt lehetőség. 

Úgy döntöttem, megpróbálom meggyőzni az eszelős mágust. 

A másik megoldás az erőszak lett volna, de nem szívesen folyamodtam 

volna hozzá, hisz nem tudtam megfelelően bánni Augusta 

erejével. 

- Nem gondolja, hogy kicsit drasztikus megoldás lenne megölnie 

engem csupán azért, hogy ne szerezzem meg azt a könyvet 

- Ha meg akarnám ölni, már rég halott lenne - közölte Pritkin, 

méla undorral az arcán. - Csak szeretném, ha megértené: ez a könyv 

veszélyes, és legjobb, ha nem kerül elő. 

- De elő kell kerülnie. Nincs más választásom - magyaráztam. 

Pritkin általában halványzöld szemét a düh csaknem smaragdszínűvé 

változtatta. - De ha segít nekem - tettem hozzá sietve -, először 

maga kaphatja a kezébe. Kitépi belőle a veszélyesnek ítélt oldalakat, 

aztán feloldja rólam a geist, és a könyv már mehet is szépen a király 

kezébe. 

A mágus úgy bámult rám, mintha földönkívüli nyelven beszéltem 

volna. 

- Nem érti, hogy mit tett A szavát adta a királynak, aki ragaszkodni 

is fog hozzá, hogy betartsa. 

- Azt mondtam, hogy elviszem neki a könyvet. A tartalmára nézve 

nem tettem semmi ígéretet. 

- Gondolja, hogy ez a tetszetős magyarázat a király előtt is megállja 

majd a helyét 

- Igen - jelentettem ki. Komolyan kíváncsi voltam, milyen világban 

élt Pritkin eddig, mert biztos, hogy nem a természetfelettiben. -


Bármi, ami nincs kifejezetten szabályozva egy szerződésben, szabadon 

értelmezhető. Ha a király nem akarta, hogy beletúrjak a könyvbe, 

akkor azt jeleznie kellett volna. 

Pritkin egy hosszú percen át némán meredt rám. 

- A hadmágusok egyik feladata a mindenkori Pythia védelme, 

bármi áron - mondta végül. - Mac hitt magában, különben nem áldozta 

volna fel az életét. De magát akkor is egy vámpír nevelte, 

a legkisebb erkölcsi tartás nélkül, és semmilyen előképzést nem 

kapott. Miért harcolnék az oldalán Miféle Pythia lesz így magából 

Ez valóban fontos kérdés volt, és én is rendszeresen feltettem 

magamnak. Azért fogadtam el a hatalmat, mert reméltem, hogy 

megszabadulhatok a geistől, vagy legalábbis előnyre tehetek szert 

Myrával szemben. Eddig egyik próbálkozásom sem tűnt sikeresnek. 

Az igazat megvallva fogalmam sem volt arról, milyen Pythia lehet 

belőlem. Csak egy dolog volt, amit biztosan tudtam: 

-Jobb, mint Myrából. 

- Szóval akkor válasszam a kisebbik rosszat Nem sok mindent 

tett, hogy meggyőzzön a rátermettségéről. 

-Talán még nem próbáltam elég komolyan - feleltem neki 

őszintén. Szükségem volt Pritkinre. A komolyabb szintű mágiáról 

vajmi keveset tudtam, és halványlila gőzöm sem volt arról, hol kezdhetném 

a kutatást a könyv után. De abban is biztos voltam, hogy 

képtelen lennék elviselni, ha Mac után még valaki halála száradna 

a lelkemen. - Egyébként ha ügyesen csinálja, a kisujját sem kell 

mozdítania, és minden megoldódik. Mi megvívjuk a saját csatánkat, 

és ha egy kis szerencséje van, Myrával szépen kinyírjuk egymást. 

- Akkor már miért ne nyírjam ki én mindkettejüket Akkor reménykedhetnék 

abban, hogy a soron következő jelölt normálisabb 

lesz. 

Billy szeme elkerekedett. Ekkor jöttem rá, hogy míg én a vámpír 

testében viszonylagos biztonságban lehettem, ő igencsak védtelen 

maradt az enyémben. Gyorsan eléje léptem. 

- Nincs következő jelölt - közöltem Pritkinnel. - Ha lett volna 

olyan, aki jó szolgálatot tehetne, már rég átadtam volna neki a hatalmam. 

De az örökösök mind a maga Körének befolyása alatt állnak,


ami számomra semmivel sem szimpatikusabb, mint a Fekete Kör. 

Nem fogom rábízni ezt az óriási erőt olyasvalakire, aki manipulálható, 

irányítható vagy korrupt! 

Pritkin összeszűkült szemekkel vizsgálgatott. 

- Azt várja, hogy elhiggyem: kész lett volna átadni a posztot, ha 

talált volna valakit, akiben megbízik Hisz azért csábított át minket 

a tündevilágba, hogy befejezhesse a rituálét. Naná, hogy akarta a hatalmat. 

- Én nem csábítottam senkit. Önként jelentkezett. 

- Hogy Megtaláljam a szökevényt! 

Nagy levegőt vettem. Augustának ugyan nem volt szüksége rá, 

de nekem igen. 

- Én is azért mentem át, hogy felkutassam Myrát, mielőtt ő talál 

rám. Az, hogy Tomast is magunkkal vittük, csak egy véletlen és szerencsés 

fordulat volt, a rituálét pedig azért fejeztük be, hogy életben 

maradhassunk. 

- Macnek azt mondta, az apját akarja megtalálni. 

- így igaz. Tonynál van, legalábbis az, ami maradt belőle. Szeretném 

visszakapni. De a legfőbb célpont mindig is Myra volt. Jó 

okom van feltételezni, hogy Tony közelében van - magyaráztam. 

Valóban úgy tűnt, két legyet üthetek egy csapásra, de sejthettem 

volna, hogy az én életemben semmi nem megy ilyen könnyen. - 

Most viszont idejött, és megpróbál végezni Mirceával. Ha sikerrel 

jár, Mircea nem lesz mellettem gyerekkoromban, hogy megvédjen, 

és attól tartok, nem is jutok el odáig, hogy szálka lehessek akár 

a maguk, akár bárki más szemében. Szóval, ha meg akar szabadulni 

tőlem, most itt a remek lehetőség. 

- Miért mondja ezt el nekem Akár segíthetnék Myrának, hogy 

elpusztítsa a vámpírokat, és magát is. 

-Tudom - feleltem röviden, és igazából nem is lepett volna 

meg, ha ezt a lehetőséget választja. Most mindent arra alapoztam, 

amit Mac mondott Pritkinről, de mi van akkor, ha ő is félreismerte 

a barátját De sajnos igaz a régi mondás: kockázat nélkül nincs haszon. 

Myra és a fél európai Szenátus a fejemet akarta, az én oldalamon 

pedig csupán egy mentális mélyponton lévő szellem állt egy


igencsak sérülékeny testben. Mit számított eggyel több vagy kevesebb 

ellenség 

Pritkin újfent jól ismert gyanakvó tekintetével vizslatott. 

- Mégis mit gondol, mit tud tenni egyedül Myra és a Szenátus 

ellen 

Szóval kihallgatta a kis beszélgetésünket Myrával. Sebaj. 

- Talán semmit, és ebben az esetben megoldom a problémáját - 

vontam meg a vállam, majd lenéztem Billyre. - Elleszel egy kicsit 

egyedül 

- Naná - nézett vissza rám a testemből. - Ki tudja, ha még párszor 

meghalok, a végén megszokom. 

- Magával megyek - közölte Pritkin. 

- Hogyhogy Mégis a kisebbik rossz mellett döntött 

- Időlegesen. 

Nem tűnt határtalanul lelkesnek, de az adott körülmények között 

nem is várhattam többet. 

- Fel van véve.

14. fejezet 

Az utcán koromsötét volt, még Augusta szemeinek is. Felfedeztem 

azonban más módokat is magamban, amelyek révén a környezetet 

érzékeltem. Az út mentén, a közelben rengeteg ember tartózkodott. 

Egyesek az otthonukban pihentek, mások az utcákon siettek 

valamerre, vagy a kocsmákban mulatoztak. A legtöbben csak 

elmosódott, sötét alakként bontakoztak ki előttem, de mindegyikük 

szíve dobogott, és ez az ezernyi ütemes hang olyan csábító volt 

számomra, mint a szirének éneke. Az emberek sokasága mögött 

azonban sötétebb lények is gyülekeztek, alig néhány utcányira tőlünk. 

A hátamon azonnal felállt a szőr, amikor megéreztem a jelenlétüket. 

Vámpírok. 

Elhúzódtam az ablaktól, hogy ne kelljen Augusta vonásait látnom 

a tükröződő üvegfelületen. 

- A környék tele van vámpírokkal - figyelmeztettem Pritkint. - 

Több tucatnyian lehetnek. 

Sikerült fogvacogás nélkül kimondanom ezt a pár szót, de a tenyerem 

máris izzadt. Még Augusta testében sem lenne esélyem 

szembeszállni ilyen túlerővel, és Pritkin teljes fegyverzetével sem 

menne sokkal többre. 

- Mennyi idő, amíg ideérnek - kérdezte túlontúl tárgyilagos 

hangon az én szétcincált idegeimhez képest. 

- Nem teljesen mindegy - igyekeztem nem üvölteni dühömben. 

- Meg kell találnunk Mirceát, és elrejteni, amilyen gyorsan csak 

lehet. Ez az egyeden értelmes terv. 

Pritkin kisétált a színpad ajtaján, és lement a lépcsőn. Követtem 

egészen a színház kijáratáig, ahol megállt, és körülnézett a dérlepte 

utcán.


- Hogyan tovább - kérdezte. 

- Ha elfelejtette volna, nem a Szenátus az egyeden problémánk 

- mondtam neki a lehető leghalkabban, nehogy egy közelben lévő 

vámpír meghallhassa. - Nem hagyhatom, hogy Myra meglógjon. 

- Akkor ne hagyja. Foglalkozzon a nővel, a többit én elintézem. 

- Elintézi - nevettem fel. A kezemet egy lámpaoszlopon felejtettem, 

és csak most vettem észre, hogy szinte teljesen belevájtam 

ujjaimat az öntöttvasba. Óvatosan lefejtettem róla az ujjaimat, és 

a billegő oszlopot meghajlítva egy ház oldalának támasztottam, 

nehogy rádőljön valakire. Úgy tűnt, nem túl jó ötlet egy vámpír testében 

szabadjára engedni a dühömet. - Egy hulla nem a legfrankóbb 

szövetséges! Ezek közül többen a Szenátus tagjai. Szerintem 

még csak le sem tudná lassítani őket. El kell rejtőznünk. 

- A szag alapján úgyis megtalálnak. A rejtőzködés nem megoldás. 

- És az öngyilkosság az 

Folytattam volna, de valaki hátulról megragadta a vállamat. Már 

megint. Fél pillanatig azt hittem, egy vámpír lesz az, de utána megéreztem 

a szívverést, no meg az olcsó sör és a mosdatlanság szagát. 

Elhúzódtam, de a férfi jött velem. Ekkor csak egész könnyedén 

meglöktem, ügyelve arra, hogy szinte semmi energiát ne adjak 

a mozdulatba. A fickó átrepült az utcán, egyenesen bele egy ivó nehéz 

üvegablakába. Láttam a rémülettől megfagyott tekintetét, a féltucatnyi 

üvegszilánkot, amelyek felhorzsolták a bőrét, sőt, még a vér 

szagát is megéreztem a levegőben. 

A férfi társa, akit eddig észre sem vettem, dühödten felbődült, és 

felemelt ököllel futott felém. Elhajoltam, és sikerült elkapnom őt. 

Egyik karomat a torka köré fontam, elszorítva a légcsövét. Nevetségesen 

könnyen ment, az izmos munkásember csontjai apró pálcikáknak 

tűntek számomra. Nemhogy nehéz lett volna az uralmam 

alatt tartani, inkább arra kellett összpontosítanom, nehogy egy akaradan 

mozdulatommal eltörjem valamijét. 

Soha nem éreztem át még ennyire, milyen törékeny is az emberi 

test. Főleg nem hittem ilyennek a férfiakét, akik általában fölém tornyosultak. 

Hirtelen az is tudatosult bennem, mennyire vissza kell 

fogniuk magukat a vámpíroknak, hogy útjukat ne meggyötört testű


halottak szegélyezzék. A kezemben tartott férfi minden bizonnyal 

tejes erejével azon volt, hogy szabaduljon a szorításomból, számomra 

mégis úgy tűnt, mintha egy verdeső pillangót tartanék 

a szárnyánál fogva, attól félve, hogy eltéphetem a vékony hártyát. 

Igyekeztem úgy lefogni, nehogy összelapítsam a légcsövét, hisz akkor 

összeomlik, és nincs, aki megmentse a szerencséden ördögöt. 

A légszomjtól végül elernyedt a teste. Lefektettem a földre, és ellenőriztem 

a pulzusát. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor 

megtaláltam. 

- Úgy látom, elég jól elboldogul egyedül is - kommentálta a látottakat 

Pritkin. 

-Persze, emberekkel szemben. De most nem ők vadásznak 

ránk. 

- Az alapelv akkor is ugyanaz. Amikor a két fickó magára nézett, 

csak egy védtelen nőt láttak, nem egy ragadozót - pillantott végig 

rajtam fanyar mosollyal az arcán. - Gyakran nekem is megadatik ez 

a helyzeti előny. 

- Nem győzheti le mindet, akármilyen előnnyel indul. 

- Az alapelv ugyanaz - ismételte, majd megfogta a súlyos lámpaoszlopot, 

amit az imént tettem tönkre, és teljes erejéből belevágta a 

járdán található lyukba, ahonnan kiemeltem. Az utca alatt húzódó 

vezeték megrepedt, a gáz hangos szisszenéssel kapott lángra, világító 

fénycsóvát küldve az ég felé. Hátraugrottam, hisz Augusta ösztönös 

félelme a tűztől engem is irányított. De egy közelben álló 

vámpír, akit eddig észre sem vettem, meggyulladt, és visítva rohant 

el, beleütközve egy társába. Pritkin most valódi örömmel vigyorgott. 

- Soha ne azt add, amire számítanak. 

Maga is futásnak eredt a két menekülő vámpír után, közben igyekezett 

minél nagyobb zajt csapni. Valahol belül éreztem, ahogy 

a közelben gyülekező sötét tömeg egy csapásra felbolydul. A vámpírok 

még nem tudták, mi történt, de harcra készültek, és Pritkinben 

lelkes ellenfélre találtak. És még ő titulált engem őrültnek! 

Visszafutottam a színházba, és megkerestem Billyt, aki a jegyárusító 

fülke mögött talált menedéket a testemnek. Csak bólintottam 

egyet jóváhagyólag. Nem létezett biztonságos zug a környéken, de


itt még mindig jobb helyen volt, mint velem, vagy a harcmániás mágussal. 

Arra összpontosítottam, hogy megtaláljam Myrát. Az épületben 

hárman voltak, és csak egyikük ember. Tisztán hallottam az erős 

szívverését, szinte a torkomon éreztem az ereiben pumpált vér édes 

ízét. A vámpírok saját testükben nem foglalkoztak olyan apróságokkal, 

mint a pulzus, de a szaglásuk is kiváló volt. És Augusta kifinomult 

orra még ebből a távolságból is észlelte a fenyő illatát. 

Rábíztam magam a vámpírnő érzékszerveire, hogy megközelítsem 

Myra tartózkodási helyét, de az épület valóságos labirintus 

volt, tele parányi helyiségekkel és vakon végződő folyosókkal. 

Mindenfelé színpadi kellékek hevertek rendezetlen halmokban. 

Egy festett erdő fáin küzdöttem át magam, és a színpad oldalán lyukadtam 

ki. A színházban teljes sötétség honolt, egy ember az orráig 

sem látott volna el. Előttem a következő előadáshoz odakészített 

kellékek kupaca állt - egy pajzsot, zászlókat és néhány tompa végű 

dárdát láttam. Mozgást sehol sem észleltem, és a szívverés üteme is 

csak a távolból hallatszott. 

Végre sikerült meghatároznom az ember tartózkodási helyét. 

A színpad mögötti egyik szobában volt, egy lépcsősoron túl, amelyet 

régi, poros páncélok töltöttek meg. Óvatosan, jobbra-balra pislogva 

haladtam el a lovagok sorai között, ám ezúttal egyikük sem 

kelt életre. Az első szoba, amelybe eljutottam, étkezőnek volt berendezve. 

Egy nagy, csillogó faasztal állt a közepén, mely szó szerint 

roskadozott a rákent viasztól. Tölgyfából készült, remekül illeszkedett 

a fal faberakásaihoz és a mennyezetet átszelő gerendákhoz. 

A nagy, kőből rakott kandalló körül néhány kép lógott a falon. Az 

egésznek némi gótikus hangulata volt. Kiválóan el tudtam volna 

képzelni néhány vámpírt ebben a környezetben, de történetesen 

egy sem volt jelen. 

A kandallóban még ott hunyorgott a parázs. Az asztalon álló 

dekantáló palack és a két pohár arról árulkodott, hogy nemrég még 

volt valaki idebenn. Átpillantottam a következő helyiségbe, ahonnan 

valami különös szag áradt felém. Megtaláltam az épületben tartózkodó 

embert, de nem Myra volt.


Egy magas, potrohos férfit láttam, sötét hajjal és meglepően vörös 

szakállal. Egy pult előtt állt, inge végig nyitva, láttatni engedte sápadt, 

szőrös hasát. Egy gyertyát tartott a kezében, és hirtelen a szagra 

is ráismertem: az égett emberi hús bűze volt. Úgy tűnt, épp a saját 

mellkasát és gyomra tájékát próbálja megolvasztani, a bőre már rákvörös 

volt. Sőt, azokon a pontokon, ahol feltehetően tovább elidőzött 

a lánggal, már hólyagok lepték el a bőrét. Némán szenvedett, 

könnyek csorogtak végig az arcán, hogy eltűnjenek a szakállában. 

Bárhogy is fájt neki, nem hagyta abba. 

Odafutottam, és kivertem a gyertyát a kezéből. A padlóra esett, 

és kialudt, a férfi pedig bambán nézett utána. Majd hátranyúlt a mögötte 

álló polcra, elővett egy új gyertyát, és már meggyújtani készült, 

amikor azt is kirántottam a kezéből. Ezúttal a szemébe is belenéztem, 

de láttam, hogy senki nincs otthon. Valaki elég erős igézetet 

bocsáthatott rá. Pofon vágtam, de semmit nem használt. Megpróbáltam 

elkapni a tekintetét, de képtelen voltam elég hosszú ideig rábírni 

a koncentrációra ahhoz, hogy bármit is tehessek érte. A vámpírok 

elég nehezen tudják elmetrükkel uralmuk alá vonni a részeg, drog 

hatása alatt álló vagy őrült embereket, mivel az agyuk nem szabályszerűen 

működik. Most kiderült számomra, hogy ugyanez a helyzet 

azokkal, akikre korábban más illúziót vetettek ki. 

Végül úgy sikerült felhívnom magamra a figyelmét, hogy az öszszes 

gyertyát a gyufákkal együtt kidobtam a szemetesvödörbe, és 

nem engedtem, hogy visszaszerezze őket. Ekkor magához tért anynyira, 

hogy tudatosuljon benne a jelenlétem, és természetesen 

azonnal nyöszörögni kezdett a testét mardosó fájdalom miatt. Tudtam, 

hogy ez csak rosszabb lesz, ahogy az agya fokozatosan kitisztul. 

Egyelőre csupán valami kellemetlen érzést kelthetett benne 

a saját magáról leégetett bőr. 

- Hol van Myra - kérdeztem. Úgy bámult rám, mintha valahonnan 

nagyon mélyről kellene előhúznia a szavak jelentését. - Nem 

látott egy lányt Alacsonyabb, mint én, fura szemekkel... 

- A mester és Lord Mircea párbajoznak - közölte szomorúan. 

Megpróbáltam újra feltenni a kérdést, de csak bámult rám. Egyeden 

gondolat járt a fejében, és annak semmi köze sem volt Myrához.


- És hol az a párbaj - tudakoltam. Végül is ha megtalálom Mirceát, 

nem kell tovább kutatnom Myra után. Ő fog eljönni hozzám. 

- A színpadon. 

- Onnan jövök, és teljesen üres. 

- Felmentek Lord Drakula szobájába fegyverekért. 

A férfi arca fájdalmasan eltorzult, de valamiért úgy éreztem, nem 

a sebei miatt, hanem mert attól fél, a mesterét nagy baj érheti. Jómagam 

sosem találkoztam Mircea hírhedt testvérével, de nem is 

igazán vágytam rá. Most azonban nem ez érdekelt, hanem a párbaj. 

A fél Szenátus a sarkukban liheg, ők pedig leállnak bajvívni egy 

kicsit 

- Miért fognak harcolni 

- Ha a mesterem győz, szabadon elmehet. A testvére a szavát 

adta erre. De ha Lord Mircea kerekedik felül, vissza kell térnie a fogságba, 

talán örökre! 

Ezekkel a szavakkal a nagydarab, mackós férfi szívszaggató sírásban 

tört ki. Sóhajtottam egyet. Hát persze, tudhattam volna. Drakula 

természetesen nem akart visszamenni a börtönbe, vagy akármi 

is legyen az a hely, amit a Szenátus a megkattant vámpírok számára 

tartott fenn. De amíg Mirceával emiatt párbajoznak, Myra újdonsült 

barátaival bekeríti őket, és mindkettejükkel végeznek. 

Magam felé fordítottam a nagy embert. 

- Miért égette meg magát 

- Lord Drakula parancsára. Büntetés, amiért nem sikerült megakadályoznom, 

hogy Lord Mircea tudomást szerezzen a búvóhelyéről. 

Egy órával ezelőtt érkezett, és én semmit nem akartam mondani 

neki, de valahogy minden kicsúszott a számon. 

- Mircea nagyon meggyőző tud lenni. 

- A mester nagylelkű volt velem, hogy nem követelte az életemet 

a gyarlóságom miatt. 

A férfi szemeiben a feltétlen hűség és imádat csillogott. Meg sem 

próbáltam meggyőzni arról, hogy az általa istenként tisztelt vámpír 

valójában egy szörnyeteg. 

- Mi a neve 

- Abraham Stoker, hölgyem. Én vezetem a színházat.


Miután meghallottam a nevet, alaposabban is szemügyre vettem 

a férfit. No igen, ez sok mindent megmagyaráz. 

- Már későre jár. Menjen haza, és keressen valami gyógyírt a sebeire. 

Ha bárki kérdezi, a konyhában egy forró mártást akart megkóstolni, 

de az egész magára ömlött. 

Bólintott, de látszott, hogy kétségek gyötrik, ezért feltornásztam 

magamban egy kicsit Augusta szuggerálóképességét. Elég sok energiát 

emésztett fel, és közben a kísértésnek is ellen kellett állnom, 

hogy magamhoz vonjam a testét, és kortyoljak belőle párat. Hiába, 

annak is megvannak a maga árnyoldalai, ha egy vámpír testébe költözünk. 

Stoker végre elindult, ám még az ajtó előtt hirtelen megrándult 

a teste, majd megállt, mintha falnak ütközött volna. A feje hátrafordult, 

szembenézett velem, annak ellenére, hogy a teste továbbra is az 

ajtó irányában állt. Még egy centi, és egész biztosan eltöri a nyakát. 

- Mondja csak, ha megkérdhetem: miféle szellem maga, hogy 

ilyen könnyedén megszáll egy vámpír mestert 

- Azt mondtam, hogy menjen haza! - néztem a szemébe gyanakvón. 

A hangja hirtelen vidámabb és magabiztosabb lett. 

- Én meg azt mondtam neki, hogy maradjon. És ugye tudjuk, 

melyikünk az erősebb, vagy nem 

Kezdett valami egészen kellemetlen érzés költözni a gyomromba. 

- Ki vagy te 

- „Én vagyok az, akit az élet annyi balcsapás- / S ütleggel ingerelt, 

hogy én se' nézem, / Hol ártok a világnak." 

Válaszul csak pislogni tudtam. 

- Micsoda - nevetett fel a férfi, méghozzá olyan öblös, mondhatni 

szexi hangon, amilyet, ebben biztos voltam, a gyertyával magát 

égető férfi soha életében nem hallatott. - Ilyen hamar elfelejtettél 

Pedig alig egy napja, hogy találkoztunk. 

- Egy napja - csodálkoztam. Eltartott egy kis ideig, de aztán leesett. 

- Te vagy a szellem a bálról. 

- Ördögfi, ha kérhetném, hölgyem - helyesbített, és meglepve bámultam 

rá. Rengeteg ördögfit láttam már, de egyet sem a gazdatestén 

kívül. - Ha már így összefutottunk, megkérdezhetem, mit keresel itt


- Csak utánad - közöltem, mire sóhajtott egyet. 

- Nem szeretném tovább használni ezt a testet, mint ameddig föltédenül 

szükséges. Meglehetősen megviselt állapotban van. Csak 

azt kérem, ne akard ismeretlenül is tönkretenni a terveimet. 

- Miféle terveket - kérdeztem, miközben már az én nyakam is 

megfájdult a puszta látványtól. Elindultam Stoker felé, hogy a feje 

ne ilyen borzasztóan kitekerve álljon a nyakán. 

- Épp ezekről kellene beszélgetnünk. 

- Figyelj, most nincs időm cseverészni! - mondtam ingerülten, 

és megpróbáltam elmenni mellette, de a nagy test teljesen eltorlaszolta 

az ajtót. - El az utamból. 

Természetesen könnyedén odébb lökhettem volna. Lehet, hogy 

Augusta régóta nem táplálkozott, de így is jóval erősebb volt egy 

embernél. Nem akartam azonban kárt tenni Stokerben, szegény így 

is épp eleget szenvedett mára. 

- Sajnos nem tehetem. És ahogy emlékszem, legutóbb tettem 

neked egy kis szívességet. Most itt az ideje, hogy viszonozd. 

- Mégis, mire gondolsz - érdeklődtem, és nagyon nem tetszett 

az irány, amit ez a beszélgetés felvett. 

- Szükségem van egy testre ma estére, és ez a mostani meglehetősen 

használhatatlan. Bármelyik pillanatban összeeshet. Egy erős 

test kell, és a tiéd pont megtenné. 

Gyorsan hátrább léptem egyet. 

- Te nem szállhatsz meg vámpírokat. 

- Nem, te viszont látsz engem test nélküli formámban is, ahogy 

arról már meggyőződhettem. Ez így tökéletes. Én mondom majd, 

hogy mit tegyél, és te végrehajtod. Ez a szerencséden flótás meg hazamehet, 

várja a puha ágy és a házsártos felesége. 

- Nincs időm arra, hogy segítsek neked. Nekem is sok dolgom 

van itt. 

- Igen - mosolygott egész kedvesen. - Segíteni akarsz Lord Mirceának, 

hogy rács mögé juttathassa az elmeháborodott öccsét, és 

megmentse egész Európát az újabb ámokfutásától, igaz 

Az elképedésemet látva felkacagott, ugyanazon a borzongást 

ébresztő hangon.


- Láttam, hogy a bálon együtt voltál Mirceával. Most is rajtad van 

a jele. 

Megszakította mondandóját, mert mind a ketten meghallottuk, 

amint valahol a közelünkben acél csendült acélon. Na, pont ez kell 

még nekem, hogy Drakula ölje meg Mirceát, mielőtt Myrának esélye 

lenne rá. El akartam taszítani a férfit, de elkapta a kezemet. 

- Csak annyit mondj, igaz Azért vagy most itt, hogy megmentsd 

az életét 

Ezúttal erősebben löktem meg, nem törődve azzal, hogy szegény 

Stoker keze csontrepesztő puffanással csapódott a falnak. 

- Igen. És most tűnj el az utamból! 

Elszáguldottam mellette, egyenesen a színpad felé. Új csúcsot 

futva értem az oldalajtóhoz. A deszkákon két férfi vívott olyan pengecsatát, 

amilyet még életemben nem láttam. Az aurájuk fehéren 

izzott és sistergett, fényesebb szikrák pattantak le róluk, mint kardjaik 

találkozásakor. Igyekeztem tetőtől talpig végignézni Mirceát, 

de ha volt is bármilyen sérülése, az nem látszott rajta. Fehér inget 

viselt, melyet a gallérjánál kigombolt. Sehol egy csepp vért sem láttam 

rajta. Haját a szokásos csattal fogta össze, a hosszú tincsek követték 

a mozgása ritmusát. Karcsú, de izmos teste kifogástalanul 

és könnyed kecsességgel mutatta be a legbonyolultabb mozdulatsorokat 

is. Pislogtam, és egy pillanatra másfelé néztem, hogy újra 

összpontosítani tudjak. Amikor megint a színpadra tekintettem, 

végre szemügyre vehettem Mircea legendás öccsét is. 

A legtöbbször valami elkezd felfelé kúszni a gerincemen, ha meglátok 

egy vámpírt, de most semmi ilyesmi nem történt. Talán azért, 

mert Augusta testében voltam, de az is lehetett az oka, hogy az 

agyam egészen másra koncentrált. Az alakból olyan fokú gonoszság 

áradt, amilyet korábban még egyetlenegyszer sem éreztem. A teremben 

a veszély érzete egyeden összefüggő vörös köddé alakult át, 

mintha vér töltötte volna meg a levegőt. Drakula jelleméhez kiválóan 

illett halottsápadt arca és égő zöld szeme, mely lángoló smaragdra 

emlékeztetett. Amint megláttam őt, Augusta ösztönei azonnal 

menekülőre fogták volna. 

A két vámpír csatája olyan volt, mintha a mozdulataikkal valami


néma, halálos költészetet adnának elő. Még Augusta szemével is nehéz 

volt követnem, olyan gyorsan csaptak össze a pengék. A kardcsattogtatás 

fémes hangja megannyi géppuskalövésként visszhangzott 

a teremben, és egy pislantásom alatt a küzdő felek métereket 

tettek meg a színpadon. 

A függönybe kapaszkodtam, görcsbe rándult gyomorral figyeltem, 

amint Mircea hirtelen lehajol, épphogy elkerülve testvére 

kíméletlen csapását. Saját kardjával ellenfele bokája felé döfött, de 

Drakula hátraugrott, és könnyedén hárította a támadást. Mire földet 

ért, Mircea már kiegyenesedett, és folytatódott a küzdelem. 

- „Aludj ki, pisla fény! Az élet: árny, / Mely jár-kel; egy szegény 

komédiás, / Ki egy óra hosszant tombol és dühöng, / Azzal lelép, 

s szava se' hallatik." 

Annyira belefeledkeztem a párbajba, hogy fel sem figyeltem 

Stoker érkezésére, amíg el nem kezdett szavalni. 

- Mit akarsz 

- Már mondtam, drága hölgy: a segítségedet. 

- Most dolgom van - intettem le. Drakula hirtelen átugrott 

Mircea feje felett, a kardjával lefelé döfött. Ha Mircea nem mozdul 

olyan gyorsan, hogy Augusta szeme észlelni sem tudta, már vége 

lett volna a küzdelemnek. 

- Ez lenne a terved Állsz, és végignézed, ahogy megölik egymást 

Drakula pengéje felszakította a bőrt ellenfele bal karján. Mircea 

vállán és mellkasán vörösre színeződött az ing, és attól tartottam, 

nem ez lesz az utolsó seb, amit szerez. Az a hír járta róla, hogy az átlagosnál 

jobb bajvívó, de nekem úgy tűnt, kettejük közül a fiatalabbik 

volt a képzettebb. A különbség csupán parányi volt, egy másodperc 

töredékének a töredéke, talán csak annak a sérülésnek köszönhetően, 

amit Dmitri az előző este ejtett Mirceán. De tudtam, hogy 

előbb vagy utóbb ennyi is elég lesz. Abban pedig valamiért kételkedtem, 

hogy ha ő veszít, Vlad életben hagyja. 

- Ki gondolta volna - mormogott az ördögfi olyan halkan, hogy 

szinte alig ért el a fülemig. - Az öregúr így erőre kapott volna 

A bajvívók sötét körvonalai ide-oda cikáztak a színpadon, halálos 

táncban forrasztva össze pengéiket. Hirtelen eszembe jutott egy


emlékkép. Láttam már ezt a jelenetet. Méghozzá a látomásomban, 

mely Mircea szörnyű halálával ért véget. Lenyeltem a torkomat elszorító 

jeges gombócot, és az ördögfi felé fordultam. 

- Mi a te terved 

Egy nagyon ismerős külsejű doboz felé bökött, mely a függöny 

mögött hevert. Óriási megkönnyebbüléssel ragadtam magamhoz. 

Amióta valahol a tündevilágban elvették tőlem a hátizsákom, benne 

a csapdával, sokszor eszembe jutott, vajon mihez fogok kezdeni 

Myrával. Lehet, hogy neki gyilkos szándékai voltak, de én nem 

hagyhattam, hogy még egy ember halála száradjon a lelkemen. Még 

az övé sem. 

- És neked mi a hasznod ebből az egészből - kérdeztem, amikor 

visszatértem a csapdával. 

- Ugyanaz, mint neked. Kettőnkben elég sok a közös vonás. 

Mindketten veszélyes lényeket szeretünk. 

- Te vagy Drakula szeretője 

Úgy tűnt, Stoker az igazat írta le a regényében. Csupán annyi 

volt a különbség, hogy ő egy női démont festett le. No igen, a XIX. 

századi erkölcsöknek még mindig jobban megfelelt. 

- Annyi évet vártam arra, hogy a mesterem végre szabad legyen 

- magyarázta a démon -, de az egyikünknek sem jó, ha rögtön 

azután meg is kell halnia. A Szenátus már tudja, hogy errefelé él. 

Az egész estét azzal töltöttem, hogy hamis nyomokat helyeztem el 

nekik, de nem sokáig fogja félrevezetni őket. Közelednek. A mesterem 

úgy véli, a halál sem rosszabb, mint a börtön, de én mást gondolok 

erről. 

A dolgok hirtelen kezdtek értelmet nyerni. 

- Tehát ezért segítettél nekem a bálon. Azt akartad, hogy Mircea 

életben maradjon, és rátaláljon Drakulára. 

A démon Stoker szemén keresztül pislogott rám helyeslően. 

-Jövőre, vagy tíz év múlva, de megtalálnám a módját, hogy újra 

kiszabadítsam. Amíg életben van, a remény is él. 

- Csapdába akarod ejteni, hogy megmentsd az életét Nem lesz 

sok köszönet benne. 

- Talán nem, talán igen. Mit számít az neked


Ebben igaza volt. Ha pedig Drakula a dobozban, Mirceának semmi 

oka nem lesz arra, hogy itt maradjon az egérfogóban. Kezembe 

vettem a dobozt. 

- Oké, mondd el, hogy működik ez a vacak. 

Néhány perccel később már a színpad mögött kúsztam, a dobozzal 

a zsebemben, és kételyekkel a szívemben. Ha az ördögfi 

átejtett, nagyon nagy bajban voltam. Ha nem, a baj akkor is nagy, 

de legalább vele nem kellett külön számolnom. Persze sejthettem 

volna, hogy mi következik. Soha nem sikerült kimásznom egy slamasztikából 

-úgy, hogy ne csöppentem volna rögtön egy következőbe. 

A mostani helyzet sem volt kivétel. Myra olyan közel érkezett 

a kardozókhoz, hogy akár fel is nyársalhatták volna, ha a két testvér 

nem épp az előző pillanatokban bontakozik ki egy pengeváltásból. 

Drakula tett valamit, amitől Mircea megingott, de olyan gyorsan történt, 

hogy nem láttam, pontosan mi volt az. Ezután az új jövevény 

felé fordult, hogy végezzen vele. De mielőtt Myra testébe márthatta 

volna a kardját, egy sötét árny ugrott rá a színpad feletti gerendáról, 

és a földbe is döngölte volna, ha nem olyan hihetetlenül jók a reflexei, 

hogy elugorjon előle. 

- Pritkin! - kiáltottam a mágus felé, aki észre is vett. 

-Jönnek! 

- A francba! 

Körülnéztem, de egyelőre nem láttam a vámpírok beözönlő 

hordáit. Pritkin azonban teljes arzenálját előhívta, és védőpajzsai is 

aktívak voltak, márpedig erre nem sűrűn akadt példa. Végre arra is 

lehetőségem nyílt, hogy megszemléljem Mac munkáját bevetés 

közben. A mágus feje körül lebegő és táncoló kard pontosan úgy 

nézett ki, mint az, amit Mac olyan aprólékos munkával az oldalára 

tetovált. A most látott fegyver nagyobb volt, talán feleolyan hosszú, 

mint én magam, és egészen valóságosnak tűnt. Emellett arra is rá 

kellett jönnöm, hogy az ereje sem kicsi. Egyeden csapására Drakula 

jó három métert repült hátra, és ha nem emeli védőn maga elé 

a kardját, minden bizonnyal kettészelte volna. 

Drakula és Mircea hirtelen bajtársakká váltak, az új fenyegetés


feledtette a korábban köztük dúló csatát. Szerencsére a két testvért 

annyira lefoglalta a mágus és annak repkedő arzenálja, hogy engem 

egyikük sem vett észre. Sajnos ugyanígy Myráról is megfeledkeztek, 

aki kicsit hátrébb húzódott, és a kezeit úgy tartotta, mintha rejtegetni 

akarna köztük valamit. Épp akkor értem oda hozzá, amikor bal kézzel 

eldobta a kis gömböt, és a testemen végigsöprő ismerős hullám 

azonnal tudatta a diagnózist. Ó, igen, a kis Myra egy bomlasztóbombát 

vetett be. 

Rávetettem magam, egymásba gabalyodva zuhantunk a földre. 

Myra sikoltott, én szitkozódtam. A másik kezében egy újabb gömböt 

láttam, ez tiszta fekete volt, teniszlabda nagyságú. Nem ismertem 

fel, de tudtam, ha mágikus hatású, most úgysem vetheti be, úgyhogy 

figyelmen kívül hagytam. Myra az arcom felé kapott a körmeivel, 

és kis híján elérte, hogy Augusta egészen haláláig egy nem épp 

szívdöglesztő szemkötő viselésére kényszerüljön. Az utolsó pillanatban 

sikerült úgy elfordítanom a fejem, hogy megmentsem a szemét, 

de a karmolás így is égetett, mint a bűn. 

- Te szuka - szólítottam meg, miközben kipislogtam a vért a szememből. 

- Ma nem fogsz cseszekedni velem. 

A szeme elkerekedett, majd a jól ismert gyilkos gyűlölet jelent 

meg benne. 

- Te - sziszegte felém. Úgy látszik, nem volt ínyére, hogy egy 

kissé erősebb testbe költöztem, mert azonnal a torkomnak ugrott. 

Ujjai végén kivillantak hosszú, hegyes körmei. 

Sikerült lefejtenem a kezét úgy, hogy egyikünkben sem tettem 

különösebben nagy kárt. Cserébe egy vicsorgás és egy sípcsonton 

elhelyezett rúgás lett a jutalmam. 

Pofon vágtam, elég erősen ahhoz, hogy a feje hátrabicsaklott, és 

a szemei elsötétedtek. Volt néhány másodpercem arra, hogy felmérjem 

a csata alakulását a színpadon. A mágikus kard eltűnt, és Pritkin 

fegyverei közül jó néhány a földön hevert a bomlasztó hatásának 

köszönhetően. A többi kést és kardot a vámpírok úgy igyekeztek 

semlegesíteni, hogy hagyták őket olyan mélyre fúródni a testükben, 

ahonnan nem lehetett kihúzni. Mindketten úsztak a vérben, de túlélik. 

Pritkinnel kapcsolatban már nem voltam ilyen biztos. Előhúzta


a revolverét, de az acélgolyók nem sok kárt tesznek a vámpír mesterekben, 

bármennyit is eregetnek beléjük. 

Váratlanul Billy sétált be a színpadra, az én testemben, de a rá jellemző 

lazasággal. Hirtelen felnézett, ahogy az épp magához térő 

Myra is. Az utóbbi gonoszul felnevetett, és azonnal rájöttem, miért. 

A felső gerenda zsúfolásig megtelt vámpírokkal, de ott voltak az ablakokban, 

az ajtókban, mindenütt. Legalább százan lehettek. Bambán 

bámultam magam elé, Augusta hangja pedig azt kántálta a fejemben, 

amit már magamtól is tudtam. Elszúrtuk. 

Egy vámpír landolt pontosan előttem. Úgy ugrott le három emelet 

magasságból, hogy még csak meg sem ingott a földet éréskor. 

Mielőtt még akár egy pillantást vethettem volna rá, Billy a zsebébe 

nyúlt, és felénk hajított valamit. Először csak egy parányi aranyszínű 

ragyogást láttam, de aztán elkezdett kibontakozni belőle valami. 

Az egykor Mac mellkasát díszítő sas gyönyörű bukórepülésben 

érkezett. A szürke szárnyak alig látszottak a színház homályában, 

de a ragyogó szemei fényesebbek voltak, mint valaha. A vámpír pedig 

hirtelen már nem állt ott előttem. Egy üvöltés, egy puffanás, és 

a súlyos test újra mellettem landolt, igaz, ezúttal egy jó darab hiányzott 

a torkából. Mivel mester vámpír volt, ezt is túléli, de a közeljövőben 

egész biztosan nem fog harcolni. 

A vámpírhorda elözönlötte a színpadot, Billy pedig egyszerre 

a levegőbe hajította a ruhám zsebéből előkapott többi védelmezőt 

is. Egy csapatnyi sziszegő, morgó és üvöltő állat támadt a vámpírokra. 

Egy miniatűr tornádó legalább fél tucatot felkapott közülük, szanaszét 

hajigálta a megkínzott testeket, mielőtt felszívódott volna. 

Egy anakonda méretű kígyó az egyik vérszívó nyakába harapott, 

testét gyűrűkben áldozata feje köré tekerte. A vámpír vakon bodadozott, 

majd bezuhant a zenekari árokba. Egy hatalmas farkas óriási 

darabokat tépett ki az egyik támadó testéből, míg egy kisebbfajta 

autó méretű pók egymás után tekerte erős selyemgubóvá a mérgével 

megbénított vámpírokat, akiket aztán gondosan lelógatott 

a mennyezeti gerendáról. 

A kezemben tartott Myra azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy 

megpróbált karót döfni a szívembe. Szerencsémre Augusta hitt


a bálnacsont erejében, és igaza is lett. így megúszta egy csúnya véraláfutással 

a mellén, Myránál pedig csupán egy eltompult karó maradt, 

amit kiragadtam a kezéből. 

- Már én vagyok a Pythia, úgysem változtathatsz ezen! 

- Egy Pythiával már végeztem - felelte nevetve, a gonoszságtól 

eltorzult hangon. - Mit számít még egy 

- Te ölted meg Ágnest - kérdeztem, és megdöbbenésemben kis 

híján elengedtem. Nem mintha nem tartottam volna képesnek rá, 

de mi a helyzet a szabályokkal - Akkor meg mit akarsz tőlem Még 

ha meg is halok, te akkor sem lehetsz Pythia. 

- Ha elég ügyes vagy, szinte minden problémára találsz megoldást 

- pillantott a harcolók felé. - Úgyis mindjárt kiderül, mi az, 

amin nem tudsz változtatni. 

A másik golyó beakadt a szoknyámba, amikor megpróbálta elhajítani. 

De egy gyors rúgásától kiszabadult, és lassan gurulni kezdett 

a padlón a csata sűrűje felé. Végre sikerült elkapnom őt a hajánál 

fogva, és bár ez kellően fájhatott neki, rendíthetetlenül mosolygott. 

Szemeivel úgy követte a fekete golyót, mintha minden álmának 

megvalósulását hordozná magában. Tekintve, hogy az álmai mindig 

szenvedéssel és pusztulással jártak, és mivel azt a guruló gömböt 

minden bizonnyal jó barátjától, Raszputyintól kapta, úgy véltem, nagyon 

nem lenne jó vége, ha eljutna a színpad túloldalára. 

Pontosan így történt a látomásomban: Mircea vérben ázva az 

életéért harcol, és valaki egy pusztító fegyvert hajít felé az árnyékból. 

Tudtam, mi következik, de mivel Myra minden egyes centi 

megtételét megnehezítette, beláttam, hogy nem érhetem el időben 

a golyót ahhoz, hogy megállítsam. A földhöz vágtam Myra testét, és 

a kis robbanószerkezet után eredtem. 

Alig tettem meg két lépést, amikor Myra elkapta a lábam. Olyan 

volt, mintha egy feldühödött polippal harcoltam volna. Bármerre 

indultam, ő már előttem ott volt. Augusta normális esetben a hóna 

alá csapta volna, és vele együtt fut, vagy egyszerűen lecsapja, és ott 

hagyja eszméletlenül. Csakhogy az első megoldás túlzottan lelassított 

volna, míg a második azért nem volt kivitelezhető, mivel nem 

ismertem eléggé Augusta erejét, és nem kockáztathattam.


Félig állva, félig kúszva, csigalassúsággal haladtam a labda felé, 

de láttam, hogy rengeteg időt veszítek. A szemem sarkából egy kék 

villanásra lettem figyelmes, és egy pillanatig sem tétováztam. 

- Felrobbantja az egész színházat! - üvöltöttem Myrára mutatva. 

Myra úgy nézett rám, mintha megőrültem volna, de a színház 

szellemei meghallották, amit kellett. A nő arca már így is eltorzult 

a méregtől, amiért ilyen zajos öldöklést rendeznek szeretett színpadukon, 

és most legalább megvolt a főkolompos. A levágott fejet, 

mely most egyáltalán nem tűnt olyan vidámnak és kedélyesnek, 

egyenesen Myra felé hajította. Amikor egyesültek, Myra felkiáltott, 

és rángatózni kezdett. Ellöktem magamtól, épp akkor, amikor a nő 

is csatlakozott partneréhez. Valóságos tornádó kerekedett előttem, 

egy másodperc múlva már nem láttam semmit az iszonyú sebességű 

pörgésben, pusztán a néha felsejlő kék és fehér foltokat. 

Ez nem puszta játék volt, a szellemek nyilván nagyon komoly figyelmeztetést 

szántak Myrának. Egy élő ember általában erősebb 

egy szellemnél, de itt ketten voltak egy ellen, ráadásul olyan földön, 

mely hosszú generációkon át az ő őseiket táplálta energiával. 

A szellemek erejét ez tovább növeli, ahogy azt Myra minden bizonynyal 

megtapasztalta. Amikor a két szellem másodszor is neki akart 

látni a figyelmeztetés nyomatékosításának, részben a félelemtől, 

részben a tehetetlen dühtől felnyögött, és a következő pillanatban 

eltűnt. 

A golyó után vetettem magam, de egy vámpír állta el az utamat. 

Feléje hajítottam a Myra kezéből kiragadott karót. Igazából csak 

figyelemelterelésnek szántam, nem is céloztam sehová. Augusta 

azonban sokkal pontosabb volt, mint én, így a karó átfúrta a vámpír 

testét. 

A holtsápadt és halálra rémült Stoker tűnt fel a színpad oldalán, és 

olyan sebesen tartott a golyó felé, amennyire botladozó lábai engedték. 

De ő sem ért oda idejében. A kis gömb elérte a harcolókat, és begurult 

a két testvér lába alá. Drakula és Mircea a Szenátus tagjaival 

folytattak ádáz küzdelmet Ahogy villámgyorsan mozogtak, lábuk 

között ide-oda rugdosták, lökdösték a fekete labdát. A Stoker arcára 

kiülő rettenet is arra ösztönzött, hogy teljes sebességre kapcsoljak.


Pont jókor érkeztem ahhoz, hogy a mennyezeti gerendáról lezuhanó 

egyik homokzsák telibe találja a képemet. Összesen négy 

ilyen zsák lengedezett köteleken, és a legtöbb vámpír könnyedén 

hajolgatott el az útjukból. Kivéve persze azokat, akik nem figyeltek. 

A tömege lehetett vagy 25 kiló, és szép kis lendülettel érkezett. Mire 

észrevettem, már semmit nem tehettem, csupán felkészültem 

a fogadására. Ledöntött a lábamról, és jó pár métert csúsztam hátrafelé 

a padlón. 

- Diszlokátor! - üvöltötte el magát Stoker, majd a földre rogyott. 

Sajnos, pont a gyomrára esett, amitől még fájdalmasabban ordított, 

de végig ezt az egyeden fura szót ismételgette. 

Akkor tápászkodtam fel, amikor a párbajozok megmerevedtek, 

és a lábuk között ide-oda guruló kis golyóra bámultak. Egy pillanatra 

állóképpé dermedt a jelenet, majd a Szenátorok ugyanolyan 

gyorsan eltűntek a színházteremből, ahogyan megjelentek. Mircea 

megragadta Billyt, és egyeden ugrással a gerendán termett. Drakula 

felénk rohant, miután felkapta Stokert. Pritkin átkarolta a derekamat, 

és óriási léptekkel átszelte a színpadot. A zenekari árokba ugrott 

velem, és az utolsó pillanatban úgy fordított, hogy ő fogja fel 

a landolás erejét. 

Az ütközés nyomán elvesztette az eszméletét, és az én fogaim is 

keményen összekoccantak. A következő pillanatban egy robbanás 

rázta meg a levegőt fölöttünk a színpadon. A bomba minden bizonynyal 

érintkezésbe lépett valamilyen élő anyaggal, talán a földön 

heverő egyik vámpírral. Ha így történt, gyanítottam, hogy ő már 

nem kel fel többé. A bomba hatása egyáltalán nem hasonlított 

a bomlasztóéhoz. Sokkal sötétebb füst keletkezett, szinte nyálkás 

lett tőle a levegő. Semmiképp sem volt összetéveszthető egy védelmi 

fegyverrel. 

Felemeltem a fejem, és azt láttam, hogy az orrom szinte összeér 

Drakuláéval. A vámpír különös elégedettséggel vigyorgott rám. 

Először nem értettem, aztán lenéztem, és megláttam a mellkasomból 

kiálló kést, pont a harmadik és a negyedik bordám közt. Éreztem 

valami fájdalmat, de egyáltalán nem olyat, amilyenre számítottam. 

Nem volt éles, gyötrő kín, és nagyon kevés vér folyt a sebből.


Talán azért lehetett, mert Augusta mostanában nem táplálkozott, 

esetleg az őrült gyilkos tévesztette el a szív helyét egy-két centivel. 

Vlad arra készült, hogy a fejét vegye a vámpírnőnek. Hogy miért, 

arra csak feltételezéseim lehettek. Talán mert Mirceát segítette Vagy 

azért, mert szimplán beteges őrült volt Ki tudja Csak annyi volt bizonyos, 

hogy épp egy hosszú tőrt húzott elő a hüvelyéből. Az előző, 

amit belém döfött, Pritkin egyik fegyvere volt. Lehet, hogy saját magából 

halászta elő. Ez azonban ősi családi fegyver lehetett, súlyos 

markolattal és finom, fényezett pengével. Milyen kár, hogy esélye 

sem maradt használni. 

- Billy, mindjárt társaságod érkezik - kiáltottam fel a mennyezet 

irányába. - Gyere le ide! 

- Annyi gondot okoztál nekem - közölte velem Drakula, miközben 

igyekeztem a színpad felé húzódni. - Épp ezért fogom annyira 

élvezni. 

- Azt kétlem - közöltem vele, és átugrottam a saját testembe. 

Egy rémesen zavaros fél másodpercet követően az utolsó pillanatban 

sikerült lefékeznem a testem, mielőtt lebucskáztam volna 

a színpadról. Billy felordított a fejemben, én pedig a legszélső deszkán 

kalimpáltam, amíg visszanyertem az egyensúlyomat. Onnan, 

ahol álltam, tökéletes rálátás nyílt Drakula és a Szenátus Augusta 

nevű tagjának összecsapására. A férfi az elmúlt percben simán 

lenyeshette volna a nő fejét, ha nem akarta volna kéjesen meghosszabbítani 

a bosszú pillanatait. Most azonban Augusta örömmel 

tartott neki bemutatót arról, miként is kerülhetett be a Szenátus soraiba. 

Ha talán a harcban nem is volt a legkiválóbbak között, kíméletlenségben 

és precíz számításban nem akadt párja. Egy pillanat 

alatt kirántotta a kést saját mellkasából, ügyet sem vetve a cuppanó, 

húsos hangra, és Drakula szívébe mártotta, míg az továbbra is a rituális 

gyilkosságra készült 

A különbség csak az volt, hogy ő nem hibázta el. 

Láttam a döbbenetet Drakula arcán, amikor a szívébe hatolt 

a penge. Hallottam a földre zuhanó tőr koppanását a fapadlón. 

Augusta olyan mélyre nyomta a kést, hogy a túloldalon kibukkanva 

a deszkához szegezze vele a vámpír testét. Ezután letépte az első sor


egyik ülésének karfáját, és Drakula saját családi fegyverével tűhegyesre 

faragta a végét. A fémből készült fegyver ugyanis nem végezhetett 

a férfival, de a karó már igen. Augusta felpillantott, mintha 

tőlem várná, hogy közbeavatkozzak, de én csak álltam, és visszanéztem 

rá. Mircea egy testvérét már megmentettem, nem tartoztam 

neki kettővel. 

Augusta keze olyan gyorsan csapott le, hogy szinte nem is láttam. 

De a frissen gyártott karó a színház padlóján koppant, sokáig 

visszhangozva az üres teremben. Drakula egyszerűen nem volt ott 

többé. Nem értettem, hogy mi történt, ahogy szemlátomást Augusta 

sem, de aztán megláttam Stokert, amint egy kis dobozkát szorongat. 

Egy halvány mosolyt küldött felém, majd az oldalára dőlt, és elájult. 

Az ördögfi azonnal kiszállt belőle, és amennyire egy vonások nélküli 

szellemalakról meg lehet ítélni, a végtelenségig elégedett volt. 

Augusta felkapta a dobozt, de egy pillanatra megtorpant, amikor 

meglátta a démon fenyegető alakját. Először az ördögfira nézett, 

aztán rám, majd ismét tanúbizonyságot tett kiváló helyzetfelismeréséről 

: elhajította a dobozt, és futott. 

Körülnéztem, de sehol nem láttam vámpírokat. Ami a legkülönösebb 

volt, hogy a hiányzó karfán és a színpad deszkáin elkent 

vérfoltokon kívül semmi nem utalt az itt végbement ádáz küzdelemre. 

Aztán eszembe jutott, hogy mi hiányzik. 

- Hol vannak a védelmezők - kérdeztem Billyt. 

Lassan jelent meg előttem, mintha nemigen akaródzott volna neki 

kibújnia a testemből. Laposan körülkémlelt, de a színházi kísérteteknek 

hűlt helyük volt. Nyilván pihentek valahol, igyekeztek kiheverni 

az energiaveszteséget, amit Myra megtáncoltatása okozott. 

- Végük van, a diszlokátor elsöpörte őket. 

- Eltűntek Mindegyik 

- Amúgy sem maradhattak volna, Cass. Ezek nem támadó varázslatok 

voltak. Arra tervezték őket, hogy védelmet nyújtsanak egy testnek, 

és nem arra, hogy fegyverként vessék be őket. Amit az előbb 

műveltek, az önmaguk elpusztítása volt. 

Eszembe jutott a fenséges sas, amint utoljára alászállt, és a torkom 

hirtelen elszorult.


- Cassie - hallottam Billy hangját, ami felért egy kijózanító pofonnal. 

- Ne csináld ezt! Ne most. Nincsenek védelmezőink, és a vámpírok 

bármelyik percben visszatérhetnek. El kell tűnnünk innen. 

Körülnéztem, hátha felfedezem Myrát, de Augusta érzékszervei 

nélkül esélyem sem volt rá. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy a 

szellemek végeztek vele. Egyrészt sokkal több kell egy - na jó, másfél 

- szellemnél ahhoz, hogy teljesen lecsapolják egy ember energiáját. 

Másrészt meg, nekem úgysincs ilyen szerencsém. Rövid ideig 

arra gondoltam, hogy visszamegyek az időben, és elkapom, még mielőtt 

előadja a nagyjelenetét, de a másik bomba létezése megfontolásra 

késztetett. A látomásomban már átéltem, mire képes egy ilyen 

diszlokátor. Nem volt túl nagy kedvem élőben is megtapasztalni. 

Nem mondhatnám, hogy Augusta halhatatlan testének kecsességével, 

de lemásztam a színpadról, és kezembe vettem a fekete dobozt. 

Nem tűnt súlyosabbnak, mint azelőtt. Kétkedve megráztam, 

de a démon csak mosolygott. Elég fiira mosoly volt ez, vérben forgó 

szemekkel és kiálló szemfogakkal. 

- Ott van benn, biztosíthatlak. 

- És most - tudakoltam, miközben az alakja visszaváltozott 

a mindent jótékonyan eltakaró, kifejezéstelen maszkká. 

- Várok - közölte jóval vidámabban, mint ahogy én éreztem volna 

magam az ő helyében. No persze, ha valaki halhatatlan, néhány 

évtizednyi várakozás nem is annyira nagy időtávlat. 

Pritkin szempillái idegesen verdestek. 

- Myra eltűnt - tájékoztattam, még mielőtt ő kérdezett volna. Bólintott, 

de nem mondott semmit. Újra visszanéztem a démoni szövetségesemre. 

- Nem láttad Mirceát 

Feltételeztem, hogy életben maradt, mivel a látomásomban felbukkanó 

események láncolatát megszakítottuk, de biztosra akartam 

menni. 

- Ne félj, tud vigyázni magára - közölte, majd lassan halványodni 

kezdett. Kinyújtottam felé a kezem, hogy megállítsam. 

- Köszönöm a segítséget. Tudom, hogy nem értem tetted, de akkor 

is - mondtam, majd hirtelen eszembe jutott még valami. - Még 

nem tudom a nevedet. Én Cassie Palmer vagyok.


Az árnyalak halvány rózsaszínre váltott. 

- Olyan kevesen kérdezik meg - mondta örömteli hangon. - Az 

évszázadok során elég sok nevet használtam már. Főleg a nemtől 

függ, meg persze az adott nép kultúrájától. Írországban Aisling voltam 

egykor, Indiában Sapna, a franciáknál Amets. De te csak hívj, 

ahogy szeretnél, Cassie. 

Még sötétebb tónusra váltott, szinte vörös lett, ami, azt hiszem, 

kellemes változás volt számára, mivel ismét Shakespeare-t kezdett 

szavalni. 

- „Mikor jőjünk össze hárman: / Dörgés-, villám-, záporában / 

Mikor a vész elviharz: / S vesztve s nyerve lész a harcz." 

Majd ismét halványulni kezdett, és ezúttal hagytam elmenni. 

Pritkin megragadta a zenekari árok felső peremét, és felhúzta 

magát a színpadra. Visszafordult, a kezét nyújtotta felém, de nem 

fogadtam el. Valami még motoszkált az agyamban. Úgy éreztem, 

mintha a kezembe került volna a kirakós játék egy darabkája, csak 

épp nem tudnám, hogy hova illeszkedik. 

- Megsebesült - ért el a fülemig Pritkin hangja. 

- Nem - feleltem, és ezúttal elfogadtam a felém nyújtott kezet. 

Felmásztam a színpadra, és szinte ugyanebben a pillanatban hisztérikus 

visongás hangzott fel mögöttem, az árokban. Stoker magához 

tért, és mivel már nem lakta démon, aki elnyomja az érzékeit, teljes 

erővel tört rá a sebei okozta fájdalom. Az égési sérülés mindig nagy 

kínnal jár, de az olyan súlyos és nagy kiterjedésű, mint az övé, szinte 

elviselhetetien lehet. Pritkin azonnal visszaugrott hozzá, de a szerencsétlenül 

járt férfi jajveszékelése nem halkult el. 

Épp azon voltam, hogy követem, amikor hirtelen egy fekete doboz 

úszott be felülről a szemem elé, és egy mély, bársonyos hang 

dorombolt a fülembe: 

-Jó estét, Bajkeverő.

15. fejezet 

Nem viszonoztam a köszönést, mert a nyelvemet megbénította 

a megkönnyebbülés óriási hulláma, ami szinte elsöpört, amikor 

meghallottam a hangot, és tudtam, hogy a gazdája ép és egészséges. 

Azonnal megfeszítettem az izmaimat, és vártam, hogy a geis 

újra büntessen, de semmi nem történt. Kellemes meleget éreztem, 

finom borzongás futott végig a bőrömön a közelében, de semmi 

több. Csaknem elfelejtettem: ebben a korban a szörnyű varázslat 

még egészen friss volt, nem növesztette ki oroszlánkörmeit. 

Később azért sikerül neki. Nagyon is. 

Megfogtam a dobozt. Éppen úgy nézett ki, mint az enyém. 

- Ez meg micsoda 

Pajkosan csillogó, sötét szemek fonódtak az enyémbe. 

- Alkut ajánlok. 

A fájdalomtól meggyötört Stoker kikecmergett a zenekari árokból, 

és megindult felfelé a széksorok közti középső folyosón. 

Pritkin követte, el nem tudtam képzelni, hogy miért. Talán azért, 

hogy Mircea később kitörölje az emlékeit, bár ez nem tűnt valószínűnek. 

Amikor néhány év múlva majd papírra veti kissé zavaros 

elbeszélését a történtekről, mindenki fiktív regénynek fogja tartani. 

- Siessenek! - kiáltottam utánuk, és Pritkin visszaintegetett nekem, 

mielőtt eltűntek az előcsarnokba vezető ajtó mögött. 

Mircea elmosolyodott, és nem is ment olyan rosszul neki, ha figyelembe 

vesszük, hogy tetőtől talpig vér borította, amely főleg 

a sajátja volt. 

- Nem szeretnéd folytatni a vitádat az ifjú hölgyeménnyel, aki az 

imént még itt volt 

- Hogyan - bámultam a dobozra egy percig, értelmezve a sza-


vak jelentését. Nem, az ki van zárva. Ennyi időn át mi mindent megtettem, 

hogy megtaláljam Myrát, és most csak így az ölembe hullik 

Jobban mondva, egyelőre még csak himbálózott az orrom előtt. Ez 

rémesen bizarr helyzetnek tűnt. 

- Ezt a csapdát az öcsémnek szántam - közölte Mircea. - De amikor 

láttam, hogy őt már elkapták, gondoltam, ha már itt van, ne maradjon 

üresen. Az ifjú.. .-hölgy elkövette azt a hibát, hogy felszaladt 

a páholyba, és onnan akarta végignézni a művét. Ott találtam rá. 

A deszkákra helyezte Myra dobozát, és a másik kezével megfogta 

Drakuláét. 

- A Szenátorok vissza fognak térni - vetettem fel, miközben képtelen 

voltam levenni a szemem a kis dobozkáról, mely legfőbb riválisomat 

rejtette. Valami fura oknál fogva csengett a fülem. - Úgyis 

megölik őt. 

- Kicsodát - kérdezte Mircea őszintének látszó érdeklődéssel. - 

Csak nem a testvéremre gondolsz, aki tragikus véget ért a robbanásban 

- Ki fogják szagolni. 

- Itt nem - mutatott Mircea a dobozra úgy, mintha tapasztalatból 

tudná. És abban igaza volt, hogy valószínűleg nem fogják átkutatni 

a holmiját. Drakula miatt még a háborút is kockáztatták volna, no 

de egy puszta feltételezésért Nem valószínű. 

- Miért sírsz - kérdezte hirtelen Mircea, és kezébe fogta az arcomat. 

A hüvelykujjával letörölt róla egy könnycseppet, melynek elhullajtására 

nem is emlékeztem. 

Bármilyen jelentéktelen volt is az érintés, a geis azonnal felébredt 

bennem. Láttam, hogy Mircea szeme is elkerekedett. 

- Kérlek, ne - húzódtam el tőle. Az én időmtől eltérően itt még 

nem kísérte fizikai fájdalom az elválást. Az érzelmeim azonban 

ugyanúgy zakatoltak, és így nem volt könnyű. 

Mircea várakozva nézett rám, de nem szolgáltam neki magyarázattal. 

A legnagyobb meglepetésemre nem erőltette a dolgot. 

- Ha nem tévedek, te nyertél - mindössze ennyi megjegyzést 

fűzött a témához. - A győzelem általában mosolyra ad okot, nem 

könnyekre.


- A győzelemnek ezúttal túl nagy ára volt. 

És még annál is nagyobb. 

- Ez gyakran megesik. 

Valami megmoccant a karom mellett, és felugrottam. Lenéztem, 

és egy apró, zöld gyíkot láttam a karomon, félelemtől reszketve. 

Egy másodpercig az arcomba bámult nagy, fekete szemével, majd 

futásnak eredt, és menedéket keresett a könyököm mögött. Mircea 

felnevetett. 

- Hát ezt meg honnan szedted 

Természetesen Mac egyik tetoválása volt, felismertem. 

- Biztos elbújt valahová, Cass - mormogta Billy. - Talán a ruhámra 

tapadt, amikor a többit szétszórtam. Talán mégis sikerült megmentenünk 

valamit. 

Az állatka farka csiklandozott, ahogy az alkaromon szaladgált 

riadtan, de most ez sem zavart. Régen megtanultam már: ha van valamid, 

bármilyen kicsi, az jobb, mint a semmi. 

Pritkin hangos döngéssel kitárta a nézőtér ajtaját, maga után 

vonszolva Stoker csaknem kétméteres testét. Felkaptam Myra dobozát, 

és nem tiltakoztam, amikor Mircea ugyanezt tette a másikkal. 

Akár az is elképzelhető volt, hogy eddig is ez történt. Mircea titokban 

hazavihette az öccsét, mindenkivel elhitetve, hogy Drakula 

a lincselők áldozata lett. Akárhogy is, egyedül nem tehettem volna 

semmit, és Pritkin is óriási kockázatot vállalt. Azt állította nekem, 

hogy nem akarja Myrát Pythiává tenni, és azok után, amit az őrült 

perszóna ma elkövetett, talán végképp komolyan is gondolta. De 

még mindig nem tudtam megbízni benne. Túl sok volt a megválaszoladan 

kérdés Pritkin mágussal kapcsolatban. 

Myrát elsüllyesztettem Francoise ruhájának egyik bő zsebében, 

hogy semmiképp ne legyen szem előtt. Ezt Mircea is látta, de egy 

szót sem szólt. A színpad széléhez sétált, és átvette Stoker elernyedt 

testét Pritkintől. Úgy ragadta ki a zenekari árokból, mintha súlytalan 

lett volna. 

- Ha már összefutottunk - fordult felém, miután Stokert a világot 

jelentő deszkákra fektette. Előhúzott valamit a zsebéből, és a lábaim 

elé tette.


- A cipőm! - kiáltottam fel a fél pár vadonatúj lábbeli láttán, mely 

éppúgy ragyogott, ahogy az el is várható egy 14,99-ért vett alkalmi 

darabtól. 

- Az első találkozásunkkor vesztetted el, amikor olyan sietősen 

távoztál. Valami azt súgta, lesz még rá alkalom, hogy visszaadjam - 

fejtegette, majd a szemembe nézett, és elmosolyodott. Nem, ez már 

vigyorgásnak is beillett. - Csodás ez a ruha, de a legutóbbit, jobban 

mondva annak hiányát többre értékeltem. 

Gúnyos mosolyt küldtem felé, és felemeltem a cipőt. Az életemet 

elnézve inkább katonai bakancs való a lábamra, nem magas sarkú. 

A kis Hamupipőkét ugyanis a Kör, a Szenátus és a sötét tündék is üldözik. 

Nem hinném, hogy rövidesen elmondható lesz rólam: boldogan 

éltem, amíg meg nem haltam. Visszaadtam Mirceának a cipőt. 

- Tartsd meg. 

Kissé tanácstalanul nézett vissza rám. 

- És mit kezdhetnék egy ilyen dologgal 

- Azt sosem lehet tudni - vontam meg a vállam. 

Mircea egy kis ideig az arcomat fürkészte, majd előrenyúlt, hogy 

megfogja a kezem. Elhúzódtam, és egy kis ránc jelent meg a homlokán. 

- Számíthatok rá, hogy valamikor még találkozunk 

Haboztam egy percig. Igen, találkozni fog velem, és elköveti azt 

a hibát, ami ide juttat minket. Az, hogy én látom-e még őt a saját jövőmben, 

már egészen más kérdés volt. Ha nem sikerül megtörni 

a geist, talán soha nem merem többé megkockáztatni a találkozást. 

Ez a gondolat feszes csomóba rántotta az összes belső szervemet. 

Annyira akartam figyelmeztetni, hogy ne vesse ki ránk a geist, hogy 

be kellett harapnom az ajkaimat, mielőtt elkotyogom. Ugyanakkor, 

bármennyire is gyűlöltem, el kellett ismernem, hogy ez a varázslat 

nagy szerepet játszott abban, hogy eljuthattam idáig. Tizenéves koromban 

megmentett a nemkívánatos udvarióktól, felnőttként segített 

abban, hogy Mircea jóval hamarabb rám találjon, mint Tony, és 

meggyőzte őt arról, hogy beléphessek a Szenátus tanácstermébe. Ha 

csak ezt az egyeden dolgot megváltoztatom, milyen lesz az életem 

Fogalmam sem volt. Megpróbáltam virágnyelven megadni a választ:


- Azt hiszem, biztonsággal állíthatjuk. 

Mircea bólintott, felkapta Stokert, és meghajolt. Még ezt is sikerült 

kecsesen bemutatnia, annak ellenére, hogy egy 120 kilós férfit 

vetett át az egyik vállán. 

- Már alig várom, kis boszorkány. 

- Nem vagyok boszorkány. 

- Tudom - mosolygott könnyedén, majd lesétált a színpadról, 

anélkül hogy akár egy szót is szólt volna. Csikorgó fogakkal sikerült 

elengednem őt. 

- Érdekes szövetségesekre lelt - kommentálta Pritkin a jelenetet. 

- Hogy sikerült meggyőznie ezt a teremtményt arról, hogy maga 

mellé álljon Az ilyenek általában szörnyen haszonlesők. 

Azt hittem, Mirceáról beszél, és nekiláttam, hogy elmagyarázzam, 

miért szörnyű ostobaság így tekinteni bármely vámpírra, de kiváltképp 

a mesterekre. Amikor meglátta az arckifejezésemet, pontosított. 

- Arra az ördögfira, Álomra gondoltam. 

- Kire - kérdeztem, és az agyam megmerevedett. 

- Nem is tudta, hogy ki volt - kérdezte Pritkin hitedenkedve. - 

Vagy amúgy szokása segítséget elfogadni idegen szellemlényektől 

- Nem - feleltem, mit sem törődve Billy éles kacajával. - Mit 

mondott, hogy hívják a fickót 

- Nem fickó, nincs neme - javított ki a mágus. 

- Hogy hívják 

- Nagyon találóan - jelentette ki. - Egy ördögfi, akit Álomnak 

neveznek. 

Kidüllesztett szemekkel meredtem rá, és elfintorodott. 

- Mármint ezt jelenti a neve, mert a világon mindenütt másképp 

hívják. Miért kérdezte 

Még mindig megkövülten ültem. Mélyen az agyamban felcsendült 

egy hang erős spanyolos beütéssel, mely azt mondja, a neve 

Chavez, és elárulja a neve jelentését is. A hátamra fordultam, és a terem 

mennyezetét bámultam céltalanul. Három, a Szenátus börtönéből 

ellopott dobozt adtam át Chavez kifogástalanul ápolt kezeibe 

a jégpálya előtt. Hiú ábránd lett volna azt hinnem, hogy a Drakulát 

rejtő darab nem volt közte.


Röviden eljátszottam a gondolattal, hogy az ördögfi mindvégig 

a bolondját járatta-e velem, vagy puszta véletlen egybeesés, hogy 

épp ő lett a sofőröm. Nem mintha különösebben számított volna 

- így is, úgy is nagy bajban voltam. Kizártnak tartottam, hogy a dobozok 

eljutottak Casanovához. Ez pedig annyit tesz, hogy az én 

időmben Drakula ismét elszabadult, ráadásul az én hibámból. 

- Na végre! - hallottam egy hangot a hátam mögül. Először szinte 

meg sem hallottam, mivel épp azzal foglalatoskodtam, hogy feljegyezzem 

a képzeletbeli feladatlistámra Drakula felkutatását. Igyekeztem 

nem elrettenni attól, milyen hosszúvá dagadt ez a lista. Csak 

ezután jöttem rá, hogy a hang mennyire ismerős nekem. - Az hittem, 

az a vámpír már sosem lép le. Most már bevégezhetjük. 

Lassan megfordultam, és egy fiatal barna lány áttetsző körvonalait 

fedeztem fel, aki néhány centivel a színpad deszkái fölött 

lebegett. Emlékeztem a nagy kék szemekre és a hófehér ruhára 

a legutolsó alkalomról, amikor láttam őt. Akkor elmondta, hogy 

szellemalakban végrehajtott utazásaihoz inkább korábbi énjének 

képmásait választja. Ennek megfelelően most nagyjából tizenöt 

évesnek látszott. 

- Ágnes - köszöntöttem, és valamiért nem voltam meglepve, 

hogy megjelent. De az is lehet, hogy az idegeimnek túl sok volt 

a mai este, és már semmire nem reagáltak. - Hogy kerültél ide 

- Stoppal jött - árulta el Billy bosszús hangon. - Nem engedné, 

hogy elmondjam, de már akkor ott volt a nyakláncodban, amikor 

a portálutazás után visszatértem a testedbe. Biztos a bárban rejtőzött 

el, és átugrott Francoise-ról rád. 

- De miért 

- Nem beszélgettünk túl sokat - vonta meg a vállát Billy. - Azt 

hiszem, vissza akar fizetni valakinek valamit. 

- Igen, főként ezért - helyesek Agnes, majd rám nézett. - Engedd 

ki! 

Ez egy parancs volt, méghozzá olyasvalaki szájából, aki hozzá 

volt szokva, hogy azonnal engedelmeskednek neki. Meg sem próbáltam 

úgy tenni, mintha nem érteném a szándékait. 

- Szóval te is Myra után jöttél.


Ágnes keresztbe fonta maga előtt szinte teljesen átlátszó karjait, 

és lapos pillantást vetett rám. 

- Nos, meglehetősen felmérgesít, ha megölnek. Mit szólsz hozzá 

Megráztam a fejem. 

- Nekem is beismerte, de akkor sem értem, hogyan volt képes rá. 

- Adott nekem egy kis ajándékot, mielőtt eltűnt. Hogy biztonságban 

legyek, ezt mondta - rándult meg Ágnes ajka keserű gúnnyal. 

-A Sebestyén-medál, tudom. Arzén volt benne. A mágusok 

megtalálták, és kinyitották. De nem értem, hogy lehetett ez veszélyes 

rád, amikor a medál le volt forrasztva. 

- Egy parányi lyukat ütött a tetején, mielőtt átadta nekem. Jól ismerte 

a szokásaimat, tudta, hogy ivás előtt mindig egy kabalát, vagy 

valamilyen talizmánt merítek az italba. Ezt az elődömtől tanultam, 

aki megesküdött rá, hogy az életemet méreggel fogják kioltani, ha 

nem vigyázok. Na persze - folytatta Ágnes közelebb libegve hozzám 

-, azt is ő tanácsolta '29-ben, hogy vegyek részvényeket. Herophile 

egy igazi kótyagos volt. 

- Herophile 

- Igen, a delphoi jósda második Pythiája után kapta a nevét. 

Amennyire tudni lehet, ő is ugyanilyen ütődött volt. 

Egy őrült után kaptam a nevem, kitűnő. Vajon miért nem voltam 

meglepve 

- De még így sem értem, miért akart volna Myra megölni téged. 

Ha a hatalom nem adható át a Pythia merénylőjének... 

- Technikai értelemben nem ő gyilkolt meg. 

- Egy mérgezett medált adott neked, és jól tudta, hogy mit fogsz 

tenni vele! - kiáltottam. Nekem ez nagyon is gyilkosságnak hangzott. 

- De nem kényszerített arra, hogy használjam - mutatott rá Ágnes. 

Felemelte a kezét, hogy leintse a tiltakozásomat. - Igen, tudom. 

Bármelyik modern bíróság elítélné őt ezért. De a Pythia hatalma 

olyan időkből ered, amikor a közvetett bizonyíték és a megalapozott 

gyanú fogalma még nem volt divatban. Végül is nem döfött kardot 

belém, és nem verte szét a fejemet egy golfütővel. Még csak nem 

is mérgezte meg az italomat, hisz azt én magam tettem. Ebből a nézőpontból 

nem vonható felelősségre.


- Akkor most mi lesz - tudakoltam. Nem tudtam, mit akart Ágnes 

az előbb azzal, hogy bevégezzük, de elég baljóslatúan hangzott. 

- Azt mondtam, a hatalom tekintené ártatlannak Myrát. De én 

nem - közölte fenyegetőn. - Ez a kis szuka kinyírt engem. Mégis mit 

gondolsz, miért jöttem 

- És mondd csak, mit tervezel - érdeklődtem tovább. Mivel 

szellem formában állt előttem, elég korlátozottnak tűntek a lehetőségei. 

- Csak engedd el, és meglátod. 

Hirtelen eszembe jutott, hogy Ágnes előtt megnyílhat egy kiváló 

menekülési útvonal. Ha sikerül megszállnia Myrát, az ő erejét használhatja, 

hogy visszautazzon az időben, és megváltoztasson ezt-azt. 

Őszintén reméltem, hogy nem ez a terve, különben meg kellene 

állítanom, és fogalmam sem volt, hogyan tehetném meg. Épp elég 

gondom akadt az örökösével is. Agnes akármeddig futtathatta volna 

velem a köröket, ehhez egy szemernyi kétség sem fért. 

- Nem avatkozhatsz bele az idő menetébe, ezt te is jól tudod - 

mondtam lassan. - Főleg azután, hogy az egész életed a megóvására 

szántad. 

- Ne oktass ki engem az időről - intett le. 

- Maga meg kihez beszél - kérdezte Pritkin. 

Felsóhajtottam. Egy pillanatra meg is feledkeztem erről. Agnes 

szellem formájában Ugyanúgy nem látható és hallható mások számára, 

mint mondjuk Billy. 

- Úgysem fogja elhinni, ha megmondom. 

- Azért csak próbáljuk meg - kérte, miközben felitatta a vért 

a jobb szemöldöke feletti sebből. Nyilván a szeméből akarta kitörölni, 

de csak elkente, és most úgy nézett ki, mintha harci festéket 

viselne. Nem akartam megzavarni azzal, hogy figyelmeztetem. 

- Rendben. Ágnes van itt szellem formájában, és arra készül, 

hogy megbosszulja a saját halálát. Most már elégedett 

- Igen - felelte, és azonnal fél térdre ereszkedett. - Lady Phemonoe, 

óriási megtiszteltetés, mint mindig. 

Fintorogva néztem rá. Na igen, velem egy kissé máshogy visel-


kedett. Agnes azonban épp csak rápillantott a mágusra, aztán felém 

mosolygott, de ebben a mosolyban nem volt kedvesség. 

- Myra elvette az életemet. Én úgy látom, most tartozik nekem 

eggyel. 

Lassan derengeni kezdett valami. 

- léhát ez volt az egyezség, amit Fracfoise-zal kötöttél Csak 

annyi volt a dolga, hogy elhozzon ide, te pedig átvehesd Myra testét 

- kérdeztem, majd még jobban összeszűkült a szemem. - így 

volt egyáltalán' Ő is belement, vagy sem 

-A segítségem nélkül sosem szökhetett volna meg az erdők 

népétől - felelte Ágnes, kikerülve a választ. - Sőt, talán már nem is 

élne. Az én tapasztalatom tartott mindkettőnket életben. Azt hiszem, 

ezért tartozott nekem pár évvel. 

- De nem is ez volt az igazi célod! 

- Ha már az adósságoknál tartunk, szerinted ki küldte az előbb 

a csatába a védelmezőket' A szellemednek fogalma sem volt róla, 

hogyan működnek. Én voltam az, aki megmentette az életed. Már 

megint - nézett rám határozottan. - Úgyhogy engedd ki! 

Magam mellé húztam a dobozt. Éreztem, ahogy egy vékony ér 

dobol a torkomban. 

- És mi lesz, ha nem tudod irányítani Egy embert kellene megszállnod, 

nem olyasvalakit, mint ő. Emlékezz vissza, még Franoise 

is megnehezítette néha a dolgodat. Szerinted mire lenne képes 

Myra hatalma ellened 

- Ez legyen az én gondom. 

- De nem az, ha sikerül megszabadulnia tőled! - emeltem fel 

a dobozt, és megráztam felé. - Van fogalmad arról, mi mindenen 

mentem át azért, hogy eljussak idáig Myra meg akarta ölni Mirceát, 

hogy ne védhessen meg engem, amikor szükségem lesz rá. Kis 

híján az egész történelmet megváltoztatta ezért. Majdnem vetem is 

végzett, és azt akarod mondani, hogy nem az én gondom - soroltam 

neki már kiabálva, de most ez sem érdekelt. 

- Csak engedd ki, Cassie - figyelmeztetett Agnes. 

- Különben mi lesz Azt teszed velem is, amit Francoise-zal 

- Ne legyél nevetséges. Nem bírnék el veled.


- De Myrával igen - ráztam meg a fejem. - Nem hinném. Ő nagyon 

veszélyes, Agnes. Én puszta szerencse révén tudtam belekerülni, 

semmi másért. Nem, sajnos nem engedhetem ki. 

» 

Agnes sóhajtott. 

- Mert nem érted... - kezdte, de félbehagyta a mondatot, amikor 

Pritkin kiragadta a kezemből a dobozt. 

- Pritkin, ne! - nyúltam a keze után, de mielőtt elértem volna, 

egy ismerős villanás keretében ott állt előttünk Myra. 

Agnes nem vesztegette az időt. Abban a pillanatban, ahogy egykori 

tanítványa megjelent, elszáguldott mellettem, és nekitámadt 

Myra pajzsainak. Heves harc kezdődött kettejük között. Ágnes megpróbált 

bejutni, Myra pedig igyekezett visszaverni a rohamokat. 

- Felfogta, hogy mit tett - kérdeztem Pritkintől dermedten. - 

Nem lesz képes kordában tartani. Egy idő után nem. 

- De nem is lesz rá szüksége - felelte a mágus, és tovább figyelte 

a küzdelmet. 

Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mire célzott, Myra felsikoltott, 

és Agnes eltűnt. Sikerült besiklania, a lány védőpajzsain 

támasztott rést kihasználva. A lány karcsú teste megremegett, majd 

nyugodt tekintettel nézett fel. Ekkor fedeztem csak fel, hogy a hajuk 

színétől és arcvonásaik minimális eltéréseitől eltekintve akár ikrek 

is lehettek volna. Ugyanolyan vékony, törékeny alkatuk volt, ami 

hasonlóan kislányos jelleget kölcsönzött nekik. A szempár, amit 

Myra tudata mindig jéghideggé és opálossá tett, most vidáman, élettel 

telve csillogott. 

- Sikerült! - jelentette be Agnes, mintha valami ünneplést várt 

volna. Rám mosolygott, de nem viszonoztam. Az összes munka, az 

összes áldozat, mind hiábavaló volt. Agnes erős, de nem a saját testét 

birtokolja. Előbb vagy utóbb, de el fog lankadni a figyelme, még 

ha csak egy pillanatra is. Myrának ez is elég lesz. 

- Te őrült vagy - közöltem vele. 

Pritkin megindult felé, de Agnes felemelte a kezét. 

- Nincs jogod hozzá - mondta kurtán. A mágus összevont szemöldökkel 

nézett felém. 

- ő nem fogja.


- De muszáj lesz - válaszolta Agnes nyugodtan. - Magát köti az 

esküje. 

Pritkin odasétált hozzám, és letérdelt mellém. Valami hideg érintette 

a bőrömet. Lenéztem, és láttam, amint az egyik kését igyekszik 

a kezembe nyomni. 

- Legyen gyors - kérte komoran. - Egy vágás, pont a nyaki ütőérnél. 

- Mi van - bámultam rá. A mágus rákulcsolta ujjaimat a fegyverre. 

- Myra saját maga ismerte be a tettét. Maga is hallotta. Legyen az 

az emberek, a mágusok vagy a vámpírok törvénye, mindegyik alapján 

halált érdemel. 

Lassan az utolsó darabkák is a helyükre kerültek a kirakósban, 

de egyáltalán nem érdekelt az így kialakult kép. 

- A legelejétől fogva erre kellettem, igaz 

Pritkin meg sem próbálta tagadni. 

- Esküt tettem, hogy ha kell, az életem árán is megoltalmazom 

a Pythiát és az örökösét. A Kör úgy vélte, a parancsukra megszegem 

az eskümet, és végzek Myrával úgy, hogy semmi nem támasztotta 

alá a bűnösségét. De ha a szavamat adom valamire, azt meg is tartom 

- mondta, majd fanyarul lebiggyesztette az ajkát. - Épp ezért 

adom olyan ritkán. 

- Nem azért kellettem, hogy visszatartsam Myrát a teleportálástól 

- vágtam a fejéhez. - Azt várta el tőlem, hogy megöljem! 

Az arckifejezése most sem változott. Ugyanolyan maradt, mintha 

az időjárásról, a fociról beszéltünk volna. Egyszerűen hihetetlen 

volt. 

- Ha én megtehetném magáért ugyanezt, megtenném - közölte 

velem higgadtan. - De Agnesnek igaza van. Csak a Pythia fenyíthet 

meg egy tanítványt 

- De ez nem fenyítés! Nem azt mondjuk, hogy Myrának vacsora 

nélkül kell ágyba mennie - néztem Agnesre segítségkérőn. - Ez élet 

és halál kérdése. 

Csak egy vállrándítást kaptam válaszul, Myra arca rezzenéstelen 

maradt. A kiképzés sok évét töltötték el ők ketten együtt, és biztos


volt olyan idő, amikor közel álltak egymáshoz. Most mégsem láttam 

semmi szánakozást rajta. 

- Te magad mondtad, hogy nem tudom sokáig tartani, úgyhogy 

rajta. 

- Ha ez a feladat ilyenné tesz bárkit - mondtam nekik üres hangon 

-, akkor biztosan tudom, hogy nem kell nekem. 

Agnes tekintete az enyémbe fonódott, és mintha szomorúság 

bujkált volna a kék szempárban. 

- De már a tiéd. 

A kezem egy pillanatra lecsúszott a kés markolatáról, és a penge 

az ujjamba hasított. Az éles fájdalom végre magához térített. Vadul 

megráztam a fejem. * 

- Nem, találunk erre más megoldást. 

Agnes szinte gyengéden nézett rám. Rettentő furcsa volt ezt a kifejezést 

Myra arcán látni. 

- Nem, nincs más megoldás. Mégis, mit akartál tenni vele Elrejteni 

a szoknyád alá, és mindenhová magaddal vinni Csak idő kérdése, 

és valamikor kiszabadulna. Túl sok mindent tanítottam neki 

ahhoz, hogy kételkedhessek ebben - érvelt, majd hirtelen megkeményedtek 

a vonásai. - És az árulókkal elbánni egyébként is a te 

munkád része. Ezt írja elő a szabály. 

- De nem az én szabályom. 

- Valakinek pedig meg kell tennie - jelentette ki Agnes kérlelhetedenül. 

- Valakinek vállalnia kell a felelősséget. És akár tetszik, 

akár nem, az a valaki te leszel. 

Nagyot nyeltem. A könnyek, melyeket eddig visszatartottam, 

most ellepték az arcomat. Egy újabb halál, nemcsak miattam, de az 

én kezem által Nem, nem ez volt a terv. Sőt, ez pont az ellenkezője 

annak. Győzni akartam, de nem ilyen áron. Torkig voltam a halállal, 

legfőképp az olyannal, aminek előidézésében nekem is részem 

volt. Keserű íz gyűlt össze a számban. 

- Nem megy. 

Agnes lehajolt hozzám, és egy puha kéz simította végig az arcomat. 

- Még el sem kezdted megismerni, mi mindenre vagy képes. De


majd rájössz - mondta halkan. Hátrább lépett, az arcán halvány, 

szomorkás mosoly játszott. - Szívesen tanítottalak volna, Cassie - jelentette 

ki röviden, majd Pritkinre nézett. - Segítségre lesz szüksége. 

A mágus ismét letérdelt, az arca halottsápadt volt. 

- Tudom. 

Agnes bólintott, és felém fordult. Az arcán egy apró rángás futott 

végig, de visszanyerte az uralmát. 

- Most már nem lesz időm, hogy megtanítsam neked az összes 

leckét - folytatta. - De egy utolsó trükkre még futja. 

Csak akkor vettem észre, hogy a kés eltűnt a kezemből, amikor 

megláttam az övében. 

- Agnes, ne! - ugrottam talpra, de már túl késő volt. Egyeden 

pillanatig sem habozott. Mire odaértem hozzá, már térdre rogyott. 

Myra makulátlan fehér ruháját vér festette vörösre. Szinte kecsesen 

omlott a padlóra, a teste világos foltként emelkedett ki a körülötte 

szétterjedő élénkvörös foltból. 

Vadul nézelődtem körfje, de sehol nem láttam szellemeket. Sem 

Agnest, sem Myrát. Pritkinhez fordultam, aki még mindig térdelt, 

meredten bámulta, ahogy a vér lecsöpög a deszkák közti réseken. 

Egy másodpercre teljesen elveszettnek látszott, mint egy magára 

maradt kisgyerek. Aztán ez a kifejezés úgy eltűnt az arcáról, mintha 

soha nem is lett volna ott. 

- Hol van- kérdeztem egyre növekvő rémülettel a hangomban. 

- Nem látom őt! 

A mágus felemelte a fejét, de egy másodpercig mintha átnézett 

volna rajtam. A pillantásom visszatért Myra földön heverő alakjához, 

de a látásom annyira elhomályosult, hogy nem tudtam, hol ér véget 

a vértócsa, és hol kezdődik a ruha vörösre színeződött szövete. 

-Pritkin! 

- Elment. 

A mágus mellé rogytam, hitetlenkedve és döbbenten. 

- Mi az, hogy elment Hová ment Egy másik testbe 

-Nem. 

Pritkin felállt, és odalépett a testhez. Egyeden szót suttogott, és 

a környező deszkákon azonnal bíborvörös lángok csaptak fel. Szik-


rák pattogtak, a lángnyelvek hol magasabbra csaptak, hol visszahúzódtak. 

De ez nem hétköznapi tűz volt. Néhány pillanat alatt felemésztette 

a közepén elhelyezkedő testet, majd azonnal el is halt, 

csupán a megperzselődött deszkák utaltak a jelenlétére. Pritkin 

felém fordult, a szemeiben fájdalom csillant. Sokkal inkább ez a tekintet 

döbbentett rá arra, mi történt, mint a válasza. 

- Végleg elment. 

- Ne! - kiáltottam, és szinte magamon kívül ráztam a fejem. - Találhattunk 

volna valami biztonságos helyet Myrának. Agnes tovább 

élhetett volna egy másik testben. Segítettem volna neki. Nem kellett, 

hogy így érjen véget! 

Pritkin fájdalmasan megragadta a karomat. * 

- Hát még mindig nem érti 

- Mit kellene értenem A semmiért halt meg! - kiáltottam sírva, 

és a félelem teljesen megbénította a gondolataimat és az érzékszerveimet. 

A világ egy nagy, elmosódó folttá olvadt össze. Az nem lehet, 

hogy Agnes nincs többé. Korábban is egymagam voltam, de 

akkor még nem fogtam fel, mivel kell szembenéznem. Most már 

láttam, és tudtam, hogy egyedül képtelen leszek helytállni. - Viszszamegyek, 

és megmentem... - motyogtam, de Pritkin olyan erősen 

rázott meg hogy a fogaim összekoccantak. 

- Lady Phemonoe a kötelességét teljesítette. Ő volt az egyik legkiválóbb 

mind közül. Nem hagyom, hogy bemocskolja a nevét! 

- Bemocskolni Én csak meg akarom menteni őt! 

- Vannak olyan dolgok, amiken még egy Pythia sem változtathat 

- mondta, és zord vonásai egyszerre meglágyultak. - Myrának meg 

kellett halnia, és valakinek biztosítania kellett, hogy ne ugorhasson 

át az erejét használva a halála előtti pillanatban valaki másba. És az 

egyeden mód erre az volt... - magyarázta, és végre én is megértettem. 

- Ha valaki magával viszi - suttogtam. Az elszenesedett deszkákra 

néztem, és még mindig nem hittem el. Minden olyan gyorsan 

történt. Talán egy teljesen felkészült Pythiát nem gyötörtek volna 

a kétségek, nem vonakodott volna megtenni a kötelességét, és mindig 

tudta volna, milyen jogosultságai vannak az ereje használatára. 

De engem nem képeztek ki, és fogalmam sem volt, hogy mihez


kezdjek. A pánik hullámai összecsaptak a fejem fölött, és megfagyasztották 

az agyam. Magamra maradtam, és ez a gondolat jeges 

borzongással töltött el. 

- Gondolom, most a Codex után veti magát, bárhogy is döntök - 

vetette fel Pritkin. Egy percbe is beletelt, amíg a fülemhez eljutó 

hangok szavakká álltak össze az agyamban. És még akkor sem értettem 

őket. Miért kérdezi ezt pont most Száz és száz probléma feszítette 

szét a fejemet olyannyira, hogy egyikre sem voltam képes 

kellően koncentrálni. Csak azt tudtam, hogy Agnes elment, és mostantól 

mindenben csak magamra hagyatkozhatok. 

- Hogy mi - kérdeztem vissza ostobán. 

- A Codex- ismételte türelmesen. - Mindenképp meg akarja találni 

- Nem nagyon van választásom - feleltem kábán. - A geis magától 

nem tűnik el, és képtelen leszek bármit is tenni, ha tovább erősödik 

a hatása. 

Igazából abban sem voltam biztos, hogy akármilyen állapotban 

képes leszek bármit is tenni ezután. Pritkin rám nézett, és kurtán 

bólintott. 

- Rendben, akkor segítek. 

Éreztem, ahogy a könnycseppek lassan rászáradnak az arcomra, 

de nem törődtem azzal, hogy letöröljem őket. 

- Mindig kíváncsi voltam arra, hogy a halálvágy hajtja-e előre 

magát. Hát, most legalább már tudom. 

- ígéretet tettem Lady Phemonoe előtt, hogy a segítségére leszek. 

Elhúzódtam tőle, és dühösen néztem vissza. 

- Agnes elment, és nincs szükségem még valakire, aki a kezeim 

között hal meg! így is épp elég vér tapadt már hozzájuk! 

Hátra akartam lépni, hogy minél távolabb legyek az égett deszkáktól, 

de a lábam beakadt a hosszú ruha szegélyébe, és négykézláb 

landoltam. 

- Nem az engedélyét kértem - informált Pritkin hűvösen. Felnéztem 

rá összegubancolódott hajtincseim közül. 

- Én soha nem leszek olyan Pythia, mint ő volt - figyelmeztettem. 

- Lehet, hogy semmire sem leszek jó.


Talán megismerkedésünk óta először most láttam őszinte mosolyt 

a mágus arcán. 

- Nos, ez ígéretes - mondta, miközben talpra segített. - Senki 

kezébe nem szabadna hatalmat adni, ha tudjuk, hogy vágyik rá. 

- Akkor én vagyok az ideális jelölt - jelentettem ki keserűen. - 

Nálam kevésbé talán senki sem akarja. 

Pritkin erre nem válaszolt. Ehelyett, legnagyobb megdöbbenésemre, 

fél térdre ereszkedett előttem. A ruhája szakadt volt és véres, 

az arca koromtól fekete, de még így is volt benne valami tekintélyt 

ébresztő.. 

- Nem emlékszem a pontos szövegre - kezdte - és tanúk is kellenének 

hozzá... 

- Arra itt vagyok én! - rikkantott Billy, mielőtt visszaszállt volna 

a nyakláncomba, de Pritkin nem hallotta. 

- Azt hiszem, valahogy így hangzik: Esküszöm, hogy megvédelek 

téged és kijelölt követődet minden veszéllyel és ártó szándékkal 

szemben. Most és mindörökké, háborúban és békében, mindaddig, 

amíg élek, és amíg hű maradsz az elnyelt cím évezredek óta fennálló 

eszményeihez. 

Lenéztem rá, és ebben a pillanatban úgy éreztem, egy óriási súly 

gördült le a vállamról. Bármilyen idegesítő, őrült és makacs tud lenni 

néha, Pritkin nagyon jó bajtárs a küzdelemben. És volt egy olyan 

érzésem, hogy abból még bőven jut nekünk osztályrészül. 

- Akkor mostantól, hogy összetegeződtünk, Második Lady Herophile-nak 

fogsz szólítani 

- Hetedik - közölte, és bár még mindig előttem térdelt, a szemeibe 

már visszaköltözött a jól ismert arrogancia. - És arra ne számíts. 

A főbejárat döngve kitárult, és egy egész vámpírhorda özönlött 

be, szemükben gyilkos tűz égett. Megragadtam Pritkin vállát, és rávigyorogtam. 

- Na jó, ezt még elviselem - közöltem nagylelkűen, és útnak indultunk.

A szerzőről 

Karen Chance élete során élt Franciaország, az Egyesült Királyság 

és Hongkong területén is, de mindig visszatért Amerikába. Jelenleg 

a floridai Orlandóban lakik, a szemfényvesztés városában, ami 

máris sok mindent megmagyaráz. Keressék fel őt a világhálón, 

a www.karenchance.com weboldalon.

ÃRNYAK VONZÃSÃBAN

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

Delete template?

Save as template?

ÃRNYAK VONZÃSÃBAN